TÓTSÁG ÉS ŐRSÉG

                                                                                                                                                     Közismert tény, milyen jelentős léptékbeli különbség van a megye egésze és egyes településeinek szintje között. Különösen így van ez Vas vármegye esetében, melynek területe lényegesen nagyobb volt a mostaninál, és közel négyszáz településsel kell számolni a középkor végére. A kutatás számára természetes módon adódik a feladat, hogy köztes térbeli egységeket keressen azon a skálán, melynek egyik végén a megye, másik végén a puszták és falvak találhatók¹. Hiszen sem a szokványos igazgatástörténetre szorítkozó megyetörténetből nem lehet levezetni az egyes településeknek a századok során igencsak eltérően alakuló sorsát, sem az egyes településtörténeti munkák – legyenek bár minden követelménynek megfelelőek – puszta felhalmozásából sem lesz megyetörténet.
          Ilyen kutatásra érdemes köztes egységek lehetnek a kistájak, melyek közvetlenül az egyes települések szintje fölötti egységeket képeznek. Elemzésre két Vas megyei példát választottam, melyekhez a közvélemény (de a szaktudományok is, különösen a néprajz) a legtöbb és legváltozatosabb történelmi múltra vonatkozó elképzelést társítja: a Tótságot² és az Őrséget.³

Első látásra úgy tűnik, Vas vármegye délnyugati, többségében szlovének által lakott térsége – leszámítva a dualizmus-kori Vend-vidék elnevezést – mindig is Tótságnak hívatott, a járást Tótsági járásnak, az esperesi kerületet Tótsági archidiaconatusnak nevezték. Mindez így vált ismeretessé a szélesebb olvasóközönség számára Fényes Elek országleírásából (1836)⁴, ezt találhatták a kutatók Bél Mátyás kéziratában (1730)⁵ is.
           Ha az elnevezés keletkezési idejét firtatjuk, akkor az írott forrásokhoz kell fordulnunk. Azt találjuk, hogy a XVI. század vége előtti említése nincs e tájnévnek⁶, középkori oklevélben pedig sehol sem szerepel⁷. Felmerülhet a kérdés, volt-e egyáltalán megkülönböztető neve a korábbi évszázadokban a térségnek. A válasz igen: ezt a körzetet Mohács előtt kizárólag a Belmura⁸ tájnévvel illették már a fennmaradt legelső oklevelekben is, és egészen Mohácsig ez volt használatban.
           A szó jelentése "Belsőmura", azaz Murán inneni terület. Kétségkívül az egyes települések szintje feletti, tájékozódást szolgáló kistájnév. Fogalmi jelentése, azaz a Murán belüli térség, egyértelmű, ellenben denotátuma (az a valós, térben meghatározható terület, amelyet jelölt) az idők során változott, hiszen a Murához viszonyított helymeghatározás csupán irányt szab meg (Murán innen), és elég szabadságot engedélyez a szó használatában. Így előbb a Nádasdyak gyepű melletti, Petánc környéki birtokait jelölte, majd kiterjedt Muraszombatra és környékére, és végül a győri egyházmegyei dézsmaösszeírásokban, a Mohács előtti évtizedekben már majdnem az egész délnyugati járást magában foglalta. Ez utóbbi elnagyoltabb névhasználat összefügghet a hatalmas kiterjedésű győri egyházmegye más léptékű térszemléletével⁹.
           A Belmura helynév magyar eredete nem áll egyedül a térség Árpád-kori történetében, éles ellentétben a későbbi évszázadokkal, ahol mutatóban is alig találunk már magyar nyelvi nyomokat. A legelső oklevélben, 1208-ban az egész dombvidék (a mai Goričko) két fő tájékozódási pontjának a neve magyar, az itteni legmagasabb csúcs a Köves hegy¹⁰, az országút pedig Hidasdnál¹¹ kelt át a hegyeken. 1341-ben Petánc dűlőnevei magyarok: az országhatáron, a gyepű áteresztő pontját Németkapunak, az ásványvíz-forrásokat Sóskútnak, a később Petrócként előjövő falut itt még Petrus telkének¹² nevezték.
           Miért váltotta fel a tájékozódási szükségletnek kitűnően megfelelő földrajzi nevet, a Belmurát a Mohács körüli időkben a Tótság? A magyarázat a terület etnikai viszonyainak a megváltozásában keresendő, mint ahogy erre a Tótság név jelentése, a "szláv nyelven beszélő emberek lakta vidék" is utal. A ritkán lakott határzóna betelepítése a XIII. század elejétől kezdve uradalmak megszervezésével zajlott, és ezen uradalmak birtokosai rendre horvát- szlavón bánok voltak, akik akár többször is életük során betöltötték e posztot¹³. Érthető, hogy szívesen költöztettek szláv telepeseket itteni magánbirtokaikra. Az Árpád-korban még vegyes lakosságú (a magyarokon és a szlávokon kívül Szentbenedek környékén korai német telepítéssel is számolni kell¹⁴), gyakran háború dúlta határvidék az Anjou-korban békés, sűrűn lakott szláv nyelvű tömbbé vált. A magyar-szláv nyelvhatár nem volt merev, a kétnyelvű érintkezési zóna viszonylag széles, különösen egy köztes köznemesi sávban, ennek ellenére a nyelvföldrajzi határokon döntő változás már nem következett be a későbbi évszázadokban. A spontán keletkezett Tótság tájnév már jobban megfelelt térmegjelölő és elhatároló funkciójának.
           Vas vármegye létrejöttét, első évszázadait kutatva a Murán inneni vidék történetét elsősorban a korai határvédelem (a őrszervezet, a gyepű, a kapuk, az utak, majd a várak) történetének keretében kell elsősorban megfogalmazni, és e történetbe kell illeszkednie a telepesekének, az őröket felváltó, a határvárak környékét benépesítő hospesekének. A jóval későbbi évszázadok fogalmait, esetünkben a Tótság tájnevet, a vármegye első évszázadainak kutatásában nem tanácsos felhasználni.

A néprajzi, turisztikai vagy a népszerűsítő irodalom az Őrség ismertetésekor nem mulasztja el felsorolni a tájhoz tartozó 18 falu nevét. Valóban, a 18 falu és az Őrség nevű kerület gyakran szerepel a régi iratokban is évszázadokon át, kezdve 1428-tól, az első említése dátumától¹⁵. 1463-ban a határát is megjárták, így tudhatjuk, hogy közel öt és fél évszázada ugyanott húzódtak a 18 falu határai, ahol ma¹⁶.
           Itt is az a kérdés, hogy e tájnév (területnév) létezhetett-e jóval korábban az első említése, durva meghatározással: a Zsigmond-kor első évtizedei előtt. Különösen fontos lenne tudni, létezett- e Őrség tájnév az Árpád-korban. A hangsúlyt arra helyezzük, hogy terület létezhetett-e ezen név alatt. A válasz csak a térség őreire vonatkozó teljes forrásanyag ismeretében lehetséges.
           Mikor, hol és miként megnevezett őrökkel találkozunk e térségben, miközben az Őrség nevével egyszer sem?
           Legalább öt megnevezése található a speculatoroknak.
           Délről észak felé haladva az első őrmegnevezésben (villa speculatorum Kurcite, 1208¹⁷) szereplő Kurcite vízrajzi név: Kercsica annak a pataknak a neve volt a középkorban, amely Tótkeresztúrnál (Krizevci) ered, és Kercaszomort elhagyva torkollik a Kerkába. Megtalálható a középkorban Kercsica a patakvölgy másik két települése nevében (Kercsica vagyis Domonkosfa 1360¹⁸, és Kercsicafő másként Keresztúr¹⁹). Az őrök földjének 1393-ban történt eladományozásakor Kercát is Kercsica néven jegyzik fel²⁰.
           A következő vízfolyás a legnagyobb mind közül: a Kerka. A XIII. században említik a mai Szentgyörgyvölgynél a Zala megyei Karka-őröket²¹. A Bánffyak zalai birtokainak beiktatásakor 1334-ben, amikor észak felé haladva a határjárás a Karkához ér, onnantól a királyi őrök földjei mentén halad tovább²². Itt tehát a mai őrségi Kerkáskápolna határáról van szó. Amikor az itteni őrök birtokaiba beiktatni kívánják Saro-i Lászlót 1393-ban, akkor három Karika nevű falut említenek ugyanitt, a mai Kerkáskápolna és Bajánsenye helyén²³. A zalai őrelnevezés ("speculatoribus Zaladiensibus de Karka", 1257) analógiájából kiindulva, az itteni tőszomszéd Vas megyei őrök megnevezése sem lehetett más, mint Karka-őr, annál is inkább, mert Karika nevű falvakban laktak.
           A harmadik patak a Zala, errefelé Szalának hívják. Elég csekély vízhozamú, a Kerkához képest jelentéktelen vízfolyás. 1213-ban már Szala-őrökről értesülünk²⁴, ami nyilvánvalóan vízrajzi névre utal. Az oklevélben elmondott eseményből, miszerint András Vas megyei ispán Dobra (ma: Klausenbach, Ausztria) környékére vezényelte a Szala-őröket, földrajzi meggondolások alapján arra következtethetünk, hogy csakis a Szala melletti Őriszentpéter környéki speculatorokról lehet szó. A Rábától délre, Dobrához legközelebbi őrök itt szolgáltak.
           A írott forrásanyag szűkösségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a Szala-őr megnevezés majd csak 1391-ben jön elő újra, Zsigmond adománylevelében²⁵.
           Nem Árpád-kori, jóval későbbi, 1364-es keltezésű a negyedik őrelnevezés: ekkor a Szalafő-őrök közül emeli a nemességbe Nagy Lajos király Sáska Pétert és rokonait²⁶. A kifejezésben szereplő Szalafő szintén nem település-, hanem vízrajzi név, mert a mai Szalafő községnél lényegesen nagyobb területet ölelt fel. Legalább a mai Őriszentpétert és Nagyrákost felölelte: itt feküdtek ugyanis a Szalafő-őrök közül nemessé előlépő Sáska Péter birtokai. Sőt, később, 1374-ben, ugyanezen őrök akarják birtokaik használatában az új nemeseket megakadályozni, akkor már szentpéteri őröknek nevezve őket²⁷, ezzel is erősítve hipotézisünket a tágabb értelmezésről.
           Elképzelhető, hogy a szentpéteri őrök a Szalafő-őrökhöz, ők pedig a Szala-őrökhöz tartoztak.
           Az ötödik csoport a monorosdiaké. Amióta kiváltságlevelüket okmánytár először közölte²⁸, majdnem százhúsz éve, azóta minden értelmezésnek megoldhatatlan feladatot jelentett, hogy Monorosd, avagy a mai Őrimagyarósd sosem volt a sokat emlegetett őrségi 18 falu egyike. Jóllehet bőven van XIII. századi írott forrás a falura, Monorosd falu őreiről egy sem szól. Zavaró tény mindeközben, hogy őri privilégium nem maradt fenn a 18 falut számláló Őrségből. Őri privilégium – őrök nélkül (Monorosd), őrök – őri privilégium nélkül (Őrség). Az előzőek alapján megint feltehető, hogy nem településnévről van szó, hanem vízrajzi névről, azaz a Monorosd patak őreiről van szó. A Monorosd patakra pedig van középkori okleveles adat²⁹. A patak vízgyűjtőjének egy része Szaknyér faluban ma is az Őrség területére esik, s bár a patakágat ma nem így hívják, így Szaknyér falu a monorosdi őrökkel feltételesen kapcsolatba hozható. Ezzel a sokszor zavarba ejtő és gyakran megkerült dilemma megoldódna.
           Hogy nem járnánk el ez esetben teljesen önkényesen, egy más szempont is megerősítheti. A monorosdiak kiváltságlevele megadta az őrzendő terület két végpontját is: a zalai határtól a Lug nevű helyig. A Lug nevű helyet Érszegi Géza a mai Lugos pusztával azonosította.³⁰ Lugos pusztánál pedig éppen a Monorosd patak hosszabb ága ered, mely vízfolyás aztán Zala megye határánál torkollik a Szalába. Tehát a felügyelt terület azonos a Monorosd patak teljes vízgyűjtőjével, benne Szaknyér falu határával.
           Ha mégis őrök lakta vidéket (vagy települést) neveztek meg az emberek az Árpád- és az Anjou-korban, akkor a helymegjelölés egyszerűen a -ság/-ség képző nélküli Őr volt. Két példa erre a közelből: így szól az egyik oklevél 1335-ben bizonyos "őri" (de Eur) Bichouról Iváncon, aki valamelyik szomszédos Szala-őrök lakta faluba való lehetett³¹. 1366-ban a szentgyörgyvölgyi plébánost pedig a latin oklevél az "őri" (de Ewr) Szent György egyház papjának nevezi³² (tudjuk, hogy Szentgyörgyvölgyön a XIII. században nemessé lett őrök leszármazottai éltek).
           Ugyanígy nem kapott -ság/-ség képzős tájnevet a középkorban a Pinka melletti négy őrfalu sem, jóllehet egy tömbben helyezkednek el. Közülük a kettő jelentősebbnek, Alsóőrnek és Felsőőrnek a neve csak az előtagban különbözött. Tehát itt is megőrződött az eredeti, képző nélküli névadás, az őrök lakta vidéket (falut) először egyszerűen Őrnek hívták.
           Ugyanezt erősítheti Őriszentgyörgy(völgye) (1430)³³ (Zala m.), Őrikozmadamján (1513)³⁴ (Zala m.), és magának Őriszentpéternek(1487)³⁵ középkori oklevélben fennmaradt magyar névalakjában az Őr helynevet megőrző i-képzős szerkezet.
           Ez a jelenség szintén egyezik az országos folyamatokkal. Gondoljunk arra, hogy kezdetben a tájneveink többsége -ság/-ség képző nélküli volt, pl. Szilágy, Nyír, Hany stb. A -ság/-ség képző éppen a Szilágyság nevében bukkan fel írásban először, viszonylag későn, 1393-ban³⁶.
           Eddig azt vizsgáltuk, hogy az őrök lakta helyek sűrű térbeli elhelyezkedésének szükségszerűen egy "Őrség" összefoglaló területnév létrejöttével kellett-e együttjárnia. Ez az írott források alapján nem igazolódott.
           Van egy másik lehetőség is, amit meg kell közelebbről vizsgálni. Mivel az őrök szervezete többé-kevésbé ismert (közvetlen elöljárójuk az őrnagy, az ő felettese pedig a várispán, a tizes szervezet is kimutatható stb.³⁷), feltételezhetnénk, hogy az egy őrnagy irányítása alá tartozó őrök csapatát az "őrség" közszóval jelölték (amire, sajnos, az egész magyar nyelvterületről nincs egyetlen adat sem). Ez esetben elképzelhető elvi lehetőségként a közszónak átalakulása tulajdonnévvé az őrcsapat lakta terület megnevezésére. Ennek a lehetőségnek a valószínűségét tovább csökkenti az, hogy az őrnagy vezette szervezetről tudjuk, éppen Vas megyei adatból, hogy annak neve az "őrnagyság" volt 1327-ben³⁸. Ilyen tájnevünk, "Őrnagyság", nem ismert. Talán azért sem alakulhatott ki ilyen egyedi jelölő, földrajzi tulajdonnév, mert jónéhány őrnagyság létezett egy időben egymás mellett Szentgyörgyvölgytől Kátáig (Moson m.). Nem sokban segítenek az itteni őrnagyokra vonatkozó gyér adatok, mindössze a monorosdi (1355)³⁹ és a szalafői őrnagyról (1364 előtt)⁴⁰ van adat. A monorosdi kiváltságlevélben meghatározott, évente az őrnagynak juttatott őri termények nagyságából úgy tűnik, hogy aligha éltek a kercsicai, karkai, szalai/szalafői és a monorosdi őrök csupán egyetlen őrnagyságban. További kérdés, hogy a közeli csákányi (1277) és gasztonyi (1269) őrök⁴¹ melyik őrnagysághoz tartozhattak. A térképre pillantva meggyőződhetünk arról, hogy aligha tartozhattak a felsőőrihez.
           Eddig amellett hoztunk fel érveket, hogy az őrök földje és az őrök szervezete rendelkezett névvel, ez a név azonban nem az Őrség volt, és feltételeztük, hogy nem is lehetett az. Végül az Őrség terület nevének keletkezési folyamatát vegyük szemügyre, ami nem kevés tanulsággal jár. E tájnév (vagy inkább területnév) szinte a szemünk előtt formálódik, születik meg majdnem három évtized alatt, ha a királyi adományozás egyes lépéseit időrendben követjük, kiemelve az oklevelekben szereplő helynevet (szögletes zárójelben a nem az adományozással kapcsolatban előforduló okleveles említések).
           1391: Szala-őrök földje⁴²
           1392: Szala-őrök földje⁴³
           1393: Szalafő birtok és tartozékai⁴⁴
           1406: Szala-őrök földje⁴⁵
           1409: Őrszeg (!)⁴⁶
           1413. Őrség kerület⁴⁷
           1428: Őrség kerület⁴⁸
           Tömören: amint megszűnik a különbözőképpen megnevezett őri csoportoknak a királyi vármegye keretében teljesített szolgálata és az ehhez tartozó kötött szabadsága, a királyi birtokból létrejön a tömbbé olvasztott, egynemű és alávetett magánuradalom zárt területe. Ekkor támad szükséglet egy, a környezetétől való megkülönböztetést biztosító, a több változatot nem tűrő tulajdonnév (területnév) használatára e területen. Az időszak pedig éppen egybeesik a -ság/-ség képző kezdő divatjával (gondoljunk a nem sokkal későbbi "Szalaság"- ra, "Somogyság"-ra⁴⁹). Így nem Szalaőri vagy Szalafői Uradalom, hanem Őrség lesz a neve. Az őri conditio, az őrök személyi függésének megszűnte, ez esetben úgy tűnik, feltétele az Őrség nevű terület létrejöttének. Innentől kezdve az Őrségben nem őrök, hanem "őrségiek" élnek⁵⁰.
           Összefoglalva: a két "történeti" kistájnév létrejöttének fenti elemzése arra a következtetésre vezetett, hogy mindkettő jóval az Árpád-kor után keletkezett. Ez azt is jelenti, hogy mindkettő későbbi korok térszemléletét tükrözi, mely homogén vagy homogenizálódó lakosságban, nagy területű, mesterséges (nem természeti viszonyokhoz köthető) határú tömbökben gondolkodott. (Ennek a szemléletnek a befolyása még a mai tudomány kézikönyveiben is kimutatható.) Ezzel szemben az Árpád-korban a legősibb helymeghatározó elemhez, a (folyó)vízhez kötődő, nagyszámú, jóval kisebb térbeli egységgel kell számolnia a kutatásnak. A nehézségeket tetézi, hogy a korai évszázadoknak az élőbeszédhez szorosan kötődő, csak az adott szövegösszefüggés ismeretében kifejthető helynévadási gyakorlata lényegesen eltér a későbbiekben szokásostól.