STÁJER–MAGYAR FEGYVERES EGYÜTTMŰKÖDÉSI JAVASLAT 1919-BEN

                                                                                                                                                     Az 1918 őszén létrejött Német–Osztrák Köztársaság (Republik Deutschösterreich; a talán kissé furcsának tűnő elnevezés magyarázata – egyebek között – az újszülött köztársaság szándéka a Németországgal való egyesülésre) az egykori Ciszlajtániának, az osztrák császári korona tartományainak csak német többségű területeire tartott igényt, ám szomszédai – az újonnan alakult Csehszlovák Köztársaság és Szerb–Horvát–Szlovén Királyi Állam (1921-től Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd 1929-től Jugoszláv Királyság), valamint Olaszország – ezen területek jelentős részét is meg kívánták szerezni, aminek következtében az osztrák köztársaság komoly területi veszteségeket volt kénytelen elszenvedni. (Pl. Cseh- és Morvaország, Dél-Tirol, Stájerország zárt német lakosságú vidékeit.) Igaz, hogy Nyugat-Magyarország német többségű részét viszont Ausztria kapta meg.¹
           A délszláv állammal folytatott vita komoly fegyveres konfliktusba torkollott. Ennek a küzdelemnek jól ismert fejezete a karintiai határháború, amelynek közvetlen eredménye egy népszavazás, közvetett eredménye pedig a népszavazás Ausztriára nézve sikeres kimenetelének köszönhetően a vitatott terület majdnem egészének megtartása lett. A küzdelem jóval kevésbé ismert fejezete az alsó-stájerországi osztrák ellenállás, a Radkersburg környéki felkelés 1919-ben. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy az itteni összecsapások területi kiterjedésüket és intenzitásukat illetően is eltörpültek a karintiai harcok mellett, ráadásul igazán látványos és jelentős eredményeket sem értek el, bár – mint látni fogjuk – nagy valószínűséggel nem voltak teljesen hasztalanok.²
           A jelentős alsó-stájerországi város, Marburg (Maribor) lakosságának nagy többsége német (osztrák) volt, és ez a többség Német-Ausztria polgáraként képzelte el a jövőt. Másként gondolkodott azonban Rudolf Majster őrnagy, a közös hadsereg szlovén nemzetiségű tisztje, aki 1918. november elsején, immár délszláv színekben átvette a város irányítását³ (tábornoki cím lett a jutalma). Ausztria Stájerország szlovén törzsterületeire ugyan nem tartott igényt, ám Marburg térségét meg kívánta őrizni egyéb, a Murától délre eső területekkel egyetemben (habár ezeken a területeken a német többség nem mindenütt érvényesült).⁴ A délszláv katonaság azonban december elejéig – ellenállás nélkül – megszállta a Mura folyóig a kérdéses vidéket, sőt a folyón átkelve ellenőrzése alá vonta a bal part több települését, így Radkersburg (régi magyar nevén Regede) városát is.⁵
           Komolyabb, szervezett fegyveres ellenállásra 1919 februárjáig nem került sor. Sem a bécsi központi, sem pedig a stájer tartományi kormány nem tartotta ezt kívánatosnak. Az elutasító magatartásnak diplomáciai, politikai, katonai, gazdasági és szociális okai egyaránt voltak. Graz és a meg nem szállt stájer területek élelmiszerellátását a jugoszlávok (az elnevezés ekkoriban már használatos volt) megakadályozhatták volna, egyebek mellett ez és a félelem a kommunisták által szított belső zavargásoktól inkább a békés megoldás keresésére ösztönözte a stájer kormányt, amely Bécs ellenkezése dacára azért tehetett volna intézkedéseket a védekezés, sőt az esetleges előnyomulás érdekében. A stájer szociáldemokratáknak a fegyveres megoldást elutasító magatartása döntő jelentőségűnek bizonyult.⁶
           Némileg változott a helyzet a hírhedt "marburgi véres nap" (Marburger Bluttag) következtében. 1919. január 27-én egy antantbizottság látogatása kapcsán tízezres tömeg tüntetett Ausztria mellett a város főterén. A szlovén katonák a tömegbe lőttek, a vérengzésnek több halálos áldozata és számos sebesültje volt.⁷ ekkor a stájer kormány intézkedéseket tett önkéntes területvédelmi egységek (Heimwehr) felállítására, ám ellentámadást nem indított. A tényleges ellenállás a tartományi kormánytól függetlenül, annak szándéka ellenére szerveződött meg. Február elején Radkersburg környékén stájer parasztok ragadtak fegyvert. Segítségükre egyetemisták is érkeztek. A felkelőket az ún. "Untersteirisches Bauernkommando" fogta össze, melynek vezetője dr. Willibald Brodmann stradeni orvos volt. A Bauernkommando központja is Stradenben, ezen a festői stájer településen működött, Radkersburgtól északnyugatra. A létszám egy idő után elérte a kb. 10 000 főt. A februári harcokban a felkelők több falut is felszabadítottak (a tartományi kormány az akció területi kiterjedését látva már pozitívabban viszonyult a felkeléshez, sőt végül – bár a tömegek nyomására – hajlandó volt fegyvert is adni), de magát Radkersburg városát nem sikerült visszavenniük. A délszlávok túszszedéssel próbálták "nyugalomra bírni" a felkelőket. Február 8-án a két fél tűzszünetet kötött, a délszlávok az ellenőrzésük alatt álló Mura-menti és a folyótól nyugatra fekvő terület bizonyos részeiről – de nem Radkersburgból – hamarosan kivonultak.⁸ Nagyon fontos megemlíteni – a továbbiak szempontjából is –, hogy a harcokban a felkelők oldalán magyar katonák is részt vettek.⁹
           A fegyverszünet ellenére a felkelők folytatták a szervezkedést, újabb, jelentős akcióra készültek.¹⁰ ennek keretében került sor azokra a tárgyalásokra a felkelők és a magyar határvédelem között, amelyekre a jelen írás címe utal. Március közepén rövid egymásutánban két megbeszélésre került sor az I. (muraszombati) védőszakasz parancsnokával, Győry őrnaggyal¹¹, akinek ezekről készített jelentései¹² alapján megismerkedhetünk a stájer felkelés pillanatnyi helyzetével, illetve a felkelőknek a magyar fél számára tett, délszlávellenes fegyveres együttműködési javaslatával.

 

"Dr. Brodmann, a stejer felkelés vezetője márczius 14-én délután találkozót kért megbeszélés céljából az I. védőszakaszparancsnoksággal St. Annán" – kezdi március 15-ei keltezésű jelentését Győry őrnagy. A helyszín minden bizonnyal a stájerországi St. Anna község volt. A jelentésből nem derül ki egyértelműen, hogy Brodmann doktor 14-én délután jelezte-e szándékát a találkozásra, vagy a jelzett időpontban már magára a tárgyalásra került-e sor. Mivel a második, 17-ei tárgyalásról csak két nappal később, 19-én készített jelentést, feltételezhető, hogy Győry parancsnok beszámolója az első esetben sem a tárgyalás napján készült el, azaz a megbeszélés 14-én zajlott. Azt sem tudjuk meg a jelentésből, vajon két delegáció, vagy csupán két személy megbeszéléséről volt-e szó. Az világos, hogy Brodmann jelen volt, és ő tájékoztatta a magyar felet a stájer és délszláv fél helyzetéről, illetve a felkelők kívánságairól. Az viszont már nem tűnik ki egyértelműen a forrás szövegéből, hogy Győry őrnagy is részt vett-e a megbeszélésen. Mégis bizonyosnak látszik, hogy ő volt Brodman tárgyalópartnere, hiszen a jelentést ő készíti, és nem utal arra, hogy információit nem közvetlenül a stájer felkelők parancsnokától kapta volna. Brodmann az alábbi tájékoztatással szolgált: a grazi "Generalkommando"¹⁴ csapataira a felkelők nem számíthatnak. "A reguláris csapatok internaczionális elveket vallván, egyáltalán használhatatlanok, úgy támadás, mint védelemre." Folyamatban van a parasztfelkelés további szervezése, már körülbelül 1000 puska és 20 géppuska áll a felkelők rendelkezésére. A Windisch Büheln¹⁵ nevű terület parasztjainak még szükségük volna 1000 puskára, ezeket a felkelők a magyaroktól szeretnék beszerezni. "Ha ezen puskákat meg tudnánk nekik adni, akkor úgy egy jugoszláv támadás esetén, mint részünkről megindítandó akcziónál a nevezett terület lakói segítségünkre lennének." A puskákat Vashidegkútra kellene szállítani. A felkelők tüzérséggel egyáltalán nem rendelkeznek.
           A stájerek a következő délszláv erőkkel néznek farkasszemet:
           1. A Dráva-hadosztály, mintegy 15 000 fő. Harcedzett, jól kiképzett katonák, nagyrészt szerbek.
           2. Szlovén csapatok: felkelők, nemzetőrök, körülbelül 5–6000 ember. ebből egy zászlóalj – az ún. "lázadó zászlóalj" – legénysége nagyrészt horvátokból áll, jelenleg Windisch-Feistritzben állomásozik. A többi egységet elsősorban "fiatal suhancok" alkotják, akiknek harci értéke nagyon alacsony.
           3. Tüzérség: a délszlávok ugyan nagy ágyúparkkal rendelkeznek, de az ágyúk többsége régi, a tüzérlegénység pedig sem létszámban, sem minőségben nem megfelelő.
           Március 13-án magas rangú délszláv tisztek érkeztek Radkersburgba. Obermureck várában¹⁶ 350 főnyi délszláv katonaság állomásozik.
           A stájereknek jelenleg nincsenek offenzív szándékaik. "Párisban most tárgyalnak az antanteval (sic!), és a tárgyalások végét megvárják, melyek körülbelül 2 hétig fognak tartani."¹⁷ A felkelők az olaszokkal is tárgyaltak, hogy fegyvert szerezzenek tőlük, de mióta megegyezés jött létre Olaszország és a délszláv állam között, a tárgyalások szünetelnek. Brodmann szerint Grazzal, a stájer kormánnyal akkor lehetne sikeresen egyezkedni, ha magyar részről élelmiszert szállítanának neki. Így a szocialistákat is meg lehetne nyerni.
           "A stejerek csak kizárólag a német falvakat akarják felszabadítani, de a sok rekvirálás miatt a vendek nagyon fel vannak zúdulva a jugoszlávok ellen, és így sokan csatlakoznának a németekhez." A horvátok is elégedetlenek, "nem szívesen tűrik a jugoszlávokat". ¹⁸ A bizalmatlanság kölcsönös: "...a jugoszlávok a horvátokat megbízhatatlanoknak tartják, és kezdik őket az első vonalból kivonni."
           A Radkersburgba és környékére érkező délszláv erősítések alighanem egy Magyarország elleni támadás előkészületeinek képezik részét. Amennyiben offenzíva indulna Magyarország ellen, feltehetően Ausztriában is előnyomulnának a délszlávok. "ekkor a parasztok a legerélyesebb ellenállást fogják kifejteni." A támadás valószínűleg Radkersburg irányából indulna. "Ekkor számítani lehet 200 felkelő parasztra. Ha az osztrák demarkácziós vonalat is átlépnék pld. Halbenrainnál,¹⁹ és ezáltal a parasztok a harczot felvennék, úgy részünkről az egész vonalon megindulna a harcz" – írja Győry.
           A stájer fél szerint szükség lenne egy magyar összekötőtisztre Halbenrainba, Lischnek hadnagyhoz, az ottani Heimwehr-parancsnokhoz.
           A vasútvonal "internacionális", ami nagyon fáj a stájereknek, hiszen kénytelenek tűrni, hogy az ellenfél az ő területükön szállítsa a csapatait.
           Mint látjuk, a stájer fél fegyveres együttműködést javasolt a magyar félnek a délszlávok ellen. Precedensként szolgálhatott a magyar közreműködés a februári harcokban. Sok hűhó semmiért? Akár erre a következtetésre is juthatunk azt a kézírásos megjegyzést olvasva, amelyet Győry őrnagy a gépelt jelentés végéhez fűzött: "Nézetem szerint a stájer felkelőkre számítani nem igen lehet." De hátra volt még egy tárgyalás.

 

A megbeszélések március 17-én²⁰ zajlottak Stradenben, a Bauernkommando központjában. Győry őrnagy jelentése 19-én íródott. (Brodmann nevét nem említi a beszámoló, de minden valószínűség szerint jelen volt. Ami Győry részvételét illeti, az első tárgyalás körülményeihez fűzött megjegyzés ebben az esetben is érvényes.) 16-án ugyancsak Stradenben a német-osztrák határvédelmi hatóságok megbízottjai nagyobb létszámú összejövetelt tartottak, amelyen a másnap a magyar féllel is közölt híreket jelentették be, illetve a Győry jelentésébe is felvett határozatok születtek.
           A stájerek információi szerint a közeljövőben várható a délszláv állam összeomlása, amelynek hátterében önkormányzati, nacionalista törekvések, illetve "szükség és ínség", azaz gazdasági-társadalmi problémák állnak.²¹ A horvátoknál csendes, elfojtott szabadulási, önállósodási vágy tapasztalható, ugyanez jellemző a szlovénekre és a Windisch Büheln lakosságára is. "Egy talán egyébként jelentéktelen esemény is bármely pillanatban kitörésre hozhatja, és a cselekvés terére juttathatja a népek gondolatait." Az a hír járja, hogy a szlovének republikánus szellemű különválási igényei május elsején "jönnének kifejezésre".²² Kalandregénybe illő a következő információ: "Az osztrákok összeköttetésben állnak egy Mureckben tartózkodó angol alattvalóval, akinél állítólag a jugoszláv állam horvát, osztrákvend és szlovén lakosságának különválási törekvéseire vonatkozó összeesküvés szálai egybefutnak." Mind az osztrákoknak, mind pedig a magyaroknak érdekében állna egy forradalom a délszláv királyságban, "s ebből következőleg védelmi célokból is kötelességünk az esetleges felkelések anyagi (a szó a szövegben aláhúzva szerepel – K. P.) támogatása".²³
           Az osztrákok négy gépfegyvert és negyven láda kézigránátot juttattak el a Windisch Büheln lakosságához. Kérik, hogy a magyar fél 1000 fegyverrel²⁴ és megfelelő mennyiségű tölténnyel – gépfegyvertölténnyel is – járuljon hozzá a népfelkelés előkészületeihez. ezek a fegyverek teljesen megbízható, már állásuknál fogva is minden gyanú felett álló személyekhez kerülnének, és csak a végső pillanatban osztanák ki őket.²⁵ Az erkölcsi támogatás nem használna, sőt még nagymértékben árthatna is.²⁶
           A békekonferencia állítólag az osztrák-magyar partvidéket Trieszttel, Polával és Fiuméval Olaszországnak ítélte, ennek fejében a délszlávok északi irányban addig terjeszkedhetnek, ameddig csak tudnak, Ausztria és Magyarország rovására. Várható, hogy elsősorban Magyarország lesz támadási célpont, gazdag határvidéke miatt. Ez egyúttal a délszláv államot fenyegető elszakadási törekvések ellensúlyozásául is szolgálhat. Rossz előjel magyar szempontból, hogy március 10-e óta Radeinnál több, tüzérséggel is felszerelt szállítmányt figyeltek meg a stájerek, amelyek Radkersburg felé haladtak, ahová maga Majster tábornok is megérkezett. Azért jobb hírekkel is szolgáltak a felkelők. A délszláv csapatoknál sem a hangulat, sem pedig a fegyelem nem megfelelő. Teljesen megbízhatónak csak a szerb Dráva-hadosztály tekinthető. A horvátok kijelentették, hogy nem fognak az osztrákok és a magyarok ellen harcolni, ha nincsenek magyar annexiós törekvések velük szemben.²⁷
           Az osztrák határvédelem erős defenzívában van:
           1. A Lavant-völgyben (Karintia) puskákkal, gépfegyverekkel, ágyúkkal és munícióval bőven felszerelt tiroli önkéntesek állomásoznak.
           2. St. Paul im Lavanttaltól²⁸ Spielfeldig Mikl főhadnagy²⁹ parancsnoksága alatt felfegyverzett stájer parasztok.
           3. A Spielfeld – Mureck – radkersburg vonalon felfegyverzett stájer földművesek, 1600 puskával és 24 gépfegyverrel.
          
           Az utóbbi védelmi csoport 3000 puskát, ágyúkat és lőszert kér a magyaroktól. "Jugoszláv támadás esetén kölcsönös támogatást – a deffenzívából (sic!) leendő kilépés mellett – ajánlanak az osztrákok." A harmadik védelmi szakasz szükség esetén négy ágyút és 1000 lövedéket kap a tiroliaktól.
           A tiroliakkal szemben jelenleg hét, St. Paul im Lavanttaltól Radkersburgig 13 délszláv zászlóalj állomásozik, eltekintve a tüzérségtől és "egyéb csapatoktól".
           Amennyiben a délszláv államban forradalom törne ki, a stájer-magyar "tábor" biztosan számíthat Marburg lakosságára, a Windisch Büheln vendjeire, sőt horvát zászlóaljakra is. Ebben az esetben az osztrákok elsősorban a vasúti gócpontok megszállását és a vasúti hidak felrobbantását kísérelnék meg. A szükséges robbanóanyag egy része már rendelkezésre áll.
           Az osztrák fél megtette a szükséges előkészületeket az olaszokkal folytatandó tárgyalásokra, és horvát tisztekkel is összeköttetésben áll.
           Az osztrákok kérik az állandó összeköttetés fenntartását a magyar féllel, illetve a következőket tartanák szükségesnek:
           1. Németül tudó, civil ruhás magyar lovasfutár kiküldése Stradenbe, állandó jelleggel. Élelemmel a stájer fél látná el, a lóról a magyar félnek kellene gondoskodnia. A küldönc hivatalosan mint lóápoló szerepelne. Szóbeli értesítéseket tisztek továbbítanának.
           1. Két igazolvány kiadása a magyar határ átlépéséhez. Az adatokat a stájerek töltenék ki.
           2. A minden hétfőn esedékes általános határvédelmi megbeszélésre³⁰ magyar megbízott delegálása, akinek polgári ruhában, legalábbis polgári felsőkabátban kellene megjelennie.

 

Arra vonatkozóan, hogy az illetékes magyar politikai és katonai szervek foglalkoztak-e a stájer felkelők együttműködési ajánlatával, a jelen sorok írója csupán annyi információval rendelkezik, hogy Vas vármegye kormánybiztos-főispánja, dr. Obál Béla (aki mindkét jelentést megkapta) március 21-én megtárgyalta az ügyet egy katonatiszttel,³¹ a megbeszélésen elhangzottakkal kapcsolatban azonban sajnos semmilyen konkrétumot nem talált. További harcokra a felkelők és a délszláv csapatok között az említett előkészületek ellenére nem került sor,³² magyar katonák már csak ezen oknál fogva sem vehettek részt harci cselekményekben stájer területen. (Ami önmagában véve fegyver és lőszer átadását természetesen még nem zárná ki automatikusan.) Magyarországot sem érte – apró csetepatéktól eltekintve – délszláv támadás (az más kérdés, hogy az ország egy része már eleve délszláv megszállás alatt állt), és Magyarország sem támadott. De még abban az esetben sem lett volna igazán elképzelhető egy fegyveres együttműködés, amennyiben a stájerföldi összecsapások folytatódtak volna.
           A második tárgyalásról készült jelentés keltezési ideje március 19-e. Magyarország történetében két nap múlva új fejezet kezdődik, a proletárdiktatúra, a Tanácsköztársaság 133 napja. Nehezen elképzelhető (hacsak nem egy Magyarország ellen is intézett délszláv támadás esetén, taktikai okokból), hogy a tanácskormány katonai támogatásban részesítette volna a kommunizmussal – enyhén szólva – nem rokonszenvező stájer felkelőket,³³ illetve adott esetben a felkelők a magyarországi proletárdiktatúrát (ismét csak a mindkét fél elleni délszláv támadás esetét leszámítva). Igaz, a tanácskormány a stájer mozgalom pénzbeli támogatásától nem zárkózott volna el, bár feltehetően itt sem kifejezetten a felkelők megsegítéséről lehetett szó, hanem a szélesebb stájer patrióta mozgaloméról, és nyilvánvalóan ebben az esetben is csak taktikai meggondolásokból, nem valódi szimpátiából.³⁴ És – mint láttuk – Győry őrnagy már eleve nem fűzött reményeket az együttműködéshez.
           Ami a vitatott stájer területek további sorsát illeti, a párizsi békekonferencián komolyan felvetődött egy népszavazás lehetősége a térségben, sőt, rövid ideig úgy látszott, erre tényleg sor is kerül. Nem így történt. A vitatott terület túlnyomó része a saint-germaini béke következtében hivatalosan is a délszláv királyság birtokába került. Ám Radkersburg és az északi part megszállt községei Ausztriánál maradhattak (ami Magyarországra nézve a jelek szerint hátrányos következményekkel járt...). Ebben minden bizonnyal része lehetett a felkelésnek is.³⁵ A jugoszláv csapatok 1920-ban kivonultak a Murától, illetve a mai stájer határtól északra eső területről.³⁶