                                                                                   Nagyformátumú személyiség – mint verebi Végh Gyula (1870–1951) műgyűjtő, művészettörténész, múzeumigazgató – életművéhez nyúlni roppant kockázatos. Fennáll a veszély, hogy nem érünk fel hozzá. Akötet szerkesztői ügyesen, felettébb okosan döntöttek, amikor verebi Végh Gyula "társául" magamagát választották. Ez a forráskiadvány úgy hat, mint egy napló. Anélkül, hogy az volna. A szubjektivitás varázsa is benne van. A tudós-művész embert játékossága teszi izgalmassá: "Talán, mert én magam kevéssé születtem komolyságra, nagyon megcsodáltam a komoly embereket, megsajnáltam a szomorú asszonyokat. [...] Mai napig nem szoktam le egészen a bolondosságról." Ezeket a sorokat már az idős mester írta le. Nos, erre a jó értelemben kétarcú Végh Gyulára gondolunk, amikor a kötet izgalmas voltára hivatkozunk. A munkában kíméletlenül komoly és igényes, természetében pedig mindvégig játékos ember igen jól megfér ugyanazon személyiségben. Tegyük hozzá, a kötetben is.
           A szerkesztők négy rövid írással hozzák közelebb az életrajzot. Ambrus Lajos Ajánlásával, Bajzik Zsolt Előszavával, Verebi Végh Gyula (1870-1951) pályaképével és az Életrajzi áttekintéssel. Abból kell kiindulni, hogy a kötet írásainak életrajzi mélyrétegei vannak. Magánéleti és hivatásbeli szintek. Ezeknek az a sajátja, hogy az életrajz kronológiáját mélyfúrásokkal törik át. Persze nem azonos mélységű lehatolásokkal. Ady Endre, "Hunnia új szegény legénye" azt írta a Párizs az én Bakonyomban, hogy "Nagy az én bűnöm: a lelkem./ Bűnöm, hogy messze látok és merek". Végh Gyula is messzebb lát és mer Bozsokon, Kőszegen, Pesten és Budán, miután megjárta Párizst és Salzburgot, Berlint és Lausanne-t, Athént és Firenzét. Azt szeretnénk sugallni, hogy a felsorolt más-más műfajú bevezetők ott és akkor szegődnek Végh Gyula szolgálatába, amikor intellektuális életrajzi szintjeihez férkőznek. Ezek az írások verebi Végh Gyula nagy, szellemi kalandját tárják fel.
           Fent azt mondtuk, hogy ez a forrásgyűjtemény valóságos intellektuális életrajz. Minthogy Végh Gyula erős karakterű ember volt, akinek énje szinte minden írásában előretolakszik, nem véletlen, hogy a kötet anyagán mind a saját, mind a szakmai énképe átüt mindvégig. Az írások műfaja nem akadály. Nyilván azért, mert humanista, teremtő, alkotó emberről van szó, aki földesúrként "fészekrakó", virilis politikusként kultúrfilozófus és művelődés-szervező, bozsoki birtokosként a vármegye művelt arisztokratáinak vendéglátója volt. Kastélyát "inkább barokk [...] túlsúlyban, kevés reneszánsz és XIV. Lajos árnyalattal" rendezte be, a háborúban szociális és szolidáris emberbarátként viselkedett. Így Vas megyei, de országos múzeumi szakemberként is nemzetközi rangú gyűjteményeket épített, magánéleti tragédiákban, a szovjet rendszer vörös diktatúrájában viszont mindenét elvesztő, sebezhető áldozat lett.
           A kötet szerkesztői, jegyzetelői négy nagyobb csoportba osztották az írásokat: I. Bozsoki szép napok, II. Budapesti évek, III. Egy régi ház emlékezései, IV. Nehéz évek Bozsokon. Lehet ezen vitatkozni, hiszen ahány forrásközreadó, annyiféle meggondolás vezetheti az írások osztályozásakor. Néhány olyan levél is helyet kapott a kötetben, amely Végh Gyuláról szól ugyan, de 1951. július 21- e, halála után keletkezett.
           Egyfajta reneszánsz öntudat az övé, hiszen Végh Gyula valóban újkori reneszánsz típus volt. Amolyan européer műveltségű nemes ember, aki már polgárrá vált. Mind gondolkodásában, mind magatartásában, és persze tetteiben is. Amikor Esterházy Miklós herceg a Magyar Iparművészeti Múzeum letétébe helyezte a kifejezhetetlen értékű műkincseit, Végh Gyula ezt írta: "[...] első főurunk levetette magáról az elzárkózottság köpenyét, s köznek is engedett részt a szépből, ami egyedül csak az övé volt: íme, magyarok, ez a ti múltatok is, szeressétek, örüljetek rajta ti is – tanuljatok belőle!".¹ Írásaiból világosan kiderül, hogy kultúrafelfogása mennyire egységes: "A régi iránti kegyelet egyenes arányban nő a nemzetek kultúrájával".
           Éppen Esterházyra hivatkozva fogalmazott úgy, hogy "[...] magyarok, ez a ti múltatok is". Jól érzékelhető, hogy Végh Gyula úgy kereste a világ nációi között a magyar nemzet kultúráját, hogy mindenkor annak átmentésében gondolkozott. Legpontosabban a következő gondolat árulkodik hősünk kultúrafelfogásáról: "Ott kezdődik a kultúra, ahol egy nemzet tudatára ébred a múltak értékének". Művész és tudós nem válik szét az ő világképében. Másképpen fogalmazva, éppen ez a szemléleti egység volt Végh Gyulában a leginkább koherens, azaz szervesen összeillő. "A stílus maga az ember" – írta a francia tudós, Georges-Louis de Buffon 1753-ban. A stílus titka pedig, ha valaki "az egésszel való szerves összefüggést keresi" – mondta később Végh Gyula, amikor 1912-ben tönkretették a kőszegi Mária-szobor egységes, barokk szépségű kompozícióját.
           Ezért nem szerette, ha a politika beavatkozott a kultúrába. Végh Gyula nem kultúrharcos volt, hanem a kultúra harcosa. Értékközpontú, múltalapú kultúrafelfogására a két világháború brutális választ adott. Egyfelől a nacionalista uszítás, másfelől a kirekesztő barna és vörös diktatúrák dúlta Európában és a Trianonnal megcsonkított Magyarországon. A humanista magyar festőművész-tudós konfrontálódott a feje tetejére állt világgal. Az egyéni drámáira hamarosan rávetült a nagy európai tragédia, és annak végső kimenetele, az ország szovjet megszállása. Szerves világfelfogása, a magyar történelemben fogant értékszemlélet folytatását látjuk mind az Országos Iparművészeti Múzeum élén, mind a Magyar Iparművészeti Társulaton vagy a Magyar Bibliophil Társaságon belüli működésében. Ez az 1917–1934 között végzett tevékenység bámulatra méltó volt. Két okból is. Egyfelől, mert a Trianonnal szétzúzott országban sem a panaszok áradnak a jelentéseiből, kongresszusi beszámolóiból, hanem a magyar művelődés talpra állítása, és a klebersbergi kulturális garanciák megteremtése. Akár az osztrák–magyar régészeti, levéltári, könyvtári bizottságban végzett munkájáról, akár a Magyar Iparművészeti Múzeum fejlesztéséről volt szó. Másfelől nem túlzás azt állítani, hogy Hóman Bálint miniszterségéig Végh Gyula volt a magyar múlt kultúrkincsei, a magyar identitás fejlesztésének legszívósabb tudós gyűjteményvezetője.
           Végh Gyula nemcsak így politizált, mert hiszen politikus alkat volt, ha a közvetlen politikát ki is akarta zárni a kultúrából. Az "Egy régi ház emlékezései" 3. kötetének e kiadványban közölt részletei mindennél világosabban igazolják, hogy mennyire egységes volt a szemlélete. A magánember, a művész és a tudós felfogása a világról voltaképpen ezekben a sorokban vált a legplasztikusabbá. Rendkívül pontos kordokumentumot örökített meg az 1940–1949 közötti évekről. Arról, hogy a füstölgő láthatáron ugyan látta már a nagy kataklizma közeledtét, de soha nem gondolta volna, hogy ő, a németellenességét nyíltan vállaló ember a szovjet megszállás alatt a komáromi Csillagerődbe kerülhet. Vörösmarty Szózatának sorával, az "Itt élned s halnod kell" vállalásával szinte elébe ment végül egyéni sorstragédiájának.
           Édesapja nyaralójából, a salzkammergut-i Altaussee-i házból indultak el 1906 nyarán feleségével, hogy valahol Magyarországon otthonra leljenek. 1951 nyarán pedig állítólag önkezével vetett véget az életének. Legalábbis ez állt a hivatalos jelentésekben.
           A forrásgyűjtemény különös műfaj. Nem olyan, mint a köznek szánt napló, amely jó esetben az ott szereplők kilétét feltárja az olvasók előtt. De hát tudjuk, hogy Széchenyi István, Márai Sándor vagy Thomas Mann naplói sem értelmezhetők teljes értékű utójegyzetek, jegyzetek nélkül. Fokozottan érvényes ez az olyan kiadványokra, amelyek magán- és hivatalos leveleket, cikkeket, napló- és önéletrajzi ihletésű regényrészleteket tárnak a nagyközönség elé.
           A 650 jegyzet részletessége különösen imponáló. Ha Végh Gyula most kézbe venné a kötetet kísérő jegyzetapparátust, maga is meg volna lepődve. Nyilván lenne itt-ott kiegészítése, korrekciója, de összességében maga is rácsodálkozna szellemi és hétköznapi világa szereplőinek és helyszíneinek sokaságára és sokféleségére. Érdemes külön megemlíteni a kötet függelékét. "Végh Gyula legfontosabb publikációinak jegyzékére", arra a fejezetre, amely "Végh Gyula kéziratai az Országos Széchenyi Könyvtárban" címet viseli, továbbá a "Rövidítések", valamint a "Mutatók: Földrajzi névmutató. Személymutató" című listákra, végül a kötet végéhez csatolt 42 képre, fényképre, levelezőlapra, helyszín- és homlokzati rajzra. Ez utóbbiak sokkolóan mutatják a különbséget a békebeli évek és a szovjet diktatúra tudatos osztálygyűlöletet gerjesztő félelemrendszere között.

Bariska István