BALOGH PÉTER

ERDÉLYI ÍRÓK ORSZÁGJÁRÁSA
NYUGAT-MAGYARORSZÁGON 1934-BEN

Kós Károly emlékének

--------------------------------------------------------------------------------A naptár 1920-at mutatott. Az igazságtalan trianoni döntés mint szemfedő borult a nemzetre, dermedtség, kilátástalanság, szétszakítottság és bizonytalan jövő lapult alatta. A történelmi Magyarország feküdt a ravatalon, s Vörösmarty látomásával ellentétben nem ejtett könnyet érte senki, a népek, amelyek "körülvették", nem gyászolni jöttek, hanem a zsákmányért sorakoztak fel. Az egykor volt ország elvesztette területének több mint kétharmadát, bányáinak és erdeinek nagy részét, felbomlottak a természetes határokhoz igazodó politikai határai, közigazgatási egységek, egyházak és családok szakadtak szét, ráadásul a megszálló románok és szerbek még a maradékot is kirabolták. Maradt egy csonka, megfélemlített ország, hatalmas államadóssággal, jóvátételi kötelezettségekkel, hadirokkantak és repatriált vagonlakók tízezreivel. A magyarság 32,4 %-a idegen uralom alá került,¹ a teljes kiszolgáltatottság állapotában várta sorsának alakulását, amely semmi jóval nem biztatott, hiszen az utódállamok – szankciók hiányában – semmit sem tartottak be a kisebbségekre vonatkozóan vállalt kötelezettségeikből. Önként adódott a kérdés, hogy egy elszegényedett, csonka ország és elszakított, védtelen nemzetrészei meg tudnak-e maradni, vagy a költő víziója fog beteljesedni? A helyzet szinte reménytelennek látszott. Nyugati történészektől lehetett ilyen megnyilatkozásokat olvasni: "Magyarországot oly mértékben darabolták fel és csonkították meg, hogy önálló nemzeti életet élnie igen nehéz, hacsak nem lehetetlen" (Ph. Marshal Brown, Princeton Egyetem).²
-----A legyengített anyaország segítséget nem tudott nyújtani (nem is engedték volna!) az új határokon kívül rekedt magyaroknak, akik, ha élni akartak, maguknak kellett életüket megszervezni, megkapaszkodni az új impériumok adta keretek között. Ez hihetetlen nehézségekkel járt, hiszen a román, cseh és szerb vezetés ellenségnek tekintette őket, jogaikat, nyelvhasználatukat korlátozták, kiadványaikat cenzúrázták, az anyaországgal fenntartott kapcsolatukat akadályozták, elszigetelésükre és beolvasztásukra törekedtek.

Kós Károly 1933-ban

-----Egy ilyen helyzetben a szellem embereire várt a feladat, hogy vállalják a küzdelmet és kiállást a nyelvért, az iskoláért, a templomért – mindazért, ami a megmaradást jelentheti. Szerencsére idővel mindenütt akadtak őrállók, akik megkísérelték a lehetetlent. Elsőként az erdélyiek emelték fel a fejüket, ami várható és érthető is volt, hisz itt a hajdani önállóságnak az emléke még nem veszett ki a lelkekből, egyedüli része volt az országnak, amely sosem vált teljesen "vidékké", sőt, mindig volt kapcsolata Európával is. Három értelmiségi – Kós Károly építész-író, dr. Paál Árpád publicista, dr. Zágoni István hírlapíró – 1921 januárjában megjelentetik Kiáltó szó című röpiratukat,³ amelyben Kós így fogalmazott: "Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: [...] Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj életben tusakodni akarók közé [...] elég a passzivitásból [...] Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!" A röpiratot ugyan elkobozták, de mégis megindult vele egy folyamat, amely a passzivitás és várakozás helyett a cselekvést, ideológiának az erdélyiséget, a transzilvanizmust hirdette meg. Ezt követték az ébredésnek olyan állomásai, mint a Magyar Szövetség, a Magyar Néppárt megalakulása (1921), a Kalotaszegi Köztársaság, a Székely Köztársaság gondolata, rövid életű lapok megjelentetése stb. Valamennyi a magyarság talpraállásának jele volt. Kós Károly később a politika boszorkánykonyhájától eltávolodva az irodalom felé fordult, felismerve, hogy a nyelv, a jó könyv, a betű milyen erős támasz lehet a kisebbségi létben. Bizonyára nem voltak ismeretlenek előtte és társai előtt sem Reményik Sándor sorai: "Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek / és áhitattal ejtsétek a szót / Anyelv ma néktek végső menedéktek".⁴ Öt társával – Ligeti Ernő, Kádár Imre, Nyírő József, Paál Árpád, Zágoni István – megalapítja az Erdélyi Szépmíves Céhet 1924-ben, amely egy könyvkiadói betéti társaság volt, igazgatósággal, felügyelőbizottsággal. Igazgatója Kós Károly lett, aki az adminisztrációért és az anyagiakért felelt, és a grafikai munkát is végezte. Az új helyzetből fakadóan világossá vált számukra, hogy az új határok által kialakított új nemzetkép a magyar irodalom szerkezetét is átalakítja, s az eddigi Budapest-központú irodalmat több magyar irodalom váltja fel, ezek közül az egyik az erdélyi lesz, amelynek alapja a könyv és a folyóirat kell, hogy legyen. A Céh kétféle könyvet adott ki: egy igényesebb kötésűt, számozottan a pártoló tagoknak, és egy olcsóbb, fűzött változatot az előfizetőknek. A kockázatosnak indult vállalkozás eredményes volt, két év alatt megerősödtek, mert volt kellő számú előfizető, akiknek sikerült jó és "erdélyi" könyvet a kezébe adni, és a szerzőknek is tudtak némi honoráriumot fizetni. Az ESZC 1924 és 1944 között 166 kiadványt (könyv, naptár, évkönyv stb.) jelentetett meg, írói közt a kor romániai magyar irodalmának jelentős alkotói sorakoztak fel – Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Nyírő József, Tamási Áron és mások szerepeltek. Később, a Révai kiadóval kötött megállapodás nyomán 1934-től a magyarországi terjesztés is megindult, az írók részt vettek a budapesti könyvheteken. (A jellegzetes kötetek könyvtárakban, antikváriumokban, magánkönyvtárakban ma is előfordulnak.) Az önálló erdélyi irodalom további erősödését jelentették az 1926-ban elindult marosvécsi találkozók. Ezt első ízben a fiatal Kemény János báró hívta össze a Maros felett őrködő ősi kastélyába azzal a céllal "hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről."⁵ Ez a helikoni íróközösség nem volt szokványos irodalmi társaság, nem volt jogi személy, csupán különböző nézetű írók fóruma, szabad parlamentje. Évente egyszer, nyáron ülésezett két–három napig a báró vendégeként, az első alkalommal 27 író fogadta el a meghívást és jelent meg. 1928-tól elindították az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely a két háború között a kisebbségi magyar irodalom legrangosabb orgánuma és szervezője lett. Szerkesztését kezdetben Áprily Lajos, majd Kuncz Aladár, később Kós Károly végezte, a főszerkesztő végig Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) volt. A folyóiratot az ESZC adta ki, a korszak szépirodalmi termésének mennyiségben és minőségben is legnagyobb hányada lapjain jelent meg. Megjegyzendő, hogy párhuzamosan más folyóiratok is léteztek, például a Pásztortűz, a Korunk, az Erdélyi Szemle, az Ellenzék, a Génius, - de egyik sem ért fel az Erdélyi Helikon jelentőségével!) Nem tűnik túlzásnak, ha a Nyugat erdélyi megfelelőjének tekintjük, toleráns felfogása, nyitottsága és európai kitekintése okán.

Az ESZC fennálásának 10. évfordulójára Kós Károly által készített embléma (linómetszet)	Az Erdélyi Helikon címlapja

-----Az Erdélyi Helikon írói közösségük megerősödésével egyre gyakrabban tartottak felolvasó esteket kiadványaik terjesztése és megismertetése érdekében először Erdélyben,⁶ sőt Bukarestben is, majd az anyaországban is.⁷ A folyóirat 1934. évi 1. száma beszámol arról, hogy 1933 decemberében Kisbán Miklós, Kemény János báró, Kós Károly, Ligeti Ernő és Tamási Áron az ottani kulturális egyesületek hívására és rendezésében több magyarországi városban, így Miskolcon, Nyíregyházán, Debrecenben, Szolnokon, Kecskeméten és Szegeden tartottak előadásokat. Ezek a látogatások természetesen a szorosan vett irodalmon túl az elcsatolt Erdély életének bemutatását, a kapcsolatok építését és előfizetők toborzását szolgálták. Az átutazások sok akadállyal jártak, a román hatóságok igyekeztek gátolni a látogatásokat különböző kifogásokkal. Kós Károly jegyzi meg egy Szekfű Gyulához írott levelében, hogy 1934-ben a könyvhétre nem tudott átjönni, mert nem kapott útlevelet azzal az indokkal, hogy túl sokat jár Magyarországra. Egyébként tizenhárom okmányt kellett mellékelnie a kérelemhez!⁸ A csehek sem voltak különbek, az 1931 őszére tervezett propaganda-utat nem engedélyezték az erdélyieknek.

A marosvécsi várkastély

-----A helikonisták küldöttségét, amelynek összetétele nem volt mindig azonos, többnyire a sokoldalú Bánffy Miklós gróf vezette, ami érthető volt, hiszen az ő személye és rangja ismert volt Magyarországon, lévén 1921-ben külügyminiszterként dolgozott a Bethlen-kormányban, 1912 és 1918 között a nemzeti színház és az operaház intendánsa volt, írásai és illusztrációi jelentek meg. Szinte állandó tagja volt a küldöttségnek Kós Károly, aki a szervezést és az anyagiakat intézte, őt természetesen már neves építészként és íróként tartották számon. Mindig velük tartott az ifjú Kemény János báró, aki a romantikus marosvécsi vár uraként rendszeresen otthont és ellátást biztosított az erdélyi írók vécsi találkozóinak, s íróként is bontogatta szárnyait.
-----Még 1933-ban határozott a Helikon vezetése arról, hogy 1934 elején a Dunántúlon is látogatást tesz, mivel szükségét látta annak, hogy ezt az Erdélytől távolabb eső országrészt is megismertessék az ESZC kiadványaival, íróival, továbbá újabb előfizetőket szerezzenek. A dunántúli turné Székesfehérváron kezdődött, majd Pécsen folytatódott 1934. február 22-én, ahol a Janus Pannonius Társaság meghívásának tettek eleget az erdélyi írók.

Az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon 1934-es szombathelyi és győri látogatásának programjai

-----A következő állomás Szombathely volt. A Vasvármegye már az 1934. január 27-ei számban hírt adott arról, hogy a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság január 26-án este gyűlést tartott, amelyen Bárdosi Németh János elnök beszámolt a társaság elmúlt rendezvényeinek anyagi és erkölcsi eredményeiről, majd ismertette a soron következő jelentős eseményt, amelynek keretében február 24-én az Erdélyi Szépmíves Céh íróit látják majd vendégül. Előreláthatóan Bánffy Miklós gróf, volt külügyminiszter, Kemény János báró, Nyírő József, Kós Károly és Dsida Jenő látogatnak el Szombathelyre, a város ünnepélyes fogadtatásban kívánja részesíteni a vendégeket. Kevéssel ezután, február 11-én Az erdélyi írók Szombathelyen címmel jelenik meg híradás ugyancsak a Vasvármegyében a közelgő eseményről. A cikk az időpont közlésén túl már igyekszik felkészíteni a közönséget a jeles eseményre: "Ez az erdélyi irodalom ma már egyetemes irodalmi, sőt történelmi valóság, hiszen a kisebbségi erdélyi léleknek ez volt a fenntartója és fejlődésének biztosítéka. Az Erdélyi Szépmíves Céhnek félszáz könyve szinte új utakra vitte a csonkaországi irodalmi gondolat vérszegény, erősen l' art pour l' art-szellemű látását és az élet minden problémájának átfogó, lelket formáló erejével ajándékozta meg. Ma már valóságos esztétikai irodalom keletkezett ennek az irodalmi megújhodásnak a méltatására. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Dsida Jenő lírája, Tamási Áron, Kós Károly, Nyírő József, Makkai Sándor, Székely Mózes, Tabéry Géza stb. prózája irodalmi valóság lett a magyar olvasóközönség legszélesebb rétegeiben is. Ez a kitűnő gárda csoportosult az »Erdélyi Helikon« zászlója alá és most magyarországi körútjuk alkalmával Szombathelyre látogatnak el, hogy személyes kapcsolat erejével erősítsék meg azt a lélekközösséget, amit eddig a könyveik titokzatos lélek-hálóin szőttek maguk köré." A következő tudósítás február 18-án jelent meg a küszöbönálló látogatásról, ismét felsorolva a vendégek neveit s az Erdélyi Helikon körül csoportosult írók műveit, az egyetemes magyar irodalom számára is maradandó értékűnek nevezi, amely "annak a különálló erdélyi szellemnek a kifejezése, amely a magyar történelem viharaiban mindig a fenntartó, konzerváló erő volt a magyarság számára. Ez az irodalom az I. világháború után komoly művészi kötelességek vállalásával formálta át a mai irodalom képét." A cikk már körvonalazza a várható programot, miszerint dr. Mészáros Hugó városi kulturális tanácsnok fogja megnyitó beszédében üdvözölni a vendégeket, a reálgimnázium énekkara pedig Kodály-dalokkal közreműködik. Az irodalmi est után a Sabáriában⁹ lesz vacsora 1.50 P részvételi díjjal. Az est jegyeit a Kultúregyesület és a város idegenforgalmi irodája10 árusítja. Megjegyzi még a cikk, hogy a "jegyek a mai viszonyokhoz mérten igen mérsékelt áron kaphatók". A szervezést a város vezetősége, a Kultúregyesület és az erdélyiek helyi csoportja végzi. Hasonló tartalommal írt a rendezvényről a Hír is február 18-ai számában, azzal az eltéréssel, hogy az ünnepi beszédet dr. Ujváry Ede polgármester, a Kultúregyesület alelnöke fogja mondani. Ugyancsak a Hír tudósít február 22-én, csütörtökön arról, hogy a neves vendégek pénteken, azaz 23-án érkeznek Pécsről és vasárnap délben folytatják előadókörútjukat, amelynek következő állomása Sopron lesz. Közli a műsorukat is: Bánffy Miklós az erdélyi életről mond megnyitót, Kós Károly Nyírő József-novellákat olvas fel, Dsida Jenő verseiből mutat be, Kemény János pedig záróbeszédet mond. Időközben kinyomtatták és terjesztették a műsor szórólapjait. Ebből kiderül, hogy az üdvözlő és megnyitó beszédet mégis Mészáros Hugó fogja mondani, az énekkar viszont nem Kodály-, hanem más dalokat fog előadni. Ilyen lelkes készülődés után érkezett el február 23-a, péntek. Este fél hétkor valóban megérkeztek a várva várt vendégek a kanizsai vonattal. Sajnos Bánffy gróf nem jött velük, mert mint Kós Károly elmondta, még Pécsről táviratilag Budapestre hívták valamilyen számukra ismeretlen ügyben, de bíznak benne, hogy a felolvasó estre megérkezik. Az állomáson az erdélyi kultúra apostolait népes csoport fogadta, köztük dr. Újváry Ede polgármester, Bárdosi Németh János költő, a Faludi Társaság elnöke, Tóth János főmérnök, dr. Pável Ágoston múzeumigazgató helyettes, aki fényképet is készített az érkezőkről. A vonatról leszálló küldöttséget a polgármester köszöntötte a város nevében, válaszul Kemény János köszönte meg a meleg fogadtatást, amelyről később Nyírő így írt: "Már az állomáson öleléssel fogadtak bennünket – előttünk addig ismeretlen emberek. A szemük ragyogott, arcuk pírban égett, az öröm virágtüze lobogott nemcsak a két melegszívű poétaembernek, Ősz Ivánnak és Bárdosi Németh Jánosnak a szívében, hanem Tóth János építész művészarcán éppen úgy, mint a városi tanácsosén, vagy a Tompa Kálmán bácsi lelkesedésén. – Kik ezek az emberek? – néztünk meglepetten egymásra."¹¹ Az üdvözlések után a Sabáriába¹² kísérték a vendégeket, ahol Schmall Gyula vendéglős kitűnő ellátásban részesítette őket. A vacsora után a szálló télikertjében éjszakába nyúló beszélgetésben vitatták meg a helyi írókkal az irodalom kérdéseit. Különösen Dsida és Nyírő voltak elemükben a jó somlói bor mellett. A Nyírővel készült interjút a Vasvármegye másnap közölte. Ebben megjegyzi, hogy "náluk az irodalom nem luxus, hanem a nemzeti fennmaradás alapfeltétele". Másnap a kor szokásai szerint tisztelgő látogatást tettek a város notabilitásainál, dr. Újváry Ede polgármesternél, dr. Ostffy Lajos főispánnál, dr. Horváth Kálmán alispánnál, Suhay Imre dandárparancsnok-altábornagynál, valamint dr. Pető Ernő egészségügyi főtanácsosnál. Majd ezek után megtekintették a székesegyházat és a püspöki palotát, ahol dr. Géfin Gyula kalauzolta őket. Délután ellátogattak a híres jáki templomhoz, ahova elkísérte őket Zalai Tóth János főmérnök,¹³ bár különösebb ismertetésre nemigen volt szükség, mert Kós Károly kiválóan ismerte a középkori építészetet, amelynek szebbnél szebb emlékei vannak Erdélyben is (Magyarvalkó, Gyulafehérvár, Kolozsvár templomai stb.). Az aznapi sajtó sem mulasztotta el a híradást az erdélyiekről. A Vasvármegye két cikket is közölt velük kapcsolatban. Az egyik Nyírő József előző esti beszélgetéséből idéz címében: Szellemi függetlenségünket nem adjuk fel, alatta Az Erdélyi Helikon írói Szombathelyen alcím szerepel. A tudósító eseményszerűen beszámol az írók fogadtatásáról, a Nyírővel készített interjúról. A másik írást Bárdosi Németh János, a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság elnöke jegyzi, címe: Az erdélyi irodalom útja. A kitűnő összefoglalás elemzi az erdélyi irodalom újraindítását a trianoni tragédia után, az írókban munkálkodó életérzést, küzdelmüket az elismertetésért. A helyzet megvilágítására találóan idézi a költő Reményik Sándort: "a földindulások és égszakadások erdélyi magyar igazsága: a lokálpatriotizmus történelem szemlélete. Igen, ennek az erdélyi nemzedéknek a lelkében rettenetes vihar folyt le haza és a szülőföld, az állam és az otthon eszménye között. És ebben a szakadásban, amit az 1919-es évek eseménye zúdított az erdélyi lélekre, az erdélyi irodalom vezetett mindent elnyugtató szintézisre: az erdélyi magyarsághoz." Helyesen állapítja meg a továbbiakban Bárdosi Németh: "Ma már 15 év távlatából megítélhetjük, hogy az erdélyi irodalom kettős küzdelmét diadalmasan befejezte. Hiába rabolták el az erdélyi földet, az erdélyi lélek integer része maradt a magyarságnak az erdélyi írók küzdelme folytán. Ez az erdélyi irodalom történelmi jelentősége. A másik győzelme irodalmi hatásában maradandó. A l'art pour l'art irodalmi szerepét Ady Endre, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond írói tényén túl az erdélyi irodalom döntötte meg. Ez az irodalom nem a »légyfogás« irodalmi legitimitását hirdette, hanem vállalta azokat a sorsproblémákat – szociális és gazdasági, társadalmi és politikai téren – amelyek helyes megoldásától a magyar történelem folytonossága függ. Ez az irodalmi szemlélet húsba és vérbevágó igazságok harsonája lett, úgyhogy lassan átértékelte az »író« és az »irodalom« fogalmát. Ma már az erdélyi irodalom pótolja az elsikkasztott erdélyi parlamentet, amely a XVI. és XVII. század viharaiban erőtartaléka volt a szétszakított országnak." Ezeken, az akár ma is megszívlelendő gondolatokon túl még helyesen állapítja meg a cikkíró, hogy az erdélyi irodalom elsősorban történelmi, azután társadalmi témájú. Kitér továbbá arra is, hogy az erdélyi arisztokrácia "nem ült tétlenül a vagyona felett, hanem megnyitotta erszényét a hazai irodalom és ezen át az erdélyi lélek számára." Ezt ékesen bizonyítják Kemény János marosvécsi vendéglátásai, vagy az ESZC amatőr sorozatának pártolói listáján szereplő nevek.¹⁴ Végül Bárdosi Németh János nem mulasztja el a tanulságok levonását sem a helyiek számára, mikor ezt írja: "A dunántúli irodalom amely érdekben lemaradt az utolsó tizenöt év szellemhistóriájában, sok megszívlelendő tapasztalatot meríthet az erdélyi írók találkozásából. Minden vádaskodáson túl azonban, elsősorban azt a lelki beállítást kell eltanulni az erdélyi íróktól, amellyel az impresszionizmustól a legteljesebb életszolgálatig értek el. Ez az irodalmi szemlélet pedig harcos és nem csupán belső hangulatok hirdetője, hanem hatásában, irodalmi gondolkodásában a XIX. század reform íróira emlékeztet minket, amikor a költők és az írók diktálták a magyar politika útját, a lélek isteni sugallata folytán." A Vasvármegye e két írása kiváló előkészítője volt az esti rendezvénynek, a vendégek pedig láthatták belőlük azt a kitüntető figyelmet és elismerést, ami feléjük irányult.

Erdélyi vendégek a szombathelyi állomáson, 1934. február 25. Balról jobbra: Kós Károly, Kemény János, Dsida Jenő, Nyírő József (Pável Ágoston felvétele)

-----A bemutatkozásra, amint azt a sajtó és a szórólap is jelezte, a Kultúrház nagytermében került sor este 6 órai kezdettel.¹⁵ A zsúfolásig megtelt teremben az első sorokban ültek a helyi előkelőségek: dr. Ostffy Lajos főispán, dr. Horváth Kálmán alispán, dr. Újváry Ede polgármester, dr. Tauber Sándor pápai prelátus, nemes Suhay Imre altábornagy, Oroszlány Endre rendőrfőtanácsos, dr. Pető Ernő kórházigazgató, dr. Márton László tb. főjegyző, a helyi írók és művészek közül Bárdosi Németh János költő, a Faludi Társaság elnöke, dr. Pável Ágoston alelnök, főszerkesztő, Ősz Iván költő, dr. Székely László költő, püspöki tanácsos, Fábián Gyula író, a képtár őre, Tóth János főmérnök, Kutas Kálmán ev. lelkész, Hegedüs Ferenc publicista, Tompa Kálmán színész és még sok irodalombarát, érdeklődő, főleg Erdélyből elszármazottak. Az est megnyitó beszédét dr. Mészáros Hugó kultúrtanácsnok¹⁶ – maga is literátus ember – mondta. A bevezető köszöntő után nagyívű gondolatsorban méltatta az erdélyi szépirodalmat, annak küzdelmét és helytállását, majd egyenként bemutatta a vendégeket: a fáradhatatlan építész-író Kós Károlyt, a régi főúri mecénások méltó utódát, Kemény János bárót, a székely lélek mélyrétegeit feltáró Nyírő Józsefet és a fiatal, bravúros tollú Dsida Jenőt. Az üdvözlő beszédre, tekintve, hogy Bánffy Miklós nem érkezett meg, Kemény János válaszolt, majd rövid előadásban vázolta fel az erdélyi irodalom fejlődését és helyzetét az impériumváltozás óta, azt a heroikus küzdelmet, amit a fennmaradásért, a jó könyvért és az olvasókért folytatnak. Elmesélte a Helikon létrejöttét, amely 1926-ban alakult meg, mint szabad írói társulás, minden adminisztrációs kötöttség nélkül. Felelevenítette, hogy az első találkozóra 27 erdélyi magyar író kapott meghívást tőle marosvécsi kastélyába, ahol gondoskodott ellátásukról. Azóta is minden nyáron összejönnek, s bár különböző látású emberekről van szó, az erdélyi irodalom ügye mindegyikőjüknek egyaránt fontos. Szólt még az 1928-ban elindított nívós folyóiratukról, az Erdélyi Helikonról, valamint könyvkiadásukról, az Erdélyi Szépmíves Céhről, és melegen ajánlotta a hallgatóságnak kiadványaikat, a pártoló tagság és az előfizetés lehetőségét. [Kemény János nem csak mecénás volt, maga is foglalkozott már írással, eleddig két könyve jelent meg az ESZC kiadásában: Kákoc Kis Mihály (1930), Kutyakomédia (1934)]. 1928. óta ő volt a Kemény Zsigmond Társaság elnöke. Második szereplőként Kós Károly, a "viharügynök" lépett az emelvényre, akinek neve már jól ismert volt a műveltebb közönség előtt, hisz mint építész, a budapesti állatkert pavilonjaival, a kispesti Wekerle-teleppel, a zebegényi templommal vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésével előkelő rangot vívott ki magának a szakmájában, közéleti tevékenységéről nem is beszélve. Íróként pedig olyan művek álltak már mögötte, mint a Régi Kalotaszeg (1911), az Erdély kövei (1922), a Varjú-nemzetség (1925), vagy a Gálok (1930). A műsorban jelzettől eltérően nem novellával szerepelt, hanem befejezés előtt álló történelmi regényéből, Az országépítő-ből olvasott fel. Az István királyról szóló regény második könyvének negyedik fejezetéből azt a részt választotta ki, amikor Géza fejedelem, István apja meghal és temetése körül heves vita támad, mert nem volt megkeresztelve, így az egyház szerint nem temethető el a székesegyházban keresztény szertartás szerint. A jól megformált alakok, a Kós által megszólaltatott veretes nyelv hitelesen idézték meg a kort, amint a régi rend hívei és a születőben lévő új egymásnak feszülnek, s miként lesz úrrá a király a kritikus helyzeten, mindig szem előtt tartva az ország érdekeit és a magyarság megmaradását. A tömör, balladás szerkesztés, a mély mondanivaló, a szerző ízesen öblös hangja különös atmoszférát teremtett, s méltán ragadta magával a hallgatóságot, aki talán a kornak szóló üzenetet is ki tudta olvasni a hallottakból.

Terített asztal a Sabariában az erdélyi vendégek tiszteletére adott banketten

-----Harmadikként a küldöttség benjáminja, a fiatal Dsida Jenő állt a közönség elé, méltó módon képviselve az erdélyi lírát. Kora ellenére már ő sem volt kezdő, szinte csodagyerekként indult, költeményei és műfordításai jelentek meg a Cimborában, a Pásztortűzben, az Erdélyi Helikonban és a Keleti Újságban. Látogatásáig két verseskötete – Leselkedő magány (1928), Nagycsütörtök (1933) – és Magyar karaván Itálián keresztül (1933) című prózája jelent meg. Nagycsütörtök című kötetéből olvasta fel a Szerenád Ilonkának, a Krisztus, az Öreg postás a város szélén, az Utcaseprő és az Amundsen kortársa című költeményeit. Verseinek újdonsága, zeneisége, virtuóz technikája, hatásos képekben megmutatkozó merész és újkeletű szociális szemlélete, diákos kiállása nagy sikert aratott. A műsor első részét a reálgimnázium énekkarának szereplése zárta. Szünet után Nyírő József következett, aki a Gyermekjátékok című elbeszélését olvasta fel, amiről a tudósító így írt: "Itt éreztük meg igazán Erdély lelkét. A »Kopjafák« darabjaira és az »Isten igájában« egyes részleteire emlékeztető novellában benne volt a székely nép egész élete, minden nagy-nagy és szinte tragikus szegénységével, de a simogató mosolyú derűjével [is]." Nyírő – akit a hírlapíró "az új magyar irodalom egyik legnagyobb értékének" nevezett –, percekig állt a közönség tapsviharában, amit főleg az itt élő erdélyiek erősítettek, hisz' érezhetően felkavarta érzéseiket és emlékeiket. Nyírő József, az egykori kidei plébánosból lett író ekkor már az anyaországban is népszerű szerző volt, elbeszélései jelentek meg különböző lapokban és könyvei is – Jézusfaragó ember (1924), Isten igájában (1926), Sibói bölény (1929), Kopjafák (1933), Úz Bence (1933) – eljutottak az olvasókhoz. A kritika ugyan nem emelte magasba, de az olvasók igen kedvelték, és ez a felolvasó esteken is észrevehetően megmutatkozott. Az est végén újra Kemény János emelkedett szólásra a pódiumon, hogy társai és a maga nevében megköszönje a meleg, testvéri ünneplést, amiben a szombathelyi közönség részesítette őket, mert minden ilyen est önbizalmat ad, és további munkára serkenti őket – mondta. Befejezésül hangsúlyozta, hogy az erdélyi írók továbbra is addig "szaggatják a szívüket", amíg az erdélyi lelket a nagyvilág meg nem ismeri. Az elismerő taps után ismét az énekkar szerepelt a közönség tetszésétől kísérve. A Vasvármegye még beszámolt röviden arról is, hogy a jól sikerült felolvasó est után a Sabaria télikertjében a város vezetői, a szombathelyi székely kolónia tagjai és más tisztelőik százterítékes banketten látták vendégül, és ünnepelték a vendégeket. A város nevében dr. Újváry Ede polgármester, a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság részéről pedig Bárdosi Németh János elnök, Hargitaváralja jelképes székely község képviseletében pedig dr. Márton László tb. megyei főjegyző¹⁷ mondott pohárköszöntőt, míg az üdvözlésekre Kemény János báró, Dsida Jenő és Nyírő József válaszolt lelkes optimizmussal. Az estről még a Nyugatmagyarország tudósított Sírtunk egyet az erdélyiekkel címmel, benne a különböző írógenerációk helyzetével és a határontúliak anyagi nehézségeivel, áldozathozatalukkal foglalkozott.¹⁸

Nyírő, Kós, Dsida és Kemény aláírása Pável Ágoston meghívójának hátlapján

-----Az erdélyi kultúra követei február 25-én vasárnap fél kettőkor utaztak tovább Sopronba, ahol a patinás Frankenburg Irodalmi Kör rendezett számukra irodalmi estet még aznap este nyolc órakor a Kaszinóban.¹⁹ Az állomáson itt is népes küldöttség fogadta őket, élén dr. Thurner Mihály polgármesterrel és dr. Berecz Dezsővel, a helybeliek lelkes irodalomszervezőjével. Jövetelükről a Soproni Hírlap és a Sopronvármegye már február 23-án tudósított, de február 25-én és 27-én is jelent meg róluk cikk. A műsor hasonló volt, mint Szombathelyen, azzal a különbséggel, hogy itt már részt vett a találkozón, köszöntötte Sopron városát, és megnyitó beszédet mondott az erdélyi életről Bánffy Miklós, a Helikon íróinak elnöke. Bánffyt megkülönböztetett ünneplésben részesítették a soproniak, mert ismerték sikeres közreműködését Velencében, amikor az olasz megbízottakkal tető alá hozták 1921-ben az ún. velencei egyezményt, amelynek értelmében Sopronban és környékén népszavazást lehetett tartani a hovatartozásról, és a város ennek következtében Magyarországé maradhatott. Az erdélyiek is átérezték, mit jelent a civitas fidelissima cím, hisz maguk is a hűség emberei voltak. Kós Károly itt is Az országépítőből, a Géza fejedelem haláláról szóló részt olvasta fel, Nyírő József Gyermekjátékok című novelláját mutatta be a maga drámai képeivel. Dsida Jenő a már említett Nagycsütörtök című kötetéből szavalt el néhány verset, többek közt az Utcaseprőt, A föld és az ember megmarad címűeket. Erről helyi méltatója azt írta: "versei a legtisztább költészet világából valók, témái a mai élet problémáit feszegetik, valamennyi hangja szívből szólt". A sort Kemény János báró zárta, megköszönve a szíves fogadtatást és érdeklődést tevékenységük iránt, majd bizonyságot tett az erdélyi irodalom egységéről. Vele egy interjú is napvilágot látott a Soproni Hírlap március elsejei számában, amelyben kifejti összefoglalásként, hogy "a magyar irodalom meggazdagodásához a vidékek irodalmán keresztül vezet az út", továbbá "szükség van a különböző tájak, városok színeire". Az est után a kaszinó éttermében bankettet rendezett az ilyenkor szokásos köszöntőkkel. Másnap, hétfőn reggel a csoport ellátogatott Nagycenkre, ahol megtekintették a Széchenyi család sírboltját, és Bánffy Miklós koszorút helyezett el a legnagyobb magyar sírján.

Kós Károly	báró Kemény János
Zsögödi Nagy Imre tusrajzai 1938-ból

-----A körút következő állomása Mosonmagyaróvár volt, ahol február 27-én a helyi Kaszinóban tartották meg felolvasóestjüket, de Bánffy itt már nem volt velük, mert ismét el kellett utaznia. A helyi Mosonvármegye rövid cikkben tudósított március elsején az eseményről Az erdélyi szépművesek Magyaróváron – ünnep a hétköznapokban címmel. Itt is a polgármester, dr. Sattler János mondott köszöntést, a műsor tartalmilag hasonló volt a sopronihoz, viszont az érdeklődés elmaradt az előzőektől – feltehetően itt kevesebb erdélyi telepedett meg.

Nyírő József	Dsida Jenő
Zsögödi Nagy Imre tusrajzai 1938-ból

-----A gondosan megszervezett útiterv szerint Győr következett. A három folyó városába február 28-án, fél ötkor érkeztek meg. Itt a Kisfaludy Irodalmi Kör vendégei voltak, amelynek tagjai már az állomáson várták őket, élükön dr. Gálos Rezső elnökkel és a polgármesterrel. A baráti köszöntés és kézfogás után átsétáltak a városházára, amelynek közgyűlési termében fél hétkor kezdődött az ünnepi ülés. A helybéli sajtó – a Győri Hírlap, a Dunántúli Hírlap – február 18-ától kezdve szinte folyamatosan írt a küszöbön álló ígéretes eseményről, naponként mutatott be egy-egy íróvendéget, részletezve addigi tevékenységét és megjelent írásait. Az irodalmi kör tagjai is kivették részüket a szervezésből az est sikere érdekében. Kuthy Sándor a Városok Kulturális Szövetségének elnöke a következőket írta dr. Kuncz Jenőnek, a Kör elnökének januárban: "Felkérjük még igen tisztelt Elnök Urat, hogy az erdélyi magyar irodalom nehéz helyzetére tekintettel az ide bizalmas használatra megküldött és báró Vay László Hajdúvármegye főispánja és dr. Vásáry István debreceni polgármester által kibocsátott felhíváshoz hasonlóan méltóztassék a város könyvtárait, pénzintézeteit, nagybirtokosait és más tehetős polgárait a Céh könyvsorozatának megrendelésére a polgármester úrral együtt felkérni, minthogy ez az erdélyi magyar kultúra fenntartásának egyik pillére."²⁰ A felolvasó est a jó előkészítésnek és a városban élő mintegy nyolcvan erdélyinek köszönhetően fényesen sikerült, amelyről a Győri Hírlap március elsején A közönség tüntető melegséggel ünnepelte az erdélyi írókat címmel számolt be. A meghívótól eltérően a közönség itt is kénytelen volt Bánffy Miklós bevezető előadását nélkülözni. Így dr. Gálos Rezső elnöki megnyitója és dr. Szauter Imre polgármester köszöntő szavai után Kemény János válaszolt a vendéglátók baráti szavaira az írók nevében, és érdekfeszítő előadásban mutatta be az erdélyi viszonyokat, benne az irodalmi életet, a Szépmíves Céh létrejöttét, könyvkiadói tevékenységét, valamint a marosvécsi Helikon keretében megalakult független, sokszínű írói közösséget. Őt Nyírő József követte, aki Gyermekjátékok című elbeszélését olvasta fel, amelyben a kis Bors Dani halálán és temetésén keresztül megható képekben tárta fel a székelység minden nyomorúságát és arcvonását. Az érzelmeket is felkavaró történet méltán váltott ki elismerő, hosszú tapsot. Őt Dsida Jenő követte az emelvényen, aki Nagycsütörtök című kötetéből olvasott fel néhány verset (Krisztus, Utcaseprő, Szerenád Ilonkának), megcsillantva formaművészetének, impresszionisztikus látásának minden erényét. Őt egyébként rokoni szálak is fűzték Győrhöz, ugyanis itt élt rokona dr. Dsida Ottó ny. kir. tankerületi főigazgató, maga is irodalomkedvelő ember, aki jelen is volt az előadáson. Végül ismét Kemény János br. szólt röviden a hallgatósághoz, kérve őket, hogy továbbra is kísérjék figyelemmel küzdelmüket a magyar írásért és könyvért. Az ülés után a vendégek a Royal szálló gobelin termében társas vacsorán vettek részt az érdeklődőkkel, vezetőkkel, ahol személyes beszélgetésekkel is közelebb kerülhettek egymáshoz. Másnap az írók délelőtt tiszteletüket tették a város elöljáróinál, majd megtekintették a belvárost a Kör tagjainak kalauzolásával. Nyírő megjegyzi visszaemlékezésében a sétáról: "Furcsa város ez a Győr. A mai Magyarország területén talán sehol sem lehet olyan világosan és szembetűnően látni a múlt és a jelen élethalál küzdelmét, mint ebben a még kettős arcú városban. Ez egyébként a nagymúltú városok közös sorsa és természete."²¹ Valószínűleg Kós Károly kérésére még megtekintették az új és modern Győr-gyárvárosi katolikus templomot, amely 1928-ban épült a neves Árkay Aladár és fia tervei szerint. Kós maga is úttörő volt a templomépítésben, bizonyára elismeréssel szólt tömegalakításáról és belső teréről, míg Nyírő nem tudott "lelkileg tájékozódni" benne. A győriekkel jó kapcsolat alakulhatott ki, mert 1935 novemberében ismét szerepeltek náluk erdélyi írók, de más összetételben (Molter Károly, Szemlér Ferenc, Tompa László, Kemény János).

Emlékkönyvbejegyzés Pápán

-----A dinamikusan fejlődő, de "kultúrát is ápoló" iparváros után, egy szerényebb, bakonyalji eleven diákvárosba, Pápára vezetett az erdélyi irodalom apostolainak útja. Nyírő, nagy lelkesedéssel, Pápát a kultúra és a műemlékek városaként emlegeti,²² ahol az igazi életet és jövőt a sok fiatal jelenti. Ő egyébként már járt itt 1932-ben hasonló ügyben, Áprily Lajos, Reményik Sándor és Kemény János társaságában.²³ A Pápai Hírlapban a jótollú Horváth Elek hírlapíró²⁴ jelzi jövetelüket a február 24-ei számban, bemutatva az idelátogató írókat, az Erdélyi Szépmíves Céhet és a Helikont. Az irodalmi estre a Pápai Közművelődési Egyesület rendezésében 1934. március elsején került sor a Jókai színházban, amelyet este 6-ra zsúfolásig megtöltött az irodalmat és Erdélyt szerető hallgatóság. Az ünnepséget Hamuth János polgármester – úgy is, mint a Közművelődési Egyesület elnöke – nyitotta meg, méltatva az erdélyi írók érdemeit: "Ők a magyar gondolat őrei, ők a magyar szellem lelkes munkásai, akik ennek a szellemnek legfontosabb eszközét, a nyelvet védik és ápolják." Ezután Varga László, a református gimnázium tanára és az Egyesület főtitkára emelkedett szólásra, mély sajnálatát fejezve ki, hogy Bánffy Miklós, az Erdélyi Helikon nesztora nem lehet jelen ezen a felemelő alkalmon, majd bemutatta sorra a vendégeket. Őt követte Kemény János, aki az erdélyi körülményekről, a Pásztortűzről, a Szépmíves Céhről, a Helikon születéséről és nemzeti missziót végző munkájukról számolt be. Utána Kós Károly lépett az emelvényre Az országépítő már ismertetett részletével. Dsida Jenő verseiből adott elő, köztük a Szökevények a fák közt, a Szerenád Ilonkának, a Föld és az ember megmarad címűeket nyújtotta át az értő közönségnek. Nyírő József a Kopjafák című kötete Játékok című novellájával szerepelt.²⁵ Pápán a nagyszámú diákságra való tekintettel ifjúsági előadás is volt, ahol Nyírő Favásár című humoros, a székely góbéságot megcsillantó elbeszélését olvasta fel kedvcsinálónak az olvasáshoz, Kemény János pedig az erdélyi diákság életét, a magyar szellemért és kultúráért folytatott küzdelmét, tanár és diák összefogását, nemzeti hivatásuk szükségszerű felismerését mesélte el. Buzdította ifjú hallgatóit vallásuk és magyarságuk megőrzésére. A diákoknál visszhangra találtak a vendégek szavai, mert Kemény báró beszédét gyorsírás után lejegyezve közölte is a református Pápai Kollégiumi Lapok márciusi száma. Ugyanebben volt olvasható Szij Rezső VIII. osztályos tanuló – a későbbi híres polihisztor²⁶ színvonalas, egyéni meglátásokat felmutató írása az Erdélyi irodalmi estről. Egy másik diák a május–júniusi számban már Kós Az országépítőjét ismerteti.²⁷ Az írók természetesen itt is sétát tettek a városban, megtekintették a nevezetességeket, köztük a Kollégium könyvtárát és a gyűjteményt Nagy Jenő tanár, Áprily Lajos sógora, és Horváth Elek hírlapíró kalauzolásával. A látogatásról a vendégkönyvben Nyírő és Kemény János március másodikai bejegyzése tanúskodik. Ide kívánkozik egy érdekes irodalomtörténeti adat. Kós Károly Az országépítőt itt, Pápán fejezte be, amint egy Csiszár László nevű pápai olvasójának 1969-ben írt leveléből tudjuk (ld. a függeléket). Visszaemlékezésében Kós leírja, hogy eljövetelükkor Kolozsvárott a Minervánál már nyomták a könyvét (amely két kötetben készül), és ő ígéretet tett elutazásukkor a nyomdának, hogy a befejező részt útközben valahol megírja, és postán elküldi. Szavának itt Pápán tett eleget.²⁸ A regény 1934 márciusában jelent meg Kolozsvárott az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, címlapját maga a szerző díszítette egy szép linometszettel. Közel egyidőben vele, de késve – valószínűleg az előzőekkel összefüggésben – látott napvilágot az Erdélyi Helikon azévi első száma, amely már jelezte a regény megjelenését. Kós Károly művével tovább gyarapította az erdélyi történelmi regények sorát Gulácsy Irén Fekete vőlegények (1925), Makkai Sándor Ördögszekér (1925) és Sárga vihar (1934), Nyírő Sibói bölény (1928) stb. könyvei után, amelyek az erdélyi irodalom fő erősségét jelentették a két háború között. Méltán kapta meg Az Országépítőért 1938-ban a korszak legrangosabb irodalmi elismerését, a Baumgartner díjat.

Az országépítő címlapja Tervezte: Kós Károly

-----A Dunántúli Athén meglátogatása után még tatai, esztergomi és egri szereplések következtek az előzőekben leírt műsorokkal. Hazaindulás előtt még Budapesten is folytattak tárgyalásokat a Révai kiadónál, valamint a júniusi budapesti könyvnapok rendezőivel. Kósék 1934. március 9. körül érkeztek haza.²⁹
-----A nyugat-dunántúli körút mérlegét pontosan nehéz megvonni, de kétségtelen, hogy eredményes volt, egyrészt a kölcsönös hatásában, másrészt az anyagiakat illetően. Erre utalásokat olvashatunk a 9. marosvécsi találkozó jegyzőkönyvében,³⁰ de maga Dsida is dunántúli diadalutat emleget egyik levelében.³¹ Érdekes viszont, hogy az Erdélyi Helikon számaiban vagy a Pásztortűzben nem jelent meg róla részletes beszámoló. A résztvevők közül Nyírő jelentetett meg 1934 tavaszán a Budapesti Hírlapban a meglátogatott városokról Erdélyi szemmel a Dunántúlon címmel egy meleghangú sorozatot, amelyben szólt élményeiről, meglátásairól. Dsida Jenő szintén írt később, 1937-ben a Pásztortűzben Képeslapok Magyarországról cím alatt Székesfehérvárról, a Balatonról, Esztergomról, Debrecenről, Szegedről. (Érdekes, hogy Szombathelyről, Győrről, Sopronról, Pannonhalmáról nem esik nála szó, amiért elnézést is kér, de "nem volt rá érkezése."³²) Ezekben a kis "mini-esszékben" ő sem a felolvasó estekről szólt, sokkal inkább benyomásairól, lírai emlékképekről. Az írók nyilván jól érezték magukat a fárasztó menetrend mellett is, hiszen mindenütt érdeklődéssel, testvéri érzésekkel találkoztak, minden városban polgármesterek fogadták őket már az állomáson más vezetőkkel együtt, akik résztvettek előadásaikon is, beszédeket mondtak a zsúfolásig megtelt előadótermekben. A sajtó is kellő és elismerő figyelmet szentelt az erdélyi kultúra követeinek, a kor hangulatának megfelelően az érzelmekre is hatva. (A szombathelyi és soproni szereplésről három, a szerzőhöz írt levél ad ízelítőt.) Volt olyan város, ahol többször is megfordultak a helikonisták – Pápa, Győr, Pécs –, tehát az eredmények és hatások nem egyetlen útnak köszönhetőek.

Az Erdélyi Szépmíves Céh oklevele Pável Ágostonnak	Kutas Kálmán evangélikus lelkész üdvözlése

-----Az írói látogatások erkölcsi és szellemi hasznán túl természetesen az anyagi sem maradt el. A hazai közönség érdeklődését felkeltették az erdélyi könyvek, amit 1935-től a Révai kiadó ügynökei is elősegítettek, néha túlzásokat sem nélkülözve. Sokan váltak a Helikon barátaivá vagy az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek előfizetőivé. A pártoló tagok egy Kós Károly által tervezett szép, kalligrafikus oklevelet is kaptak. Szombathelyen kettő ilyenről is van tudomásunk, az egyik dr. Pável Ágostoné (ld. melléklet), a másik Kutas Kálmán evangélikus papköltőé volt.³³ Az előfizetőkről érdekes képet nyújt az ESZC kiadásában 1937-ben megjelent Aranykönyv, amely arról ír, hogy huszonnyolcezer család vásárolja Magyarországon a Szépmíves Céh sorozatát! A könyv végén olvasható az Erdélyi Helikon Magyarországi Barátainak névsora, amely szociográfiailag is érdekes. Ezek között vasi vonatkozásban is számos ismert személyiség neve szerepel, mint például dr. Ostffy Lajos főispán, dr. Horváth Kálmán alispán, dr. Ujváry Ede polgármester, dr. Mészáros Hugó kulturtanácsos, dr. Szűcs István főszolgabíró, dr. Tanka Dezső főorvos, dr. Maurer Frigyes főtörzsorvos, Biczy Elemér műsz. tanácsos, Kutas Kálmán ev. lelkész, Pataky László ref. lelkész, Dezső Lipót kir. tanfelügyelő és mások; de intézmények is akadnak közte, például Vasvármegye és Szombathely Kórháza, polgári fiúiskola, Faludi reálgimnázium, Vasvári Kaszinó stb. Természetesen nem minden előfizető vált igazi olvasóvá, a divatnak is megvolt a maga hatása, például a "halinás" könyvekkel. Sarkosan jegyzi meg erről Ligeti Ernő: "A Szépmíves Céh kiadványaira jórészt azok fizettek elő, akikre minden fajtájú könyvtermék rásózható volt."³⁴ A középosztály könyvespolcain sorakoztak elsősorban az ESZC jubileumi díszkiadásának, világosbarna, kékbetűs kötetei, vagy a Révaiék által terjesztett fehér, halinakötésű és fatáblás könyvek, köztük is elsősorban Nyírő József művei, de Tamási Áron Ábel-trilógiája is népszerű volt. Ezeket elsősorban az itt élő erdélyiek vásárolták nagy örömmel. Sajnos a háború megállította ezt a tevékenységet (a Céh 1944-ben adta ki utolsó három kötetét), a pusztítások, menekülések, kitelepítések, államosítások és ideológiai megfontolások megtizedelték ezt az állományt, sok került közülük zúzdába, jobb esetben antikváriumokba, ahol az 50-es, 60-as években szinte fillérekért lehetett kapni egyes példányokat. Szerencsére ma újra van értékük az ESZC könyveinek, az első kiadású amatőr példányok magas árat érnek el az aukciókon. Az egykori szerzők közül sokakat – Kós Károly, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Nyírő József, Wass Albert stb. – újra kiadnak itthon és odaát is. Munkásságukról valamint a transzilvanizmusról ma már könyvtárnyi irodalom létezik, különösen Pomogáts Béla és Láng Gusztáv írásai foglalkoznak sokat a kérdéssel.

Az Erdélyi Szépmíves Céh Aranykönyve

-----A magyar irodalomnak ez a hősi fejezete, bár csak rövid két évtizedig tartott, hibái mellett is komoly értékeket teremtett, Erdélyből kisugározva termékenyítőleg hatott a hazai és a többi határon túli irodalomra, transzilvanizmusa mindig szem előtt tartotta a magyar szellem egységét, a "hazát a magasban", a minőséget és az olvasóközönségét. Kós Károly és társai nyugodtan aludhatják álmukat a Házsongárdi temetőben vagy a marosvécsi tölgyek alatt, mert küzdelmük, munkájuk nem volt hiábavaló.

*

-----Ez a dolgozat a szerző Kós Károllyal kapcsolatos kutatásai nyomán készült. Felhasználta benne Kós Károllyal, Kutas Kálmán ev. lelkésszel, dr. Németh József volt városi főjegyzővel és dr. Simonné Pável Judittal folytatott beszélgetéseit és visszaemlékezéseit. Ezúton köszöni meg dr. Simonné Pável Juditnak a dokumentumok kölcsönzését.

FÜGGELÉK

Balogh Péternek – emlékezésül

-----Az erdélyi írókat 1934-ben hívtam meg Szombathelyre, a Faludi Társaságba. Pécsről érkeztek hozzánk: Kemény János, Kós Károly, Nyírő József, Dsida Jenő. Nagy sikerük volt, Erdélyt köszöntötte bennük Savaria városa! Az ünnepi est után a Sabáriában Nyírő és Dsida beszéltek, a szónak is remeklőiként. Kós Károly mély emlékeket hagyott bennünk. Fejedelmi ember volt, újító építész és ízes, nagy író. Erdély klasszikusa! Főleg Zalai Tóth Jánossal értettek szót. A jáki kiránduláson Kós volt az "idegenvezető"! Még a jáki gerencséreknél is! De Nyírő is remekelt a liturgiában. Zalai Tóth és Kós emlékeket idézek az Új Tükör ezévi április 19-ei számában is. Mikes püspök is fogadta az erdélyi írókat, kivéve Nyírőt, aki Mikesnek hajdan káplánja volt. (Lásd: Nyírő Isten igájában c. könyvét). Az Erdélyi Szépmíves Céh 1933. évi Kalendáriumát kaptam emlékül: Kemény János, Kós, Dsida és Nyírő soraival (Nyírő: "Igaz testvéri öleléssel és becsüléssel a szombathelyi feledhetetlen egymásra-találás örömének boldogságával"). Nyírő valamelyik fővárosi lapba (talán a Pesti Napló?) cikket is írt rólunk, a fenti bejegyzés melegségével emlegetve Szent Márton városát! Sajnos sok időbe kerülne a cikk előkeresése. 1934 nyarán Margitszigeten is találkoztam az erdélyiekkel: a drága Hunyadi Sándorral, Szántó Györggyel, Reményik Sándorral (Szerb Antal kalauzolta őket) és Kacsó Sándorral. Később Féjával jött el hozzánk Tamási Áron. Erről szép cikket írt Féja a Tiszatáj 1975 évi (valamelyik) számában Találkozás címmel, amelyben az Utak és utitársak c. kötetemről írt igazán ódai szavakat! Tamásival többször is találkoztam az Írószövetség közgyűlésein. 1955-ben itt volt Pécsett, verset írtam róla Majd az unokák címmel (ez volt az elhallgattatás időszaka!). A vers Magyar Múzsa c. kötetemben is bent lett, a Szépirodalmi Kiadónál. Meleg szeretet fűzött Aprily Lajoshoz is "sok szép, barátkozó, elismerő" levelét őrzöm. És Szemlér Ferenc verseiről is írtam kritikát a Sorsunk-ban. A mostaniak közül ismerem és becsülöm Kányádi Sándort, ma Erdélynek ő a tiszta-szavu költője. És természetesen Sütő András, Tamási továbbvivője a magyar szó megtartásában! És – sajnos – most temettük el itt Simon Bélát, a Fogarasról ide származott nagy festőművészt, akivel betegen együtt sétálva sokat emlegettük Erdélyt, a drága Ignácz Rózsa is (Simon földije) egyszer kedves vendégünk volt.
-----Vallomásként írom ezt a pár sort, emlékezve az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti szerepére. Erdély írói mindig is "őrzők" voltak, ahogy Ady intette az írástudókat:
---------------------------------------------------------------------------"őrzők, vigyázzatok a strázsán!"
----- 
-----Szíves üdvözlettel:
-----Bárdosi Németh János
-----Pécs, 1980. nov. 20.

Székely László levele a szerzőhöz

Igen tisztelt Uram!

-----Nagyon röstellkedem amiatt, hogy az Uj Ember megtett engem a szombathelyi irodalmi élet vezérének. Ha még élnének a felsorolt költők, bizonnyal tiltakoznának ellene. Igaz, hogy a Faludy Ferenc Irodalmi Társaság elnöke voltam, de ez nem jelentett sokat. Idegen, fővárosi írók meghívásáról a Kulturegylet gondoskodott, esetleg itt-ott az én megkérdezésemmel.
-----Kós Károly előadásán jelen voltam. Ha jól emlékszem – ami ugyan nem biztos – középtermetű, őszülő embert láttam benne. Egy elbeszélését olvasta föl, ami arról szólt, hogy István király pompás egyházi temetést akart rendezni meghalt Atyjának, Géza fejedelemnek, az egyház azonban – ó botrány! – nem részesítette őt egyházi temetésben, mivel nem volt megkeresztelve. Akkor úgy éreztem, hogy az illusztris szerző ezzel mondani akart valamit a jelenkornak is. Sajnálom utólag, hogy az előadást követő közös vacsorán nem vettem részt. Akkor talán tudnék valami érdemlegeset mondani a kitűnő emberről. Így azonban csak annyit tudok róla, amit olvasmányaim véletlenül elzengtek róla. Kívánom, hogy a szép téma, a sokoldalú és minden vonalon kiváló emberről írt tanulmány a szorgalmas és eredményes gyűjtés során teljességre jusson, és én is megérhessem még a tanulmány megjelenését. Igen sajnálom, hogy nem tudtam felhasználható anyaggal gyarapítani a szép gyűjteményt.
----- 
-----Tisztelettel köszönti:
-----Székely László
-----Székesfehérvár, 1985. febr. 1.

Berecz Dezső levele a szerzőhöz

Tisztelt Mérnök Úr!

-----Levelére a következőket válaszolhatom:
-----A soproni Frankenburg Irodalmi Kör 1934. febr. 15-én látta vendégül az Erdélyi Szépmüves Céh tagjait irodalmi est keretében, zsúfolt teremben és nagy sikerrel. A vendégeket Thurner Mihály soproni polgármester üdvözölte. Bánffy Miklós köszöntötte a soproniakat. A műsorban Kemény János ismertette az erdélyi magyar irodalom helyzetét. Kós Károly Az országépítő c. regényéből olvasott fel egy részletet. Nyírő József novelláját, Dsida Jenő verseit mutatta be, Jakab Irén énekszámmal szerepelt.
-----Részletekre sajnos nem emlékszem Kós Károllyal kapcsolatban sem. A közönség ünnepelte mindnyájukat. Az irodalmi kör irattára elpusztult. A helyi lapok (Soproni Hírlap, Sopronvármegye, Oedenburger Zeitung) részletesen foglalkozott az eseménnyel. Az újságok a soproni levéltárban hozzáférhetők.
----- 
-----Ennyit tudok. Szívesen küldöm és jó munkát kívánok üdvözlettel:
-----Berecz Dezső
-----Sopron, 1985. I. 7.

Kós Károly levele

Kedves magyar atyámfia!

-----Jobb későn, mint soha, mondja a régi közmondás és bizony, több félesztendőnél is, hogy íme válaszolok hozzám írt kedves, meleghangú soraira és megköszönöm végre 85. születésnapom alkalmával nekem küldött jókívánságait.
-----Hát bizony – ha jól emlékszem – éppen 35 esztendeje az erdélyi írók pápai látogatásának. S emlékszem, hogy akkor nem szívesen vettem részt azon a magyarországi íróturnén. Mert Kolozsvárt szedték már az én "Országépítő" c. regényem második kötetét is, melynek azonban az utolsó fejezetét még nem tudtam végleges formájában a nyomdának leadni. Viszont a turnén részt kellett vennem, mert annak közvetlen adminisztrációja az út folyamán az én kötelességem volt.
-----Úgy indultam tehát a turnéra (elég nehéz szívvel), hogy a nyomdának megígértem: az utolsó fejezet szövegét idejére meg fogja kapni, hogy a szedéssel fenn ne akadjon.
-----A turnéra tehát azzal az elhatározással indultam el, hogy annak folyamán elkészítem a regény utolsó fejezetét és még az útról elküldöm a nyomdának. S ezt az elhatározásomat aztán Pápán valóban sikerült megvalósítanom. Az alkalmat kedves vendéglátó gazdánk ebédre való meghívása adta meg, melyre természetesen írótársammal együtt idejében, (tehát jóval ebéd előtt) én is megjelentem. De amíg az én bajtársaim a helybeliekkel együtt ebéd előtt még ismerkedtek, barátkoztak és kvaterkáztak, én a házigazda dolgozószobájában, s az ő íróasztalán regényem utolsó fejezetét öntöttem végleges formába, s csak amikor már a kéziratot borítékba zártam és házigazdámat megkértem annak postára juttatására, csatlakoztam a már akkor javában ebédelő társasághoz és kértem a bocsánatukat a rendzavarásért.
-----Tehát valóban igaz, hogy az "Országépítőt" Pápán fejeztem be. És bizony mondom, hogy az akkori magyarországi írói turnékkal kapcsolatosan csupán ez az egyetlen élményem maradt meg máig is emlékezetemben.
-----Szíves érdeklődésére értesítem, hogy – többek közt s egy pesti atyámfia jóvoltából – megkaptam a "Reformátusok Lapja" illető számát Balogh Péter építészkollégám és Papp Vilmos lelkipásztor rólam megemlékező és munkásságomat méltató szép lelkes írásaival.
-----Bevallom, jól esnek ezek a magyarországi, sőt a távolabbi Csehszlovákiai és jugoszláviai sajtónak, rádiónak születésnapom alkalmábóli megemlékezései s az én munkásságomat megbecsülő méltatásai, valamint a közvetett levélbeli és közvetlen személyes üdvözlések, mert megnyugtatnak abban, hogy még sem volt egészen hiábavaló és nem tűnt el nyomtalanul az, amit egykor erdélyi elárvult magyar testvéreim hitének életbentartása és magyar kultúránk építése érdekében vállaltam és egy hosszú életen át, ha kicsi erőmmel is, de töretlen meggyőződéssel cselekedtem is.
-----Ezt a jóérzést köszönöm meg ismételten is és kívánok kedves Atyámfiának jó erőt, és egészséget szíves üdvözlettel.
----- 
-----Kós Károly
-----Kolozsvár, 1969. XI. 9.

IRODALOM

-----A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. (1924–1944) Szerk.: Marosi Ildikó. Kriterion, Bukarest, 1980. I–II.
-----A nagyúr – Bánffy Miklós emlékezete. Szerk.: Sas Péter. Nap, Bp. 2008.
-----Az Erdélyi Helikon magyarországi barátainak Aranykönyve. ESZC, Kolozsvár, 1937.
-----BÁNFFY Miklós: Huszonöt év (1945). Püski, Bp. 1993.
-----BÁRDOSI NÉMETH János: Utak és utitársak. Szerk.: Rózsa Béla. Városi Tanács VB, Szombathely, 1973.
-----DSIDA Jenő: Út a kálváriára. Vigilia, Bp. 1985.
-----Kiáltó Szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához! Lapkiadó Rt. Kolozsvár, 1921. Reprint: Kapu könyvek, Bp. 1988.
-----Kiáltó Szó – Kós Károly emlékezete. Szerk.: Dávid Gyula. Nap, Bp. 2005.
-----KÓS Károly: Az országépítő. I–II. ESZC, Kolozsvár, 1934.
-----Kós Károly levelezése. Szerk.: Sas Péter. Mundus, Bp. 2003.
-----LIGETI Ernő: Súly alatt a pálma. Kolozsvár, 1941. Új kiadás: Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2004.
-----NYÍRŐ József: Havasi tragédia. Bev.: Pomogáts Béla. Aqua, Bp. 1995.
-----NYÍRŐ József: Kopjafák. Kolozsvár, ÉSZC, 1933.
-----POMOGÁTS Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Irodalomtörténeti füzetek. Akadémiai, Bp. 1983.
-----RAFFAY Ernő: Magyar tragédia. Püski, Bp.1995.
-----Romániai Magyar Irodalmi lexikon. I–IV. Kriterion, Bukarest, 1981–2002.
-----ROMSICS Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris, Bp. 2003.
-----SZERB Antal: Magyar Irodalomtörténet. I–II. – Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934.
-----TABÉRY Géza: Emlékkönyv. ESZC, Kolozsvár, 1930.
-----dr. VECSEKLŐY József: Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon. Antológia, Lakitelek, 1993.

Jegyzetek