A szüleim engem már korábban is Pannonhalmára
akartak íratni, a bencés gimnáziumba. Ezt még nem mondtam, de talán következik a korábbiakból,
hogy vallásos család voltunk. Nagyanyám evangélikus volt, és korábban említettem,
hogy voltak református cívis apai felmenőim is, de
a mi szűkebb családunk már teljesen katolikus volt. És
nemcsak a keresztség szerint: a legnehezebb időkben is –
környezetünkhöz hasonlóan – magától értődő természetességgel
gyakoroltuk a vallásunkat, valamennyien rendszeres
templomba járók voltunk De ez a pannonhalmi
beiskolázási szándék nem csak a vallásosságra alapozódott.
Azt lehetett látni, hogy még az egy évvel nálam idôsebbek
is, ha rossz volt a származásuk, nem kerülhettek
be az állami gimnáziumba. Na meg a pannonhalmi gimnázium
híresen jó iskola volt! Mindezért szüleim, még
apám életében, mindenképpen Pannonhalmára akartak
adni. Egyszer, még hetedikes koromban, el is vittek oda,
megmutatták nekem azt a helyet, ahová szántak. Jelentkeztem
is, és bár kitűnő bizonyítvánnyal zártam a nyolcadikat,
csak feltételesen vettek föl, mert olyan sok volt
a jelentkező! Ez azért volt érdekes, mert Pannonhalma...
– Ez azt jelentette, hogy várnia kellett, hátha valaki
visszalép?
– Igen, ez valamelyik felvett diák visszalépése
esetén vált aktuálissá.
 |
| Gereben Ferenc 1956 szeptemberében testvéreivel |
-----– És akkor csúszott egy évet emiatt, vagy addig a másik gimnáziumba járt?
– 1956 őszén a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ahová viszont mégis felvettek, mivel a származási szempontok szerepe az akkori viszonylagos politikai enyhülés következtében kicsit csökkent… (…)1’56 őszét tehát Szombathelyen éltem meg, a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, és közben kitört a forradalom!
– Az első napokban még csak hamu alatt izzott a parázs. A helyi hatalom is, a nép is vigyázó szemét Pestre vetette, és mindenki a Kossuth adót, valamint a Szabad Európa Rádiót hallgatta. A tanítás szünetelt. Ahogy Pesten előrehaladtak a dolgok, a szombathelyiek is megmozdultak, és a pestiekhez hasonló követeléseket hangoztattak. Október 27-én volt egy nagy forradalmi felvonulás. A fölöttünk lakó család nagyfia vitte az élen a nemzeti zászlót. (Ezt az édesanyja mesélte nekünk nagy meghatódva, novemberben a fiú el is ment Svédországba.) Ezen én nem vettem részt, már nem emlékszem pontosan, hogy anyám nem engedett ki az utcára, vagy előre nem is tudtunk a tüntetésről. Arra viszont jól emlékszem, hogy egyszer csak nagy dübörgésre és csörömpölésre lettünk figyelmesek, és a közelünkben lévő utcasarkon vérszomjas fenevadként vágódtak be az orosz tankok a Faludi Ferenc utcából a mi utcánkba, és robogtak a városközpont felé. Én mindezt első emeleti ablakunk alsó sarkából láttam: az első harckocsi nagy igyekezetében még egy közlekedési táblát is kidöntött a sarkon! Rövid idő múlva géppuskasorozatok hangzottak fel a hirtelen beállt csendben. Borzalmas volt ezt hallani, mert azt hittük, hogy a tüntetőkre lőnek. Csak órákkal később derült ki, hogy az oroszok megfélemlítésül a levegőbe lőttek. Akkor úgy hallottuk, hogy a város egyik parkjában lévő világháborús orosz katonasírokat, illetve az ott felállított szovjet hősi emlékművet akarták így megvédeni.
Ez fontos fordulat volt: kiderült, hogy a helyi orosz parancsnok kerüli a vérontást, és a városszéli határőrlaktanya sem aktivizálta magát. Ismert tény, hogy egy nappal korábban, október 26-án a mosonmagyaróvári határőrlaktanya előtt tömegmészárlásra került sor egy hasonló felvonulás során! Azt hiszem, hogy a Szabad Európa Rádió révén erről már akkor frissiben értesültünk, és ez fokozta az indulatokat és az elszántságot.Úgy emlékszem, hogy a nagy demonstráció utáni napon (október 28-án, de lehet hogy 29-én) történt, hogy a tanítási szünet miatt „riadólánccal” (egyik gyerek szólt a másiknak, akinek ismerte a címét) összehívták a gimnáziumba a diákokat, és forradalmi hangulatú nagygyűlést tartottunk a Nagy Lajos Gimnázium nagytermében. Úgy rémlik, felnőtt fiatalok is voltak ott, nemzetiszín karszalaggal, ők vitték a szót. Megszavaztuk, hogy addig nem járunk iskolába, amíg az oroszok ki nem vonulnak. Az igazgatónkat pedig leváltottuk, mert eredetileg ugyan szerzetes tanár volt, de a szerzetesrendek feloszlatása után kommunistább lett a kommunistáknál, és ennek megfelelően viselkedett. És igazgatóvá választottunk egy tanárt, aki viszont Recsken raboskodott néhány évvel korábban. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a tanárnak az unokája a közelmúltban hallgatóm volt az egyetemen, és úgy adódott, hogy hozzám írta a szakdolgozatát. Amikor kérdeztem őt, hogy szociológus lévén, készített-e interjút a nagyapjával, azt mondta, hogy megpróbálta, de végül is nem sikerült. Tudni kell, hogy ezek a kimondani nem tudott, lejegyzésre nem került fájdalmak és megaláztatások is hozzá tartoznak az utóbbi fél évszázad történetéhez!)
Visszatérve a forradalomra, konkrétabban a mi diákgyűlésünkre, hát ez egy gyönyörű szép, tiszta dolog volt, átérezte az ember, hogy mit érezhettek annak idején a márciusi ifjak! És hát 1848 óta megvan a magyar forradalmak kidolgozott dramaturgiája: el kell szavalni a Nemzeti dalt, a követeléseket össze kell foglalni 12 (vagy több) pontban, ezeket fel kell olvasni, és el kell vinni a nyomdába (vagy a rádióba), és közzé kell tenni! Hát Szombathelyen is így zajlottak az események, és a nagygyűlés után, miután ugye az igazgatócserét lebonyolítottuk, az iskola régi, premontrei korszakából származó zászlaja alatt elvonultunk a megyei nyomdába (a zászlót egy kivételes tehetségű idősebb diáktársunk vitte, akire mindannyian felnéztünk), és ellenállás nélkül kinyomattuk a 12 pontunkat. És senkinek a haja szála sem görbült, a leváltott igazgatóé sem! Tehát ez tényleg tiszta volt és gyönyörű, egy 14 és fél éves kamasznak rendkívül felemelő emlék!
Még aznap, vagyis 28-án délután (?) lehetett, hogy nagy tömeg gyűlt össze a Vármegyeház és a Püspökvár által határolt Berzsenyi téren. Ezen már magam is ott voltam, és jól emlékszem, hogy a fő „napirendi pont” a megyei tanács timpanonjában lévő vörös csillag leverése volt. Csak tűzoltó létráról lehetett megközelíteni, és elég hosszadalmas munka volt. Végül a csillag darabjainak alázuhanását hatalmas ováció fogadta. Micsoda boldogság volt az arcokon! A forradalom idején ez egy általános jelenség volt, a vörös ötágú csillag sűrítetten jelképezte mindazt, ami ellen a forradalom lázadt: a kommunista diktatúrát és a szovjet elnyomást!2
A tömegben ott volt egy közeli ismerősünk is, egy apámnál fiatalabb egykori katonatiszt, öcsém barátjának volt az édesapja. Akkor mindenki kokárdát hordott, voltak, akik jó nagyot. (Az utóbbiak között voltak olyanok is, akik a forradalom előtti éveik vörös színezetű túlbuzgalmát kompenzálták.) Ismerősünknek nagyon szolid kokárdája volt. Nem is kokárda volt az, hanem a kabáthajtókája alá tett egy kis nemzeti színű szalagot, amiből vagy fél centinyi látszott ki. Ebből a mértéktartásból méltóságérzet sugárzott, és máig ható üzenete számomra az volt, hogy ami nagyon mélyen a miénk, azt nem kell külsőségekben túlhangsúlyozni.
Forradalmakban dúl a szimbólumok csatája is, így volt ez ’56-ban is. A vörös csillagról és a kokárdáról már szóltam. Arra is emlékszem, hogy a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban egy félreeső folyosón, a kövön ott hevertek az összetekert vörös zászlók, s ezekre a forradalmi nagygyűlésről elvonulva valahogy rábukkantunk. Az egyik osztálytársam, amikor meglátta a zászlókat, előkapta a bicskáját, és elkezdte őket széthasogatni. Többgyerekes vasutas családban nőtt fel ez a fiú, egészen pontosan máig sem ismerem közvetlen motívumait (és már nem is fogom, mert meghalt szegény), de alaptermészetét ismerve nehéz lett volna arra következtetni, hogy az öncélú rombolás hajtotta. Ahogy ez a 14 éves fiú nekiesett a vörös zászlóknak, abból kitűnt, hogy milyen irtózatos feszültségek halmozódtak fel Rákosiék idején az emberekben, akár a fiatalokban is! Ez már abból a történetből is kiderülhetett, amit a Sztálin halála utáni iskolai tüntetésünkről meséltem.
– Visszatérve arra, amit az előbb mondott, annak tudatában voltak, hogy ez veszélyes is lehet? Vagy akár az igazgató leváltása?
– Hát nézze: akkor mi azt éltük meg, hogy most mi vagyunk a nép! Szóval megéltünk valamit abból, hogy mit érezhettek az emberek Pesten, amikor a Szabad Nép feliratból leszedték a fölösleges betűket, és ott maradt, hogy „A NÉP”! És amikor a Sztálin-szobrot kalapálták szét az emberek, kicsiben mi is ezt éltük meg! Mert mondom, nem esett neki fizikai bántódása, csak érvényt szereztünk az igazságnak: erkölcsileg eljátszotta a jogát arra, hogy igazgatónk legyen! (Aztán persze a történelem úgy hozta, hogy ő maradt az igazgató, sőt évekkel később még nekem is dolgom akadt vele, de ez már egy másik történet…)
’56 közösségi érzülete csodálatos volt! Mindenszentek estéjén az egész város gyertyát gyújtott az ablakokban a pesti áldozatokért. Nagyon szépek voltak a jelképes gesztusok… Nagyon jól átjött a pesti forradalom atmoszférája ebbe a vidéki városba is, néhány nap alatt! Az általam ismert emberek és az utca népe egyet gondoltak, és mintha három centivel a föld fölött járt volna mindenki! Mintha sugároztak volna az arcok! Az elmúlt fél évszázadban hozzám eljutott információk alapján bizton állíthatom, hogy nem csak Szombathelyen, hanem az egész országban a társadalom túlnyomó többsége a forradalom oldalán állt, és a kommunista diktatúra végét kívánta!
Szombathelyen az ávósok nem konfrontálódtak, hanem elmenekültek a szomszédos erdőségekbe. Így valamikor október végén az ÁVH épületét harc nélkül foglalta el a nép, és az iratokat kidobálta az utcára, az egyéb berendezési tárgyakkal együtt. Egy idősebb iskolatársam ott találta meg az apám megfigyelési kartotékját, amiről már beszéltem. (November 4. után ez a fiú is elment nyugatra.) Persze most mondhatná valaki, hogy miért kellett rombolni, meg írógépeket kidobálni! Ezt csak az érti meg igazán, aki – akár gyerekként – átélte a vörös terror esztendeit, és hallotta, rosszabb esetben átélte, hogy mi folyt egy ilyen házban! Volt egy fiatalabb iskolatársam, az egyetemen évfolyamtársam lett, aki elmesélte, hogy ők az ÁVH székház mellett laktak a Király utcában, amíg csak át nem költöztették őket egy másik utcába, hogy ne hallják az ÁVH pincéiből jövő velőtrázó sikolyokat…
Szombathelyen nem volt sortűz, mint például Mosonmagyaróváron, és nem volt válaszul lincselés sem. Funkcionáriusok megveréséről sem tudok. Annál inkább a forradalmárokkal való későbbi brutális bánásmódról! És november 4-ének a hajnalát, emlékszem nagyon rá, személyes tragédiaként éltük meg. Lakott egy nagyon egyszerű postás az utcában, aki november 4-én kitűzte a vörös zászlót a házára. Az egész utca mélységesen megvetette, teljes egységfront alakult ki ellene.
November 4-ének hajnalán, erre nagyon emlékszem, egyszer csak arra ébredtünk, hogy erősen lőnek. A frissen beküldött orosz csapatok állítólag a régebben ott állomásozó társaikkal is fegyveres konfliktusba kerültek, de ez lehet, hogy csak legenda. Szombathelyen erősen tartotta magát a hír, hogy az oroszok mindenkit lelőttek, akit a november 4-ére virradó hajnalon az utcán találtak, állítólag egy szülni készülő anya is volt köztük. Ami tény, hogy a nemzetőrök és a rendőrök megpróbáltak ellenállni a bevonuló szovjeteknek, és az összeütközésnek vagy tucatnyi halottja volt.3 Öcsém keresztapja mesélte, hogy látta a tetemeket a temetőben, civilek mellett rendőrök is voltak köztük.
Emlékszem, hogy anyám kétségbe volt esve, és könyörgött, hogy nehogy elmenjek otthonról, és hogy ne nézzek ki az ablakon! Mi tagadás, én is nagyon féltem, de azért óvatosan ki-kinéztem, és láttam, hogy első emeleti ablakunk alatt hogy dübörögtek el a tankok és a páncélkocsik… És amikor kivilágosodott, már a délelőtt folyamán, láttam mást is, soha nem fogom elfelejteni: ment egy orosz teherautó az utcán, és a platóján összekötözött kezű fiatal férfiakat vitt! Voltak köztük magyar katonai egyenruhában lévő fiatalok is…
És hát jött a nagy kérdés, hogy meneküljünk vagy maradjunk? Ez egy nagyon nagy kérdés volt! Mert hát itt voltunk a határ mellett, az aknákat a nyáron felszedték, és volt a határ túloldalán rokonságunk: anyám egyik unokatestvére a burgenlandi Köpcsényben (Kittsee) élt. Az ő nevüket, címüket még november 4-én meg is tanította anyám nekem és a húgomnak, hogyha valami történik, bombáznak, vagy menekülnünk kell és elszakadnánk egymástól, akkor tudjunk egy nevet meg egy címet, ahová el kell jutnunk… Akkor mindenre fel kellett készülni, a helyzet kaotikus, a hangulat letargikus és kétségbeesett volt.
A nyolcadikos kitűnő bizonyítványért nagyanyámtól kapott légpuskámat eldugtam a padláson, mint nagyapám 45-ben a vadászpuskáját. Az oroszok fellépésének brutalitásából és kérlelhetetlenségéből arra lehetett következtetni, hogy a sztálinizmus „klasszikus” formájának visszatérésére kell számítanunk. Bár pislákolt némi halvány reménysugár is: hallottuk a rádióban a hősi ellenállás híreit, amelyek, mint kiderült, elegyesek voltak felnagyított álhírekkel. Még arra a sokszor elhangzott Szabad Európa-mondatra is konkrétan emlékszem, amely november 4-én vagy 5-én további 3 napi ellenállásra buzdította a szabadságharcosokat, és akkor, úgymond, az amerikai sajtó ellenállhatatlan nyomást fog gyakorolni a megválasztott új elnökre, hogy fegyveresen segítse meg Magyarországot. Mint kiderült, ez egy sajtóvélemény volt, amely az adott helyzetben hivatalos kormányígéretnek hatott sokak fülében… Kezdetben az ENSZ-hez is fűződtek illúziók, de arra nagyon hamar rá kellett döbbennünk, hogy a forradalom elbukott… Ebben a világvégi hangulatban anyám hatalmas küzdelmet folytatott magával, nem tudott dönteni… Ugye ott volt a hároméves öcsém, a hétéves húgom, 56 éves nagymamám, meg én, a tizenötödik évemben, és ő a magyar tanítói diplomájával – nem voltunk túl ütőképes csapat, ami életünknek egy idegen országban való újrakezdését illeti…
És akkor Pestről rokonok érkeztek, Lincsi néni a két fiával, az anyai rokonságból. A nagyobbik fiú akkor 18 éves volt, ő harcolt a forradalomban, és neki el kellett mennie, ez világos volt. Az öccse velem volt egyidős, neki egyszerűen egy emberibb jövőt szánt az édesanyja, hisz ki tudja, mi vár itt ránk… És közeli rokonságuk volt Bécsben! Lincsi néni azért hozta le a fiait, hogy átjuttassa őket a határon. Nálunk laktak, és Lincsi néni közben kereste a megfelelő kapcsolatokat. Kb. 10 nap után sikerült neki megfelelő embert találni, és a fiúk útrakeltek. Ő nem ment velük, hanem visszautazott a férjéhez Pestre, aki viszont nem akarta elhagyni az országot… Sok ilyen családi dráma játszódott le akkoriban, más hasonló eseteket is ismerek… Amíg nálunk laktak, a fiúk sokat meséltek a forradalomról, amelyet közelről láttak, illetve „csináltak”. A felső szomszédéknál is – ugyancsak a disszidálás szándékával – vendégeskedtek pesti rokonok, ők is elmondták az élményeiket. A férfi kabátján még rajta volt a barna folt, amit – kenyérért való sorbaállás alkalmából – az orosz géppuska által eltalált szomszédjának a vére hagyott rajta…
Amikor a rokon fiúk édesanyja megtalálta a megfelelő segítőt és közeledett az indulás ideje, akkor anyám nekem is föltette a kérdést, hogy nem akarok-e velük menni. Anyám akkor már lemondott arról, hogy a család együtt menjen, és nem túl nagy meggyőződéssel engem küldött volna…
– 14 vagy 15 évesen? Hiszen a családja itt maradt volna.
– Tudja, hány fiatal vágott akkor neki a határnak családja nélkül? Például a Bécsben élő barátom, Deák Ernő, a Bécsi Napló főszerkesztője is ilyen volt. Meg ugye némi rokonság is lett volna… De én nem akartam elmenni ebből az országból! Ez persze így túl egyszerűnek, meg talán kissé patetikusnak is hangzik, egy kicsit részleteznem kell. Bennem is nagy küzdelem folyt, amelynek két marasztaló elemét máig jól fel tudom idézni. Az egyik gyarló kényelmi szempont volt: nem akartam kikerülni abból a megszokott hétköznapi világból, amit jól ismertem, amit családom és barátaim jelentettek. De volt egy másik is, amelyről csak nagyon visszafogottan tudok nyilatkozni, mert mint említettem, ezekben a kérdésekben a szemérmességet tartom célszerűnek. Nem akartam elhagyni azt a nyelvi-kulturális közeget, amelyben nevelkedtem, amelyen irodalmi zsengéimet írtam, és amely a hazámat jelentette, minden orosz megszállás ellenére… Így hát a fiúk elmentek, én meg maradtam.
Akkor már jártunk iskolába. Kb. egy hónap maradt ki, november vége felé már jártunk a gimnáziumba. A város minden fontos pontján, így az utcánkban a törvényszék előtt is orosz tankok álltak, mellettük mentünk el mindennap. És az osztálytársak mindig mesélték, hogy most milyen menekülőkkel találkoztak, Szombathely is nagy átvonuló állomáshely volt… De a szombathelyi osztálytársaim közül csak egy fiú ment ki családostul, az a zsidó fiú, akivel az általánosban is együtt jártam. A barátok és ismerősök közül többen is, de ez csak fokozatosan derült ki. (Legjobb általános iskolai barátom például Ausztráliába ment a családjával, és én ezt csak a tavaszi szünetben tudtam meg, mert közben pannonhalmi diák lettem.)
Az egyik gimnáziumi osztálytársam – már az általános iskolába is együtt jártunk – a forradalom leverése után néhány héttel azt mondta nekem: „legalább volt néhány nap, amikor magyarok lehettünk!” ’56 számomra is életre szóló élmény volt… A nép azokat az akkori eseményeket azonnal forradalomnak keresztelte el, családom, barátaim, ismerősi köröm is mindjárt annak nevezte, velem együtt. Bár most hivatalosan „forradalom és szabadságharcnak” mondják, ez jogos, nem vitatom, de én mindig a Forradalomról beszélek! Azokban az évtizedekben, amikor a forradalom kifejezés enyhén szólva nem volt divatban, akkor se mondtam soha „ellenforradalmat”, legfeljebb megkerültem a megnevezését. Döbbenetes, hogy a Kádár-rendszernek mennyire sikerült elfeledtetni ’56-ot! Persze nem azonnal, hanem évtizedek alatt. E témában egyre gyengébben működött a generációk közötti kommunikációs lánc... Számomra ’56 a nemzeti önérzet és a szabadságvágy forradalma volt, a nemzeti függetlenségé, a vörös diktatúrától való szabadulásé! És ennyiben határozottan antikommunista volt. Leghíresebb utcai jelszava, a „ruszkik haza”, sűrítetten fejezte ki valamennyit: szabadulás a külső megszállóktól, szabadulás egy embertelen, diktatórikus szisztémától!
’56 társadalom- és gazdaságpolitikai célkitűzéseit illetően már korántsem ilyen tiszta a képlet. Nem is volt idő ennek konkretizálására. Azt hiszem, ezek leginkább a harmadikutas jelzővel illethetők. Hogy milyen irányban fejlődtek volna az események a megvalósuló többpártrendszer keretében – mármint ha nem verik le a forradalmat – nehéz megjósolni. Véleményem az, hogy a konszolidációval a radikális bal- és jobboldal egyaránt visszaszorult volna, és a polgári demokráciák intézményrendszere alakult volna ki, talán sajátos változatban. No de hát mindez találgatás, a történelem durván áthúzta ezeket a latolgatásokat…
Már utaltam rá, hogy végül sikerült bekerülnöm Pannonhalmára. A forradalom után, a téli szünetben egy szombathelyi ismerős családhoz jött vendégségbe egy fiú, aki pannonhalmi diák volt, és ő mondta nekünk, hogy most többen disszidáltak a diákok közül, most kellene újból jelentkeznem. Írt anyám egy levelet Pannonhalmára, én pedig újév után, a téli szünetben elutaztam rokonlátogatóba. Ugyanis meghívtak a pesti rokonok és a kecskeméti nagyapámék. Volt egy nagyszerű rokonom, Zsuzsa néni, aki apám unokatestvére volt. Ki volt telepítve a férjével, aki évekig volt orosz fogságban. Zsuzsa néném a kitelepítésben tüdővérzést kapott, mégis szült három gyereket, szóval nem volt könnyű életük. Együtt laktak ők is a nagyszülőkkel, három generáció, összesen hét személy élt együtt egy budai háromszobás lakásban. És ilyen körülmények között hívtak meg engem 1957 januárjában, és utána évekig egy-egy hétre, hogy lássam a múzeumokat, meg a pesti rokonokat, aztán később már unokahúgom házibulijaiba is eljártam. Hogy engem vendégül láthassanak, egy hétre összeköltöztek a szülők a gyerekekkel, és én kaptam meg a középső átjáró szobát. És ez évekig így ment, amíg fel nem kerültem Pestre, az egyetemre! Az ilyen gesztusok manapság már nehezen képzelhetőek el.
Az első, forradalom utáni meghívás kifejezetten úgy szólt, hogy „jöjjön fel a Ferike egy kis történelmet látni!” És én akkor ’57 januárjában felutaztam Budapestre. 11 órát vagy mennyit jött a vonat, de már volt közlekedés. Annyira már konszolidálódott a helyzet, hogy anyám is el mert engedni…
– Egyedül jött föl Pestre?
– Egyedül. Följöttem Budára Zsuzsa nénémékhez, azzal, hogy közben még a kecskeméti nagyszüleimet, az apai nagyszüleimet is meglátogatom. Először Budapestet jártuk be Zsuzsa néném férjével, Frici bácsival. Mint említettem, Szombathely nagyobb véráldozat nélkül úszta meg a forradalmat. És nem lőtték szét a házakat Na most itt, Pesten viszont teljes valóságában láttam a szétlőtt várost! Frici bátyám villamoson végigvitt az Üllői úton, döbbenetes élmény volt! Szoktam mesélni a családban és a hallgatóimnak is, hogy a 3–4 emeletes házakat úgy lőtték szét az oroszok a tankágyúkkal, hogy egy csomó háznak a homlokzati fele leomlott az utcára, és a felsőbb emeleteken a hátsó szobafalak épen maradtak: azokon ott lógtak még a képek meg a faliszőnyegek! Miközben a lakás eleje pedig lent volt az utcán! Szóval végig az Üllői út borzalmasan nézett ki… És a Széna téren, meg a Déli pályaudvar mellett is ott voltak még a barikádnak használt kisiklatott vagonok… És a Krisztina főposta tornya is szét volt lőve… Elkeserítő látvány volt!
Akkor még ennek a városnak – lélekben és erkölcsben – nagyszerű lakossága volt! A forradalom emelkedett lelkesültsége még hónapokra tartást, kemény tartást adott a társadalomnak! Ennek a civil kurázsinak több változatával találkoztam e néhány nap alatt. Láttam például, hogy az alagútban, ahol a Moszkva térre jönnek be a villamosok, az alagút beton falára nagy betűkkel ki volt írva, hogy „ÉLJEN KÁDÁR!” Hát ugye az új rezsim emberei mázolták föl. Akkor a budai srácok éjjel tettek egy „F” betűt az „ÉLJEN” elé, és akkor a pufajkások meg úgy toldották meg, hogy „NE FÉLJEN KÁDÁR!” Akkor a srácok viszont lefestették az „F”-et! Napról-napra ment ez a verbális küzdelem…
Rokonaim színházba is elvittek. Szörényi Évával láttam a Csongor és Tündét a Nemzetiben, néhány nappal Szörényi disszidálása előtt. Megnéztük Németh László Galilei című drámáját is. Fél évszázados emlék immár, 57 januárjában történt, de máig élesen emlékszem a hangulatra: a közönség együtt lélegzett a darabbal! És amikor Galileit a baráti köre is arra biztatja, hogy vonja vissza a tanait, Galilei – illetve hát Bessenyei Ferenc hangján Németh László – valami olyat mond, hogy nem teheti, mert ha egy író elkezd hazudni, az végig fogja hazudni az életét… Hatalmas taps, tüntető ováció tört ki a közönségből ezekre a szavakra! Aztán nemsokára – ezt jóval később olvastam – be is tiltották a darab további előadását…
A lángot elfojtották, de a hamu alatt még ott izzott a parázs… A város és az ország népe a maga módján még ellenállt. Olyan egységes hangulatot tapasztalt az ember, és Kádárnak és a rezsimjének olyan mélységes elítélését, hogy ne mondjam gyűlöletét… Ki gondolta volna akkor, hogy néhány hónap múlva, május 1-jén Kádárék már hatalmas tömeget tudnak mozgósítani, és hogy néhány év múlva erre a társadalomra úgy rá fog ülepedni a Kádár-rendszer, mint a guanó, „keményen, vastagon”?
Elmentem Kecskemétre is nagyapámékhoz, ő volt az egykori bankigazgató, akit az ötvenes évek elején persze kitettek a családi házából, és egy nagyon szerény földszintes ház komfort nélküli udvari lakásában húzták meg magukat mostohanagyanyámmal. Meglátogattam az ottani rokonságot, és meghallgattam az ottani forradalmi történeteket is. És egyszer csak kaptam anyámtól egy postai lapot, hogy ne menjek haza, mert írt neki Pannonhalmáról az igazgató, hogy várnak egy felvételi beszélgetésre, s ha megfelelek, ott is maradhatok! Győrben találkoztam édesanyámmal, és együtt mentünk ki Pannonhalmára. Az atyák rögtönöztek néhány tárgyból egy felvételi vizsgát a számomra, és nem sokkal utána közölték velünk, hogy fölvettek...
Elmentem egy téli vakációra hazulról, s egyszer csak egy hegy tetején találtam magam egy zárt internátusban. Még párnám és paplanom se volt, úgy küldte el anyám utánam. Kezdetben kölcsönbe kaptam valami takarót. Ez a gyors fordulat lelkileg nagyon megviselt, de aztán nem értem rá sokáig búslakodni, mert sok dolgom volt, és jó társaságba csöppentem…
(...)4
1959 nyarán életem egyik legrosszabb emlékű eseménye következett. Talán már mondtam, hogy édesanyám akkor ment el pedagógusnak, amikor meghalt édesapám. Tehát ’56 szeptemberétől tanított, először egy Szombathely környéki falusi iskolában, később egy szombathelyi általános iskolában lett napközis tanár. Az évek során, miközben én Pannonhalmán voltam, többször szóltak neki, például a saját igazgatója is, hogy tudják róla, hogy a fia katolikus iskolába jár, és „lehet, hogy ennek nem lesz jó vége!”Anyám mondogatta nekem, hogy „fenyegetnek engem, kisfiam!” De hát én nem szerettem volna eljönni Pannonhalmáról, és biztunk abban, hogy a fenyegetés csak vaklárma. Én harmadikos koromra ugyanis nagyon lelkes pannonhalmi diák lettem, a humán tárgyakból kifejezetten jó eredményeket értem el, és sok barátom volt. Próbáltam elhessegetni annak tudatát, hogy anyám ilyen fenyegetettségben él…
– Ez egy konkrét fenyegetés volt?
– Eleinte még nem volt konkrét, hanem csak mondták, hogy a pártbizottság nagyon feszegeti a dolgot. Később azután konkrétabbá vált. ’59 júniusában szép eredménnyel befejeztem a harmadik osztályt, boldog voltam, ráadásul szerelmes… Nagyon kötődtem pannonhalmi osztálytársaimhoz, nyáron is állandóan leveleztünk. Szinte már vártuk a nyár végét, hogy újra találkozhassunk!
És akkor egyszer csak július első felében jött egy ajánlott levél anyámnak a megyei tanács művelődésügyi osztályától. Ő nem is volt otthon, mert idegenvezetőként úton volt valahol. (Ez volt a hobbija és kiegészítő jövedelme.) A levélben az állt, hogy fegyelmi úton elbocsátották az állásából, „mert megállapítást nyert, hogy a szocialista tantervben lefektetett követelmények szerint munkáját nem tudja ellátni.”5 Ebben még nem volt nevesítve a konkrét indok: az én pannonhalmi diák voltom, de az egész procedúra során végül is ez lett a központi téma. Egyébként akkor, 59 nyarán Vas megyében afféle antiklerikális kampány dúlt, és ez nem csak édesanyámat érintette. Volt egy szombathelyi testvérpár, a Tóth testvérek, Imre és Tamás, akik felettem jártak Pannonhalmán. A kisebbik fiú épp akkor érettségizett, ’59-ben. Édesapjuk-édesanyjuk pedagógus volt, édesapjuk kiváló matematika tanár, aki 56 után megjárta a börtönt is, és ezután már nem tudott tanárként elhelyezkedni. Édesanyjukat anyámmal együtt bocsátották el, és utána egy cipőboltban dolgozott a Fő téren. (Többször voltam nála egyeztetni a fellebbezési lépéseket.)6 És tudtommal volt még egy egykori apáca, aki rendje megszüntetése után is megmaradt pedagógusnak, mert nagyon szeretett tanítani. Őt is eltávolították, mert kiderült róla, hogy titokban templomba jár.
Az ’59-es nyár nagyon keserűre sikeredett. Szegény anyám azt mondta nekem, hogy ki kell, hogy vegyen Pannonhalmáról, hogy egyáltalán fellebbezhessen. Szeretett volna pedagógus maradni, és ott volt még a húgom, meg a hat éves öcsém, no meg nagyanyám, el kellett őket tartania. Hát én borzasztóan odavoltam! Mert én akkorra már ízig-vérig pannonhalmi diáknak éreztem magam. És akkor anyám azt mondta, hogy „hát nézd, muszáj, hogy kivegyelek!” És akkor kivett Pannonhalmáról, és fellebbezett… A fellebbezés eredményes volt: július végén egy helyi munkaügyi egyeztető fórum visszavette anyámat, azzal az indokkal, hogy „a Műv. Osztály fegyelmi eljárás elrendelése és lefolytatása nélkül szüntette meg munkaviszonyát, és a felmondás hiányos (…), ennélfogva az indoklásból nem állapítható meg félreérthetetlenül a felmondás tartalma”, s ezért a megyei tanács elbocsátó határozatát megsemmisítették.7 Volt néhány hetünk, amikor azt hihettük, hogy ennyivel megúsztuk… De a megyei művelődési osztály nem elégedett meg a „nevelő célzatú” ránkijesztéssel, és most ő fellebbezett. A nyár végén meg is jött az újabb határozat, hogy immár jogerősen és végleg elbocsátották anyámat, „mert megállapítást nyert, hogy nevezett gyermekét egyházi intézetben neveltette, ezzel annak adta tanújelét, hogy az egyházi nevelést alkalmasabbnak tartja az állami oktatásnál, ahol mint nevelő dolgozik. Ebből viszont azt lehet megállapítani, hogy saját személyében alkalmatlan az államunk által előírt szocialista tantervben meghatározott oktatói és nevelői hivatás betöltésére…” 8
Akkor én már ki voltam véve Pannonhalmáról, de még nem voltam sehová felvéve…
– És akkor az egy olyan időszak volt, hogy tényleg kivetették az iskolából?
– A nyárnak volt egy olyan időszaka, amikor tényleg kétséges volt, hogy tudom-e folytatni a tanulmányaimat. Mindenestre ismét dolgoztam a nyáron Velemben fent a hegyekben, a csemetekertben kertészkedtem. Felmerült, hogy tartósabban dolgozni megyek valahová, mondjuk egy évre, merthogy kiesett anyám keresete. De anyám törekvése az volt, hogy beírasson a régi szombathelyi gimnáziumomba, de az se volt egyszerű. Először is, mert hogy végleg elbocsátották, és hogy maradt a politikai szempontból „alkalmatlan” minősítés is, ismét afféle „osztályidegenek” lettünk, ha ezt nem is így hívták már akkor. Szóval nem voltunk túl vonzóak a szombathelyi gimnázium, és a túlteljesítési lázban égő kommunista igazgató számára… És akkor merült föl részemről, hogy anyám írasson vissza engem Pannonhalmára, ha már úgyis eltávolították a pedagógus pályáról. De ezt szegény nem merte megtenni… Katonatiszt özvegyeként, három gyerekkel nem mert ujjat húzni a hatalmasokkal. Így is három hónapig nem kapott állást…
Az, hogy 59 nyarán így elbocsátották ezeket a szombathelyi pedagógusokat, ez mondjuk lehetett volna helyi túlkapás is, hiszen egy szentesi osztálytársamnak is pedagógus volt az édesanyja, és őt nem bántották. De anyám hiába mozgatott meg minden követ, hiába fellebbezett, ahová csak lehetett a megyében. Azután írt Kállai Gyulának is, aki magas rangú pártpolitikus volt, és akkor ő volt az oktatási miniszterhelyettes. Anyám mindenhova fellebbezett, és mindenhová hiába, „elvi okokból” mindenhonnan elutasították! 1971-ben (12 évvel az eltávolítása után!) volt az utolsó elutasítása, ezután végleg letett arról, hogy valaha még pedagógus legyen. Vas megye lehet, hogy túlteljesített, de az országos hatalmi centrumok jóváhagyták és szentesítették ezt a túlkapást, vagyis ez végül is nem túlkapás volt, hanem maga az aktuális országos politika! Anyám több hónapos munkanélküliség után végül a Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság tervtárosa lett. Akik „bűne” ismeretében fölvették, emberségből és civil kurázsiból jelesre vizsgáztak. Már régen nyugdíjas volt, amikor évtizedekkel később, 1990-ben rehabilitálta őt Glatz Ferenc, aki a Németh-kormány oktatási minisztere volt. A Kádár-rendszer végig nem tudta neki megbocsátani, hogy engem Pannonhalmára járatott.
Anyámnak végül is a Nagy Lajos Gimnáziumnak abba az osztályába sikerült engem visszaíratnia, ahol elkezdtem a középiskolai tanulmányaimat. De hát ez sem ment simán. Ketten anyámmal bementünk augusztus végén az egykori szerzetestanár, akkori kommunista igazgatóhoz. (Ő volt az, akit a forradalom idején leváltott az ifjúság!) A felesége anyám kolléganője, kedves és kulturált asszony volt, jó kapcsolatban volt anyámmal. Ebből adódóan – még az én pannonhalmi korszakomban – néha közös társaságba is jártak, ahol ott volt az igazgató is. Amikor azonban beköszöntött ez a helyzet, akkor teljesen mereven, hűvös hivatalossággal fogadott minket. Megkérdezte tőlem, hogy mi a szándékom. Én erre azt mondtam, hogy szeretnék tőlem telhető jó eredménnyel leérettségizni, és utána egyetemre menni… Erre ő felkapta a fejét, nyilván a válaszomat nem tartotta eléggé alázatosnak, és rideg hangon rámszólt: „miért nem azt mondod, hogy először is szeretnél ide bekerülni!” Szóval éreztette velünk a hatalmát, azt, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy ő engem, egy „flekkes” család „flekkes” gyermekét, felvegyen a gimnáziumába!
Ebből a szituációból éreztem meg, hogy anyámnak az egész nyári procedúra, a bizottsági kihallgatások stb. során milyen megaláztatásokban volt része. Emlékszem, hogy volt, amikor zokogva jött haza szegény. Pedig nagyon erős asszony volt, és hát mint családfenntartónak, erősnek is kellett lennie. Többek között azt is szemére vetették, hogy „kapcsolatot tart a Püspökvárral”, mert a család régről – még Kecskemétről – ismerte Kovács Sándor megyéspüspököt, és a püspökség segély formájában hozzájárult pannonhalmi taníttatási költségeimhez is. Ezt én időnként személyesen megköszöntem a püspök atyának, és szép képzőművészeti albumokat kaptam tőle kölcsön. Látogatásaimat negyedikes gimnazistaként, sőt egyetemistaként is folytattam. Bár lopva jártam hozzá, sötétedés után és a kerten keresztül, valószínűleg ezt is nyilvántartották, hisz a püspök közvetlen környezetében is akadtak besúgók, és ma már tudjuk, hogy a lehallgatási technikát is beszerelték a dolgozószobájába.9 A mai ember már nem is hinné, hogy milyen „vétkek” miatt kellett akkor bújni, szorongani és hátrányt szenvedni, és ez már nem is a Rákosi-, hanem a korai Kádár-korszak volt!
Egyébként, amikor még Pannonhalmán voltam, 1957 végén egy igazi tragédia is történt a szombathelyi egyházmegye területén: politikai indíttatásból meggyilkoltak egy fiatal papot. Egy téli éjszakán máig ismeretlen személyek brutális kegyetlenséggel ölték meg a lakásáról elcsalt Brenner Jánost, aki úgy tudta, hogy lelki vigaszt kell vinnie egy szomszéd falu haldoklójának. (Boldoggá avatási pere folyamatban van!) Erről az esetről nyilvánosság előtt akkor nem lehetett beszélni, emlékezetem szerint Kovács Sándor sem tett nekem említést róla. Azt viszont egyszer elmondta, hogy mennyire fájlalja, hogy akkortájt, vagyis az ötvenes évek végén egyházjogilag is elcsatolták a szombathelyi egyházmegyétől a burgenlandi területeket.
ISMÉT SZOMBATHELYI DIÁK LETTEM
Végül is ‘59 őszén a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban kezdtem el a negyedik osztályt, egykori társaim között. Amellett, hogy én maturandus lettem, a család minden tagjának kisebb-nagyobb fordulatot jelentett ez az ősz. Anyám, mint említettem, hónapokig állás nélkül volt, és csak nagy nehezen kapott ismét munkát. István öcsém ezen az őszön kezdte az iskolát, Judit húgom pedig a felső tagozatos tanulmányait, tehát az egész család életrendje megváltozott, pszichikai terhelése megnövekedett. Utólag némi lelkiismeret-furdalással kell megállapítanom, hogy a családi életmódváltás problémáiból kevéssé vettem ki a részem, holott a család nem kis áldozatot vállalt miattam, hogy gondtalanul készülhessek az érettségire. A kétszobás lakásnak egyik szobáját ugyanis én kaptam meg, az íróasztallal együtt. (Hogy az áldozat nagyságát érzékeltessem: a másik szobára három generáció négy képviselője jutott!)
Ezt az 1959/60-as tanévet magamba zárkózva, mondhatni depresszív hangulatban töltöttem el. Tulajdonképpen semmivel sem foglalkoztam, csak tanultam és olvastam. Ezen kívül nem érdekelt semmi, csak a levelezés: jövendő feleségemmel (akit épp az ’59-es év elején ismertem meg egy Zsuzsa nénémék által rendezett budai házibulin), valamint a pannonhalmi barátaimmal. (Elsősorban Baintner Ferivel és Doromby Bandival, akik később gyerekeim keresztszülei lettek.) Nagyon fájt nekem, hogy a barátaim Pannonhalmán tölthetnek még egy évet, és én már nem lehetek köztük. Jórészt ők tartották bennem a lelket, a tanév folyamán vagy kétszer meg is látogattam őket. Ezek a pannonhalmi látogatások nagy élményt jelentettek nekem, mintha hazamentem volna! A hosszú út és a pénztelenség dacára azért Budán is előfordultam időnként, ami szintén lelki karbantartásomat segítette. Ha így utólag belegondolok, ez a nehéz évem végül is hasznomra vált: igaz, hogy kicsit koravénnek tűntem akkoriban, de a sok olvasmány belülről megérlelt, és – az egyre jobban elmélyülő diákszerelem és barátságok élményével együtt – végül is a javamat szolgálta. Az adott rendkívüli helyzet belém égette ezeket a kapcsolatokat: máig az a feleségem és azok a legrégebbi barátaim (hacsak nem hagyták itt ezt az árnyékvilágot), akikkel akkor kiválasztottuk egymást, és akik akkortól hűek voltak hozzám.
Nagyon rendesek voltak a szombathelyi osztálytársaim is. Hivatalosan afféle eltévedt bárányként lettem visszavezetve közéjük, de rövidesen kiderült, hogy egyes tantárgyakból ez az „eltévelyedés” egészen jó gyümölcsöket termett, és ez bizonyos tekintélyt is kölcsönzött nekem. Bár voltak köztük a Kádár-rendszernek is hívei, lényegében szolidárisak voltak velem. Többeket közülük még az általános iskolából ismertem, köztük is akadt egy-két barát, mint a már említett Balogh Peti, akivel máig tartom a kapcsolatot.
Nagy szerencsém volt, hogy a tanárok többsége is jóindulatú volt, főleg az idősebbek. Néhány közülük nagyon jó tanár volt, a „régi iskola” neveltje, és szakmailag, emberileg is elérték a pannonhalmi szintet. Főleg az osztályfőnökömről, Kocsis Gyuláról volt ez elmondható, aki mellesleg orosz tanárunk volt. (Eredeti szakja a francia volt.) Tárgyához semmi emlék nem köt, annál inkább személyiségéhez: nagyon nagy műveltségű és szellemes ember volt, később a szombathelyi főiskola tanára lett. Hosszú éveken át a város művelődési életében is fontos szerepet játszott, pl. a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat zeneklubjában híres zeneműveket ismertetett. Máig emlékszem, hogy egy-két évvel később Kocsis tanár úr bevezetője után Beethoven IX. szimfóniáját valamilyen híres mikrobarázdás nyugati lemezről játszották le. Ez volt első találkozásom ezzel a zeneművel. Miután nyugalomba vonult, Balogh Peti barátom rendszeresen látogatta. Nagyon örülök, hogy hazalátogatásaim során néhány alkalommal én is el tudtam kísérni. A „régi iskolához” tartozott még Surányi Károly igazgatóhelyettes is, aki latin tanárunk volt, és akinek szigorán is átütött, hogy titokban rokonszenvez velem. (Később azt hallottam róla, hogy vasárnaponként vonatra ült, és egy közeli városkában hallgatott szentmisét.) A fiatalabb középkorú tanárok (főleg tanárnők) némelyikénél érződött a kényszer, hogy ideológiailag is kényes tárgyaikat (magyar, történelem) nem taníthatják úgy, ahogy igazából szeretnék, másik részük viszont már beállt a sorba, tanári munkájuk mellett jelentős pártfunkciókat is betöltöttek (vagy fordítva).
Volt egy osztálytársam Szombathelyen, aki pap akart lenni, és rendszeresen ministrált a székesegyházban a püspöki nagymiséken. Ebből ’60 tavaszán pártbizottsági ügy és újságcikk lett, az antiklerikális harc jegyében. És képzelje el: ezt a fiút kirúgták a gimnáziumból, mégpedig az írásbeli érettségi után! Kirúgták, mert „idegen szervezet egyenruháját viselte”, és Sárváron kellett letennie a szóbeli érettségit! Végül nem pap, hanem vegyészmérnök és jó családapa lett (sajnos a közelmúltban eltávozott közülünk). Egy másik osztálytársam pedig végig járt iskolai hittanra, az édesapja – élve törvény adta jogával – évről évre beíratta. Ez a fiú valamilyen mondvacsinált ürüggyel negyedikben (vagyis az érettségi évében) fegyelmi büntetést kapott, és ebből adódóan 2-es lett a magatartása. Így akarták meggátolni a továbbtanulását! Végül ez az osztálytársam is sikeres mérnök lett. Hogy ne feledjem: 1960 tavaszán, az egyetemi jelentkezések táján külön körözvényt is körbehordtak az iskolában, hogy kihirdessék: a pedagógusképző intézményekben csak „haladó” világnézetű jelentkezőket fogadnak! Ez lényegében nekem szólt, mert egyedül én jelentkeztem bölcsészkarra, és talán még egy fiúnak, aki a helyi tanítóképzőbe készült (de nála nem voltak világnézeti „problémák”).
Ma már szinte irracionálisnak és bornírtnak tűnhet a hatalom ilyen mértékű egyház- és vallásellenessége. Még az is felmerülhet, hogy én nagyítom fel mániákusan ezeket az ideológiai konfliktusokat. Ezért kétszer is meggondoltam minden szavam, hogy amennyire tudom, híven adjam vissza az egykor történteket. Úgy gondolom, hogy nemhogy dramatizáltam volna, hanem még tompítottam is ahhoz képest, ahogyan ezeket az eseményeket akkor – nem ismerve még a kibontakozás lehetőségeit – megéltük. És én most csak néhány olyan, viszonylag szolid esetet mondtam el, amelyek velem történtek meg, illetve közvetlen közelből láttam. A vallásszabadság, a lelkészek, püspökök és a hívek személyi jogainak, hivatásbeli kötelezettségeinek akkori megsértéséről és korlátozásáról a történészek manapság százával tárnak fel eseteket, amelyek között szép számmal kifejezetten brutálisak is akadnak: a fizikai bántalmazástól a súlyos börtönbüntetéseken át a politikai gyilkosságig.10 És még mi minden fog kiderülni az egyelőre lappangó iratokból!
Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: mi haszna volt ennek a hihetetlenül primitív akciózásnak? Miért ne lehetett volna vallásos emberekkel békésen együtt „építeni a szocializmust”, mint ahogy a hatalom ebbe a nyolcvanas évekre lényegében beletörődött? Ne feledjük, a levert ‘56-os forradalom után voltunk akkor néhány évvel, a Kádár-diktatúra „kemény” korszakában. A hatalom levonta a tanulságot a forradalomból: a korábban üldözött főpapoknak és a helyi lelkészeknek a forradalom napjaiban megmutatkozó hallatlan nagy tekintélye (ez Szombathelyre is érvényes volt!), valamint a pillanatok alatt széthulló téeszek egyaránt arra intették a kommunistákat, hogy a társadalom „szocialista átalakításához”, vagyis a hatalom szilárd birtoklásához nem elegendő az erőszakszervezetek uralása, az „osztályidegenek” diszkriminálása, a munkástanácsok felszámolása és a szocialista nagyipar megszilárdítása, hanem szét kell verni és igába kell hajtani azokat a társadalmi struktúrákat is (egyházak, paraszti magántulajdon stb.), amelyek alkalmasak lehetnek a társadalom kohéziójának, belülről vezéreltségének megőrzésére, és amelyek ezáltal a kommunista diktatúra maradék ellenvilágát képezhetnék. Vagyis lényegében a Rákosi-korszak programját kell folytatni, csak taktikusabban, kifinomultabb eszközökkel, a korbács suhogtatása mellett cukorkát is osztogatva. Ezért a hatalom fegyveres megszerzése és megszilárdítása után nem sokkal elindult az egyházak megfegyelmezése és „elfoglalása”, valamint a széleskörű és kérlelhetetlen téeszesítés. (Ez utóbbi egyúttal az egyház és a vallásosság legállhatatosabb társadalmi bázisára is súlyos csapást mért.) És hogy a történelmi folyamatoknak ez az erőszakos dübörögtetése, a „haladás” irányába való kényszerítése mennyire volt hatásos? Bár a brutális történelmi kísérlet elbukott, több évtizedes távolságból visszatekintve azt kell mondanom, hogy megfélemlítő és romboló hatása nem volt eredménytelen.
’60. júniusában érettségiztem a Nagy Lajos Gimnáziumban. Matematikából – egy szociológusnak ezt nem nagyon illik bevallania – négyest kaptam, különben mindenből jelest. Elmondhatom, hogy nekem két érettségi bankettem volt, ugyanis a szombathelyi után egy-két nappal érettségiztek a pannonhalmi osztálytársaim, és táviratilag meghívtak a bankettjükre. Rögtön vonatra ültem, és még odaértem a névsor végén lévők vizsgájára. Az ünnepi vacsora után a várat körbe-körbejárva még áténekeltük az utolsó pannonhalmi éjszakát, és a Boldogasszony kriptájában elbúcsúztunk végső nyugalomba tért történelemtanárunktól, Lukács atyától. Így hát a „Kupactól” vett végső közös búcsúnak én is részese lehettem...
Otthon közben zajlottak az események, és megint homokszemek kerültek a gépezetbe. „Jóakaróm”, az igazgató jeles érettségim ellenére nem akart egyetemre ajánlani, tekintettel arra, hogy világnézeti „defektusaim” ellenére bölcsész szerettem volna lenni. Gimnáziumi ajánlás nélkül pedig nem lehetett egyetemre jelentkezni. Végül egy ismerősünk ismerőse „szólt le” neki „magas helyről”, és így végül kaptam iskolai ajánlást. Ennek története meglehetősen tipikus, ezért elmondom. Anyám nagyon szeretett utazni, s mivel pénze nem volt hozzá, már pedagógus korától kiképzett idegenvezetőként csoportokat vezetett, főleg Magyarország különböző tájaira, de később már Csehszlovákiába, s még később Jugoszláviába is. Egy ilyen úton összeismerkedett egy hölggyel, aki a vendéglátóiparban középvezetőként dolgozott Szombathelyen. Ők valahonnan az Alföldről jöttek Szombathelyre, és nagyon jól ismerték a városi pártbizottság egyik magasabb beosztású munkatársát, aki nekik földijük volt, és együtt jöttek át az Alföldről. Anyám megkérte a hölgyet, hogy szóljanak a pártembernek, és az pedig szóljon a gimnáziumnak, hogy engem ajánljanak. Tehát úgy alakult, hogy végül is engem az igazgató „pártutasításra” ajánlott az egyetemre!
A Kádár-diktatúra „kemény” szakaszában éltünk, időnként még kivégzésekről is lehetett hallani. De az emberek kidolgozták a túlélési technikáikat, amely lehetővé tette, hogy valahogyan előbbre jussanak, és lehetőleg (ezt már nem mindenki ambicionálta) a tisztesség is megmaradjon. A túlélési taktika jelen esetben az „alföldi kártya” kijátszását jelentette, hisz elvégre részben mi is onnan származtunk, ezt anyám hangsúlyozta is az adott szituációban. No és hát ez az „ismerősöm ismerőse” lánc már régi találmány, ez minden korszakban és rendszerben működésbe hozható Magyarországon. És hogy ez mennyire tisztességes? Persze felhasználható tisztességtelen és önös célokra is. Az adott esetben egy jogtalan hátrányt kompenzáltunk vele, és senkinek nem okoztunk kárt, így nincs lelkiismeret-furdalásom.
Visszatérve az igazgatómra, aki végül is kényszeredetten, csak „pártutasításra” volt hajlandó engem ajánlani, tőle itt elbúcsúzik életem története. Nevét nem írtam ide, mert a helybéliek idősebb generációja úgyis tudja, kiről van szó, mások számára pedig nem sokat mondana. Sokat foglalkoztatott a későbbiekben, hogy szerzetes múltjának súlyával vajon milyen érzések közepette élhette meg azt a szerepet, amelyet az ötvenes és hatvanas években játszott. Még az is felvethető, hogy bizonyos értelemben ő is a rendszer áldozata volt. Kíváncsi lennék, hogy hogyan dolgozta fel magában hosszú életpályáját, és hogy maradt-e ennek valamilyen írásbeli kifejeződése. Egyébként bőven megérte a rendszerváltozást, és úgy tudom, hogy egyházi szertartással temették…
Főleg az irodalom és a történelem vonzott, de a történelem szakra való felvételemet – erősen ideologikus jellege miatt – reménytelennek ítéltem, és ezért a magyar mellé egy nem tanári szakot választottam, ami ráadásul nagyon közel állt a szívemhez. Végül is magyar–művészettörténet szakra jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Hát ez praktikus szempontból nem volt túl jó ötlet, mert a művészettörténetre 120-an jelentkeztünk hat helyre. A felvételi vizsga pedig úgy zajlott, hogy az érettségi bizonyítványomból azonnal kiszúrták, hogy Pannonhalmára (is) jártam, mert fel volt tüntetve benne az is, hogy az alsóbb osztályokat hol végeztem. Ez a bizottságra mindjárt mély benyomást tett, és hogy, hogy nem, csupa olyan dolgot kérdeztek, ami nem szerepelt a középiskolai tananyagban (középkori misztériumjátékok stb.). De balszerencséjükre ezeket történetesen (a pannonhalmi önképzőkörök és Szerb Antal jóvoltából) én mind meg tudtam válaszolni. Utána jött az ideológiai vizsgáztatás, hogy én hogy állok a marxizmussal. Itt csak odáig tudtam elmenni, hogy ezeket a tanokat mi Pannonhalmán is, Szombathelyen is részletesen tanultuk (egyébként Pannonhalmán részletesebben, történelem érettségire ezt a tételt a pannonhalmi diáktársak jegyzetei alapján tanultam!), ők viszont forszírozták volna a személyes azonosulás kinyilvánítását is. Meg aztán gondolom azt is jó néven vették volna, ha azt mondom, hogy azért jöttem el a harmadik osztály után Pannonhalmáról, mert kiábrándultam a papokból, meg a vallásból, vagy valami ilyesféle. Én viszont ilyen nyilatkozatot nem tettem, ez nem fért bele a túlélési stratégiámba, így elküldtek. Hogy ne legyenek kétségeim, néhány perc múlva kijött utánam a felvételi bizottság KISZ-es tagja, és minden köntörfalazás nélkül közölte velem, hogy Pannonhalma miatt már az első öt percben ki akartak küldeni, ezért kérdeztek tőlem extra dolgokat. Bár én mindenre válaszoltam, de vegyem tudomásul, és ha jövőre is felvételiznék, jól véssem az agyamba, hogy a bölcsészkarra csak marxistákat vesznek fel! Két héttel később papíron is megkaptam az értesítést, hogy a felvételi vizsgán megfeleltem, de „helyhiány miatt” nem nyertem felvételt…
Szó volt előbb a túlélési stratégiákról, hogy mi fért bele, és mi nem. Hozzá kell ehhez tennem egy súlyos tényt: 1959 őszén – nagy gyötrődések után – jelentkeztem a KISZ-be, és’60 tavaszán, vagyis az érettségi előtt fel is vettek…
– Mi volt a konkrét motivációja?
– Hát hogy fölvegyenek az egyetemre! Ez volt a kizárólagos motiváció… Ez nekem akkor súlyos lelki problémát jelentett, és utólag sem vagyok rá büszke, mert hát ez – ne szépítsük – ez megalkuvás volt a körülményekkel, bár itt is a hátrányok kompenzálásán volt a hangsúly… Baráti körben is megbeszéltük, úgy gondoltuk, ennyit meg kell tennünk a jövőnk érdekében. A KISZ addigra különben is már elkezdett „hígulni”, kezdett formálissá válni, ez már nem az ’57-es „élcsapat” volt… No meg anyám is unszolt, hogy okuljak a példájából, ne legyek túl merev stb.… De hát engem ez a dolog lelkileg nagyon megviselt… És ha az első „eredményeket” nézem, fölösleges is volt, mert az igazgató így se akart ajánlani, és a felvételi bizottságnak sem volt elég ez a rendszer oltárára tett „obulus”, amely akkorra már – mint említettem – tömegessé vált. Csakhogy már nem volt visszaút, kilépni – mivel változatlanul tovább akartam tanulni – öngyilkos lépés lett volna. Ezért meg kellett tanulni együtt élni ezzel a helyzettel, valahogy „domesztikálni” kellett. A későbbiekből tán kiderül, hogy ez többé-kevésbé sikerült is…
Szombathelyi osztálytársaimmal érettségi után elmentünk KISZ-építőtáborba is, a leendő Kab-hegyi TV-toronyhoz építettünk utat ’60 koranyarán. A tábor vegyes volt, az egyetemre készülő diákok mellett szép számmal akadtak köztünk különböző szakmák ifjúmunkásai is. Én egy ilyen ifjúmunkás brigád sátrába kerültem. Az új rend erkölcsi nevelésének hatása itt már erősen megmutatkozott. Az ott tapasztalt alantas verbális és gondolkodási színvonal szinte sokkszerűen hatott rám. Mi Pannonhalmán is elég felszabadult diáknyelven társalogtunk egymással, de hol volt ez ahhoz képest! Tolsztoj olcsókönyvtári Anna Kareniná-jával próbáltam védekezni a hirtelen rám zúdult „verbális szőnyegbombázás” ellen.
Mivel nem vettek fel az egyetemre, 1960 szeptemberében elmentem dolgozni, és ’60 és ’62 között gyári munkás voltam. A REMIX Rádiótechnikai Vállalat szombathelyi részlegénél lettem betanított munkás. A gyár nem sokkal korábban indult be. Három műszakban dolgoztam, különböző munkakörökben, egészségre ártalmas kemencék mellett is. És mit ad Isten: az első nap, amikor a gyárba (vagy onnan hazafelé?) baktattam, összetalálkoztam véletlenül az egyik volt pannonhalmi osztálytársammal, Kintli Jóskával, aki az érettségi után szintén Szombathelyre került a nővéréhez. (Miután – akkori szokás szerint – kapott egy igazolást faluja téeszétől, hogy nincs szükség a munkájára.) Jóska a reál tárgyakból kiváló volt, a műszakira jelentkezett, de mivel korábban kuláknak volt minősítve az édesapja, aki még Kistarcsát is megjárta (többször is), és ehhez járult még a felekezeti gimnázium, nem vették fel őt sem. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy a pannonhalmi osztályból 30 főből mindössze három fiút vettek föl az első évben, pedig senki nem jelentkezett rajtam kívül bölcsésznek!) Jóska barátom állást keresett, majd figuránsként alkalmazták édesanyám munkahelyén, a „Vizig”-en. Az elkövetkező két évben szabadidőnk jelentős részét együtt töltöttük: megbeszéltük egymás verseit, olvasmányainkat és az élet dolgait. Ez a barátság fontos lelki támaszt jelentett mindkettőnknek abban a nehéz időben. Az is nagyon jólesett, hogy szombathelyi barátom, Balogh Peti, aki pótfelvételivel még az első évben bejutott a Műszaki Egyetem építész karára, ahányszor hazajött, mindig meglátogatott, és hozta a pesti kulturális híreket. Fő közös témánk a képzőművészet és a művészettörténet volt.
Így utólag visszatekintve nagyon tanulságos volt ez a két gyári év, afféle szociológiai és romológiai előtanulmánynak is beillett. Egy női üzemben dolgoztam, zömében olyan munkás- és kispolgár-feleségekkel, akiknek korábban nem jutott munkahely. Sok lány és asszony a környező falvakból járt be. Az éjjeli műszak volt a legnehezebb: akkor este tíztől reggel hatig dolgoztunk. Tekercselőgépeken kondenzátorokat, ellenállásokat meg ilyeneket gyártottunk…
– Meglehetősen mechanikus lehetett.
– Igen, nagyon monoton munka volt. Én szerencsére nem ilyen tekercselést csináltam. A fiúknak kemence- és műszerkezelés jutott inkább.
Ha így visszagondolok rá, nagyon tanulságos időszaka volt ez életemnek. Egyrészt súlyos igazságtalanság történt velem, hiszen első felvételim alapján azonnal továbbtanulhattam volna, ha nem diszkriminálnak. Másrészt pedig nagy ajándék volt ez a két melós év: gazdagította emberismeretemet, élettapasztalatomat, és növelte ellenállóképességemet. Ekkor tudtam meg, hogy eddig lényegében – minden hátrányos társadalmi helyzet ellenére – üvegházban éltem. (…) Az ún. nagybetűs Élet először az üzemben érintett meg, a szakképzettséget nem igénylő gyári munka monotóniájával és a hétköznapok prózai nehézségeivel: a hajnali felkelésekkel, az éjszakai műszakokkal, a bélyegző órával, amely az egy perces késést is regisztrálta a bérszámfejtés számára…
Felvonult előttem egy közepes város nőtársadalmának szinte teljes keresztmetszete: az egész nap házimunkát és nagymosást végző középkorú családanyák, ahogy kuplékat és vallásos énekeket énekeltek a hosszú éjszakai műszak alatt, és időnként összecsuklottak a fáradtságtól; a talpraesett vidéki asszony, akiben a függetlenített pártitkárnő „fantáziát látott”, és elkezdte beszervezni a pártba; a kikapós menyecskék, a rejtett prostitúció számomra akkor még nehezen felismerhető jegyeivel; talpig becsületes falusi lányok, akik kiválóan dolgoztak és keveset beszéltek, nem adták ki értékrendjüket és világnézetüket; a frissen érettségizett városi lányok, akik közül többen épp úgy továbbtanulásra vágytak, mint én; deklasszált, egykor jobb napokat látott, már kissé hervadt úriasszonyok; az irodista lányok és asszonyok, többnyire érettségivel; és még a funkcionáriusok is: a terebélyes párttitkárnő és a szakszervezeti titkár… Ennél szűkebben volt reprezentálva a férfitársadalom, amelyet a cinikus főmérnök, a karbantartó szakmunkások, műszerészek és a gépipari technikumot végzett korombeli művezetők képviseltek, s ez utóbbiak nagyon élvezték, hogy ennyi nőt dirigálhatnak. Volt egy örökké fontoskodó műszerész, aki elmesélte, hogy katona korában, az ötvenes években hogyan lőtte le őrségben az őt megközelítő tisztet, mert az nem volt hajlandó megmondani a jelszót. Furcsa módon még háborús történeteket is hallottam, mert az egyik „meós” kolléganő férje kint volt a Donnál, és ő elmondta férje egyik-másik történetét. Az üzemben tehát sokféle emberi sorssal találkoztam. Emlékezem a féltékeny öregedő asszonyra, aki hazakéredzkedett a műszakról, hogy tetten érje férjét „azzal a döggel”. Volt egy katonatiszt-feleség is a csoportban (férje az akkori hadseregben volt tiszt), aki ugyancsak egy hűtlen férjjel bajlódott. (Ez a konfliktus tragédiával végződött: a férj főbelőtte magát.) (…)
A REMIX-ben ismertem meg testközelből a cigányság képviselőit is, őket addig csak utcai koldusként láttam, meg vásári sokadalmak színes ruhájú, egzotikus látványosságaként. Együtt dolgoztam velük, amikor három hónapra áthelyeztek a ragacsos kigőzölgésű epoxi-gyantás kemencék mellé. Beszélgettünk életükről, nehézségeikről. János, egy korombeli testes fiatalember, már többszörös apa, beavatott a cigány házasodási szokások szabályaiba. Ebben a teremben volt egy ellenállásokat készítő, cigányasszonyokból álló brigád is. A művezető, egy nagy melák, diszfóniás fiatalember november 7-én, műszakkezdetkor odament hozzájuk, és azt mondta nekik: ”Tudják ugye asszonyok, hogy ma ünnep van? Tudják: októberi forradalom, Auróra, Lenin… Na, dolgozzanak!” Ezzel megvolt a hivatalos ünnepség. Ez a „rendezvény” sűrített formában modellezte az akkori november 7-ei ünnepségek alaphangulatát.
Közben az élet gondoskodott arról, hogy ne feledjem: munkásként sem vagyok teljes jogú állampolgár. Még az első „remixes” évemben történt, hogy jelentkeztem idegenvezetői tanfolyamra a TIT-nél. Mivel a tanfolyam már elindult, és én nem kaptam értesítést, érdeklődni kezdtem. Egy ismerős tanár, aki tanított a tanfolyamon, ötölve-hatolva elmondta, hogy nem vehettek fel, mert a munkahelyem személyzetise (ma humánpolitikai referensnek, vagy menedzsernek hívnák) nem ajánlott felvételre, származásomra és Pannonhalmára hivatkozva. Ezt a durva diszkriminációt azonban – bár a hatvanas évek elején ez egyáltalán nem számított rendkívüli eseménynek – én nem hagytam szó nélkül, és elmentem a személyzetishez. Ez egy borzalmas stílusú, műveletlen nőszemély volt, magas rangú rendőr férjjel – az akkori hatalom tipikus középszintű képviselője. A szemem láttára alpári stílusban rúgott ki egy munkásnőt a szobájából, még a folyosón is ordított vele. Ezután mentem be hozzá én. Számon kértem rajta az ajánlás elmaradását, és kiderült, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy én, mivel csaknem három évig Pannonhalmára jártam, ebben a városban még idegenvezető sem lehetek. De velem nem ordított, mint a munkásnővel. Aztán mégis idegenvezető lettem, igaz, hogy tanfolyami papír nélkül, önszorgalomból.
Sőt még ennél följebb is jutottam! 1961-ben, egy év gyári munka után (bár még mindig nem éreztem magam marxistának) újból fölvételiztem az ELTÉ-n. Annyiban taktikusabb lettem, hogy a magyar szak mellé egy elérhetőbb, és ugyancsak nem tanári szakot, a könyvtárosságot választottam. Mielőtt bementem volna a felvételi bizottság elé, sírva jött ki egy lány az ajtón, és azt mondta, hogy az apja egykori malmát rótták fel neki. Tehát azt, hogy volt egy malmuk annak idején, mert már persze rég elvették… Ez volt a bölcsészkari felvételi vizsga fő témája! „Na – mondtam magamban – ezt a bizottságot jól kifogtam!” De végül minden teljesen másképpen alakult, Pannonhalma szóba se került, még az apák bűne sem lett hetedíziglen fölemlegetve… Ahogy utólag rekonstruáltam a történteket, az lehetett a szerencsém, hogy közjegyzői másolatban nyújtottam be az érettségi bizonyítványomat, és nem az eredetit küldtem be…
– Akkor Pannonhalma nem volt benne a felvételi papírjaiban?
– De benne volt! Csak össze volt minden sűrűn egymás mellé gépelve, és csak az volt tipográfiailag kiugratva, hogy jelesen érettségiztem. Mert ugye akkor még nem volt fénymásolat, a közjegyző írógépen szépen leírta az érettségi bizonyítvány szövegét. Amikor bementem, megnézték a másolatot, és beírták azt a pontszámot, ami a jeles rendűségre járt, és minden bizonnyal nem vették észre, hogy nekem „priuszom” van. Meg az apámmal se foglalkoztak, mert itt már üzemi munkásként szerepeltem! Egy teljesen normális felvételi zajlott, világnézeti gyóntatás nélkül – és föl is vettek! Igaz, hogy egy évvel későbbre, ezt úgy hívták akkor, hogy „előfelvételis” lettem. Úgyhogy még egy évig dolgoznom kellett a REMIX-ben, de ez pszichikailag már könnyebb volt, mert láttam magam előtt perspektívát. Amellett havonta fel kellett járnom egy előfelvételis tanfolyamra Pestre, a főbb leendő tantárgyainkból olvasmányokat kaptunk, beszámolókat tartottunk, szóval az ember szellemi léte komoly támaszt kapott. (No meg az sem volt lényegtelen szempont, hogy találkozhattam ilyenkor azzal a budai diáklánnyal, aki később a feleségem lett.)
Amikor a velem egyidős művezető fiúkat behívták katonának (engem az előfelvételi mentett meg ettől), én is művezető lettem, húszéves koromban. No nem sokáig: három teljes hónapon át. Hát ez sem volt könnyű dolog: egy teljes üzemrészleget vezetni, nyolcvan nő munkáját irányítani! Igazságot tenni torzsalkodásaikban, kiigazodni egyik pillanatban sírós, másik pillanatban nevetős hangulataikban, no és emellett „hozni a tervet”! Én nőtiszteletben és asszonyok által nevelődtem, de itt gyakorlati leckét kaptam a női természet általam korábban kevéssé ismert alsó regisztereiből is… Akkor kezdtek megjelenni az első ősz hajszálaim.
Mint középvezető, hivatalos voltam a vezetői értekezletekre is, és így személyesen is megismerhettem a gyár nagyhatalmú igazgatónőjét. Termetre és természetre nézvést egy markotányosnőre hasonlított. Még érettségije sem volt, de politikai megbízhatósága és határozottsága pótolta végzettségi hiányait. Az értekezleteket harsogva és hihetetlenül trágár stílusban vezette. Mindezzel együtt sem őrzök róla olyan negatív képet, mint arról a személyzetisről, akiről korábban szóltam. Az igazgatónőben ugyanis, nyers modora ellenére, volt valami természetes emberség, munkásaira való odafigyelés.
Láthattam azt is, hogy a szocialista országok hogyan játszották ki a Nyugat embargós rendelkezéseit. (A nyugati országok tiltották bizonyos általuk előállított csúcstechnológiák és hadiiparban felhasználható alapanyagok eladását a keleti blokk számára.). A mi részlegünk például egy különleges anyagból, az ún. styroflex fóliából tekercselt kondenzátorokat. Ez egy puha, áttetsző anyag volt, amely hő hatására megüvegesedett, és rajta volt az embargós listán. Mivel Nyugat közvetlenül nem adhatta el nekünk, Svájc közvetítésével vettük meg, a svájciak persze jó kis felárat számíthattak fel a közvetítésért.
Volt még egy emlékezetes élményem a REMIX-ben. 1962 tavaszán nagy kísérettel meglátogatott minket Kádár János! Az üzem egy volt K.u.K.-laktanyába lett telepítve, amely a háború után szovjet laktanya lett, és az volt egészen az ötvenes évek végéig. Ez idő alatt borzalmas állapotba került, egyes épületekben például a földszint tele volt ürülékkel, mert az oroszok az emeleten a padlóba ütött lyukakon keresztül latrinának használták. Szóval az üzem munkába állítása az épületek átépítését és teljes felújítását igényelte. Amikor Kádár jött, ez már megtörtént, de a látogatás előtti napon zöld olajfestékkel még derékmagasságig újrafestették a főépület lépcsőházát és a folyosókat, hogy a gépek költöztetésének nyomait eltüntessék. A munkásnők – akik egyébként a mi részlegünkben fehér köpenyben dolgoztak – végig a folyosókon sorfalat álltak Kádár elvtárs tiszteletére. Aztán telt-múlt az idő, a küldöttség késett, és az asszonyok nekitámaszkodtak a falnak. Így amikor Kádár bevonult a díszterembe, ahonnan korábban az oroszok ürülékét távolították el, az utána nyomuló munkásnők feneke tele volt zöld foltokkal. Kádár akkor már korántsem volt az az általánosan gyűlölt figura, mint 1956–57 telén, ekkor már úton volt a népszerűség felé. Ott a REMIX-ben, mint újonnan alapított szocialista nagyüzemben arról beszélt, hogy „pártunk és kormányunk” nem fogja elhanyagolni a nyugat-magyarországi régiót, mint korábban tették, hanem erőteljesen fejleszteni fogja.
A REMIX-ben is éltünk „KISZ-életet”. Az volt a KISZ-munka, hogy csináltunk egy irodalmi színpadot, és előadásokat tartottunk a munkásoknak. Tudom, ez mai fülnek nagyon furcsán hat, de akkor olyannyira nem számított képtelenségnek, hogy volt közönségünk is. Részben olyanokból, akik a „KISZ-rendezvényen” való részvételükkel jó pontot akartak szerezni maguknak, részben pedig az irodalom iránt érdeklődőkből. És ez a két szempont nem okvetlenül zárta ki egymást! Volt egy lány, aki nagyon jól szavalt, átmenetileg ő is a REMIX-ben dolgozott mint munkásnő, egy év után felvették a szombathelyi tanítóképzőbe. Ő volt az üzemi irodalmi színpad erőssége.
Egyúttal mindketten tagjai lettünk egy komolyabb együttesnek is: a szombathelyi Radnóti Miklós Irodalmi Színpadnak. Ennek egy könyvtárosnő, Benke Éva volt a vezetője, és az egész városból toborozta tagjait. (Benke Éva később a szombathelyi főiskolára került tanárnak.) Általában fiatal tanárok, könyvtárosok, újságírók voltak a tagjai. És volt egy idősebb fiú is köztünk, aki egy szövetkezeti lakatosműhelyben volt melós a Fő tér egyik udvarában. Ő korábban még érettségit se tehetett, mert „rossz káder” volt. De szavalni nagyon szépen tudott, tanár vagy színész lett volna belőle, ha a rendszer engedi. Volt még egy fiatalasszony, akinek családját a Rákosi-korszakban súlyos tragédia érte, politikai okokból ő sem tudott továbbtanulni, de kiváló színészi képességekkel rendelkezett. Én nem nagyon törekedtem előadóművészi babérokra, de a műfajban volt némi tapasztalatom. Pannonhalmán elég rendszeresen szavaltattak velem iskolai rendezvényeken, nagy iskolának számított a harmadik osztályban előadott színdarab is, amelynek egyik főszereplője voltam, és negyedikes koromban, a Nagy Lajos Gimnázium diákjaként az egyik lánygimnázium tanulóival közösen előadtuk Az ember tragédiája két színét is.
Tematikus műsorokat hoztunk össze Benke Éva irányításával, de közös műhelymunkával, és azután előadtuk Szombathely és Vas megye különböző közönségei előtt. Legemlékezetesebb számomra az a teljes estét betöltő műsor, amelyet az anya alakjának szenteltünk A legdrágább… címmel, és a nemrég elhunyt Gál Ferusz József által vezetett Ifjúság Házában adtunk elő, Gál Ferusz maga is szerepelt a műsorban. (Az Ifjúság Háza akkor még egy régi emeletes házban működött).11 Büszke voltam rá, hogy én, a legfiatalabb is segíthettem felkutatni az anyákról szóló verseket. Eközben akadtam rá Szerb Antal Száz vers című gyűjteményében Georges Duhamel költeményére, a Florantin Prunier balladájá-ra. Egy első világháborús francia katonaanya gyászáról szól a vers, anyák napja táján máig fel szoktam olvasni a hallgatóimnak az egyetemen. Ez a szellemi műhely komoly intellektuális inspirációt jelentett számomra a melós évek alatt. Nem csak „hivatalosan” voltunk együtt: presszókban, olykor magánlakáson is találkoztunk. (Feljegyzéseim megőrizték annak az 1962-es György-napnak az emlékét, amelyiket idősebb kollégánk lakásán ültünk meg, és amelyik szavalóestbe torkollott. Gyuri talán ekkor mesélte el, hogy az ötvenes évek elején egy hadgyakorlaton egy hajszálon múlt az élete, amikor egy tiszai átkelés során elsüllyedt a rohamcsónakjuk, társaival együtt.) Ebben a kis társaságban olyan közösségre leltem, amelytől sokat tanulhattam, és sok hasznos olvasási tanácsot is kaptam. Máig hálás vagyok nekik!
Itt említeném meg, hogy ekkortájt elég szép számmal jelentek meg saját verseim is Vas megyei és más dunántúli újságokban, folyóiratokban. Így tagja lettem a helyi írói közösségnek is, velük is jártam közös író-olvasó találkozókra. Ez a kis értelmiségi kör részben át is fedte a másikat, az irodalmi színpadét. Az akkori vasi írók közül legmaradandóbbnak, azt hiszem, Gazdag Erzsi életműve bizonyult, gyermekverseit máig tanulják az óvodákban és az alsóbb iskolai osztályokban. Gazdag Erzsi érzékeny, művelt és etikus személyiség volt, csendes szavára mindenki odafigyelt. Volt egy dedikált példánya Weöres Sándor beszerezhetetlen kötetéből, A hallgatás tornyá-ból. Megmutatta nekünk, beleolvashattunk, de úgy féltette, hogy kölcsön nem adta senkinek. Szerettem még Káldy János csendes dunántúli líráját is.
Talán furcsán hangzik, de az én szerepemnek az írócsoporton belül volt egy olyan áthallása is abban a korszakban, hogy én vagyok a „munkásköltő”, mert hogy gyári munkás voltam. A versek viszont – bár becsültem munkatársaimat és empátiával figyeltem sorsukat – talán egy kivétellel nem az üzemről meg a munka dicséretéről, hanem főleg a szerelemről és a természet szépségéről szóltak. Ez abban az életkorban, és a folyamatosan mögöttem húzódó velemi hátérrel is számolva, eléggé érthető volt… Kamaszkoromtól kezdve voltak ugyan más verseim és prózai írásaim is, amelyek a magyar történelem üzeneteivel, a társadalom romló morális állapotával foglalkoztak, például verset írtam az 56-os forradalom egy éves évfordulójára is, de ezek az írások nem voltak publikusak.
Az irodalmon és az irodalmi művek interpretálásán kívül kapcsolatot igyekeztem ápolni a többi művészeti ággal is. Már említettem, hogy a képzőművészetekhez gyerekkorból, vagy még a génekből hozott vonzalom fűzött,ez idő tájt megismerkedtem egy-két helyi művésszel is. Legnagyobb restanciám a zenében volt, hiszen a családi zongorát elsodorta a hármas társbérlet helyszűke és az anyagi szükség, de zenei képességeim fogyatékosságai miatt ezen a téren nem ért nagy kár minket. Jövendő feleségem viszont csellózott, és énekelt a budai Szilágyi Erzsébet Gimnázium kamarakórusában, ezért én sem akartam nagyon lemaradni. Egy frissen vett lemezjátszó (amely már mikrobarázdás lemezeket is le tudott játszani), valamint a Hangversenykalauz segítségével pótolni igyekeztem zeneismereti hiányosságaimat. Ebben segített egy sajátos TIT-előadássorozat is: egy Győrből átlátogató zenetanár úgy akarta közel hozni hozzánk a klasszikus zeneműveket, hogy a főbb tételek dallamára kis versikéket írt, és azt énekeltette velünk, és persze lemezről a teljes művet is lejátszotta. E módszer gyökerei – mint később megtudtam – Amerikába vezettek, és T. Adorno, aki zeneszociológiával is foglalkozott, a félműveltség eléggé el nem ítélhető megnyilvánulásaként ostorozza. Akkor én erről mit se tudtam, és bevallom: Mozart A-dúr hegedűversenyét, amelyhez máig erős szálak fűznek, ezen a tanfolyamon szerettem meg. De voltak professzionális zenehallgatási lehetőségek is Szombathelyen. Miután az oroszok kiürítették a Faludi Gimnáziumot (ebben nyílt meg a Tanítóképző Főiskola), a dísztermében a MÁV-szimfonikusok hangversenyeket adtak. Családunk is vett két bérletet, és ha nem voltam délutános a Remixben, én mentem el a hangversenyre nagyanyámmal vagy édesanyámmal. Általában hoztak magukkal Pestről egy-egy énekest (például Gyurkovics Máriát!) vagy színészt is, aki áriákat énekelt vagy verset szavalt. Ezek tehát amolyan kulturális haknik voltak, de valódi értékeket kínáltak a közönségnek (pl. Verdi-áriákat és Arany János-verseket). Lehet, hogy az akkori színház- és hangversenyterem nélküli szombathelyi kulturális életben, amelyben a színházi élményt is a helyi műkedvelő színjátszók előadásai (és a mi ugyancsak amatőrökből álló irodalmi színpadunk fellépései) jelentették, jelen voltak a dilettantizmus jegyei, de mögöttük valódi kulturális éhség munkált. Mert azokban az időkben a kultúra még fontos dolog volt sokak számára: abban a politikailag és erkölcsileg silány korban egy értéktelítettebb világhoz lehetett kapcsolódni általa.
Szeretném még elmondani egy 1962-ből való, számomra szimbolikussá vált kulturális élményemet: Lajtha László zeneszerzővel és népzenekutatóval való szombathelyi találkozásomat. (Lajtha neve ma sem közismert, pedig múlhatatlan érdemei vannak a népzenegyűjtés terén, és zeneműveit is nagyra becsülik a hozzáértők.) Vas megyei népdalgyűjtő körúton volt egy kolléganőjével (aki valószínűleg az archaikus népi imádságok közreadásával később híressé vált Erdélyi Zsuzsanna volt). A szombathelyi szállodában szálltak meg, és az egyik este édesanyám ismerőseinél vendégeskedtek. A vendéglátók szűk körű társaságot hívtak össze, köztük anyámat és engem is. A kis társaság főleg Lajthát hallgatta, de meg-megnyilvánultunk időnként mi is. Már nem tudom, mi „bölcset” mondhattam, de Lajtha búcsúzáskor azt mondta, hogy a szellem és kultúra olyan, mint a fáklya, amit az öregek nemzedéke át kell hogy adjon a fiatal nemzedéknek, és hogy ő ezennel most átadja nekem: ezzel felemelte a karomat és jelképesen kezembe helyezte a „fáklyát”. Ezt a jelenetet ma sokan mondanák teátrálisnak, de a jelenlévők nem nevettek, és én, a húsz éves gyári munkás, belepirultam ennek a távolról jött karizmatikus személyiségnek a gesztusába. Lajtha a találkozásunk utáni évben, 1963-ban meghalt. (Én pedig titokban néha-néha a kezemre sandítok: benne van-e még a „fáklya”...)
Életem első, a „szűkebb pátriában” eltöltött szakaszának lezárásául elmondhatom, hogy az út göröngyös és kanyargós volt, de végül is célhoz vezetett: második munkás évem lezárultával megkaptam az értesítést, hogy véglegesítették egyetemi felvételemet az ELTE bölcsészkarának magyar–könyvtár szakára. Úgy érezhettem, hogy az életem ki van egyensúlyozva: a hátrányok ébren tartották, sőt felélénkítették kulturális érdeklődésemet, ellenállóképességemet erősítették, szóval végül is nem elveszejtettek, hanem bizonyos mértékig javamra váltak.
De mindezt azért nem akarom a bornírt és embertelen Rákosi- és kora-Kádár-rendszer javára írni! Az e két világban szerzett tapasztalataim alapján mondom, hogy a létfenntartásért és a legelemibb emberi jogokért folytatott küzdelem, a sok értelmetlen és fölösleges konfliktus túl sok jobbra hivatott energiát emésztett fel, túl sok idegrendszert és életet roppantott össze, túl sok emberi sorsot, egzisztenciát és erkölcsiséget nyomorított meg, és túl sok olyan törekvést fékezett le, kényszerített alacsonyabb hatásfokú működésre vagy az országból való távozásra, amelyek a társadalmat és a közjót szolgálhatták volna.
Az én győzelmem is csak időleges és részleges volt, de amikor 1962 szeptemberében a szombathelyi állomáson felültem a pesti vonatra, nem ez foglalkoztatott. Anyám könnyes szemmel búcsúztatott, én pedig boldogan indultam el egy másik világ, életem újabb szakasza felé.