A LAPINCS–RÁBA VONALTÓL DÉLRE
ESŐ TERÜLET ÁRPÁD-KORI
TÖRTÉNETI FÖLDRAJZÁHOZ

                                                                                                                                                     A vasvári múzeum – a Magyar Millennium 2000. évi ünnepi rendezvényeihez kapcsolódó újjászerveződése óta – Vas vármegye középkori történetének bemutatásán túl célul tűzte ki a megyetörténet monografikus feldolgozását. Az elmúlt tíz esztendőben mindkét irányban jelentős előrelépések születtek, de a kiállítások, ismeretterjesztő kiadványok és a múzeumi programok mellett a tudományos kutatás eredményeiről talán kevesebbet hallott az érdeklődő nagyközönség. Az alábbiakban – és remélhetően még a Vasi Szemle néhány további számában – olyan kutatási eredményekről szeretnénk beszámolni, amelyek vagy tartalmuk vagy módszerük révén szélesebb érdeklődésre tarthatnak számot. Elsőként a megye déli, Rábán túli területéről mutatunk be olyan történeti földrajzi megfigyeléseket, amelyek egyrészt a megyehatár kialakulását, másrészt pedig a kora Árpád-kori térszemlélet és térszervezés egyik lényeges elemét – a vízgyűjtő területekhez való igazodást – szemléltetik.

 

A Gönczy Pál által tervezett 1885-ös Vasvármegye térkép domborzati viszonyait szemlélve feltűnő jelenség, hogy a megye déli része természetföldrajzi tekintetben merőben különbözik annak többi területétől. Ez a térség ugyanis vízrajzi értelemben már nem a Rába folyó vízrendszeréhez tartozik. Mindezt azért is furcsállhatjuk, mert az a nagyobb igazgatási egység – a győri püspökség –, amelyhez a középkor folyamán a vármegye területe tartozott, végül is éppen ennek a folyónak a tágabb értelemben vett vízgyűjtőterületét foglalta magában. Kiegészült ez persze még néhány egyéb, a Dunába ömlő folyó völgyével is, ám akkoriban a magyarság Kárpát-medencei tájszemléletének hatásaként mindenképpen a terület medence jellege uralkodott az akkori emberek tudatában. Hogy a jelzett, és első pillanatra természetföldrajzi okokkal kielégítően aligha megmagyarázható szabálytalanság okára mégis feleletet kapjunk, a földrajztudomány egy másik ágát – nevezetesen a történeti földrajzot – kell segítségül hívnunk. Ennek módszereivel ugyanis könnyen rekonstruálható a történeti vármegye déli határának kialakulási folyamata.

 

Vizsgálatunkat tanácsos az egykori közlekedési rendszer feltérképezésével elkezdenünk!
           A Hegyháton a korai Árpád-korban fontos utak vezettek végig. Ezek elsősorban nem a helyi közlekedésre, hanem a távolsági utazásra szolgáltak. A minél gyorsabb haladás és a minden évszakban jó járhatóság érdekében, ha erre csak mód volt, nyomvonaluk a vízválasztókon haladt, így kerülve el a nehézségeket okozó nagyobb szintkülönbségeket. A legfontosabb ilyen távolsági út az Itáliába vezető kereskedelmi és hadiút volt, amely Veszprém felől a Balaton-felvidéken át Tapolca és Türje érintésével Zalavégnél lépett megyénk területére. Itt azután a Rába és a Zala vízválasztóján haladt tovább. E szakaszát a későbbi hadvonulások miatt utóbb (1515 körül) Katonák útjának nevezték el. Veszprémtől Vasvárig tartó részéről Anonymus is írt. Elmondása szerint a Szalók apja Ösbő és Örkény apja Őse által vezetett honfoglaló sereg Vasvár elfoglalása után Tihany érintésével jutott vissza Veszprémbe.
           Az út még a Hegyháton kétfelé vált. Déli ága, melyet elhelyezkedése miatt Középútnak vagy annak közelebbi céljáról Muraútnak hívtak (1236: via media, que ducit ad Muram; ad mediam viam Mure; 1326: viam magnam Murauta vocatam), a későbbi Őrség déli peremén, a Zala mellett haladt és Nagyrákosnál lépte át a folyót. Az északi ágat a távolabbi célról nevezték meg, így annak neve Olaszút (1274: via Latinorum) volt. Ez utóbbi egy ideig a majdani Őrség északi peremén vezetett, megkerülve a Szőcei- és a Monyorósd-patakok völgyét, majd pedig Nagyrákoson egyesült a déli ággal. A két nyomvonalat összekötő szakaszt régen Királyútnak hívták (1274: via Kyralwt).
           Nagyrákosnál azután újra egyesülve folytatódott tehát az út déli irányba. Előbb keresztezte a Kis- és Nagy-Kerkát (Kerca/Kercsica és Kerka), a Velemér és Kebele patakokat, majd a Lendva (Lendava/Ledava) több mellékvize után Muraszombat (Murska Sobota) mellett lépte át magát a Lendva folyót, majd a Csernyecet (Dobel Bach), hogy azután a határpatakon (Kučnica/Kutschenitza) átvezetve elhagyja Magyarország területét.
           Hogy ez a Regedén (Radkersburg), Poetovion (Pettau/Ptuj), Cillin (Celje) át Itáliába tartó út a környék és egyben az egész ország egyik legfontosabb távolsági közlekedési útja volt, azt két mára már feledésbe merült, egykori gyepűerődítmény is bizonyítja. Az egyik Vasvártól délre, a Hegyhát legkeskenyebb szakaszán zárta el a nevezett utat, a másik pedig a történelmi országhatáron tette ugyanezt. Az előbbin a Vaskapu, utóbbin pedig a Németkapu nyílt, ellenőrzött átjárást biztosítva az adott védvonalon. A két sánc közti terület pedig eredetileg az őrök katonai ellenőrzése alatt álló, egyébként gyéren lakott gyepű volt.
           A Katonák útjának északi nyomvonalából ágazott el nyugat felé egy út, amely előbb a Rába és a Zala, majd a Rába és a Kerka vízválasztóján haladt Feldbach és onnan tovább Graz (Grác/Gadec) irányába. A Képes Krónika elbeszélése szerint 1051 szeptemberében ezen vonult fel seregével a Magyarországot megtámadó III. Henrik császár. A hasonló esetek megakadályozása érdekében építették fel az út mellé később a dobrai (Neuhaus am Klausenbach) várat, valamikor az 1271 előtti években.
           A harmadik fontos útvonal a Németút (via Theutonica) (1238: ad magnam viam, per quam de Ferro Castro vadunt ad Theutoniam; 1271: viam magnam, que ducit ad Teutoniam) volt, amelyről – annak nevének említése nélkül – gesztájában Anonymus is megemlékezett, hiszen nála a honfoglalók Vasvártól a Lapincsig nyomultak előre. Ez az út Oszkó határában vált ki a Katonák útjából, és Vasváron keresztül vezetett el a hídvégi (Rábahídvég) átkelőhöz, hogy aztán a folyó északi partján folytassa útját Körmenden keresztül Fölöstömbe (Fürstenfeld). Ebből az útvonalból Szentgotthárdnál ágazott el a Rába északi partján továbbhaladó, Grazba (Grác/Gadec) tartó országút.
           A felvázolt távolsági utak nyomvonaluk vezetése folytán egyes vízrajzi egységeket öleltek körbe és választottak el egymástól. Ez a jellegzetesség a Dobrán (Neuhaus am Klausenbach) át az országból kivezető út esetében érhető tetten legjobban, amely a Katonák útjának vonalát folytatva magát a Rába-völgyet határolta el a vízválasztótól délre fekvő egyéb folyók vízgyűjtőterületétől. Kétségtelen persze, hogy máshol is, így például az alább tárgyalandó Lendva- és a Kerka-Kerca-medence között is vezetett út, miként arról az 1208. évi határjárás is beszámolt, ám ezek az utak alighanem csak másodrangúak lehettek, fontosságuk nem ért fel az előbbiekkel.

 

Ez a kelet-nyugati irányú közlekedési rendszer döntően irányában különbözött az évszázadokkal korábbi római kori főútvonal-hálózattól, amely e tájon inkább észak-déli irányban vezetett. Ez a következtetés vonható le annak ellenére is, hogy a mindenkori fő cél, (Itália és azon belül is Róma) végül is mindkét időszakban ugyanaz volt. A különbség oka e tekintetben a kiindulópontok eltérő helyében keresendő. A korai magyar állam kialakuló szakrális és világi központjai (Esztergom és Székesfehérvár) a Dunántúl keleti felében jöttek létre, tehát onnan kellett megközelíteni az Adria felé vezető nyugat-pannóniai régi római nyomvonalakat. A római korban viszont a főutak legfontosabb szerepe Pannonia és Noricum északi, Duna-menti területeinek a birodalom szívével való állandó összeköttetése volt. Így érthető a legfontosabb utak irányának megváltozása.
           A provincia fennállása idején is (miként máskor is) legfőbb gondot a széles és vizenyős Rába-ártéren való átjutás okozta. Az egymástól szinte azonos távolságra kialakított, és minden évszakban biztonságos átjutást nyújtó átkelőkön átlépve (melyeket aztán a középkorban tovább használtak) az alább bemutatott utak szinte a legrövidebb szakaszon szelték át a Hegyhátat. Így aztán az utazók mihamarabb a legközelebbi római nagyvárosba érhettek.
           A mai Körmendnél lépett át a Rábán a Duna-vidéktől az Adriai-tengerig vezető legfontosabb főút, melyet később a regényes "Borostyánkőút" névvel illettek. A Carnuntumból (Deutsch-Altenburg) kiinduló és Scarbantián (Sopron) át Savariába (Szombathely) érkező főút egy Arrabone nevű kis erődnél (Katafa-Várdomb) lépett át a folyón. Innen azután a mai műút vonalában haladt tovább a következő átkelő, a Zala melletti Salla (Zalalövő) felé, hogy azután a Muránál fekvő Halicanumon (Sveti Martin na Muri/Muraszentmárton) át Poetovioba (Pettau/Ptuj) vezessen tovább.
           Az Itinerarium Antonii és a Tabula Itineraria Peutingeriana adatait összevetve azonban bizonyos, hogy Pannonia provincia fennállása idején két eltérő hosszúságú út létezett Poetovio (Pettau/Ptuj) és Arrabone (Katafa) között. A távolságadatokból kitűnik, hogy az egyik 8–9 mérfölddel (azaz kb. 12–13 kilométerrel) rövidebb volt, és ráadásul elkerülte Salla-t (Zalalövő). A vízrajzi viszonyokat, továbbá a rendelkezésre álló régi térképi és okleveles anyag tanúságait összevetve bizonyosnak látszik, hogy ez utóbbi út, amely Advicesimum (Dokležovje/Deklezsin/Murahely) érintésével vitt Poetovioba (Pettau/Ptuj), azonos a Lendva föld (a későbbi felsőlendvai uradalom) határjárásában 1208-ban Vas és Zala megye határaként szereplő, és az előbbivel azonos irányú Nagy úttal (Magna via).
           A következő Rába-átkelőnél, Rábahídvégnél, bizonyára a régi térképeken még ott szereplő Ó-postaút vonalában haladt át a folyón a Savariából (Szombathely) a Bednja-patak mellett fekvő Ioviába (Ludbreg) vezető út. Ez átvágva a Hegyhátat, először bizonyára vagy a Szentmártoni- vagy a Zsiger-patak völgyében, majd egy rövid szakaszon a Zala partján és ezt követően a Felső Válicka-patak völgyében folytatta útját délnek.
           Rumnál kelt át a folyón a Savariából (Szombathely) Sopianae-ba (Pécs) vezető út. A Hegyháton ennek legalább is egyik ága valószínűleg a régi térképeken jelzett Borhordó úttal azonos nyomvonalon folytatódott, azaz a Zala-könyök mellett fekvő Türje irányába vezetett tovább délkeletnek.

 

A terület legfontosabb Árpád-kori útjainak felvázolása után, a térképre tekintve, megérthető Vas vármegye déli határának kialakulása, amelyet egyrészt – mai szóval élve – a főközlekedési utak, továbbá a rájuk támaszkodó határvédelmi rendszer kiterjedése szabott meg. A megye déli határát szinte teljes hosszában az ország szívéből érkező és Itáliába vezető Katonák útja alkotta. Az így kijelölt terület délről még kiegészült a Sárvíz völgyében futó védelmi rendszerrel, amely szinte egészen a Zaláig a vasvári ispáni vár fennhatósága alá tartozott. Ily módon érthető, hogy az egész Sárvíz medencéjét Vasvár megyéjéhez csatolták. Földrajzi okokból szintén kézenfekvő megoldás volt, hogy ugyanezt tegyék a Sárvíz völgye és a délről érkező Katonák útja nyomvonala közé eső medencével (a későbbi Bér földdel) is. A Zala-völgy ilyen meggondolásból már nem volt érdekes, hiszen annak csupán a régi Borostyánkő út átkelőjétől a sodrásirányban felfelé eső szakasza bírt a mindenkori vasvári megyésispán számára igazgatási és védelmi szempontból fontossággal. Ugyanez mondható el a Kerka és a Lendva felső vízgyűjtőiről, sőt a még a Mura-völgy érintett sávjáról is. Ezek ugyanis mind a Katonák útjának, illetve annak római kori előzménye vonalától északnyugatra, az országhatár irányába feküdtek. Az úttól délkeletre eső sáv védelme már a később Zalának nevezett vármegye ispánjának hatáskörébe tartozott. Kisebb változásokkal azután ez az imént felvázolt határvonal maradt fenn egészen a XX. századig Vas és Zala megye között.

           Ez a vonal azonban nemcsak két vármegye, hanem egyben két püspökség területét is elválasztotta egymástól, a győri és a veszprémi egyházmegyét. E tény pedig élesen rávilágít az Itáliába (azaz a keresztény Rómába) vezető út fontosságára már a fiatal magyar állam megszervezésének idején. Ugyanis amikor a győri és a veszprémi központú két első (akkoriban hihetőleg még egyben világi és egyházi) igazgatási egységet (azaz korai megyét) megszervezték, a köztük lévő határvonalul éppen ezt az országosan ismert főutat, és annak Karakó érintésével a Bakonyon át egészen Veszprémig vezető ágát jelölték ki. A Katonák útjából kiszakadó és a Kemenesháton át a "regionálisan" fontos központba, Győrbe tartó út egykori fontosságának emlékét alighanem már csak a régi térképek őrizték meg számunkra.

           Lezárva ezzel a nagyobb egységek (azaz az vármegyék és egyházmegyék) határá - nak vizsgálatát, fordítsuk figyelmünket a továbbiakban már a kisebb területi egységek, az egyes korai földbirtokok kialakulása felé!

 

Miként az előbb felvázoltak is szoros kapcsolatot mutatnak a természetföldrajzi adottságokkal, úgy az írott emlékekben a XII. században és a XIII. század elején feltűnő egyes birtoktestek és igazgatási egységek kiterjedése, továbbá az előforduló tájelnevezések is elválaszthatatlanul kötődnek a vidék vízrajzi-domborzati tagolódásához.
           Tekintsük át most ezeket röviden!
           Délnyugat felől, azaz az ország határától elindulva elsőként a Mura és a Lendva folyók közti területet kell körülhatárolnunk. Ezt a több párhuzamos folyóvízzel szabdalt földsávot 1265-ben Belmura (azaz Belső-Mura, illetve Murán belüli, Murán inneni földterület értelmű) névvel neveztek meg.
           Vele északkeletről az 1208-ban körülhatárolt Lendva föld (terram nomine Lyndwa) volt határos, amely – miként az nevéből is egyenesen következik – a Lendva (Lendava/Ledava) folyó vízgyűjtőjét foglalta magában.
           Ez után következik északkelet felé a Velemér (Welmer) (a mai Szentgyörgyvölgyipatak) és a Kebele (Kobula) patakok völgye, amelyeknek elnevezése 1208-ban még bizonyára – hasonlóan a fentiekhez – azok egész medencéjét is jelölhette. Bizonyság erre, hogy a veleméri völgyet 1366-ban mint a felsőlendvai uradalom önálló kerületét jegyezték fel (in districtu seu valle Welemer). Meg kell azonban jegyezni, hogy ezen patakvölgyek nagy része már Zala vármegyéhez tartozott (1271: terra castri Zaladiensi Kebele vocata).
           Tőle északra fekszik a Kerka és a Kerca/Kercsica medencéje, amely ugyanabban az évben, azaz 1208-ban, mint a Kercsica-őrök lakóhelye (terre ville speculatorem Kurcite) tűnik fel. A Kerka és a Kerca/Kercsica víznév már önmagában bizonyítja, hogy ezek völgyeit hajdan egy egységnek tekintették, hiszen az utóbbi név az előbbinek kicsinyítőképzős változata. Mivel azonban a Kercsica-őröket külön is megnevezték, joggal feltételezhetjük azt, hogy léteztek egykor Kerka-őrök is. Ezt megerősíti, hogy a Kerka-völgyének őrségi szakaszát később, 1393-ban is Karika névvel illették (Kerkáskápolna és Bajánsenye területe).
           A vármegye határát tovább követve, a következő vízrajzi egység a Zala felső folyásának medencéje. 1213-ban már itt emlegették a Zala-őröket (speculatores de Zala), akik még később is (1391: universos speculatores nostros vulgaliter zalaewr nuncupatos; 1392 és 1406: zalaewr) szerepelnek az oklevelekben. A Zala vízgyűjtő medencéjének forrásvidékét azonban a Zalafő-őrök (Zalafewewr) ellenőrizték, miként arról egy 1364-ben kelt irat tesz tanúbizonyságot. A Zala medencéjének egy másik mellékvízéről, a Monyorósdról (Monyorósdi-patak) kapták nevüket a Monyorósd-őrök (1270: speculatorum de Monorosd).
           Hogy a Zala teljes felső medencéjét azonban korábban egységesen a Zala nevével illették, arra bizonyság a Képes Krónika 90. fejezetében feljegyzett, az 1051-es esztendőre vonatkozó (fentebb már említett) adat, miszerint III. Henrik császár a Zala és a Zselice (Szőcei- patak) forrásai mellett (iuxta fontem rivorum Zala et Zelice) hatolt be az országba. A krónikában lejegyzett két víznévre szintén az imént tárgyalt Kerka-Kerca/Kercsica típusú kicsinyítőképzős eset vonatkozik, ami egyben a medence régen egységes földrajzi térként való szemlélésének bizonyítéka. Ennek a nagy medencének kisebb (vízrajzi alapú) egységekre való tagolódása idővel természetesen megindult, miként azt felsorolt adataink is bizonyítják. Éppen ezek alapján viszont joggal vethető fel a Szőce-őrök egykori létezésének lehetősége is!
           Az eddig elősorolt vízrajzi egységeket észak felől hosszan elnyúlva a Rába déli vízgyűjtője határolja, egészen a nyugati történeti országhatárig. E nagy kiterjedésű területen értelemszerűen már a XII. század folyamán kisebb birtoktestek alakultak ki, noha ez idáig alig néhányról rendelkezünk megbízható adatokkal. A terület nyugati felén ugyanis legnagyobb részük már az első írott említés alkalmával az 1183-ban alapított szentgotthárdi ciszterci apátság birtokaként tűnik fel. A monostor birtoka volt az 1213-ban először leírva szereplő Dobra föld (terram de Dobra) is. A bizonyosan már ezt megelőzően létező, ám csak ekkor körüljárt birtok ekkor nagyjából a Dobra-patak (Doibersbach) vízgyűjtőjét foglalta magában. A fontos Rába-átkelő melletti Nádasd (1233: villa Nadast, Nadost; 1246: Nadasd), amely később egy kiterjedt nemzetség névadója lett, szintén egy folyóvízről, a Nádas-patakról vette nevét. A Rába-menti sáv középső részén, a szentgotthárdi birtokoktól keletre tűnt fel valamikor III. Béla idején Lugos vagy Lug föld (1174–1195/1353: possessiones ... Lugos vocatas; 1270: usque locum, qui Lug dicitur). A XII. század közepe táján már bizonyosan létező magánbirtok eredetileg alighanem az egész Lugos-patak völgyét magában foglalta. Ám ez a völgy is további kérdést vet fel az őrszervezettel kapcsolatban. Mivel a Lugos-völgytől délre – amint arról már volt szó – a Monyorósd-őrök, északra pedig a Rába túlpartján a csákányi (1277: speculatores de Chakan) és gasztonyi (1269: speculatorum, cum terra Kueszorv vocata eorundem Gosztun nuncupati) őrök teljesítettek szolgálatot, indokolatlan lenne feltételezni, hogy éppen e két hely közötti, ráadásul az országból kivezető egyik út melletti völgy maradt volna őrizetlenül. Ha pedig ez így van, akkor bizonyára valaha Lugos-őrök is voltak!
           Felsorolásunkat ki kell még egészítenünk a Rába és Lapincs közti területtel, amely 1187-ben már mint a szentgotthárdi apátság törzsbirtoka tűnik fel. Külön földrajzi nevére azonban nincs adatunk.
           Még a Zala vízgyűjtőjéhez tartozó két medencéről kell röviden megemlékeznünk. Az előbb felsoroltaktól keletre, azokkal nem is érintkezve, csupán a rábai sávhoz délről illeszkedően terült el a Sárvíz medencéje, azaz az egykori Sár föld. Első említését 1233-ból ismerjük (terra eorum nomine Sar). Az elnevezés azonban ebben az esetben is jóval régebbi kell, hogy legyen, hiszen belőle a vasvári sánc építésével – hihetően még a X. század második felében – mesterségesen kivágott keleti részt, azaz a Verna-patak (a középkori Vérvize) és mellékvizeinek medencéjét már írásban soha nem illették ezzel a névvel. Megnevezése ekkor már a minden bizonnyal személynévi eredetű Győr föld (1258: terra Geur) lehetett. Sajnos a Sár földdel keletről határos utolsó körülhatárolható vízrajzi egységről, a Nagytilaji-, a Kánya-, a Széplak- a Csörgető- és a Berek-patak medencéjéről konkrét adatok hiányában egyelőre nem tudunk biztosat mondani, ehelyütt jobb híján, későbbi legnagyobb birtokteste után a "Bér" elnevezéssel illetjük, amely már ugyancsak egy valaha élt személyről kaphatta nevét.
           Az imént felsoroltak könnyebb áttekinthetősége végett az ide vonatkozó adatokat táblázatban is feltüntettük:

 

Mindezek alapján nyugodt szível vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Vas vármegye déli részén az Árpád-korban a tér megszervezésének alapjai az akkori – természetesen térképet nem ismerő – emberek számára is világosan körülhatárolható vízrajzi egységek (azaz a vízgyűjtőterületek) voltak. E tájszemlélet alapját tehát a domborzat és a hozzá elválaszthatatlanul kapcsolódó vízrajz képezte. Ezeket az egyértelműen körülhatárolható területeket pedig azok legfontosabb vízfolyásáról nevezték el.
           Amikor azután az addig katonai "műveleti terület"-ként elzárt gyepű területén az első birtokadományozásokra valamikor a XII. század második felében, II. Géza és III. Béla uralkodása között sor került, természetesen az egyes birtoktesteket folyóvizük nevével jelölve írták bele az adományozó oklevélbe – amennyiben ilyet egyáltalán kiállítottak. Az új birtokok betelepedése és a táj művelés alá vonása – ahogy az általában történni szokott – az egyes folyóvizek torkolatától indult meg és haladt időben a vízfolyással ellentétes irányban, az egyes völgyekben felfelé. Az első településeket azután természetesen arról a folyóvízről nevezték meg, amely mellett feküdtek. Ezek képezik tehát a településnevek első rétegét. A helynévképződés folyamatát röviden ekképpen jellemezhetjük: víznév → tájnév → településnév.
           Erről a folyamatról tanúskodik az Őrség 1393-as birtokba iktató oklevele is, hiszen a nagyobb folyóvölgyeket ekkorra már felosztották. Az iratban felsorolt települések közül eddigre a nagyobb vízfolyások nevét már csak a következők őrizték: a Zaláét Szalafő, a Kerkáét a három (felső-közép-alsó) Karika (Bajánsenye és Kerkáskápolna), a Kerca/Kercsicát pedig Kerca (Kercaszomor). Az itteni kisebb völgyekben ekkorra már hasonló névadás adatolható, erre azonban itt most nem térünk ki.
           Vegyünk inkább szemügyre végezetül még egy példát, a nem a későbbi Őrség területéhez tartozó Monyorósd esetét! 1270-ben a Monyorósd patak melletti őröknek (speculatorum de Monorosd) a Zalától a Lugos-patakig kellett őrizniük a határvidéket. Negyed század múltán, 1293-ban Monyorósd földről (terra Munurousd) írtak, ám 1272-ben már prédiumként (földesúri házigazdaság) (Pred. Munorousd), az 1290-es években possessioként (birtok) (1295: Poss. Monorous; 1297: Poss. Monorousd), míg jó 130 év múlva egyszerűen csak Monyorósdként (1430: Monyarosd, 1471: Monyorosd, stb.) jegyezték le nevét. A fogalmi besorolások változatossága ellenére mindenképpen a név használatának fokozatos térbeli szűkülése figyelhető meg a teljes medencét magában foglaló földrajzi egységtől kiindulva, egészen a faluhatárig. Annál is inkább így lehetett ez, hiszen a régen a Monyorósd-őrök által őrzött területen eddigre már több falu is kialakult, és ezek egyike volt csak Monyorósd.
           Ezen újabban létrejött településhálózat vizsgálata azonban már a megyetörténet következő korszakába tartozik!