A STRUCC ÉS A DARU HARCA

                                                                                                                                                     Vas megye székházának homlokzatán, a közelmúltban végzett renoválás során rikító színeket kapott a régi címer. Az addig szinte észrevétlenségben lévő, bástyán álló, csőrében patkót tartó struccmadárra azóta sokan rácsodálkoznak, de erősen kétséges, hogy a megyecímer jelképei mondanak-e valamit a XXI. század emberének.
           A szimbólumok értelmezése nem újkeletű, és már egy évszázaddal ezelőtt is nehézségeket okozott Vas megyében.
           "A huszadik században egy kissé humoros dolog azon vitázni, hogy mi áll a vármegye címerében, a furcsa madár halat vagy vasat tart e a csőrében, kőfalról, vagy fonott sánckosárról tekint e bele a világba". Így elmélkedett a vármegyei újság szemelírója, amikor 1912-ben a A strucc és daru harca címmel megírta összefoglalóját a vármegyei közgyűlésben folyó címervitáról.¹
           A vármegye címerében szereplő szimbólumok értelmezéséről ugyanis a megye és a belügyminisztérium között több mint másfél évtizede folyó, időközben presztízsharccá vált, ádáz vita dúlt.
           Az ügy 1896-ra nyúlt vissza, amikor Balogh Gyula, Vasvármegye főlevéltárnoka 375/1896. sz. előterjesztésében javaslatot tett a megyei törvényhatóságnak a vármegye címerének rekonstruálására.²
           A tudós levéltáros a kérdés problematikáját a megyei pecséteken előforduló címerkép ábrázolásainak ellentmondásosságában látta és a szimbólumok értelmezése mellett legfőképp azt kifogásolta, hogy a vármegye címere sisakdísz és sisaktakaró hiánya miatt, egyáltalán nem felel meg a címerekkel szemben támasztott heraldikai követelményeknek. Úgy fogalmazott, hogy: "ez az állapot nem fér össze a megye méltóságával".³
           A vármegye alispánja a levéltáros előterjesztését, szakszerű elbírálás céljából, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társasághoz továbbította. A megküldött szakvéleménnyel kiegészített címerváltoztatási javaslatot azután a belügyminiszterhez terjesztette föl. A belügyminiszter a javaslat ellenőrzésére felkérte a Magyar Országos Levéltárat. Az intézmény heraldikai szakvéleményét Tagányi Károly készítette el.
           Az országos levéltár és a heraldikai társaság szakvéleménye Vasvármegye címeréről szinte minden elemében ellentmondásban volt. A heraldikai társaság lényegében elfogadta Balogh Gyula címerelemzését, amely a pecsétmezőben álló építményt vártoronynak (donjon) a madarat struccnak, a strucc csőrében tartott tárgyat pedig vaspálcának értelmezte.
           Minthogy a címeres pecsétet engedélyező királyi diploma nem volt megtalálható, az országos levéltár az évszázados dokumentumokból, elsősorban a XVI. századi megyei oklevelek hitelesítő pecsétképeinek elemzésből indult ki. Részletesen kifejtette, hogy a pecséteken látható építmény nem vártorony, hanem kör alakú sánc (palánk). A fonott palánkon nincsenek lőrések, azok valójában a vesszőfonás hézagai. Az építmény tetején álló madárral kapcsolatban pedig új elmélettel áll elő. Szerinte az csakis valamilyen gázló madár lehet, mert a "gátszerű sánc inkább vizenyős talajt feltételez, vagyis a madár se gólyának, se nem struccnak, hanem darunak határozható meg. A daru a sáncon az éber vigyázat kifejezéséül nagyon találóan van ábrázolva... csőrében pedig nem acéldarab, hanem hal látható".⁴
           Miután Balogh Gyula a megyei lapban publikálta javaslatait a címerkérdéshez, terjedelmes cikkben szólt hozzá ifj. Reiszig Ede, a neves történész és genealógus, aki a címervita idején a belügyminisztériumban dolgozott.⁵ Reiszig érvelésében az országos levéltár szakvéleményét tette magáévá azzal a kivétellel, hogy ő a daru csőrében nem halat, hanem nyílcsomót vélt felfedezni, amely – ahogyan írta – "összhangban van a címerképpel ugyanis a nyíl határőrök fegyvere volt".⁶
           A vármegyei felterjesztésre 1898. február 21-én válaszolt hivatalosan Perczel Dezső belügyminiszter. Rendeletében teljes mértékben a Magyar Országos Levéltár érvelését fogadta el, az abban megfogalmazottak figyelembevételével javasolta a megyei törvényhatóságnak a címer megalkotását.⁷ Felhívta a vármegye figyelmét, hogy az új címert "a heraldikához jobban értő festővel festesse meg, mert a véleményezésre bemutatott címer színezése és alakítása sem heraldikusnak, sem szépnek nem mondható"⁸
           A miniszteri döntés a vármegye számára elfogadhatatlan volt. Úgy ítélték meg, hogy a miniszternél jobban ismerik saját címerüket, de a törvényhatóságot leginkább a "sic volo sic jubeo" – "így parancsolom így lesz"-elv érvényesítése háborította fel. Mivel azonban a felettes hatóság akaratával direkt módon szembeszegülni nem lehetett, a pragmatikus Károlyi Antal alispán a kérdést levetette a napirendről, és az aktákat irattárba tetette.⁹
           A konfliktus egy évtized múltán lángolt fel újra. A vármegye új vezetése címerbizottságot hozott létre, amely 10540/1907. sz. határozatával így állapította meg a címer alakját: "Kék mezőben vesszőből font félkör alakú sánc palánk, melynek öt cölöpvége látszik és két sor, felső és alsó sorban 4–4 nyílást tüntet fel. A sáncpalánkon természetes színű daru áll, amely, szájában balra vastagodó vasbunkót tart. A sisakdísz felett ugyanilyen daru áll. A sisaktakaró színe kék és fehér."¹⁰
           Az alispán ennek a leírásnak alapján 1908-ban megfestette a vármegye címerét, és a törvényhatósági bizottság elé terjesztette, ahol azonban ismét véleménykülönbségek támadtak. A kérdés rendezésére 1909. szeptember 20-án egy újabb címermegállapító bizottságot állítottak fel.¹¹ A címer bizottságoknak Balogh Gyula főlevéltárnok a kezdetektől fogva állandó tagja volt. Az ő álláspontja, mely szerint az építmény vártorony a rajta álló madár pedig strucc az évek során nem változott. A bizottság laikus tagjainak szavazatai viszont megoszlottak a kérdésben.¹² A törvényhatóság teljes ülésén azután nem a szakmai érvek, hanem az emocionális szempontok szerint – a hagyomány, az ősi címerkép tisztelete – történt a szavazás. Ennek megfelelően Vasvármegye Törvényhatósági Bizottsága 1911. május 15-én részletes indoklással tette közzé rendeletét a vármegye címeréről.¹³ A döntést május 19-én küldte meg a belügyminiszternek. A felterjesztéssel párhuzamosan Békássy István főispán, egyebek között, így érvelt a minisztériumi szakvéleménnyel ellentétes vármegyei döntés mellett: "A dolog maga egyébként nagyobb fontossággal nem bír, de mégis nem kívánatos hogy éppen azon elemek incidentaliter meglepetésszerűen hozott határozata emelkedjék érvényre, amelyek döntő befolyását a vármegyében mindenképpen meg kell, hogy akadályozzuk."¹⁴ A minisztérium és a vármegye huzavonája az elkövetkező években tovább folyt, anélkül, hogy az álláspontok a legcsekélyebb mértékben közeledtek volna. 1915-re maga a főispán is eljutott arra a következtetésre, hogy: "nem célszerű, hogy a címerkérdés még egyszer a törvényhatóság közgyűlésére utaltassék".¹⁵ Úgy látszik, a témakör ezzel véglegesen lekerült a napirendről, mert címer ügyben sem a Belügyminisztérium, sem a vármegye nem tett további lépéseket. A vármegyei címerrel kapcsolatos közlemény vagy döntés 1945-ig a vármegye hivatalos lapjában sem található.¹⁶
           Magyarországon a megyék címerhasználata a XVI. században, I. Ferdinánd 1550. évi törvénye alapján vált általánossá.¹⁷ A vármegyei címeres pecsétek megalkotását a vármegyei okmányok hitelesítésének nehézségei tették szükségessé. A vármegyék döntéseiről készült kiadványokat ugyanis az ülésen jelenlévő alispán és a szolgabírák gyűrűs pecsétjeivel hitelesítették. Ezek a pecsétek azonban, sokszor, ahogy a törvénycikk fogalmaz: "bizonytalanok és ismeretlenek" voltak.¹⁸ Nehezítették a bíráskodást és a közfeladatok elvégzését a XVI. század török háborúktól zaklatott viszonyai is, amelyek miatt a nemesi közgyűléseket sokszor évekig nem hívták össze, és ha a sedriára mégis sor került, nem voltak jelen a döntésekről szóló dokumentumok hitelesítésére hivatott személyek.
           A törvény által kívánatosnak tartott új megyei pecsétek elkészítésére és használatba vételére azonban éveket, sőt évtizedeket kellett várni.¹⁹
           Az általunk ismert első olyan kiadvány, amelyet Vas vármegye az új címerrel díszített pecséttel hitelesítette, 1561-ben kelt.²⁰ A címes pecsét körirata: SIGILLUM COMITATUS CASTRIFERREI = Vasvár vármegye pecsétje.
           A pecsétmezőben jól látszik a bástyán álló csőrében vasdarabot tartó struccmadár. Felmerül a kérdés, miért éppen ezt a szimbolikus képet vésette pecsétjére Vas vármegye nemessége?
           Tekintettel a Vas megyében már ősidők óta folyó vaskohászatra, ahonnan a vármegye Árpád-kor óta ismert elnevezése is ered, a régi vasműves jelkép címerül választása kézenfekvő volt, és a XVI. századi nemesség jó szimbolikus érzékét dicséri. Nem is lehet vitás, hogy itt ún. "beszélő címerrel" van dolgunk, amelyben a "vas és a vár" együtt jelenik meg a címerpajzsban.
           A XIX. század történészei a középkori szimbólumok valódi jelentését nem ismerve vezették zsákutcába a Vas megyei címervitát. Először arról kezdtek elmélkedni, hogy a patkót vagy vasdarabot "harapó" strucc Károly Róberttől, vagy Nagy Lajos királytól származhate, hiszen ez díszíti az Anjou királyok címerének sisakját. A kutatás azóta kiderítette, hogy a patkót harapó strucc – mint szimbólum – az Anjou-kornál sokkal régebbi eredetű. Az a legendás hiedelem, hogy a strucc megeszi a vasat, az ókorba nyúlik vissza. A numídiai háborúk idején Jugurtha király struccra nyergelt csapatai a sivatagi homokban nehezen mozgó római lovasság legfélelmetesebb ellenfelei voltak. A vereséghez nemigen szokott rómaiak a kudarcokat elsősorban a strucc lovat is elnyelő mágikus erejének tulajdonították. A strucc vasat megemésztő természetének babonája azután része lett a középkori emberek tudatának. Ezt a hitet csak erősítette, hogy a lovaglásra idomított strucc a rajta ülő szerecsen lovassal, az egzotikumot kedvelő középkori királyi udvarok pompakellékeinek jellegzetes tárházához tartozott.²¹
           Vas vármegye címerének Anjou-kori eredete a magyarországi címeradományozás pontos megismerése révén nem volt fenntartható, ezért kanyarodott a vita egy még kevésbé tudományos irányba, amikor a címerképet topografikus nézőpontból (határvár, őrvidék, gyepű,) kezdték elemezni. Hosszas polémia alakult ki a vár (bástya, palánk) képi ábrázolásáról, a lőrések vártornyon való elhelyezkedéséről stb.
           Nem volt nehéz azzal érvelni, hogy Vas megyében a strucc sohasem volt honos, így vált belőle gázlómadár, majd őrdaru, a csőrében tartott tárgy pedig hal, nyílcsomó végül pedig palánkot erősítő cövek lett.22
           Vas vármegye középkori iratanyaga feltehetőleg elpusztult, de biztosan nem került levéltárba. Jegyzőkönyvei is csak 1595-től találhatók meg. A címeres pecsétet engedélyező királyi diplomát az elmúlt évszázadban sokan keresték, és ma már nincsen esély arra, hogy előkerüljön. Ha a kérdést megnyugtatóan tisztázni akarjuk, a rendelkezésre álló megyei pecséttel hitelesített iratokat kell górcső alá venni. A Szelestey család tagjai a XV. századtól kezdve számosan viseltek Vas vármegyei tisztségeket. A család iratai között jelentős számban maradtak fenn a XVI. századi megyegyűlések hitelesített kiadványai. Ezeket átvizsgálva megállapítható, hogy 1560-ig minden írásba foglalt megyei döntést négy sárga viaszba nyomott gyűrűvel pecsételtek meg. Az ily módon kibocsátott utolsó dokumentum 1561. január 23-án kelt.²³ Ezt követően azonban már csak olyan megyei hivatalos iratokat találunk, melyeket az újonnan készített typariummal hitelesítették. Ennek alapján feltételezzük, hogy a struccos vártornyos pecsétnyomó ekkor készülhetett, és legkorábban 1561 februárjában vehették használatba.
           A megyének ezt az első pecsétnyomóját a XVIII. század elejéig használták, ekkor valószínűleg kopottsága miatt, újat kellett vésetni.

1–2. kép: Vas vármegye címere XVI. századi pecsét nyomatán

           Az új typarium használatához a királyi kancellária engedélyét kellett megkérni. 1728-ban, a megyei feliratra adott válaszában a kancellária arról érdeklődött, hogy Vas vármegye milyen engedély alapján használta eddigi pecsétjét? A nem kis öntudattal megfogalmazott megyei válasz így szólt: "mivel pecsétünk a kancelláriánál sokkal régibb, ezért ne is csodálkozzék, ha arról adománylevelet felmutatni nem tudunk, minthogy pecsétünket három évszázadnál régebben használjuk"²⁴
           1837-ben a megye kérelmet fogalmazott meg, hogy a pecsét köriratát a reformkor szellemének megfelelően magyarra változtathassa. Az uralkodói engedély a következő évben érkezett meg, így 1838 februárjától már a magyar nyelvű pecsétet használták.
           Az indoklásban a szimbólumokra vonatkozó magyarázatot is olvashatunk. Elnevezését az egykor és ma is jelentősebb nevű városról és a várról nyerte, melyet latinul Castrum Ferreumnak, magyarul Vasvárnak mondanak. Címere: "Propugnaculo Castri Ferreo seu ut alii Portae ferreae a qua Castro etymon avit Struthio in sigillo superne insidens notatur" A vár vas bástyáján vagy, ahogy mások mondják a Vas kapuján, amelyből a vár névmagyarázata ered, egy struccmadár van felül a pecséten. A madár csőre egy vas lópatkó középső részét (partem solae equinae ferreae mediam) ragadja meg. Ezért (címere) neve az alapjelentésének mindenben tökéletesen megfelel.²⁵
           Ha beleképzeljük magunkat a XVI. századi nemesek "mi legyen az új címerben" dilemmájába, megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy a legkézenfekvőbb megoldás született. Mi más fejezhetné ki jobban Vas vármegyét, mint ha címerében a "vas és a vár" együtt jelenik meg? Akárki hozta is meg a döntést, volt érzéke a szimbólumokhoz.
           A strucc, mint jelkép ugyanis a középkorban is a vasat szimbolizálta. Jó példa erre Leobennek, a stájerországi vasművesség székhelyének a címere. A város pecsétjében ugyanis már a XIII. századtól a patkót harapó strucc látható.²⁶ De a magyarországi lakatos és kovács céhek többségének jelképei között is rendre megtalálható a strucc alakja.²⁷
           Vas vármegye nemesi közgyűlése tehát úgynevezett "beszélő címert" alkotott, amikor a megyei címerpajzs vártornyára a vasat szimbolizáló struccmadarat állította.
           De a vármegye címere mégsem volt egyszerű kópia, mert az ősi szimbólumon a XVI. századi címertervező végrehajtott egy lényeges változtatást. Az apró különbséget csak alaposabb vizsgálattal vehetjük észre. A vármegyei pecsét vésnöke ugyanis a strucc csőrébe nem patkót, hanem egy kardot helyezett.²⁸ Talán nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy ezt, a hagyományos szimbólumtól való eltérést a nemesi öntudat motiválta.
           Érdekes, hogy a strucc csőrében lévő kard Vas vármegye címerének korábbi kutatói közül senkinek sem szúrt szemet. A vármegyei címerrel foglalkozó, gyakran egymást kritizáló heraldikai szakértők sajnos megelégedtek a kopott typariumok, és az éppen kézbe kerülő pecsétes iratok vizsgálatával. Pedig alaposabb levéltári kutatással ráakadhattak volna egy jól tanulmányozható, teljes épségű pecséttel hitelesített iratra. Ebben az esetben elkerülhető lett volna a címer madaráról és a csőrében tartott tárgyról folytatott, a heraldika presztízsét nem növelő tudálékos vita.
           A magyar heraldikai kutatás egyik legnagyobb nehézsége a dokumentálatlanság. Különösen problémásak a vármegyék, mert XVIII. század előtti vármegyei címert adományozó királyi oklevél csak a legritkább esetben maradt fenn. Nem lehet csodálkozni azon, hogy biztos kiindulási pont hiányában a vármegyecímer szimbólumainak értelmezői tévútra kerültek.
           Vas vármegye XVI. században megalkotott címere a klasszikus heraldika egyik alapvető szabályának szellemében fogant. A pecsétnyomó elkészítésekor a jelképek még ismertek és értelmezhetők voltak, a képi megjelenés még utalt annak használójára, tulajdonosára. Így a címerrel kapcsolatos legfontosabb kritérium, a szimbólum és a mögöttes tartalom egysége az 1561-ben használatba vett címeres pecsétben magvalósult.
           A későbbi féleértések a társadalom szimbólumok iránti érzéketlenségéből fakadtak, ami szoros összefüggésben van a jelképek jelentésének elhalványulásával, de ennek okai még további kutatást érdemelnének.