LŐCSEI PÉTER

APOKRIF LEVÉLTÖREDÉK AZ APOKRIFRÓL

WEÖRES-MOZAIKOK, XIX.

--------------------------------------------------------------------------------...a levél nem volt indulati műfaj. Régebben zavart, ha válasszal tartoztam, most néha napokig fel sem bontom postámat. A feleletekről jobb nem beszélni. Ebben a folyamatosan kizökkenő világban ritkán fogok másokért tollat.
-----Professzor Úr annyi kérdést tett fel, hogy újabb doktori dolgozatot írhatnék válaszképpen. Azon a meditáción hónapokig piszmogtam, a mostanira alig lesz egy-két éjszakám. Talán vállalja valaki a szellemi szeszcsempészetet. Feljegyzéseim sorsa bizonytalanabb, mint a nem is tudom hányadik népgazdasági tervé. Többre mennénk, ha a levélre szánt időt végigbeszélgetnénk egy üveg Lacrima Christi mellett.
-----Hogyne emlékeznék a római hónapokra! A Via Giuliánál, az etruszk kiállításnál és a Psyché-előadásnál is jobban Pilinszky Jánossal folytatott vitájára József Attiláról. A levélben felidézett szópárbajt Ferenczy Béni és Toldalagi Pali is emlegette itthon. Professzor Úr egy szertelen kamasz áradozásának tartotta az Ódát, János pedig a hitvitázók dühével védte. Mintha üdvössége múlna a meggyőzés sikerén. Azóta is mozarti tehetségű, krisztusi sorsú emberként beszél bálványáról. A leghitelesebb önfeltárónak tartja. Ennek a pőreségnek a megjelenítése engem inkább zavarba hozott, olykor egyenesen riasztott.
-----János a széklábat faragó Michelangelo kései utóda; most éppen korrektorként szolgálja a magyar irodalmat. Beszélgetéseink közben mindig valami zavart érzek rajta, pedig megszokhatott volna, hiszen a Válasz és a szintén letaglózott Újhold idejéből ismerjük egymást. Csaknem dísztelen, műgonddal csiszolt verseire a háború alatt figyeltem fel. A fiatalabb költők közül ő a legkövetkezetesebb, a legtöbbet ígérő. Imáiban, mert lassan talán ezt kellene mondani vers helyett, úgy építkezik, ahogy a Kálváriák lépcsőit faragták a mesterek. Képei, szerkezetei konzekvensek, éveket ívelnek át. A megtalált kifejezésekhez való ragaszkodása József Attilára emlékeztet. Nemcsak a csillagok, a börtön, a szorongás és a bűntudat metaforáira gondolok, hanem azok tektonikájára, a motívumok rétegződésére. Utazás című versében (a Válasz alkonyán) ezt írta:

Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek
a lüktető pupilla kráterére,            
s szállva alá a feneketlen mélybe,  
a megszállott sötétre érkezem.      

-----Ezek a képek vagy előfordulnak újabb verseiben is, vagy ha nem, minden hegesztésnyom nélkül szervülhetnének. Vannak eszükkel és vannak szívükkel dolgozó költők. János mintha a szemével, megfeszített figyelmével hozná létre verseit. Nem tollal, hanem a testével ír. Kosztolányi Britannicusához hasonlóan minden igéje a hallgatás tornyából lép ki. Szavai mögött annyi a csönd, hogy megnövekszik a súlyuk, mikor kimondja őket. Bár nem vagyunk szoros barátságban, vele és nyomdafestékre esélytelen Apokrifjével a Széher úttól a Nárcisz eszpresszóig a legkülönbözőbb társaságokban találkozom. Mekkora ajándék, hogy ugarunkon ilyen költők és versek bukkannak fel! Az általuk nyújtott élmények lassan érlelődnek töménnyé. A kivételesen nagy értékeknek alighanem ez a feltétele. (Vagy feltételük? Nincs itt Fülep Lajos Professzor Úr, aki kijavítaná germanizmusaimat, botlásaimat.)
-----Minap Németh László vesébe látó érzékenységgel azt mondta, hisz abban, hogy János száján idővel feltörik a pecsét, és megtalálja az utat a korszakos művek felé. Nem tudom, eljutott-e hozzá az Apokrif, vagy anélkül jósolta meg...
-----Erről a versről, amely eddigi írásainak tömény párlata, részletesebben szólok majd. Talán szövegét is mellékelhetem; egyelőre azonban nekem sincs belőle más, csak néhány, azóta részben törölt és átírt szakasz, meg amit emlékezetemben megőriztem. János egy svájci órásmester alaposságával igazít rajta folyamatosan. Ha az örökkévalóság felől nézem (ez ugyan képtelenség, de miért ne tehetném), azt mondom, van rá ideje. Ha a megjelentetés vágyára, a vajúdás utáni remélt nyugalomra gondolok, sajnálom, és osztom aggodalmát. Ez a vajúdás persze a képzavaros ötletként bukott ki belőlem, mivel a férfiak terhességét és szülését egyelőre nem oldotta meg a mindenható tudomány. De János mintha valóban törékeny alkatán préselné át a verseit.
-----Az Apokrif előtt még valamit a levélben fölidézett József Attiláról. János nem ismerhette személyesen; engem sokszor kérdezett: milyen volt. Nem tartoztam a köreihez, sikertelenül próbáltam barátságot kötni vele. Beszélgetéseink újra meg újra ellenséges vitákká váltak. Eszembe jutnak ölelésnek induló, félúton visszafogott mozdulatai. Azt vallotta, hogy a líra logika, de nem tudomány. Én már akkor is inkább illogikának véltem a költészetet. Lepergett rólam korholása, hogy miért adok egy időben verset a Szép Szónak, a Válasznak és a Nyugatnak. Minduntalan belebonyolódott saját politikai témáiba, amelyekhez alig konyítottam. Egy alkalommal, amikor az osztályharcról, meg a tőke természetéről beszélt, kezébe nyomtam A kuli nyersfogalmazványát. (Azóta sem készültem el vele. Most ugyan melyik folyóiratot bosszantsam vele?) A verset előbb ugratásnak vélte, aztán győzködött, végül megrótt javíthatatlan cinizmusomért. Mi az, hogy "Kuli nem tud meghal", meg hogy "örökké él"?
-----József Attila verseiről Jánoson kívül Fülep Professzorékkal és az egykori Válasz-ifjakkal is többször beszélgettünk. Azért hozom szóba, mert szorosan kapcsolódnak a római vitához. Például ahhoz, hogy kinek az életműve beszél a korról. Mint a tizenkilencedik században: Tolsztoj vagy Dosztojevszkij? A huszadikban: Thomas Mann vagy Kafka; József Attila, Kosztolányi, Babits? Van-e érvényük ezeknek a kérdéseknek? Milyen hatással lehet egy alkotó a kortársakra és az utókorra verstípusban, szerkesztésmódban, a verselésben, a megszólalás minőségében?
-----Bár József Attila nem hatott rám különösebben, Medáliáit első olvasásuktól fogva remekléseknek tartottam. Közülük néhányat talán magam is továbbvariálok majd. Hatás és hatás között mekkora különbség! Bizonyos, hogy Jánosnak a Medáliákból is a tragikusabb színezetűekre, az elárvult létezést kifejezőkre lenne füle. Mondjuk arra, hogy "elvált levélen lebeg a világ". A megelőző sorra, a "jéglapba fagyva tejfehér virág"-ra vagy a két kép összeszikrázására kevésbé. Ahogy minden tettünk, úgy minden sorunk mögött is ott az életünk. Akár befogadásról van szó, akár a hatások átvételéről és felhasználásáról. Mindez akarva, akaratlanul veszteséggel is jár. Például azzal, hogy ez az esendő, Krisztus-korú fiatalember, akinek a mindennapokban bája és kedves humora van, verseiben ugyanolyan humortalan, mint Ady vagy – néhány ritka kivételtől eltekintve – Babits.

 
*
 

-----Itt a polgári dekadens, a defetista, nihilista, az irodalom kútmérgezője és a reakciós minősítésekkel folytatnak szellemi autodafét. Nemcsak Babitsot, Kosztolányit, Szabó Lőrincet, Németh Lászlót ebrudalják ki, hanem a Nyugat-hagyományt, a Választ, az Újholdat és a Magyarokat is. Eközben József Attilának legalább annyi epigonja támad, mint Petőfinek. Munkásotthonokat, utcákat neveznek el róla; és azok koszorúzzák szobrait, akik ma is a sínek felé taszigálnák. A régi recept szerint herélik ki, torzítják el életművét. Utánzói – csaknem kivétel nélkül – lírájának felületét karistolják; mélységeihez sem bátorságuk, sem tehetségük nincs.
-----A nemes és nagy verseket író Nemes Nagy Ágnes szerint János az Előszót mindig olyan erővel mondja, mintha nem Vörösmarty, hanem ő írta volna. Talán emlékszik Professzor Úr, hogy annak idején a vita hevében József Attila Iszonyatával, Eszméletével, istenes verseivel is ezt tette. Utóbbiakra mostanában nem sok szót vesztegetnek. Úgy elhallgatják őket, mintha nem is lettek volna. Pedig ezek igazán megérnének egy pártszemináriumot. Még diákkoromban kezdtem egy vázlatot, a magyar költők Isten-élményéről. Azóta foglalkoztat a kérdés. Micsoda különbség az Istenhez fordulásban Balassa, Faludi, Ady, Babits, Dsida és József Attila között?! Istenhez való viszonyunk önmagunkhoz való viszonyunk.

 
* * *
 

-----Néhány napos szünet után folytatom palackpostámat. És még mindig József Attilával. Állítólag a tiszteletére kiírt pályázatra több mint százhúsz regényt, háromszor annyi novellát és ötezer (!) verset küldtek be. Ha Dante ma írná az Isteni Színjátékot, az Inferno egyik büntetéseként adhatná, hogy az irodalompolitika organizátorai az idők végezetéig ezeket a remekműveket olvassák valamelyik homályos bugyorban. Nemzedékemnek egykor nem is tehetségtelen (és persze József Attila-díjas!) költője ciklust írt róla. Többek között ilyen sorokkal: