GYERMEK- ÉS IFJÚKOR VAS MEGYÉBEN

ÉLETINTERJÚ GEREBEN FERENCCEL¹

A kérdező: Gőbl Gabriella²

I. RÉSZ

CSALÁD ÉS KISGYERMEK-KOR

--------------------------------------------------------------------------------–Avval kezdeném, hogy ez egy életútinterjú, tehát leginkább Ön beszélne. Én csak akkor szólok bele, hogyha valamilyen irányba terelgetni szeretném. Teljesen az elejétől kezdve! Tehát kezdjük a családi háttérrel, iskolákkal stb.
-----– Származásom szerint úgynevezett "osztályidegen" voltam, ez ma már egy nehezen értelmezhető fogalom. Lényege szerint olyan társadalmi csoportról volt szó, amelyet a kommunista diktatúra a régi "elnyomó osztályok" tagjának vagy leszármazottjának tekintett, és ezért negatív diszkriminációban részesített. Konkrétabban, polgári családból származom; nagy- és dédapáim között több vezető banktisztviselő akadt, valamint közepes szintű vállalkozók, tisztviselők. No meg alföldi, kálvinista cívis polgárok, akik kisebb földbirtokaik művelése mellett tanult emberek voltak: jogot vagy tanítóképzőt végeztek, egyházukon belül tisztségeket viseltek. Őseim között – a kecskeméti református magyarok mellett – a Magyarországra bevándorolt német: szász, sváb nemzetiség erőteljesen képviselve volt, és valamelyest a szlovákok, és tán a délszlávok is. Rétegződés szempontjából a polgárság alsóközép, közép, sőt nagypolgári változatai egyaránt szerepelnek a felmenőim között.
-----1942-ben születtem, akkor még Magyarországon béke volt, de a világban már dúlt a háború.
-----– Hol született?
-----– Szolnokon születtem, mert apám épp ott szolgált. Apám ugyanis katonatiszt volt, ő kilépett ebből a bankos-cívis háttérből, és katonatiszt, ludovikás tüzértiszt lett, a háborút századosi rendfokozattal zárta. Innen datálódott többek között az én osztályidegen mivoltom. Úgy hívtak minket, hogy "X-esek", amikor az ötvenes évek elején, de még később is létezett Magyarországon származási kategorizáció. Szóval mi voltunk az "ikszesek".
-----Nos, ez a szolnoki születési helyszín annyiban volt esetleges, hogy apám épp ott, a szolnoki tüzérosztálynál szolgált, amikor születtem. És onnan azután, amikor apám már a fronton volt, és közeledtek az oroszok, akkor anyám összecsomagolt engem, és két éves koromban elmenekültünk Szombathelyre, édesanyám szüleihez. És mivel szolnoki lakásunkat közben lefoglalták kommunista pártirodának, mi ott ragadtunk Szombathelyen, a nagyszüleimnél.
-----– Van testvére?
-----– Igen. Nálam lényegesen fiatalabb testvéreim vannak, hát ugye a történelem ahogy "adagolt" minket... Én '42-ben születtem, Judit húgom '49-ben, miután édesapám a frontról, meg a fogságból hazakeveredett. István öcsém pedig '53-ban született, ő "Ratkógyerek", azt hiszem, hallott erről...
-----– Igen.
-----– Ratkó Anna minisztersége idején szigorúan tiltották az abortuszt. Szóval meglehetősen sok év van közöttünk. A fényképek, amelyek mondjuk az én kisgyerek-koromban készültek, polgári jómódot tükröznek... Közepes polgári jómód volt, semmi különös luxus. De azután ideért a háború, és akkor szinte mindent el is vesztettünk, mert anyám a lakásberendezést stb. Szolnokon hagyta, mikor velem menekült, és aztán ott minden el is veszett. Ez már a háború világa, erre én, hisz kisgyerek voltam, nagyon kevéssé emlékezem.
-----– Mire emlékszik belőle?
-----– Arra emlékszem homályosan, ez már Szombathelyen volt, hogy a bombázás elől rohantunk le a pincébe. Szombathelyen nagyon nagy bombázások voltak! Nagyon erősen támadták az utolsó pillanatig az angolszászok ezt a nyugati határszélt, Sopront is, Szombathelyt is. Főleg a vasútállomást, de a belváros is kapott – a székesegyházzal együtt – egy nagy "szőnyeget". A'45. március 4-ei bombázásnak több mint háromszáz halottja volt, a város máig gyásznapot tart emlékükre. Én arra emlékszem csak, hogy az anyám szirénaszóra rohant le velem a lépcsőházban az óvóhelyre. De végül minket az oroszok Velemben értek utol, mintegy húsz kilométerre Szombathelytől. Anyám oda menekült ki velem. Nagyapám még a háború alatt épített ott egy családi nyaralót, amelyből – néhány hónapra rá, hogy megépült – kitettek minket a nyilasok. Ami nyaralónkban akkor egy nyilas minisztérium működött. Nem messze a házunktól egy bunkerben őrizték hónapokig a Szent Koronát, ezt ma emléktábla jelzi az egykori Stirling-villa mellett. És ahogy a nyilasok elmenekültek, jöttek az oroszok, és ők raktak ki minket. Úgyhogy a menekült rokonsággal együtt falusi házakban húztuk meg magunkat. Tehát én végül is a Vörös Hadsereg bejövetelét Velemben éltem meg, de nem emlékszem erre a történelmi pillanatra. Anyám mesélte, hogy az emberek a szőlőhegyen rejtőztek, mi is, és ott egy lepedőt tűztek ki egy karóra, hogy jelezzék a közeledő oroszoknak, hogy oda ne lőjenek.
-----Mi megúsztuk ezt az eseményt különösebb atrocitás nélkül, de nagyszüleim szombathelyi lakásába betért egy részeg orosz (nagyanyám erről szóló elbeszélésében mindig külön hangsúlyt kapott, hogy magyar tiszti kard volt az oldalán), és kis híján agyonlőtte nagyapámat. Már falhoz is állította. Az orosz ugyanis kiborított egy becsomagolt útikosarat, és abból kigurult néhány vadásztöltény is, és az orosz a puskát kereste hozzá. Nagyapám ugyanis, mint afféle erdész, szenvedélyes vadász volt. Mi tagadás, ez a csomagolási ötlet nem volt túl szerencsés, ennél sokkal kisebb dolgokért is meghaltak akkor emberek. Az volt a szerencséje, hogy selmecbányai lévén, tudott szlovákul, és valahogy kimagyarázta magát. És legfőképpen az, hogy az orosz nagyon részeg volt, és az utcáról kiabálva hívták a társai, mert tovább kellett menniük. Nagyapám másnap, nagyanyám könyörgésére, leadta a padláson elrejtett vadászfegyvereit, meg is siratta őket.

A Gereben család 1944-ben

-----A háború alatt, illetve közvetlenül utána nagyon megfogyatkozott a család. Nagyanyám férje, a velemi ház építője, az erdőmérnök Józsi nagypapa gyors lefolyású betegségben '46 nyarán halt meg. (Nem sokkal élte túl szegény a részeg orosszal való szerencsés kalandját.) Nagyanyám 21 éves jogász fiának, Árpád nagybátyámnak (egyúttal keresztapámnak) az orosz fogságban veszett nyoma; fiatal nagynénikém, nagymamám kései kislánya pedig a szombathelyi óvóhelyen kapott agyhártyagyulladást, bele is halt szegényke. Persze akkor majdnem minden családban volt áldozat, nálunk három is. Halottainkat – a máig ismeretlen helyen nyugvó keresztapámat kivéve – a velemi temetőben helyeztük örök nyugalomra. (Később nagyanyámnak és szüleimnek is ez lett a pihenőhelye, és tavaly óta szegény húgomnak is.)
-----Apám 1946 februárjában jött haza az angol fogságból. Jól emlékszem, amikor egyenruhásan a szombathelyi lakásba megérkezett. Utána erdőmunkás lett a velemi hegyekben³, egy "tiszti brigádban": egy pilóta és egy gyalogos kolléga társaságában. Nem tudtak másképp munkát kapni. Apámat egyébként igazolták, miután hazajött a fogságból, sőt hívták tisztnek az úgynevezett népi demokratikus hadseregbe is, de ő nem ment. Kellettek a szakemberek az új hadseregnek is, de amikor már kezdték kiképezni a saját kádereiket, meg ahogy élesedett a politikai helyzet, a volt horthysta tisztekkel általában nagyon csúnyán bántak el: sokan kerültek börtönbe, sőt akasztófára, mert belekeverték őket egyik vagy másik politikai perbe. Például azt a pilótatisztet is, aki apámmal együtt vágta a fát a velemi erdőben, és beállt az új hadseregbe, belekeverték valamibe, és le is ültették. (A harmadik "brigádtárs" pedig még idejekorán átment a határon.) Úgyhogy apám végül is jól döntött. Ő csendes, szelíd ember volt, de nagyon kemény belső tartással. Tudomásom szerint nem is kokettált ezzel a gondolattal.

Gereben Ferenc édesapjának tábori levelezôlapja kisfiához 1944 nyarán

-----Van egy sajátos családi emlékem is az oroszokról, 46-47 tájáról. Szombathelyi lakásunk egyik szobájába egy időre beköltöztettek egy orosz tisztet a családjával. Ők a mi családunk tükörképei voltak, a győztes oldalon. Jó novella-téma lettünk volna így együtt a párhuzamos és ellentétes vonásaink sajátos struktúrájával, de akkor nem ez járt a fejünkben. Nyikoláj a háborút századosként fejezte be, mint apám. (Akkor léptették elő őrnagynak, amikor nálunk laktak.) Nyikoláj felesége, Mása, végzettsége szerint tanítónő volt, mint anyám. És volt még egy nálam valamivel kisebb fiúk, a Tomasko. Nyikoláj családunkkal tört német nyelven érintkezett, és korrektnek mondható kapcsolatot tartott fenn velünk. Hozzám kifejezetten kedves volt, többször kaptam tőle cukorkát, sőt egyszer egy kis festett számlapos játék- karórát is. Ebben is benne volt a történelem fintora: abban az időben nem sok magyar kapott órát az oroszoktól! (Közismert tény volt, hogy a zabráló orosz katonák "legkeresettebb árucikke" – az alkohol mellett – az óra volt.) És ez az értelmiségi család Tomaskót időnként a szoba sarkába "járatta ki". (Erre később a parketta állapotából lehetett következtetni.) Amikor elmentek, ciánoztatni kellett utánuk, mert úgy elszaporodtak az élősködők.
-----Szinte ködbe vész, mégis feledhetetlen egy másik, oroszokkal, illetve egy orosszal kapcsolatos kisgyermekkori emlékem, amely meglehetősen félelmetes volt. Sötétedett, zord (téli?) időben kihalt volt az utca. Mi szüleimmel hazafelé igyekeztünk valahonnan, és a házunk közelében, a Faludi Ferenc utca és a Szily János utca sarkánál, egy magas lándzsasorból álló kerítés tetején – a lándzsahegyeken – egy orosz katona testét pillantottuk meg a félhomályban. Úgy lógott le kétoldalt, mint egy zsák. A lándzsasor sűrű volt, a testet köpeny védte, de mozdulatlan volt. Nyilván be akart mászni a kerítésen, de ez valamilyen okból csak félig sikerült neki. Részeg volt vagy halott? Hát ezt bizony nem nagyon vizsgáltuk, hanem meggyorsítva lépteinket hazasiettünk. Fülem hallatára szüleim soha nem tértek vissza a témára. Éreztem bennük is, magamban is a félelmet: nehogy meglásson valaki minket ezzel az orosszal! Ez a félelem bennük a napihírek alapján már akkor nagyon konkrét lehetett, de bennem csak sokkal később öltött racionális formát, amikor több olyan esetről olvastam, hogy politikai ellenségnek tekintett embereket és szervezeteket – koncepciós perek során – orosz katonák elleni merényletekkel hozták összefüggésbe, és ítélték el őket drákói szigorral. (Például a pesti bencés diákokat és tanárukat, a sokak által ismert Olofsson Placid atyát is ilyen ürüggyel hurcolták el a Gulágra!) Mai eszemmel visszagondolva azonban azt is szomorúnak tartom, hogy az erőszakoskodó és rabló oroszokról szóló történetek teljesen felülírták bennünk azt a gondolatot, hogy esetleg segíthetnénk valahogy azon a szerencsétlenen.

Gereben Ferenc édesapjának tábori levelezôlapja kisfiához 1944 nyarán

-----A háború utáni években sokat voltunk Velemben. Nemcsak apámat kötötte oda kezdetben a munkája, nagyanyám 47–48-ban a házunkban panziót nyitott, kosztot is adott, mielőtt leengedték volna a "vasfüggönyt". Akkortájt újraindult a turizmus, még buszközlekedés is volt. A falu ugyanis hét kilométerre van a Szombathely–Kőszeg vasútvonaltól, kb. kilenc–tíz kilométerre Kőszegtől. Az osztrák határ a házunktól kb. két–három kilométerre húzódott fönn, a hegyek között. Velem egy kis zsákfalu, mintegy 300 lakossal. Ez a szubalpin vidék akkor romlatlan, szép táj volt, nagy ősgesztenyéssel, hatalmas termetű gesztenyefákkal.
-----Engem ehhez a kis faluhoz és környékéhez rendkívül sok pozitív élmény fűz, és ez a tény minden bizonnyal a gyermekkorom emlékeit is átszínezi. Házunk, egy terméskőből épült kétszintes családi villa, a domboldalban állt, a római kori földteraszok egyikén. A környék ritkásan volt beépítve, gyümölcsösök, rétek, gesztenyefák vették körül a kevés nyaralót. Észak és nyugat felé 150–200 méterre tőlünk kezdődött az erdő, ahol én családtagokkal (és nélkülük is) felettébb sokat barangoltam, megalapozva ezzel életre szóló természetélményemet. Sokszor mentünk "bariszőlőt" (áfonyát), és még többször gombát szedni. Az erdő forrásai, patakjai különösen kedves "kultusz-helyeimmé" váltak, csörgedezésüket máig nagyon szívesen hallgatom. De az erdőben ott voltak még a háborús lövészárkok és géppuskafészkek nyomai is, amelyeknek használatára végül nem került sor. És házunktól vagy 300 méterre egy háború végén lezuhant angol bombázó vágott tisztást az erdőben, izgalmas célpontot kínálva a már akkor is létező "katasztrófa-turizmusnak". A roncsot egy-két év alatt széthordta a falu népe, a hullámos alumínium-táblák – kapuba, kerítésbe beépülve – évtizedekre meghatározták a faluképet.
-----Házunk nyugati frontja a hegy tetején álló Szent Vid kápolnára nézett, amely egy több mint háromezer éves kultúrterületre (és részben annak köveiből) épült, amelyen egyaránt nyomott hagyott a bronzkori, vaskori, római, avar és középkori építőkedv: őskori város, kohók, őrtorony, földsánc és Árpád-kori vár formájában. A velem–szentvidi kultúráknak ezzel a szinte trójai gazdagságú egymásra-rétegződésével (amelyhez még arany kincsleletek is társultak, lásd "velem–szentvidi diadém"!) gyermekként természetesen még nem voltam tisztában, erre fokozatosan jöttem rá nagyobb gyermekként és ifjú felnőtt koromban. Akkor annyit tudtam csak, hogy a kápolna mögött egykor vár állott, mert annak akkor még látni lehetett a nyomait. (Mára már belepte a föld és a fű, viszont vannak többnyelvű információs táblák, amelyek leírják a hely történetét.)
-----Házunk déli sokablakos verandája és emeleti balkonja a völgybe nézett, és a szemközti hegyoldalra. A völgyben patak folydogált. Esténként, főleg eső után, felhallottuk a víz csobogását. A keletre néző ablakokon át nagyon szép, tiszta időben nemcsak Szombathelyig, hanem a balatoni hegyekig is el lehetett látni. Ez a velemi világ maga volt az idill: köröskörül csupa zöld, szép kilátás, a kertben virágok, esténként nagy-nagy csönd patakcsörgéssel, távoli kutyaugatással. És számomra sok-sok magányos órával, mert a felnőttek elfoglaltak voltak, testvéreim csak 7 éves és 11 éves koromban születtek meg, és a korkülönbség miatt játszótársaimmá soha nem tudtak válni. Magányomban társam a természet volt, és az egyedül játszható játékok kitalálásában meglehetősen aktív képzelőerőm. (És később a könyvek, majd kamasz koromban néhány korombeli fiú.)
-----Velem tehát egy bukolikus azilum volt, a béke szigete – de ez csak az érem egyik oldala volt. Rövid óvodai pályafutásom (emlékezetem szerint 48 nyarán) is még ehhez az idilli velemi világhoz kötődött, a domonkos apácák helyi zárdájában működött az óvoda. De akkor már nagyon felhősödött az ég: emlékszem, hogy az óvodában együtt imádkoztunk a Gádoros-lányok (hatan voltak!) eltűnt édesapjáért, aki egyébként apám egyik tiszti "brigádtársa" volt az erdészetnél. Utólag derült ki, hogy sikerült átszöknie a határon. Tehát ekkor már ez nem volt könnyű. De korábban még át lehetett menni a határon, és nagyokat kirándultunk a határ közelében lévő kirándulóhelyekre, például az Írottkőre. (A kilátó pont a határvonalon áll, maga az "írott kő" pedig már átesik Ausztriába.) Kb. öt éves koromban én magam is jártam fenn a családdal és egy baráti társasággal, és ülepemre mért kíméletes pálcaütésekkel azon a nevezetes sziklán avattak turistává. Szóval ez volt az érem egyik oldala.
-----De volt egy másik oldala is! A Rákosi-korszak beköszöntével idegent már nem engedtek a körzetbe. (Mi és a többi nyaralótulajdonos kaptunk speciális engedélyt, mert ingatlanunk volt a határsávban.) Leállt a buszközlekedés és az idegenforgalom, Velem és környéke szigorúan őrzött határövezetté vált: határőr-őrsöket és aknazárat telepítettek fönn a hegyekben, szögesdróttal. A rómaiak idején, sőt már a bronzkorban is bányásztak különböző érceket ezen a vidéken. Megpróbáltak Rákosiék is bányákat nyitni, de végül is nem érte meg nekik, szerencsére! Úgyhogy a két táró fúrását félbehagyták, a bányászok elvonultak, és a vidékünk visszakapta viszonylagos háborítatlanságát. Igaz, a kirándulók hada nem szemetelt, de a nyomsávot kiépítő katonaság 50 méter szélességben kiirtotta az erdőt a határ mentén. A távolabbi kirándulóhelyekre (például a Hörmann-forráshoz és az Írottkőre) már csak külön engedéllyel és katonai kísérettel lehetett fölmenni néhanapján. És a határőrök – kultúrantropológusok tollára kívánkozó buzgósággal – arra törekedtek, hogy meggyalázzák és megsemmisítsék a "régi világ" szimbólumait: géppisztolysorozatokkal lőtték szét a szentek erdőszéli szobrait, és célba lőttek a szentvidi Kálvária bádog- Krisztusára is
-----Időnként voltak az egész vidékre kiterjedő monstre razziák, házkutatással, amikor ébresztésül puskaszuronnyal feszegették az ablakredőnyünket. Ilyenkor csatárláncban jöttek a katonák, határsértőket kerestek. Még Pápáról is hozták őket, ők mondták, hogy onnan jöttek. Mint régen a hajtóvadászatokon, amikor a hajtók jöttek, így csatárláncban.
-----– Igen! Értem!
-----– A módosabb velemi családokból a fiatal férfiak, amikor megneszelték, hogy más világ közeleg, sokan átszöktek a határon. Később egyik-másik visszajött a családtagokért. Néha fegyverük is volt. Úgyhogy voltak incidensek. Mentek úgy is kifelé, hogy létrát döntöttek az aknazárra, és a felrobbanó aknák nyomában átrohantak. Néha felvöröslött a hegygerinc felett az ég, hallottuk a morajlást, és akkor tudtuk, hogy akna robbant, esetleg a vaddisznó csorda rossz helyre tévedt. Két drótkerítés között voltak az aknák. Ha hozzáértek a dróthoz az emberek vagy állatok, akkor fölrobbant a földben lévő akna. Nem lehetett tudni, hogy hol, melyik drót mozdítása váltja ki az ún. érintő-aknák detonációját. Itt is, odaát Ausztriában is voltak halálos áldozatok. Oda a nagyobb esők sodorták át az aknákat. Szóval ez egyfelől afféle háborús állapot volt, de mégis, az ember.
-----– A régi idilli környezet.
-----– Hát igen, másrészt idill volt! Nagyon sajátos ötvözet: egyrészt a terror, másrészt a bukolikus idill! Igen, ez a két élményvilág most is veszekszik bennem. Mert egyrészt eszembe jut, milyen jókat fürödtünk a hegyi patak által táplált, fűzfák övezte velemi strandon, amelyet még a turizmus első fellendülése idején, a harmincas években építettek. Az ötvenes években, kezelője már nem lévén, belépődíjat sem kellett fizetni. Terméskőből épült oldalfalának repedéseiben békák kuruttyoltak, s ha vize elérte a 21 fokot, már melegnek számított. Itt tanultam meg úszni, és később a testvéreim is.
-----De feledhetetlen számomra egy másik korabeli élmény is: a tanácselnök (távoli szomszédunk volt) lányai, az egyik nagylány határőr vőlegényével az élen, aki vitte a puskáját is, nagy nevetgélve vonultak el mellettünk az úton. Mentek fel a mélyúton a felső szomszédhoz, azért, hogy agyonlőjék a kutyáját, mert az állítólag valami kárt tett náluk. És az a döbbenetes, hogy akkor ezt simán megtehették! A felső szomszédék, egy budai polgár család, akik a nyarakat kis velemi házukban töltötték, bezárkóztak a házukba, és a katona a kertjükben minden további nélkül agyonlőtte azt a szerencsétlen állatot, hallottuk a dörrenést! Senki nem mert szólni, és a csapat – a tetemet otthagyva a szomszédnak – nagy diadallal hazavonult.
-----Most jut eszembe, hogy később – ugyancsak Velemben – volt még egy másik, fegyverrel kapcsolatos élményem is, bár nekem magamnak – katona nem lévén – légpuskánál komolyabb fegyver soha nem volt a kezemben. Ez már később történt, 56 nyarán, amikor átmeneti jelleggel felszedték az aknazárat a határon, és így anyám engem is elengedett oda dolgozni. A falusi fiatalokkal és asszonyokkal – kapával és gereblyével – az úgynevezett nyomsávot tisztogattuk. Két határőr vigyázott ránk, és egyikük ebédszünetben – hogy imponáljon a falusi lányoknak – géppisztolyával célba lövöldözött egy földbevert cövekre. Mi srácok lelkesen rohangáltunk a cövekhez, hogy jelezzük a találatot, amikor a hátunk mögött véletlenül elsült a fegyver: a lábam mögött centiméterekkel porzott fel a föld.
-----Egyébként Velemhez – úgy 12 éves koromtól – hozzátartozott a nyári erdei munka is. Akkor még nem a határsávon dolgoztam (oda anyám ment fel időnként, ha nagy pénzszűkében voltunk), hanem az erdőgazdaság által nagy mennyiségben telepített fenyőcsemeték tövét kellett napi nyolc órában – napsütötte, meredek hegyoldalakban – a szederbokroktól, gaztól, csalántól sarlóval megtisztítani. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örömmel jártam napszámba, de rá voltunk szorulva a pénzre: ebből lett nekem őszre cipő, viharkabát stb. Amellett a közös munka jót tett a falu társadalmával való kölcsönös jó viszony és szolidaritás-érzet kialakításának, illetve megerősítésének is. Ilyen munkára főleg a falusi asszonyok és a fiatalabb fiúk jártak. Az egyik asszony azt mondta az ott dolgozó fiának: "Látod, a Bacsó Feri⁴ úrifiú, mégis itt dolgozik velünk, te se lustálkodjál!" A falu szemében ugyanis mi – a Rákosi-korszak közepén – deklasszálódott voltunkban is "úri" családnak számítottunk.
-----Még elmondom azt is, hogy a nyár elején hogyan költöztünk ki Velembe, amikor nem volt már (és még) buszközlekedés. Nagyanyám egy postai lapon megkérte az egyik ismerős velemi gazdát, hogy lovaskocsival jöjjön elénk a hét kilométerre lévő lukácsházi vasútállomáshoz, és ő felszállított minket sok csomagunkkal együtt a házhoz. Hogy ha valami miatt be kellett menni Szombathelyre, valamelyik piacra tartó gazda el-elvitt minket lovaskocsival a húsz kilométerre lévő városba. Ilyenkor már pirkadat előtt ott kellett lennünk náluk. Az istállóban viharlámpa pislogott, és az én orrom számára – talán meglepő, amit mondok – nagyon kellemes szag terjengett. Többször előfordult, hogy Kőszegre a postakocsival mentünk be. Ez egy speciális, zöld színű zárt lovaskocsi volt, és valójában csomag- és levélszállításra volt kialakítva, de a kocsis mellett a bakon még elfért két ember: például nagyanyám és én.
-----A nyilasok hoztak a faluba egy aggregátort, és az általuk lakott házakba bevezették a villanyt: elvégre a faluban működött a miniszterelnökség és egy sor minisztérium! (Az egyik a mi házunkban.) Az aggregátor korlátozott időtartammal a háború után is működött, de a petróleumlámpára is erősen rászorultunk, a jókora áramszünetek miatt még azután is, hogy a meglévő előzmények miatt Velemet viszonylag korán, még az ötvenes évek elején bekötötték az elektromos hálózatba.⁵
-----Vizet pedig abból a mély kútból nyertünk, amelyet még nagyapám ásatott, s amelynek kiváló vize volt. A kútból – a hagyományos "vödrös üzemmód" mellett – egy kézi szivattyúval vizet pumpáltunk a padláson lévő tartályba, és ilyen módon a fürdőszobában még vezetékes vízszolgáltatás is volt. Kutunkat egyébként több szomszéd is rendszeresen használta, természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül. Kerítésünk nem lévén, bármikor hozzáfértek a kúthoz, akkor is, ha nem voltunk otthon. A kezdetleges és hiányos közlekedési és távközlési eszközök távol tartották ugyan egymástól az embereket, mégis közelebb voltak egymáshoz, mint manapság.
-----Velemhez egyébként nagyon szomorú családi emlékek is fűznek. 46 nyarán például ott halt meg nagyapám (haldoklására emlékszem, a temetésére nem); és tíz évvel később az apám. (Erre még visszatérek.) És utólag kiderült – ezt akkor nem tudtam –, hogy Velem lett volna egy döntő családi elhatározásnak is a színtere. Ugyanis volt idő, amikor mi is el akartuk hagyni az országot.
-----– Ez mikor derült ki?
-----– Sok évvel később mesélte el a nagyanyám. Apám be is szerzett egy drótvágó ollót. Amikor a fogságból hazatérve erdőmunkás volt, nagyon jól megismerte az utakat, erdei ösvényeket. Egy négygyermekes pesti baráti családdal, bérma-apámékkal akartak kimenni valamikor az ötvenes évek első éveiben, a pontos évet nem tudom. A legmélyebb sztálini diktatúra időszaka volt ez, szüleimet nyilván a teljes kilátástalanság és a határ közelsége juttatta erre a kétségbeesett elhatározásra. Mit ad Isten: pont akkor a húgom szamárköhögést kapott, és hetekig nem múlt el a köhögése, és így nem mertek nekivágni a határnak. (Ki tudja, hogy csak ezért maradtak-e itthon?) Utólag megdöbbentőnek találom, hogy ezt később sem tárgyaltuk meg alaposan. Igaz, mire felserdültem, apám már meghalt. De anyám sem beszélt róla! (Félelemből? Szégyenkezésből?) Bérma-apámék lehettek a tervezett vállalkozás fő motorjai, mert ők 56 végén valóban elmentek, mi – a Kádár-korszakban elterjedt szóhasználattal – "kalandvágyból" akkor is itthon maradtunk. Persze ez akkor se volt könnyű döntés, erről majd később szeretnék beszélni.

NAGYANYÁM PORTRÉJÁHOZ

Az ötvenes évek elején a velemi azilumot majdnem elveszítettük, mert államosították a házunkat. Nagyanyám azonban – a történelem minden fenekedése ellenére – megőrizte a család számára. Az államosítás után ugyanis nagyanyám visszaperelte, és ilyen is előfordult: visszaadták!
-----– Hogyhogy visszaadták?
-----– Mert a törvényes indok, amivel lefoglalták, az végül nem állt meg, mert kisebb volt annál, mint amit állítottak.
-----– És mi volt az indok?
-----– Úgy tudom, hogy volt egy rendelet vagy törvény, hogy a hat szobás vagy nagyobb ingatlanokat államosítják. És a nagyanyám, egy ügyes ügyvéd segítségével, az átjáró szobák révén bebizonyította, hogy nincs meg a hat szoba, és fél év után visszaadták! Úgyhogy mire eljött a nyár, ismét ki tudtunk menni Velembe. Az államosítás valamikor 1950-ben vagy 51-ben volt. Emlékezetem szerint télidőben, távollétünkben zajlott le. Kerítésünk, kapunk akkor még nem volt, a bejárati ajtót feltörték, és bevonult egy hivatalos bizottság. A bizottság tagjai kisebb mozdítható tárgyakat ugyan el-elemeltek, de a ház nem lett kirabolva, mert hát elvégre egy hivatalos bizottság voltak – és a "vendégjárás" után lepecsételték az ajtót. A velemi asszonyok bejártak a szombathelyi piacra, ők szóltak nekünk, hogy feltörték a villát, és hogy egy lepecsételt ragasztószalag tartja csak az ajtót. Mi tőlük tudtuk meg, hogy lefoglalták a házat, hivatalos értesítést csak később kaptunk. Ez az eljárás most azért érdekes csak, hogy egy kicsit bele tudjuk élni magunkat azokba az időkbe. Számomra így utólag – ismerve az ötvenes éveknek a légkörét – nem az a meglepő, hogy elvették a házat, hanem hogy sikerült visszakapnunk! De mint említettem, nyáron már ki tudtunk menni Velembe, nagyanyám állhatatos és bátor küzdelmének következtében.
-----Nagyanyám nagyszerű asszony volt, igazi "mater familiae". Mi gyerekek nagymamuskának hívtuk. Manapság nehéz megérteni és megmagyarázni, hogy egy nagyanyámszabású polgárasszony, aki egyébként nem volt rátarti, de mégiscsak jobb időkhöz volt szokva, és hát viszonylag fiatalon (46 éves korában) temette el a férjét, és a négy közül három gyermekét is elveszítette addigra: hogyan tudott olyan lelkierővel rendelkezni, hogyan tudott az élet megpróbáltatásaihoz olyan derűvel viszonyulni, hogy a legmostohább körülményeket is tudomásul vegye, és minden helyzetben helytálljon!
-----Nagyanyám szerencsés természete sokat javított a család pszichikai állapotán: ő a legcudarabb években is tudott dalolgatni, tréfálkozni. Apám viszont nem, őt gyakorlatilag az a rendszer emésztette el, meggyőződésem szerint ezért halt meg fiatalon, 42 éves korában. Egyébként apám és nagyanyám vő–anyós kapcsolata a kölcsönös megbecsülésre épült és ideálisnak volt mondható: soha nem hallottam őket veszekedni egymással, pedig egy fedél alatt éltünk. Ahogy megszólították egymást, az egy anya–fiú kapcsolatot modellezett: apám "anyuskának" nevezte nagymamát, ő pedig "Ferikémnek" szólította apámat.
-----Nagyanyánknak, amellett, hogy a háztartást vezette és az unokáira felügyelt, volt kereső foglalkozása is. Az ötvenes évek elejétől kezdve bedolgozott a szombathelyi háziipari szövetkezetbe: porrongyokat szegett darabbérben, fillérekért. Nyáron, amikor Velemben voltunk, ehelyett csirkéket nevelt és a konyhakertet gondozta. Máig az a fajta zöldpaprika a kedvencem, amilyet ő termesztett annak idején a konyhakertjében.
-----Mi gyerekek nyaranta Velemben is sokszor egyedül voltunk nagyanyánkkal, mert a szüleim a városban dolgoztak. Ha vásárlás céljából be kellett mennünk a városba, mert hát a beszerzés Velemben nagyon problematikus volt, akkor le kellett gyalogolnunk hét kilométert a vonathoz, és a szombathelyi vonatozás után vissza is gyalogoltunk hét kilométert. Ezt általában kettesben tettük meg nagymamámmal, ő meg diktálta a nótákkal a ritmust, és hátunkon a tömött hátizsákkal végigénekeltük az utat. Ilyen bugyuta kis nótákat, hogy "megyen a hegyen a turista, / cipeli a, cipeli a cókmókját" stb. Volt egy-két népszerű csárdás is a repertoárunkon, pl. "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék."; "Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs.". Akkor én olyan hat–hét éves kisgyerek voltam, és nem is nagyon vettem észre a fárasztó gyaloglást. Szóval nagyanyámnak voltak spontán stratégiái az élet elviselésére.
-----Szüksége is volt erre, hogy helyt tudjon állni abban a világ végi faluban, telefon, tömegközlekedés és élelmiszer-ellátás nélkül. 1950 nyarán történt, hogy leugorva egy fáról, eltörtem a bal karomat. A felkarcsontom teljes vastagságában eltörött, a karomat csak a bőr és a puha részek tartották egyben. A másik kezemmel úgy tartottam a sérült alkaromat, mint egy idegen tárgyat. Így állítottam be nagyanyám szobájába, ahol szegény éppen délutáni álmát aludta, hogy bejelentsem: "Nagymamuska! Eltörött a karom!". Riadt tekintete máig bennem él. Azonnal kiugrott az ágyból, nem is szidott, hanem azonnal intézkedett. Teherautója, telefonja ott akkor csak a katonaságnak, pontosabban a határőrségnek volt, egy őrsük a szemközti völgyben tanyázott. Nagyanyám odarohant és elintézte, hogy a határőrök – karomat ideiglenesen sínbe téve - teherautón bevittek Kőszegre, onnan pedig mentőautó vitt a szombathelyi kórházba, ahol már várt édesanyám. (Azt nem tudom, hogy őt hogyan és ki értesítette, hisz Szombathelyen sem volt telefonunk.) A törés egyébként elég súlyos volt, lassan gyógyult és elég sokat szenvedtem vele.
-----A következő történet is azt bizonyítja, hogy nagyanyám a családért, az unokáiért hihetetlen áldozatokra volt képes. Az ötvenes évek elején valamelyik nyáron, amikor már kint volt velünk Velemben a húgom is, nagyanyánk nem tudott a helyi gazdáktól tejet venni, mert elvitte a beszolgáltatás. Ezért minden hajnalban átment a szomszéd nagyobb faluba, Bozsokra, (oda-vissza kb. hat kilométer), és amikor mi felébredtünk, ő már megérkezett a frissen fejt tejjel. Ez főleg Judit húgomnak volt fontos, mert nagyon sokat betegeskedett kiskorában.
-----Igazából máig sem tudom, hogy nagyanyám honnan szerezte ehhez a helytálláshoz az energiát és a derűt a nagy családi veszteségek, halálesetek után. Azon túlmenően, hogy mélyen hívő ember volt, a lelkierő és a bizakodás valahogy benne volt a természetében. Mi meg rácsimpaszkodtunk energiát "vételezni", mint egy lelki áramfejlesztőre.

KISISKOLÁS KOR

Kissé térjünk vissza az időben, és váltsunk helyszínt. 48 szeptemberében kerültem első osztályba. Én még a szombathelyi püspöki iskolába nyertem felvételt, előtte egy pap felvételi beszélgetést is folytatott velem a plébánián, erre jól emlékszem. De 48 nyarán megtörtént az iskolák államosítása. Így amikor szeptemberben megkezdődött a tanítás, a Hollán Ernő utcai iskola már nem püspöki, hanem állami iskola volt. De a tanító nénik ugyanazok voltak, meg a tanító bácsik is. Nekem két évig tanító bácsim volt. Mert akkor még voltak ilyenek! Elsőben egy idős tanítóm volt, a Szendi tanító bácsi. Kedves, jóságos ember volt, akitől időnként egy-egy nyaklevest és sarokba állítást is kaptunk, de ezt akkor senki nem vette tragikusan. Ezzel együtt nagyon szeretetteljes légkör és fegyelem volt az iskolában.
-----Elsőben és másodikban, tehát 48–49-ben még minden külön kérelem nélkül, órarendbe iktatva volt hittanóránk, a teljes osztály részvételével. Az osztály egyik felének olvasókönyvében még volt esti ima, a másik feléében már nem. Aztán egyre jobban élesedett az ideológiai küzdelem. Úgy emlékszem, hogy a harmadik osztályban, 1950-ben, már csak külön kérelemre lehetett hittanra járni, de az én osztályom akkor is járt. Nem felejtem el a jelenetet, hogy a Hollán Ernő utcában, ahol egy szép klasszicista épület volt az iskolánk – most megint püspöki iskola egyébként – a szép, tágas lépcsőházban a tanító nénik vezették le az osztályaikat az udvarra. A két tanító néni között egy emelet különbség volt, és az egyik felkiabált a másiknak: "Neked hány hittanosod van?" A másik visszakiabált: "Az enyémek mind azok, hála Istennek!" Mire az első: "Az enyémek is, hála Istennek!" Érti ezt? Ezek a tanítónők egy állami iskolában akkor még így mertek társalogni a lépcsőházban, másfél–két évvel a Mindszenty-per után!
-----Nem sokkal később azonban lecserélték ezt a "hála Istennek!" tanító nénit, pedig nagyon kedves teremtés volt. Még a nevére, az arcára is emlékszem: Puskádiné tanító néninek hívták. És utána jött egy nő, aki egy sztahanovista, vagyis élmunkás felesége volt, behozta az iskolába a férje vörös csillagos kitüntetéseit, és nyomta a hivatalos szövegeket, és elkezdte agitálni a gyerekeket, hogy legyenek úttörők. Akkor már az olvasókönyvünk is tele volt orosz partizántörténetekkel, no meg Lenin, és főleg Sztálin gyerekkorának halhatatlan sztorijaival. Az "Acélos Szoszó" címére máig emlékezem, meg volt egy "Folyó mellett laktok, úszni mégsem tudtok" című történet is, amelyben a gyermek-Lenin (vagy Sztálin?) rokon gyerekeket mentett ki a vízből.
-----Első osztályos koromban sokat betegeskedtem, és a szüleim remélték, hogy a jó hegyi levegőn megerősödöm. Ezért 1949 őszén kint maradtunk Velemben, és így a 2. osztály első félévét a kis falusi osztatlan iskolában jártam. Két osztályterem volt: az egyikben a tanító úr (Velemben ez volt a megszólítás, Szombathelyen inkább tanító bácsi) a felsősökkel foglalkozott, a másikban pedig a felesége az alsó tagozattal. Az első padban ültek az elsősök, a másodikban a másodikosok, és így tovább, negyedikig. Itt is jóságos tanító nénink volt, és a falusi gyerekek is befogadtak. Velemben mi még palatáblát használtunk irka helyett (vagy mellett?): egy kis fakeretes táblácskára írtunk palavesszővel, az írást spongyával szépen le lehetett törölni.
-----– És mikor volt a disszidálás?
-----– Az még később lett volna, a disszidálási szándék, az ötvenes évek elején. Valamikor a negyvenes évek végén apám megpróbált kisiparos lenni, és egy ismerősöktől kölcsönzött ún. körkötőgépen dolgozott Szombathelyen egy ideig⁶. Ez egy asztalra szerelhető kis gép volt, és zoknikat, térdharisnyákat készített rajta. Amikor a kisiparosokra is kezdett rájárni a rúd, apám állami állás után nézett, de otthon nem kapott állást. Végül 1952-ben Ajkán sikerült elhelyezkednie a Betonútépítő Vállalatnál. Fizikai állományba vették fel, de mint volt tüzért, technikusként, végül – immár hivatalosan is - ún. "tervfelbontóként" alkalmazták. Ajka után Keszthelyen dolgozott, kéthetente vonatozott haza. Anyám pedig még a negyvenes évek végén kitanulta a szabászatot, és ő meg Szombathelyen, a lakásunkon nyitott egy kis női szabászatot. És mi akkor.
-----– Az édesanyjának mi volt a foglalkozása?
-----– Tanítónő volt eredetileg, az angolkisasszonyoknál képesítőzött Kecskeméten, de nem tanított, nem hitte, hogy abban a világban ő hivatásszerűen taníthatna. Később néha azért behívták helyettesíteni az iskolánkba, 53 elején is, amikor István öcsémmel volt áldott állapotban, az én osztályomnak földrajzot tanított. Aztán később, amikor megözvegyült, akkor ment el főhivatású pedagógusként tanítani. Ez 1956 őszén történt.
-----Szóval anyám vitte a szabászatot, amíg tudta, amíg nem államosították a varrógépét apám körkötőgépével együtt. Nyáron, amikor mi gyerekek kint voltunk Velemben nagyanyámmal, valamikor 51-ben lehetett, akkor már mentek a deportálások, a határ menti körzeteket is megtisztították a "gyanús elemektől". És bár az anyai nagyapám csak erdőmérnök volt, és évekkel korábban már meg is halt, nagyanyámnak mégis állandóan össze volt készítve a kis csomagja, hogyha jönnének érte az ávósok, akkor együtt legyenek a legszükségesebb dolgai.
-----Hát igen, a kitelepítések. Nagyon emlékszem egy mozzanatra, 51 nyarán lehetett, hogy velemi udvarunkon leszállt egy parasztlegény a lováról. A szomszéd faluból, Bozsokról jött, nem volt gyakorlott lovas: nem nyereg, csak egy pokróc volt a ló hátán. Azért jött, hogy értesítse a veszélyeztetett velemieket, hogy az ő falujukban az ávósok elkezdték a deportálást. Bozsok is határfalu volt, még közelebb a határhoz, mint Velem. A legény hírül hozta, hogy a Végh-kastély tulajdonosa, Végh Gyula nyugalmazott múzeumigazgató agyonszúrta magát, amikor el akarták vinni az ávósok. És valóban! Nemsokára Velemből is elvittek többeket, főleg egy-két csendőrtisztet családostul. Meg az özvegyeiket! Képzelje el, volt olyan eset, hogy egy ilyen csendőrtiszt-özvegyet a nála nyaraló szombathelyi unokájával együtt vitték el, és a fiút nagy nehezen valahonnan az Alföldről sikerült a családnak visszaszereznie.
-----Visszatérve Végh Gyulára: az öngyilkosság valószínűleg csak a "hivatalos" változat volt, amelynek folklorizálódásáról is gondoskodtak. Borsa Gedeon irodalomtörténész visszaemlékezése szerint az ávósok lőtték le a papírvágó késsel "ellenálló" aggastyánt. Borsa frissiben a gyilkosság után járt a bozsoki kastélyban hivatalos minőségben, hogy a muzeális könyvanyagot mentse, és a kísérő ávós elszólta magát.⁷ Végh Gyula egyébként szép emléktáblát kapott a pesti Iparművészeti Múzeumban, amelynek korábban jó hírű igazgatója volt, tehát "nem halt meg egészen".
-----Végül is minket nem telepítettek ki. De apámat azért az ÁVO szemmel tartotta. Ezt később onnan tudtuk meg, hogy 56-ban, amikor a nép behatolt a szombathelyi ÁVO üresen hagyott épületébe, és kidobálták az iratokat az utcára, akkor egy idősebb diáktársam véletlenül rálelt apám megfigyelési kartotékjára, és elhozta nekünk. Most muzeális érték lenne ez a karton, de sajnos november 4. után elégettük. De a deportálásból szerencsére kimaradtunk. Csak mint gyerek hallottam a suttogást, hogy most elvitték ezt, elvitték azt.
-----– De például ennek a deportálásnak a hírére, amit mondott, hogy jött a parasztfiú szólni a szomszéd faluból, arra hogy reagáltak? Ilyenkor mit tesz az ember?
-----– Hát vártuk, hogy most jönnek vagy nem jönnek! Hogy is mondjam magának. Szóval bizonyos értelemben volt valami fatalizmus az emberek viselkedésében. Hát le nem tudtak futni a planétáról! Persze voltak, akik nekimentek a határnak, de mint mondottam, akkor aknazár volt! Tehát azon csak nagyon-nagyon előkészített módon és nagy szerencsével lehetett átmenni. Arra jól emlékszem, mondtam is már, hogy a nagyanyám összecsomagolta a legszükségesebbeket, hogy ha jönnek érte, ezzel ne kelljen bíbelődnie. És hát akkor egyedül voltunk vele, a húgom meg én, és ha vitték volna, akkor mi gyerekek is mentünk volna vele. De hát minket nem vittek.
-----Akiket kitelepítettek a városokból, meg még Velemből is, azokat általában levitték az Alföldre, és úgynevezett kulákcsaládok házába, gazdasági épületeibe költöztették be őket. Úgyhogy volt olyan barátom, későbbi diáktársam (nem is egy), akiket Budapestről elvittek Kondorosra, meg ilyen távol eső helyekre. De vittek el olyanokat is a határövezetből, például Velemből, akiknek a legénykorú fia kiment 49-ben vagy 50-ben a határon, és visszajött értük, és kifelé menet elfogták őket. Ez egy egyszerű gazdálkodó falusi család volt, de hát őket is elvitték, először börtönbe, azután nem engedték vissza őket a határövezetbe.
-----Volt ennek az át- és összeköltöztetésnek egy szolidabb esete is: a társbérlet. Mi végül Szombathelyen hármas társbérletben éltünk.

HÁRMAS TÁRSBÉRLET A SZILY JÁNOS UTCÁBAN

Eredetileg nagyapám – a család háború alatti nagyobb létszámának és réteghelyzetének megfelelően – egy ötszobás lakást bérelt a belvárosban, a Szily János utcában. Aztán ahogy egyre inkább ránk telepedett a kommunizmus, a légtér és a levegő egyaránt fogyatkozni kezdett. A klerikális csengésű utcanevet Alkotmány utcára változtatták. (Szily János Szombathely első püspöke volt.) A kétemeletes házat, amelyben laktunk, Éhen Gyula, Szombathely híres múlt századfordulós polgármestere építtette, és a leszármazói birtokolták, egészen az 50 körüli államosításig. Ezután a lakókat kissé "összetömörítették". Ezt már az államosítás előtt megkezdték: a hatóságok először egy négytagú kispolgári családot – akiket előtte kilakoltattak a saját házukból – költöztettek be a mi lakásunk két szobájába.⁸ A WC-t közösen használtuk, no meg a pincerészünket is.
-----Ebből támadt is némi félreértés, mert én – tüzelőért menvén a pincébe – nagy örömmel fedeztem fel az új szomszédok szénkupacának tetején egy öreg, de még jó karban lévő kardot, amellyel azután ott helyben nagy küzdelmeket folytattam az alvilág különböző szörnyeivel, vagy éppen a labancokkal. Azt nem tudhattam, hogy a szomszédék a kardnak sajátos őriző szerepet szántak: ha valaki hozzá akart volna nyúlni a tüzelőjükhöz, annak a kardot odébb kellett tennie. Hát én meg jó órás alvilági tusakodásaim után rendre odébb tettem. Egyszer azután átjött Rózsi néni, a szomszédasszony, nagyon kimért és zavart volt, és elmondta szörnyű gyanúját nagymamuskának, hogy hát "valakik" visszatérően hozzányúlnak az ő szénkupacukhoz, és ekkor derült ki a kard valódi szerepe is. Én épp a kérdőre vonás kínos perceiben értem fel a pincéből, és pironkodva bevallottam, hogy biz én a kardot kölcsön szoktam venni, de tüzelő nélkül. Titkos "lovagi tornáim" ezzel véget is értek.
-----51-ben lehetett, amikor megjelent nálunk egy középkorú férfi a feleségével. Mint kiderült, a férfi korábban ugyancsak katonatiszt volt. Bemutatkoztak, és sajnálkozva előadták, hogy kaptak egy papírt a tanácstól, hogy nekik, a két gyerekükkel oda kell költözniük hozzánk. Vagyis hogy kiutalták nekik a harmadik szobánkat⁹, egy szobába tették be négyüket. Akkor nekünk, az ötfős családnak két szobánk maradt, de télen csak az egyiket tudtuk kifűteni. 53-ban pedig megszületett hatodikként az öcsém. Az új társbérlők a régivel használtak közös WC-t, és velünk is, egészen addig, amíg nem sikerült új WC-kegylót telepíteni a fürdőszobánkba. A fürdőszobát viszont egy ideig velünk használták közösen. A hétvégeken, hogy fürödni tudjanak és ne kelljen a hideg gangon közlekedniük, a mi egyik szobánkon mentek át a fürdőszobába. Később ez megszűnt (ők a közfürdőbe jártak tisztálkodni), de a konyha, amelyet ők egy gangon keresztül tudtak megközelíteni, hosszú évekig – egészen a hatvanas évek közepén bekövetkezett elköltözésükig – közös volt.
-----Itt jegyzem meg, hogy az ún. gőzfürdőt – főleg télen – mi is gyakran használtuk. A fürdőszobák akkortájt ugyanis nem bojlerrel vagy távhővel üzemeltek, hanem külön procedúraként be kellett gyújtani a nagy hengeralakú vaskályhába, amely egyúttal a levegő és a víz felmelegítését is szolgálta, De erre legjobb esetben is csak hetente kerülhetett sor, és így melegvizes tisztálkodási hiányosságainkat a Malom utca végében álló városi fürdőben "dolgoztuk le". Egyes napokon a férfiak, más napokon a nők használhatták, és fürdőruha helyett szürke kincstári ágyék-kötényt hordott mindenki, már aki hordott. A gyéren világított két kis medence kétes tisztaságú vizével, valamint a száraz és nedves gőz-fülkék nem hasonlítottak a ma divatos wellness-fürdőkre, de a hegyi patakból táplálkozó kis velemi uszodára sem. Apámmal jártam el időnként erre a purgatóriumszerű helyre, amelyhez hozzá tartozott az idősödő és elhasználódott férfitestek tömeges látványa is.
-----Visszatérve az új társbérlőkre, gondolhatja, hogy nem örültünk a kényszer-szomszédságnak, ők se érezhették úgy, hogy a totón nyertek minket. Különösen a közös konyhahasználat volt nagy próbája az együttélésnek. Kíváncsi lennék, hogy akik manapság annyit papolnak a toleranciáról és a "másság" elviseléséről, hogyan élték volna meg ezt a helyzetet! Örömmel jelenthetem, hogy kisebb súrlódásokat leszámítva a két család nem veszett össze, és a társbérleti korszak után is fenntartotta a kapcsolatot. (Például egyszer – amikor már Pesten éltem, és megszülettek a gyermekeim is – együtt kirándultunk velük az Őrségbe.) Valahogy az a belátás, hogy "mi is ilyen sorson vagyunk, ők is ilyen sorsra jutottak" – erősebbé tette az emberekben a szolidaritás-érzést. A Rákosi-időkben, bár a félelem nagy volt, sokkal jobban törődtek egymással az emberek, mint manapság! Ezt meg kell állapítanunk.
-----– Hát kényszerűségből.
-----– Hát igen: egymáshoz préselődtek az emberek! Azt a falusi legényt, aki átjött hozzánk szólni a szomszéd faluból, hogy készüljünk fel arra, hogy jönnek az ávósok, ezért el is kaphatták volna! Még az is lehet, hogy később kellemetlensége lett ebből, én nem tudom. De emlékszem, hogy leszállt a ló pokrócos hátáról, és menteni próbált minket.

"TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK"

Rengeteget játszottam szombathelyi lakásunkban az asztal alatt, mondhatni az volt a gyerekszobám. És jó nagy asztalunk volt a régi időkből, egy kihúzható ebédlőasztal, alatta tologattam a játékaimat, miközben a felnőttek az asztal körül ültek és beszélgettek. Ha vendégek jöttek hozzánk, én az asztal alól tanultam az újkori magyar történelmet! Nagyon sok történetet hallottam, például hadifogoly-történeteket, amikor az ismerősök, tiszttársak hazajöttek a több éves orosz fogságból. Az apám a háború végén angol fogságba esett, ő viszonylag hamar hazajött, de voltak bajtársai az alakulatánál vagy más csapatoknál, akik korábban fogságba estek. Volt olyan tiszttársa, aki sírásóként tudott csak elhelyezkedni, és nagyon boldog volt vele. Máig emlékszem egy-két fogolytáborbeli történetre, amelyet ott elmeséltek! Például arra, hogy az egyik oroszországi táborból az őrök a foglyokat vitték rekvirálni, a lakosságtól minden élelmüket elvették, hogy a tábort élelmezni tudják. A magyar foglyoknak megesett a szívük az orosz parasztokon, és a kerítésnél vissza-visszagurítottak egy kis krumplit a zsákokból. De a leglélegzetelállítóbb az a történet volt, amit szintén így, az asztal alól hallottam egy házaspártól. A férj egyébként apám tiszttársa volt. Elmesélték, hogy tévedésből hogyan deportálták őket. És azután visszaengedték őket az Alföldről. Egy hasonló nevű, magasabb rangú tisztet akartak elvinni eredetileg.
-----– És eltévesztették a nevét?
-----– Nem is a nevet, hanem a személyt! Éjjel beállítottak hozzájuk az ávósok, és azt mondták, hogy csomagoljanak össze, mert viszik őket. És arra. ugye ezeket nem nagyon lehet elfelejteni. mennyi lehettem? Olyan nyolcéves körül. A vendég hölgy vitte a szót, az ő hangjára még most is emlékszem. Mesélte, hogy kérte az ávóst, hogy engedje ki WC-re. És akkor az ávós kiengedte, de nem hagyta neki becsukni az ajtót, ott őrizte fegyveresen. Az asszony kérte, hogy legalább forduljon el, de nem fordult el, előtte kellett elvégeznie a dolgát! És ez az egész ugyanakkor egy "sikertörténet" volt, mert őket ugye visszaengedték, tehát ők igazság szerint megúszták a procedúra folytatását. És mindezt a történtek után néhány héttel hallottam! Mert ugye igazából a kitelepítés-történetek csak évekkel később váltak nyilvánossá, amikor visszatértek a kitelepítettek. Mert 53-ban, amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, megengedték már, hogy eredeti városi lakóhelyük agglomerációjába visszaköltözzenek.
-----A lényeg az, hogy a gyerekkorom tele volt olyan fajta élménnyel, amely arra utalt, hogy a családomon és közvetlen környezetemen túl nagyon érdesre van köszörülve a világ. Ezért fogékony voltam a belül hordozott irracionális félelmekre. Például amikor egyszer nagyanyám sétálni vitt egy szombathelyi parkba, ahol néhány munkás árkot ásott, meg voltam róla győződve, hogy azokat az embereket, akik a gödörben állva ástak, voltaképpen el fogják temetni, de erről nem szabad beszélni. (De ekkor még nem voltam iskolás sem!) Utólag azt gondolom, hogy e hiedelmek ihletői közt azok a háborús történet-szilánkok is előfordulhattak, amelyek arról szóltak, hogy a háborúban lebombázott szombathelyi házak alól hogyan próbálták kiásni – sokszor eredménytelenül – a betemetett embereket. (A mi utcánkban is voltak porig bombázott házak.)
-----Mindazonáltal egy gyermek, ha minden nyomorúság meg félelem ellenére harmonikus családi légkör veszi körül, akkor nem találja a világot olyan borzalmasnak. Az ötvenes évek elejéről beszélek – én 52-ben tízéves voltam, és nagyon jól emlékszem arra az időre! De hát arra is emlékszem, hogy csendben mindenki félt a környezetemben, csak összebújtunk, mint madarak a fészekben vihar idején. Minden társadalmi rétegbe beleivódott, hogy itt igazából egy nagyon cudar világ van, de ebben kellett élnünk! Működésbe léptek a különféle önvédelmi mechanizmusok, meg akkor még érzékelhető volt a szűkebb és tágabb környezet csendes szolidaritás-hálója. Ennek lehetett az eredménye, hogy az ember gyerekként azt a korszakot sem élte meg mindennapos rettenetként. Meg hát mi, "osztályidegen" létünkre, szerencsésnek mondhattuk magunkat: nem lettünk kitelepítve vagy internálva, megpróbáltatásaink nem sokkal tértek el az átlagostól.
-----Ha az ember az ötvenes években Szombathelyen élt, mindennapos élménye lehetett, hogy idegen megszállás alatt vagyunk. A város ugyanis nagy orosz-fészek volt, még külön kórházuk, tiszti kaszinójuk, áruházuk, sőt iskolájuk is volt! A tisztek ugyanis elhozhatták a családjukat is, a gyerekek pionír egyenruhában jártak iskolába, a tisztfeleségek pedig több méteres hatótávolságú illatfelhőben közlekedtek az utcán, és nagyon hangosan és begyesen viselkedtek. Magukat a katonákat főleg zárt alakzatokban láttuk, ahogy masíroztak az utcán. Iszapszínű köpenyükben, tompán puffanó csizmáikban, furcsa lépésmódjukkal (a sűrű sorokban menetelő katonák szorosan egymás lábnyomába léptek) és fakón hangzó monoton énekeikkel egyszerre keltettek félelmetes és mérhetetlenül idegenszerű benyomást. Szólóban is lehetett orosz katonát látni a városban, főleg tisztet, a hagyományos széles karimájú tányérsapkákban vagy magas, szürke kucsmákban, sőt időnként közlegényt is. Ez utóbbiaknak volt egy sajátos módszerük (mi gyerekek ezt "léglökésesnek" hívtuk) a zsebkendő nélküli orrfújásra. És ami a legfurcsább volt: a Vörös Hadsereg a halottait – ezek már a békeidőben meghalt kiskatonák voltak – rendre megmutogatta a városnak! Egy teherautó platójára vörös drapériát tettek, erre ráfektették a holttestet, és lassú gyászzenével körbevitték a városon. Az első emeletről a furcsa menet nagyon jól látszott, a halottakat borzongással elegy kíváncsisággal szemléltük. Az oroszokat nem szerettük ugyan, de ezeket a szőke kiskatonákat sajnáltuk, nagyanyám egy röpke fohászt is elmondott értük. (Eszébe juthatott háborúban elveszett saját fia, és a ki nem mondott reménység, hogy talán érte is mondott valaki egy fohászt.)
-----Az ingyen osztogatott Szovjet Kultúra című színes propaganda-folyóirat idealizált világa, valamint az iskolai olvasmányok hősies szovjet történetei ellenére mi – ismerőseink, barátaim és osztálytársaim zöme – világosan tudtuk, hogy megszállt ország népe vagyunk, és hogy egy félelmetes világban élünk. Hát most.
-----– Otthon erről volt szó egyébként?
-----– Otthon nagyon visszafogottan. De nézze! Egyszerűen benne volt a levegőben, hogy ez a világ nem a mi világunk! És azt nagyon világosan megmondták otthon – mindenki, de a legszigorúbban apám –, hogy amiről mi időnként hallunk otthon, arról az iskolában nem szabad beszélni! Ez volt az úgynevezett "kettős nevelés" tétre menő első korszaka! Ugyanakkor otthon a felnőttek is törekedtek arra, hogy előttünk, gyerekek előtt ne nagyon beszéljenek semmi olyat, ami veszélyes lehet. Ennek egyik eszköze az volt, hogy időnként németül beszéltek. De az ebédlőasztal alól, mint már mondtam, meg a felnőttek által titokban hallgatott Szabad Európa el-elkapott mondatfoszlányaiból mégis elég sok mindent hallottam, például azt, hogy üldözik és elviszik az embereket, sőt egy láger-élménybeszámolóból (talán Recsk volt?) is megőriztem néhány szabad-európás szaggatott mondatot. Az iskolában, a gyerekek között is szó volt néha arról, hogy ez egy rossz világ. Az osztály egyébként tele volt háborús félárvával.
-----– Tehát személyes történetekből ezek összeadódtak, tudták, hogy mi történik valójában.
-----– Hát úgy a magunk módján, meglehetősen töredékesen! Láttuk például azt, hogy az egyik osztálytársam katonaruhában jár állandóan. Mármint hogy katonaposztóból varrt neki az édesanyja nadrágot, kabátot. Az édesapja után maradt, aki hivatásos tiszthelyettes volt és meghalt a háborúban. Én is hordtam ilyen nadrágot. Nagyon szegényesen néztünk ki abban az időben! Ez nem a divatozás kora volt. De hát mindenki "másodlagos frissességű" dolgokból ruházkodott, a régi ruhák meg egyenruhák anyagaiból. Szóval tudtuk azt, hogy sok sérült, hogy úgy mondjam: politikai, történelmi sérült gyerek van az osztályban. Arisztokrata meg gyáros szülők gyermekei nem akadtak közöttünk, ez egy szolid kispolgári-polgári, tisztviselő közeg volt, mint általában Szombathely belvárosának társadalma. Volt egy zsidó osztálytársunk is, ő szombatonként nem járt iskolába, és ezt az iskola tolerálta. Édesapjának régebben rövidáru üzlete volt. Nem tudom, hogyan mentette át a 44–45-ös vészkorszakon, de végül a kommunisták vették el tőle, utána alkalmazottként dolgozott a saját boltjában. Hangsúlyozom azonban, hogy nem csak az anyagi javak szegénységéről meg fenyegetettségéről volt szó, hanem az általános érzéssé vált félelemről.
-----Az imént azt mondtam, hogy világosan tudtuk, hogy rossz világban élünk, de ez a "világosság" a tudatunkban meglehetősen zavaros és ellentmondásos elemekkel társult. Az iskolában hallottuk, hogy a Sztálin az egy óriás. Harmadikos elemisták voltunk, és Csaba nevű osztálytársammal az iskolából hazafelé tartottunk (történetesen neki is katonatiszt volt az apja), és amikor a székesegyház melletti átjáróban vitt el az utunk, jól emlékszem – ez olyan 50–51 tájt volt) – azon vitatkoztunk, hogy a Sztálin, aki ugye egy óriás, két méter lehet, vagy annál magasabb? Ez komoly vitatéma volt közöttünk! Mert az, hogy "óriás", az a családi hátterek ellenére vitán fölül állt! Ezt annak illusztrálására mondtam el, hogy milyen ellentmondások között éltük a magunk gyermek-életét.

MEGHALT SZTÁLIN!

Teltek az évek, végül mindenki úttörő lett az osztályban, és osztályidegen létemre engem is bevettek. Negyediktől már nem a Hollán Ernő utcába jártunk, hanem áttelepítettek minket egy másik belvárosi iskolába, a Petőfi Sándor (régi nevén Faludi Ferenc) utcába. Itt ért minket a nagy esemény: meghalt Sztálin! Ez 53 márciusában történt, nagyon emlékszem rá, akkor már 11 évesek, afféle kiskamaszok voltunk, ötödik általánosba jártunk. Nem tudom, pontosan hogyan, de megtudtuk, hogy meghalt Sztálin.
-----– Szóval ez nem egy bejelentés volt.
-----– Már nem emlékszem pontosan. Valószínűleg jött egy tanár, és elmondta, az a lényeg, hogy az iskolában tudtuk meg. Ami akkor ott következett, azon még most is, a mai eszemmel is csodálkozom. Főleg azon, hogy nem lett belőle botrány! Tudniillik az osztályunk spontán tüntetést rendezett. Aznap rajz óránk volt, és fejes vonalzó, meg rajztábla volt mindenkinél. És akkoriban volt egy divatos diák-kellék: a biciklibelsők feldarabolásából származó kis gumidarab, amelyből – belefújva – furcsa tülkölő-dudáló hangot lehetett kicsiholni. És gondolja el: spontán módon elkezdtünk körbe járni az osztályban, és voltak, akik a fejes vonalzóval ütögették a rajztáblájukat, mások meg ütemre tülköltek, és ordítva azt skandálta az osztály, hogy "meg-halt Sztalin! Meg-dög-lött!" Teljesen spontán módon – és tele tüdővel! (Itt jegyzem meg, hogy az á-val ejtett Sztálin a hivatalosan használt változat volt, a populáris változat szerint inkább Sztalin-nak ejtették a "generalisszimusz" nevét.)
-----Tehát Sztálin óriás volt ugyan, de mégis meghalt. A gyerekek az iskolában nem nagyon beszéltek politikáról, de azért elejtett mondatokból lehetett rá következtetni, hogy a szülők hallgatják a Szabad Európát, de mindenki ki volt tanítva, hogy az iskolában erről nem szabad beszélni. És ebbe a lefojtott világba most bedobtak egy petárdát: Sztálin halálhírét! És abban a pillanatban kitört egy spontán tüntetés! Hihetetlen szerencsénk volt, hogy ebből nem lett valami nagyon nagy botrány, s hogy a folyosói zsibongásban nem hallották meg rosszindulatú fülek, mi folyik az osztályunkban. Mindez ugyanis a szünetben, az osztályteremben zajlott, és amikor becsengettek, akkor leálltunk az ünnepléssel. Épp időben, mert így hivatalosan nem tudta meg senki, és nem lett senkinek ebből baja.
-----Arra is jól emlékszem, hogy amikor Sztálin temetése volt, akkor egy nagy gyászünnepség volt az iskolában. Az egész diákságot összeterelték a nagyterembe, és akkor az orosz tanárnőnk (ötödiktől tanultunk oroszt), aki nagyon szigorú volt, és vad ideológiai kérdést csinált az orosztanításból, megsiratta Sztálint, ömlöttek a könnyei! Erről a tanárnőről évekkel később megtudtuk, hogy az édesapja evangélikus lelkész volt a Délvidéken. Többszörös bűne volt tehát: nemcsak hogy lelkész volt az apja, hanem ráadásul Tito, a "láncos kutya" országában élt! És ez a szegény asszony – ki tudja, hogy milyen arányban félelemből és kompenzálásként – olyan mérhetetlenül "bevörösödött", hogy teljesen azonosult a rendszerrel.
-----– Igen, azonosult az ideológiával.
-----– Igen! És hát nézze. bár azt mondják, hogy a nők könnyebben tudnak sírni, de ömlöttek a könnyei! Történelmi léptékkel mérve ezek ugyan kicsi dolgok, de azért annak a világnak a természetére mégis némi fényt vetnek. Valahogy nagyban is így volt ez: először az emberekben tudatosítani kellett, hogy számtalan bűnük van, és fel kellett kelteni bennük a félelmet, hogy bármikor lecsaphatnak rájuk. Majd megnyitottak előttük egy lehetőséget: ha gondolkodás nélkül azonosulnak a rendszerrel, magasztalják a vezéreket, akkor feloldást nyerhettek félelmeik alól, és még valami furcsa kollektív "örömélményhez" is juthatnak.
-----A kollektív örömélménynek annak idején volt egy másik, hihetetlenül intenzív és sodró erejű formája, ami sok mindenért kárpótolta az embereket: a magyar sport, és főleg a foci világsikereire gondolok. A helsinki olimpia 16 aranya és a londoni 6:3 már minket, 10–11 éves gyerekeket is teljesen magával ragadott, az 54-es világbajnoki döntőn elszenvedett vereség pedig – jól emlékszem, Velemben hallgattam a rádión – szinte kétségbe ejtett. A sikerek ideig-óráig feledtették a világ rútságát; önbizalmat, bizakodást és nemzeti büszkeséget öntöttek belénk, a berni bukás pedig visszataszított minket a vereség-tudatba és a reménytelenségbe. Szóval a sportnak a kompenzációs szerepe akkor a szokásos mértéket messze meghaladta, mondhatni abnormális méretű volt. Vagy inkább ez volt a normális, vagy a normalitásra törekvő ellensúly egy abnormális korban?
-----A kor abnormalitásáról sok élményt őrzök, itt most egy iskolai példát mesélek el. 52-ben vagy 53-ban lehetett, hogy berendeltek minket nagyszombat délutánjára az iskolába. Akkor még szombaton is jártunk iskolába, de délelőttönként. Ez a délutáni berendelés kifejezetten azért történt, hogy a szüleink ne tudjanak elvinni minket a feltámadási körmenetre. Az iskola nyilván felülről kapta az utasítást, az antiklerikális harc jegyében. Berendeltek minket, és akkor az egész iskola bent volt alkonyatig, de hát nem találtak ki számunkra semmi tartalmas elfoglaltságot. Lehet, hogy valami filmet vetítettek, de annak idejekorán vége lett, és ott zsibongott, rohangált a folyosón a sok gyerek, abszolút káosz volt! Végül a pedagógusoknak a feje már majdnem szétrobbant, és épp akkor engedték el a diákságot, amikor elkezdődött a feltámadási körmenet. Úgyhogy a kitóduló diákság jó része szépen levette az úttörőnyakkendőt, zsebre gyűrte, és velem együtt beállt a körmenetbe. Ha akarom, bohózat, ha akarom: szomorújáték! Egy szarkasztikus, Tanú-szerű filmben mindenesetre jó jelenet lehetett volna belőle.

"KIVÁLÓ ÚTTÖRŐMUNKÁÉRT!"

És hát legyen minél reálisabb a kép: a korszakba beletartoztak a kisebb-nagyobb megalkuvások, a mimikri és a rejtőzködési technikák is. 52 után, 53-ban már mindenki úttörő lett az osztályban, sőt emlékeim szerint az egész iskolában. Mit ad Isten, én meg a hetedik osztály végén, 1955 júniusában a jó tanulásomért kaptam egy kitüntetést, és a jelvényre az volt ráírva, hogy "kiváló úttörőmunkáért". A kitűnő bizonyítványon kívüli "úttörőmunka" annyiból állt, hogy én voltam az osztályunk három őrse közül a Rákóczi-őrsnek a vezetője. Nagy kurucok voltunk: feldolgoztuk Rákóczi Ferenc életét és a szabadságharc történetét, olvastuk az erről szóló történelmi regényeket, faliújságot készítettünk a kuruc-korról, no és persze utáltuk a labancokat. Mivel elég jól rajzoltam, én készítettem a faliújságra és az őrsi zászlóra kerülő képeket.
-----Közbevetőleg jegyzem meg, hogy édesapámtól örökölt rajzkészségem, illetve ennek nyomán kialakult képzőművészeti érdeklődésem végigkísérte az életemet. Rajzkészségemet és képzőművészeti ízlésemet festőművész rajztanárom, a polgári habitusú Radnóti Kovács Árpád csiszolgatta. Ő 13–14 éves korunkban művészettörténetet is tanított nekünk. Emlékszem, ahogy például Rembrandt: Aranysisakos férfi és Goya: Korsós lány című képét elemezte. Akkortájt rajzszakkörre is jártam az Úttörőházba, ahol máig tartó barátságot kötöttem egyik iskolatársammal, Balogh Péterrel, aki később építészmérnök lett, és még később a szombathelyi városszépészeti–szoborállítási ügyek civil harcosa. Itt jegyzem meg, hogy Radnóti Kovács Árpádon kívül más kiváló tanáraim is voltak az általános iskolában, akik a diktatúra körülményei között is magas színvonalú szakmai és morális nevelésben részesítettek minket. Németh István osztályfőnökünk, aki magyar–ének szakos tanár volt (a Kodály-módszer elkötelezett híve) a következő jelmondatot plántálta belénk: BECSÜLETESSÉG, KÖTELESSÉGTUDAT!
-----Visszatérve "úttörő-pályafutásomra", l955-ben a tanév végén nemcsak azt a bizonyos kitüntetést kaptam, hanem elküldtek a csillebérci úttörőtáborba is! Ez volt az ország első számú úttörőtábora, egy egykori cserkésztábor helyén, fent a budai hegyekben. Volt némi tanakodás a családban, hogy most mi legyen: tanácsos-e elfogadni ezt a váratlanul jött lehetőséget. És akkor a család úgy döntött, hogy hát "lásson egy kis világot a Ferike!" De megmondták, hogy az általánosan érvényes "pofa-alapállás" ott fokozottan kötelező! Az ország minden tájáról voltunk, s persze, mindenki tudta, hogy kell viselkedni, nem is volt semmi probléma. És érdekes módon akkor már nem is nagyon erőltették a politikumot. (Vagy csak kevésbé emlékezem rá?) Természetesen megkoszorúztuk testületileg a Sztálin-szobrot, de a foglalkozások (itt is rajzszakkörbe iratkoztam be), kirándulások, a budapesti városnézés stb. egészen normális, kulturált módon zajlottak. Persze volt "zakatolás" (ez otthon is divat volt)10, de a tábortűznél inkább "átöltöztetett" cserkésztréfák hangzottak el, és nem annyira "impelistákat" szapuló csasztuskák. És olyan kosztot kaptunk, amely láthatólag minden táborlakó számára megdöbbentő újdonság volt: ottlétünk alatt csak egyszer volt tészta, különben minden nap húsos ételt kaptunk! Hát ez akkortájt korántsem volt természetes, amikor a húsboltok előtt órákat álltak sorba az emberek. (Sőt már egyetemista voltam, a hatvanas évek első felében jártunk, és amikor a hajnali vonattal megérkeztem Szombathelyre, akkor is még sor állt a hentesüzlet előtt! Pesten akkor már viszonylag jól hozzá lehetett jutni a húsáruhoz, de Szombathelyen még akkor sem!) Ott Csillebércen, 1955 nyarán ez a fényűző étrend számomra és a többi gyerek számára megdöbbentő élmény volt. Propaganda-hatása azonban ellentmondásosra sikerült: nemcsak azt sugallta, hogy milyen jó az "elvtársi világhoz" tartozni, hanem azt is, hogy, "ezek" itt dőzsölnek, miközben a nép (ahonnan mi jöttünk) meg nyomorog.
-----Iskolai és úttörő-életemnek – néhány kollektíven gyakorolt, kiüresedett rítuson (pl. a már említett "zakatoláson", a rendszeresen énekelt úttörő-indulón stb.) kívül – nem volt politikai színezete; a Rákóczi-őrs kedvünkre való közös nyüzsgésén túlmenően egyszerűen csak próbáltam jól tanulni. Még nem említettem, de abban az időben a deklasszált polgári családokban volt egy vezérelv, egy sokat hangoztatott program, amelyet a gyermekeik lelkére csomóztak: "neked kétszer annyit kell teljesítened, hogy egyszer észrevegyék!" Szóval, ha az ember nem akar belenyugodni a lenyomottságba, a történelem által kijelölt hátrányos helyzetbe, akkor fokozott tanulmányi erőfeszítéssel lehet csak szinten maradni, esetleg valamicskét előre is jutni. (Meg persze becstelenséggel, de erre külön biztatás nélkül is vállalkozott az, akinek ilyenre belső késztetése volt.)
-----Tipikus kisebbségi lélektani alaphelyzet volt ez: kisebbségi szülők szokták hasonló ideológia jegyében biztatni gyermekeiket. Az utóbbi két évtizedben a kisebbségszociológiával is foglalkoztam, ezt a szituációt volt módomban megismerni. Bár vannak felföldi és délvidéki gyökereim, de én magam és közvetlen felmenőim nem tapasztaltuk meg a kisebbségi sorsot. Hogy szociológusként jobban megértsem a kisebbségi helyzet lélektani rugóit, visszagondoltam a magam gyerekkorára.
-----Hozzá kell azonban tennem, hogy abban a régi világban nem csak mi, ún. osztályidegenek érezhettük hátrányos helyzetűnek magunkat, hanem – a szűk vezető réteget és közvetlen környezetüket leszámítva – lényegében minden társadalmi réteg, azok is, amelyek nevében a hatalmat gyakorolták! A parasztság sanyarú helyzetét magam is láthattam Velemben nyaranta, a beszolgáltatást teljesíteni nem tudók szégyentábláját, a kuláksorban tengődőket, a félelmet, és a nagyon szerény, komfort nélküli, akkor még jórészt hagyományos falusi portákat. A munkásság helyzetéről akkortájt kevés közvetlen benyomást szerezhettem. Egyszer egy "élmunkást" mentünk néhányan az énekkarból – úttörőfeladatként – kis népdalcsokorral köszönteni, és mély benyomást tett rám lakásának, bútorzatának szegényessége és kopottsága, pedig ő egy élenjáró szakmunkás volt! Valamivel később az 56-os követelések, valamint a hatvanas évek elején melósként szerzett saját gyári tapasztalataim felszínre hozták számomra az ő nyomorúságukat is.

APÁM FELEMELKEDÉSE ÉS HALÁLA

56 nyarán, miután kitűnő eredménnyel letettem a "kisérettségit" (akkor még volt ilyen) és befejeztem az általános iskolát, meghalt az édesapám. Mindössze 42 éves volt. Ennek a családi tragédiának volt egy külön drámai szála is, mert apám a sok hányattatás után 55-ben konszolidáltabb körülmények közé került. Ekkor ugyanis véletlenül összefutott Keszthelyen Homoki Nagy Istvánnal. Nem tudom, ezt a nevet ismeri-e? Természetfilmeket készített.
-----– Igen! Családi barátunk az özvegye.
-----– Na most, Homoki Nagy István annak idején gimnazista osztálytársa volt a kecskeméti piaristáknál apámnak. És nemcsak hogy osztálytársak voltak, hanem barátok is: együtt jártak ki a környező nádi világba flóbert-puskával és fényképezőgéppel felszerelkezve, és figyelték a nádi madarak életét. Homoki már akkor fotózott. És maradtak is meg fényképek, ahogy ők, a három diáktárs (a harmadikat nem ismertem) már akkor ennek a szenvedélynek hódoltak.
-----A véletlen találkozás úgy történt, hogy Homoki a Kis-Balatonnál forgatott, és bement elintézni valamit Keszthelyre, apám pedig épp akkor Keszthelyen dolgozott a Betonútépítő Vállalat egyik részlegénél, és az utcán összetalálkoztak! Szó szót követett: Homoki azt mondta, hogy apám menjen át állásba az ő stábjába. Így is történt, és apám lett a stáb harmadik embere. Homoki Nagy István volt természetesen az első, mert ő volt a forgatókönyvíró, az operatőr és a rendező egy személyben; felesége, Zsuzsa asszony volt a főmindenes, a gyártásvezető, és apám lett az ún. felvételvezető.
-----A Homoki-féle stáb a Híradó- és Dokumentumfilmgyárhoz tartozott. Apám itt kapott végre egy rendes, olyan fajta állást, ami neki és a családnak – hát hogy is mondjam – afféle csendes rehabilitációt jelentett. Igaz, hogy minket még ritkábban láthatott, mert amikor forgattak, hónapokig nem jöhetett haza. Akkortájt ott, a Kis-Balatonon a Cimborák első részét forgatták, Nádi szélben alcímmel, amely önmagában is egész estét betöltő film volt. Ennek forgatásában apám már részt vett, rajta is van a stáblistán.
-----– Ezek már akkor eltűntek, mikor én még gyerek voltam.
-----– Látja, hogy ma a különböző TV-csatornákon micsoda természetfilm-dömping van! De akkor ugye a Homoki ezekkel a filmekkel nyugaton is nagy sikert aratott!
-----– A műfajban ezek egyedülállóak voltak.
-----– Mert ő eredeti természeti környezetben forgatott, sokszor napokig várt, hogy egy jelenetet felvegyen. Operatőr is volt, és különböző lencserendszereket fejlesztett ki. És – főleg a korai filmjeiben – valóságos szituációkban filmezte az állatokat! Készített ugyan forgatókönyvet is, és voltak betanított állatai is, a Cimborákban például betanított kutyák szerepeltek. Nekem a Gyöngyvirágtól lombhullásig tetszett talán a legjobban, abban nincs sztori, "csak" az évszakok körforgását ábrázolja. Homoki Nagy István Kossuth-díjat kapott 56 előtt. Mert Rákosiék is udvaroltak néhány vezető művész-értelmiséginek, így Homoki Nagynak is. Annak ellenére, hogy ő nem udvarolt nekik, és – ezt később a feleségétől hallottam – a hatalom kérésére sem volt hajlandó politikát bevinni a természetfilmjeibe. De hát külföldre is el tudták adni a filmjeit, és ez az államnak is jól jött. Az iskolával elég gyakran vittek moziba minket. Mi voltunk a "vatta" a Berlin eleste, a Bátor emberek és hasonló szovjet filmek vetítésén. Néha azonban Homoki-filmekre is mentünk az iskolával. Homoki nagyon ismert volt akkor!
-----Visszatérve a családi vonatkozásokra, apámnak végre lett egy viszonylag tisztességes fizetése. Homoki "kapitánynak" szólította, és nagyon megbecsülte apámat. És hát akkor, mikor.
-----– Meg ugye, értelmes munkát végezhetett!
-----– Igen! És ismét átélhette azt, hogy nem egy helóta, egy pária, akinek nincs szava sem! Előtte egy sor betegség támadta meg, pedig fiatalabb korában rendszeresen lovagolt, vívott, teniszezett stb., tehát egy kifejezetten kisportolt alkat volt! És ennek ellenére, amikor az ember lelkét a bú rágja. Szóval az ötvenes évek elején egymás után többfajta betegség is megtámadta: sérv, vesekő, szürke hályog, stb. Ezek részben nyilván idegi alapon fejlődtek ki benne.
-----És amikor végre kezdtek rendbe jönni a dolgok, megbecsülték, és érdemi munkát végezhetett, akkor megtámadta a szarkóma. 56 májusában operálták Pesten, a lábából vettek ki egy rosszindulatú daganatot. A műtét után nem sokkal még a saját lábán hazalátogatott, együtt ünnepelte meg a család szüleim házassági évfordulóját. Újra kezdett dolgozni is, közben sugár-kezelést kapott. Rövidesen azonban kiderült, hogy tüdő-áttétje van, ismét a pesti kórházba került, a helybéli rokonok látogatták. Állapota rohamosan romlott. 56 július elején a menetrendszerinti repülővel¹¹ (és egy ápolónő kíséretében) Szombathelyre szállították; onnan a mentő hozta Velembe. Én a strandról rohantam haza, amikor láttam, hogy a Koldus-kútnál bekanyarodik a mentőautó. Május végén még látszólag egészségesen távozott körünkből, július elején mint menthetetlen beteget kapta vissza a család. Akkortájt már nagyon fulladt, egy Velemben nyaraló orvos morfiuminjekciókkal csillapította fájdalmát. Anyám engem küldött papért a szomszéd faluba, aki feladta néki az utolsó kenetet. Néha próbált szólni hozzánk, de már nem tudott. A harmadik velünk töltött nap hajnalán meghalt.
-----A házban ravataloztuk fel, mert a temetőben még nem volt ravatalozó. A ravatalozás munkálataiban én nem vettem részt. A faluban sokan ismerték és szerették apámat, a férfiakkal együtt dolgozott az erdőn. Sokan feljöttek a ravatalához elbúcsúzni tőle, nagyanyám pogácsát sütött a látogatóknak. Július volt, hamar el kellett temetni. Nagyapám és nagybátyámék is megérkeztek Kecskemétről, akkor már újra járt a busz a vasútállomás és Velem között. A szertartás az udvarunkon kezdődött, onnan az apám-korú férfiak vitték a vállukon a koporsót a velemi temetőbe, és közben végig szólt a lélekharang. Régen így temettek faluhelyen, lehetővé téve a gyász mélységes átélését, és egyúttal katartikus feldolgozását.
-----Apámmal együtt sok mindent eltemettünk. Többek között a család felfelé ívelő életlehetőségeinek, anyagi stabilizálódásának reményét; testvéreim az apa-élményük kiteljesedését; én pedig a gyermekkoromat. Apám halálakor István öcsém három, Judit húgom hét, én pedig tizennégy éves voltam. (Később kiderült, hogy a három gyermek közül húgomnak sikerült a legkevésbé feldolgozni ezt a veszteséget.) Legtöbbet mégis anyánk veszített: 37 éves korában lett özvegy. Soha nem ment férjhez újból, pedig akadt volna kérője. Átérezte, hogy visszás lenne mostohát hozni a családba, és a mi felnevelésünknek áldozta az életét. Idősebb koromban többször elgondolkoztam azon, hogy ezt mi milyen magától értetődően fogadtuk el, sőt szinte elvártuk. Önző gyerekek voltunk, főleg én.

(A második, befejező rész a következő számban)

Jegyzetek