ARCHAIKUS KANTÁK, KEREK SZÁJÚ KORSÓK^*

                                                                                                                                                     A Lenti-hegy (Zala megye) egyik felújított pincéje előtt régi tárgyak kis csoportja díszeleg. A háttérben frissen festett kerek szőlőprés áll. Előtte szépen faragott, mára már megkopott gerendavégeken virágokkal beültetett kis ládák állnak, körülöttük néhány régi cserépedény sorakozik. Közöttük kisebb-nagyobb cserépfazekakat és egy vizeskorsót láthatunk. Az utóbbi szinte megkékült a rézgálictól. Nemrég még permetlé keverésére használhatták. Alakja régies, öblös hasú, egyfülű, szűk nyakú, kézzel formált kiöntője megcsorbult. Nem messze innen, egy másik pincénél élő fa ágaira aggatták a régebbi és újabb cserépedényeket. Az alkalmi "köcsögtartó" tárgyai között egy nagyon régi vizeskanta is megbújik. Jellegzetes formájú, mázatlan, nagyhasú, egyfülű edény ez is, széles, kerek szája szintén megcsorbult. Mindkét "kompozíció" cseréptárgyai a régi időkre emlékeztetnek, dísznek rakhatták közszemlére.
          A Lenti-hegytől néhány kilométerre, Csesztreg határában az 1990-es évek elején a zalaegerszegi Göcsej Múzeum munkatársai régészei ásatásokat végeztek. A XVI. században elpusztult Mihon nevű falu területét kutatták. A napvilágra került különféle háztartási eszközökből, főként vastárgyakból álló leletek között szép számmal találtak különböző korongolt, égetett cserépből készült főző- és folyadéktároló edényeket. A különböző nagyságú fazekak, palackok, korsók, kancsók a Lendva-vidéki, a hetési és a Velemér-völgyi falvak régi vízhordó, víztároló cserépedényeinek, a kantáknak korai, XV. századbeli meglétéről tanúskodnak. (KVASSAY 1996, 69. 2005. 321–345.) A felszínre került antik formájú edények feltűnő hasonlatosságot mutatnak a térség későbbi, XIX–XX. századi tárolóedényeivel, így a Lenti-hegyi présházaknál "kiállított" vizeskorsókkal, kantákkal.
          Ha megnézzük azokat a térképeket, amiket a dunántúli fazekasok művészetével foglalkozó kutatók készítettek, látható, hogy a nyugati határ mentén hosszú sávban sűrűn sorakoznak egymás mellett az ún. fazekasfalvak. (KERECSÉNYI 1994, 82. KRESZ 1991, belső borító) A Lendva-vidéki gerencsérekről legelőször az Esterházy család alsólendvai uradalmának 1728. évi általános összeírásában olvashatunk. Ebben felsorolják az uradalomban működő összes agyagművest. A dobronaki, a gáborjánházai, a kámaházai és radamosi magyar fazekasok voltak a leghíresebbek, de néhány évtizeddel később közéjük sorolták a filóci és kebelei mestereket is.
          A Vas megyei fazekasfalvakról azonban jóval korábbi adatokból értesülhetünk. Egy XIV. századi feljegyzés például "Gerencher in dystr. seu valle Welemer" néven említ egy falut Velemér közelében. Gerencsér, később Gerőháza (Ivanjsevi) falu bizonyára a benne élő gerencsérektől kapta nevét. (KRESZ 1991. 10.) Adatunk a mesterség igen korai meglétére utal. A térségben a későbbi évszázadok során jelentősen megnövekedett a gerencsérek száma. Virágzó fazekasipara lett Magyarszombatfának, majd Gödörházának, északabbra Hodosnak, de a közeli vend falvakban, többek között Kerkaszabadhegyen, Dolincon (Dolány) is dolgoztak gerencsérek még a XX. század derekán is.

A szalafői ház konyhája a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

          "Én pedig gerencsér leszek kinek munkája a mi tályékunkon legkelendőbb. Ő a közönséges fazokakon kívül kályhákat, tálokat, tányérokat, lábosokat, szapusalytárokat, s több eféle kisebb-nagyobb cserépedényeket agyagföldből a kerekén melyet a lábával halyt, és a közönséges edényt a kemenczében egyszer – a megöntöttet pedig kétszer megégetvén, könnyű módon tsinálni, és jó nyereséggel eladni tudja." (vö. NAGY 1992. 12.; M.KOZÁR 2010. 229–235.). A Vas megyei Lülik István tankönyvíró 1833-ban írta kétnyelvű tankönyvét. Ebben több mesterséget bemutatott, írt többek között a fazekasmesterségről is. Az egyik "legkelendőbb" szakmáról írt buzdító szavai nyomán bizonyára sokan elsajátították az "edény-mívességet". Sokan lehettek azonban az olyan iparosok, akik nem tankönyvből, hanem apjuktól, vagy éppen más falubeli gerencsérektől tanulták meg a mesterséget, a munka fortélyait, menetét, és ismerték meg az edények, használati tárgyak formai sajátosságait, díszítményeit.

Ltsz.: 1977.14.8.	Faragott kantadugó (Bajánsenyéről való)

          A Dunántúl nyugati határvidékén, a délnyugati területeken s az Alföld déli részén – eltérően más területektől – még ma is gerencsérnek, gelencsérnek nevezik az agyagművest. Az elnevezés délszláv eredetű, a fazék jelentésű szóból származik. A szóban forgó területeken ez a szóhasználat a paraszti termelőmunkát is végző, kezdetlegesebb technikával dolgozó kézművest jelentett. A fazekas inkább hivatásos, esetleg céhbeli mester volt, aki fejlettebb technikával dolgozott, mázas, színes, díszes edényt készített. Egyes körzetekben hol így, hol úgy hívták az agyagművest. A nyugat-dunántúli térség kézművesei s így a gerencsérek is, zömmel gazdálkodó parasztemberek voltak, akik 1848-ig telkes jobbágyként vagy zsellérként a földesúr joghatósága alatt álltak. Úrbéres földjeiken gazdálkodtak, s akinek volt, szőlőjét művelte. Egyikük-másikuk jelentős állatállománnyal rendelkezett, igás - állatokat, teheneket, növendékeket tartott. A parasztfazekasok rendszerint télen, a mezei munka megszűntével álltak át a cserépedény-készítésre. Vas és Zala megye hosszan elnyúló nyugati sávjában igen jó agyagbányákat találtak. Az alapanyagot lakóhelyükhöz közel maguk bányászták, nem kellett messziről ide szállítani. A télen korongolt edényeket tavasszal égették ki. A tavaszi égetés után pedig többnyire már a gerencsérháztól elhordták az árut az ismerősök, a falubeliek. A megmaradt portékát a gerencsérek szekerekre rakták, és a közeli falvakba, városokba vitték eladni, vagy terményért, főként gabonáért elcserélni. Olykor Dunántúl távoli vidékeire is eljutottak. Nem csoda, ha kedvelt, könnyű és hasznos szakma lett ezen a vidéken a gerencsérség, még a XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben is. Az ő kezük alól kerülhettek ki azok az antik formájú mázatlan vízhordó és tároló cserépedények is, amelyekről ez az írás szól.
          Egy-egy korszak jellegzetes fazekas termékeiről az említetteken kívül, több forrásból is értesülhetünk. Így sokat mondanak pl. az egykorú árszabások. "A fazekasság és terméke, a cserépedény és a kályha a legintenzívebben kutatott témák egyike – nemcsak a néprajz, hanem a régészet részéről is, hisz a cserép, az ásatások leggyakoribb leletanyaga, töredékeiben is fontos korhatározó" – írja CSUKÁS Györgyi néprajzkutató. "Az itt közreadott árszabások mégis kiegészíthetik, pontosíthatják a felhalmozott gazdag ismeretanyagot: épp arra a korszakra adnak időben és területileg is széles körű információt a fazekastermékekről, amelyben a régészet illetékessége megszűnik, a néprajz által vizsgált emlékanyag viszont csekély, és zömmel az ünnepi funkciójú, megrendelésre készült, díszes kerámiára korlátozódik. A limitációkban viszont elsősorban a nagy mennyiségben piacra kerülő «folyóedény», használati kerámia szerepel." (CSUKÁS 2001. 5.). A dunántúli, Vas, Zala és Veszprém megyei fazekasokra vonatkozó XVIII–XIX. századi árszabásokban, ha igen keveset is, de találunk adatokat a víztároló, vízhordó edényekre vonatkozóan is. Többféle korsóról olvashatunk ugyan, leírásuk szerint inkább kisebb-nagyobb boroskorsókról, de két limitációban megjelenik a vizeskorsó is. 1812-ben, Vas megyében "Víz hórdó Szájas Korsó"-nak írták, 1813-ban a Veszprém megyei limitációban pedig "Eggy víz hordó szájas korsót" említenek . (CSUKÁS 2001. 40.; 49.)

Ltsz.: 1977.14.15.	Az 1813-ból való orfalui edény

          Éppen ebből az időből, 1813-ból való az a mázatlan, öblös hasú, egyfülű vizeskanta, ami a vendvidéki Orfaluból származik. Ejtett vállát három körbefutó széles piros csík díszíti. A csíkok között olvasható a készítés bekarcolt dátuma és a készítő, Hiri Imre neve. A készítés helye ismeretlen ugyan, ez a vízhordó edény azonban az egyik legkorábbi darab az itt tárgyalt archaikus kanták közül. Ma már szinte csak múzeumok őrzik az ilyen régi, jellegzetes formájú tárgyakat. Különlegesen szép példányok sorakoznak a lendvai múzeum raktárában, de láthatunk belőlük néhányat a magyarszombatfai fazekasházban, egyet-egyet kiállítva a Vasi Múzeumfaluban, meg Zalaegerszegen, a Göcseji Falumúzeumban. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyugat-dunántúli házaiban szinte életre kelnek ezek a régi tárgyak. Ott sorakoznak a szalafői kerített ház nagy konyhájában, a kemence melletti padon. Az ajtó melletti vizespadon áll egy nagyhasú kanta, egy vörös korsót a katlan mellett láthatunk, és egy kiöregedett, szép formájút a konyhai polc alatt, a terménytárolónak használt csorba nyakút pedig a lakókamrában. Itt, a legrégebbi nyugat-dunántúli lakóházban állítottuk ki a szóban forgó tárgytípus változatos darabjait. Azokat a mázatlan vízhordó és víztároló edényeket, amelyek a térség konyháinak, kamráinak igen jellegzetes darabjai voltak. Kivétel nélkül ezeket használták valamennyi paraszti háztartásban.

Ltsz.: 1981.11.7.	Ltsz.: 1988.21.61.

          A boronafalú kerített ház a XVIII–XIX. század fordulóján épült, eredetileg füstösház volt, ám sokszor javították, többször átépítették. A lakóház rekonstruált berendezése az 1860-as évek állapotát tükrözi. (A XIX. század eleji leírások, visszaemlékezések összefoglalását ld.: BÍRÓ 1975; 1985; 1996; 2003.) A berendezés valóban az 1860-beli őrségi állapotokat tükrözi. Az enteriőr általános nyugat-dunántúli képet mutat. A bemutatott vizeskorsók, kanták azonban mind a nyugati határsáv említett fazekasfalvaiból vándoroltak a XIX. század első felében a paraszti háztartásokba. A más-más településekről és különböző fazekasoktól származó edények itt a kiállításban egymás mellé állítva együttesen érzékeltetik a korabeliek jellegzetes vonásait. Írásunkban kiragadva ezeket a kiállításból, mintegy illusztrációként, kívánjuk bemutatni. Méreteik azonosak, átlagosan 38–42 cm magasak, szájátmérőjük 11–13 cm. Világos vagy szürkés, esetenként vörös agyagból korongoltak, egyfülűek. Szájuk kerek, széles, néha ujjal kiöntősre formált. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a Csesztreg–Mihon területén végzett ásatásoknál előkerült kanták, korsók méretei szinte megegyeznek a térségünkben 400 évvel később készített hasonló típusú edények méreteivel.

Ltsz.: 1995.17.14.	Ltsz.: 1980.29.310.a

          Az épületben található egyik-másik kantával, korsóval érdemes részletesebben is foglalkoznunk. Így az ajtó melletti kis padon álló egyfülű, nagyhasú, ejtett vállú, széles szájú kantával, ami erősen emlékeztet az 1813-ban készült orfalui edényre. Vállán két karcolt körbefutó kör között hullámvonalas díszítés fedezhető föl. (Ltsz.: 1977.14.15.) Mellette egy szürkés agyagból korongolt korsót láthatunk. Olyan, mintha felpuffadt volna. Nincs nyaka, magas szájszéle tagolt díszítésű. Ujjbenyomásos kiöntőjét kézzel formázták. Vállán több körbefutó karcolt vonaldísz látható, oldala barázdált díszítésű. Kis füle a szájszél aljából indul és a vállnál ér véget. (ltsz.: 1977.14.8.) A konyhapolc alatt áll egy szürkés agyagból korongolt, zömök formájú, öblös hasú, szűk fenekű, szűk nyakú, kézzel kiöntőre formált, magas szájperemű, egyfülű vizeskorsó. Hasa fölött három körbefutó karcolással díszített. Testén, száján, fülén füstnyomok láthatók. (Ltsz.: 1981.11.7.) A kemence melletti padon álló három vizeskanta egyike (ltsz.:1988.21.61.) világos színű agyagból korongolt, mázatlan, öblös hasú, nyakánál elkeskenyedő, kerek szájú, magas, kiugró szájperemű. Egyfülű. A fül a szájperemből indul, az edény válla alatt nagy kerek ujjbenyomás zárja. Nyakán, vállán négy széles piros festékkel festett körbefutó csík díszíti. A második kanta hasonló agyagból korongolt, szintén öblös hasú, magas nyakú, magas szájperemű egyfülű edény. A szájperem két körbefutó karcolt körrel tagolt. Laposra formált füle, mint mindegyik edényé, a szájperemből indul, és a váll alatt végződik. A kanta alsó részén füstnyomok láthatók (ltsz.: 1995.17.14.). Öblös hasú, szűk nyakú, egyfülű a harmadik kanta is. Kifelé hajló szájpereme és füle barna mázas. Hasa szintén füstös (ltsz.: 1980.29.310.a.). A füstnyomok arra engednek következtetni, hogy a kemecepadkán vizet melegítettek bennük. A kemencéhez "ragasztott" katlan szélén vöröses agyagból korongolt mázatlan korsó áll. Öblös hasán, vállán és nyakán ugyancsak körbefutó karcolt kördíszítés látható. Egyfülű. Szája ovális, ujjbenyomásos kiöntővel. (Ltsz. 1973.65.11.) 1878-ból származik az a csorba, fületlen kanta, amelyik noha nem ebben házban található, ám készítési technikáját, archaikus formáját tekintve az előbb bemutatott tárgyak közé sorolható. Hasonlóan a többihez, ez is mázatlan, öblös hasú, egykor egyfülű, szűknyakú, kifelé hajló szájperemű volt. Vállán fehér és piros földfestékkel húzott körbefutó körök és hullámos díszítés látható. Vállán, a fehér mezőben zöld mázas évszám, "1878" jelzi a készítés idejét. Szája szintén zöld mázzal díszített. Oldalán sok apró ferde barázda, az ún. kifogatás jellegzetes díszítménye látható (vö. KRESZ l991. 12.) (ltsz.: 1992.31.11.).

Ltsz.: 1973.65.11.	Ltsz.: 1992.31.11.

          A szalafői lakóház 1860-beli berendezése, mint említettük, rekonstrukció. A datált, vagy éppen évszám nélküli archaikus tárgyak együttese (egyik-másik egyedülálló, unikális darab) a korabeli hagyományos paraszti lakáskultúra páratlan darabjai. A régies formájú vízhordó kanták, korsók is közéjük tartoznak. A 484 tárgyból álló berendezés nemcsak általános képet fest a szóban forgó régió tárgyi világáról, a házban egykor élt 10–15 holdas őrségi nagycsalád életmódját is közelebb hozza hozzánk. Hozzásegít ahhoz is, hogy az ember "beleélje" magát egy-egy XIX. század derekán élt őrségi család mindennapjaiba. Mint ahogy az említett régészeti ásatások leletei egy másik, 400 évvel korábbi paraszti világba engednek betekinteni. Az előkerült tárgyak, használati eszközök segítségével a XV–XVI. századi parasztlakások belvilágából kapunk ízelítőt.
          A víz, az éltető víz tárolására használt cserépedényeket mindig, mindenhol nagy becsben tartották. Itt a nyugati végeken helyük a konyhában volt, padon, földön, vagy éppen a kemencepadkán. Az ivóvizet a konyha hűvösebb részén tartották, a főzéshez használatos víz inkább a kemence közelében lévő edényekben állt. A vizeskantákat, korsókat legtöbbször tiszta ruhával, a füstös konyhákban pedig cserépfedővel takarták le a parasztasszonyok. Akadt, aki faragott fadugóval védte a tiszta vizet a portól, füsttől. Egy szépen faragott kantadugót láthatunk a kemence melletti padon. A ritka tárgy Bajánsenyéről került a múzeumba. Ékrovással faragott fölső lapja egyben dísze is a széles szájú vizeskorsónak.