A MAGYAR NYELV EREDETÉRŐL

                                                                                                                                                     1. A magyar nyelv és nép eredetének kérdéséről szólva mindenekelőtt néhány alapvető, bár sokaknak talán banálisnak tetsző megállapítást kell előrebocsátanom. A kérdésnek ugyanis – a tudományos megközelítés mellett – van egy jelentős társadalmi vetülete is. Talán nincs még egy nyelv a világon, amelynek eredetét annyira átpolitizálták volna, mint a magyarét.
           Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem ugyanaz. Ez a megállapítás nem csak ránk, magyarokra vonatkozik.
           A nyelvrokonság és a néprokonság meghatározása a tudomány feladata, s ebben érzelmeknek, vágyálmoknak nincs helye. A tudomány nem délibábok kergetését vagy politikai rendszereket hivatott szolgálni, ha ilyet tesz, akkor nem tudomány.
           A nyelvrokonság és a néprokonság megállapításához komoly tudományos apparátusra van szükség, s nem elegendő, hogy beszéljük az adott nyelvet, vagy tagjai vagyunk egy adott közösségnek.
           A nyelvrokonság és a néprokonság nem irányul más nyelvek és népek ellen, nem helyez egyetlen nyelvet vagy népet más nyelvek vagy népek elé.
           A nyelvrokonság és a néprokonság nem lehet nemzeti büszkeség vagy kisebbrendűségi érzés tárgya. Nyelvünket és népünket szeretve meg kell adnunk másoknak is azt a jogot, hogy szeressék népüket, nyelvüket.
           A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994).
          
2. Ennyi bevezetés után lássuk, mit tudunk ma a magyar nyelv eredetéről. (Nyelvész lévén a nép eredetével nem foglalkozom – a kérdés vizsgálata más tudományok feladata.)
           2.1. A finnugor nyelvészet hagyományos felfogása szerint nyelvünk az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, együtt a ma is Nyugat-Szibériában élő vogulok (manysik) és osztjákok (hantik) nyelvével. Az uráli nyelvcsalád összetételének és keletkezési folyamatának hagyományos ábrázolási módja a XIX. század második feléből származó ún. "családfa-modell". Az eredeti ábrázolás szerint ennek gyökérzete és törzse az ún. alapnyelvet jelképezi, ágai az uráli nyelvcsaládot alkotó csoportokat, levelei pedig a mai nyelveket. Az elmúlt évszázadban ez a romantikus ábrázolásmód szikárabbá vált, az eredeti elképzelést megtartva ágrajz mutatja be a nyelvcsaládot.
           A mai uráli (azaz finnugor és szamojéd) nyelveket beszélő népek ősei az ún. őshazában éltek, s az ún. uráli alapnyelvet beszélték. Ez a korszak az i. e. VI–IV. évezredre tehető. Az őshaza helyére vonatkozóan az elmúlt másfél évszázad során számos feltételezés született, a Szaján-Altáj hegységtől a Volga–Káma-vidéken és a Baltikumtól az Urálig húzódó sávon át Északnyugat-Szibériáig. (Az őshaza-elméletek összefoglalását ld. egyebek között HAJDÚ – DOMOKOS 1980). Az őshaza felbomlása után a legtöbb ma uráli (illetve finnugor) nyelvet beszélő nép ősei rövidebb-hosszabb vándorlás után érték el mai lakóhelyüket. (Régészetileg az őshaza feltételezett felbomlását követő időszakban azonban nem igazolható tömeges kelet-nyugat irányú vándorlás.)
           Az ún. alapnyelvet a mai uráli nyelvekben föllelhető közös nyelvtani és szókészleti elemek révén rekonstruálják – abból kiindulva, hogy ami ma az uráli nyelvekben közös (s itt, természetesen, nem veszik számba a jövevény elemeket), az meglehetett az alapnyelvben is. Az alapnyelv tehát a mindenkori történeti-összehasonlító nyelvészet eredményeinek szintézise, amely szintézis – újabb ismeretek, adatok, módszerek felfedezése révén – időről-időre változhat. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a rekonstruált alapnyelv és az egykor ténylegesen beszélt változat igen nagy valószínűséggel különbözik egymástól, s az eljárás során ennek tudatában kell lennünk. Az alapnyelvi rekonstrukciót ennek ellenére el kell végezni, hogy minél közelebb juthassunk az emberi nyelv mint olyan különböző fejlődési folyamatainak megismeréséhez.
           Ebben a hipotetikus uráli alapnyelvben - a nehezen rekonstruálható mondattant leszámítva – megtalálhatók a nyelv különböző szintjei (a fonológia és az alaktan), valamint a szókészlet (ld. pl. HAJDÚ 1966, BERECZKI 1998). Szinte egyáltalán nem rekonstruálhatók azonban a nyelv belső működési folyamatai s azok eredményei (pl. a hasonulások – ld. a magyarban a fut+ja egyfelől futtya, másfelől fussa és hasonlók – amelyek pedig nyelvi kategóriák kialakulását is eredményezhetik; vagy a tőváltozatok, mint a magyarban a toboz > tobozok, koboz 'hangszer' > kobzok – bár ez utóbbi mint jövevényszó viselkedhet másként, ehhez azonban hozzátehetjük, hogy az alapnyelvben is voltak jövevényszavak).
           2.2. A rekonstrukció előbb említett természeténél fogva tele van bizonytalansággal. A bizonytalanságot azonban tovább fokozza, ha a rekonstrukciós eljárás – legalábbis részben – prekoncepcióra épül. Erre hozok fel három példát.
           2.2.1. A szószerkezet kérdése
           A természetes nyelvekben a legkülönbözőbb szószerkezeti formákkal találkozunk. A mássalhangzókat C–vel (consonans), a magánhangzókat V–vel (vocalis) jelölve álljon itt néhány típus:
           V – ő
           CV – mi, ti, fa
           VC – ők, az, ad
           VCC – arc
           VCCV – árpa
           CVC – ház, kéz, néz
           CVCV – ruha
           CVCC – harc
           CVCCV – balga stb.
           Az uráli (korábban a finnugor) alapnyelvre azonban – a XIX. század második felének kiemelkedő, s máig nagy hatású nyelvészének, Budenz Józsefnek a tanítását axiómaként kezelve – a jelentéshordozó szavak túlnyomó részét kétszótagúnak (elenyésző mértékben háromszótagúnak), s kivétel nélkül magánhangzóra végződőnek rekonstruálják. Egyebek között a finn nyelv konzervativizmusára is hivatkozva. (Egyszótagú szavak csak pl. a névmások lehettek.)
           Ezt az elvet mind a mai napig követik etimológiai szótáraink (pl. A magyar szókészlet finnugor elemei – főszerkesztő Lakó György; Uralisches etymologisches Wörterbuch – főszerkesztő Rédei Károly), olyannyira, hogy az egyes szócikkeket követő szakirodalomból hiányzanak azok a munkák, amelyek egyes szavak esetében – pl. fa, hal (ige) stb. – megkérdőjelezik azok eredeti kétszótagúságát. (Az eljárás etikátlan. A nem vitatott szavak esetében rendszeresen közlik – indoklással – a szerzők szerint tévesnek ítélt magyarázatokat a pontos szakirodalmi utalással.)
           A jelentéshordozó szavak ilyen egyöntetű szerkezete csak mesterséges nyelvek esetében képzelhető el. Az uráli nyelvek, s azon belül különösen a szamojéd nyelvek elfogulatlan vizsgálata azt igazolja, hogy az ún. uráli alapnyelv is természetes nyelvként viselkedett. A szamojéd nyelvi adatokhoz – amennyiben azok nem támasztják alá a prekoncepciót, mert egyszótagúak, és/vagy mássalhangzóra végződnek – semmilyen magyarázatot nem fűznek, ezzel azt sugallva, hogy a változások csakis a szamojéd nyelvek ősi formájában következhettek be, a finnugorok derék módon őrizték ősi nyelvi formájukat. Igenám, de a nyelvben vannak szabályszerűségek, ezekkel – teljes joggal – operál a hagyományos finnugor nyelvészet is. S ha a szamojéd nyelvek esetében is alkalmazzuk ezt az eljárást, s a szamojéd adatokat összevetjük a megfelelő finnugorokkal, akkor nagyon gyakran semmilyen következetességre nem bukkanunk, amiből az következik, hogy a prekoncepció téves volt. (A jelenség mikrofilológiai elemzését ld. PUSZTAY 1995.)
           2.2.2. A kettős szám (duális) kérdése
           A kettős szám az egyes és a többes számhoz hasonló számkategória, amely a cselekvő vagy a birtokos vagy a tárgy kettős számát fejezi ki, s ez többnyire paradigmában rögzül. Pl. a jurák-szamojédban (belső, saját nevükön: nyenyecben): ti 'rénszarvas' – te–xe? 'két rénszarvas' – ti –? 'rénszarvasok' (az –x– a h hangot jelöli), illetve a paradigmákban¹.
           A kettős szám az uráli nyelvek közül a szamojéd csoportban, az obi-ugor nyelvekben (vogul, osztják) és egyes lapp nyelvjárásokban fordul elő. Feltételezhetően – mivel a két obi-ugor nyelvben megvan – a magyarban is meglehetett, annál is inkább, mivel az alapnyelvre rekonstruált duális jel (*–ka) folytatása a magyarban is kimutatható az állítmányi használatú kettő szóban (szemben a jelzői két számnévvel). A –ka számjel a szóvégi ő–ben realizálódik (a vokalizálódás, azaz a magánhangzóvá válás a szóvégi –k esetében nyelvtörténetileg elég közönséges jelenség).
           A kettős számot rekonstruálják tehát az alapnyelvre. Teszik ezt annak ellenére, hogy az uráli nyelvek jelentős részében nincs meg, sőt nyoma sincs. A nyelvcsalád ágrajza szerint ezt a rekonstrukciót nem szabadna megtenni. (A rekonstrukciót lépésről lépésre kell végrehajtani. Ha egy jelenség előfordul egymáshoz közel álló nyelvekben, akkor az valószínűleg megvolt e közel álló nyelvek közvetlen előzményében is. Ilyen közel álló nyelvi csoportok pl. a finnségiek – ezek előzménye a közfinn alapnyelv; a mordvin és a mari – ezek feltételezett, bár már többször cáfolt előzménye a volgai alapnyelv; a komi és az udmurt – ezek előzménye a permi alapnyelv; a magyar, a manysi és a hanti – előzményük az ugor alapnyelv; az uráli nyelvcsalád másik ágán a három északi szamojéd nyelv: a nyenyec, az enyec és a nganaszan előzménye az északi-szamojéd alapnyelv; a déli szamojédoké: a ma már egyetlenként beszélt szölkup, s a kihalt kamassz és mások előzménye a déli-szamojéd alapnyelv. Ha tehát egy jelenség megvan a finnségi és a volgai nyelvekben, akkor az feltételezhető a finn-volgai alapnyelvre. Ha ugyanez a jelenség megtalálható a permi nyelvekben is, akkor rekonstruálható a finn-permi alapnyelvre. Ha megtalálható az ugor nyelvekben is, akkor rekonstruálható a finnugor alapnyelvre, végül, ha megtalálható a szamojéd nyelvekben is, akkor az uráli alapnyelvre.)
           A duális nincs meg a finnségi, a volgai és a permi nyelvekben, azaz finnugor oldalon csak az ugor nyelvekben (azzal, hogy a magyarban már csak a feltételezett számjel őrződött meg egy-két példában, maga a paradigma nem), valamint a lappban ismeretes, azaz nem rekonstruálható sem a közfinn, sem a finn-volgai, sem a finn-permi alapnyelvre. Így aztán végképp nem a finnugorra, s még kevésbé az urálira, bár a szamojédban megvan.
           Ám azt mondják, hogy ahol nincs meg a kettős szám, ott eltűnt. Kétségtelen, hogy a duális könnyen leépülő, kivesző jelenség, de valamilyen nyomot többnyire hagy. Jó példát szolgáltatnak erre azok a szláv nyelvek, amelyekben – mint pl. az oroszban vagy a csehben – ma már rendszerszerűen nem fordul elő (megvan még viszont a szlovénban). Az oroszban egyes páros testrészek, pl. a fül (uho), szem (oko) ún. rendhagyó többes számú alakja (uši, oči) voltaképpen a régi duális megőrzése. Vagy az 'óra' jelentésű čas szó a '2' számnév után (amikor a duálisos nyelvek duálist használnak) časá (pl. v dva časá 'két órakor') alakban áll és nem čása alakban (ahogy a leíró nyelvtani szabályok '2', '3' és '4' után a birtokos esetet előírják). A cseh főnévragozásban a régi duálisi alakok kiszorították az egykori többes számú formákat, és ma már egyértelműen többes számot jelölnek. De a jelenség kopásáról a magyaron kívül más uráli nyelvekből is idézhetők példák: nem teljes a duális paradigmája a norvég-lappban (nincs az abszolút ragozásban, de megvan még a birtokos személyragozásban és az igeragozásban), teljességgel hiányzik a kolai-lappban; a nyenyecben ugyan megvan a duális a főnév birtokos ragozásában valamint a konjugációban, de a főnév abszolút ragozásában egyre inkább helyettesíthető egyes vagy többes számú alakokkal.
           Mivel a duális egykori meglétét az azt nélkülöző nyelvekben nem lehet bizonyítani, épp olyan jogosan állítható az is, hogy ezekben a nyelvekben soha nem is volt kettős szám. Ekkor azonban a jelenség ilyen eloszlására más magyarázatot kell találni, erről ld. alább.
           2.2.3. A kétféle igeragozás kérdése
           Hasonló aggályok merülnek föl az alanyinak és tárgyasnak nevezett igeragozás előfordulásával és rekonstrukciójával kapcsolatban is. Bár az igeragozás e kettőssége csak a mordvinban, az ugor és a szamojéd nyelvekben található meg, felteszik meglétét az uráli alapnyelvre is. A fentebb vázlatosan bemutatott rekonstrukciós eljárás mindezt nem tenné lehetővé.
           Ezzel az alaktani jelenséggel kapcsolatban azonban felmerülnek egyéb érdekes kérdések is. (Mindjárt maga a többfajta megnevezés: alanyi – tárgyas, intranzitív – tranzitív, indeterminált – determinált is elméleti fejtegetések tárgya lehetne, ám ettől most eltekintve csupán annyit jegyzek meg, hogy valamennyi megnevezés pontatlan, sőt egyenesen félrevezető.)
           Nézzük meg inkább e ragozások használatát. Sokáig tartotta magát az a – nyilván a magyar nyelvi gyakorlatból vett – sommás felfogás, hogy a tárgy határozatlan, illetve határozott volta szabta meg a konjugáció megválasztását, s ezt a szabályt vetítették vissza az alapnyelvre is. A magyarban legalábbis ez a főszabály, bár még ez sem kivétel nélküli. A többi uráli nyelvben azonban távolról sem a tárgy határozatlan vagy határozott volta dönti el, melyik igeragozási típust alkalmazzák. Még a magyar nyelv néhány száz évvel ezelőtti korszakában – amint azt jeles magyar nyelvtörténészek, pl. Bárczi Géza, Abaffy Erzsébet kimutatták, bár okára magyarázatot adni nem tudtak – is másként alkalmazták e két igeragozást, mint manapság. Abaffy az alábbi eltéréseket állapította meg:
          
           a) 16. századi tárgyas, ma alanyi ragozás:
           adna kteok (tkp. kendtök) ... wag' ty^..zen hatt zeker wezzeot... ky^..t en ... knek (tkp. kendnek) ... meg akarom zolgalny^.. (ABAFFY 1964:19),
           I§meg vgan akkor vitte el arpat XIII koblot, (i.m. 20),
           kegelmeteókteól minden jo §zon§zed§agot war-yuwk (i.m. 21),
           b) 16. századi alanyi, ma tárgyas ragozás:
           – logikailag határozott tárgy mellett, pl. Az wray^..mmal ... Ery^..zthy^..nk az partokath; azok tegy^..enek az theoerwenth (ABAFFY 1965:324),
           – főnévi mutató névmás mint tárgy mellett alanyi ragozás, pl. azthes (= azt is) ertettewnk az mi nepey^..nkteól, hogj...(i.h.).
           – birtokos személyraggal ellátott tárgy mellett alanyi ragozás, pl. tegnap elewth hozanak ... ky^..ral egh leweleth (esetleg az egy határozatlan névelő hatására?) (ABAFFY 1964:324).
           Mindez tehát arra utal, hogy nem a mai használatból levont szabály az eredeti. A két igeragozás megkülönböztetése attól a pillanattól kezdve, hogy a magyarban egyetlen finnugor nyelvként – nyilván német mintára – kialakult a névelő, melynek segítségével különbséget lehet tenni alany és tárgy határozatlan és határozott volta között, a két igeragozás megkülönböztetése – horribile dictu – elveszítette értelmét. Ezzel az innovációval a magyar nyelv átlépett az "európai" rendszerbe, amelyben a határozatlanság–határozottság megkülönböztetése a mérvadó. A régi, paradigmába szerveződött struktúrák erejét jelzi, hogy a magyar nyelvben ma a határozottság–határozatlanság ellentétét két eszközzel, tehát a nyelv egyik alapszabályának, a gazdaságosságnak ellentmondva fejezi ki, ti. a névelővel és a megfelelő igeragozási típus megválasztásával. (Ezt "luxust" nevezik redundanciának. Ti. elegendő volna a következő ellentétpárok valamelyike: olvasok /egy/ könyvet – ^*olvasok a könyvet, ld. német ich lese ein Buch – ich lese das Buch; vagy ^*olvasom /egy/ könyvet – olvasom a könyvet; vagy olvasok könyvet – ^*olvasom könyvet).
           Az obi-ugor nyelvekben – most nem részletezve az egyes igeragozási típusok használatának szabályait, összefoglalóan legyen annyi elég, hogy – az igeragozás megválasztásához nem elegendő kritérium a határozottság–határozatlanság. Ha a tárgy fókuszpozícóban van (azaz új információt ad a már meglévő tudáshoz), az állítmány alanyi ragozású ige (NIKOLAEVA 2000:199).
           Az obi-ugor rendszer hasonlít a szamojédhoz. A nyenyecből vett példák alapján megállapítható, hogy
           – alanyi ragozást használnak – egyebek között akkor –, ha a logikai hangsúly a tárgyra esik: 'apám újságot [és nem könyvet] olvas' (TEREŠČENKO 1956:114);
           – tárgyas ragozást használnak – [egyebek között akkor –, ha a logikai hangsúly az állítmányon van,] pl. 'apám újságot olvas [és nem kidobja]' (TEREŠČENKO 1956:114).
           Az idézett nyenyec nyelvben számos olyan példa is található az ún. tárgyas igeragozás használatára, amikor a mondatban nincs tárgy, sőt, az igének nem is lehet tárgya.
           A mordvinra fel lehet ugyan állítani szabályokat, ezek azonban – amint azt MOLNÁR Judit elemzése (2001) kimutatta – többnyire nem következetesek, legalábbis nem azok a határozatlanság–határozottság kategóriája alapján. Arra ugyanis nem lehet gondolni, hogy a nyelv kaotikusan működik, legfeljebb arra, hogy nem ismertük föl a működési szabályokat. Nem tartom kizártnak, hogy esetleg itt is a fókuszpozíció játszhat( ott) szerepet, ám a mordvin – akárcsak a magyar – belekerült az európai nyelvi gondolkodási kategóriák térségébe, ezáltal a régi meg az új rendszer összekeveredett, s a nyelv a kívülálló számára még nem világos új szabályrendszert alakított ki.
           A helyzetet bonyolítja, hogy a magyarban, a mordvinban és a nyenyecben a határozottság kifejezése érdekében új morfológiai és/vagy szintaktikai elemek jelentek meg (a magyarban: határozott névelő, a mordvinban: determinatív névszóragozás, a nyenyecben: predesztináló névszóragozás). Ez a jelenség a korábbi szabályok átrendeződését váltja ki, ami hosszú időn keresztül, esetenként mind a mai napig tartóan kisebb-nagyobb mértékben eredményez illogikusnak tűnő állapotokat, illetve redundanciát.
           A paleoszibériai nyelvekben kivétel nélkül megkülönböztetnek kétféle igeragozást, amelyek használatát szintén nem a határozatlanság–határozottság szembeállítása szabályozza.
3. Fentebb esett már arról szó, hogy az ún. uráli alapnyelvet szinte teljes vértezetűnek rekonstruálják. Ha pedig így van, akkor az alapnyelvnek előtörténete is kellett hogy legyen, hacsak nem feltételezünk egy lingua ex machina keletkezési lehetőséget. Az emberiség, azon belül az anatómiailag modern ember fejlődéstörténetét ismerve – ld. a homo sapiens sapiens mintegy 70 ezer évvel ezelőtti megjelenését, illetve az észak-eurázsiai régióban való 50 ezer évvel ezelőtti felbukkanását – különösebb kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy az ún. alapnyelv előtörténete lényegesen hosszabb volt, mint az utóélete (amiről azt mondhatjuk, hogy mintegy hatezer esztendő).
           Kérdések sora merül fel.
           Mi volt az alapnyelv előtt?
           Szabad-e vizsgálni ezt a preurálinak nevezhető (azaz az uráli alapnyelvet megelőző) időszakot?
           Egyáltalán, lehet-e vizsgálni?
           A válaszadás nem egyszerű.
           Az első kérdésre a válasz egyik fele könnyű: természetesen az alapnyelv előtti korban is volt nyelv, hiszen azt – úgy gondolom – senki nem feltételezi, hogy az anatómiailag modern ember tízezer esztendőkön át szavak (s azokból összefűzött mondatok) nélkül kommunikált, miközben hangképző szervei már lehetővé tették az árnyalt hangképzést, agyának fejlettsége pedig a sokoldalú kommunikációt. Az emberiség már az anatómiailag modern ember felbukkanása előtt túl lehetett történetének legnagyobb szellemi forradalmán, ti. felismerte – A. Martinet után szabadon –, hogy a korlátozott számú, jelentéssel nem bíró nyelvi elemből (ezek a hangok) végtelen számú, jelentéssel bíró elemet (szót) tud képezni. Ezzel egyszersmind elszakadt egymástól a jelölő és a jelölt, azaz a hangsor az általa jelzett/kifejezett tárgytól/dologtól/cselekvéstől. A p-a-d hangsor sem elemei révén, sem összességében nincs kapcsolatban az általa kifejezett ülőalkalmatossággal. Ha így volna, akkor valószínűleg a világ valamennyi nyelvében ugyanígy jelölnék.
           A válasz másik felét megadni sem nehéz, ha annyit mondunk: az alapnyelv egy korábbi változata. (Ezt a feltételezést a rekonstrukció alapján bátran megengedhetjük.) Ha azonban konkrétabban akarunk felelni, akkor már nehézségeink támadnak, hiszen arra kell válaszolni, milyen volt az a nyelv, s honnan eredt. S ha ezt a kérdést akarjuk megválaszolni, akkor megérthetjük a hagyományos finnugor nyelvészet ellenérzését, sőt ellenkezését, ti. ha már az alapnyelvet is rekonstruálni kell, akkor mit akarunk az azt megelőző nyelvi állapotokkal. A fejet azonban nem szabad a homokba dugni, mert attól a probléma még létezik, s ha létezik, akkor törekedni kell annak megoldására. Legfeljebb új utakat kell keresni, elhagyva – nem minden kockázat nélkül, s a közmondás tanácsát is sutba dobva – a járt utat.
           S ezzel már meg is kezdtem a választ a második kérdésre. Nem csak szabad, de – akárcsak hajózni – muszáj. Azzal is számolva, hogy tévedni is muszáj (errare necesse est – fordítottam ki egyszer a mondást, párban a navigare humanum est-tel). A kérdés, hogyan és mit kutassunk. Hiszen nyilvánvaló, hogy amint az ún. alapnyelvből nem maradtak fenn írásos nyelvi emlékek, úgy még kevésbé maradtak fenn az alapnyelvet megelőző korból.
           De – ahogy a harmadik kérdés szól – lehet-e bármit is kutatnunk? Ugyanis vannak nyelvek, de nem tudjuk, megvoltak-e, s ha igen, milyen formában, mondjuk, 10–20 ezer évvel ezelőtt. Vannak régészeti leletek, de nem tudjuk, hogy e kultúrák hordozói milyen nyelven beszéltek. Vannak genetikai és antropológiai adatok, de nem tudjuk, milyen nyelvű közösségek sajátosságai.
           Mindazonáltal mindaz, amit tudunk, nem is kevés. Legfeljebb a hagyományos kutatási módszer számára nem elegendő. Át kell lépni az egyes tudományterületek határait. A pusztán nyelvészeti/régészeti/genetikai stb. vizsgálódást interdiszciplináris elemzésnek kell felváltania, s meg kell teremteni az egyes tudományok eredményeinek szintézisét. Az uráli nyelvcsalád kialakulásának kérdésében fel kell adni a finnugor nyelvészet mindenhatóságába vetett hamis hitet, hiszen látjuk annak idő- és módszerbeli korlátait. A tudomány abba a korszakba ért, amikor jelentős eredményeket egyetlen tudományterület határain belül maradva már aligha lehet elérni. Az egymagában dolgozó kutató viszont – ritka kivételektől eltekintve – képtelen áttekinteni a vizsgált probléma több tudományterületre kiterjedő megoldási lehetőségeit, ezért célszerű az együttműködés.
           Erre volt jó példa a – hagyományos finnugor nyelvészet által erőteljesen bírált – ún. Roots-program. (A Roots-program egy 1997-ben kezdődött s néhány évig tartott konferenciasorozat volt – azaz mégsem egészen egy szoros, mindennapi kooperáció – The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia címen. Ennek keretében évente egy konferencián genetikusok, antropológusok, régészek, nyelvészek számoltak be Észak- Eurázsia elmúlt 20–40 ezer esztendejére irányuló kutatásaikról. Ezek a munkák a hasonló című konferenciakiadványokban láttak napvilágot.) Az ilyen – s az ennél még intenzívebb – együttműködés révén nagyobb esély nyílik eddig megoldhatatlannak tetsző kérdések megoldására.
           Hadd hozzak egy – a példa kedvéért nyilvánvalóan – leegyszerűsített gondolkodási modellt. Adva van egy még oly nagy kiterjedésű, de földrajzilag mégiscsak körülhatárolható terület, amelyen több tízezer éve bizonyíthatóan él az ember. Ilyen terület a mi szempontunkból számításba jövő térségek közül a 40–50 ezer éve lakható és lakott Szibéria, az utóbbi jó tízezer évben pedig Kelet-Európa, azaz a Baltikumtól az Urálig húzódó övezet. Ezen a területen különböző, valószínűleg nem nagy létszámú népcsoportok éltek, beszélték a maguk nyelvét, teremtették meg kultúrájukat. Legkésőbb az exogámia (azaz a törzsön kívüli házasság – vö. cherchez la femme) parancsának "felfedezése" után megélénkülnek az interetnikus, azaz a törzsek közötti kapcsolatok – akár hatalmas távolságokat is áthidalva, amint arról pl. a szamojéd népek hősénekei is tanúskodnak.
           A nyelvész megállapítja, hogy a hatalmas térség A és B nyelve között – melyek jelenlegi ismereteink szerint nem ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak – figyelemreméltó hasonlóságok vannak, de nyelvrokonság híján vagy a véletlennek tulajdonítja az egyezéseket, vagy – jobb híján – valamiféle ősi, ködbe vesző rokonságra gyanakszik.
           A régész megállapítja, hogy A és B törzs között – a nagy távolság ellenére – kereskedelmi kapcsolat létezett, ti. mindkét helyszínen olyan használati tárgyakat és díszeket talál, amelyek nyersanyaga csak a másik törzs szálláshelyén fordul elő.
           A genetikus megállapítja, hogy A és B törzs között egyezések vannak a genofondban.
           Arról van tehát szó, hogy A és B törzs között – ahogy a régészek feltételezik – egyfajta kereskedelmi és esetleg házassági szerződés volt. Ennek köszönhetők a tárgyakban felfedezhető azonosságok, de ennek köszönhetők a nyelvi egyezések is. Az idegen törzsből származó asszony gyermeke először az anyja nyelvét sajátítja el, amely különbözik a közösség nyelvétől, majd felnőve természetesen a törzs nyelvét is megtanulja, ahogy az anya is el fogja sajátítania a neki idegen törzs nyelvét. Azonban ez a nyelvelsajátítás nem hibátlan, az anyanyelv befolyásolja az idegen nyelv megtanulását (kiejtési, igevonzatra vonatkozó stb. interferenciajelenségek léphetnek fel).
           A képet árnyaltabbá teszi viszont az, hogy a genetikus megállapítja, hogy nem csak A és B törzs között vannak genetikai azonosságok, hanem pl. a C törzsben az anyai ágon öröklődő génvonal állandó, az apai változik. Ennek pedig az az oka, hogy a C törzsben időről időre felbukkant a fentebb már említett kereskedő. Ezzel egyszersmind az adott földrajzi térség lakossága közötti kiterjedt hálózat képe rajzolódik ki, amelyről ennél sokkal konkrétabb ismereteink egyelőre nincsenek, de amelynek egykori meglétét ilyen bizonyítékok alapján bízvást feltételezhetjük.
           A sok évezreden keresztül tartó kapcsolatok eredménye a nyelvi, kulturális, gazdasági kiegyenlítődés, a homogenizáció – egyfajta egyensúlyi helyzet. Ez az egyensúly változhat meg szinte egy csapásra akkor, ha valamilyen oknál fogva – pl. valami jelentős felfedezés révén – a térség egyik közössége kiemelkedik a többi közül. Az addigi egyenlők között megjelenik az egyenlőbb, akihez mindenki igazodni kíván, átrajzolva a térség nyelvi, gazdasági, kulturális, s természetesen genetikai térképét. Hiszen immár mindenki a magas presztízsű néppel akar azonosulni, annak fiai és lányai kívánatosabbakká és kelendőbbekké válnak, elsajátítják nyelvüket, átveszik gazdasági és szellemi kultúrájuk termékeit. Ez az egyensúly megszakításának (punctuated equilibrium – DIXON 1997, magyarul ld. PUSZTAY 2000) időszaka, amikor átrendeződnek a korábbi viszonyok. Ez felfogható az alapnyelv időszakának is, bár nem egyetlen kiváltó okként. (Egy másik lehetséges kiváltó okát az alapnyelv létrejöttének valamivel lentebb mutatom be.)
           A fentebb elmondottakat két példával szemléltetem.
           A szamojéd nyelvek elemzése révén arra a következtetésre jutottam, hogy azok eredetileg nem lehetnek uráliak/finnugorok, hanem csakis paleoszibériaiak. Hasonlót feltételeztem az ugorok esetében is. Néhány évvel később egy genetikai/antropológiai vizsgálat eredménye alapján egy finn kutató (NISKANEN 2000: 46) jutott – tőlem függetlenül – hasonló eredményre. Hogy az ugorok és a szamojédok hogyan finnugorosodtak el, arról alább még írok.
           A mordvin nyelv morfológiájának és morfoszintakszisának elemzése ugyancsak annak megállapításához vezetett, hogy a mordvin – amelyben kétségkívül erős a balti finn hatás, de amit én az utóbbi egy-két évezred kapcsolatainak tulajdonítok – nem lehet eredeti finnugor nyelv, a gyökerek szintén Szibériába vezetnek. Olyan nyelvtani jegyek mutathatók ki a mordvinból, amelyek a mordvin mai legközelebbi rokon nyelveiben valamint a mordvint körülvevő egyéb nyelvekben nincsenek meg, megtalálhatók viszont valamennyi paleoszibériai nyelvben (kettős igeragozás; a tárgy számának kifejezése az ige szerkezetében; az alany és a tárgy viszonyának kifejezése az ige szerkezetében, hasonlóan, de teljesebben, mint a magyarban a lát-lak, a tárgy kifejezése hol kérdésre felelő esettel /inessivus/; a névszó állítmányi ragozása, amikor a főnév és a melléknév igei személyragot vesz fel, pl. lomań 'ember' > lomań-an 'ember vagyok', lomań-at 'ember vagy' stb./). Azt feltételezni, hogy mindez a mordvin nyelv külön életében, más nyelvektől függetlenül alakult volna ki, teljességgel valószínűtlen. A Roots-program interdiszciplináris jellege teremtette meg azt a kapcsolatot, amelynek révén Richard Villems professzorral, a neves észt genetikussal – jelenleg az Észt Tudományos Akadémia elnöke – megvizsgáltuk a kérdést. Kiderült, hogy a mordvinok genofondjában van egy elem, ami hiányzik a környező népeknél, megvan viszont az obi-ugoroknál, s ennek a vonalnak a kora mintegy tízezer esztendő. Sajnos, ezt a "felfedezést" nem publikáltuk.
           4. Ezek után hogyan látom én az uráli nyelvcsalád és benne a magyar nyelv kialakulását? Az észak-eurázsiai nyelvi kép kialakulásának előfeltétele az anatómiailag modern ember megjelenése a térségben. Amint WIIK (2008) az idevonatkozó szakirodalmat összegezve megállapítja, a mai európaiak őseinek 80%-a 40–28 ezer éve az aurignaci migrációval, illetve 28–20 ezer éve a gravette-i migrációval érkezett Európába. (A régész Dolukhanov egy svédországi konferencián, Matarenkiben 2001-ben tartott előadásában az ukrajnai refugium és a Bajkál-tó környéki kultúrát – kb. 50 ezer évvel ezelőttire datálva – azonos idejűnek és azonos stílusúnak jellemezte. Ebből arra lehet következtetni, hogy az ukrajnai refugium népességének egy része kelet felé vándorolva hamarosan elérte a Bajkál-tót, s ott, kedvező életkörülményekre lelve, meg is telepedett.) A refugiumok népessége a klímaváltozásoknak megfelelően többszöri észak-déli vándorlásra kényszerült. A nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek. Dél-Európa nyugati része baszk nyelvű (ibériai menedék), középső része indoeurópai nyelvű (balkáni menedék), keleti része finnugor nyelvű (ukrajnai menedék) lehetett. Az ibériai és az ukrajnai menedék népessége valószínűleg korábban megjelent, mint a balkáni menedék népessége. Észak-Európára az ibériai és az ukrajnai menedék hatott. Észak-Európa ennek megfelelően két részre (nyugati, keleti) szakadt – a határ az Alpok és Skandinávia közti, nehezen áthatolható jégtakaró volt (WIIK 2008:93). A hideg korszakok csúcsa, a legutolsó jégkorszak 20–15 ezer évvel ezelőtt érte el maximumát. 16–8 ezer évvel ezelőtt: a legutolsó posztglaciális időszakban az ukrajnai menedék finnugor nyelvei váltak Észak-Európának Nyugat-Európa és Szibéria közti sávjában az egész népesség nyelveivé. Az észak-európai embertípus az ibériai és az ukrajnai menedék vándorló népességeinek keveredéséből alakult ki (ez a hamburgi, majd brommei, ahrensburgi és szvidéri kultúra népessége) (WIIK, 2008:94).
           Az anatómiailag modern ember mind agytérfogatát, mind hangképző- és beszédszerveinek fejlettségét tekintve képes volt a mai értelemben vett kommunikációra (túl lévén a nagy nyelvi forradalmon, amelyről korábban már esett szó). Az emberi nyelv fejlődésének ebben a preuráli (azaz az ún. uráli alapnyelvet megelőző) korszakában már kialakultak a lényeges szemantikai és grammatikai kategóriák (szófajok, helyjelölés, számjelölés, igeragozás), alakultak nyelvcsaládok is, amelyek időnként át- meg átrendeződhettek.
           Figyelembe véve észt és finn régészek legújabb eredményeit, melyek szerint kizárható, hogy az ún. uráli alapnyelv feltételezett felbomlása után nagymérvű kelet-nyugati vándorlás következett volna be, ennek ti. semmi nyoma, továbbá, mind a mai Észtország területén, mind Fenno-Skandináviában 10–12 ezer éve a régészeti kultúrák kontinuitása figyelhető meg, az ott élő népeket őshonosoknak lehet tekinteni.
           Eredetileg ezektől az ismeretektől függetlenül megvizsgáltam a finnugor és a szamojéd nyelvek alaktanát (mint a nyelv legkonzervatívabb, általában leglassabban változó szintjét), s a vizsgálatot kiterjesztve a nyelvcsaládunk szempontjából areálisan releváns paleoszibériai nyelvekre, az alábbi, a régészeti, s az újabb genetikai eredményekkel is összhangba hozható következtetésekre jutottam:
           a) az észak-eurázsiai nyelvi övezetben beszélt nyelvek – a jeniszeji csoport kivételével – tipológiai azonosak (agglutinálók); a flektáló nyelvet beszélő jenyiszeji népek kb. nyolc vagy tízezer évvel ezelőtt vándoroltak be a Jenyiszej folyó medencéjébe, nyelvük jellegzetes vonásait jelentős mértékben megőrizték, ám megfigyelhetők a környezet nyelveinek hatásai is;
           b) az övezet nyelveinek alapvető grammatikai kategóriáit (helyjelölés, számjelölés, igeragozás) ugyanazok a fejlődési tendenciák jellemzik, s e kategóriákat többnyire azonos morfémákkal jelölik (PUSZTAY 1987, 1995);
           c) e hatalmas térség nyelvei nagyobb-kisebb tömbökre bonthatók:
           – az övezet keleti felében aspektusos nyelvek, a nyugati (európai) felében tempuszos nyelvek találhatók; a két rendszer találkozásában – az Urál hegységtől kb. a Jenyiszej folyóig terjedően – a nyelvekben e tekintetben redundancia, illetve némi zavar figyelhető meg (ld. pl. az obi-ugor és a szamojéd nyelvek időrendszerét: a jelölt és jelöletlen jelen idővel, a jelölt és jelöletlen múlt idővel – ami az aspektusos és a tempuszos rendszer keveredéséből adódik);
           – az övezet Uráltól keletre húzódó felében két, a nyugati felében egy igeragozás van;
           – az övezet Uráltól keletre húzódó felének nyelvei (a jukagir és a jenyiszejiek kivételével) ismerik a kettős számot, a nyugati nyelvek nem;
           – a mondat tárgyának kifejezése a keleti területeken helyhatározó esettel, a nyugati területeken külön a tárgy kifejezésére kialakított esettel történik stb.
           d) az uráli nyelvek alaktanában részben oly mértékű különbségek vannak, hogy nehéz azok alapján egységes alapnyelvet rekonstruálni;
           e) a mai uráli nyelvcsalád három tömbből tevődött össze, ebből kettő az ukrajnai refugiumból a mai Baltikum tájékára, illetve a Volga-Káma vidékére vándorolt népességé, a harmadik pedig az Urál hegységtől keletre volt található. Ez utóbbi tömböt egyelőre csak nyelvészeti eszközökkel lehet elkülöníteni, eredetüket régészeti, genetikai úton – tudomásom szerint – még nem lehet meghatározni.
           A Baltikum tájékának népessége egyebek között a mai balti finnek ősnépe, a Volga-Káma vidékének népességéből fejlődtek ki a mai marik és a permi népek. Ez a két tömb a tulajdonképpeni finnugorok tömbje. Az Uráltól keletre egész a Csendes-óceánig viszont a máshova besorolhatatlan, ezért összefoglaló néven paleoszibériaiaknak azaz ősszibériaiaknak nevezett nyelveket beszélő népek éltek és élnek. Ennek a láncnak a legnyugatibb szeme az a tömb, amelynek népességében a mai ugorok, szamojédok és mordvinok elődeit láthatjuk. Az ugor és a szamojéd nyelvek ősi párhuzamairól, s azok lehetséges okairól Helimszkij 1982-ben megjelent könyvében értekezik. A magyar (s általában az ugor csoport nyelvei) meg a szamojéd nyelvek között más finnugor nyelvekben nem található hang- és alaktani egyezéseket talál. Ezeket ő még – megmaradva a hagyományos finnugor nyelvészeti felfogás mellett – az uráli korban lejátszódott areális folyamatokkal magyarázza.
           Érdemes megemlíteni a fentebb említetteken (kettős igeragozás, kettős szám) túl még néhány olyan vonást, amelyek a magyar nyelvet a paleoszibériai nyelvekhez kötik.
           – A paleoszibériai nyelvekben a mondat tárgyát nem egy erre a célra kialakított esettel (ez az európai nyelvekben az akkuzatívusz), hanem hol kérdésre felelő helyhatározó esettel (ez valamely lokatívuszi eset) fejezik ki. Erre a magyarban két példát találunk: bennünk(et) és bennetek(et). (Ez a megoldás a jukagir nyelvből is ismert, hogy ti. csak a személyes névmási tárgyat fejezik ki lokatívusszal, a többi paleoszibériai nyelvben viszont – ha egyáltalán jelölik a mondat tárgyát, akkor azt lokatívuszi esettel teszik – PUSZTAY 1987, 1995).
           – A paleoszibériai nyelvekben az igeszemlélet és nem az igeidő a meghatározó. Természetesen az aspektushoz is kapcsolódnak idők, de ennek rendszere eltér a tempuszos nyelvek gyakorlatától. A képletet leegyszerűsítve azt állapíthatjuk meg, hogy a múlt idő jelöletlen, ellenben a jelen időt jelölik. Az aspektusos és tempuszos övezet találkozási területén – azaz kb. az Ural-hegység és a Jenyiszej folyó közti térségben – a nyelvek időjelölése némi zavart mutat: egyazon nyelven belül megtalálható a jelöletlen és a jelölt jelen éppúgy, mint a jelöletlen és jelölt múlt. (A kérdés részletes taglalása szétrobbantaná e tanulmány kereteit, ezért azt másutt teszem meg.) A magyar nyelvben van néhány, tőtanilag azonos ige (lesz, tesz, vesz), amelyek múlt idejű alakja – ahogy annak idején Györke József (1941) feltételezte – jelöletlennek látszik: lőn, tőn, vőn, ti. az -n nem időjel, hanem – valószínűleg melléknévi igenévi eredetű, az egyes szám 3. személyt kifejező rag, ld. megy-en. Györke a magyar nyelvnek ezt a vonását a szamojédok jelöletlen múltjával hozta kapcsolatba (ld. nyenyec: xa 'ő meghalt'), ez az összevetés azonban kiterjeszthető a paleoszibériai nyelvekre is.
           – A magyar nyelv nem személyes névmási eredetű igei személyragjai (pl. -k, -l/-sz) közül a -k egyezését a déli-szamojéd csoportba tartozó szölkup nyelv egyes szám első személyét kifejező -k-val fel szokták vetni, de az egyezés egyedi voltára és a szölkup meg a magyar távoli rokonságára való hivatkozással azonnal el is szokták vetni. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a szölkupban az egyes szám 2. személy ragja -l, a 3. személy pedig jelöletlen, akkor a paradigma az egyes számban a magyarban és a szölkupban teljesen egyezik. Az egyezés tehát nem egyetlen ragra terjed ki. Ha meg elfogadjuk, hogy mind a magyar, mind a szamojéd nyelvek ugyanabból a tömbből származnak, akkor a két nyelv távoli rokonságára tett megjegyzés sem állja meg a helyét.
           – Mind a magyarban, mind a szamojéd nyelvekben megvan a visszaható ragozás. A magyarban ez az eredeti -ik-es ragozás, amely mára már jelentős mértékben átalakult. Mindenesetre e ragozás egyes számú paradigmája a magyarban úgy alakul, hogy az első személy igeragja megegyezik a tárgyasnak nevezett ragozás személyragjával (-m), a második személyé az alanyinak nevezett ragozás személyragjával (-l/-sz), míg a harmadik személyben a ragozásra jellemző speciális rag jelenik meg (-ik). Az északi szamojéd nyelvekben ugyanezt a rendszert találjuk, miközben a 3. személy ^*-k-ra visszavezethető ragja eredetét tekintve – ahogy Helimszkij feltételezte (1982) – megegyezik a magyar -ik rag -k-jával.

           Az uráli népek és nyelvek közül eddig említetlenül maradt lappok eredete még nem egyértelmű. Nyelvészeti alapú feltevésem szerint – legalább részben – szibériai eredetűek (PUSZTAY 1995), ám a génkutatás az ősi baszkokkal is kapcsolatba hozza őket. Wiik szerint nagy annak a valószínűsége, hogy a lappok ugyanaz az embertípus, mint az európaiak; a lapp férfiak rokonai keleti irányban keresendők (egyebek között a szamojédok körében), a lapp nők és férfiak rokonai pedig főként délnyugati irányban (pl. a baszkok körében) (WIIK 2008:309).
           Az Ural két oldalán élő népek között nyilvánvalóan voltak kapcsolatok, erről tanúskodik a nyelvek azonos tipológiája, s számos grammatikai jelenség azonos fejlődése. Az Uráltól keletre eső térség népei között azonban – legalábbis a nyelvek tanúsága szerint – intenzívebb kapcsolatoknak kellett lenniük, mint az Uráltól nyugatra esőkkel. Ez a helyzet változhatott meg akkor, amikor a ma jenyiszejieknek nevezett népek elődei behatoltak a Jenyiszej folyó medencéjébe, megszakítva ezzel a paleoszibériai nyelveket beszélők láncolatát. A paleoszibériaiak legnyugatibb, azaz az Urál hegységhez legközelebb élő tömbje ekkor vélhetően az Urálon túli területek lakosságával, a tulajdonképpeni finnugorokkal kerülhetett szorosabb kapcsolatba, s kezdődött meg – eltérő mértékben ugyan – e paleoszibériai tömb elfinnugorosodása. A hagyományos terminológiát használva, ekkor kezdődött meg a finnugor (uráli) kor.

           Az alapvető különbség a hagyományos felfogás és az én nézetem között tehát abban van, hogy a hagyományos finnugrisztika a nyelvcsaládot egy közös alapnyelvből vezeti le (amelynek előtörténetét azonban nem vizsgálja), míg én – visszább nyúlva az időben – az uráli nyelvcsaládot két finnugor és egy paleoszibériai tömbből származtatom, amelyek között a nyelvi különbségek mind a mai napig elég jelentősek.
           Az ún. uráli (tkp. finnugor) korban az eredetileg paleoszibériai nyelvek átvettek bizonyos finnugor alaktani jegyeket (pl. a tárgy külön esettel, az akkuzatívusszal való jelölését), valamint – eltérő mértékben ugyan, de – elfinnugorosodott a szókészletük. A finnugorrá vált eredeti paleoszibériai tömbön belül a mai ugor nyelvek egyfajta híd szerepet tölthettek be, amit etimológiailag is lehet igazolni. Több olyan példánk van, hogy ugyanarra a fogalomra két különböző alapnyelvi alakot lehet rekonstruálni, amelyek folytatása megvan az ugor nyelvekben, ám az egyiknek megfelelői csak a finnugor nyelvekből, másiknak a megfelelői csak a szamojéd nyelvekből mutathatók ki, pl. 'szarv'

           A Közép-Európába került magyar nyelv az elmúlt ezeregykétszáz esztendő alatt jelentős mértékben közeledett az indoeurópai nyelvek által meghatározott közép-európai nyelvi térséghez. Ennek a kérdésnek a kifejtése nem tartozik a jelen tanulmány tárgyköréhez. Legyen elég annyit megjegyezni, hogy ez a közeledés a közép-európai nyelvi térség egyfajta német nyelvi alapú, homogenizációját bizonyítja. Ennek a szókölcsönzésen túl olyan jegyei vannak, mint az anyanyelvű terminológia kialakítása (a latin alapú kölcsönzések helyett), az igekötőrendszer kiteljesedése, az igevonzatok ún. finnugor rendszerének indoeurópai (német) jellegű átalakulása stb. (Mindezekről részletesebben ld. PUSZTAY 2003.)
           Összefoglalóan tehát: a magyar szibériai grammatikájú, finnugor szókincsű középeurópai nyelv.
          
           5. Zárásként álljon itt egy tudományfilozófiai jellegű gondolat (PUSZTAY 2001). Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.
           A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket.
           A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.