PARADIGMAVÁLTÁS ELŐTT?

                                                                                                                                                     A XXI. század embere, magyarja minden látszólagos és valóságos globalizáltsága, kozmopolitizmusa, szekularizáltsága ellenére, vagy éppen ezért, identitásában mélyen bizonytalan, személyisége sérült. A tudomány lenyűgöző eredményei ellenére, kétségbeesve, szinte a szerencsejátékok logikája alapján keres választ az örök emberi alapkérdésekre, akár a világ, akár az ember mibenlétét illetően. Nem csupán segítség, hogy minden korábbinál átfogóbb a mai tudományos világkép, hanem mindez ijesztő, zavaros, áttekinthetetlen az egyén és a közember számára, aki fürkészi a jövőt, de fél is tőle. Erre elégséges oka is van, hiszen e mai, elhúzódó világválság, mely gyökereivel a XIX–XX. század ipari forradalmából, a társadalom tömegtársadalommá válásából, a hit és az erkölcsi értékek degradálódásából, a pénz mindenhatóságából, uralmából táplálkozik, korántsem kínál gyors, biztató kibontakozást. E válságkomplexum egyik fontos, társadalmi tekintetben talán a legfontosabb összetevője a nemzeti tudat állapota. Ez nálunk, magyaroknál nagyon rossz állapotban van, sok sebből vérzik. Ezért is – saját tudománya, tudománypolitikája restsége, hibái, koturnuszos gőgje büntetéseként – számbavehetetlenül elszaporodott, elburjánzott a dilettáns őstörténeti irodalom, miközben egy ellentétes folyamat is kitapintható: a tudományok új lehetőségeket tárnak fel, kiigazítják korábbi tévedéseiket. Úgy is mondhatjuk: a paradigmaváltás lehetőségeit csillantják fel. (Itt és most paradigmaváltáson az új kiindulópontból való újragondolás lehetőségét értjük.)
           Nem véletlen, hogy a minap foglalt állást a magyar püspöki kar a szektaszerűen elharapódzó, tudománytalan ősvallási képzetek ellen. Nem véletlen, hogy a tudományos élet legjobbjait mozgósította a magyar identitás megerősítése érdekében a XXI. Század Intézet konferenciája, az identitás őstörténeti vonatkozásairól. A kérdések javarésze újragondolásra szorul.
           Emlékezetes, hogy a szakma kiválóságai a turanizmus és egyéb áltudományos eszmék felmagzása idején, a második világháború éveiben szükségesnek látták összezárni a sorokat, és vitathatatlan szaktekintélyek írásait közreadó kiadványban foglalták össze a tudomány eredményeit. (A magyarság őstörténete. Szerkesztette: Ligeti Lajos, Budapest 1943. A szerzők: Czeglédy Károly, Deér József, Gunda Béla, Gyóni Mátyás, Kniezsa István, Kossányi Béla, Halasi Kun Tibor, László Gyula, Ligeti Lajos, Nemeskéri János, Zsirai Miklós.)
           Ligeti Lajos írta az előszavában:
           "Régóta nem esett ennyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években.
           A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távoltartó lelkes rajongók őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot, társadalmi folyóiratok vitáznak, tudománytól távol álló napilapok ankétoznak a magyar előidők alapvető kérdéseiről. A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Pansáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező "elméletei" közt, és reménytelenül, kielégítetlenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?"
           A figyelmes olvasó lényegében véve mégis egy védekező attitűdöt érez az antológia olvastán. Sokkal inkább az akkori hivatalos tudomány önvédelme, és nem annyira kollégákkal való vitázás, mint inkább a tudománytalan nézetek elleni harc szülötte. Nem véletlen, hogy Zsirai Miklós tollából egy terjedelmes cikk zárja a kötetet: Őstörténeti csodabogarak címmel, melyben a korban közismert, divatos elméleteket cáfolja.
           Ugyanebben az időben született Hóman Bálint összefoglalója is, az Ősemberek – ősmagyarok (1944), mely kéziratban maradt, mivel a szerzőt a nyilas rendszer alatti – részben tudatos, értékmentő szándékú – szerepvállalása miatt a népbíróság börtönbüntetésre ítélte. A mű Amerikában jelent meg 1985-ben. Ami Hóman összefoglalójában fontos különbség, hogy nyitottabb az újabb eredmények iránt. Érdeklődéssel ír róluk, és használja fel őket összegzésében.
           A bevezetésben írja: "Az utolsó évtizedekben e tudományok terén [nyelvtudomány, ősrégészet, embertan – a szerk.] bekövetkezett hatalmas fellendülés nyomán mégis lehetővé vált az eredmények történeti szempontú összefoglalása, a szó igazi értelmében vett őstörténet rendszeres művelése. A nagy számban előkerült őskori és fiatalabb emberi maradványokon s az élő embereken végzett szakszerű vizsgálatok eredményeképpen ma már meg tudjuk határozni a főbb emberfajtákat s azoknak egymáshoz s a föld tagjaihoz és népeihez való viszonyát. Az ősrégészeti kutatások módot szereztek az ősműveltség hű képének és az őskori népvándorlások térképének felvázolásához. A néptudomány bőséges új anyagának összehasonlító történeti szempontú feldolgozásával elért eredmények sok értékes analógiával támasztják alá őstörténeti tudásunkat. A nyelvtudomány kipróbált módszerével az ősnyelvészet legnehezebb problémáinak a megoldását is megkísérelhetjük."
           Őstörténetünk számos nyitott kérdés; mondhatjuk, nyitott kérdésekből áll, de nem mindegy, mit és hogyan kérdezünk. Tudjuk, fel nem tett kérdésekre nem lehet válaszolni. Pontatlan, rossz, tudománytalan kérdésre a tudomány sem tud, és nem is akar válaszolni. Ezért az alap, amit elsősorban vizsgálni kell: jók-e, pontosak-e, tudományosan megválaszolhatók-e kérdéseink. A magyar őstörténetre vonatkozóan évszázadok óta tesszük fel a kérdéseket, hogy egy-egy részletével megismerkedhessünk. Ha a kérdésünk jogos, érvényes, használható válaszokat kapunk, még ha a legtöbb esetben ez a válasz – természetszerűleg – nem is abszolút, végérvényes. A tudomány tényeket tár fel, tényeket vizsgál, különféle, változatos módszerekkel, s így a tényekből levont/levonható következtetések eleve széles spektrumon belül mozognak, érvényességük részleges – vagy a tények elégtelen mennyisége, minősége következtében, vagy a használt módszer elégtelensége okán. Avagy egyszerűen némely prekoncepcióktól, nem bizonyított előfeltevésektől való szabadulni nem tudás következtében. (Ez még az egzakt, fizikai tudományok esetében is érvényesült, gondoljunk csak a Föld- majd Nap-központú térelméletekre.)
           A tudomány tehát maga is relatív – nem is állítja magáról az ellenkezőjét – de képes – éppen mert tudomány – a folyamatos önkorrekcióra és ezáltal az objektív igazság mind tökéletesebb megismerésére.
           Társadalomtudományok esetében – főleg a történettudományra és az őstörténet szempontjából kiemelt fontosságú nyelvészetre, antropológiára, néprajzra tekintettel – ehhez még hozzáadódik a rejtett vagy megvallott ideológiai és hatalmi presszió, amely gyakran a tudományos intézmények, anyagi függőségek, erkölcsi elismerések vagy éppen el-nem-ismerések eszközeivel befolyásolni képes az egyes kutatói egzisztenciákat, látensen ösztönözve őket bizonyos irányokba mutató álláspontok kialakítására. Nyílt titok, hogy ez így volt a múltban, és semmi okunk úgy vélekedni, hogy a jelenben egyáltalán nincsen így. Természetesen a kutató függetlenítheti magát ezektől a kényszerektől, főleg ha igazi szakember, és elkötelezetten igazságpárti. (Itt most nem kitérve a magyar tudománytörténet egyes korszakaira, a legnyilvánvalóbb és legotrombább példákért elég a szomszédba menni!)
           A tudomány története innen nézve folyamatos "szabadságharc" a tudomány integritásáért, és ezért folyik szükségszerűen a folyamatos szakmai vita a legkülönbözőbb nézőpontokat valló kutatók között, hiszen senki sincs a bölcsek köve birtokában, és nincs teljesen és véglegesen megoldott kérdés sem. A tudomány nyitott az új megközelítésekre, ha azok megfelelnek a szakmai kritériumoknak, de egységesen szemben áll az illetéktelen, felkészületlen, nem megalapozott – bár lehet, hogy jószándékú – felvetésekkel.
           Ejtsünk néhány szót a dilettantizmus és az amatőrizmus különbségéről. A tudomány felől közelítve nem könnyű a két fogalom elhatárolása. Mivel mindkettő szakmán kívüli, ab ovo illetéktelen. De tény, hogy vannak szakmailag nem kikezdhető, szakmán belül mégis délibábosnak ítélt elméletek is. Ezeket tudósok vallják, akik értik a szakmát, használják annak módszereit, ismerik a forrásokat, tehát csak az általuk felállított teóriákkal, a felrajzolt képpel, tehát a tényekből levont következtetésekkel van vitája a szakmai többségnek. Ez is aláhúzza azt az alapigazságot, hogy a tudós is tévedhet. (Vagy éppen valamikor kiderülhet, neki volt igaza, ha nem is mindenben, ha a felrajzolt kép egészében nem helytálló is.)
           E "szakmailag" magalapozott hipotézisek sokak számára, laikusok számára, elfogadhatóak, szimpatikusak. Ezek közül sokan, gyakran szintén önálló hipotéziseket gyártanak, belekapaszkodva a tudomány által kellően nem bizonyított problémákba. E hipotézisek (pl.: hun–magyar rokonság stb.) természetesen nem új, bizonyított tényekre épülnek, hanem érzésekre, intuíciókra. Mondhatjuk ezeket vágyképzeteknek is. (Katona József Bánk bánjában Mikhál bán, az örök reménykedő: "Hej ha mégis, mégis úgy lehetne!") Természetes emberi ragaszkodás ez a magyar krónikák történelmi képéhez.
           A tudós is intuitív lény. Megette a fene, ha nem az! Érez (megérez), sejt (megsejt), gondol... Csakhogy a tudomány nem ragadhat meg az intuíciónál. Objektív bizonyosság is kell. Ha nincs, meg kell próbálni találni. Tények újra gondolása, felülvizsgálata, új szemlélettel, új módszerekkel történő vallatása, új tények keresése, új értelmezési kísérletek. Egyszóval: munka. Tudományosan azok a hipotézisek elfogadhatók, amelyeknek elégséges szakmai alapja van. Ezt nem érti, nem tudja az amatőr. A dilettáns pedig nem törődik vele. Talán ebben a mozzanatban lehet megvonni a határt. A dilettáns gátlástalan. Az amatőr csak "kontár". (Persze végeredményben mindkettő kívül marad a körön, de a hibás nem az intuíció, nem is a hivatalos tudomány sokszor "vehemens elítélése", a baj a posszibilitás hiánya. Egyébként a magyar tudomány és benne a magyar őstörténet-kutatás javára szól, hogy kínos gonddal ügyel – talán túlságosan is! – arra, hogy ne essen némely szomszéd ország hibájába, és ne adja a nevét, politikai nyomásra tudománytalan nézetek igazolásához. Ne hazudjon, hamisítson, ne kompromittálódjon mint tudomány, "hétszer mérjen, míg egyszer vág".
           Az őstörténet (benne a magyar is) interdiszciplináris stúdium. Most bizonyos segédtudományoktól eltekintve, a nyelvészet, a régészet, a néprajz és az antropológiai genetika új eredményekre jutott, melyek alapvetően erősítik az eddigi képet, másrészt pedig új felismerések nyomán, új perspektívákat kínálnak fel a kutatás számára. Természetesen szakmai viták közepette. Tabuk inognak, dőlnek. Finn, észt, magyar nyelvészek vonják sok tekintetben kérdés alá a finnugrisztika egyes, általuk nem tarthatónak ítélt állításait. Időben jóval hátrébb keresik egyes nyelvi jelenségek magyarázatát, ezzel óhatatlanul az etnogenezis új modelljeit is feltételezik. A genetika eredményei azt sejtetik, hogy közelesen újabb, egzakt adatok fényében vizsgálhatók a Kárpát-medencei populációra vonatkozó elgondolások. Az újabb régészeti kutatások számos új módszertani és tartalmi lehetőség birtokában árnyaltabb képet rajzolhatnak a Kárpát-medence történetéről. Az újabb néprajzi, népzenei kutatások fényében jobban kitapinthatók, pontosíthatók az eurázsiai sztyeppe-övezet etnikai-kulturális mozgásai, benne eminensen az ugor-kori, dél-uráli, nyugat-szibériai, kaukázusi.
           Mint e tematikus szám tanúsítja, nem a leegyszerűsítés irányába halad az őstörténet-kutatás. Egyre világosabb, hogy szerteágazó hajszálgyökerek táplálták a magyarság néppé válásának évezredeit, s a térbeliség váltakozásai nem választhatók szét sematikus időrend alapján. Világossá kezd válni, hogy nem egy "őshaza" volt, hanem térben és időben változó "őshazák", melyek akár különböző helyeken egyidőben is lehettek. Újra kell gondolni az "előmagyarság" etnogenezisét, fel kell tárni valós kapcsolatait a finnugor mellett a szibériai és közép-ázsiai térség etnikumaival.
           A szakmai lehetőségekről, ígéretes kutatói irányokról ennyit, de ha a magyar őstörténet-kutatás hátterét felvillantjuk, szomorú állapotokról kell szólnunk. Nagyon vékony a jég. Egy-egy szakterületen egy-két számbavehető kutató működik, rossz, elégtelen anyagi eszközök birtokában. Nincs megfelelő utánpótlásképzés. A valaha világhírű és eredményes orientalisztika, mongolisztika, turkológia, arabisztika – e tekintetben – romokban hever. Nincs a magyar őstörténet-kutatásnak egységesen elfogadott koncepciója, szervezeti, anyagi háttere. Egyszóval nincs magyar Őstörténeti Intézet, az egyetemeken nincsenek Őstörténeti Tanszékek, melyek összefognák, szerveznék, irányítanák az interdiszciplináris kutatásokat.
           Régebben jogos panasz volt, hogy a szovjet régészeti anyagok nem publikáltak, baráti szívességből jutottak csak hozzánk, ismerhették meg kutatóink az ottani múzeumokban őrzött anyagok minket érdeklő darabjait. Ma más a probléma. Megnyíltak a múzeumok, rengeteg a finnugor és török témákat kutató tudós, nagy a számunkra is fontos témákat kutató ottani tudósok száma, rengeteg a folyóirat-publikáció, az önálló kiadvány az érintett posztszovjet térségben, de részben anyagi okokból, részben tudománypolitikai figyelmetlenségből, gondatlanságból ezeket nem gyűjti, rendszerezi, adja közre a hazai kutatók számára senki. (Vagy személyes vállalás és érdem, ha van kivétel, mely – mint tudjuk – erősíti a szabályt.)
           Végezetül:
           "A tény szent, a vélemény szabad!" – írhatjuk bízvást, parafrazálva az eredeti mondást, e tematikus szám élére. Ez a szám nem kíván végérvényes, megfellebbezhetetlen álláspontokat rögzíteni. Nyitott, azon túl, hogy egy-egy – az újabb tudományos eredményeket is figyelembe vevő – összefoglalását adja a nemzeti tudatot alakító kérdések némelyikének. Feltételezi a "termékeny bizonytalanság" állapotát. Végeredményben egy lehetséges folytatás útját egyengeti, egy lehetséges paradigmaváltáshoz visz közelebb.