OSZLIK A KÖD?

                                                                                                                                                     A halála óta elmúlt 75 esztendő a magyar művészettörténet számára az időnként fellobbanó vitákat élesztő megoldások korát (is) jelentette. Számos kísérlet történt Derkovits Gyula pályafutásának, életvitelének, világszemléletének és művészetének minden nézet megnyugtató egyensúlyát kifejező, objektív értékelésére. Az ítélkezés változó nézőpontjait szinte a kezdetektől a baloldali eszmerendszer határozta meg, a politika érdekeinek függvényében emelték piedesztálra, vagy valódi művészi értékeit tették kérdésessé, sorsáért rendszerint a kor társadalmának nyakába varrva a felelősséget. Így történhetett meg, hogy a hosszú ideig elevenen élő "éhen halt proletárfestő" legendáját a posztumusz Kossuth-díjat követően csakhamar a dekadens polgári művészeti irányzatok, izmusok követésének vádja, s az elhallgatás váltotta föl.
           A vita az ötvenes évek közepén – 1954-től – éledt újra, s el is húzódott 1968-ig. A "támadók" a szocialista realizmus szellemében, követhetetlennek ítélt formanyelvét kifogásolták, a másik oldal művészetének egyetemességét, műveinek eszmei tisztaságát, osztályával való azonosulását hangoztatta. A polémiák közepette jelent meg első kiadásban Derkovits Gyuláné Mi ketten címmel összeállított emlékezés-kötete, amely alaposan ráerősített ama képre, amely az életüknek keretét adó korszakot tette felelőssé a festőművész rövidre zárt életéért.
           A vita hullámzása 1956-ra lanyhult, de mint Timár Árpád megállapította: "a részletkérdések kutatása és megoldása azonban még sokáig váratott magára". A szombathelyi 1994-es Derkovits-konferencián elhangzott előadását azzal zárta: "Ebből a szempontból tulajdonképpen Körner Éva 1968-ban megjelent nagyszabású monográfiáját tekinthetjük a vita végső zárópontjának, hiszen ez a könyv adott hosszú időre érvényes és megnyugtató válaszokat a Derkovits körül felmerült alapvető problémákra".
           Vagy talán mégsem?
           Az említett, születése 100. évfordulója alkalmából rendezett, újabb részkérdéseket boncolgató tudományos ülésen a vaskos monográfia szerzője a Hóman Bálinttal és gróf Klebelsberg Kunó nevével jelzett "kulturális hátteret" jellemezve, megismételte: "Ebben a környezetben Derkovits idegen és kirekesztett lett, bár (...) az elismerést nem lehetett teljesen megtagadni tőle". A legenda tehát tovább élt a nyomorgó festőről, aki ugyan folytonos szembenállásban volt kora társadalmával, csak az árnyoldalait látta a világháború, Trianon és a világválság következményeivel viaskodó, nemzeti önbecsülésének visszaszerzésére törekvő nemzet és társadalom életének, de azért kevéssé részesült annak erkölcsi és anyagi javaiból. Körner előadásában arra buzdított, eljött az ideje annak, hogy "ismét áttekintsük életművét és új, friss szemmel új megállapításokat tegyünk. Próbáljuk ezúttal már az ún. »szempontokat« mellőzni és objektív képet rajzolni a művészről és koráról".
           Másfél évtized múltán, újra-olvasva a kis füzetbe foglalt előadások szövegeit, bevallhatjuk: nagy porfelhőt nem kavartunk az ügyben! Az elhangzottak legfeljebb árnyalták az ikonként felmutatott Derkovits-portrét. Így is őrződött meg mostanáig, amikor két momentum ismét előhozta a Derkovits-életmű értékelésének kérdését.
           A félig kerek – születése 115. és halála 75. – kettős évforduló alkalmából kiállítás nyílt a Szombathelyi Képtárban a gyűjtemény teljes Derkovits-anyagából, amely ismét a város egykori neves szülötte felé fordította a közönség figyelmét. Elismerendő lépés volt, mert jól megmért évtizede – néhány műtől eltekintve! – a festő műveit raktárba űzte, szorította a parttalan modernség térhódítása. Az érdeklődés feléledését megelőzte és erősítette Molnos Péter új, tiszteletet parancsoló méretű albuma: Derkovits – szemben a világgal.
           Mielőtt szemügyre vennénk a forgatásra, képnézésre és olvasásra egyaránt érdemes, reprezentatív kiadványt, egy kitérőt kell tennünk. A kötetet olvasva, rá kellett jönnünk, hogy a szerző bevallva-bevallatlan, polemizál Dombai Viktóriával, a festőművész feleségével és adatszerűen cáfolja számos, az életükre, szegénységükre, kiszolgáltatottságukra vonatkozó állítását. Csakhogy ezt megtette, más keretek között, néhai Szíj Rezső is, aki sajnálatosan hiányzik e mű válogatott bibliográfiájából, s nem történik hivatkozás sem tényeket soroló tanulmányára. Feltehető, hogy a szerző – aki fiatal kora ellenére már két jelentős monográfiával (Aba-Novák illetve gróf Batthyány Gyula) keltett megérdemelt figyelmet – nem találkozott a Vasi Szemle 2000/5. számában közölt, tényeket soroló, hamis legendákat cáfoló írásával. Már inkább meglepő, hogy eme dolgozat könyv alakban is kiadott változata – Az "éhenhalt" Derkovits és a valóság – Egy legenda vége (Herman Ottó Társaság Nemzetpolitikai sorozata 8. Szenczi Molnár Társaság, 2001.) sem került a kezébe.
           Szíj Rezső sorra vette a "nyomorra" utaló vélekedéseket. Vitairata ugyan tartalmaz néhány téves adatot, elírást, de a lényegét tekintve a homályoszlatók közé sorolja szerzőjét. Elöljáróban Viki asszony idealizált "társ" képe felett ironizált. Kételyeit vonultatta fel mindazon hangoztatott állításokkal szemben, amelyek az "ecset és gyalu", a modellállás, a bécsi évek körülményei, az éhenhalás kérdését negatív elemként tárgyalták. Számadatokkal, a jövedelmi viszonyok bemutatásával, a magán-, köz- és múzeumi vásárlások sorával bizonyította, hogy a kor társadalma nem "kivetette", sőt... s árnyaltan megrajzolta a simulékonyságtól ugyancsak távol álló Derkovits egyéniségét, viszonyát a korhoz, a társadalomhoz és osztályokhoz (munkások és parasztok festője??). Cáfolta a "feledés fátylát" borító szándékot a róla megjelent könyvekkel, a Dózsa-sorozat kiadásával, a kiállítások adataival. A Körner Éva megkívánta "objektív kép" megalkotására ösztönözve kijelölte a szakma feladatát is: "A ma élő műtörténészi, műkritikusi derékhad (...) tagjai kötelesek szembefordulni a betanult hazugságokkal, és a téves nézetek megtagadása árán hozzálátni a magyar művészet és magyar társadalom rehabilitációjához".
           Miként sikerült ez Molnos Péternek?
           Az ugyan jelenthet meglepetést, hogy a lassan helyére kerülő Aba-Novák Vilmosról és a még jobban elhallgatott gróf Batthyány Gyula festészetéről a Népszabadság Kiadó jelentetett meg reprezentatív albumot, de Derkovits esetében ez akár természetesnek is fogható fel. A köz- és magánhaszonra törekvő, értékfeltáró és -mentő, remek kiadványokat jegyző Kieselbach Tamás neve azonban biztosíték arra, hogy a kézbe vett kötet elfogultság nélkül elevenítse föl a század kétségtelenül jeles festőművészének alakját, művészetét. Tömör, személyes hangvételű bevezetőjéből két gondolat kívánkozik aláhúzásra. Az egyik a művész festészetének alapvető értékét csiszolja gyémánt keménységűvé: "Hihetetlen, hogy ez a három elemit végzett, autodidakta festő milyen rafináltan szerkesztette képeit". A másik a könyv céljára világít rá: "... minden értéket meg kell tisztítani attól, ami méltatlanul rátapadt az elmúlt évtizedekben...".
           Az e szándék beteljesítésére vállalkozó szerző munkája az életutat követő, fejezetekre, alegységekre tagolt dokumentumokkal tűzdelt írásból, a másfélszáz művet színesben felvonultató reprodukció-blokkból és a szokásos adattárakból áll össze. Az egyes fejezetek sarokpontjait a történelmi sorsfordulókkal összefüggésbe hozott, meghatározó életrajzi adatok, történések jelölik ki. A koncepció gondolatfonalára felfűzött idézetek, hivatkozások, megállapítások egyöntetűen azt támasztják alá, hogy a "mellőzött művészről" a köztudatba erővel bevésett kép alapos retusálásra szorul, s alig igazolható a korszak polgári társadalmának felelőssége sorsa alakulásában. Rossz sora, a küzdelmes élet valósága ugyan nem tagadható, de rá is érvényes Ágh István Sinka Istvánról szóló jellemzése: "Neki a szenvedés az a teher, melytől az anyagok nemessé tömörödnek".
           A könyv alapleütését a nem először idézett önéletrajz részletei intonálják, amelyek a gyermekkorát, a család eredetét, életkörülményeit világítják meg. Már itt felbukkan a "lázadás" motívum, azt ugyan az első festői próbálkozások mérsékelték, teljes feloldását, a kiutat pedig az önkéntes katonai szolgálattól remélte. Sebesülése után az első segítő kezet Kassák Lajos nyújtotta felé protezsálásával, Kernstock szabadiskolájába juttatva. Jószerivel el sem kezdte a jeles mesterek irányította módszeres tanulást, máris támogatói jelentkeztek. Rajzait lap közölte, és segítői több rajzát meg is vásárolták. A tehetség felismerése tehát rögtön kapcsolódott a támogató szándékokkal.
           A kommün hónapjaiból két mozzanat emelkedik ki. A rekvirált műkincsek kiállítása első találkozását jelentette az egyetemes művészet alkotásaival, a nyergesújfalui művésztelep pedig – a feleség erősen idealizáló emlékezetétől függetlenül – rövid ideig a gondtalan alkotás lehetőségét biztosította, s hatással volt további pályájára. Úgy tűnik, a csoport legtehetségesebb növendékeinek egyikeként, élt a szabadossággal keveredő szabadsággal. Témaválasztása, eredendően egyéni kompozíciós készsége árkádiai hangulatú jelenetek rajzolásában, festésében mutatkozott meg.
           Derkovitsné emlékeit revideálja a szerző a továbbiakban is. Bizonyítja, hogy a "feledésre ítélt" elhíresült pornográfia-sorozatot (ezekből néhányat bemutatott a képtári kiállítás!) nem a szegénység kényszere diktálta. A Reiter László által megrendelt grafikák némely darabjait ugyanis a maga kedvére akvarellben is megfestette. A sorozat pedig megbízásokat hozott az Amicus kiadó tulajdonosától a még mindig csak kezdőnek számító művésznek. "Felfedezték" a lapok, folyóiratok szerkesztői is a rajzaiban rejlő ösztönös erőt. Segítő kezek mindenütt! Szobotka Imre műtermét kölcsönözte, Kmetty János műtermében nemcsak akt stúdiumokat végezhetett, hanem megismerkedett a rézkarc technikájával, mesterfogásaival. Művésztársak ajánlása nyomán megismerhette a kiállítási siker ízét (Belvedere, 1922), a műbarátok vásárlásai pedig komoly bevételhez segítették (400 ezer korona!), amit rögtön elvásárolt. A maradék csak szűkös pár havi megélhetéshez volt elegendő. Az viszont tény, hogy ez időben születtek első jelentős művei, az "Árkádia korszak" kiemelkedő, már sajátos jegyeket és értékeket mutató – a szerző által tüzetesen elemzett, párhuzamokat, hatásokat hordozó – kompozíciói.
           Rövid bécsi tartózkodását – menekülve az ismétlődő gondoktól – "önkéntes emigráció", hosszabb tartózkodás váltotta föl. Került ajánlólevél (Fónagy Béla), volt segítő testvér, támogatásra kész mecénás (Hoselitz Ernő), szerény, kertre nyíló lakás-bérlemény, de – Kassák szerint – maga a festő "sértett rabszolgaként" dolgozott, járkált a városban. Gyanakvással reagált a textilgyáros ajánlatára is, aki jelentős összeggel támogatta bécsi tartózkodásuk idején. E korszak, a nehézségek ellenére, inkább pozitív eredményeket mutat: kiállítások, a rézkarcait fogadó kritikai hangvétel, freskókísérletek s végül önálló tárlat Bécsben és a pesti Mentor könyvkereskedésben, erkölcsi és mérsékelt anyagi hozadékkal. A szegénység azonban maradt, azon nem változtatott Ferenczy Béni közvetett segítő gesztusa sem (nyaralás Gloggnitzban).
           Talán ezért elgondolkodtató a hazatérés után megtett lépésük. Reiter képvásárlása és egy gyáros megrendelése (5 millió korona!) mintha elkápráztatta volna a házaspárt: jól berendezett lakást béreltek a Ferencvárosban! A forrás azonban, nem utolsó sorban Derkovits önfejűsége miatt, gyorsan elapadt. Újpest következett, és mivel sorjáztak a képek, bemutatkozás a KUT 1926. tavaszi tárlatán. Jelentkezését teljes siker, a befogadás kísérte, amelynek ténysora egyértelmű cáfolata Dombai Viktória könyvben kreált valóságképének. Csak néhány "tétel": Petrovics Elek képet vásárolt a Szépművészeti Múzeum részére; a KUT folyóirata – szinte kivételesen! – nyolc képét reprodukálta, és önálló tanulmányban méltatta; 1927-ben ő kapta az első KUT-díjat (400 P); kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban; tízlapos rézkarc-sorozat jó eladási mutatókkal; a Főváros 200 pengős segélye stb. A "művészi hozadék" sem megvetendő! A kiállított képeken megjelent az otthon és utca ellentétes világát bemutató "sajátos festői univerzuma", jellemző attribútumaival. Megszületett "önálló festői stílusa". Még a modernista kísérletként értékelt Halas csendélet is "hozott a konyhára": Oltványi-Artinger Imre sorolta gyűjteményébe (400 pengő 1929-ben!).
           Szemelgetésünk során e ponton érkezünk a "pártkapcsolat" kérdéséhez. Viktória gyanúsan kerek története, ha tartalmazhat is valós elemeket, több mint kétséges. A szerző az özvegy által visszavetített, kiszínezett história adatait, Derkovits nevét hiába kereste a politikai rendőrség listáin. Személye, kapcsolatai, művészete nem avatta célszeméllyé. A visszatekintők emlékezetét pedig erősen befolyásolta a megszólalás kora. Így azután a Dózsa-sorozat keletkezéstörténete is nehezen fogadható el ebben a formában, de nem von le semmit a sorozat jelentőségéből, sem az életmű, sem a magyar grafika nézőpontjából.
           A komor téma mellett új hangulatú képek születtek. Kiforrott szerkesztési metódusának eredményeit közös kiállításokon (Tamás Galéria, KUT), majd Mészáros Lászlóval társulva, ugyancsak Tamásnál tárta közönség elé. "Életörömöt sugárzó képein" igencsak elcsodálkozott a közönség. "A heroikus szenvedők csapatába" (Rabinovszky Máriusz) tartozó festő színeváltozását özvegye ugyan a "párt jelenlétének" tulajdonította, Molnos azonban a "festőiség győzelmét" véli a politikai mondanivaló nyűgei fölött.
           A világválság nyomása alól Derkovitsék sem mentesültek, megbillent az otthoni idill harmóniája. Ismét a megélhetés került kockára, de a biztató jelek nem tűntek el teljesen. Pályázatra ösztönözték a művésztársak, de azt elbukta. A római ösztöndíj gondtalanságáról pedig ő mondott le. Akkor született képei tanúsága szerint, mélyen érintette meg az 1930. szeptemberi véres tüntetés. Az Eisenstein filmjével párhuzamba állítható képei (Kenyérért) a békésen indult (lehet, hogy provokáció miatt megtorolt) felvonulás végkifejletét emelték megrázó szimbólummá. Az elnyomók és elnyomottak szembenállását számos kompozíciós fogás, technikai módszer (montázs) és motívum felhasználásával transzponálta festményeibe. Élményalapjait az élet szolgáltatta. Kilakoltatás réme fenyegette, ezúttal Fruchter Lajos segített rajtuk vásárlásaival, de a havi járandósággal kapcsolatos ajánlatát elutasította. Nem élt egy párizsi tanulmányút felkínált lehetőségével sem. A makacs ellenállás következménye végül a kilakoltatás, a rendőri beavatkozás és bírósági ítélet festményei lefoglalásával.
           Ismét Újpesten kötöttek ki. Új kiállítás reményében, tempósan festett, s a fémfestékek alkalmazásával, a szín vette át a vezérszólamot. A Tamás Galéria ismételt kiállítása csak mérsékelt eredményt hozott, de a folyamatos érdeklődés nem szűnt meg, vásárló is került (Szondi Lipót). Anyagi gondjait modellkedéssel kívánta enyhíteni, de Vaszary elutasította, s egy éven át inkább segélyezte, Aba-Novák "alamizsnáját" pedig megalázó könyöradománynak tartotta. Az újabb siker fénye 1933-ban ragyogott rá: A Szinyei Merse Társaság Nemes Marcell-díját a Vasút mentén festőjének ítélték. Megfogalmazott ars poeticája szellemében rendre születtek remekművei. Egymást követték a kiállítási alkalmak (Nemzeti Szalon, Műcsarnok) és a Fővárosi Képtár vásárlása (Híd télen). S végül elkövetkezett az életmű betetőzése, az "anya" motívum feldolgozása az utolsó képén.
           Molnos Péter végig érzékeltette írásában, hogy a szegénység ugyan végig kísérő valósága volt Derkovitsék életének, de az "új gyűjtők", mecénások, kollégák és intézmények kezdettől igyekeztek felkarolni a tehetséges művészt. A "kéretlen támogatókkal" külön fejezetben is foglalkozott. A "magyar gyűjteményre" törekvők köre ugyan kicsi, de mindegyikük megtalálható Derkovits vásárlói között. A kiemelt szerepet első monográfusa, Oltványi-Artinger Imre vállalta. Nehézséget okozott azonban a kapcsolatok kialakulásában a festő emberi habitusa, gyanakvó természete, amelyben része volt az általa képviselt polgár-proletár szembenállásnak is. Lázár Béla szerint "mesterségesen nyomorgott, hogy élete és művészete egybefonódjék". Genthon István pedig úgy látta: "Daccal és keserűséggel festette saját életének jeleneteit (...) szocialista agitátor azonban sosem vált belőle". Tamás Henrik világosan kijelentette, hogy kiállítása (1929) "komoly anyagi sikert jelentett". S amikor ismét bajba került, Fruchter tett tisztességes ajánlatot (300 pengő/hó 1–2 kép megfestése fejében!), de ez a kapocs sem sokáig bírta a feszültséget. A mecénások közül az arisztokraták sem hiányoztak (gróf Andrássy Géza, báró Hatvany Lajos), miként a művésztársak, a polgári foglalkozások legkülönbözőbb képviselői sem (Radnai Béla, Márton Ödön, Köves Oszkár). A sor tekintélyes, de a megidézettek bizonyítják, hogy korának társadalma nem volt érzéketlen a "proletár festő" iránt, akiről csak éppen a munkások nem szereztek tudomást.
           Alakját, szerepét és jelentőségét számosan körülírták. Hamvas Béla az "igazságkeresők" vonalába helyezte. A szentenciát a konzervatív kortárs művészettörténész, vitéz Nagy Zoltán mondta ki, politikai, ideológiai felhangok mellőzésével: "Tehetség volt pedig – a javából. Festő a legjobbak közül". Molnos Péter monográfiája, képanyagával, megállapításaival és hivatkozásaival egyetemben, e lényegi megállapítást erősíti meg, lefejtve alakjáról, művészetéről az ilyen-olyan érdekből eredő sallangokat. Bátorsága elismerésre méltó.