TÖRTÉNELMÜNK KEZDETEI

                                                                                                                                                     1. Ha népről, együvé tartozó, s általában külön országgal is rendelkező embercsoportról beszélünk, gyakran felötlik bennünk: milyen mélyek e közösség történelmi gyökerei, milyen rég történt egy-egy nép "születése." Éppen itt, a mi régiónkban nemcsak a múltban, hanem még ma is fel-felmerül, hogy ki volt itt előbb ezen a tájon, s kinek vannak itt nagyobb történelmi jogai. A nyolcvanas évek végén Grúzia fővárosában, Tbilisziben gyülekező ifjak egy csoportjától kértem útbaigazítást, akik elmondták, hogy tüntetésre indulnak Dél-Oszétiába, méghozzá az ottani lakosok, az oszétok ellen. (E Grúziához tartozó területen tört ki tavaly a grúz-orosz háború.) Megkérdeztem, mit vétettek nekik az oszétek, mire azt felelték, hogy jogtalanul bitorolják a földjüket, hiszen ők csak a X. század óta laknak ott. Halkan megjegyeztem, hogy mi is éppen azóta élünk szülőföldünkön. S eszembe jutott, hogy a XIX. századi pánszláv eszmék megszállottai azért átkoztak bennünket, mert éppen a nagy szláv földek "szívét" ragadta el tőlük Árpád fejedelem. Az fel sem vetődött a minden oroszok cárjának lánglelkű híveiben, hogy a derék szláv népcsoportok sem sokkal előbb érkeztek ide északi lakóhelyükről. Hogyan is alakultak ki a régiségben e népek és népcsoportok?
           Nem nehéz belátnunk, hogy a mai népek, nemzetek korántsem öröktől fogva valóak, s tucatnyi olyan régi népet fel tud bárki sorolni (etruszkokat, trákokat, föníciaiakat, pártusokat, kazárokat, besenyőket, jászokat, kunokat), akik egykor jeles szerepet vittek a történelemben, de később mind letűntek annak színpadáról. A mai népek sem egyszerre jöttek létre, vannak régebbi és újabb eredetűek. Ez utóbbiak közé tartozik például két szomszédunk is, a szlovákok és az ukránok, mindketten csak viszonylag későn, a XVI. század körül formálódtak külön népalakulattá. (Tőlük tehát még aligha ragadhatták el honszerzőink "az ősi szláv földek szívét.") A románokról (régi nevükön vlachokról vagy magyarosan : oláhokról) viszont már a XI. században említést tesz az egyik bizánci forrás – igaz, nem mai lakóhelyükön, hanem Görögországban. (Későbben pásztorkodó csoportjaik a Balkánon át vonultak északra, s keltek át a Duna bal partjára, majd a XII. században jelentek meg Erdély délkeleti csücskében, Fogaras vidékén.)
           A történelem folyamán maga a nép fogalma is változott. A mai modern nemzetfogalom a XVIII. század végén, a francia forradalmat követően alakult ki, ekkortól jelenik meg a nemzetállam eszméje is, amin azt értik, hogy egy országban egy nép lakik, s az ország az övék. (Ld. néhány szomszédunknak a mába is átnyúló felfogását.) A középkorban ez egészen másképpen volt. Akit magyarnak, azaz latinul hungarus-nak neveztek, az nem volt föltétlenül magyar, nem is biztos, hogy tudott magyarul. Mert e megnevezés – amit ő is alkalmazott saját magára – csak annyit jelentett, hogy a Magyar Királyság lakója, a magyar király alattvalója. Közben lehetett erdélyi szász, román vagy szláv (régi nevén tót) is. Ugyanakkor, természetesen lehetett az illető magyar nyelvű és magyar népi öntudatú is. És fölöttébb kevély büszkeséggel vallotta magát magyar nemesnek az a kutyabőrös atyafi is, akinek szülei még egyetlen szót sem tudtak magyarul, s maga is durván kerékbe törte a magyar szavakat.
           Emiatt van, hogy a néptörténet kutatói – tiszta, érthető és egyértelmű fogalmakra törekedvén – dolgozataikban nem a nép, vagy nemzet fogalmat használják a régi népalakulatokra, hanem az idegen eredetű etnikum vagy ethnosz kifejezéseket alkalmazzák, így jelezvén a szóhasználattal is, hogy nem a modern kor népi viszonyait vizsgálják.
           E régi népalakulatoknak pontos leírása meglehetősen nehéz feladat, nem csupán azért, mert eléggé keveset tudunk a régi korok szociális viszonyairól, hanem azért is, mert láthatóan szinte minden eset különbözött egymástól. Az viszont vitathatatlan, hogy e csoportoknak olyan, igen jellemző tulajdonságaik voltak, amelyek megkülönböztették őket a hozzájuk hasonló, más embercsoportoktól. E tulajdonságok közül a legfontosabb alighanem az ún. mi-tudat volt, tehát annak felismerése és vállalása minden egyén részéről, hogy ő ahhoz a bizonyos embercsoporthoz tartozik. A régi etnikai csoportok esetében (s jórészt még ma is) egyértelműen tetten érhető a mi – ők szembeállítás, ami a régiségben az etnikai viszonyulás leglényegesebb eleme volt. E tudati tényezőnek a legfontosabb kifejezői az ősi népnevek (idegen szóval: etnonim) voltak. Mármint azok a népnevek, amelyekkel saját magukat nevezték, tehát az önelnevezések. (Tudnivaló ugyanis, hogy a legtöbb népnek két neve van: az önelnevezése és az a név, amelyen mások hívják őket. Ilyenek vagyunk mi, magyarok is, bennünket a külföldiek általában más névvel illetnek – Ungarn, Hongrois, Hungarian, vengr.) Egy adott közösség tagjai magukat jelentéssel bíró, ún. "beszélő" népnévvel illették, amelyek pozitív tartalmat hordoztak. Magát minden ilyen népcsoport értelmesnek, beszélni tudónak, bátornak tartotta és nevezte. A szomszédokat viszont általában negatív tulajdonságokat kifejező népnévvel illették. Így például a régi görögök közelebbi s távolabbi szomszédaikat barbarosz-nak (azaz barbároknak), vagyis "habogók"-nak nevezték, mivel azok nem tudtak görögül, s számukra érthetetlen nyelven beszéltek. A szlávok magukat szintén "beszélők"-nek nevezték (ld. szlovo = szó, beszéd). A szomszédos germánokat pedig "nyemec"-nek, azaz némának titulálták. (Ezért nélkülöz minden alapot az a napvilágot látott feltevés, amely szerint a szláv népnév a latin slavus = rabszolga szóból származna. Teljesen irreális elképzelés ugyanis, hogy bármely nép rabszolga voltát hangsúlyozta, s azt magára nézve hízelgőnek tartotta volna.)
           Nem véletlen tehát, hogy annak az embercsoportnak, amely önmagára használt népnévvel rendelkezett, már volt mi-tudata, vagyis etnikai tudata, tehát már önálló etnikumként létezett. Éppen ezért bármely etnikum, nép kialakulásának egyik legfőbb bizonyítéka a népnév. Ne feledjük azonban, hogy csak az etnikum által önmagára használt népnév, vagyis az önelnevezés. Az idegenek által valamely más népre használt elnevezések igen sok módon jöhettek létre, de a lényeg az, hogy ezek a népnevek nem tükrözik az adott nép etnikai tudatát.
           E korai etnikumoknak még számos, lényeges tulajdonságuk volt. Számos olyan kulturális jeggyel rendelkeztek, amelyek összefűzték őket. Ezek közül, mint a korai népnevek jellemzésénél is láthattuk, az volt a legfontosabb, hogy e csoportok tagjai általában egy nyelven beszéltek. A közös nyelv ugyan nem az egyedüli és kizárólagos ismérve egy bizonyos etnikumhoz való tartozásnak, de nyugodtan elmondható, hogy talán a legdöntőbb ismérve. A közös nyelv elvesztése, más nyelvre való áttérés rövid időn belül az etnikai tudat megváltozásához, azaz egy másik etnikumba való beolvadáshoz vezet.
           Sajnos, nekünk, magyaroknak nem kell a szomszédba mennünk mostanság, hogy a nyelv-vesztés és az asszimiláció eseteire példákat találjunk. A trianoni békediktátummal elszakított területeken ugyanis szinte mindenütt tanúi lehetünk a magyar lakosság szórványosodásának, majd a szórványban élők asszimilációjának. Ezernyi példát sorol fel Gazda József önmagáért beszélő című könyve: Az Istennel még magyarul beszélgetünk. Magyar szórványok a Kárpát-medencében. (Budapest 2002. Püski.) Igen, a magukra maradt öregek még magyarul szólnak a Teremtőhöz, de a végső út megtételét követően végleg omolni kezd az ősi templom is. Ilyen helyeken magyar iskola már rég nincsen, az etnikailag vegyes házasságokban is végleg elhal a magyar szó. S egy-két nemzedék múlva már teljessé válik a beolvadás, az utódok már nem is emlékeznek (hol akaratlanul, hol akarattal) arra, hogy kik is voltak őseik. Úgy vélem ezért, hogy helytelen úton járnak azok a néptörténettel foglalkozó kutatók, akik hajlamosak alábecsülni a nyelv szerepét a néptörténetben.
           A korai időszakban bizonyára az is jellemezhette az etnikumokat, hogy nagyjából közös területen éltek. Enélkül ugyanis nem is jöhettek volna létre, hiszen állandó kommunikáció, érintkezés hiányában nem alakulhat ki sem a közös nyelv, sem a kultúra azonos jegyeinek összessége, sem pedig az összetartozás-tudat. A közös lakóterület a későbbiekben nem minden nép esetében igazolható, egy etnikum jelentős csoportjai szakadhattak ki s költözhettek más vidékekre, de az összetartó etnikai tudat még sokáig megmaradhatott náluk. Ennek több példáját szolgáltatja a korai magyar történelem is. A honfoglalás előtti vándorlások időszakában több néprész is levált a magyarságtól, több idegen néprész pedig csatlakozott hozzá. Így például valamikor a VIII. század végén vagy a IX. század elején, amikor őseink zöme valahol a Don-Donyec-vidéki Levédiában, a kazár birodalom területén élt, a magyar hadak a kazárok oldalán évente megütköztek a Volgán túl lakó besenyőkkel. Egy ilyen háború alkalmával a magyarok egy néprésze leszakadt, s délre, a perzsa határvidékre költözött. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár beszéli el a történetet 950 körüli híres művében, s megjegyzi, hogy e messze szakadt szavárd-magyarok még az ő korában is követségeket cseréltek a Duna-Tisza vidékén élő rokonaikkal. Az összetartozás tudata tehát jóval túlélte az elszakadást.
           A másik szemléletes példát Julianus nevezetes utazása szolgáltatja, aki 1236-ban a Volga és Káma egybeszakadásának vidékén fellelte az ott maradt magyarok utódainak egy csoportját, akik tudták, hogy testvéreik nyugaton élnek. Pedig ekkor már közel félezer esztendeje elköltözött innen a magyarság többsége. Mégis megtartották ősi nyelvüket s az együvé tartozás tudatát is. De a honfoglalók utódai is sokáig emlékezetben tartották a keleten maradt magyarokat. Julianus ugyanis útijelentésében megemlíti, hogy a keleti magyarokról "a keresztény Magyarok Történeté"-ből szerzett tudomást. Ez a Magyarok Története semmiképpen nem lehetett Anonymus 1200 körül keletkezett gesztája, hiszen ott nincs szó e néprészről. Minden bizonnyal a Szent László korában írott ún. ősgesztában találhatta a szerzetes ezt az említést, amelyik nem maradt fenn korunkig. Ami azt jelenti, hogy a XI. század végén még élt a magyarság körében keleten rekedt testvéreik emléke. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a magyarság mint önálló nép létezett már jóval a Magna Hungariából való elköltözés előtt is.)
           A régi népalakulatok etnikai tudatának igen fontos részét alkotta a közös származástudat. A régi ember nem is tudta másként felfogni, hogy miért beszél egy közösség azonos nyelven, miért vannak hasonló kulturális jegyei, miért hasonló az emberek viselete és miért reagálnak nagyjából egyformán az életjelenségekre – halálra, születésre, betegségre –, s miért hisznek azonos istenekben, földön túli lényekben. Saját népük lényegét ugyanúgy fogták fel, mint családjukét, tehát vallották, hogy bizonyára mindannyian azonos ősöktől származnak. Csakhogy ezeket az ősöket nem képzelhették el olyannak, mint saját szüleiket, nagyszüleiket. Úgy vélték, hogy a nép ősei, akiknek ekkora számú utóduk van, nem lehettek egyszerű halandók. Földöntúli, mitikus lényeknek vélték őket, akik természetfeletti erővel és tulajdonságokkal rendelkeznek. S e lények képzeletükben állatalakban jelentek meg. Népük születését pedig eredetmondáikban fogalmazták meg, amely regőseik, énekmondóik ajkán nemzedékről nemzedékre öröklődött. A magyarság eredetmondája is hosszú ideig fennmaradt még a honszerzés után. 1280 körül Kézai Simon jegyezte fel nevezetes krónikájában. Ez az ún. Csodaszarvas-monda, amelyet Arany János öntött remek költői formába.
           De ugyanilyen eredettudatuk volt az egyes nemzetségeknek is, különösképpen a nagy hatalommal bíró fejedelmi, vagy a törzsek élén álló nemzetségeknek. Anonymus elbeszélése szerint a fejedelmi Árpád nemzetség őse, Álmos fejedelem egy turulmadár és Emese nászából jött a világra. A turul a sas, sólyom jelentésű régi török szóból származik, tehát az Árpádok ugyancsak állatőstől (totemőstől) származtatták híres nemzetségüket.
           Minden régi és mai nép kialakulásának és etnikai tudatának vannak az említett fő szempontok mellett egyedi sajátosságai is. Így például az összetartozás-tudat egyik igen fontos eleme lehet a vallás, amely a diaszpórában élő népeket is képes összetartani.
           A népek történetéről szólva igen fontos tudnunk, hogy a néppé válást követően egyetlen etnikum sem marad változatlan formában, a történelem alakítja őket tovább. Ettől függetlenül azonban az illető nép még ugyanaz marad, legalábbis az esetek többségében. Fentebb már említettük, hogy az ősmagyarságról még keleten leváltak egyes néprészek, így a Magna Hungariában maradt keleti magyarok, vagy a Kaukázus déli oldalára szorult szavárd-magyarok. Ugyanakkor csatlakoztak is hozzájuk csoportok: a székelyek távoli ősei és a kazár kagán ellen lázadó kabarok. Ettől azonban ugyanúgy nem jött létre új magyar nép, mint ahogyan a későbben beolvadt idegen népelemek (szlávok, németek, örmények) hatására sem. Ezért nagyon fontos megkülönböztetnünk két folyamatot: a néppé válást (vagy etnogenezist) és a későbbi néptörténetet. Ne feledjük, hogy e két fogalom nem szinonim kifejezés, hanem két, történetileg különböző, egymást követő folyamatot jelölnek.
           Szólnunk kell még arról is, mi az oka annak, hogy a régi népalakulatok általában igen hosszú ideig megmaradtak, megőrizték jellemző tulajdonságaikat, megmaradt etnikai tudatuk, s megőrizték nyelvüket is. A kutatók többsége úgy véli, hogy bármely nép fennmaradását – a múltban és jelenben is – elsősorban az etnikai endogámia biztosítja. Ez azt jelenti, hogy az egy néphez tartozók túlnyomórészt csak egymással házasodnak. Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a régiségben a vérségileg rokon nemzetségek éppen ellenkezőleg: exogámok voltak, tehát tilos volt a nemzetségtagok egymás közötti házassága. (Az emberek már történelmük igen korai szakaszán rájöttek arra, hogy a rokonok egymás közötti házasságából gyakran egészségileg károsult utódok születnek. Főként ezért viselték bőrükre tetoválva, vagy ruhájukra varrva minden nemzetség tagjai nemzetségjelüket, azaz tamgájukat.) Ugyanakkor az egy etnikumhoz tartozó nemzetség tagjai szinte kizárólag csak ugyanahhoz a néphez tartozó más nemzetségből választottak házastársat. Megfigyelések szerint, ha az adott etnikumon belüli házasságok aránya 80 % alá süllyed, fennáll a beolvadás veszélye. (E veszély nagysága azonban nagyban függ a körülményektől. Nevezetesen attól, hogy az illető etnikum kisebbségben, avagy többségben, uralkodó helyzetben, vagy alárendelt politikai körülmények között él-e stb. A beolvadás természetesen a kisebbségi helyzetűeket jobban fenyegeti, különösen ma, amikor az iskolapolitikát, tömegkommunikációt és a törvényhozást is a politikai hatalmat gyakorló többség tartja kézben.)
           A nem ritka tévedések elkerülése érdekében azt se feledjük, hogy a népeken, így a magyarságon belül is vannak kisebb népi csoportok, amelyek önálló eredethagyománnyal és népi tudattal is rendelkeznek. Ilyen hagyományaik vannak például a székelyeknek és a göcsejieknek. Ők azonban elsődlegesen magyarnak vallják magukat, rendelkeznek a magyar etnikum sajátosságaival, de emellett az alárendelt etnikai csoporttudattal is. Azaz: nem alkotnak a magyarságtól eltérő külön etnikumot. Ennek a másodlagos etnikai tudatnak a megnyilvánulása jól tetten érhető Tamási Áron: Ábel Amerikában című regényében. A bevándorlási hivatalnokok előtt az alábbiak szerint magyarázza Ábel a nemzetiségét:
           "Maga német?
           Edmond éppen harmadiknak következett utánam, s rögtön rámutattam, hogy ő a német. Most már vígabban kezdett menni a dolog, mert az Edmond személyében megtalálták a hozzám vezető fonalat. S szájról szájra kezdték adogatni nekem a kérdést, vagyis a fővámos a kísérőnek, a kísérő Edmondnak, Edmond pedig nekem, s amikor én megfeleltem, akkor vissza ezen az úton.
           – Azt kérdezik, hogy milyen nemzetbeli vagy? – mondta először Edmond.
           – Világosítsd fel, hogy székely – feleltem neki.
           A fővámos kutatni kezdett a kufferemben, majd Edmond ismét megszólalt:
           – Azt kérdezik, hogy micsoda nemzet az a székely?
           – Mondd meg nekik, hogy magyar, csak még annál is jobb. (...)
           Vagyis úgy történt a dolog, hogy négyen voltak vizsgáztatók ennél a hetedik gátnál¹. (...) Elsőnek ő is azt kérdezte, hogy milyen nemzetbe való vagyok. Most már segítség nélkül is értettem a kérdést, és azt feleltem neki, hogy székely. Amikor a szófejtő azt kellő módon is megmondta neki, nagyon csodálkozott, mert eddig még nem hallott volt a székelyek létezéséről semmit. Én sem tudtam hamarjában, hogy magam vagyok-e a hibás, amiért székely vagyok, vagy pedig az a hibás, aki nem hallott rólunk soha! De hát ezen nem akadtam el, hanem hamar és elég kurtán csak annyit mondtam, hogy a székelyek a legrégibb és legeszesebb magyarok, de egyben a legárvábbak is, mert jelenleg nem ülhetnek egyazon asztalnál a magyarokkal."
           2. A fentebb igen rövidre fogottan ismertetett általános törvényszerűség fényében most lássuk, hogyan körvonalazható a magyarság születésének és korai etnikai történetének folyamata.
           Arról, hogy mikor jelent meg egy olyan embercsoport, amelyik magát magyarnak nevezte és vallotta, továbbá a mai magyar nyelv ősi változatát beszélte, meglehetősen egyértelmű adataink vannak. A magyar népnév ugyanis nemcsak a mi nyelvünkben van meg, hanem legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok nyelvében is. A vogulok önelnevezése, a manysi népnév, valamint az obi-ugorok egyik házassági csoportjának (frátriájának) mosz elnevezése a mi népnevünk első tagjának a magy-nak közvetlen megfelelője. E szó jelentése: mond, mese. Népnevünk második tagja, az ar, vagy er ősi finnugor szó, jelentése: ember. A magyar népnév tehát ugyanazt jelenti – ahogyan erre Veres Péter néprajzkutató rávilágított – mint a korai népnevek általában: beszélő ember. S mivel első tagja népnévként, illetve frátria megnevezéseként már az ugor együttélés korában is létezett, joggal feltehető, hogy a magyarság etnogenezisének jelentős szakasza még akkor ment végbe, mielőtt a magyar és az obi-ugor nyelvek elváltak egymástól. A nyelvtörténészek álláspontja szerint e nyelvi szétválás idejét megközelítően a Kr. e. 500 körüli időpontra tehetjük, igen valószínű, hogy erre az időre kialakult és rokonaitól különvált az ősmagyar etnikum.
           A magyarság kialakulásának körülményeiről ma még nem tudunk sokat. Azt viszont nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy őseink etnogenezisének lezárulásában nagy szerepet játszhatott az ekkoriban az egész eurázsiai pusztai övezetet átfogó, igen nagy jelentőségű gazdasági változás: a lovas nomadizmus kialakulása. A steppén és a ligetes steppén ugyanis már évezrednél is hosszabb ideje éltek állattartó és földművelő népek. A száraz pusztai térségeken azonban gazdálkodásukban a földművelés, a szántó-vető életmód mindig is alárendelt szerepet játszott az állattartáshoz viszonyítva. A Kr. e. VIII–VII. században az itt élő népek nagy többsége újfajta legeltetési rendszert alakított ki: az állatokat szinte egész éven át mozgatták, s mindig olyan legelőkre hajtották, ahol azok elegendő mennyiségű legelőt találtak. Ez a ciklikus legelőváltó gazdálkodás a téli és a nyári szállás között zajlott: tavasszal a délebbre lévő téli szállásról észak felé (vagy magasabb hegyi legelők felé) hajtották az állatokat, ahol a fű később sarjadt, s nem égett ki a kora nyári hőségben. A nyár végén indultak vissza az állandóbb jellegű téli szállásra, ahol a téli zord időjárást vészelték át. Ily módon és a legelőn tartott állatfajok célszerű kiválasztásával egész évben biztosítani tudták takarmányozásukat. E legeltetési mód következtében viszonylag rövid idő alatt egy-egy család vagy nemzetség kezén óriási állatállomány halmozódott fel, amelyet a szomszédos megtelepült népek körében értékesítettek. A nomadizmus rendkívül pozitív gazdasági változás volt a pusztákon, amely megváltoztatta a hatalmas – a kínai Nagy Faltól a Duna-deltáig terjedő – terület képét.
           Az új, mozgékony életmód jelentős változásokat idézett elő a térségben élő népcsoportok szociális és etnikai arculatában is. E változások egyik igen fontos része volt, hogy a nomád gazdálkodás jelentősen megnövelte az egyes, egymáshoz közel élő népcsoportok konszolidációs folyamatát, elősegítette – főként a nyelvileg egymással rokon - közösségek etnikai közeledését. Feltételezzük, hogy ez a folyamat hatott az előmagyar csoportok konszolidációs folyamatára is.
           Kérdés azonban, hogy benne éltek-e a mi távoli elődeink és közeli rokonaik e pusztai területsávban. Közismert ugyanis, hogy őstörténetünk fontos kérdéseit kevéssé, vagy egyáltalán nem ismerő "kutatóink" még ma is azt szajkózzák, hogy az előmagyarság – s az ugor közösség általában – "halászó-vadászó erdőlakó" volt s valahol északon, a tajga és tundra zord övezetében tanyázott. E régi, tudománytalan feltevésből azonban semmi sem igaz! A magyarok s az akkor nyelvileg hozzájuk közel álló ősi obi-ugorok zömmel a nyugat-szibériai ligetes steppe sávjában s a steppe északi peremén helyezkedtek el. Az akkor még nagyjából összefüggő közös szállásterületükön belül az előmagyarok foglalhatták el a legdélebbi vidékeket. Ezért teljes joggal gondolhatunk arra, hogy távoli őseink részt vettek a fentebb röviden jellemzett nagy gazdasági átalakulásban, s jelentős részük áttért a nomád vagy félnomád állattartásra a többi pusztai néppel együtt. Ez megnövelte az előmagyar csoportok mozgékonyságát, ami egyrészt elősegítette etnikai konszolidációjukat, másrészt pedig a kialakuló ősmagyar etnikumot el is távolította rokonai többségétől. (Bár itt meg kell jegyeznünk – nem bocsátkozva a részletekbe –, hogy az sem kétséges: az obiugorok jelentős része is nomád állattartóvá vált, tehát náluk is hasonló etnikai folyamatok játszódtak le, mint a mi őseinknél.) Mindehhez azt is tudnunk kell, hogy a dilettáns "őskutatók" abban is erősen tévednek, hogy ebben az időben (a Kr. e. VIII–VII. században, tehát a régészet nyelvén a korai vaskorban) halászok és vadászok lettek volna. Ellenkezőleg, ekkor már jó ezer esztendeje termelőgazdálkodást folytattak, szántottak-vetettek és állatokat tartottak. Ez ugyanis alapvető feltétele volt a nomadizmusra való áttérésnek.
           Az ősmagyarság kialakulásában tehát jelentős szerepet játszott az a körülmény, hogy őseink ekkor áttértek a nomád állattartásra, ami nagyban meghatározta későbbi életútjukat is.

A szarvasüldözést mintázó szkíta lószerszámdísz. (Gjurovka, Kr. e. IV. század.)

           Nem lehet továbbá az sem vitás, hogy ekkor már volt eredetmondájuk is, méghozzá a Kézai által lejegyzett Csodaszarvas-monda korai változata, amely az obi-ugorok hagyományaiban is fellelhető. Csakhogy ebben az ősi változatban két pasker vadász üldözi a szarvast. A pasker szó jelentése: rozsomák. Itt tehát még tetten érhető a totemisztikus jellegű monda talán eredeti variánsa, amikor a szarvast a testvérpár még ragadozók képében üldözi.
           Nem hagyhatom itt említés nélkül, hogy ebben az időszakban Eurázsia több más népének is a szarvas alakjához kapcsolódott az eredetmondája. A szkíták perzsa neve szaka volt, ami a kutatók jelentős részének feltevése szerint "szarvas-nép"-et jelent. Talán az sem véletlen, hogy a szkítáknál ismerjük a szarvasüldözés első félreérthetetlen képi megjelenítését: a Kr. e. IV. századi gjurovkai szkíta sírból került elő az az arany lószerszámdísz, amelyen íjas lovas üldöz egy szarvast. Jordanes nevezetes művéből tudjuk, hogy a hunoknak is hasonló eredetmondájuk volt, s a sort még folytathatnánk. Mindennek azonban csupán annyi köze van a mi Csodaszarvas-mondánkhoz, hogy e korban a szarvasnak igen nagy szerepe volt az egykori népek hitvilágában.
           A fentiekből talán egyértelműen kiviláglik, hogy teljesen tarthatatlan az a még manapság is fel-felbukkanó álláspont, mely szerint a magyar nép csak közvetlenül a honfoglalás előtt, vagy még későbben, az Árpád-korban alakult ki. Egyik neves történészünk egyenesen úgy fogalmazott, hogy "...a magyar nemzet a 13. század szülötte."² Ezzel szemben a néptörténetben sokkal jártasabb Szűcs Jenő már ennél jó két évtizeddel korábban joggal hangsúlyozta, hogy "...azt az elképzelést, hogy a magyar népet különféle elemek etnikai konglomerátumából csak egy 9. sz. végén bekövetkezett törökös jellegű "népszervezés" hozta volna létre, elsődlegesen Konstantinos Porphyrogennetos 38. fejezetének egyfajta értelmezése, az itt elbeszélteknek együttesen a 9. sz. utolsó évtizedeire való kivetítése támasztotta alá, ami azonban ellentétben áll mind a mohamedán kútfők legkorábbi csoportjában tükröződő állapotokkal (870 k.), mind a régészet és nyelvtörténet ide vonatkozó eredményeivel. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka mind a horizontális (törzsi, nemzetségi), mind a vertikális (szociális) tagolódáson átütő viszonylagos homogenitást mutat, ami az etnikai hagyományközösség kialakulásának hosszabb és szervesebb múltjára utal."³
           Ugyancsak Szűcs Jenő mutatott rá arra is, hogy a korai magyar írásbeliségben már világosan megjelenik a magyar etnikum kialakult voltára utaló kifejezés. Mint írja: "...1100 körül váratlanul a gens Hungarorum olyan kristálytisztán etnikai fogalma – /nomines/ Hungaricae lingua et nationis szinonimája – bukkan elő, ráadásul törvényszövegben, mely homlokegyenest ellentétben áll a XI–XII. századi Magyarország keresztény latin irodalmának a "nép" (gens, populus) mibenlétéről alkotott, alapvetően "anacionális" felfogásával, egyáltalán etnikai kategóriákat sem ismerő alapállásával."⁴ A "nép" (gens) fogalomnak Szűcs szerint magyar nyelvi megfelelője is volt, ami a "fajzat", "nemzet" szó lehetett. Szűcs Jenő ugyan nem bocsátkozott a korábbi időszakok etnikai viszonyainak elemzésébe, de kétségkívül errefelé nyitotta meg az utat.
           Az ősmagyar nép kialakulása utáni időszakban az eurázsiai pusztákon mozgékony életmódot folytató népek légiója kereste helyét az új körülmények között. A népek közötti, ún. interetnikus kapcsolatok a korábbinál jóval élénkebbekké váltak. A pusztai népek közötti háborúk, a nagy nomád birodalmak kialakulását megelőző harcok (mint amilyen a szkítáké, szakáké, szarmatáké, hunoké vagy a türköké volt) számtalan steppei népcsoportot sodortak el helyükről, s az új hazát keresők újabb és újabb népeket kényszerítettek vándorútra. Beindult a "steppei láncreakció." A VI. század közepe körül az ősmagyarságot is bizonyára ilyenfajta népmozgás kényszerítette nyugat-szibériai hazájának elhagyására s nyugati irányú vándorlásra. Átkeltek az Urál-hegységen, s annak nyugati oldalán, a Bjelaja folyó völgyének tágabb körzetében vertek új tanyát. Mintegy kétszáz évvel később, 750 táján alighanem egy újabb háborús konfliktus miatt kelt ismét útra a magyarság nagyobb része, s húzódott – a Volgán átkelve – nyugatabbra, a Don-Donyec folyók körzetébe. Itt a kazár kagán alattvalói lettek, itt választottak maguknak először fejedelmet, Levedit, akinek nevéről kapta e szállásterület a Levédia nevet. Száz év múltán a kazárokkal is kenyértörésre került sor, mivel befogadták a kagán ellen fellázadt s vereséget szenvedett kabarokat. Ekkor ismét felszedték őseink a sátorfájukat, megint nyugatabbra költöztek, nagyjából a Dnyeper és a Duna-delta közti területre, amelyet saját nyelvükön Etelköznek neveztek. (Mivel a török etil szó folyót jelent, Folyóköz volt e haza neve, amihez hasonló földrajzi neveink ma is vannak, ld. Rábaköz, Bodrogköz, Temesköz stb.) Innen aztán 895-ben már a végleges hazába, a Kárpát-medencébe vezetett az útjuk.
           Őseink hosszú vándorútját vizsgálván nem egy történészünk fejezte ki csodálkozását: hogyan maradhatott meg ez a környezete számára furcsa idegen nyelven beszélő, rokontalan közösség ennyi ideig a nagy népforgatagban? Nagy Géza, egykori kiváló régészünk például így fogalmazta meg költői kérdését: "...keressük a magyarázatot, hogy milyen okok kényszerítették a magyarságot régi hazájának elhagyására, s mely tényezők voltak befolyással arra, hogy rokonaitól elszakadva, idegen környezetben, egy rengeteg hosszú vándorút alatt, az összes életviszonyok megváltozásával járó válságok között is fenn tudta magát tartani."⁵
           Ha jól meggondoljuk, valóban csodálatra és ugyanakkor csodálkozásra méltó dolog, hogy elindul egy finnugor nyelvű nép az Irtis-Isim-Tobol folyók vidékéről, majd három és félszáz évvel később hazát teremt magának a Kárpátok által koszorúzott medencében, megtartva a steppén ugyancsak ritkaság számba menő nyelvét és etnikai tudatát. Mert a nagy eurázsiai pusztai övezetben a magyarság kialakulásának idején az óiráni népek voltak túlnyomó többségben – a fentebb már emlegetett szkíták, szarmaták, szakák – majd a Kr. u. 300–500 körül a török nyelvű népek óriási hulláma árasztotta el ugyanezt a területet – a hunok, onogurok, türkök, szabirok, kazárok. Rokon nyelvű népekkel tehát őseink szinte kialakulásuk percétől kezdve nem is érintkeztek. (Talán csak még rövid ideig nyugat-szibériai hazájukban a szintén nomáddá vált obi-ugor csoportokkal.) Márpedig kapcsolatokat tartaniuk kellett mind iráni, mind pedig török szomszédaikkal. A kereskedelmi, politikai, katonai és családi kapcsolatok pedig mind megkövetelték a nyelvi kommunikációt, s joggal feltehető, hogy nem a nagy többségben lévő irániak és törökök tanultak meg magyarul, hanem a ritka nyelvet beszélő ősmagyaroknak kellett – legalábbis valamennyire – elsajátítaniok szomszédaik nyelvét. Ez pedig hosszú távon a kétnyelvűséghez, majd a nyelvi beolvadáshoz kellett, hogy vezessen. Mi lehet az oka, hogy ez nem így történt?
           A választ magam is hasonló módon látom, mint Veres Péter néprajzkutató barátom. Eszerint a magyar nyelv különlegessége a steppei környezetben mindkét oldalról megnehezítette a kommunikációt: egyrészt a magyarok nehezen tanulták meg szomszédaik iráni vagy török nyelvét, de számukra is komoly erőfeszítést igényelt a magyarok nyelvének elsajátítása. Ez a kommunikációs gát valóságos védőburkot vont az ősmagyarság köré, segítette az említett etnikai endogámia fenntartását is, valamint a magyar anyanyelv megőrzését is. Ez fontos tényezője volt tehát őseink etnikai megmaradásának, de kétségtelen, hogy önmagában e nyelvi adottság nem biztosította volna a fennmaradást. Ahhoz elengedhetetlenül szükség volt a magyarság önállóságának (legalábbis valamilyen szintű önállóságának) megőrzésére is. Nem nehéz belátnunk ugyanis, hogy ellenkező esetben az erősebb szomszédok martalékai lettek volna a magyar törzsek és nemzetségek, véglegesen szétszakadtak volna az összetartó népi kötelékek, elkerülhetetlen lett volna az etnikai beolvadás. Hogy ez nem így történt, az is nyomós bizonyítéka annak, hogy őseink mindig rendelkeztek elegendő erővel ahhoz, hogy megvédjék magukat a külső támadásoktól, s elkerüljék a szétszóródást eredményező megsemmisítő katonai vereséget. A kazár kagán alattvalójaként is megőriztek bizonyos fokú politikai és katonai önállóságot, ami biztosította az etnikai tudattal rendelkező magyar népesség egybenmaradását.
           Itt most röviden térjünk vissza Szűcs Jenő fentebb idézett gondolatához, aki arra mutatott rá, hogy a magyar nép nem jöhetett létre a IX. században valamilyen török nép által véghezvitt "megszervezés" útján. Nem, mert akkor az összetartozás tudatával nem rendelkező magyar csoportok semmiképpen nem kerülhették volna el a jóval erősebb szomszédokba való beolvadást. Ez a történetietlen ötlet egyébként a két világháború közti időszakban igen népszerű volt, főként a az őstörténet kérdései iránt erősen érdeklődő nyelvészek körében. Ők ugyanis abból az alapvetően hibás nézetből indultak ki, hogy aki egykor nomád volt, az nem is lehetett más, mint török nyelvű. S mivel a magyar nyelvben számos honfoglalás előtti török (helyesebben: bolgár-török) jövevényszó van, a magyarság nem válhatott másként nomád néppé, mint valamely török nép erős hatása, amelyik "megszervezte", tehát nomád néppé tette őket. Ezért hangoztatták unos-untalan, hogy a magyarság ugyan finnugor nyelven beszélő, de "törökös" életmódot vivő népesség volt egykor. Ma már fölösleges is bizonygatni, mennyire naiv és minden alapot nélkülöző felfogás volt ez. Nagyon sokféle nyelven beszélő nomád nép élt egykor a tágas pusztákon, s a nomád életmód nem "törökös" vagy "iránias" életvitel. (Mint ahogyan a finnugorok sem okvetlenül "halászó-vadászó északi erdőlakók" voltak, amint azt oly gyakorta hangoztatták egykor őstörténészeink.) Aki ilyesmit állít, az menthetetlenül összekeveri a gazdaságtörténeti, etnikai és nyelvi fogalmakat. (Ehhez vegyük még hozzá, hogy ma már azt is egészen biztosra vehetjük, hogy a finnugor népek közül sem egyedül az ősmagyarság tért át a nomád vagy félnomád gazdálkodásra, hanem néhány obi-ugor csoport is, akik későbben – a középkorban – az irtisi és barabai tatárok közé olvadtak be, vagy északabbi területekre húzódtak.) Ebből a szempontból annak sincs jelentősége, hogy 1930-as könyvében Németh Gyula a hét magyar törzsnévből ötöt török eredetűnek vélt. A török nyelvi környezetben élő magyarság körében ugyanis etnikai tartalom nélkül is keletkezhettek törzsnevek, a törzs tagjainak nyelve és etnikuma ugyanis nem volt föltétlenül azonos az uralkodó nemzetség és a katonai kíséret etnikumával. Mindennek legfőbb bizonyítéka az, hogy a magyarság megtartotta finnugor eredetű nyelvét, és nem törökösödött el. (És nem is volt kétnyelvű, amint azt sokan még ma is gondolják Bíborbanszületett Konstantin szavaira hivatkozva, hiszen a kétnyelvűség a beolvadás előtti utolsó lépcsőfok. Arról van itt csupán szó, hogy a magyar arisztokrácia – anyanyelve mellett – természetszerűen beszélte a környezet török nyelvét is.)
           Régóta ismert, hogy a régi török népek közül őseink az onogur-bolgárokkal (vagy más néven bolgár-törökökkel) kerültek a legközelebbi kapcsolatba, akiknek nyelvéből igen fontos fogalmakat jelölő mintegy 250 jövevényszót vettek át. E történeti és nyelvi kapcsolatok nézetem szerint a VI. század második felében kezdődhettek a Volga-vidéken és még a honfoglalás után, a X. században is tartottak, amíg a kabarok nyelvileg végleg be nem olvadtak a magyarságba. Tőlük ered az a népnév is, amellyel a külföldiek bennünket neveztek és neveznek (Hungarian, Ungarn stb.) mind a mai napig. Méghozzá nyilvánvalóan azért, mert őseink hosszú ideig az onogur-bolgárok szomszédai voltak. Az orosz őskrónika szerzője ugyanúgy ugri-nak nevez bennünket, mint Aszparuh bolgárjait, s össze is keveri a két népet, de mivel meg is akarja különböztetni őket, a bolgár ugrik mellé odabiggyeszti, hogy belije, azaz "fehérek," nekünk pedig a "fekete" jelző jutott. Semmi köze tehát az idegenek által használt népnevünknek a hunokhoz, mint ahogyan még ma is álmodozza néhány dilettáns "őskutató." (A magyarság hun rokonságának eszméje nyugat-európai tudós találmány, amely Kézai Simon XIII. század végi krónikájában plántálódott át véglegesen magyar földre. E kérdés alaposabb vizsgálatára azonban itt nincs terünk.)
           Korai néptörténetünk következő jelentős szakasza a honfoglalás, vagyis annak a kérdése, hogy kiket találtak itt Árpád magyarjai, s a jövevények létszáma hogyan viszonyult a helyi népességéhez. Sajnos e korai időszakban nem végeztek népszámlálást, az egykori lakosság létszámát rendkívül nehéz megbecsülnünk. Azzal a régi ötlettel mindenképpel le kell számolnunk, hogy a magyarok itt nagyszámú avarságot, különösen pedig magyarul beszélő avarokat találtak volna. Erre a legcsekélyebb nyelvi, történeti és régészeti bizonyítékunk sincsen. (S azt sem tudjuk, milyen nyelven beszéltek az avarok. Leginkább török nyelvűségük merült fel, de legutóbb Futaky István – aligha megalapozottan – mandzsu-tunguz nyelvűeknek vélte őket.) Semmiképpen nem fogadható el Kristó Gyula azon ötlete sem, amely szerint a helyben lakó szlávok létszáma messze felülmúlta volna a csekély számú honfoglalókét. Ilyen feltevésre a néptörténeti folyamatok törvényszerűsége aligha ad okot. Ez a helyzet ugyanis rövid idő alatt a magyarság teljes beolvadásához vezetett volna, s ma mi is szláv nyelven beszélnénk, mint a bolgárok. (Ott ugyanis valóban elszlávosodtak a kisebbségben lévő bolgár-törökök, hiába volt övék a politikai és katonai hatalom, hiszen az erőszakos asszimiláció az újkor találmánya.) Minden bizonnyal elfogadhatjuk Györffy György régi becslését, aki szerint honfoglalóink létszáma 250–500 ezer között lehetett, a helyi népesség pedig ennek mintegy a felét tehette ki.
           Semmiképpen nem tartható ma már az a nézet sem, amely a nemesi történelemszemléleten alapult a régészeti leletek megítélésében, hogy ti. csak a gazdag mellékletekkel és feltorozott hátaslovuk maradványaival eltemetett honfoglalás kori sírokban vélhetünk magyarokat, a szerény túlvilági útravalóval elhantoltak pedig az egykori helyi lakosok, a zömmel szláv szolgák porhüvelyei. A régészeti emlékanyag túlnyomó többségét alkotó ún. köznépi temetők, amelyek közrendűek és szolgák nyugvóhelyei, egyértelműen igazolják, hogy a honfoglalók társadalma sokrétűen tagozott volt, tehát nem csak délceg lovasok, hanem szántó-vetők, közrendűek és szolgák tömegei is követték Árpád hadait a honszerzéskor, s zömmel ők is magyarul beszéltek, magyarnak vallották magukat. Csakis így történhetett meg, hogy a jövevény magyarság néhány nemzedék alatt magába olvasztotta a Kárpát-medence középső részének idegen nyelvű lakosságát.
           Az etnikai beolvadás legfontosabb közege a korai időszakban a nemzetség lehetett. Közismert, hogy a nemzetségek a nomád társadalmak legszívósabb, vérségi összetartozás alapján, rokon családokból álló társadalmi egységei voltak. (Ezért voltak exogámok.) A vérségi összetartozás, illetve rokonság tudata azonban a valóságban fiktív volt, mint ahogyan a közös eredet is. A nemzetségek – már csak az exogám házasságok révén is – idegen elemeket is befogadtak, méghozzá – ha kisebb számban is – más nyelven beszélőket is. Akik aztán természetszerűen alkalmazkodni kényszerültek, a nemzetség szokásai szerint kellett élniök, s a nemzetség által beszélt nyelvet kellett használniok. A későbbiekben, amikor a nemzetségi rend már erősen bomlásnak indult (tehát a honfoglalás korában), a beolvadás tégelye a kiscsaládokból álló faluközösség lett. Az asszimiláció folyamata itt is hasonlóképp játszódott le, s annak a közösségnek a nyelve jutott túlsúlyba, akik döntő létszámfölényben voltak. Ha a magyar nyelvűek voltak többségben, akkor az ő nyelvük vált általánossá, ha viszont a szlávok tették ki a többséget, akkor az övék. Az anyagi kultúra lassanként nivellálódott, amit jól mutat a késői köznépi temetők szegényes emlékanyaga, de a falusi településeké is. Ez a régészeti anyag már az esetek túlnyomó többségében nem etnikumjelző, hanem a keresztény Magyar Királyság lakóinak anyagi kultúrája. Akik lehettek magyarok, de lehettek más (zömmel szláv) nyelvűek is.
           A XV. századra a magyarság a Kárpát-medencében erős etnikai túlsúlyba jutott, a XVI. századtól azonban olyan történelmi események rázkódtatták meg az országot, amelyek viszonylag rövid történelmi időszak alatt döntő etnikai változásokhoz vezettek. Ez azonban már nem ennek a tanulmánynak a tárgya.

1. A magyar történelmet általában – így annak korai szakaszait is – akkor érthetjük meg leginkább, ha tágabb összefüggésben vizsgáljuk. Szemügyre vesszük tehát a közelebbitávolabbi szomszédainkat, azok lakóterületének földrajzi és éghajlati viszonyait, a gazdálkodás és a társadalom fejlődésének alapvető törvényszerűségeit. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a népek sohasem hermetikusan elzárt környezetben éltek, hanem állandó kölcsönhatásban álltak más népekkel, más kultúrákkal. Nem helyes tehát, ha a kisebb-nagyobb közösségeket csak önmagukban vizsgáljuk. Így van ez még a viszonylag nagyszámú és hatalmas lakóterülettel rendelkező népcsoportok esetében is. Nem elegendő például, ha egy-egy nyelvcsalád történetének vizsgálatakor csak belső kapcsolataikra fordítunk figyelmet, s nem vesszük tekintetbe a más nyelvcsaládok népeivel való kölcsönhatásukat. Hiszen az is előfordulhat, hogy egyik-másik közösség életében sokkal fontosabbak ezek a "külső" kapcsolatok, mint a "belsők". Ennek szemléletes példája éppen a magyarság korai története, hiszen önálló néppé válásuk után már alig volt kapcsolatuk nyelvrokonaikkal, majd e nagyon laza kötelékek is végképp megszakadtak, s idegen nyelvű népi közegben játszódott le későbbi történelmük.
           Az elmondottak néha még a szakemberek számára sem egyértelműek, a közvéleményben pedig számos súlyos félreértésnek lehetünk tanúi. A legkirívóbb eseteket – természetesen – a történészkedő dilettánsok körében figyelhetjük meg. Számosan fennen hirdetik, hogy nekünk nem "finnugoros," hanem "törökös" vagy "suméros" történelmünk volt. Pedig könnyen belátható, hogy a történelem nem a nyelvi kategóriák szerint alakul. Ráadásul az egymás mellett élő, eltérő eredetű nyelven beszélő népek nem csupán kulturálisan, hanem nyelvileg is hatottak egymásra. S nemcsak úgy, hogy szavakat kölcsönöztek egymástól, hanem oly módon is, hogy hasonló nyelvi jelenségek alakultak ki a nem rokon, de szomszédos nyelvekben. Ezért ma már a nyelvtudomány jelentős ágazata az areális nyelvészet, amely az egyes földrajzi régiókba tartozó nyelvekben fellelhető közös jelenségeket vizsgálja, függetlenül attól, hogy e nyelvek rokonok-e egymással, avagy nem. Van olyan felfogás is, amelynek hívei azt vallják, hogy az ilyen nyelvek ún. nyelvi szövetséget alkotnak. Ilyen földrajzi-nyelvi régió a Kárpát-medence is, ahol jó ezer esztendeje állnak egymással szoros kölcsönhatásban a különböző gyökerű népek és nyelvek.
           Még szembetűnőbb az egymás közelében élő népek kölcsönhatása, ha a kulturális jelenségek elterjedését vizsgáljuk. Gondoljunk csak a Bartók Béla által gyűjtött erdélyi népdalokra, balladákra, amikor ugyanazokat a dallamokat, balladákat mind a román, mind a magyar lakosság sajátjának tudta. Hasonló a helyzet a tánccal is. Vannak olyan ősi magyar táncok Erdélyben, amelyek a magyarság körében már nem élnek, de a cigányoknál még közkedveltek. A példák számát még hosszan lehetne gyarapítani, most azonban elégedjünk meg annak hangsúlyozásával, hogy a műveltség, a kultúra elemei (amelyekbe természetesen a népművészet is beletartozik) széltében átjárják a nyelvi határokat. S ne felejtsük ki a hiedelmeket sem, amelyekre szintén vonatkozik a fenti megállapítás.
           A kultúránál is függetlenebbek a népi-nyelvi határoktól a gazdaság törvényszerűségei, annak egész földrajzi régiókra kiterjedő változásai. Ezt a világgazdaságra valamelyest is kitekintő mai embernek már nem kell bizonygatni. A dolog lényegét tekintve így volt ez régen is, igaz, nem érvényesültek akkoriban még az egész világot behálózó folyamatok, főként nem olyan gyorsan, mint manapság. Ám ennek ellenére a gazdasági és életmódbeli változások kontinensnyi területeket fogtak át, s terjedésük is meglepően gyors volt. A gazdálkodás változásaival együtt járt a szükséges munkaeszközök kialakulása és elterjedése is. Ezeknek alakja, anyaga és kivitele óriási területeken szinte azonos volt, hiszen a célszerűség szigorú szabályai hozták létre őket, esetleg apróbb részleteik, díszítésük, használatuk egyes módozatai különböztek csupán az egyes népek, népcsoportok körében.
           Azt sem nehéz belátnunk, hogy minél távolabbra hatolunk a múlt mélyébe, annál nagyobb szerepet játszott az emberi közösségek életében a földrajzi tényező, tehát az, hogy milyen életföldrajzi környezetben kellett megélhetésüket biztosítani. Az e körülményekhez való alkalmazkodás létérdeke volt minden közösségnek. Ennek az alkalmazkodásnak a módja egyáltalán nem függött az egyes közösségek nyelvi, etnikai hovatartozásától. Az írott történelem előtti időkben igen lényeges e folyamatok megismerése, feltárása, hiszen az általános törvényszerűségek ismerete alapján az egyes kisebb közösségek történelmének megismeréséhez is hozzásegít bennünket.
           Nem folytatom tovább e gondolatsort; az elmondottakból is bizonyára egyértelműen kiviláglik, hogy őseink régmúltját nem vizsgálhatjuk a közelebbi-távolabbi környezet történelmi tanulságainak kamatoztatása nélkül. Mégis számolnunk kell a kényszerű kérdéssel: mekkora területre vessük ki tekintetünket a szóban forgó vizsgálatok során. Nem könnyű, sőt lehetetlen e kérdésre egyértelmű választ adnunk. Hiszen különböző folyamatok más-más területi dimenzióban érvényesültek, s e területi határokat a különböző történeti korokban másként vonhatjuk meg. Ha mégis általánosságban kell fogalmaznunk, csak annyit mondhatunk, hogy őstörténetünk vizsgálatánál nagyjából az egész eurázsiai horizontot pásztáznunk kell. Kivéve a legdélebbi és legészakibb területeket. A népünk kialakulását követő időszakban elsősorban az eurázsiai füves és ligetes puszták övezete a legfontosabb terület, az itt zajló történeti események, gazdasági, kulturális és társadalmi folyamatok ismerete elengedhetetlenül szükséges a magyar történelem korai szakaszainak megértéséhez.
          
           2. Az elmondottakból következik: egyáltalában nem mellékes, hogy távoli elődeink milyen földrajzi környezetben éltek, milyen életföldrajzi viszonyokhoz voltak kénytelenek alkalmazkodni, hiszen a gazdálkodás módja alapvetően meghatározza egy-egy népcsoport történelmi életútját. Emellett igen lényeges, hogy a gazdasági tevékenység különböző formái a társadalom szerkezetében is sajátos formákat hoznak létre.
           Amikor Reguly Antal a XIX. század közepén felkereste legközelebbi nyelvrokonainkat, a vogulokat és az osztjákokat Nyugat-Szibéria északi zord vidékein lévő hazájukban, társadalmuk igencsak szomorú képet nyújtott. E kietlen területeken főként csak az ősi természeti gazdálkodásra nyílott lehetőségük, a halászat, vadászat különböző formáira és a vadon termő növények összegyűjtésére. A termelő gazdálkodás egyetlen formája errefelé a réntartás volt. Az orosz rabságban élő rokonokat az alkoholizmus és számos betegség tizedelte. Sorsuk semmivel se volt különb, mint a világ más tájain élő gyarmati bennszülötteké. Amikor a magyar közvélemény tudomást szerzett nyelvrokonaink állapotáról, többnyire hitetlenkedett, hogyan lehetnek nekünk, büszke, vitéz magyaroknak ilyen rokonai, méghozzá a mesze északon, amikor mi a tágas puszták szülöttei vagyunk. A millennium és a szédítő fejlődés lázában égő hazafiak meg is próbáltak más rokonokat keresni a pusztai török nyelvű népek körében, ami viszont a szaktudomány szabályai szerint sehogyan sem ment.
           Az akkori közvélemény szemében úgy tűnt, hogy szomorú sorsú rokonaink állapotát olyképpen kell értelmeznünk, hogy valaha régen a magyar elődök is az obi-ugorokhoz hasonló életet éltek, méghozzá nagyjából azokon a vidékeken, ahol a XIX. században tengették életüket. Ez a hamis felfogás még a szakmai körökbe is beszivárgott. A vogulok, osztjákok és magyarok őseit, meg általában az ősi finnugorságot kizárólag északi, halászó-vadászó erdőlakóként volt szokás leírni. Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy a különböző népek és népcsoportok ugyanazon a területen éltek évezredekkel ezelőtt is, mint manapság. Igaz, a XIX. században még igencsak kevés olyan biztosnak mondható tudományos adat volt, amelyek segítségével rekonstruálni lehetett volna a mi és rokonnépeink őseinek régi lakóhelyeit.
           Voltak azonban ezerszám olyan szóbeli emlékrögök legközelebbi nyelvrokonaink – a vogulok és osztjákok – folklórjában – mondáikban, népmeséikben, népdalaikban –, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy az obi-ugor ősök egykor termékeny tájakat népesítettek be, s nem halász- és vadászközösségek voltak, hanem méneseket, szarvasmarhákat, juhokat terelgettek.
           Az obi-ugor mondák, hősi énekek évszázadokkal korábbi hiedelmeket, legendássá nemesített történeteket őriztek meg a múltból, de egyben átmentették a rengeteg idő homályából a régvolt valóság emlékrögeit is. Hitük szerint az Ég legfőbb istenének, Nimi Tóremnek legkisebb fia, Mir-szuszne-hum, a ,Világügyelő férfi' lovon jár, az égi mezőkön soklovú ménesei vannak. Ha a földre ereszkedik, lovának patái alá ezüst tálakat kell tenni. Az őt várók a szent ligetben így idézik meg a földi világ dolgait eligazító istenséget:
          
                                                                                           "Lovadnak ha lába látszana,
                                                                                           a tűnt ménnek ha nyoma feltűnne,
                                                                                           ha éjen át térden csúszva csúsznánk,
                                                                                           ha napon át térden csúszva csúsznánk,,
                                                                                           lányodért, fiadért ígyen sírnánk hozzád."
          
                                                                                 (A Világügyelő férfi idéző igéje. Péli Árpád fordítása.)
          
           A vogul halász sok-sok emberöltővel ezelőtti ősének a ló utáni vágyakozását énekli meg:
          
                                                                                           Ha tavi halat fogok,
                                                                                           Mivel lovam nincsen,
                                                                                           Daruszőrűnek nevezem.
                                                                                           Én lovatlan ínséges fi
                                                                                           Daruszőrűnek nevezem.
                                                                                           Fogok még egy fehér kárászt,
                                                                                           Sirályszőrűnek nevezem.
                                                                                           Vörös keszeget ha fogok:
                                                                                           Pej csikónak nevezem –
                                                                                           Én lovatlan kezű ember
                                                                                           Rókaszőrűnek nevezem."
          
                                                                                 (Vogul halász éneke. Képes Géza fordítása.)
          
           Ősi szent ligeteikben az obi-ugorok helyenként még ma is áldozatokat mutatnak be isteneiknek. A legfontosabbak a véres áldozatok, amikor állatokat ajánlanak fel. A legértékesebb áldozati állat valaha a ló volt, méghozzá a fehér szőrű. (Mint a honfoglaló magyaroknál is.) Csakhogy az északi tájakon nem él meg a ló, ezért messze délre kellett értük menni a pusztázó szibériai tatárokhoz. Grigorij Novickij orosz szerzetes 1715-ben így ír az osztjákok áldozatáról:
          
           "...akkor jön el az áldozat ideje. Ilyenkor teljes tönkremenésig áldozati vadat vagy lovakat keresnek, leginkább azok szoktak lovat áldozni, akik a tatár települések közelében élnek, mert ezek érintkezve a tatárokkal, azok szokása szerint a lóhúsevés is szenvedélyes szokásukká lett, és ezek használnak ocsmány áldozataikhoz lovakat. Akik pedig távoli pusztaságokban élnek, ezek többnyire rénszarvasokat áldoznak...
           Az állat bőrét fejével és a térden aluli lábrésszel együtt díszül és örök emlékezetül kiakasztják a bálványtemplomok fölötti fákra, és erre a célra a legerősebb fákat szemelik ki, leginkább olyan erdei lombos fát, amely hasonló a fenyőfához, de keményebb és kevésbé korhadó más fákkal szemben."
          
           (Grigorij Novickij: Rövid leírás az osztják népről 1715. Fericz István fordítása.)
          
           Az osztják lóáldozat leírása szinte pontosan megegyezik azzal a tudósítással, amelyet A. Gluhov orosz néprajzkutató publikált az altáji törökök lóáldozatáról 1926-ban. A feltorozott ló bőrének (a bennehagyott koponyával és lábcsontokkal) póznára vagy a fa ágára való felterítése pedig szinte egészen biztosan élő szokás volt a honfoglaló magyaroknál is, akik bizonyos idő eltelte után a ló maradványait a halott mellé a sírba temették. Az osztjákok tehát a XVIII. században az ősi steppei lóáldozatot gyakorolták. Abban azonban téved az orosz szerzetes, hogy ennek az osztják szokásnak az eredetét a szomszédos szibériai tatároknál kereshetjük. Mert ha ez így lenne, tehát az osztjákok a lovat a tatárok révén ismerték volna meg, akkor nyilvánvalóan átvették volna a lóra és a lovaglásra vonatkozó tatár szavakat is. Márpedig – mint alább látni fogjuk – az osztjákok és a vogulok nyelvében egyetlen ilyen szó sincs! Ehelyett ősi ugor szavaik vannak a lótartásra, csakúgy, mint nekünk, magyaroknak is.
           A lóáldozattal kapcsolatos elképzelés is ugyanaz nyelvrokonainknál, mint a pusztai lovas népeknél és a magyaroknál. Hitük szerint az áldozati ló lelke az áldozati fán (világfán vagy életfán) jut fel az égbe, ahol említett csontjaiból majd újból megelevenedik. Lássuk csak a lóáldozatkor mondott imát:
          
                                                                                           "Hétkarikás, rézkarikás zablát
                                                                                           rakj fogai közzé!
                                                                                           Fékjét fogjad kemény kézzel:
                                                                                           hét ugrással, hét szökelléssel
                                                                                           ugrassad őt fel!
                                                                                           Ha az égbe felhágott,
                                                                                           sáraranyból vert ajtót
                                                                                           okos ló orra nyissa ki!
                                                                                           Ősz-fejű isten-pár
                                                                                           uralkodik itt fenn:
                                                                                           aranyból vert küszöbön
                                                                                           az őszfejű isten
                                                                                           vasbotja fejére
                                                                                           támaszkodik itten,
                                                                                           nap-hímes nyeregbe
                                                                                           emelkedik itten.
                                                                                           Hét folyó legényei
                                                                                           hasított orrú hét táltosló elé
                                                                                           eresztik lovunkat.
                                                                                           Abroncsként forgó hét ég körül
                                                                                           futtatják lovunkat.
                                                                                           Hol férfit riasztó
                                                                                           sötét gödör támad,
                                                                                           pompás ló patája
                                                                                           döngölje simára!"
          
                                                                                 (Ima lóáldozat bemutatásakor. Képes Géza fordítása.)
          
Vessük össze a fenti rövid részletet azzal, amit a pusztai népekével azonos magyar hiedelmekről tudunk, láthatjuk, hogy ugyanazokat az elemeket érhetjük itt is tetten. (A táltoslovat, az "abroncsként forgó" hét égi réteget stb.) Mintha nem is a tajga és tundra lakóinak hiedelmeiről olvasnánk, hanem valamely déli nomád nép mondáit és énekeit látnánk szemünk előtt!
           Ma azonban már nem csak az ősi mondák tanúsítják, hogy őseink soha nem éltek az északi tajga és tundra övezetében. A nyelvtörténeti, régészeti és számos más tudományág által szolgáltatott adatok egyértelműen igazolják, hogy távoli elődeink még az obiugorok őseivel való együttélés korában (tehát az ősmagyar nép kialakulása előtti időszakban) a halász-vadász életmódról áttértek a termelőgazdálkodásra (az állattartásra és a földművelésre), ami lehetetlen az északi övezetekben. Elődeink valahol a nyugat-szibériai füves síkság (a steppe) övezetének északi sávjában és a ligetes steppe zónájában éltek, tehát nem voltak "erdőlakó halászok, vadászok," ahogyan néhány évtizede még a tudós szerzők is láttatták őket. Vessünk azonban egy pillantást a konkrét életföldrajzi és történeti tényekre, amelyek közt őseink a szóban forgó időszakban éltek.
          
           3. Távoli elődeink önálló néppé válásuk előtt az ugor közösség tagjai voltak, ahol még nagyjából azonos nyelvet beszéltek az obi-ugorok (vogulok és osztjákok) őseivel, s lakóterületük is közel esett egymáshoz. Igen nehéz azonban e régi szállásterületet pontosan körvonalazni. Magam mégis úgy vélem, hogy minden bizonnyal a Dél-Uráltól keletre eső területen élhettek, az erdővidék déli részén, valamint a ligetes pusztákon s a nyílt steppe északi peremén. Életmódjukat illetően annyit biztosan elmondhatunk, hogy elsősorban nem halász-vadász közösségekből álltak, hanem a korai termelő gazdálkodás mindkét ágát (állattartás, földművelés) művelték a Kr. e. II. évezredben, de lehetséges, hogy már a korábbi évszázadokban is. A Dél-Urál tágabb vidéke már a korábbi évezredekben is vadakban gazdag volt, igen sok volt többek között a vadló. Ezért olyan kutatói feltevés is napvilágot látott, hogy errefelé már a Kr. e. VI. évezredben háziasították a lovat. Ha erre nincsenek is egyértelmű bizonyítékok, az kétségtelen, hogy az itteni steppevidéken a Kr. e. 3600 körül nagyállattartó pásztornépesség jelenik meg, a régészet nyelvén az ún. gödörsíros régészeti műveltség megalkotói. A termelőgazdálkodás ugyanis délről – Közép-Ázsia felől – terjedt északra. A földművelő-állattartó gazdálkodás egyensúlyát azonban a száraz steppéken nem lehetett megőrizni, itt az utóbbi ágazat került túlsúlyba. A pásztorok állataikat időről időre olyan területekre terelték, ahol a legelő a legjobb állapotban volt, nem égette ki a tűző nyári nap, vagy télen nem takarta vastag hóréteg. (E rézkori és kora bronzkori népesség hazánk területére, a Tiszántúlra is eljutott, az ő előkelőik temetkezéseit rejtik az ún. kunhalmok.) A nyugat-szibériai stepperégió keletebbi szakaszán is nagyjából ugyanebben az időben jelenik meg egy másik állattartó nép, akiknek régészeti hagyatékát botaji műveltségnek nevezi a régészeti szakirodalom. (1. kép.)

Az ugor kori fontosabb régészeti műveltségek

           A bronzkor középső szakaszán, a Kr. e. 1800–1500 között a jelzett nyugat-szibériai pusztai övezet északi részén, nagyjából a mai Cseljabinszk tágabb körzetében olyan harcias, magas műveltségű (valószínűleg Anatólia felől ide vándorolt) népesség telepedik meg, amely több évszázadra átalakítja a vidék arculatát. Kör alaprajzú, erődített településeket hoznak létre, elhunyt harcosaik mellé a sírba teszik kétkerekű harci szekereiket, a feltorozott szekérhúzó lovak maradványait, fegyvereiket. Az új hódítók igen ütőképes hadsereggel rendelkeztek, amelynek legfontosabb egységei a korszak "tankjai," a harci szekerek voltak. A jövevények tárgyi hagyatékát az elsőként feltárt lelőhely után szintastai műveltségnek nevezik a régészek. (Hasonló népesség telepedett meg ugyanebben az időben a Volga Szamara-vidéki szakaszánál is, ők a potapovkai műveltség létrehozói.)

Szekeres sírkamra rekonstrukciója a szintastai temetőben

           Az Ob felső szakaszának vidékén az Altáj-hegység körzetében ugyancsak a Kr. e. II. évezred közepén éli virágkorát az ún. szamuszi régészeti műveltség, amelynek népessége zömmel szintén termelő gazdálkodást folytat, tárgyi hagyatékuk színe-javát azonban a kitűnő minőségű bronzeszközök teszik ki, amelyek magas színvonalú bronzművességük ékes bizonyítékai. Innen kerekedtek fel azok a fegyveres bronzöntők, akik nyugati vándor útra keltek, s előbb a Káma völgyében, a mai Perm közelében telepedtek le, majd a Volga és Oka egybeszakadásának körzetében – ahol meghatározó jelentőségű bronzműves központokat hoztak létre.
           A kései bronzkorban (a Kr. e. II. évezred második felében) a jelzett steppevidéken az ún. andronovói műveltség főként állattartó népessége lakik, akiknél már tetten érhető az istállózó állattartás, a magas színvonalú lótenyésztés s a fejlett állattartási kultúra számos más eleme.
           Jelenlegi ismereteink szerint a még együtt élő ugorságot e röviden említett, döntő jelentőségű változások igen közelről érintették, hiszen a szóban forgó területek valamelyikén éltek ekkor. Az ugorság őstörténetének máig legjobb ismerője, V. N. Csernyecov már a múlt század ötvenes éveiben úgy vélekedett, hogy az ugorság az említett andronovói műveltség észak-nyugati területén, tehát a steppe és a ligetes steppe sávjában élhetett ebben az időben. (Az andronovóiak többsége azonban – főként a műveltség délebbi vidékein – ősiráni nyelvű volt.)

A ló koponyája és lábcsontjai az egyik szintastai sírban

           Minden okunk megvan annak feltevésére, hogy az ugorság a bronzkorban – szomszédaihoz hasonlóan – termelő gazdálkodást folytatott. Sokatmondóak ebből a szempontból azok az ugor korban meghonosodott szavak, amelyek mind az obi-ugor nyelvekben, mind a magyarban megőrződtek. Ezek az új típusú gazdálkodás kialakulásának forrásvidékeit is jelzik. Ősiráni eredetű tehén és nemez szavaink tehát nem csak az ugor szarvasmarha- és juhtartás egyértelmű bizonyítékai, hanem arra is rávilágítanak, hogy az állattartással és általában a termelő gazdálkodással őseink déli szomszédaik révén ismerkedtek meg. Az ősi ugor földművelésnek is van nyelvi nyoma: horol (sekélyen kapál, szánt) szavunk őrzi az ugor kori szántás-vetés emlékét. Igen fontos, hogy a lótartás és lovaglás szinte teljes szókincse megvolt ugor őseink nyelvében: fék (=zabla), nyereg, kengyel, ló, másodfű ló (=kétéves csikó), harmadfű ló (= hároméves csikó). Mindez pontosan ráillik az andronovói műveltség fejlett lótartásáról kialakított képre. Az elmondottak értelmében igen lényeges, hogy ekkoriban került át az ősiráni nyelvből szekér szavunk is, amely egykor ugor rokonaink nyelvében is ezzel a jelentéssel volt meg, ma azonban már csak az északon használatos szánt jelenti.
           Nyilvánvaló, hogy e déli kapcsolatok nem csupán az ugorok őseinek gazdálkodását alakították át számottevően, hanem nyomokat hagytak műveltségük szinte minden szegmensén s hitvilágukon is. Korántsem véletlen tehát, hogy a szájhagyományban megőrződött ősi ugor hitvilág majd minden elemét fellelhetjük az iráni nyelvű népek régi vallási hiedelmeiben. Az obi-ugorok említett lóáldozatának s a honfoglaló magyarság lovastemetkezéseinek ősi változatát is fellelhetjük a szintastai sírokban. A temetési szertartás alkalmával feltorozott lónak itt is gyakran csak a bőrbe göngyölt koponyáját és lábcsontjait tették a sírba, ahogyan honfoglaló elődeink is.
           Az eurázsiai steppevidéken a pusztázó pásztorok a bronzkor késői szakaszán fontos újításokat vezettek be a lovak szerszámozásában. A korábbi, csont pofarúddal ellátott szíjzablán kívül valószínűleg ekkoriban kezdték alkalmazni a tökéletesebb kantárzatot és a párnanyerget, amelyek nagymértékben megnövelték a lovas biztonságát. Ugyancsak feltételezhetjük, hogy valamiféle szíjból készített kengyelt is alkalmazhattak, amelyben a lovas a lábát megtámaszthatta. Mindez megnövelte a lovaglás szerepét, s nem csupán a közlekedésben, hanem a hadviselésben is. Ekkortól már nem a harci szekerek alkotják a legütőképesebb egységeket, hanem a lovasság. Ez a döntő változás minden bizonnyal a Kr. e. XI. században mehetett végbe az eurázsiai pusztákon.
          
           4. A bronzkor utolsó és a vaskor első évszázadában – a Kr. e. IX–VIII. században – a kínai Nagy Faltól a Duna-deltáig húzódó eurázsiai steppeövezetben újabb mélyreható gazdálkodási váltás ment végbe, a lovas nomadizmus kialakulása. Ennek lényege, hogy az állatokat meghatározott rend szerint vándoroltatják a különböző adottságú legelőkkel körülvett téli és nyári szállás között. A védett helyen (folyók limánjánál, hegyvidéki völgyekben) lévő téli szállásról a tavasz beköszönte után indulnak az állatokkal a nyári szállásra, amely olyan helyen van (északibb ligetes vidékeken, magashegyi legelőkön), ahol nyáron nem égeti ki a fűszőnyeget a tűző nap. Nyárutón aztán visszafelé költöznek a többnyire állandó és maradandó anyagból készült épületekkel is ellátott téli szállásra, ahol a füvet nem legeltették le. Az állatok itt a hó alól előkapart füvön húzzák ki a telet, majd kezdődik a vándorút előről. Nem minden állatfaj alkalmas az ilyenfajta legeltetésre, ezért nincsenek a nomádoknak kondáik és házi szárnyasaik. Annál több lovuk és juhuk van, a bővebb füvű legelőkön több, a sovány mezőkön kevesebb szarvasmarhát tartanak. Ez már specializálódott állattartás, ahol a leglényegesebb az állatvagyon, a földművelés szerepe erősen visszaszorul. Ennek ellenére – az extrém életföldrajzi eseteket kivéve – a nomádoknak mindig vannak vetéseik is. A magot tavasszal vetik el, majd a nyár végén aratják le a termést, amikor visszatérnek a téli szállásra. Főként kölest, búzát, borsót, babot termelnek.
           Az új gazdálkodás és életforma mélyreható változásokat idéz elő a pusztai népek társadalmában, mentalitásában és műveltségében is. A szerencsésebb családok, nemzetségek kezén viszonylag rövid idő alatt óriási állatvagyon halmozódhatott fel. A gazdag nemzetségfők vagyonuk és társadalmi presztízsük megóvására fegyveres kíséretet hoztak létre, amelyet aztán hatalmuk további növelésére használtak fel. Újabb és újabb nemzetségek, törzsek csatlakoztak hozzájuk, fegyverrel irdatlan területek és a rajta élő népek kerültek uralmuk alá. Így jöttek létre az első nomád birodalmak, történelmi léptékkel mérve rendkívül rövid idő alatt. Elsőként Belső-Ázsiában találjuk ezek nyomát a Kr. e. IX–VIII. század határán. A birodalmi arisztokrácia a földi létben szinte mérhetetlen hatalmát a halálban is jelezni kívánta. Az elhunyt fejedelmeket és tartományurakat pompás szőnyegekkel feldíszített sírkamrákban helyezték örök nyugovóra, arannyal-ezüsttel kivert öltözékben, nemesfémmel díszes fegyverekkel és használati tárgyakkal, sírkamrájuk mellett a leölt szolgák és harci mének tetemeivel, amelyek száma nemritkán több száz is lehetett. A sírkamrákat és rekeszeket fából ácsolták, néha valóságos földalatti palotát alakítottak ki. A sír fölé aztán gyeptéglákból kirakott óriási földhalmot emeltek, ahol bizonyos idő elteltével a halotti emlékünnepeket ülték meg. A toron elfogyasztott állatok maradványait (például a lovak bőrbe csavart fejét és lábcsontjait) a halom (kurgán) földjébe vagy körítő árkába ásták, esetleg kövekkel fedett gödrökbe helyezték. A roppant nagy gazdagság tehát a földbe vándorolt, nem a társadalmat gazdagította, hiszen úgy hitték, a gazdag törzsfők és fejedelmek a túlvilágon is folytatják majd földi életüket. (A gazdagság, a töméntelen emberi munka gyümölcsének ilyetén pazarlása vezet majd századokkal később a nomád életforma válságához is.)
           Az állatcsordák legeltetése, gondozása a mai értelemben vett kiscsaládoknál nagyobb egységek munkáját követelte meg, ezért volt a nomádoknál a nagycsalád az általános családforma, amelyekbe a férjezett lányok és a nős fiak családjai is beletartoztak, s a családfő a legöregebb férfi volt. (Ugyanakkor már a bronzkor végén nyomát találjuk a kiscsaládoknak is.) E vérségi kötelékkel egybefogott közösségek a későbbiek folyamán faluközösségekké – ún. kislakokká – alakultak át.
           Mivel a nomád társadalmak létalapja az állatállomány volt, minden közösségnek elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy azt minden eszközzel megőrizze, akár élete árán is. Ezért minden épkézláb embernek – a gyermekáldásig a fiatal nőknek is – kötelessége volt a fegyverforgatás elsajátítása és szükség esetén a hadba szállás. Mint a középkori utazók leírják, a gyermekek már zsenge koruktól lovagoltak, gyakorolták a nyilazást, dárdavetést, a kardforgatást, még ha egyelőre csak fakarddal is. Így vált tehát minden nomád közösség "harciassá", s az antik írók tollán a nomád fegyveres nők látványa így szülte meg az amazonok legendáját.
           Számos félreértés él még ma is a nomádok vándorlásaival kapcsolatban. Egyesek úgy vélik, hogy a nomád pásztorok szinte állandóan kóboroltak szerte a pusztákon, szinte céltalanul. Láttuk, hogy ez merő félreértés, hiszen szigorú rend szerint történt náluk a legelőváltás, a vándorutak is jól kitaposottak, előre megtervezettek voltak, hogy legyen az út mellett elegendő ivóvíz, állatnak, embernek egyaránt. Igaz, ha különösen száraz évszakok követték egymást, a pásztorok valóban elindultak új legelőket keresni, s így gyakran kontinensnyi távolságokra is eljutottak. Különösen a legszárazabb belső-ázsiai területeken fordult ez elő. Általában azonban a nomádok majdnem úgy ragaszkodtak őseik földjéhez, mint a megtelepült közösségek. Nekik a jó legelő, a jó vizet hozó patakok jelentették a hazát. (Jellemző, hogy törökül a hazát jelentő szó, az anayurt, tükörfordításban anyai jurtát jelent.) A kedvezőtlenné vált éghajlat ellenére is a leggyakrabban megmaradtak régi szállásaikon. Ha azonban – ami nem volt ritka – az új legelőket kereső közelebbi-távolabbi szomszédok fegyverrel rontottak rájuk, kénytelenek voltak hátrahagyni őseik sírjait. Ilyen zűrzavaros időkben a népcsoportok egész légiója kelt útra, felbolygatva a hatalmas stepperégió nyugalmát. Hasonló helyzet állt elő az egyes birodalmak szétesése és más birodalmak formálódása időszakában is. Ilyenkor megelevenedett a puszta, hiszen az elveszett legelő helyett másikat kellett szerezni, így aztán kiből üldöző, kiből üldözött lett. A nagy nomád népvándorlások általában Belső-Ázsia felől mozogtak a kelet-európai steppékre, ahol a legkedvezőbbek voltak az életföldrajzi viszonyok. (Itt volt a legtöbb csapadék, a legkevésbé kontinentális éghajlat.)
           A nomadizmus azonban természetesen együtt járt e társadalmak mozgékonyságának jelentős megnövekedésével. A gyorsan mozgó lovasok a füves pusztán óriási távolságokat tudtak megtenni, a pásztornépek kapcsolatai gyakoribbá és intenzívebbé váltak. A korábbinál jóval gyorsabban cseréltek gazdát a tárgyak, a tapasztalatok, de a mondák és hiedelmek is. Egy-egy új fegyverfajta, vagy alkalmatos munkaeszköz rövid idő alatt elterjedt az egész steppén. Ugyanez volt a helyzet az öltözködéssel, a lakóalkalmatosságokkal is. De a viszonylag egyoldalú gazdasági tevékenység kényszerítően fellendítette a megtelepült népekkel való kereskedelmi kapcsolatokat is. Jó példája ennek, hogy a kelet-európai nagy szkíta birodalom a Kr. e. VII. század után élénk kereskedelmet folytatott a görög városállamokkal, ahová állati termékeket és búzát szállítottak, amelyekért bort, fűszereket és luxuscikkeket (főként pompás kivitelű ötvöstárgyakat) kaptak.
           A nomád világban terjedtek a hiedelmek, mondák és szokások is. Mégis ezen a téren maradt meg a legtöbb sajátságos elem az egyes népeknél. Ha el is terjedt szinte mindenütt a halmos temetkezés, a lóáldozat és számos más szokás, a halottas szokások közt mégis megmaradt az egyes csoportoknál számos egyedi vonás, amelyek alapján a mai régész szerencsés esetben meg tudja különböztetni az egyes etnikumokat. Ugyanígy van ez a nomád művészettel is. Itt is láthatjuk, hogy a nomadizmus kialakulása után az egész steppén elterjed az az új művészeti ábrázolási mód, amelyet állatstílusnak, vagy szkíta állatstílusnak nevezünk. Az állatalakok azonban gondolati tartalmat hordoznak: az egykori pusztázók hiedelmeit, mondáit, mentalitását tükrözik. A szarvas, párduc, sas alakja a népek, nemzetségek totemőseit személyesítik meg, az állatok küzdelmét megörökítő alkotások pedig a nomád harci erények kifejezői, a sötétség és a világosság, a jó és a gonosz erők harcának jelképei. Nem tartalom nélküli térkitöltő elem itt a növényi ornamentika sem: a világ tengelyének, a földi s égi rétegeket egybefűző világfa vagy életfa megjelenítése ez a kor embere szemében. A nomádok művészete kollektív művészet, benne a létrehozó közösségek gondolatvilága nyer kifejezést. Aki ezt nem így értékeli, sohasem értheti meg a nomád művészet lényegét.
           A nomád steppevilág leglényegesebb vonásainak iménti felvillantásával azt szerettük volna érzékeltetni, milyen irányba fejlődött a mi őseink életmódja és műveltsége önálló néppé válásuk előtt, majd az azt követő időszakban, a korai vaskorban. Mint az e folyóiratszámban olvasható, Néppé válás és néptörténet című tanulmányunkban kifejtettük, ahhoz ma már nem férhet kétség, hogy a jelzett időpontot követően, a Kr. e. VIII–VII. században az ősmagyarság is nomád vagy félnomád néppé vált a nyugat-szibériai ligetes steppén és a steppevidék északi peremén. A legvalószínűbb feltevés szerint az Irtis–Isim–Tobol folyók mentén feltárt szargatkai régészeti műveltség lehet az ő tárgyi hagyatékuk. Ennek rövid jellemzésére a 2009-ben megjelent könyvemben kerítettem sort, ezért itt most nem ismétlem meg az ott elmondottakat. Annyit jegyzek meg csupán, hogy ekkor kerültek bele őseink a pusztai népek nagy családjába, s ettől kezdődően történelmük alakulását a steppén érvényesülő törvényszerűségek és az ott lejátszódó események szabták meg. Részesei lettek az akkoriban kontinensnyi területet átfogó "globalizált" nomád világnak, még ha annak peremvidékén is, még ha sajátos nyelvük miatt kissé idegenként is.

Az ősmagyarság szállásterülete és a környező fontosabb régészeti műveltségek

           Az ősmagyarság legközelebbi szomszédai a Dél-Urál-vidéki iráni nyelvű szarmaták voltak, az eurázsiai szkíta típusú műveltség egyik népessége. A nyolcvanas évek végén az Orenburghoz közeli Filippovka falu határában tárták fel a régészek talán egyik fejedelmük rendkívül gazdag halomsírját. Még a sírrablók által kifosztott temetkezés is páratlan kincseket tartogatott. A sírkamrához csatlakozó földalatti folyosókban ugyanis 26 db, mintegy félméter magas, fából faragott és aranylemezzel bevont szarvas szobrot, számos aranyverettel ékes faedényt, aranyszerelékes kardot és tőrt leltek. Távolabb laktak tőlük, a mai Kazahsztán déli részén, a közép-ázsiai szakák, akik ugyanúgy az iráni nyelvű európai szkíták rokonai voltak, mint a szarmaták. Itt az Isszik nevű kurgánban (halomsírban) találtak a régészek pompás fejedelmi sírkamrát, amelyben arannyal gazdagon díszített öltözékben helyezték alattvalói örök nyugovóra fejedelmüket. A szakirodalomban azóta is csak "aranyember"-nek nevezik a fellelt szaka király maradványait. Innen keletre, az Altáj-hegység égbe nyúló hegyeinek fennsíkjain a múlt század harmincas-negyvenes éveiben leltek rá az ugyancsak szkíta típusú népesség sírjaira, a paziriki völgyben. Itt azt a különleges helyzetet figyelhették meg a kutatók, hogy még a régiségben kirabolt sírkamrákba tavasszal befolyt a hólé, a következő télen megfagyott, majd a rövid és hűvös nyár alatt a sírban lévő jég nem olvadt fel. Így a rablók által meghagyott mellékletek – faedények, pompás nemezszőnyegek, lószerszámok s maguk az emberi- és lótetemek – jégbe fagyva őrződtek meg napjainkig. Ritka szerencse ez a régészek számára, akik a sírokban szerves anyagot szinte soha nem találnak, hiszen az a földben többnyire nyomtalanul elenyészik. Itt tehát nincs szükség fantáziára, hogy az egykori viseletet, lószerszámot, szőnyegeket rekonstruáljuk, elég ha a restaurátorok helyreállítják azok régi alakját. Nem csupán a pofarudas bronz zablák, a kantár szíjelosztói és fémdíszei kerülnek itt elő, hanem a szíjazat, a párnanyereg, de még a lovaglókorbács is.

Aranyveretes, vadkant formázó faedény rekonstrukciója az első filippovkai kurgánból

           Mindhárom említett híres leletegyüttes a Kr. e. IV. századra keltezhető, tehát arra az időszakra, amikor a Fekete-tengertől északra elterülő kelet-európai szkíta birodalom is virágkorát élte. A következő évszázadban jelentős változás szemtanúi lehettek a kortársak: a Dél-Urál és a Volga mentén élő szarmaták benyomultak a szkíták kubányi és ukrajnai szállásterületére, akiknek egy része alattvalójuk lett, más része pedig a Krím-félszigetre menekült, ahol még jó fél évezredig fennmaradt maradék országuk, majd csak a gótok vetettek véget önállóságuknak. A szarmaták pedig egyre nyugatabbra terjesztették ki határaikat, majd a Krisztus születése körüli időben első csoportjaik a Magyar Alföldre is beköltöztek. Meg is maradtak itt – későbbi néphullámaikkal együtt – egészen az V. századi hun fennhatóságig. Nagy változások történtek ez időben keleten is. A mongol puszták felől újabb és újabb néphullámok törtek elő, akiket ázsiai hunoknak nevezünk. Előbb a Bajkál-vidéken ütik fel sátraikat, majd egyre nyugatabbi területeket vesznek birtokukba, s amikor az Alföldön megjelennek az első szarmata (jazig) csoportok, akkor már ők is az Aral-tó vidékén tanyáznak. A hunok nyelvét máig nem ismerjük, a nyelvtudósok többsége török nyelvűeknek véli őket, de van, aki mongol, vagy mandzsu-tunguz nyelvűségük mellett tör lándzsát. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az Altájtól nyugatra eső területeken megszakad az iráni nyelvű népek hegemóniája.

A szaka fejedelem rekonstruált öltözéke. (Az "aranyember")

           Az ősmagyarság e korai nomád időszakban a nagy szkíta birodalmaktól északabbra húzódó területsávban élt, a steppe északi részén s a ligetes steppe területén. Nyilvánvaló azonban, hogy kapcsolatban álltak e magas steppei civilizációkkal, elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok révén. Hérodotosz, a történetírás atyja, a Kr. e. V. századból nagyszerű leírást hagyott ránk a szkíták kereskedelméről. Az élelmes szkíta kereskedők az Urál-vidéken élő népekhez is eljutottak, ahonnan főként prémeket hoztak magukkal. A csereáru pedig főként fegyver lehetett, hiszen a szkíta típusú reflexíjakat – a korszak leghatékonyabb lőfegyvereit – használták ekkoriban szerte a steppevidéken s annak távolabbi szomszédságában is. Azt is egyértelműen igazolják a régészeti leletek, hogy az imént említett, a korai nomád birodalmakban uralkodó művészeti stílus (az állatstílus) elemei is elterjedtek azokon a területeken, ahol a mi őseink élhettek. Még azt is joggal gyaníthatjuk, hogy e művészeti stílus egyes kiemelkedő alkotásai éppenséggel az ősmagyar mesterek keze alól kerülhettek ki. A szakemberek előtt jó száz éve (a kiváló Nagy Géza felismerése óta) közismert, hogy a középkori templomaink freskóin ábrázolt Szent László-legenda egyik jelenete rendkívüli módon hasonlít a szentpétervári Ermitázsban őrzött arany övcsatpár ábrázolására. E Kr. e. IV. században készült remekművű lemezt már korábban is sokat vizsgálta a kutatás, főként kiváló régészeink, Fettich Nándor és László Gyula. Néhány éve magam a tárgy előkerülésének különös körülményeire lettem figyelmes. Kiderült, hogy a tobolszki szibériai kormányzó vásárolta azt a környékbeli, rendszeresen a régi sírokat fosztogató orosz parasztoktól, majd juttatta el Nagy Péter cár gyűjteményébe. Nos, a figyelemre méltó ebben az, hogy Tobolszk városa azon a területen fekszik, ahol a lemez készülésének idején minden bizonnyal a mi őseink laktak. Korántsem lehetetlen hát, hogy a két azonos mintájú övcsat ősmagyar termék lehet. Az is feltehető továbbá, hogy a későbbi Szent László alakjához kötött legenda ősi változata is élt már ebben az időben a tágas puszták pásztorai közt. (Ne feledjük: éppen a szkíta kor az, amikor a harcos erényeket felcsillantó legendák és hősi mítoszok népszerűvé váltak a nomád lovasok körében.)

Lószerszámzat rekonstrukciója az egyik altáji (ak-alahai) "fagyos kurgán" leletei alapján

           A hun népvándorlás hullámai valószínűleg nem, vagy csak nagyon áttételesen érinthették a mi őseink szállásterületét, hiszen attól meglehetősen nagy távolságban éltek. Annál erősebb lehetett a hatásuk az 552-ben megalakult belső-ázsiai türk birodalmat megelőző pusztai háborúknak. Nem tudjuk, mi lehetett a közvetlen kiváltó oka, hogy őseink nyugat-szibériai szállásaikat odahagyván, nyugat felé vették az útjukat, és az Urál nyugati oldalán, a Bjelaja völgyében leltek új hazára. Ez sem bizonyult a magyarság végleges hazájának, legalábbis a többség számára nem, akik 750 körül kelhettek át a Volgán, s a Donyec-vidéken telepedtek meg, amelyet több évszázaddal később Anonymus Dentümogeriának nevezett. (Egy magyar néprész azonban hátramaradt, akiket 1236-ban talált meg Julianus, s nevezte lakóhelyüket Magna Hungariának.)
           E Don-Donyec vidéki hazában őseink a kazár birodalom területén telepedtek meg, amelyet első fejedelmük után Levédiának neveztek. A kazárok szövetségesei és alattvalói voltak ekkor, együtt harcoltak velük évente a besenyők ellen, de egyben részesei is lettek mindazon folyamatoknak, amelyek e magas szervezettségű, államisággal rendelkező birodalomban végbementek. Kazár hatásra alakult ki náluk az ún. kettős fejedelemség, amely a kazár uralkodói rendszer mása volt. A hatalom élén a főkirály, a kende állott, a gyakorlati teendőket, a sereg vezetését pedig az alkirály, a gyula látta el. A magyar hitvilág is a keleti nomád birodalmak mintájára alakult át. A sámánizmus (vagy táltoshit) legfejlettebb változata volt ez, amelynek jellemzője az egy istenben való hit volt. Az egykori arab forrás szerint csak egy istent, az Ég urát imádták. Nem más ez, mint a hunoknál, türköknél, avaroknál is kimutatható tengrizmus. (Az Ég urát Tengrinek nevezték.) A magyar társadalom tehát a kor nomád és félnomád birodalmaihoz hasonlóan épült fel. Ekkor a magyarság már nem a steppe perifériáján élt, hanem magában a legfejlettebb nomád birodalomban. Ahol egyébként a gazdálkodásban a nomadizmus éppen visszaszorulóban volt, s egyre nagyobb teret nyert a szántóvető gazdálkodás. Ennek pedig fő oka az volt, hogy olyan újfajta mezőgazdasági eszközök jelentek meg, elsősorban a nehéz eke, amelyek lehetővé tették a nagyobb termést hozó kötött talajok megművelését.

Az Ermitázs arany övcsatpárja

           A fenti változások alakították ki a magyar társadalom és gazdaság képét a honfoglalás előestéjén. A Kárpátok koszorúját átlépő honfoglalók tehát korántsem legeltető-vándorló pásztorokból álltak, hanem jelentős számú földművesből is. Az új haza feltételei egyébként ez utóbbi közösségeknek kedveztek. Az Alföldön ugyanis – bármenyire is hasonlóak életföldrajzi viszonyai a kelet-európai ligetes steppéhez – lehetetlen volt folytatni a keleti típusú nomadizálást. A mozgó állattartással foglalkozó közösségek rövid idő alatt megtelepedtek, állandó, helyhez rögzült falvakat hoztak létre. (De így volt ez már a korábbi szarmatáknál és avaroknál is.) Történelmileg igen rövid idő, egy évszázad alatt (a X. században) egész faluhálózat alakult ki, amely lehetővé tette Géza fejedelem és Szent István számára az európai típusú gazdálkodásra való áttérést. A pogány egyistenhit pedig bizonyára meggyorsította a kereszténységre való áttérést.
           A fenti elnagyolt vázlattal azt szerettem volna az olvasónak érzékeltetni, hogy az ősmagyarság kialakulása és korai néptörténete ezernyi szállal kötődött az eurázsiai történelemhez, de nem a régi felfogás értelmében, tehát nem az "erdőlakó, halász-vadász" északi népek történetéhez. A múlt század jeles tudósai még azt is váltig hangoztatták, hogy a mi őseink "lovas erdei vadászok" voltak, amilyen életmód soha nem is létezett a történelemben. Távolabbi nyelvrokonaink egy része ugyan valóban Eurázsia északi régiójában lakott, az ugorság és az ősmagyarság azonban nem. Ők e térség délebbi területeinek lakói voltak, s az ősmagyarság az is maradt, nagyállattartó, nomád pusztai nép, egészen a honfoglalásig. (Az obi-ugorok történeti sorsa másképp, sokkal szerencsétlenebbül alakult.) Amikor tehát a magyar őstörténet eurázsiai összefüggéseiről beszélünk, elsősorban a steppei területeket kell szem előtt tartanunk. Ebben a tekintetben az összehasonlító vizsgálatoknak még számos lehetősége van, amelyek jelentős eredményekre vezethetik a kutatókat. A magyarság vándor - útja szempontjából például talán nem jelentéktelen az az egybeesés, amelyet akkor fedezhetünk fel, ha rápillantunk a szarmaták nyugat felé való vonulásának útvonalára. Nem kétséges, hogy a szarmaták nagyjából ugyanazt az utat tették meg a Dél-Urál és a Kárpát-medence között, mint a mi őseink. Ez egyik nép esetében sem lendületes átvonulást jelentett, hanem évszázadokig tartó mozgást, egyre nyugatabbra tevődő szállásterületet. A különbség csupán annyi, hogy az előbbiek az Al-Duna vonalát követve nyomultak be az Alföld déli részére, a magyarok viszont Vereckén át léptek az Alföldre. Nem jószántukból, hanem mert a könnyebb és logikusabb utat ők nem követhették az ellenséges bolgárok miatt.