A FEKÜVŐ KINCS

                                                                                                                                                     Homérosz kilétét, tevékenységét harmadfélezer éve vitatják és csodálják műveinek olvasói. A tudományos világ – számos szakterületen – ma is kutatja. Elemzi, párhuzamként, magyarázatként használja eposzait, vizsgálja a mű születésének körülményeit, az orális költészet szerepét és működését. Az Iliász és az Odüsszeia egy letűnt világot, a mükénéi hagyományokat, történelmet, a görög istenvilág megszületésének korai állapotát, az eszményeket, a hőskultuszt mutatja be, a görög korai vaskorban. A Kr. e. VIII–VI. században a mediterrán "regősök" (vándor énekmondók, rapszódoszok vagy homéridák) énekei tartották fenn a "régi dicsőség" emlékét, egy először hanyatló, majd stagnáló, később lassan fejlődésnek induló korban, ezzel a görögség számára e nehéz időszak átvészelését is segítették. A széthulló, majd újraformálódó törzsek, a születő poliszok világában a görögök ekkoriban a két, egymással viaskodó euboiai város, Khalkhisz és Eretria (a meginduló gyarmatosítás két élharcosa) között hosszan elnyúló háborúskodásban vettek részt valamelyikük oldalán, a termékeny és rézben gazdag lélantoszi síkon, ennek kincseiért, s közben az elmúlt idők görög hőseinek Trója falai alatt vívott harcaira és Odüsszeusz bolyongásaira emlékeztek. E korszakban tágult ki a görögök érdeklődése minden, korábban ismeretlen terület felé, elsősorban fémet, nyersanyagokat, gabonát kerestek, majd később piacot is a lassan újra fellendülő gazdaságuk számára.

           A késő bronzkor egyik fontos forrása a különböző típusú és összetételű kincsleletek sora, melyekből nagyon sok, itt vizsgált kérdésünkre – alapos mérlegelés és körültekintés esetén – választ kaphatunk.²
           A késő mükénéi, szubmükénéi korszak egyértelműen az első európai egység megszületésének az ideje. Ekkor – Európaszerte mindenhol – hasonló folyamatokat, anyagi műveltséget, hit- és szimbólumbeli egyezéseket, azonos tárgyakat, kulturális kiegyenlítődést találunk. Ami a mediterrán világban megtorpanást jelent, az a "barbár" Európában hirtelen meggazdagodást, az ismeretek, kapcsolatok sokoldalú bővülését, akkulturálódást. A régészeti lelőhelyeken talált késő bronzkori újdonságok közül, csak jelzésszerűen:
           – Új ékszerek, a fibulák (ruhakapcsolótűk), az Égeikumban, Itáliában, Közép-Európában megjelenő alapformái: a mi biztosítótűnkre hasonlító "fibula ad arco di violino", és belőlük kifejlődött területi változatok, közöttük a különböző Kárpát-medencei formák.
           –A fegyverek igen széles területeken szinte azonosak, elsősorban az újdonságnak számító védőfegyverek használata terjed; e kapcsolatok jelentősége rendkívül nagy, hiszen a távoli területekről érkező zsoldosok informálódhattak a legmodernebb déli haditechnikai vívmányokról. Az Égeikum területén is megtalálhatók ugyanazok az északi típusú kardok, amelyek Európában bárhol, Franciaország területétől Ciprusig; de a "barbár" törzsek nyersanyagforrásairól is tudomást szerez(het)tek a fémhiányban szenvedő görög területek. Nem elhanyagolható fontosságú a harcikocsik megjelenése sem. A valódi keletiek után (Árokalja/Arcalia, Abos/Obesovce) a helyi bronz műhelyek által készített variánsok sora (pl. Komját, Sajóvámos, Velem–Szentvid, Várvölgy stb.) is megtalálható a legkülönfélébb kincsleleteinkben.
           – A bronzipar egyik csúcsprodukcióját jelentő bronzedények általános használatát, változatos típusait (vannak egyértelműen déli ösztönzésűek, pl. a szűrő edények helyi utánzatai) és nemritkán egyedi formáit kell kiemelnünk. Ezek a fontos társadalomtörténeti változásokat jelző főnöki/törzsfői/királyi lakomák legfontosabb kellékei. A további lemezipari termékek közül – a presztízstárgyakból – a diadémákat (bronzból és aranyból), valamint a díszített lemezöveket is hangsúlyoznunk kell.
           – Késő bronzkori technikaitechnológiai újításként – a fémlemeztechnika változatos és széleskörű használatán kívül – a dróthúzást és eszközkészletének megjelenését is meg kell említenünk.
           – Bizonyos jelek/jelölések ('betűk') több funkciójú felbukkanására is figyelnünk kell: ötvöskalapács ("Szombathely vidéke"), nálunk szinte egyedi formát képviselő vállas laposbalta (Csabrendek), bizonyos láb- és karpereceken, valamint jelöléseket találunk öntőrögökön, öntőmintákon és öntőpeckeken.
           – Élénk(ülő) gazdaságra utal a nyersanyag tárolása, felhasználásra való különböző előkészítése, darabolása; ennek, valamint a különféle összetételű fémeknek a megjelölése; a súly, az egységek kialakulásának és talán standardizálódásának kezdeti nyomai a különféle alakú és anyagú rögökön. Az újraolvasztásra előkészített darabok, összetörve, egymásbaillesztve, félig összeolvasztva, gyakran edényben kerülnek elő (pl. Nagykálló). E gyakorlat arra utal, hogy a fémtárgyak egyik alapfunkciója a nyersanyag megőrzése egy újabb, vagy további felhasználásra.

           A [perzsa] "király az adóból befolyó pénzt a következő módon őrizte meg. Minden pénzt felolvasztatott és cserépedényekbe öntetett. Ha az edény megtelt, a külső cserépburkolatot összetörette. Ha pedig pénzre volt szüksége, mindig annyit törhetett le az aranyból, amennyi éppen kellett."
                                                                                                                                                                                               Hérodotosz 3,96. Hegyi Dolores fordítása

           A görög világban lassan meginduló élénkülés első jelei – keleti megjelenésükkel – már a Kr. e. X. századtól kezdve megfigyelhetők. A nyersanyag iránti tudakozódásaik, azaz fémfelderítő útjaik révén behálózták az ismert és addig még ismeretlen világot is. Ezek során a felkeresett és alkalmasnak talált területeken kereskedőtelepeket (emporia) létesítettek. Először tehát Keleten találkozunk a görögök egyértelmű hagyatékával: a levantei partokon, az Orontész torkolatánál: Al Mīna, kissé délebbre, a Poszeidonionnak is nevezett Ras-el-Bassit, ez utóbbitól északra, mintegy 50 kmre, az Antiokhia-környéki Tell Tainat jelzi jelenlétük – főleg a jellegzetes kerámiájukkal bizonyítható – nyomait. A szíriai Tell Sūkāsban – a Kr. e. VIII. században – már valamelyik görög istenség tiszteletére egy kis, oszlopos, ión szentélyt is építettek. A görögök más égtájak felé is tájékozódtak, és újabb területekre is költöznek: Anatólia déli részén – a kilikiai Tarszoszban –, valamint az egyiptomi Nílus-delta vidékén is – Naukratiszban – kereskedőtelepek létesültek. A már jól ismert nyersanyaglelőhelyek és fémműves központok: Thrákia, a Kaukázus-vidéke, a Fekete-tenger, a Kárpát-medence és főleg az ezeket összekötő, a görög mitológiából jól ismert, ún. Argonauták útján,a Borostyánkő-úton és környékén járnak, majd a jó kereskedelmi adottságú területeken, elsősorban a tengerpartokon létrehozzák apoikiáikat (gyarmatvárosok) is.
           A sötét kor és a korai, középső és késő archaikus kor görög társadalma (kb. Kr. e. 1050 és 700 között) biztosan erősen rétegzett volt. Gazdaságára sajátos kettősség jellemző: ugyan újraelosztáson alapult, alapvetően mégis elsősorban az önellátás jellemezte, és mindehhez az a nagyon fontos tény is hozzájárult, hogy bizonyos igények – elsősorban a fémművességhez tartozó javak és egyes presztízstárgyak elérése – csak kereskedelemmel elégíthetők ki. A homéroszi eposzok az arisztokratikus berendezkedésű, meglehetősen zárt, kis gazdasági egység, az oikosz működésébe nyújtanak bepillantást. E híradások ellentmondásosak: részben "összgörög" koalícióról beszélnek a trójai háborúban, ill. Odüsszeusz tíz évig tartó bolyongásáról. Mégis kevés "idegen" mozog³ a távoli területek között. A ritka, de fontos kapcsolatok fenntartásában szerepük lehetett az oltalomkeresőknek, akik részt vehettek a javak cseréjében is. Kölcsönös ajándékozás hálózata tartotta működésben a "kereskedelmet", a különféle rokoni, illetve vendégbaráti területi közösségek, pontosabban azok vezetői között. Biztosan voltak olyan kézzel fogható tárgyaik, amelyek "útlevélül" szolgáltak. Ezek közé tartoz(hat)tak a kézműves-jelek is. Homlokra tetovált koncentrikus körök létéről a görög és a bibliai hagyomány is megemlékezik (Küklopszok koncentrikus körös jele, vagy az ún. Káin-bélyeg – Káin utódai, a Tubalkain nemzetség tagjai fémművesek voltak.)

           A Mükénékori nagyhatalmú királyok (wanax, anax) utáni korszak görög törzsei különféle kisebb, lazán szerveződő egységekben éltek. Ezen, "fél-arisztokratikus" szemléletű csoportok tagjai közül, az isz-t birtokló (azaz iphi-vel=erővel rendelkező) lett a "király", akinek hatalma nem volt feltétlenül örökletes, ehhez kellett az a bizonyos erő és az arisztokrata társak elismerése is. A születőben lévő poliszok vezetése még nem "szakosodott", a király/fejedelem (baszileusz) – bizonyos járandóságok fejében – egyszemélyben gondoskodott mindezekről. Az ő tiszte volt:
           az agora (a szó első jelentésében ekkor még: 'gyűlés') összehívása,
           a közösség szertartásainak, ünnepeinek szervezése és megülése,
           a harcosok/hadi szervezet irányítása,
           az igazságszolgáltatás,
           az alapvető és presztízs áruk (fémek, só, bor, borostyán, egyebek) beszerzése,
           a társadalmi, diplomáciai kapcsolatok (szümposzion, agón) létesítése és fenntartása.
           E korszak királyainak egyik elsődleges feladata volt a fémek iránti, erősen megnőtt igény kiszolgálása. Ennek teljesítése élesen ellentmond annak a ténynek, hogy a görög arisztokraták megvetették a kereskedő személyét és tevékenységét (ahogy általában a kétkezi munkát is), de a kereskedőtevékenység megvetése a fémek beszerzésére mégsem vonatkozott. Sőt, a késő bronzkori/kora vaskori fejedelem/király kötelessége volt a fémek beszerzése. "A fémek iránti igény olyan égető volt, hogy beszerzésükben még a király is szégyenkezés nélkül részt vehetett. Amikor Athéné Mentésznek, Taphosz fejedelmének képében megjelent Télemakhosz előtt, azt mesélte, hogy vasat visz Temeszába, rézért cserébe. Ez semmi nehézséget nem okozott, és Athéné látogatása a vendégbarátok közötti értékes ajándékokról szóló párbeszéddel zárul" (Finley):
                                               "És a nevem Mentész, evezős Taphoszon vagyok én úr.
                                               S most ide érkeztem bárkámon az embereimmel,
                                               borszinü tengeren át idegenszavu néphez utazva,
                                               mert Temeszába megyek rézért ragyogó vasat adni."
                                                                                              Homérosz: Odüsszeia I. 180–184.
                                                                                              (Devecseri Gábor fordítása)

           Jellemző a helyzetre, hogy a presztízstárgyaival dicsekvő hős nem azt mondja, hogy pl. a ragyogó pajzsát, vértjét vette, hanem versenyen nyerte, ajándékba kapta, örökölte, társaival szervezett portyán vagy csak magányos 'hőstettként' rabolta. Még e két utóbbi – magányosan vagy bandában elkövetett rablás – is illendőbb tevékenység volt, mint keres kedelmi ügyletekbe bonyolódni, vásárolni. A fémekhez hasonló módon, a borról is kötelességszerűen gondoskodott a görög király:
                                               "Ökröket öltek sátranként, vacsorához is ültek.
                                               S jöttek a bárkák Lémnoszból, jó lémnoszi borral,
                                               mindet Iészonidész Euénosz küldte hazulról,
                                               néppásztor nagy Iészónnak, kit Hüpszipülé szült.
                                               Ő Agamemnónnak s Meneláosznak külön adva
                                               küldött, éppen ezer mérték színbort a hajókkal.
                                               Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,
                                               volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,
                                               más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,
                                               más rabszolgákat; viruló lakomát keritettek."
                                                                                              Iliász VII. 467–476.
                                                                                              (Devecseri Gábor fordítása)

Nadap (Fejér megye), kincslelet (1970). A reprezentatív lakomák kelléke a szűrőedény. (MAKKAY nyomán). A bort fűszerezve, hígítva és szűrve fogyasztották, mint a görögök. Ilyen szűrőedény Várvölgyről és töredékei Velem-Szentvidről is előkerültek.	A Ság hegyi 2. kincs arany diadémája és korongja. MOZSOLICS nyomán

Velem-Szentvid, a 14. kincs. A kőszegi Kincs című kiállításról (fotó: Tóth Márton)

Velem-Szentvid, aranykincs, 1929. A diadém és az aranykorongok Kiss E. Csaba rajza, ILON-NAGY-RÉVÉSZ és MOZSOLICS nyomán. A kincs nem túl reprezentatív, de nagyon fontos része az aranygubanc, amelyből spiráldíszeket, sújtást és ebből ünnepi melldíszt hajtogattak

           A következőkben vázlatosan áttekintjük, hogy a hazai késő bronzkori leletanyag mely tárgyainak és jelenségeinek vannak/lehetnek – az aktív fémművességen túl – kereskedelmi, sőt fontos társadalmi vonatkozásai is. Ezek közé tartoznak:
           –A kincsek, depotleletek, szakrális vagy profán (pl. történeti eseményeket, azaz harcokat, támadásokat jelző, közösségi vagy egyéni értékek, esetleg műhelyleletek, vándorkézművesek készleteként) értelmezése régóta vitatott téma, mind a hazai, mind a nemzetközi kutatásban. E különböző vélemények irodalma könyvtárnyi.
           – Külön probléma a településeken belül előkerült kincsek értelmezése. A német régészeti kutatásban ilyen esetekben is felmerült a szakrális magyarázat lehetősége; ti. azokat az – egyébként teljesen egyszerű – építményeket, melyekből kincsleletek származtak, szentélyeknek értelmezték (pl. Bullenheimer-Berg). E meghatározás ellen – ha a kincses házak alaprajzi egyszerűsége miatt nem is lehet kifogásunk – legfeljebb az egy lelőhelyen belüli több házból előkerült, több kincslelet miatt kell elgondolkodnunk. A párhuzamos időszak görögországi szentélyei sem bonyolult építmények, sőt! Számos nagyhírű szentély/ jósda tulajdonképpen teljesen kiépítetlen, vagy csak a klasszikus vagy még későbbi korban épül meg a szentély épülete. Pl. a híres dódonai Zeuszjóshely egy áldozati tripuszokkal körülkerített szent tölgyfa. Inkább a kincses házak fekvése és viszonylag nagy száma mond ellent a szentély-értelmezésnek. A homéroszi eposzok olvasása közben egy kézenfekvőbb magyarázat is adódik. E leletek egyikét-másikát értelmezhetjük olyan, házban tartott családi vagyonként, amelyet különféle, kifejezetten praktikus céllal raktároztak, többek között pl. hozományként, menyasszonyváltságként, vagy fogolykiváltásra illetve ilyenekre készülve.

                                               "Átreidész, méltó váltságért hagyd meg az éltem:
                                               dús házában apámnak kincsek halmaza fekszik,
                                               réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas:
                                               végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
                                               hogyha fülébe jut az, hogy gyermeke él a hajóknál."
                                                                                              Iliász VI. 51–55.
                                                                                              (Devecseri Gábor fordítása)

           Minden, e korszakban megszülető, központi településnek (erődített település, "város", polisz) önálló királya volt. (Vö.: Homérosznál, a kis Ithakának fejedelmei voltak: Od. I. 246–248.). Ennek a már erősen tagolt társadalomnak jellegzetes tevékenységei és ezekhez köthető tárgyai voltak. Az eposzokban említett eszközök, fegyverek, szokások a Kárpát-medence késő bronzkori lelőhelyein is felismerhetők, megtalálhatók. Ezek egyben a dunántúli törzsi vezetők, "királyok" létezésének biztos jelei is. Ezek közé tartoznak:
           – A folyamatos (működőképes, szervezett), virágzó fémipar, a nyersanyagok elérhetőségének biztosítása, távolsági kereskedelem.
           – Néhány egyedi szerszámtípus [démiurgoszt jelezhet, aki "mesterjegy"et(?), jelölést is használ].
           – A nyersanyagrögök fontosabb késő bronzkori formái: nyelv, cipó, lepény, "karperecek", barren, ingot, pálca, mandorla-forma, apró, ár-szerű öntvények – nagy mennyiségben találhatók meg a nagy kincsleletekben.
           – Fémműves szerszámok, öntőminták gyakori előfordulása a nagy fémöntő műhely-telepeken.
           – Arany nyersanyag vagy félkész termékforma – huzal, alaktalan öntvény (újraolvasztott tárgyakból! – Várvölgy 2004.), településen, házból, bronz tágyakkal együtt is előkerül.
           A kincsekben egyértelműen felismerhetők a jellegzetes arisztokratikus tárgyak

A rothengrubi aranykincs (Alsó-Ausztria, XIX. század közepe) egyik aranykorongja és az aranyfonalból hajtogatott melldísze. Naturhistorisches Museum-fotó, Wien

           Ezek:
           – A harcos elit modern felszerelései: harci- és más kocsik, illetve esetleg csak a kocsi egy jellegzetes részét jelzésként, jelképesen (pars pro toto) találjuk a kincsekben: kerékagydísz, tengelyszeg, kocsirúdvég-dísz, a védő- és támadófegyverek északi és déli típusainak arzenálja.
           – A lakoma kellékei, az evő- és ivókészletek – a közösségi étkezések/vendégbarátságok, szövetségek, férfitársaságok (apeliā, Männerbund), politikai kapcsolatok, szümposzionok (lakomák), agónok (versenyek), a homéroszi eposzok számos jelenetének elengedhetetlen felszerelései is:
           – húsakasztó kampók (Velem, Lengyel, Szombathely), nyársak,
           – változatos bronzedények: szitula (a görög borvegyítő vödör, a kratér itáliai és közép-európai megfelelője), szűrő, merőkanál, amphora, csészék, tálak, "bográcsok", kelyhek stb.
           – a rangjelző tárgyak: diadém, korongok, aranygubanc.⁴ Ezek feltehetően a közösségi ünnepi, vagy ceremóniaviselet részei lehettek, mint ahogyan a nagyméretű, nehéz, láncos fibulák is. Az előbbiek és néhány más szimbólum előfordulása nagy jelentőségű; azonos vagy hasonló vallási elképzeléseket, sőt közösen megült ünnepeket jelölhetnek.
           Ilyen vallási szövetségek, közös kultusz-gyakorlatok (amphiktiónya-k) létéről tanúskodhat a széles körben elterjedt azonos vagy nagyon hasonló szimbólumok sora: kerék, áttört korongok, a homokóraforma, Nap, napbárka, vízimadarak és más szimbólumok.
           – A "jogar" vagy feltehetően jogarként (is) használt, a szimbolikus erőt, hatalmat kifejező/megjelenítő tárgyat (kétkarú csákány, régi régészeti szakszóval "fejbísző", esetleg az ötvöskalapács, a jelölt véső, vagy a lándzsák bizonyos típusai jöhetnek szóba ilyen tárgyként), melyet az agorán felszólaló fejedelem tartott a kezében.
           – A borostyán-kereskedelem célja is vallási lehetett. A kutatás a lánckereskedelem egyik bizonyítékának, mások – Apollónnak szánt – mintegy "egyházi adónak" tartják. Hérodotosz és Kallimakhosz határozottan a kultikus hagyományt hangsúlyozza – a "nagyon szent lányok" érkezését tavasszal, északról, a búzaszalmába tekert adományaikkal – nyilvánvalóan borostyánnal.

           A kínálkozó kérdések legizgalmasabbja a végére maradt. Hogyan értelmezhetők a településeken előkerült kincsleletek?
           – A velemi kincsek [hét kincs magáról a Szentvid-hegyről (az egyik aranylelet), 11 vagy 13 a lelőhely külső területéről],
           – a Ság hegyről öt bronz kincslelet ismert, az egyikben aranyak (diadém és korongok) is vannak, valamint egy rövid kard, hüvelyével együtt, három pedig a környékről.
           – Hasonlóképpen, a Tisza-vidéken is gyarapszanak a különféle méretű, rangú településeken belül (!) talált, kisebbnagyobb darabszámú kincsleletek.
           – Hogyan lehet/kell a Várvölgy–Nagyláz-hegyen feltárt, 160 hektáros területű, hatalmas erődített telep hét hektáros teleprészének (kézműves negyed?) házaiban, 2004-ben lelt, 16 új kincset, illetve az ugyanott, már 1926-ban előkerült bronz- és arany tárgyakat is tartalmazó, valamit az 1981-ben előkerült, a közösségi lakomák céljaira szolgáló hatalmas méretű üstöket, és bor-vegyítő vödröt (szitulát) tartalmazó bronzedény-kincset értelmezni?

           Úgy látszik, a Kárpát-medence késő bronzkorában, a görög polisz kialakulásának idejével párhuzamosan, a Dunántúl és az Alföld lakosságának életformájához, mindennapjaihoz is szorosan hozzátartozott a bronztárgyak birtoklása, szétosztása, juttatása érdemekért, célokért, illetve ezek esetenkénti visszagyűjtése is. Annál is inkább érdekes ez a jelenség és korszak, mert fémanyagban e terület egyértelműen jóval gazdagabb, mint a görög! Csak a tengerpart adta előny (a szabadabb mozgási lehetőség) hiánya okozhatta a Kárpát-medencei fejlődés megtorpanását. A legelőkelőbbeknél aranyleletekkel – valószínűleg a "király" ünnepi viseletének ékszereivel, illetve az ezek készítéséhez szükséges félkész- és nyersanyaggal – is találkozunk.
           Hogy Homérosz (keimélia keitai), illetve jelen esetben az őt fordító Devecseri Gábor igen szemlélete magyar kifejezésével éljek: a feküvő kincs (Od. IV. 600., néhány sorral lejjebb – 613. sor – a kincs, mely a palotában hever, azaz a szükséges célra, a kellő időben rendelkezésre áll, és (vö. még a korábban idézett helyen: Il. VI. 52. is) szinte házankénti birtoklása szabta meg az élet mozgásterét a késő bronzkori társadalom tagjainak egymás közti szövevényes kapcsolatrendszerében. A lassan újraszerveződő városok társadalmi alakulatai a(z) – pusztán rokoni kereteken belül, szinte szertartásosan zajló – ajándékozáson már régen túljutottak; az intenzívebb cserét, a kereskedelmet is befolyásoló vendégbarátságok lehettek az összekötői a nagyobb, területi közösségek közötti javak áramlásának. A tirünszi alsóváros egyik házában talált, több évszázad jellegzetes edényeit, ékszereit, fegyvereit és egyéb tárgyait (bronzot, aranyat és borostyánt) felölelő kincsleletet – a palotakorszak után –, a város egyik rangosabb családja, hasonló céllal raktározhatta.
           A bronzkincsek egy része tehát, a helyi, nagy múltú és gazdag fémművesség nyomán felvirágzó arisztokratikus életvitel elengedhetetlen része volt itt a Kárpát-medencében (is). A korábbi, főleg két nézet, illetve magyarázat köré csoportosított kincs-értelmezéseken kívül (1. háború, veszély elől elrejtett közösségi vagy egyéni fémműves és/vagy kereskedői raktárak, 2. az isteneknek felajánlott értékek) a "városokban" otthon, az egyes házakban őrzött, feldolgozott késztermékként vagy nyersanyag formában kéznél lévő, szükség esetén mozgósítható fém e századok jellegzetes, sokféle céllal raktározott kelléke lehetett.