A BÁNFFYAK A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN

                                                                                                                                                     Az alsólendvai Bánffy család szellemi hagyatékáról Délnyugat-Dunántúlon könyvet írni hálás, ugyanakkor igényes, szerteágazó feladat. A főképp zalai vonatkozású, helytörténeti jellegű mű szerzője Tantalics Béla¹ Lentiben élő nyugdíjas pedagógus, aki már máskor is választott középkori témát. 1988-ban jelent meg a Zala Megyei Levéltár gondozásában a szomszédos, ma már szlovén területen fekvő, régen Zala megyéhez tartozó Lendva kulturális értékeiről írt munkája². Ezenkívül jó néhány, XX. századi témában publikált az 1923-as születésű szerző³, aki 2009-ben Lenti díszpolgára lett.
           A Bánffyakról írt, majd 300 oldalas, keménytáblás könyve tetszetős, s a teljesség igényével íródott. A könyv lektora Dr. Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, kandidátus, maga is a régió történetének jó ismerője, aki jelentős mértékben hozzájárult a könyv megjelenéséhez. Az ő munkája – a lektoráláson túl – a korszak kitűnő történelmi bemutatása. Ő volt az, aki egyben a középkori latin kéziratos okiratok zömét nemcsak, hogy áttette olvasható latin nyelvű formába, de ahol kellett, ott magyarra is fordította. Rajta kívül több határszéli városka könyvtárosa írt egy-egy rövidebb fejezetet, de bedolgozott Tantalics családtörténetébe még ferences szerzetes, horvát levéltáros és szlovéniai művészettörténész is.
           A tudományos igényű könyv végigvezet az alsólendvai család történelmén, a fontos személyek életútján, bemutatva a hozzájuk köthető emlékeket is. A Lendván készült irodalmi alkotások közül főként Ráskai Gáspár és Tőke Ferenc históriás írásműveit elemzi. Ráskai vitéz Franciskójának⁴ teljes verses szövegét is idézi (226–244), míg Tőke Ferenc⁵ a szigetvári csata világába kalauzol (245–262). A mellékletek közül kiemelem az Országos Levéltárból kapott ábrázolásokat (a Bánffyak családfáját, a Bánffy Miklósnak szóló adománylevelet), valamint a Zágrábból beszerzett, 1483-as bárói kinevezési okmányt, a trakostyáni vár portréfestményeit.
           Néhány észrevételt azonban a színvonalas és komoly könyv kapcsán is szükséges tennem. A történelmi részben a korai ősök sorában szerepel Buzád vitéz. Ő annak idején gazdagságát fiaira hagyván, 1233 körül a domonkos rendbe lépett, és a pesti domonkos klastromban élte a szerzetesek életét. A tatárjáráskor a bátor Buzád a tatár pusztítást túlélőket vigasztalta. 1243-ban az oltár előtt ölték meg a tatárok. A katolikus egyház boldoggá avatta. Boldog Bánfi Buzád vitéz ünnepe a magyar katolikus egyházban november 13-án van. Ezen a napon emlékezik az egyház számos magyar szentre és boldogra, akik kevésbé ismertek, de életművük mégis tiszteletre méltó⁶. Buzád vitézzel és leszármazottaival kapcsolatban ismert a Buzat – Hahold címer is 1353-ból⁷.
           A Bánffyak ősei egyesek szerint Graz mellől jöttek be. Tóth Sándor kutatásai szerint Messendorfból telepedtek be Magyarországra⁸. Ez ma Graz déli része. Bánffy Franciska férje Roxiczky László volt, aki azonban nem volt sem gróf, sem báró, hanem lengyel nemes⁹.
           A török időket idézve, talán a lendvai várheggyel kapcsolatban odakívánkozott volna Hadik Mihály története, akinek üvegkoporsóban őrzött, mumifikálódott holttestét a hegyi kápolnához fáradságosan fölkapaszkodó turisták mind meg szeretnék nézni. A majd két méteres, akkoriban óriásnak számító kapitány az 1603-as török elleni ostromban veszítette életét¹⁰.
           A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményéből származó, most megtalált, 1640-es Bánffy Jánosról készült patinás és fontos portré is több, mint érdekes¹¹. A könyv szerint a barokk jellegű festmény – ismeretlen mester műve – Elias Widemann (1619–52) rézmetszete alapján készült, akinek egyik leghíresebb munkája a 100 magyar nemest ábrázoló képsorozata¹². A könyvbeli képen jól látható a festmény elkészültének ideje, noha a kép modelljéül választott nádor akkor már több, mint 100 éve halott volt. Bánffy János de Alsó-Lindva annak idején Szapolyai János király és I. Ferdinánd idején töltötte be a nádori méltóságot 1530. májusa és 1534. január 30 között, egészen haláláig¹³. Ezt megelőzően 1527-ben királyi főpohárnok is volt¹⁴. Őt követően Bánffy István emelkedett magasra, aki 1554–1567 között országbíróként egyben királyi étekfogó mester is lett¹⁵. Bánffy László 1556–1573 között királyi főajtónállóságig vitte¹⁶. Bánffy Kristóf gróf 1625-től egészen 1643-ban bekövetkezett haláláig tárnokmester volt a királyi udvarban¹⁷.
           A könyv szerzője az Esterházyak levéltárában nem talált utalást a Bánffyakra. A Magyar Országos Levéltár címeres leveleiről készült kiadvány hivatkozik az 1483-as adománylevél megerősítésére, s bemutatja a Bánffy-címert is. Ezt a dokumentumot 1622. június 22-én állították ki Sopronban Alsólendvai Bánffy Kristóf számára,¹⁸ és eredetileg az Esterházy családi levéltárban volt. A Bánffyak történelméről értékes cikket közölt még Dr. Bilkei Irén, a Zala Megyei Levéltár főlevéltárosa és c. igazgatója¹⁹.

 

A Bánffy-napló megtalálásáról szóló beszámoló, valamint fontos lapjainak másolatban való publikálása a kötet egyik legfontosabb és leghangsúlyosabb része, valódi unikum²⁰. Ezt egy korabeli naptár üresen maradt oldalaira írták egykoron a Bánffyak generációi, miközben ugyanarra a lapra a különböző években csak az ugyanazon napra esett történéseket jegyezték fel. A mű összesen 510 oldal. A családi krónika említi a magyar történelem fényes és tragikus lapjait, közte a szigetvári ostromot, Zrínyi, Nádasdy és Frangepán lefejezését Bécsújhelyt 1671-ben (a kivégzés helye egyébként a bécsújhelyi dóm oldalán, a járdán mindmáig jelölt). Beszámol Bánffy Miklósnak és Zrínyi Orsolyának a lenti várban tartott esküvőjéről, de nem kerüli el a naplót folytató Bánffyak figyelmét Kőszeg 1532-es ostroma, s az 1571-es földrengés sem. A naplót külön érdekessé teszik a protestáns szellemű kommentárokhoz a légrádi katolikus plébános által később hozzáfűzött, csípős megjegyzések.
           Tantalics Béla saját közlése szerint nyolc helyen kereste a Bánffy-naplót, míg a szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban végre ráakadt. Ezzel kapcsolatos közlése kissé pontatlan. A hányódó naplót először ui. 1840-ben Séllyei Elek Zala megyei főszolgabíró (1822–28), későbbi másod-alispán (1829) találta meg, aki egy részét 1841-ben a Tudománytárban megjelentette. Halála után került az iratanyag a Séllyei-uradalom szombathelyi ügyvédjéhez, akinek Séllyei Teréz adta kölcsön. Másodszor Dr. Degré Alajos, a Zala Megyei Levéltár egykori igazgatója talált rá 1961-ben, aki azonban legnagyobb sajnálatára nem tudta visszaszerezni a megyének. A porlepte könyvet végül a Vas megyei könyvtár akkori igazgatója, Fodor Henrik mentette ki a szombathelyi városháza pincéjéből. Az 500 éves családi napló ezért került a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárba, ahol ma is található. Ott harmadszor Tóth Sándor lovászi helytörténész, kutató lelt rá, mégpedig Tantalics Béla előtt 20 évvel, 1989. május 5-én, módszeres keresés és kétévi, a Bánffyakra kiterjedő, szerteágazó levéltári kutatómunka után. A könyvtári xerox fénymásolás befizetését igazoló csekket mint értékes ritkaságot, Tóth Sándor azóta is őrzi²¹.
           A ritka leletről a kutatótárs még 1989-ben beszámolt azon a kétnapos szakmai összejövetelen, amelyet a Zala Megyei Múzeumigazgatóság, a Megyei Könyvtár, Levéltár és az Olajipari Múzeum szervezett a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban egybegyűlt kollegáknak. A Zalai Hírlap 1989. november 14-én képhírben tudósított róla²². Tóth Sándor 1996-ban az egész Bánffy-napló ismeretében részletesebben két esetben is szakcikkben publikálta eredményeit. Ezeket mint forrásokat szintén említi a Bánffy-kötet²³. Tóth Sándor mesélt a Bánffy-naplóról Tantalics Bélának 1990 augusztusában.
           Tóth Sándortól a Bánffy-kötet szerzője igen jelentős szakmai segítséget kapott: Tantalics Béla rendelkezésére bocsátotta Bánffy Kristófnak a saját maga által, a levéltárakban felkutatott, kézzel lemásolt 148 levelét (!), Bánffy István 11 levelét, valamint Séllyeinek a Tudománytárban megjelent 1841-es cikkét. Ezen kívül Tantalics Tóth Sándortól kapta a Starine folyóirat 1872-es írását, a bekcsényi főesperesség plébániáinak összeírásáról készült feljegyzéseit, továbbá Szecsődy lenti várkapitány összes, megtalált levelének másolatát s más, elsőrendű forrásanyagot. Ezek a források a jelen családtörténeti mű megírásához fontos dokumentumok, melyeket a könyv szerkesztője a megfelelő helyeken többségében idéz²⁴.
           Ennek ellenére az előszóban, köszönetnyilvánításban sajnálatos módon nem jut egy sor sem Tóth Sándornak, a kutatótársnak, hanem mindössze néhány szűkszavú lábjegyzet emlékezik itt-ott "az önzetlen segítségre".

 

Bántornya templomával kapcsolatban jó lett volna, ha Tantalics a magyar művészettörténészek alapvető és korszerű műveit is kezébe veszi, s nem csak a szlovén kollégákra hallgat, bár az idézett Marijan Zadnikar (1921–2005) a szakma nagy öregje és tapasztalt művészettörténész volt²⁵.
           Bántornya és a környék Aquilának vagy műhelyének tulajdonított freskói a cseh udvari kultúra és a felső-itáliai festészet hatására készültek. Bántornyán 1383-ban természetesen a kegyúri család megrendelései érvényesültek²⁶. Nem véletlenül örökítette meg a festő a család tagjait a szentély északi falán. A falakat 1860-ban még teljesen freskók borították, majd nagy részüket bemeszelték. 1863-ban fedezték fel őket újra. "Ezen képek mint világi történetünkből vett egyes mozzanatok, sérülésük mellett is nemzeti művészetünk ritkább, történetileg nagybecsű, ruházatunkra nézve pedig legjelentékenyebb műkincsül fognak tekintetni" – írta annak idején róluk a híres régész és múzeumalapító, Rómer Flóris (1815–1889)²⁷.
           Hibás ebben a részben a könyvben használt apszídia²⁸ szó, mert a szaknyelvben nem létezik: ezt szentélynek vagy apszisnak mondják. A német fordításban a protestáns papot a könyv plébánosnak jelöli, ami szintén téves²⁹. Helytelen szóhasználat katolikus templom esetében a presbitérium szó is, ez ugyanis alapvetően protestáns lelkészekből álló egyházi tanácsot, és nem szentélyt vagy kórust jelent³⁰.
           Mint nyugat-dunántúli és a táj kultúráját jól ismerő művészettörténész, Bántornyán magam is nyomon követtem a restaurálás állását, s sokszor megcsodáltam a freskókat. Hatalmas élmény, ha autóval vagy akár biciklivel egy nap leforgása alatt – térkép segítségével – bejárjuk az összes, Aquilával kapcsolatba hozható templomot, amelyek nagyon kis területen összpontosulnak: Martjanci/Mártonhely, Turnišče/Bántornya, Selo/Nagytótlak, Velemér... Amikortól újra szabadon átjárhattunk szomszédolni, fáradságos munkával először a középiskolai történelmi atlaszom segítségével azonosítottam be a helységeket. Azóta már nem kell hozzá térkép, hogy odataláljak... Az összes határszéli művészettörténeti-történelmi helyszín – Velemér, Nagytótlak, Mártonhely, Bántornya – kényelmesen bejárható akár biciklivel egy 70–80 km-es kirándulás keretében.
           Szent László tisztelete különben főleg a déli határvidékre, valamint Erdély peremvidékére jellemző³¹. Külön érdekesség még, hogy a középkori eredetű templomhoz hozzátoldották a jelenlegi, barokk belsőjű plébániatemplomot, úgy, hogy egyik templomból át lehet menni a másikba.

 

A hajdani Regede – a mai Bad Radkersburg stájer városka – magyar nyomairól megtudni valamit nem egyszerű dolog, még a település honlapjáról sem lesz okosabb a turista. Az Emmenstrasse 19. szám alatt található – ez korábban Sporgasse volt, egy céhre emlékezve – hajdani Bánffy-palota lett később a Nádasdy-palota, a mai kisgimnázium – régen polgári iskola, azaz a Hauptschule. (Ez az iskolatípus hasonlít a magyar általános iskolák felső tagozatához). Az épület 1489-től ismert. Jelen alakjában a XVIII. században a Nádasdyak építették, az utolsó emeletet csak 1970-ben húzták rá. A mediterrán hangulatú Radkersburgnak hat bástyája van. Az egyiket éppen Magyar bástyának hívják³².
           A mostani ismeretlenség ellenére híressé lett egy radkersburgi Nádasdy, aki alighanem az ottani palotában élt. Az 1708. szeptember 30-án Radkersburgban született gróf Nádasdy Ferenc Leopold (+1783) később híres tábornok és hadvezér lett. A poroszok és bajorok ellen vezette az osztrák hadakat. A 9. huszárregiment a nevét viselte³³. Egyik leghíresebb csatája a kolini ütközet volt 1757-ben³⁴.
           Bár a dél-stájerországi Radkersburg feledte a Bánffyakat, a Nádasdyakat is nagyrészt, Aquilára azonban emlékezik. Így a festő hajdani műhelyét kitatarozták, s az udvarában nyaranta művészeti rendezvényeket tartanak.

 

Érdekfeszítő összefoglaló a Bánffy-monográfiában a lendvai nyomdászok története. A lendvai Bánffy-udvarban működött Hoffhalter Rudolf, a zürichi születésű kálvinista nyomdász. Róla jelentős internetes források is rendelkezésre állnak. Ezek megerősítik, hogy Lendváról Drávavásárhelyre – így nevezik ma Nedelišćét – menekült Zrinyi György udvarába, Csáktornyától mindössze 5 km-re. Hoffhalter adta ki egyébként az első magyar nyelvű számtankönyvet is³⁵.
           Némi fáradsággal kideríthető lett volna, hogy az írásokban Georg Rhav alakban jelzett korabeli nyomdász valójában Georg Rhau, eleinte a lipcsei Thomasschule kántora, majd iskolamester 1520-ig, később Wittenbergben telepedett le, s nyomdászként ismerte meg Európa. Abban a városban tevékenykedett, amelyben Martin Luther 1517-ben téziseit kitűzte. Nem véletlen, hogy Rhau lett a reformációról szóló sok írás első kiadója³⁶. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a hajdani NDK területére esett két hasonló nevű város: Luther-Stadt Wittenberg valamint Wittenberge. Luther városának a megjelölésénél, az összekeverést elkerülendő, következetesen alkalmazzák a Luther-Stadt megjelölést. Ezen kívül Hamburgtól északnyugatra, Schleswig-Holsteinben található egy pici falu, Wittenbergen...
           A német nyelvű összefoglalóban a Lendván tanítókat Lehrmeisternek jelölik, ez téves szóhasználat³⁷.

 

Felbukkan a birtokok kapcsán még a Cserneczség kifejezés is, ami alaposan megkeverte Tantalicsot. Ez csengése ellenére – egy friss kutatási eredmény szerint – nem csak egy tájegység neve, hanem településnév is. Az 1278-as oklevélen említett név vend falut takar. Kis-Csernecz ma Grad (régen Felsőlendva) vára alatt feküdt, mellette volt Felső- Csernecz³⁸. Ezek azonosak a muraszombati járásban levő Gornji Črnci településsel, amit magyarul még Királyszéknek és Korlátfalvának is neveztek. Ez a falu – egyszerűbben meghatározva – Radkersburgtól északnyugatra kb. 15 km-re fekszik, most már szlovén területen. Egy másik Csernec később Cserencsóc néven is ismert volt, ami a mai Črenšovcinak – Cserföld – felel meg³⁹.
           Az Alsó-Lendvától nyugatra, a Csernec patak mentén fekvő vidéket a Hunyadiak korában Cserneczmegyének – Czernecz-ségnek/Chernecz-ségnek – is nevezték⁴⁰. A másik, ma Csernecként ismert falu pedig Muraszemenye része, a mai Magyarországon.
           A báni család nevét viselő településeket pontosítani kell. Bánfihegy – ma Banfi – ma Štrigova (Stridóvár) kilenc településrészének egyike a horvát-szlovén határon, éppen Horvátországban⁴¹. Talán nem merész dolog, ha a Veržej melletti, Beltincitől délre eső, Mura menti gyógyfürdő, Terme Banovci neve alatt⁴² szintén a Bánffyak emlékét sejtjük. Bánuta (Banuta), a ma mindössze 75 lakost számláló falucska, ma közigazgatásilag Lendvához tartozik. Figyelmességből azonban van Banffyjeva ulicája...
           Talán a nyomdai pontatlanságnak tudható be, hogy Tantalics könyve Légrádot Szlovéniába teszi, amikor pedig Horvátországhoz tartozik⁴³. Ezért cserélődhetett fel Szaplonca is a Drávai Nemzeti Park területén fekvő Szaporcával⁴⁴. Az Ernst keresztnév helyesen Ernő, nem pedig Jenő⁴⁵. Szécsisziget – a későbbi Szapáry-birtok – pedig nem volt Bánffy- vagy Hahót-birtok: sokkal inkább az lehetett viszont a régi pákai uradalomhoz tartozó Kissziget⁴⁶!
           Ezeknek a megjegyzéseknek, pontosításoknak és javításoknak a figyelembevételével Tantalics Béla mutatós és átfogó könyvének ott a helye a fontosabb és igényesebb könyvespolcokon – intézményekben és történelemkedvelő laikusoknál egyaránt.