                                                                                   Mintha még mindig itt ülne és mesélne. Mint utolsó találkozásunkkor, nálam a kertben, alig néhány héttel azelőtt, hogy elhagyott bennünket. Azon a tikkasztó augusztusi délutánon és koraestén, ülve a hatalmas fenyőfa árnyékában, már a görögdinnyénél tartottunk, s csak hallgattuk, ahogy a Professzor mesélt. A közel évszázadnyi életből mindig akadt tanulságos – bár nem okulásul szánta (vagy mégis?) – mesélnivaló. A családról, az indulásról, a gyerekekről, az unokákról, a kis- és nagybetűs életről. Háborús viszontagságokról, a szörnyű 1950-es évekről, sikerekről és – az élet szempontjából mindig fontosabb – kudarcokról. Bölcsen, finom humorral. És mindenhez társult egy kis – többnyire – vidám történet.
           István Lajos szinte a középkori céhlegények példájára vándorolt, látott és tanult, de "mesterleveleivel mindig visszatért a szűkebb hazába, mert használni itt akart." Adyval szólva: a fel-feldobott kő, amely és amint mindig visszahull. A szűkebb hazában szolgálni az egyetemest. A hűség visszatérő gondolatként a hatalmas – mert tudományt, szakmai és közéleti szolgálatot egyaránt magában foglaló – életmű egyik alapvető meghatározója. A valamennyiünk számára fontos tanulság: megyében élni, Európában gondolkodni. Amíg lehet, teszem hozzá szkeptikusan. Mert a megyében élés sokakat éppenséggel megfoszt a távlatos gondolkodástól. Hogy ez ne így legyen, ahhoz olyan formátumú egyéniségnek kell születni és/vagy azzá válni, amilyen István Lajos volt. S erre csak nagyon kevesek képesek.
           Ahogy maga fogalmazta, hosszútávfutóként élte az életet. Tudta, hogy a táv során váltják egymást a könnyebb és a nehezebb szakaszok. Mindig arra kell gondolni, hogy a neheze után biztosan jön majd a "könnyebbje" is. Vannak szakaszok, ahol mások – a sprintertípusok – lehagynak, de csak a hosszútávfutó ér be a célba. Ahogy István Lajos is mindig célba ért. Gyakran megszenvedett érte, de az élet őt igazolta. Szűkebb szakmájából véve a példát: a vérellátás, a transzfuziológia kiépítése hatalmas tett volt. De visszaemlékezem az együtt töltött esztendőkből arra az időre is, amikor a Vas Megyéért Egyesület elnökeként valóban stratégiai kérdések felé vitte el az egyesületet, s teremtette meg mindig a legmagasabb szintű tárgyalási fórumot, ha kellett, az államelnökkel, ha kellett, az illetékes miniszterekkel. Csak nagyon kevesen vannak szűkebb pátriánkban, akik erre képesek, akik ilyen feladatot hitelesen vállalni tudnak.
           Hát ezért (is) hiányzik annyira. Nekem személyesen, de érzésem szerint egész közéletünknek és közéletünkből.
           Személyét, személyiségét nem pótolhatja szobor, nem pótolhatja könyv. Ám mégis jó, hogy áll a szobra, szavait, tetteit, életét megörökíti a könyv. Köszönet érte azoknak, akik ezt lehetővé tették, akik támogatták a szobor felállítását, a könyv megírását. Köszönet Ács Zoltánnak, aki a Professzor úr életének szinte véletlenül vált krónikásává, hogy az oral history avatott művelőjeként forrás értékű kiadványokban elevenítette őt fel és meg nekünk, akik ismertük István Lajost, és ismerteti meg azokkal, akik különböző okoknál fogva nem találkozhattak vele. Előbb a Professzor úrnak is meglepetésként született Beszélgető füzet-tel (2007), majd a Professzor úr tudtával és hatékony közreműködésével keletkezett – hiszen még a címet is ő javasolta arra az esetre, ha előbb menne el, mint ahogy a könyv megjelenik – Utóirat-tal.

Pusztay János