A BŰNÖS HEGY

                                                                                                                                                     A szőlőhegyeken való megtelepedés társadalmi folyamatai minden bizonnyal középkori gyökerekig vezethetők vissza, e korai kö rülmények azonban meglehetősen megvilágítatlanok. Vas megyében szőlőhegyi lakosról szóló konkrét utalás például a meszleni hegybéli elöljárók előtt 1576-ban tett csereszerződésből ismert, mely forrás a felvallásnál jelenlévő nemes személyeket is megemlíti; úgymint Kazmer Tamás hegybírót és az írást készítő Gyerffy Benedek deákot, rajtuk kívül pedig még név szerint további hat esküdtet, akik között bizonyos Molnar Benedek "hegy ffalwj" is szerepel.¹ Majd kétszáz év múlva, ugyanennek a szőlőhegynek az 1742-ben szövegezett rendszabálya a hegyben lakókat a következőképpen határozta meg: "Az kin való hegybéli ember az kinek Bent való Jószága az Faluban nincsen".² Annak kérdései, hogy történeti mozgásában az ilyen "hegybéli emberek" milyen korszakokban, milyen okokból kifolyólag és milyen nagyságrendben fordultak elő az egyes korabeli szőlőtermő vidékeken, többnyire teljességgel tisztázatlanok³ Ami biztosan állítható, a XVII–XVIII. század fordulóján meglévő dunántúli szőlőhegyek egy részén már minden bizonnyal megszokottnak számított a hegybe szorult bizonyos szórványnépesség jelenléte.⁴
           A szőlőhegyek feudalizmuskori benépesülése tájanként, uradalmanként változó méreteket ölthetett. A hegybéli állandó lakosok élete ugyan a faluközösségtől némileg távol, a periférián zajlott, de miként az majd a későbbiekből is kitűnik, a faluközösséghez is tartozó hegybirtokosságon és a hegybéli, illetve falubéli elöljárókon keresztül vala mennyire mégis csak ellenőrizve zajlott. Erre már csak azért is szükség lehetett, mert a szőlőhegyeken többnyire saját házaikban lakó zselléreken kívül gyakran tartózkodtak csavargó életmódot folytató nincstelenek, akik alkalmi napszámos munkavégzésük mel lett sokszor lopásból és pincefeltörésekből tengették életüket.⁵ Mivel a szőlőhegyi kártételek rendszeresen kötődtek a hegyen lakókhoz, vagy az ott huzamosabb ideig tartózkodó idegenekhez, ezért sok helyen a földesurak által kiadott XVIII. századi rendtartások, hegytörvények inkább egyszerűen megtiltották az állandó kintlakást.6 Persze, az amúgy sem egységesen szabályozott, helyi viszonyokhoz igazított rendelkezések betartatása úgyszintén nem volt könnyű feladat. A Királyi Helytartó Tanács már az 1780-as években foglalkozott a szórványosan lakott vasi, zalai és somogyi szőlőhegyekkel.⁷ A megyei hatóságok alapvetően igyekezték meggátolni a szőlőhegyekbe költözést még Baranyában is.⁸ Például egy 1842-ből fennmaradt vallomás alapján Zalaszántó korabeli szőlőhegyén történtekről ennyi tudható: "[...] lak helyeinket mint leg szegényebb sorsra helyheztettek a nagy roppant Szántói Tekintetes Nemes Zala Megyei Helységben sem találhattuk fel, kéntelenek voltunk ugyan a szántói közel levő szőlő hegybe a Méltóságos Földes Uraságunk engettével a magunk hegyvám adó alatt lévő birtokunkba lakásunkat venni majd mint egy hatvan lakosok, a hol folyvást az adót megfizettük, a robotot és füst pénzt a Méltóságos Tolnai Gróf Festetics László Úr eő Nagyságának kis szolgáltuk, a köz terhek viselésére az utak tsinálására mindenkor meg jelentünk, noha továbbá a köz bátorság, a belső köz tsend, leg kevesebb gántsot nem szenvedett, a kártélozás, a tolvajlás is falubéli lakosok által előbb meg történt, mint azon által ell nem gondolhattyuk mi okbul folyó évi Május hó 1ső napján Tekintetes Hertelendi Imre T. N. Zala Megyei Fő Szolga Bíró idegen szekerekre fel rakattatván ingó javainkat, még 15 napot sem várva a szőlő gyepün kívül minden irgalom nélkül le szóratta [...]".⁹ Ugyanakkor szintén rögzített tény: az akár hegytörvénybe foglalt és egyéb elrendelt vármegyei szankciók ellenére valójában jelentős történeti hagyománya, megszokott gyakorlata volt a hegyre költözésnek. Főként a zalai területen, ahol a XVII. századi török előli futások idején is gyakorta a szőlőhegyekre menekültek.¹⁰ Sőt, anélkül, hogy a szőlőhegyekre kellett volna kiszorulnia a falusi lakosságnak, egyes hegyeken akár több ingóságot és építményt is felhalmoztak a hegybirtokosok, mint a belsőségi területeiken.¹¹

           Szintén már a XIX. század első felében, történetesen 1825. március 27-én határozott arról Vas vármegye közgyűlése, hogy a "Kemenesalatt Mihályfai Helység" (ma Kemenesmihályfa, Vas)¹² szőlőhegyén megtiltja a "hegybéli lakosok" tartózkodását, és elrendeli a helységbe való leköltözésüket. A "hegyben szanaszét való Lakások" megszüntetését a helytartótanács vonatkozó rendelkezésével összhangban itt is a hegyben megforduló csavargók, illetve az egyébként sokat emlegetett "köz bátorságra" igen csak veszélyes hegyben "czirkálló vendégek" miatt tiltották meg. Kemenesmihályfán úriszék ítélete alapján el járva kellett a helybeli lakosok házainak "elbötsültetés"-ét végrehajtani, melynek során meghatározhatták a házakért letehető summák mennyiségét is. Így, akik a hegyvámos területen "lakásra alkalmaztatott Épületekben" laktak, azoknak a helység közös "fundusán", azaz telkén kellett alkalmas, arányos lakóhelyet kijelölni, melynek fejében pedig "az által szálléttandó zsellérek Esztendőnként a' földes Uri hatalom megesmérése jeléül valamit fizessenek" – szólt a megkötés.¹³ Az eredményekről való tudósítást Békássy Imre főszolga bíróra bízták a vármegyén – akárcsak a szőlőhegyen és a faluban több ízben is gyújtogató bűnösök megtalálását.¹⁴
           A faluközösség részéről a mihályfai szőlőhegyen lakókkal szembeni bizalmatlanság még 1820-ban kezdődött, mikor is Farkas János hegybéli lakost kirabolták, és egyúttal a hegyen több pincét feltörtek. Ettől fogva a helységben lakó földesurak arra lettek figyelmesek, hogy a falusiak közül egyesek a hegyben lakókhoz feljárnak, és éjjelenként titkos gyűléseket tartanak. Szemükben mindez igazán akkor vált veszedelmessé, amikor is Illés János volt vármegyei esküdt szőlőhegyi pincéje a tűz martalékává lett. Még ugyanebben az évben, 1823-ban a Vidos Lajos táblabíró tulajdonában lévő, a hegy fölött álló birkás akol is leégett.¹⁵ Sőt, a következő év sem múlhatott el tűzeset nélkül. Az áldozat ekkor szintén a táblabíró volt, vagyis, hogy a szőlőheggyel szomszédos, de még a falu részen fekvő pajtáskertje.¹⁶ Ám ehhez hasonlóan még Dubnitzkay "Kapitány Urnak" a takarmányos kazla is leégett a falu túlsó végén. Akárhogy is, a tetteseket ugyan soha nem fogták el, mégis minden esetben a szőlőhegyen lakókat gyanúsították a gyújtogatásokkal.
           A panaszos földesurak és birtokosok Hegedüs György vármegyei táblabíró, Osvald Lajos járási főszolgabíró és Hrabovszky Sámuel tiszti alügyész jelenlétében, a vármegyei rendelkezésnek megfelelően, 1826. április 5-én tartották meg az úriszéket Mihályfán.¹⁷ A faluban és környékén tapasztalt visszaélések és rendellenességek miatt ekkor elrendelt, kilenc cikkelyből álló rendtartás elsősorban magára a falura vonatkozott. A hatodik cikkely azonban a szőlőhegyek működését is igyekezett megregulázni. A rendtartás szövegezése tanulságos módon a szőlőhegy fogalmának egészen gyakorlatias meghatározásából indult ki: "Minthogy a' Szőlő Hegyeket mint kis Kerteket és Gyümölcsfa nevelő Helyeket tekinteni szükség, hogy a' Birtokosok fundusainak illendő Hasznát vehessék, ugyan azért mind azt, a' mi illy Haszonvetellel ellenkezik elháréttani szükséges.".¹⁸ A szőlőhegyi haszonvétel legnagyobb akadályának mindjárt a "Szőlő Hegyekben szanaszét való Lakás"-t tartották, mivel az ott lakók gazdálkodása, marhaés disznótartása egyébként is sok kárt oko zott, akárcsak az őszi és tavaszi legeltetések a szőlőhegyeken. Ezt még az is tetézte, hogy a hegyi lakosok menedéket adtak "a' Köz Bátorságot felháboríttó rossz embereknek", ho vatovább egyeseket életmódjuk alapján egyenesen orgazdának lehetett tekinteni. Utóbbiakat gyanúsították a faluban történt gyújtogatásokkal, meg persze a szőlők közti karók el lopásával. A veszélyt növelve, a más helységekből is a szőlőhegybe költözők száma egyben vészesen megszaporodni látszott. Ezért a hegybéli "magános lakások"-at inkább meg tiltották, mégpedig úgy, hogy a szőlőhegyi házak elhagyására egy évet hagytak lakóiknak. Mindezzel együtt, mivel a hegybéli házakhoz nem tartoztak, tulajdonképpen nem is tartozhattak a falu egyébként is megterhelt legelői, szintúgy egyéb határai, a hegyen lakók marháinak legeltetését ezentúl egyáltalán nem engedélyezték – még ha őket magukat a vármegye számára tett hivatalos megnyilatkozásokban a mihályfai "Helységnek egyenlő jussal biro lakosi"-nak tekintették is.¹⁹ A válságos helyzetet a nemes urak azzal a döntésükkel is tovább bonyolították, hogy a hegybélieknek tizenöt napot adtak a marhalegeltetés megoldására, egyébként azzal fenyegetőztek, hogy a nemesi falu élén álló hadnagyhoz hajtják be az állatokat, és ellenértéküket a helység közös kasszájába helyezik.
           A rendtartás magának a hegybéli helységnek, pontosabban a hegybéli közösség – itt hegymesterekből és esküdtekből álló²⁰ – elöljáróinak korlátozását is magába foglalta. Először is beszüntették a hegymesterek kinevezésének addig volt szokásos gyakorlatát. Ennek értelmében a hegybirtokosok szüretkor szokásos gyűlésén többé nem engedték, hogy a jobbágyok maguk válasszák meg elöljáró rendfenntartóikat. Az erre való jogot sokkal inkább a falusi nemesi elöljáróság hatáskörébe rendelték, mivel szerintük a jobbágyok cinkos összekacsintásban "egymásnak vétteni nem akarván" egész egyszerűen nem büntették a szőlőhegyen legeltetőket. Amivel persze jelentős károkat okoztak. Az úriszék idején volt hegymestereket az egyszerűség kedvéért egyúttal a következő szüretig megerősítették, de csak olyan kitétellel, hogy azokat a kuriális falu hadnagya alá rendelték. Nyomatékosítva az elöljárók érdekeltségét a büntetések kiszabásában, a befolyt összegeket, a korábbi szokást felrúgva, immár nem borra adni rendelték, hanem egyharmad-kétharmad arányban a hegymesterek és helység közös kasszája között kellett szétosztaniuk. A szőlőpásztorokat Szent Györgynapkor (április 24.) kellett felfogadnia a közbirtokosságnak, amelytől előbbiek függő viszonyba kerültek. Meghatározták a hegybirtokosoknak azt is, hogy a szüret időpontját ezután csak a meghívott nemes birtokos urakkal együtt, közösen tartott gyűléseken szabad elrendelni, aki viszont a döntés előtt szüretelne, azt négy forintra büntethetik. Egyszerűen betiltották az állatok szabadon bocsátását is a szőlőhegyen, melynek büntetését nemtelen esetében tizenkét pálcaütésben, nemes emberre vonatkozóan 12 forintban érvényesíthették. Ha valaki ezt megtagadta volna, annak büntetését még meg is duplázhatták. Akárhonnan is nézzük, lényegében ezekkel a szigorításokkal az úriszék a nemesi község fennhatósága alá rendelte a teljes hegybéli birtokos közösséget, mégpedig a hegybéli lakosok miatt – legalábbis ezt az ürügyet felhasználva.
           Az úriszék rendelkezései azonban nem érték el maradéktalanul céljukat, ugyanis a mihályfai hegyen lakók felháborodásukban nem sokkal ezután, már 1826. július 15-én szintúgy a vármegyei közgyűléshez folyamodtak panaszaikkal.²¹ Többek között, szólt a védekezés, úgy rendelték el megszokott lakóhelyeik²² elhagyását, hogy valójában semmi vétekkel nem voltak terhelhetők, ráadásul szerintük rossz embereknek még csak menedéket sem adtak. Földesuraikkal tudatták: ameddig Őfelsége az egész országban egységesen ki nem tiltja a hegybéli lakosokat a szőlőhegyekről, addig ők azt el nem hagyják. Sőt, Farkas János hivatkozott kirablásakor, miután a rablót elfogták, még maguk "öszvö vagdalták". Ezt a mihályfai helység elöljárói 1829-ben bizonyító levelükben is elismerték.²³ De ami valóban a legnagyobb gondot jelentette: hiába rendeltek számukra telkeket a faluban, azokat ott tőlük megtagadták. Mindezek felett még azt is elpanaszolhatták, hogy a szomszédos simonyi (ma Nagysimonyi, Vas)²⁴ hegybéli lakosok sem fizették náluk becsületesebben az adót, nem "forspontoztak"²⁵ szorgalmasabban, "nem örültek jobban vért ontó fijaik katonáskodásán", mégis velük ellentétben azoknak a vármegyéről házépítésre helyet és segítséget rendeltek. Akárhogy is, a mihályfai szőlőhegy lakói végül azt kérték, hogy a simonyiakhoz hasonlóan őket is vegyék megyei pártfogásba, és ezután is legeltethessenek a mihályfai határban.
           1826-ban a vármegye utasítására a már említett Osvald Lajos járási alszolgabíró és Hrabovszky Sámuel tiszti alügyész vizsgálták meg a hegybéli lakosok panaszait, de azokat határozottan visszautasították. Mivel a megvádolt hegybéli lakosok még csak el sem mozdultak, ezért 1827. Szent Mihály napi (szeptember 29.) határidőre újra elrendelték a hegybéli lakóhelyek megszüntetését. Az intézkedés foganatosítását Osvaldra bízták. Ő volt az, aki a vármegyének később szintén tudósítást adott az emlegetett simonyi szőlőhegyről, és úgy találta, hogy akkor mindösszesen hat házat, vagyis pincét használtak lakásnak. Az ottani szőlőhegyen zsellérek és más szegény emberek éltek, kik közül egyesek "vonyós, rideg, és egyébb apróbb marhákkal bírnak".²⁶ A megrajzolt kép igencsak ismerős: a hegyi lakosok a szomszéd szőlőbirtokosok karóit elégetik, "a' Ház" körül lévő ludakat, tyúkokat és a gyümölcsösöket elfogyasztják, ráadásul tűzesetek itt is előfordultak. Mivel így aztán őket is szintúgy veszélyesnek minősítették, ezért a hasonló esetekben szokásos gyakorlat szerint a vármegyei közgyűlés 1828 nyarán Szombathelyen elrendelte, hogy a szolgabíró utasítsa őket a szőlőhegy elhagyására, egyben a falu közbirtokosságát pedig arra intették, hogy a "közz fundusból" házhelyeket engedjenek át számukra és segítsenek nekik házat építeni.²⁷

           Ugyan a vármegye a hegyben való lakást megtiltotta, de arról megfeledkezett, hogy a szőlőhegyi lakhelyek alapvetően mégiscsak pincék voltak, és hegyvámos birtokosok használták őket. Így aztán azokat Mihályfán mégsem becsülték el – de feltételt szabtak. Mégpedig azt, hogy a pincéket lakásnak többé nem használják, és tulajdonosaik a szokott hegyvámot továbbra is megadják.²⁸ Hiszen egy hegyvámos földesúrnak mégiscsak ez volt a legfőbb érdeke. A nemesek gyanakvását vi szont az is bizonyítani látszott, hogy újabb káresetek következtek, mióta a hegyen lakók panaszos kérésüket a vármegyére benyújtották. Sőt, hegyvámos földesura tilalma ellenére Tóth János még új házat is épített a szőlőhegyen.²⁹
           De vajon kik is voltak azok a "rossz emberek", akiknek a hegybirtokosok lehető séget adtak a mihályfai szőlőhegybe befészkelni magukat, és akiktől a falu nemes urai remegve tartottak? Kotzor Istvánnak, a nemesi község hadnagyának 1832-ban fogalmazott levele alapján úgy látszik, a mihályfai hegyen kétféle módon laktak. Egyrészt egyesek a maguk által épített házban rendezkedtek be. Ilyenek voltak szám szerint heten, úgy, mint Csuka Mihály, Palanki Mihály, Berki Istvánné, Kiss Lászlóné, Imre Mihály, Horvát István és Kováts Péterné. Másrészt más hegybirtokos jobbágyok a pincéjüket alakították lakóház zá azért, hogy ott zselléreket tartsanak.³⁰ Ilyen volt például az előbbiekben említett Tóth János is, akinek lakóházas pincéjét egy Csöngéről jött bizonyos Gaal nevű lakta. Hasonlóan Vida Péter pincéjében egy kétes magaviseletű juhász felesége élt, Gosztola Istvánnál pedig hol egy, hol más gyanúsnak tartott ember. Szabó Péternél szintúgy a Kamondy nevű juhász tolvaj felesége húzódott meg, bizonyos Eörynél pedig megintcsak egy juhászbojtár felesége, de még azon kívül is Tőke Pál, aki már két ízben a Vas vármegyei tömlöcöt is megjárta.³¹ Akárhogy is, utóbbiakat nem lehet egyszerűen csak a hegybéli csavargó életmódot folytató nincstelenek közé számítani.³²
           Az említett pásztorok és feleségeik névsora alapján máris nem csodálhatjuk, ha a pinceveréseket és kirablásokat összefüggésbe hozták a környék ellopott birkáival, melyeket a nemesi elöljárók nyomozásai alapján a pincéknél és a "Hegyi lakosoknál emésztettek meg". Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a hegyi lakosok közül Tóth János és Tőke Pál "gonoszságokért", de még Kováts Péterné is korábban lopásért kapott büntetést a vármegyétől. Akárcsak a volt kanász, egyben hegybéli lakos, Szabó Péter jobbágy "Hegyi Zsölerje".³³ 1830 januárjában, mikor is Hrabovszky Sámuel Vas vármegyei tiszti alügyész Mihályfára látogatott, egészen pontosan Vidor Józsefnéhez, ott meghallgatta Kotzor hadnagyot is. A helység elöljárója nem mulasztott el beszámolni arról, ahogy 1829 decemberében az asszonyság udvaráról egy éjjel elloptak egy "Harangos Ürü"-t.³⁴ Kotzornak példás módon elég gyorsan sikerült rábukkannia a tolvajok nyomára. Az egyikük a "Kis tsúf" néven jól ismert Üszög Jancsi volt, illetve annak atyja, a vármegye tömlöcéből csak kevéssel korábban szabadult Kis János. Mindketten a helység fogadott juhászai. A "virtigli" pásztorok azonban nem voltak egyedül, velük tartott még Sebestyén Miska is, úgy a sokat emlegetett Tőke Pali: mindketten "a' Kemenes Mihályfai Hegy felett lévő lakosok." Elfogásukat követően Kotzornak mindannyian megvallották a tolvajlást, sőt még a korábbi hónapokban eltűnt tizenhat juh ellopását sem tagadták le. Tetteik következménye "sulyos Testi Büntetés" lett.
           A kemenesmihályfai nemesi közbirtokosság szemében veszedelmes befogadott szőlőhegyi lakosok tehát főként a faluközösségen kívül álló, de a környéken felfogadott pásztorokból és asszonyaikból tevődtek össze. Miként az a néprajzi irodalomból jól ismert, a pásztorfeleségek országszerte egyébként is periférikus, olykor egészen különálló csoportot alkottak a falvak nőtársadalmában.³⁵ Ennek értelmében elsősorban egymás között barátkoztak, szomszédoltak, és ha kellett, segítettek. Ez az életmód együtt járt azzal is, hogy általában a falu szélére épített pásztorházaikban éltek egymás szomszédságában – itt a falu határában lévő szőlőhegyen. Fizikai munkát is csak ritkán vállaltak, a mezőgazdasági munkákban alkalomszerűen segítettek. Inkább férjük helyett ők gyűjtötték be a gazdától a pásztorbért, és elsősorban családjuk élelmezésével, gyermekeik ellátásával voltak elfoglalva.³⁶ A kemenesmihályfai szőlőhegyre vonatkozó történeti forrásokból úgy látszik, hogy a helyi adottságok mentén az itteni szőlőhegyek szobás présházpincéiben szintén egy ilyen, a faluközösségéből kiszorult, de összetartó helyi pásztorság lelt otthont az 1820–30as években. Annak kérdése, hogy a tolvajlások mennyire tekinthetők a közismert pásztorvirtus megnyilvánulásainak, vagy esetleg hátterükben a szegényparaszti családok szükségletkielégítése állt,³⁷ esetleg valami más, az adatokból nem eldönthető. Miként tulajdonképpen az sem, hogy volt-e bármi összefüggés a lopások és verekedések, illetve a gyújtogatások között.
           Mindenesetre Mihályfa nemesei nyilvánvalóan soha nem tágítottak álláspontjuktól a hegybéliek mentegetőzése és minden hiábavaló védekezése ellenére. Szerintük a szőlők végében lévő pincékben,³⁸ "vagy is ezen Pintzékhez ragasztott Lakóhá-zaknál" – értsd: a présházpincékhez épített szobákban – lakók miatt történtek a különféle tolvajlások, rablások, verekedések, pinceverések, a szőlőkben tett kártételek, de még a gyújtogatások is mind a hegyben és mind a helységben. Ebbe belejátszhatott az is, hogy a mihályfai nemesi közbirtokosság előtt a szőlőhegyen lakók többnyire idegeneknek számítottak. Ráadásul társadalmi szerepük, jogállásuk, adózási kötelezettségük számos bizonytalanságot mutatott, így leginkább nemkívánatosnak tartották őket. Egyfajta liminalitás jellemezte őket, s mint liminális personae, Turneri "küszöbemberek" lévén kicsúsztak és átfolytak a konvencionális osztályozás mindennapi hálóin, melyek irányították a faluközösségben normális "együttes élet terét".³⁹ Az elutasítás, a kirekesztés gesztusa érhető tetten abban is, amikor 1825-ben egy összeírásban nyíltan nem számították a hegyi lakosokat a falubéliek közé, még ha szerintük az országút mellett sorakozó egyes lakásaik "helye mintegy utcát láttatik formálni".⁴⁰ De hiába a látszat, a szőlőhegyeket a gyepű éles vonalhatárral választotta el, mely a nemesi falu és a zsellérek lakta szőlőhegy társadalmi különbségeit is megtestesítette. Ráadásul, a vármegye tiltó intézkedésével összhangban, a mihályfai földesurak tisztában voltak a Dunántúl más vármegyéiben lejátszódó történtekkel, melyekre igen szemléletes módon már 1830-ban is hivatkoztak: "[...] Éppen azon Németségi et Tóthsági Járásokban [vagyis a mai Dél-Burgenland, Szlovénia határmenti, illetve Vas megye déli területein], a hol is nem az Hegyben laknak a Lakosok, – hanem az Helységekben lévő Házak egymással nagyobb távolságra építtettek, vagyon kőz-Tudomány szerint a legnagyobb bátorság, ugy, hogy több Esztendők le folyta alatt is, alig van példa, hogy valaki Tolvajságért vagy más gonoszságért bűntettessék; – nints tehát a T. Vármegyének semmi indító oka azon Lakosok meg szorittására – Ellenben ugyan hasonló nagyobb bátorság okáért már szomszéd T. Zala Vármegye is némelly Hegyekben, T.Tolna Vármegye pedig az egész megyére nézve a Hegyi Lakásokat el tiltani méltoztatott. [...]"⁴¹

           Mindemellett érdekes látni, hogy a generációk óta a szőlőhegyi örökükben lakók valamennyire a hegybirtokosok – a szőlőhegyet rendesen művelők – közössége tagjainak is tartották magukat. Persze, csak ha kellett, hiszen egy esetben még a szőlőhegy saját rendszabályait is magukra vonatkoztatva védekeztek. Ám eléggé rendhagyó módon. Ugyanis mikor a mihályfai nemesek ösztönzésére a marhák legeltetése ügyében eljáró Kotzor hadnagy több ízben is egeket sértő hangoskodással fenyegette meg őket, ezt annak ellenére tette, hogy a "hegybéli articulussainknak egyik tzikkele" tiltja a hegybéli káromkodást, ehhez képest ilyen esetekben "mi magunk magunkat... megszoktuk bűntetni" – vallották a hegyen lakók.⁴² A szőlőhegyek rendjének ezt az általános, szerte a Dunántúlon közismert kitételét persze azzal az élccel hangsúlyozva panaszolták a vármegye közgyűlése előtt, hogy külön kiemelték Kotzornak a tokorcsi hegybéli hegyvámos úrként való érdekeltségét.⁴³ Nos, legalább ennyi elégtételt vehettek rajta.

           Mindezen túl, hiába a helyenként meglepően jól argumentált védekezés, a mihályfai hegy a vidék legrosszabb hírű szőlőhegyének számított egyébként is. A környéken, belevéve a sitkei, miskei és somlai hegyeket, sehol sem törtek fel annyi pincét mint itt, de még a vármegye tömlöcét megjárt vádlottak számáról is nevezetes volt a falu is, hegye is.⁴⁴ Sőt, ide véve szintén a szomszédos Semjénben (ma Kemenessömjén, Vas)⁴⁵ történteket, a mihályfai nemesek álláspontjukban, előítéleteikben csak megerősítést nyerhettek. Mert bizony a sömjéni hegy lakói sem maradtak el a hírhedt szőlőhegyi lakók, és lám: asszonyok, lányok mögött. Erről a szőlőhegyről a korábban más, hasonló ügyekben is el járó, volt kemenesaljai járásbéli alszolgabíró, a Csengén (ma Csönge, Vas) élő Felső Őri Osvald Lajos fogalmazott bizonyító levelet 1830-ban.⁴⁶ Beszámolója kiemelte, hogy még alszolgabírói beosztása idején, 1828. május 17-én egy olyan jelentés miatt kellett, hogy Sömjénbe induljon, mely szerint a "Sömjéni Hegyben lakását tarto Horváth Juli rossz életű személynél" az éjszaka a vármegyei pandúrok megfogták nemes Horváth Sándort és Árvay Ádámot. Horváth Juli hegybéli lakása a leírás szerint a szőlőhegyen olyan "gonoszságoknak barlangja", mely egyenesen "éjjeli bordélyház" volt, amit a nemes fiatal legények akkor éppen, állítólag először látogattak. Őket ugyan némely földesurak közbenjárására a "legkeményebb meg dorgállás" után elengedte Osvald, de mivel éppen nála volt a vármegyei rendelet a hegybéli lakások megtiltására, így hát mit tehetett, Horváth Julit a következő Szent György napig (április 24.) elköltözésre kötelezte.⁴⁷ A "Kemenesali Sömjényi" hegybéli birtokosok nevében Csupor Pál és Tóth István hegymesterek, továbbá nemes Itzés Zsigmond és még további hat esküdt aláírásával fogalmaztak meg tanúvallomást 1830. április 30-án. A nevezett Szent Kúthegyben Horváth Julinka bordélyházát már régóta jól ismerték, "melly miatt a Helsigbéli ifjúságnak nagy romlásával a Hegy ben sok károk történtek s' naponként most is történnek". Így hát hiába volt aztán a dorgálás is, a pandúrokat követően majd egy jó esztendővel a hegybéli elöljárók újfent rajtakapták ugyanott egy éjjel Árvay Ádámot. A büntetés kiszabása után ezúttal Mindszentnapra (november 1.) adtak határidőt Horváth Julinak a szőlőhegy elhagyására a semjéni hegymesterek. De ő nem csak, hogy nem teljesítette a hegymesterek utasítását, de még egyik éppen férjhez menő lányával gyakorta esténként a falut járták "s' a könnyebben hozzájok hajló leginyeket föl hívták a Hegyre s a szerentselten marha dog által el veszet barmoknak husával vendégöltik". Az ilyen "gonosz társalkodás és éjjeli dombérozásnak" tulajdonították, hogy a megelőző esztendőkben egyetlen éjszaka alatt hat pincét feltörtek, a későbbiekben pedig még tizenöt másikat is, melyek közül egyeseket még utóbb több esetben.
           A hegybéli elöljárók az "illy magányos barlangokbeli torsalkodások által elfajult Embereket" még megfenyíteni sem merték. Főként annak tudatában, hogy miként az már jól ismerthírhedt volt akkor, a szomszéd mihályfai helységben és a hegyen több gyújtogatás is történt, ráadásul a közelben nagy szél idején az igen tekintélyes Kamondy Lajos takarmányos kertje az épületeivel együtt égett le. Mi több, még két másik helyi nemes ember is hasonlóan pórul járt. A sömjéni hegybéli helység elöljárói tehetetlenségükben a szőlőhegyi bordélyházat sem tudták felszámolni, ezért azt kérték, hogy a Magyar Királyi Helytartó Tanácsnál jelezzék az esetet.⁴⁸ Mindeközben, miként a korábbiakban láthattuk, a szomszédos Mihályfa nemeseinek köszönhetően, a jól fel fogott hegyvámos érdekek szerint a szőlősgazdák ("hegybirtokosok") egykor szabadon választott elöljárókon keresztül érvényesített önrendelkezése – ha tetszik, intézményesített liminalitása – is múlttá vált, de legalábbis a falu által ellenőrzött módon beszűkült. Ahogyan a két eset is példázza, a hegybéli közösségek elöljáróinak rendfenntartó képessége, lehetősége igencsak szűkösnek mutatkozott a szőlőhegyi lakosok problémás helyzeteinek szintjén. A Kemenesalján megbújó, kis számú hegybéli szórványnépesség – mint a szőlőhegyet művelő gazdák közösségén (is) kívül állók – zaklatása azonban a fentiekben bemutatott helyi és megyei intézkedésekkel vélhetően még egyáltalán nem érhetett véget. Mégis, e rövid (mikro)történeti fázis is jól példázza, hogy a XIX. század első felében kialakult társadalmi-kulturális, gazdasági és politikai körülmények közepette a Nyugat-Dunántúl paraszti szőlőhegyein az egyes helyi, térségi adottságokból fakadóan milyen sajátos és szövevényes módon folyt az esetleg már sajátos közössé gekké fejlődő, hegyekre kiköltözők üldözése.