SZABADRAJZÚ FEHÉRVARRÁSOS
ÚRIHÍMZÉSEK VIDÉKÜNKRŐL

                                                                                                                                                     A Vasi Szemle népművészeti sorozatában a kivarrott textíliák köréből a magyar és horvát stílusú, színes népi gyapjúfonalas munkák után¹ bemutatunk a jelen közlésben két lepedőszélt, fehéren fehérrel varrt magyar úri készítésű hímzéseket.
           Párszáz évvel ezelőtt a fejedelmi, főúri, köznemesi és jómódú polgári családok nőtagjai otthon készítették és/vagy készíttették fizetett női varrókkal kelengyéjük finom fehér lenvászon alapú lakástextiljeit és ruhadarabjait, beleértve a hímzéssel díszítést. A selyem-, bársony- és posztóruhák varrására és hímzésére hivatásos férfi kézműveseket szegődtettek. Mindezeket a készítményeket mondjuk „úrihímzés”-nek. Ezek a darabok egységes sajátos stílust mutatnak. A XVI. századi előéletét és XVIII. századi utóéletét leszámítva jellegzetesen a XVII. században virágzott és teljesedett ki ez a modor. Amint Ember Mária írja, a magyarság ezt „a 16. század közepe táján kifejlődő új hímzésstílust Kelet és Nyugat formakincsének s egymástól olyan különböző művészi szemléletének egybeolvasztásából fejlesztette ki. Országunk az akkori keleti és nyugati világ találkozási és ütközőpontja volt, egyformán érte tehát mindkét részről a stílusáramlatok hatása. Erős nemzeti, művészi kultúra és egyéni díszítőkészség kellett azonban ahhoz, hogy ezeket az egymástól felfogásban igen különböző stíluselemeket egységes egésszé és sajátságosan magyar stílussá ötvözhesse. […] A háromfelé darabolt országban a magyarság mégis nemzeti egységben maradt. Ez tükröződik kultúrájában, művészetében, szokásaiban és viseletében is. Íme a magyarázata annak, hogy az egész ország területén egységes hímzésstílus fejlődhetett ki. Ma már teljes biztonsággal meg sem állapítható egy-egy hímzés származási helye, ha levéltári adattal nem dokumentálható.”²
           Így a most bemutatott tárgyakról is csak föltehetjük, hogy Vas megyeiek, hiszen csupán annyit tudunk, hogy szombathelyi „úri család”-tól kerültek mai őrzőhelyükre, azért föltételezhető, hogy megyebeli hagyatékokból származnak. Más, korábban publikált, korhoz és helyhez kapcsolt úri hímzésekkel összevetve mindkettő születési ideje a XVII. század végére tehető, keletkezésük helye pedig megyénk vagy környéke lehet. Mivel az úrihímzésnek nincsenek regionális válfajai, külön Vas megyei stílusról sem beszélhetünk. Még a következő századok népi hímzéseiben is nehéz sajátos vasi jelleget találni. Azért is, mert a megyehatárok nem esnek egybe a kulturális körzetek határával.
           A XVII. századi vászon alapú női hímzések nagyobb részén egynél több színű fonalat alkalmaztak, ritkábbak a fehér len vagy pamutfonallal, vagy (elsárguló) fehér selyemfonallal varrottak, vagyis a fehérvarrásos munkák. Ezek szegényebbek ugyan szín tekintetében, viszont az öltésfajtákban, főként az áttöréses részletekben jóval gazdagabbak, ezért más jellegűek, mint a színesek. Tán joggal fűzhető olykor hozzájuk, még ha dokumentáció nem is igazolja, hogy haláleset alkalmára valók, hiszen sápadt hatásúak, kerülik a színörömet. A most bemutatott lepedőszelek is tartozhattak halottas lepedőhöz.
           A bemutatott két szabadrajzú hímzés alapelemei nem különösek: mintalapokon és mintakönyvekben terjesztett, olasz és német reneszánsz előképekre visszavezethető növényi motívumok. Olyan minták, amelyek szövéshez és keresztöltéshez készültek.³ Ebből is adódik, hogy kötetlen, görbe vonalvezetésű megoldásban gyakran torzulnak. Mind a két darabon dominál a gránátalma motívum (3. és 7. kép), vagyis egy délszaki, például Olaszországban is honos növény dekoratív termése keresztmetszetben ábrázolva, amely később a hazai népművészet legkedveltebb reneszánsz eleme lett. Mindkét itt közölt hímzésen virágok közé komponálták, szokás szerint virágként fölfogva, virágindára vagy virágtőre – egyenes szárra – ültetve, fölülnézetű rózsákkal („rozettákkal”) és oldalnézetű tulipánokkal párhuzamosan szerepeltetve. Jellegzetes kísérőik az akantusz levelek, hol túlságosan vaskosan, hol teljesen elvékonyítva. Mindegyik elemet szinte a fölismerhetetlenségig stilizálták, akárcsak később a hazai népművészet alkotásain.
           A tárgyalt lepedőszelek a motívumok vízszintes összeszerkesztésében a magyar textíliákon később is oly jellegzetes sávokba rendezés két fő típusát példázzák, egyikük a folyamatos virágindást (1., 3. kép) és másikuk a tagolt virágtöves kazettást (5., 7. kép).
           A sávok függőleges rendje szempontjából is két fő típust képviselik. A kompozíciótípus alapja a funkció a háztartásban. Az úri ágyakhoz gyakorlatilag kétféle hímzett vászonnemű tartozott: a lepedők (leplek, egymás mellé varrt kelmedarabokból) és különböző méretű párnák, vánkosok huzata (zsákszerűen megvarrt textíliák). A kivarrt díszítmény a lepedő alsó szélénél, illetve a párna átforduló keskeny végén jelent meg egyetlen 20–40 cm-es sávban.
           A lepedőkön az alkalmazás és a hely adottsága miatt a szerkezet egyirányúsága az igazán odaillő, klasszikus, amikor egynézetűek a motívumok, „egyirányú az építkezés menete” két sávban: szélesebb mintasáv alatt egy keskenyebb (ilyen a virágtöves hímzésünk:
           A párnahéjakon viszont egy vízszintes tükörtengelyt ad a többé-kevésbé tükrös középső mintasáv, melynek két oldalán kétirányúan, szabatosan szimmetrikusan helyeznek el egy-egy keskenyebbet, hogy két oldalról egyenletesen érvényesüljön a dísz a kitömött párnán az ágyban. Ott minden esetben „kétirányú az építkezés menete”.⁴ Oda nagyon illők az indák, váltakozó állású virágaikkal. A átforduló párnavégek hímzett sávjainak szerkezete gyakran hatott a lepedők szélhímzésére. (Fordított irányú hatásról nem tudunk.) Ezért sommázhatott így a művészettörténész a lepedők jellemzésekor is: „két szövetszélből varrták össze, és az egyik vagy mindkét végüket hímzés díszítette. A hímzést általában nem a lepedő anyagára varrták, hanem külön szélként kapcsolták hozzá, szövete a lepedő vásznánál finomabb volt, díszítése többnyire három sávra – két keskenyebb sávval közrefogott széles mezőre – oszlott. A 17. században már minden lepedőhöz azonosan díszített párna- és vánkoshajak tartoztak.”⁵ Ilyenkor adódott, hogy a lepedő is, tulajdonképp indokolatlanul, függőlegesen kétirányú, szimmetrikus szerkezetű hímet kapott (ilyen a virágindás hímzésünk: 1. kép, és egyik kortársa: 9. kép), ami párnavégen lenne csak szükséges és indokolt. – Az idézethez hozzáfűzhetjük egyrészt, hogy gyakori a lepedőkön a funkciójukhoz jobban illő másik fajta mintaszerkezet is, másrészt, hogy sok lepedő esetében a maga anyagát hímezik, toldás nélkül.
           Előzetes megjegyzések:
           Tárgyalásunkban a hímzésre összpontosítunk és eltekintünk attól, hogy ezek a tárgyak és kortársaik új korukban vagy később csipkeszegélyt is kap(hat)tak.
           Az itt bemutatott hímzések nemcsak a Vas megyei népművészet kötetben⁶ nem szerepelnek, hanem másutt sem közölték eddig őket.

 

A virágindás hímzés egy lepedőszél fele (1., 3. kép). Magántulajdonban őrzik. Eredetéről annyit lehet tudni, hogy szombathelyi polgári családé volt – föltehető, hogy a környéken gyűjtötték – majd 1900 táján egy kelengyével kiházasított cselédlányuknak ajándékozták, s így faluhelyre került.
           Alapanyaga lenvászon, láncsűrűsége és vetüléksűrűsége is cm-enként 20, ami a XIX. és XX. századi paraszti szőttesek legtöbb fajtájánál finomabb kelmét jelent. A nagy sűrűség mellett viszonylag lenge, laza szövésű, tehát a fonala igen vékony.
           Hímzőfonala fényes fehér pamutfonal, illetve cérna, amelyet hol egy-, hol két-, hol háromszálasan alkalmaztak a kivarrásban.
           A felületen alkalmazott öltéstechnika javarészt laposöltés.
           Laposhímzéssel töltötték ki a nagyobb felületeket, ahol az elvileg szálszámolásos öltések sok helyen hanyagul eltérnek az alapszövet párhuzamosságától. Háromféle geometrikus mintázatú kitöltést alkalmaztak. Egyik esetben sakktáblaszerű kihagyásokkal helyeztek el különböző méretű téglalapokat. Más motívumokban téglalapok és négyzetek változatos összefonódásával kitöltötték a felületet. A harmadik változatban váltogatott laposöltések sűrű zegzugvonalas mintázatot adnak. „Ha a betöltendő felület nagy, kisebb egységekre kell osztani, mert a nagy öltés felborzolódik, felszakad, ezért a felületet mintásan osztották be. Ezeket nevezzük mintázott laposöltésnek, amely, ha egyenletesen sűrűn öltögették, színén és fonákán azonos.”⁷
           Laposöltéssel készültek továbbá az apróbb elemekből álló sűrű háromszögsorok és az indát képező, szintén apró, szabálytalan alakú és méretű négyszögek laza sora. Az utóbbiakat „fölfűző”, a színoldalon futó szál java kikopott. Szembeötlő sajátossága a darabnak az indamegoldás. Egyrészt nem a gyakoribb hullámvonalú, hanem a ritkább típus, a helyenként megtört, egy-egy növényi elem tövébe torkolló, fekvő S alakokra tagolt inda, kissé bizonytalan kézzel vezetve. Annak is egy különleges stilizált formája, amely több úri hímzés megszemlélése nyomán, eléggé „kacskaringós” elméleti úton, végső soron talán egy akantuszos indából vezethető le több stilizálási fokozaton keresztül, amikor végül olyan alakot önt a virágok, levelek s gránátalma-termések indája, mint a felfűzött gyöngysor, hegyükkel egymás felé irányított négyzetekből. Ha nem is gyakran, de más fehérvarrásos munkákon, sőt színes úrihímzéseken is előfordul ilyen megoldás, több színből, tarkán összeállítva.
           Nem említve egyéb apró elemeket, különlegességei még a hímzésnek a finom kivitelű, hat-hat szabályos körből összeállított, száras rozetták, amelyek elemeit sugárszerűen, sűrűn öltött laposöltések képezik, vékony száröltéses körvonallal.
           Ferde laposöltés (szalagöltés) képezi többszálasan, vaskosan alkalmazva a növényi szárakat és kacsokat, körvonalazza a laposöltéses felületeket és az áttört elemeket is.
           Az áttöréseknek három változata szerepel a lepedővégen:
           –        kisebb, ívelt körvonalú alakokban szálszorításos rács a kitöltés
           –        nagyobb kör alakokban vagdalásos eljárást alkalmaztak. A kétirányú szálhúzás után a maradt szálakat lenfonallal átcsavarták, s a kapott rács
                 minden második négyzetébe áthurkolt keresztet varrtak
           –        több kerek és más kivágott íves részletet pedig a legmunkásabban, keresztpántokhoz épített többféle csipkeöltéssel („pókolással, bekötéssel”) töltöttek ki
           A kompozíció lényege:
           –        szélesebb középcsíkban növényi inda,
           –        két oldalán keskeny választó háromszögű fogazásból, hegyükkel befelé
           –        kétoldalt egyforma szegélyhím fele szélességben rárímel a középcsík hímére,
           –        melyet kívül ugyanolyan választó zár le, mint a középcsíkot, de a szegélyhímhez viszonyítva hegyükkel kifelé néző fogakkal
           A hímzéssáv mérete: 98x37 cm, ebből kiindulva elméletben rekonstruálható a hajdani lepedő, amelyet két, egyenként 98 cm széles kelmeszélből varrtak össze hosszirányban. A megőrződött fél lepedőszél hossza a lepedő egyik szövetszélének mérete, mivel mindkét keskeny oldala ép szél. A két fél egymáshoz illesztése valószínűleg néhány cm széles csipke beiktatásával történt, amelynek nyoma már nincsen. A lepedő vetülékirányban díszített szélének teljes hossza a toldással együtt megközelíthette a két métert. Föltételezhető, hogy láncirányban hosszabb, ez esetben több mint két méteres volt a tárgy, ami a korabeli úri lepedők körében is tekintélyes méret. A népi lepedők általában kisebbek voltak, díszes oldaluk (és a parasztágy) rövidebb. A vizsgált darab a hosszabb, elvágott oldalain a jelen állapotában úgy van varrógéppel beszegve, hogy fonákjára visszahajtották a szegélyhím külső lezárását, a fogazás-sort. Azaz a hímzett sáv a jelenleginél néhány cm-rel szélesebb volt, tehát megközelíthette a 40 cm-t, az úrihímzéses lepedőszelek hímzésének maximális szélességét.
           Baloldalról kezdhették a hímzést az ép szélnél, és úgy osztották be, hogy két teljes nagy gránátalma-szerű motívum után a jobb szélén, a másik ép szélnél, ahova egykor a másik szövetszélt varrták, egy nagy motívum fele férjen ki. Ott kissé elbizonytalanodott a minta előrajzolója, és helyenként más minőségű és mennyiségű kiegészítő elemet alkalmazott, mint a bal oldali gránátalma körül. A toldás után nyilván tükörképszerűen ismétlődött a mustra, és így a virágos indán összesen öt nagy gránátalma díszelgett egy sorban. Indás hímű párnavégen a nagy motívumoknak értelemszerűen váltakozó állásúnak kellene lenniük, itt viszont a lepedőszél-szerephez igazítva egy nézetre állították mindegyik gránátalmát, alul a kis fordított szívvel. A tulipánszerű virágok melletti „leveleknek kerületre és középrészre való bontása török jellegzetesség.” ⁸
           Gondos megszerkesztettség jellemzi a hímzést. A főmintában mindegyik gránátalma középrésze olyan, mint egy tízszirmú rozetta, váltakozva szálszorításos illetve csipkeöltéses kitöltésű középrésszel. Ugyanez ismétlődik a szegélyhímekben, de ott kisebb és önállósult rozetták formájában, amelyeknek csak hat szirmuk van. A középsávban és a szegélyekben is szabályos elosztásban váltakozik az áttört szirmok kitöltése. A nagy rozettákon hat szirom csipkeöltéses és négy szirom szálszorításos, míg a kicsiken három-három az arány. Míg a középsáv vaskos növényi elemeit viszonylag gyenge, gyöngysorra emlékeztető inda fogja össze, addig a szélső sávokban épp ellenkezőleg igen vaskosak a rozettákat összefogó elemek: egy-egy nagy akantusz levél, S alakban hajolva, mintegy indát képez, belsejében szálszorításos áttört felülettel. A középsáv híme egészében kissé levegősebb, mint a szélsőké. Kései népi (nemzetiségi) párhuzamként említhető ehhez a megoldáshoz, hogy a XX. században a békéscsabai szlovák házi vászonszőttesek tervezésekor a parasztasszonyok az általuk ismert mintakészletből úgy szokták összeválogatni a háromsávos, indás jellegű kompozíciókat, hogy ha a középcsík mintája tömör, akkor a szegély legyen laza szerkezetű, és fordítva.⁹
           A bemutatott virágindás hímzés kortársai közül olyanokat kerestünk, ahol a jellegzetes gyöngysor-szerű indamegoldás jelentkezik. Három fehérvarrásos magyar úri lepedőszélt mutatunk képen, melyek többé-kevésbé rokoníthatók hímzésünkkel.
           Amelyik lepedőhím majdnem teljesen azonos vele, a lepedővégszerű nézetével együtt, de kissé tömöttebb kivitelben készült, és jobb állapotban maradt meg, azt csak leltári szám megadása nélkül publikált képről ismerjük (10. kép).¹⁰ Kikövetkeztethetően a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből való. Nyilván adatolatlan, ezért a készítési helyéről nem szól a publikáló. Ennyit ír vele kapcsolatban: „A vánkos mustráival sokszor megegyező lepedők különben a mai paplanlepedők ősei. Ezek vagy a paplanra ráhajtott, vagy az ágy elején lecsüngő szélükön voltak kihímezve. Úgy színes, mint fehérhímzéses mustráik formaelemei nagyjából ugyanazok, hiszen az aggódva és nagy becsben őrzött mustrákat másolgatták állandóan. Mégis a fehérhímzések technikája szálhúzásos, subrikolásos és guipure-szerű azsúrbetétekkel bővül. Nemcsak a 11. ábra, de a 12. is XVII. századi hófehér, hatalmas 2 és fél méteres lepedőszéle¹¹ is ilyen remekbe készült fehérhímzés. Öt darab, dús, majdnem tányérvirágszerű gránátalmás mustráján a virágok közepe felváltva subrikolt és varrottcsipkeszerű technikával készült. A lendületesen hullámzó indaszár egyéb virágdíszítményei tulipánszerű liliomok. A keskenyebb közrefogó sávok rózsavirágai is apróbb gránátalmákkal és levelekkel váltakoznak. A lepedőszél közepén hosszirányban keskeny csipkecsík fut végig.” Megjegyzéseink az idézethez: egyirányú „szálhúzásos” eljárás, melynek másik neve „subrikolásos,” nincs a kortárs tárgyon, csak szálszorításos és kétirányú szálhúzásos (vagdalásos), akárcsak a most bemutatott darabon. Úgyszintén „guipure-szerű” betétek sincsenek, hiszen a gipür igazában a vert csipke egyik válfaja, itt pedig nem vert, hanem varrott csipke szerepel. A virágok közepéről szólva ismét a kétirányú szálhúzás és varrott csipke a helyes kifejezés. Az utolsó mondatot úgy értelmezzük, hogy csipke közbeiktatásával illesztették egymás mellé a két szelet. A hímzés valószínűleg a keskenyebb oldalra került, amely talán nem érte el a két méter hosszúságot. – A képek jegyzékében azt írta a tárgyról Tápay-Szabó Gabriella, hogy „a XVIII. századból”. Nézetünk szerint ide véletlenül írták ugyanazt a számot, ami az előző és az utána következő tételhez valóban megfelelő. A föntebb említett XVII. századnak a vége tekinthető a készítés idejének. A szerző további megjegyzése: „Változatos technikájú fehérhímzésének mustrája keleti hatásra utal.” Hozzátehetjük, hogy nyugati reneszánsszal kombinálja a törökös elemeket.¹² – A képen látható részlet a lepedőhímzés jobb oldali darabjáról való lehet, mert a jobb szélen van a teljes nagy gránátalma, s a felvétel baloldaláról pedig nyilván a csonka, fél motívumot hagyták le. A mi lepedőszelünkkel összevetve csak apró különbségek figyelhetők meg rajta. Az egész darabon álló oválisok szerepelnek a mi hímzésünk kerek, vagy fekvő ovális elemei helyett, kivéve a pókolásos nagy rozettát, amely kerek itt is. A középcsíkban 1.) az inda alkotóelemei lekerekítettebbek, 2.) a hozzájuk hasonló kis foltokból három-három került a nagy tulipánok kelyhébe¹³, míg a mi hímzésünkön csak kettő-kettő, 3.) a kacsok helyenként eltérő irányúak, 4.) kevésbé igényes megoldás a Tápay-Szabó által publikált képen, hogy a virágszirmokban fordított az aránya a csipkeöltéseseknek és a szálszorításosoknak. A szegélyhímekben 1.) az akantusz levelek szélső részének kitöltésében fekvők az öltések, míg a miénkben állók, 2.) a fölső szegélyben a rózsaszirmok kétféle kitöltését ellenkezőleg osztották el, mint a miénkben, az alsót viszont ugyanúgy, ezért a szimmetria nem tökéletes a két szegély között.
           Egy másik kortárs lepedőszél híme már jobban eltér a miénktől, viszont egészében fennmaradt, szemlélteti a mintasáv feljes fölépítését. Közöljük is egész hosszában a fotóját (9. kép). A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, 1955.508 leltári számon. A Wolfner gyűjteményből származik. Ember Mária többször publikálta részleteit, 1700 körüliként, majd XVII. századvégiként, Észak-Magyarország helymeghatározással.¹⁴ Leírása szerint: „Vékony fehér lenvászon, fehér lenfonalas hímzéssel. Mintájában karéjos szélű nagy gránátalmák sorakoznak, a karéjok körül kis rozetták ülnek. A gránátalmákat S alakú indák kötik össze, amelyek kisebb kinyílt gránátalmákkal és levelekkel díszítettek. A színén és fonákán egyforma hímzés geometrikusan mintázott laposöltéssel varrott, a szárak, indák, kontúrok ferde laposöltéssel, a gránátalmák közepe és egyes levelek vagdalásos hímzéssel készültek.” Hozzátehetjük: az a típus, amelyen öt gránátalma sorakozik, közvetlenül indára ültetve, s a középső nagy motívum felénél toldották össze két félből a lepedőt. Kivarrásos széle 173 cm hosszú, ebből következően egy kelmeszél 87 cm lehetett, keskenyebb, mint a mi hímzésünk esetében. Itt ugyanis látható, hogy a két szél összeillesztésénél a hossz nem növekedett, inkább kissé csökkent. A hímzett sáv szélessége 28 cm-re tehető, nagyjából annyi, mint a mi lepedőszél-felünk középcsíkja. Ezen a tárgyon úgyis csak egy „középcsík”, egy széles hímzett sáv van, két egymástól eltérő munkájú és mintájú, csupán választóként értékelhető keskeny lezárás közében. Lényeges, hogy a gránátalmák elhelyezése „eredetibb”, inkább párnavéghez illő, mint a darabunkon, mert váltakozó állású. Másban inkább szegényesebb a mi példányunknál, legszembetűnőbben abban, hogy varrott csipkét nem tartalmaz. Áttört elemei nem kerekek, hanem függőleges állású oválisok, mindegyik csak kétirányú szálhúzásos technikával kitöltött. A szálszorítás hasonló helyeken jelentkezik, mint a mi darabunkon. A gránátalmákon belül a 10-10 sziromból hatot tölt ki szálszorítás, négyet pedig laposöltés. A kis foltokból három-három került a nagy tulipánok kelyhébe, míg a mi hímzésünkön csak kettő-kettő. Kevesebb a kis rozetta, mint a mi darabunkon, hiányoznak a kacsok és még néhány kisebb elemben van eltérés. Említhető még, hogy a váltogatott laposöltéssel kiképzett mintázásai részben eltérnek a miénktől.
           A harmadik kortárs hímzés az általunk „gyöngyfüzér”-indásnak nevezett típus egyszerűbb, elnagyoltabb változata párnavégre alkalmazva. Összevontabb „halvány mása” a mi virágindás lepedőszél-felünknek (11. kép). Ez a „Hímzések a XVII. századból” címszó alatt lefényképezett „párnahéj betét” valahol lappang. Ha még megvan. Malonyay Dezső 1912-ben dokumentálta.¹⁵ Annyit tudunk tőle és internetes lapokról, köztük az Országos Széchényi Könyvtár gyászjelentés gyűjteményéből, hogy „bobai Györffy Jánosné szül. kocsi Görög Julianna hagyatéka”, két másik közölt úrihímzéssel együtt. Talán helyi, közvetlen örökségből, a Vas megyei magyarlakta, részben evangélikus (Nemes) Kocs községben, nemesi családban őrződött a tárgy. A tőszomszéd Boba is Vas megyei helység, a Babai ill. Bobai középkori nemes család. A Bobán született, evangélikus vallású Györffy János ügyvéd (1844–1940) első felesége volt Görög Julianna. Mivel a férj 1890-ben már újra nősült, a hímzés tulajdonosa 1890 előtt meghalhatott. A tárgy fényképét érdemesnek tartjuk most közreadni. A megyei népművészet kötetben csak az arról készült rajzot publikáltuk.¹⁶ A fotó jobban visszaadja jellegét: fehér laposöltéses és áttöréses, varrott csipke-betétes munka. A beszegett bal széle lehetett eredetileg is a párnavég széle. Vajon milyen s mekkora (volt) a tárgy folytatása a jobb szélén? Talán öt-gránátalmásnak készült ez a kompozíció is, mint a tárgyalt fehérhímzéses lepedővégek, és mint annak a színes gyapjúhímzéses vasi népi párnavégnek a keskeny középcsíkja, amelyet közöltünk ugyanebben a cikksorozatban.¹⁷ Itt az egymást váltogató gránátalmák kétféle megfogalmazásúak, nem olyan egyformák, mint a virágindás lepedőszél-félen. Az egyik fajtának az álló ovális középrészét csak rácsozás tölti ki, a másik fajtának a kerek közepét varrott csipke, melynek mintázata a két gránátalmában különböző. Mi lehet az alapja, oka, hogy több tárgyon is így kapcsolódik bizonyos forma bizonyos kitöltési technikához? Talán az, hogy „pókoláshoz” szükséges a szabályos kör, míg a sorokat képező vagdaláshoz nem fontos, tehát torzulhat a kör, vagy szándékosan tervezik oválisra a változatosság kedvéért. A rácsos részeket talán retusálták a fényképen, azok valószínűleg vagdalásos hímű áttörések. Viszont a kisebb kerek elemeknek egyforma a „pókolásuk”, egy összetettebb forma a nagyobbacskákban, egyszerűbb fajta a kisebbekben, ugyanúgy, mint a mi példányunkban. A gyöngyfüzér-indának nem látható „fűzőszála”. Szemei nagyobbak, mint a miénken, és lekerekítettek. Ívük lágyabb. Erőteljességük révén arányosabbá teszik a virágindás kompozíciót, amely így párnavégen igazán otthonos lenne, de itt is áttervezték egy nézetre a különben is erősen átfogalmazott gránátalmákat, akárcsak a mi példányunkon. Vagyis akarva-akaratlan „lepedővégben gondolkoztak”. Mindegyiknek a közepéből lefelé áll ki egy-egy határozott rajzú tulipán. Ez a jellegzetesség, és az az átszerkesztés, hogy ebbe az egyetlen sávba beépítették a mi példányunk szegélyhímeiből a díszes rozettákat, erősen rokonítja egy már inkább XVIII. századi, Vas megyei, ostffyasszonyfai indás fehérhímzéssel, amelyet rajzban közöltünk.¹⁸ Ez esetben is a föntebb említett XVII. századnak a vége tekinthető a készítés idejének. További játékos megoldások, elvett és hozzátett részletek népies jelleget adnak a hímzésnek. Két különböző, tehát nem szimmetrikus szegélyhímet „bújtattak el” benne, elválasztás nélkül. Ez is az egyirányúságot erősíti. A fönt-lent lezáró háromszögsorok olyanok, mint a miénken a szegélyhímeket lezáróak: kifelé néznek. Hasonlóan fogják egybe az eredetileg három, de már csak egyetlen összezsúfolt mintasávot, mint a mi példányunkon a világosan elkülönített hármat.
           A tárgyalt virágindás hímzés feldolgozása (2., 4. kép) azon túl, hogy a régi példány kopásait kiegészítette, jobban fényképezhető megoldást adott vastagabb kelmén, vastagabb fonallal, plasztikusabban. A falvédőnek újraalkotott darab segítségével az eredeti úrihímzés is elemezhetőbb. Tervezte és kivitelezte 2008-ban, kifejezetten a jelen közlés alkalmára Varga Mária népművelő, népi iparművész, a sitkei, sárvári, káldi hímzőcsoport vezetője. A középcsíkhoz három nagy gránátalmából tervezett függőleges középtengelyre szimmetrikus, teljes kompozíciót. Párnavéghez illően, váltakozó állásban tette az indára a gránátalmákat. Mindhármat egyformára varrta. Egyikben sincs csipkevarrás, csupán szálszorítást és vagdalásos kitöltést alkalmazott az áttörésekben. Mivel a szélső gránátalmát ismételte meg középen, ott is öt-öt kis rozetta fogja közre a nagy motívumot, nem úgy, mint az eredetin, ahol a pókolásos középső motívum szélein csak három-három száras rozetta ül. Az áttervezett munkán a tulipánok kelyhében nincs meg mindenütt a két pötty. Lazított a tulipánok levelein és több kacsot alkalmazott a tervező. A keskeny végeken a lezárást nem indával oldotta meg, hanem két-két kis rozettával. Az utóbbi elemet markánsan huroköltéssel (tyúkszemöltés, vö. 4. kép) alakította ki. A középcsík két oldalán csak egyenes csík a választó. A szegélyhímekben alkalmazott csipkeöltést is, bár csupán a rozetták közepében. Szirmaikat táblás varrással töltötte ki. Az eredetin mindkét szegélyben fölfelé néz a kis gránátalmák kétkacsos csúcsa, annak az egyirányúsági elvnek megfelelően, amelynek értelmében a középső sáv nagy gránátalmái is azonos nézetűek. Varga Mária a szegély gránátalmái esetében is visszaállította a párnavégekhez illő kétirányúságot, a vízszintes szimmetriatengelyhez építkezést, ennek eredményeképp a kacsos csúcsok két sora egymás felé illetve a középcsík felé néz. A jellegzetes háromszögsorokat elhagyta a feldolgozás. A szegélyhímek keskeny fogazott csíkkal zárulnak fönt és lent.
           Az öt tárgy egybevetéséből kiviláglik, hogy a látványosabb dekoratív megoldások választása vagy mellőzése szempontja mellett az alkotók részéről mennyire nem hagyható figyelmen kívül ez a szempont: egyirányú legyen-e vagy kétirányú az építkezés menete a mintafelépítésben?

 

A virágtöves hímzésünk teljes lepedőszél (5., 7. kép). A szombathelyi Savaria Múzeum őrzi, leltári száma: S. T. 75.237.1, a Smidt-gyűjteményből származik, annak állandó kiállításából emeltettük ki fotózásra. A gyűjtő, dr. Smidt Lajos szombathelyi orvos a hálás betegeitől kapott ajándékba mindenféle muzeális tárgyat, polgári textíliát a XX. század elejétől 1975-ig. Ez a hímzés 1968 előtt került hozzá, törzsanyagába tartozik. Adatolatlan volt. Mivel páciensei a környékből kerültek ki, föltehető, hogy a hímzés a város környékén készült. Stílusa a XVII. század legvégét idézi. (Leltározója a XIX-XX. század fordulójára tette készítése idejét.)
           A hímzéssáv mérete: 140x37 cm, ebből a hosszméret az ágy hosszára, s ezáltal arra utal, hogy a tárgy a XVIII. századnál korábban készülhetett, mert a XVII. századra vall, hogy az ágy, amelyhez tartozott, csupán 140 cm hosszú volt, legalábbis az ágyneművel borított fekvő felülete. Ehhez az ágyvégek illetve ágylábak szélessége adható még hozzá. Több párhuzam igazolja, hogy a XVII. században olyan rövidek voltak az ágyak. Az alvási szokásoknak felelt ez meg vagy/és tényleg annyira „rövidek”, alacsonyak voltak akkoriban az emberek? A XVIII. században készült lepedők hossza már 150–160 cm körüli, a XIX. századiak pedig már 170–180 cm körüliek. Tendencia jellegű, hogy egyre hosszabbak, a XX. században már gyakran 200 cm-es ágyhoz méretezettek a díszlepedők. A bemutatott tárgy hímzett sávjának szélessége megfelel a későbbi századokban is a Nyugat-Dunántúlon szokásos népi lepedővég-hímek szélességének, ami 35–40 cm között váltakozik. A virágtöves hímzésünk felső széléből le is vágtak, s úgy szegték be kézzel, tehát a hímzett sáv 40 cm lehetett, akárcsak a tárgyalt virágindás hímzésünkön.
           A tárgy két szél kelméből varrt díszlepedő hímzett széle, talán a keskenyebb oldala a lepedőnek. A két darab összeillesztését igényesen, a szerkezetet nem palástoló, hanem enyhén kiemelő keskeny, szerény tűcsipkével, azaz varrott csipkével, a díszes szélösszeillesztések legegyszerűbb-legelterjedtebb változatával, az úrihímzéseket elemző művészettörténészek által is „minden ember varrása” népies elnevezéssel illetett hurkolt kötéssel végezték. Talán nem külön toldott lepedővégről van szó, hanem a lepedő két kelmeszélének alját varrták ki egyenként. Az összeillesztés után a minta folyamatossága nem lett tökéletes. Mindkét szélre vetülékirányban egymás mellé helyezve varrtak két-két, ún. „olaszkorsós” típusú virágtövet, összesen tehát négy virágmotívum sorakozik a lepedőnek az ágyelőt fedő, látható részén, egykori kazettás szerkezet emlékét őrző komponálásban. Illik rá a jelző: „A szárak lágy hajlata […] határozottan magyar ízt kölcsönöz neki.”^>19 A virágtövek alatt a korsó aránytalanul kicsi, ami gyakori a hímzéseken. Aránytalanul nagy gránátalmát fognak közre szövevényes növényi szárak. Hangsúlyos jellegzetesség, hogy a fölső, középső, határozott rajzú tulipán a gránátalmából nő ki. – Teljesebb kompozícióban a virágtövek váltakozni szoktak függőleges állású virágszálakkal. Az utóbbiakból csak csökevények kerültek erre a tárgyra. A virágtövek alatt két keskeny szálvonásos („subrikált”) hímzéscsík között egy díszítetlen hagyott (s néha utólag más kéz által kihímzett) sáv húzódik: ez a lepedőhím-lezárás Vas megyében gyakori, bár a szomszédos megyékből, sőt a magyar nyelvterület más részén is előfordul. Ez a fajta kétsávos kompozíció úri hímzéseken ritka, inkább nyugat-dunántúli népi lepedőkön jellegzetes a későbbi századokban. Viszont a változatos hímzéstechnika teljesen megfelel a (XVII. századi) fehérvarrásos úri munkáknak. Kivitele kissé hanyagabb. Elemei-motívumai helyenként elnagyoltak, félreértettek. Öltései hasonlóak a virágindás hímzésünkéihez. A 7. képen a fonáka látszik, szemléltetve azt a tényt, hogy a mintázott laposöltés, „ha egyenletesen sűrűn öltögették, színén és fonákán azonos.”²⁰ Ezen a virágtöves munkán sajátos módon egyenként helyezték el a másik hímzés rozetta-alkotó köreit: az összes tulipánszerű elem és a korsó tövében, mint valami stabil kiindulást.
           Klasszikus egyirányú minta, igazi lepedőszélre való szerkezet jellemzi. A minta-felépítés a későbbi paraszti díszlepedőkére hasonlít, hímzéstechnikai gazdagsága viszont megfelel a XVII. századi fehérvarrásos úrihímzéseknek.
           Virágtöves fehérvarrásos úrihímzés párhuzamokat nem találtunk, de a tárgyalt virágindás hímzés (1. és 3. kép) és annak idézett párhuzamai (9–11. kép) technikai megoldásainak teljesen megfelel. Sajátos eleme, a gránátalmából kinövő tulipán, hasonló erőteljességgel jelentkezett egy rajzon tanulmányozható ostffyasszonyfai halotti lepedőszélen (XVII. vagy XVIII. század)²¹ és egy fotón szemlélhető darabon: „Halotti lepedőszél részlete. XVII. sz. Fehér vászonra fényes fehér selyemmel, díszes laposöltéssel kivarrt. 50x35 cm. Magántulajdon.”²² A szerző akkor, 1963-ban népi hímzésként értékelte, azóta a néprajzkutatás sok más parasztinak tartott hímzést átminősített félnépinek, esetleg úrinak.
           A bemutatott hímzés feldolgozása (6., 8. kép) elsősorban abban különbözik tőle, hogy a (népi) díszlepedők másik szerkezeti típusát idézi: nem két, hanem egy darabból áll, és nem kétszer kettő = négy, hanem három főmotívum sorakozik rajta. A XIX-XX. században érvényesülő magyar ízlésnek ez jobban megfelel a határozott középhangsúllyal, ami például a tipikus magyar népi háromköves gyűrűkre is jellemző abban a korban.²³ A falvédőt tervezte Kerekes Endréné népi iparművész (Gelse) és 1991-ben kivitelezte tanítványa, Vekerdi Józsefné (Szombathely). A tervező dúsította a kompozíciót. A virágszál-csökevényeket kiegészítette szívből kinövő virágszálakká a gránátalmák közeiben. A középső virágtő alá évszámot varrt (8. kép). A kazettás szerkezetű széles sáv alá dolgozott egy keskenyebb indásat, amely az előbb tárgyalt virágindás hímzésünk szegélyhímétől ihletett, azonban annak vaskos levelei helyébe karcsú, kacsos indát tett a feldolgozó. Ezt a sávot saját tervezésű két keskeny választó fogja közre. Alatta következik az eredeti virágtöves lepedőszél alsó sávja, olyan áttervezésben, hogy az üres helyre került annak két szálvonásos csíkja közül egy, és azt egy-egy háromszög-sor fogja közre, amelyet szintén a virágindás hímzésünkről vett Kerekesné, annak választóit alkalmazta kissé díszesebben. A csipkevarrásos kerek elemeket ellátta szirmokkal, szintén a virágindás előkép nyomán. A tulipánok tövében elhelyezett lyukat markánsabban varrta körül, huroköltéssel. Ez a munka táplálkozott mindkét tárgyalt úrihímzésünkből.

 

A tavalyi hímzésközlésünkhöz képest²⁴ a jelen tárgybemutatásunk nem oly „színes”, és míg abban négy tárgyat ismertettünk, itt csupán két darabra szorítkozhattunk. Ezúttal mégis többet nyújtottunk, mert közreadtuk nemcsak a „főszereplő” darabok, hanem néhány kortársuk képét is, és a lehetséges szempontok sokaságából néhányat kiragadva összehasonlító elemzést végeztünk, sőt, a mai hímzők által készített feldolgozásukat is bevontuk vizsgálódásunkba. Különösen az utóbbi szempont érvényesítésével vállalkoztunk úttörő feladatra, hiszen egy-két „új népművészeti” kiállítás próbálkozásától eltekintve nem szokás együtt publikálni párszáz éves textileket a XX. vagy a XXI. században készült újrafogalmazásukkal. Ha a XVII. századból fennmaradt hímzéseket egymással egybevetjük, csak találgathatjuk, hogy melyik darab volt előkép, melyik a másolás és átdolgozás. Hiába vesszük tüzetesen szemügyre a sokféle, többé-kevésbé „romlott változatot”, homályban marad maga az elrontások és a javítások iránya is. Viszont ha összevetjük a két XVII. századi munkát a nyomukon készült új feldolgozásokkal, akkor pontosan követhető az alkotás, az áttervezés menete, ahogyan az „élő népművész” hímző egy kicsit a „maga képére és hasonlatosságára” átgyúrja az előképet.
           A bemutatott darabok nem a legprecízebb úri hímzések. Némiképp kezdő-kísérletező kezekre, s így kissé már félnépinek mondható készítőkre vallanak. De amit képvisel ez a két hímzés, az még nem népművészet, hanem annak előképe. Ezektől az úri munkáktól a félnépi, falusi értelmiségi készítményeken keresztül vezet az út a következő évszázadokban kialakuló népi hímzésekhez, amelyek már tömegesebben készültek s maradtak fenn.
           Tisztában vagyunk vele, hogy a megvizsgált két hímzés értékelése nem lezárt. További kutatások szükségesek, és további hasonló hímzéseket kellene ismernünk, hogy jobban „helyükre tehessük” ezeket a darabokat. Éppen ezért, ha olvasóink tudnak hasonló tárgyakról, kérjük, tájékoztassák a Szerkesztőséget!