                                                                                   A múlt század utolsó negyedének jellemző művészeti jelensége volt a fővárosban és vidéken a kisgalériák alapítása, gyarapodása. Megnőtt az igény a műveltebb közönség, de még inkább a közművelődés közmunkásai részéről a centrumból irányított nagy kiállítási intézményeknél, múzeumoknál mozgékonyabb, kisebb tárlatok befogadására alkalmas helyek iránt. Ezek, a rendszerint szerény körülmények között működő, non-profit, alternatív bemutató kis szellemi műhelyek fő feladatuknak a kortárs művészet propagálását tekintették. Egy részük kiállta az idő próbáját, akár hírnévre is szert tett, míg mások rövid felfutás után, művészettörténeti adattá kövülten tűntek el az időben.
           Az előbbi kategóriába tartozik a sárvári várban otthonra lelt, még szerény terjeszkedésre is képes Galéria Arcis. Egykori kitalálói, mai irányítói – Markó Péter és Kondor János – kis "emlékkönyvecske" megszerkesztésével, kiadásával adóztak a 30 esztendeje megszakítás nélkül működő kiállítóhely történetének. A 100 oldalas, színes nyomású, szöveg- és képdokumentumokat tartalmazó, igényes megjelenésű kötet szinte minden lényeges tudnivalót összefoglal egy változatos (mű) történeti időszak élménygazdag sárvári művészeti életének legjelentősebb szegmenséről.
           A kötet bevezető sorai köszönetet tolmácsolnak a közreműködő alkotóknak, akik nélkül nem élne a galéria. Kisebb tanulmányukban történeti áttekintést adnak a szerzők, kiemelve a hajdani Kassák-kiállítás jelentőségét és Kassák Lajosné érdemeit az alapítás, az első lépések körül. Koncepciójuk, céljuk nem holmi közízlést kiszolgáló igényhez igazodott. Neves szociológusoktól – N. Luhmann, P. Bourdieu – vett idézetekkel (később még egy Teller Ede-idézet is előkerült érvként!) kardoskodtak a "műveltebb közönség" kiszolgálása és az "új érdeklődők" megnyerése mellett. A "változatosságot" a bő műfaji választék, jelentős alkotók meghívása, a vasi művészek számára nyitott tér s az új utak, lehetőségek iránt fogékony kísérletező kedvű fiatalabb alkotók bemutatkozása elégítette ki. Választásuk helyességét a harminc év történései és az eredmények igazolták. A Galéria Arcis kedvelt kiállítóhely rangjára emelkedett, ahol jó volt bemutatkozni. Mindenkor találkozási helyet kínált a város és a megye művészeinek. Az igazi nyertes azonban a közönség, mert helyben nyert eligazodási pontokat a közeli múlt és a kortárs művészet nem egyszer zavarba ejtő stílus- és irányzati, műfaji és technikai kavalkádjában. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az itt rendezett tárlatoknak jellegzetes rendszere, koreográfiája teremtődött – a tervezéstől, előkészítéstől a rendezésen, megnyitáson át a pogácsás, borpalackos terített asztalig.
           A könyv második részében – illeszkedő eseményfotók s az áttekintés könnyítő, egész oldalas, elválasztó műtárgy és enteriőr képek között – tipográfiailag is kiemelt csoportosításban, harminc év kiállítási programjának adatsorai tanulmányozhatók. Nem derül ki ugyan, hogy eleve elhatározott kategóriákról vagy utólagos rendszerezésről van-e szó, de tagadhatatlanul izgalmas listák sorai között szemelgethetünk. Használható forrást nyújtanak majd a kutató művészettörténészeknek. A mintegy 273 kiállítás, a becsülhetően 300-at jóval meghaladó szereplők számának bizonyító ereje egyértelmű.
           A terjedelem mintegy felét a kiállítási "előbeszédek"-ből készült szövegválogatás foglalja el. A választás három szempontja könnyen kitapintható. Néhány kiemelkedő személy (Kassákné, Vattay Elemér), több alkalommal szerepet vállaló megnyitó vagy a kiállító művész személye döntötte el a közlést.
           A kiállítási megnyitó egy szakirodalmi műfaj, de sem tartalmi, sem formai szempontból nem egységes. A szövegek között itt is találkozhat a tallózó esztétikai eszmefuttatással (Vattay Elemér), költői hangvételű megközelítéssel (Kálnoky László, Andrassew Iván). Kifejezhet személyes érintettséget, empátiát egy-egy emlékezés (Kassák Lajosné). Máskor a kiállított művek címeinek célzatos "összeolvasásával", értelmezésével játszik a szónok (Vattay). Adott helyen dokumentum értéke lehet egy kiállítási tervnek (Hegyi Lóránd), amelynek megvalósítását "bizonyos szempontok" akadályozták meg! Élet- és pályarajz (Balogh Péter), művészt megszólító vers (Takács Imre) éppúgy előfordul, mint műfajokat párhuzamba állító esszé (Fábián László). Egyes művek, műcsoportok vagy éppen művésztársaságok jellemzésére (Cebula Anna, Dabóczi Dénes), művek mélyrehatóbb elemzésére (Markó Péter, Gálig Zoltán) egyaránt ad példát a szövegválogatás. Lakatos József Kodály-dokumentum közlésével "színezte" jubileumi tárlatát. Művésztől, kiállítástól csaknem független, önálló irodalmi szöveget Molnár Miklós prezentált. Szellemes, nyelvi leleményekben és fordulatokban bővelkedő, keserű iróniával átszőtt, szabadszájúságot sem nélkülöző, aktuális, a politikusoknak címzett kiszólásokkal fűszerezett írása olvasmányként is élvezetes, és nem hagy közömbösen.
           A szövegsort egy összegző tanulmány zárja. Kondor Tamás és Dabóczi Dénes a grafikai tárlatok mérlegét vonja meg, a magyar kortárs grafika alakulásvonalába helyezve az itt kiállítók munkásságát.
           A jubileumi kiadvány – apró hibák, hiányzó adatok ellenére – értékes, a múltról a jövőnek (is) üzenő munka. Jó alap a népszerű kisgaléria további működéséhez, missziójához. Hiányérzetünk abból adódik, hogy nem tartalmazza a kiállítások aligha szegényes sajtójának bibliográfiáját. A cikkek, tanulmányok, kritikai megnyilatkozások nélkülözhetetlenek a kutatók számára. Talán egy szerényebb kivitelű pótfüzettel feledtetni lehetne a mulasztást.

Salamon Nándor