SZÉLL KÁLMÁN–HORVÁTH BOLDIZSÁR

CIPRUSLOMBOK EGY KORTÁRS SÍRJÁRA

DR. ISTVÁN LAJOS PROFESSZOR (1922–2007)

"Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk, Néma csendben és lehajtva fejünk."
Reményik Sándor: Elmégy. (részlet)

----------------------------------------Vannak olyan kiemelkedő egyéniségek, akiknek megadatott a teljes élet, akik kiteljesíthették életművüket. István Lajos, a humánus ember, a kiváló orvos, a kiemelkedő közéleti személyiség és rendíthetetlen lokálpatrióta bizton ezek közé tartozik. Ugyan egész életét – megingathatatlan hűséggel – Vas megyének és a Markusovszky Kórháznak szentelte, de országos eredményei és szellemi kisugárzása messze meghaladta munkásságának földrajzi határait. Azok közé tartozik, akiknek életműve már szinte a halál pillanatában kikristályosodott, teljessé vált, ezért szükségesnek látszik e mű mielőbbi felmérése, állapotának, tényeinek rögzítése, annál is inkább, mert félő, hogy a múló évek során számos értékes adat feledésbe merül. Ezen értékvesztés elkerülésének szándéka ösztönzött bennünket életműve feldolgozására. Persze, tisztában vagyunk azzal, hogy nehéz helyzetbe kerülnek mindazok, akik István Lajos professzor életútjáról rövid, áttekinthető képet akarnak festeni, mert élete eseményekben és sikerekben olyan gazdag, intellektusa annyira szerteágazó és túlcsorduló volt, hogy ezeket teljességre törekedve bemutatni szinte lehetetlenség. S bár sejtjük nehézségeit, az alábbiakban mégis megpróbálkozunk e feladattal.

ÉLETRAJZI ADATOK

István Lajos Pest megyében, Üllőn született 1922. március 23-án. Akkoriban divat volt, hogy az ifjú feleség, amikor a szülés elkövetkezik, édesanyjához költözik, ott szüli meg gyermekét, s az első napokban az édesanya segítő gondoskodását élvezi. Lajos anyai nagyapja Üllőn kántortanító lévén, édesanyja ilyképpen a nagyanyai házba ment szülni. E néhány napot leszámítva gyermekkorát a Vas megyei Bögötén élte le, ahol édesapjának földbirtoka volt, s amelyhez élete végéig hű maradt. Édesapja haladó gazda, népszerű, szociális érzékkel felruházott ember volt, akit egész életében sokra becsült, s akitől sokat tanult, mindenekelőtt emberséget, szorgalmat és az alkalmazottakkal való tisztességes bánásmódot.¹ Édesanyja néptanító volt, de az akkori kor követelményeinek megfelelően főfoglalkozású anya és feleség lett, hivatását nem gyakorolta. Őt is sokra értékelte, szorgalmát, kitartását – saját megállapítása szerint – tőle örökölte. Az elsőszülött Lajosnak két testvére volt: Pál (1923), jóhírű mezőgazdász, aki 38 éves korában tragikus körülmények között meghalt (lásd később), és Mária (1929).
-----Lajos már gyermekkorában közvetlen kapcsolatba került a természettel, a falusi ember, a mezőgazdasági cselédség életével és az állatokkal, s mindez életreszóló hatást gyakorolt rá. Egyebek mellett innen is eredeztethető emberszeretete, humánuma, szociális érzéke, valamint a természet, az állatok és az egész élő világ iránt érzett vonzalma.
-----Iskoláit Hosszúperesztegen, a győri bencéseknél, a szombathelyi premontreieknél és a sümegi Kisfaludy Sándor Állami Reálgimnáziumban végezte, ahol az érettségit is megszerezte. Utóbbi iskola mellett internátus is működött, ezért került oda. Már tanuló évei alatt verseket, novellákat írt, rendszeresen sportolt. Eredetileg magyar-latin tanárnak, vagy katonatisztnek készült, ám édesanyja tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be, a pesti Szent Imre Kollégium lakója lett. Név szerint is szívesen emlékezett vissza kitűnő elemi iskolás tanítóira, középiskolai tanáraira és kiváló egyetemi professzoraira. Már medikus korában minden nyarát a szombathelyi kórházban töltötte, ahol a legnagyobb hatást Gulácsy professzor gyakorolta reá. Orvostanhallgatóként magántanári kollégiumként vette fel a nem kötelező tárgyként oktatott vérátömlesztést, amit Kubányi professzor adott elő, akinek élvezetes előadásait nagy érdeklődéssel hallgatta.² A front közeledése miatt 1944 őszén Budapesten megszűnt az egyetemi oktatás, ezért a menekülni kényszerülő kolozsvári egyetemmel egyesült kar által létrehozott egyetemi zászlóaljjal Boroszlóra (Breslau, ma Wroclaw Lengyelországban), majd gyalogmenetben Halle an der Saale-ba telepítették, ahol egyetemi oktatásban és katonai kiképzésben részesült. A Halléban 1945 április elején letett záró szigorlat után doktorrá avatták, majd a Kronachban állomásozó nagykanizsai Honvéd Csapatkórházhoz osztották be. Hadifogságba került, ahol megcsodálta az amerikai hadisebészek plasma transzfúzióját, amivel szinte felélesztették a beteget. Nálunk ezt a volumenpótlást sajnos nem ismerték, ezért a mielőbbi sebellátásra összpontosítottak, de közben sok beteget elvesztettek shock-ban. (Az amerikaiak jobb eredménye a penicillinnek, a "sárga csodának" is köszönhető volt, amivel István dr. szintén a fogságban találkozott először.) Ezt követően átmenetileg a bajorországi Mistenfelden körorvosi feladatokat látott el, ahonnét 1945 novemberében hazajött, a szombathelyi (1955 január elsejétől Markusovszkyról elnevezett) közkórházba került, amelyet élete végéig hűen szolgált.
-----A kórház igazgatója, a kórházalapító Pető Ernő felkarolta az ifjú doktort, aki hamar beilleszkedett a kórház orvosi karába, ahol számos nagytekintélyű, kiváló orvos befolyása alá került. Pető tanácsára Budapesten ismételten ledoktorált, majd Gulácsy Zoltán professzor – tanszékvezető, illetve szombathelyi gyermekgyógyász főorvos – hatására gyermekgyógyász lett. (A háborús sérüléseiből lassan kilábaló kórház akkoriban elemi gondokkal küzdött, a személyzethiány miatt például előfordult, hogy az osztályon dolgozó két beosztott orvosnak – így István doktornak is – orvosi teendőik mellett pelenkát is kellett mosniuk.)
-----Később – 1947-től – meghatározó befolyást gyakorolt rá az akkor Szombathelyen dolgozó híres Romhányi György főorvos, aki azután a Pécsi Orvostudományi Egyetem közszeretetnek örvendő, kiemelkedő pedagógiai érzékkel bíró patológus professzora lett. Ő egyebek mellett tudományos "gittegyletet" alakított, ahol már akkor előszeretettel foglalkozott az orvostanhallgatók és fiatal orvosok képzésével, szemléletük alakításával. (Egyikünk [Sz. K.] – 1947-ben – ezen gittegyleti tudományos munka kapcsán ismerte meg István Lajost, akivel ettől kezdve szoros szakmai és baráti kapcsolata alakult ki.)
-----Az 1947-es év fordulópont volt az életében, ekkor vette nőül Hertelendy Magdolnát, aki életének kitűnő támasza, segítője, pályafutásának egyengetője, saját megfogalmazása szerint élete és eredményei "fele"-sége volt, s aki három gyermekkel ajándékozta meg, mégpedig a 12 éves korában meghalt Lalikával (1948), a jelenleg osztályvezető sebész főorvosként dolgozó Miklóssal (1949) és a pedagógiai pályára ment Magdival (1953). Felesége később tanítói, majd tanári diplomát szerzett, s gyermekpszichológusként, illetve a Lelkisegély-szolgálatnál tevékenykedett. István Lajos a tragikusan elhalt István-házaspár Péter nevű fiát is örökbe fogadta (lásd később), aki szintén 1953-ban született, s gépészmérnök, autókereskedő.³
-----Bár a vérátömlesztés kérdése már egyetemista kora óta izgatta, Frank Kálmán professzor ösztönzésére kezdett a gyermekkori vérátömlesztéssel és hematológiával foglalkozni. Közben – 1949-ben – Waltner Károly híres szegedi Gyermekklinikájára kapott tanársegédi meghívást, de származása miatt "az egyetemi ifjúság oktatására alkalmatlannak" találták. Amikor az Országos Vérellátó Szolgálat Központi Intézete Budapesten megnyílt (1949), István Lajos Szombathelyen már két éves tapasztalattal rendelkezett. Az előrelátó Pető Ernő ugyanis 1947-ben ún. "osztályos", majd 1949-ben – országosan elsőként – Kórházi Transzfúziós Szolgálatot létesített, amelyeknek munkájával a gyermekgyógyászat mellett István doktort bízta meg. Ebben a minőségében működött közre az országos hálózat (OVSZ) kialakításában. Ennek kapcsán került kapcsolatba Petrovszky professzorral, aki moszkvai vendégprofesszorként oktatott a budapesti egyetemen. A kiszállásos, valamint vérkonzerváló vérellátási munka miatt a kis betegektől részben eltávolodott, amit nehezen élt meg. Ám ellensúlyozta ezt, hogy egyre behatóbban foglalkozott (gyermek- és felnőtt) hematológiával, ami oda vezetett, hogy István Lajos 1953-ben megalapította az ország első (15 ágyas) hematológiai osztályát.⁴
-----A kórház alagsorában működő Vérellátó Alközpont az 1965-ös szombathelyi árvíz áldozata lett, amelynek során berendezése és iratai nagyrészt tönkrementek. István dr. a visszaömlő kanális folytán erősen szennyezett vízben derékig állva működött közre a mentésben. Az árvízi pusztítás volt a fő oka, hogy ezt követően megyei segítséggel megépítették – az ezért Ybl-díjjal kitüntetett – Heckenast János által tervezett új Vérellátó Alközpontot, mely Budapest után az ország második legnagyobb és legkorszerűbb intézményeként 1968-ban került felavatásra.⁵ Ebben az épületben István doktornak lehetősége nyílt a vérellátó munka magasszintű megvalósítására, a hemofília- gyógyítás regionális megszervezésére, de kórházi infúziós laboratóriumot is itt létesített. Ebben az épületben alkotta legfontosabb munkáit, s gyermekeit arra intette, hogy halála után emlékét ne a temetőben, hanem ebben az épületben keressék. (Napjainkban ennek az épületnek csak kis része szolgál eredeti céljára.)
-----Dr. István Lajos tehát kezdetben a Vas Vármegye és Szombathely Város Közkórháza Csecsemő- és Gyermekosztályának orvosa volt (1945–49), melynek keretén belül hazánkban elsőként szervezte meg a koraszülött osztályt (1947–50), majd 1949-től – az ekkoriban már a Vas Megyei Tanács kezelésében állt kórház orvosaként – egyre inkább bekapcsolódott az önkéntes véradó mozgalom és az Országos Vérellátó Szolgálat kialakításába (1955). Regionális Hemofilia Központot létesített Szombathelyen (1955).⁶ Az országban elsőként vezette be a posztgraduális transzfuziológiai képzést (1958),⁷ amit később az országban több helyen is folytattak, s annak elvégzése számos szakképesítés előfeltételévé vált. István dr. az oktatás oroszlánrészét magára vállalta, emberi–szakmai kontaktust tartott a hallgatókkal, az előadókat gondosan válogatta össze, s számukra a hallgatók névtelen bírálata alapján hasznos visszajelzést is nyújtott. Közreműködött abban, hogy a klinikai transzfúziológiát hazánkban is önálló klinikai szakterületnek ismerjék el, s ennek érdekében főleg az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságában (VEAB) tevékenykedett.

A fiatal orvos az ötvenes évek elején

-----Mint a csecsemő- és gyermekgyógyászat, valamint a fertőző betegségek (1949), az immunológia (1979), a hematológia (1980) és a transzfuziológia (1982) szakorvosa, kiterjedt gyógyító-megelőző, szervező, valamint oktató-nevelő munkáján kívül figyelemreméltó tudományos tevékenységet is folytatott. Az Adatok a hemofília klinikumához, kezeléséhez és gondozásához című értekezésével 1969-ben kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Veleszületett, örökletes vérzékenység, amit férfiak kapnak meg, de leányágon öröklődik. Viktória királynő családjában több hemofíliás volt; az utolsó orosz cárevics is ebben a betegségben szenvedett. Ezek a betegek akár a legkisebb sérülésbe is belehalhattak (elvérezhettek), esetleg hatalmas (ízületi) bevérzéseik kelethezhettek. Kellő előkezeléssel (többek közt az ún. antihemofiliás globulin pótlásával) azonban lehetővé vált ezen betegek műtéte. István dr. munkássága nyomán 1965-tól – főleg a hemofíliával kapcsolatban – sok beavatkozást először Szombathelyen végeztek el (hemofíliásokon végzett nagy sebészi és ortopédiai műtétek, így 1975-ben az első hazai synovectomia, azaz vérzékenyeken a belső, bevérzésre hajlamos, idült gyulladásban lévő, megvastagodott ízületi hártya eltávolítása), s ő vezette be az ún. "staging" (azaz állapot-, stádium-meghatározó) műtéteket is Hodgkin-kóros betegeken.
-----Főbb érdeklődési területei a klinikai transzfuziológia, az onkológiai és hematológiai betegek szupportív (támogató, kiegészítő) ellátása és a komplex trombo-embólia kérdéskör. A "hemoglobin Savaria" (hazai vérfesték variáns) felfedezése (1979) az ő nevéhez fűződött (Hb Savaria-49 /CE7/), és ő is nevezte el, de az első hazai transzfúziós AIDS felismerése (1986) is az ő érdeme. Kutatómunkájának eredményeit mintegy 327 megjelent közleménye, írása, cikke és félezer előadása jelzi. (A publikációkba beleértendő 26 könyvfejezet, továbbá a határterületi, szakmapolitikai közlemények is.) Négy könyvet írt, tizennégyet szerkesztett. Bel- és külföldön számos tudományos konferencia szervezője és szereplője volt. Tudományos és szakmai eredményei alapján a Pécsi Orvostudományi Egyetem előbb docensnek (1975), majd c. egyetemi tanárnak nevezte ki (1980).
-----A gyógyító és tudományos munkában meggyőződéssel vallotta és meg is valósította a gyümölcsöző együttműködés elvét és gyakorlatát. Ennek megfelelően a kórházon belül is számos szakterülettel munkálkodott együtt (patológia, sebészet, belgyógyászat, gyermekgyógyászat, ortopédia, szülészet-nőgyógyászat, aneszteziológia és intenzív orvostan). A kórházon kívül először a Schuller Dezső professzor által vezetett Gyermekleukémia Munkacsoport munkájában vett részt, majd 1975-től a Pécsi Orvostudományi Egyetemen Kelényi Gábor professzorral alakított ki eredményes együttműködést, elsősorban az István doktor által alapított Malignus Lymphoma Munkacsoport keretén belül. Az onkológiai és hematológiai betegek ún. szupportív kezelésében 1980 óta vett részt, s ennek hazai kialakításában is tevékeny részt vállalt. Később az Életért és Csontvelőbetegségekért Alapítványt szervezte meg, amelyben hasznos munkát fejtett ki (1990–1999). A hemofíliás betegek korszerű kezelésére országos hálózatot szervezett (1992), közreműködött a vírusinaktivált alvadásfaktor koncentrátum kötelező bevezetésében (1992), valamint a helyi Transzplantációs Immunológiai Decentrum létesítésében (1992). A trombózis megelőzése és kezelése tárgykörben élete során többször is kutatott, ezirányú tevékenysége nyugdíjas éveire is átnyúlt.⁸ Az első hazai Kórházi Trombózis Szolgálatot 1996-ban szervezte meg. Sokat tett a szomszédos országokkal való tudományos együttműködés érdekében. Elsősorban (1960-tól) a osztrák (grazi és bécsi) egyetemi klinikákkal állt szakmaközi kapcsolatban, de a nyolcvanas évektől a német, szlovén, romániai (erdélyi) és a pannon térség szakmai munkájába is belekapcsolódott. (Összeköttetései révén például egy beteget bravúros körülmények között sikerült Bécsbe csontvelő-átültetésre kijuttatni, és életét megmenteni akkor, amikor nálunk ilyen lehetőség még nem állt rendelkezésre.)
-----Számos bel- és külföldi tudományos társaságnak, munkabizottságnak, akadémiai bizottságnak volt (kezdeményező) tagja vagy elnöke. A rendszerváltozást követően a Magyar Hematológiai és Transzfuziológiai Társaság elnöke (1992–1997), majd tiszteletbeli örökös elnöke, a transzfuziológia miniszteri biztosa (1992–1995), az összevont Transzfuziológiai-, Immunológiai és Hematológiai Szakmai Kollegium elnöke (1990–2000), majd haláláig tagja, a MTA Veszprémi Területi Bizottságának tagja, az Orvostudományi Szakbizottság elnöke (1980–1997), 1970-től haláláig a Hematológiai Munkabizottság elnöke, miközben a Magyar Tudományos Akadémia Onkológiai Bizottságában, valamint a Pécsi Akadémiai Bizottság (PAB) több testületében is tevékenykedett. A Batthyány Társaság elnökségi tagjaként 1990-től az Életért és Csontvelőbetegekért Alapítvány elnöki tisztét látta el. A Csehszlovák Purkinje Orvostársaságnak, az NDK, majd az NSZK Hematológiai és Vértranszfúziós Társaságának, valamint az Osztrák Transzfúziós és Transzplantációs Társaságnak is tiszteletbeli tagja volt.

Hivatalos tájékoztató kiadvány a véradásról és a vér gyógyító hatásairól. 1950-es évek

-----Szakmai tevékenységén kívül mindig készen állt a köz érdekében munkát vállalni. Szombathely közéletébe akkor kapcsolódott bele, amikor a ma is működő anyatejgyűjtő állomást szervezték meg. Politikai pártnak sohasem volt tagja. A Vöröskeresztben, a Tudományos Ismeretterjesztő Társaságban (TIT) és a szakmai társaságokban szerteágazó feladatokat (megbízatásokat, tisztségeket) vállalt. Sokra értékelte és támogatta a civil szervezeteket. Az 1956-os forradalom és szabadságharc során megválasztották a Megyei Forradalmi Bizottság alelnökének, mely minőségben – szóban és írásban – a rend megőrzésére törekedett. E ténykedéséért egy évre adjunktusnak minősítették vissza, s fegyelmi megrovásban részesült. Legjelentősebb közéleti munkássága a Hazafias Népfrontban betöltött városi alelnökségéhez (1956), majd megyei elnökségéhez (1970) és országos alelnökségéhez (1989) fűződik, amely közéleti tevékenységének csúcspontját képezte. Ebben a minőségben vett részt az első és második Lakiteleki Találkozón.⁹ Egyik alapítója volt 1994-ben a Szombathelyi Tudományos Társaságnak (Societas Scientiarum Savariensis). Az 1994-ben oroszlánrészben általa újonnan alapított Vas Megyéért Egyesület elnökeként – főként 1997-es nyugdíjba vonulását követően – gazdag közéleti tevékenységet fejtett ki, a Genius Savariensis elnevezésű, a tudományos kutató munkát támogató Alapítványban pedig szintén elnöki fukciót töltött be (1998). Halálának évében a Vasegerszegi Közéleti Klub életre keltésében tevékenyen működött közre.
-----Szinte felsorolhatatlan számú kitüntetést mondhatott magáénak. Ezek közül feltétlenül kiemelésre érdemes az Árvízi Emlékérem, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Köztársasági Érdemérem tiszti keresztje, a legmagasabb egészségügyi miniszteri kitüntetés: a Batthyány-Strattman László-díj, és végül 2007-ben az egyik legrangosabb állami elismerés, a Széchenyi-díj. Élőknek ritkán juttatott kitüntetésként Sümeg város és Bögöte díszpolgári címét és oklevelét is átvehette, Vasegerszeg pedig – Markusovszky Vas megyei hazája – posztumusz díszpolgárává fogadta.¹⁰
-----Közben őt is megpróbálták a sorscsapások. Kezdetben a származása miatti hátrányokat kellett elviselnie, majd a Németországban operált 12 éves elsőszülött fiát szívműtétét követően vesztette el, azután Pál testvére és Zsóka sógornője tragikus körülmények között a Rábába fulladt, így saját élő fia és leánya mellett testvére fiát is örökbe fogadta, s a másik két gyermeknek, Erzsébetnek (1949) és Pálnak (1950) is gyámja lett. Szüleit deportálni akarták, de az utolsó pillanatban sikerült őket ettől megmentenie. Ő maga munkahelyi ártalomként krónikus hepatitiszt kapott, továbbá szívinfarktuson és egy szövődményes műtéten esett át, amelynek során őt, mint a vérellátás szakemberét, vérzékenységi hajlama miatt szinte az elvérzés fenyegette.

A gyermekgyógyász István Lajos fejből (vénából) vérmintát vesz (1950-es évek)

-----Szülőt tisztelő gyermekként, házastársként, apaként és nagyapaként is átlagon felüli volt. Nagy erőt jelentett számára mindenben mellette álló felesége, gyermekei, unokái és kiegyensúlyozott családi élete. Rendszerető, pontos volta munkájában is megnyilvánult. István doktor "családi vonásként" jellemezte feszített munkatempóját. Élete nehézségei idején mindig szinte a munkába menekült. Ifjú korában fizikai munkát is végzett, s rendszeresen sportolt. A labdarúgás értette meg vele a csapatmunka jelentőségét. Azok közé az orvosok közé tartozott, akiknek életükben csak egy munkahelyük volt, akik próféták lehettek a saját hazájukban, és akik szívvel-lélekkel szerették és alázatosan szolgálták anyaintézetüket. Többször csábították Budapestre, külföldre, sőt még az ország elhagyására is, ám a szakma és a szülőföld szeretete mindig elnyomta a szirénhangokat. Képtelen volt elválni gyökereitől.
-----Bár életében súlyos tragédiákat is át kellett élnie, életműve mégis sikertörténetnek fogható fel. Nyugdíjba vonulása után sem szűnt meg szakmája és Vas megye javára dolgozni. Hivatása gyakorlása közben szerzett betegségeit nem akarta tudomásul venni. Szinte élete végéig aktívan dolgozott, szervezett, lázasan tevékenykedett, mintha örökké élhetett volna. Orvosként fő ellensége volt a "vigyorgó Halál", az "ős Kaján", akinek ugyan a torkát ő maga is többször megjárta, de sok borsot is tört az orra alá, amikor szinte elveszett betegeket gyógyított meg, ragadott ki a karmaiból. Ki tudja, talán örökké nyüzsgő munkásságával is a Halált akarta becsapni, őt akarta kicselezni, hogy kaszáját távol tartsa. Saját magát is becsapta, mert sűrű elfoglaltsága miatt szinte nem ért rá meghalni. Volt benne valami utánozhatatlan energia, tettvágy, amely jobbító szándékkal folytonosan tevékenységre késztette. Talán azért, mert látszólag hosszú életét nem győzte tartalommal megtölteni, mely alkotási képességeit tekintve talán így is szűkreszabottnak bizonyult. Teljes életművet hagyott maga után, még akkor is, ha megkezdett munkák és tervek elvarratlan szálai maradtak utána. Még megérhette a Széchenyi-díjat s a 85. születésnapjára rendezett ünnepséget, ahol – mások mellett – az MTA elnöke is előadást tartott és gratulált neki.

A szuggesztív, dinamikus előadó

-----Életének szinte utolsó napjáig dolgozott. Kórházba fekvése előtt egyik utolsó írása – ha nem a legutolsó – egyikünk (Sz. K.) könyvének előszava volt.¹¹ Az intenzív osztályon arra az ágyra került, amelyen egyszer már a halál torkából megmenekült. Ám ezúttal a halál keményebb ellenfélnek bizonyult. Amíg eszméleténél volt, rendelkezett, búcsúzott, intézkedett, de hamarosan elvesztette tudatát. A halál, méltó ellenfelének, megadta ezt a "kedvezményt". A halálban is szívós volt. Napokig tartott, amíg szervei egymás után felmondták a szolgálatot. Legtovább az infarktuson átesett szíve bírta, míg végül az is megadta magát annak az állapotnak, ami mindannyiunk sorsát, földi végállomását jelenti. 2007. augusztus 11-én halt meg. A Markusovszky kórház, Vas megye, továbbá Szombathely önkormányzata, a Vas Megyéért Egyesület és a Magyar Hematológiai és Transzfuziológiai Társaság saját halottjának tekintette. A volt munkatársak, betegek és nagyszámú tisztelője körében kivételes, megrendült légkörben búcsúztatták el a Jáki úti temető halottas házában, majd urnáját a székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.

*

-----Bár a szorosan vett életrajz rendkívül gazdag és színes, életművének behatóbb ismertetése csak akkor válik kerek egésszé, ha néhány szempontra külön is rávilágítunk. Az alábbiakban szerteágazó életművének tanulságaiból – a teljesség igénye nélkül – csak a legfontosabbakat kísérelhetjük meg kiemelni.

TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉGE

A két háború közötti időben egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy egy vidéki kórházban tudományos tevékenység folyjék. Éppen ezért ezzel kapcsolatban érdemesnek látszik azt a "tudományos környezetet", "táptalajt" ismertetni, ami – egyéni adottságain túl – István doktorra is befolyást gyakorolt.
-----Az 1929-ben megnyílt kórház kezdettől fogva mentes volt a középszerű, vidéki provincializmustól. A kórházalapító Pető Ernő tudatosan korszerű, mondhatnánk oktató kórházat alapított,¹² amelyben a szakorvosképzésen túl, amerikai rezidensek is gyakorlati oktatást kaphattak. A pionírok közül tudományos tevékenységükért említést érdemelnek a mártírhalált halt Görög Dénes, a háborúban elesett Nagy Károly, a polihisztor Stranz Gyula, a "radiológus pápának" tartott Hutás Imre, a kórházmentő Czeizel János, valamint "A Világ Igaza" címet elnyert Prugberger József. A háború utáni romok eltakarításával egyidőben rendeződött újjá az akkor a félszázas létszámot sem elérő, de tudását tekintve minőségi orvosi kar. Rendszeressé váltak a tudományos továbbképző előadások, amelyekre országos, sőt nemzetközi szaktekintélyeket hívtak meg. A tudományos munka újraindításának egyik motorja a már említett Romhányi György főorvos volt, aki szakmai tudásával, orvosi szemléletével és szuggesztív személyiségével termékenyítette meg a tudományos érdeklődést, inspirációt adva az akkor fiatal nemzedéknek.¹³ Híressé váltak a Zsámbéky Pál főorvos által szervezett, kijelölt opponensek által életszerűvé tett, szakszerű vitákkal jellemzett klinikopatológiai konferenciák, amelyek éppúgy önképzésre ösztönöztek, mint a Markusovszy pályázat, amelyeknek egyik szülője éppen István professzor volt. Számos kórházunkba jövő minősített főorvos mellett, csupán a kórházban végzett tudományos munkájuk alapján tízen szereztek kandidátusi tudományos fokozatot (ma PhD-t), mégpedig Solymoss Béla, Frank Kálmán, Szabolcs Zoltán, Barta Ottó, István Lajos, Orsós Sándor, Széll Kálmán, Horváth Boldizsár, Barta Miklós és Nagy Lajos, négyen pedig – Salamon Antal, Kovács L. Gábor, Varga László és Rácz Péter – akadémiai doktori minősítést. Hatan távoztak egyetemi tanszék élére, Romhányi György, Frank Kálmán, Barta Ottó, Orsós Sándor, Schneider Imre és Kovács L. Gábor. A rendszerváltoztatás után számos kollegiumi tag mellett egy ideig négy szakmai kollegiumi elnököt (az ország elsőszámú szaktekintélyeit) adta a kórház, István Lajos, Cholnoky Péter, Kovács L. Gábor és Széll Kálmán személyében. Nem csoda, hogy a tudományos tevékenység kórházunkban látványos volt, az országban vidéken az elsők között foglalt helyet (ha nem épp az első volt). Már a háború utáni tíz évben is 114 közlemény jelent meg, ami akkor országosan kiemelkedő, vidéken pedig egyedülálló teljesítmény volt. Ám ez a szám a későbbiekben meredeken emelkedett, s az 1996-től 2005-ig terjedő időszakban már túlhaladta az ezret (vagyis az évi 100-at).
-----Ebben a tudományos légkörben és szellemi környezetben munkálkodott István Lajos. Ez a környezet megtermékenyítően hatott rá, ugyanakkor ő is kovász szerepet töltött be e szellem továbbfejlesztésében és továbbadásában. Első közleménye 1951-ben jelent meg a Gyermekgyógyászat folyóiratban Adatok az adiponecrosis subcutanea neonatorum kórképéhez címmel. István Lajos kezdeményezésére az elsők közt jelentettünk meg nívós írásokkal kórházi évkönyveket.¹⁴ Később ez általános országos gyakorlattá vált, ám azokban nemritkán nem-lektorált, silányabb írások is napvilágra kerülhettek. Mivel ezeket az Orvosi Bibliográfia sem tartotta számon, a kórház letért erről a gyakorlatról, helyette többször is megjelentette az Orvosképzés folyóirat szombathelyi különszámát, amelyben nívós, lektorált cikkek láttak napvilágot. A háború után megjelent 3270 munka kerekített 10%-a István Lajos munkásságának köszönhető. (Különös örömünkre szolgálnak a vele közösen írt dolgozataink, publikációink.) A tudományos munka nagy elkötelezettséget, fegyelmezett, áldozatos életet, szinte szerzetesi élethivatást jelent, amit sokra kell értékelnünk. Az eredmények mögött kemény, fáradságos munka feszül. Mélységesen igaz, miszerint a zseni 1% tehetség, 99% izzadság. S ez vonatkozik István doktorra is. Igaza van Vörösmartynak, aki egyik epigrammájában azt írta, hogy "szerezni gond nélkül nem lehet tudományt".
-----István Lajos sokrétű tudományos és gyógyító tevékenységének legfőbb területeit már érintettük, de orvostörténelmi és szakmapolitikai munkássága is figyelemre méltó. Folytonosan képezte magát, még kudarcaiból is képes volt tanulni. Számos kongresszus, szimpózium szervezője, résztvevője, (vezér)szónoka volt. Szombathelyen rendezték meg 1953-ban az első hazai vértranszfúziós, Kőszegen 1964-ben az első véradó konferenciát, majd Szombathelyen 1960-ban az I. Magyar Hematológiai Kongresszust, de az 1992-ben, Grazban tartott első magyar–osztrák hematológiai és onkológiai kongresszus megszervezésében is oroszlánrészt vállalt István Lajos. Markusovszky nyomán nagyra értékelte az ismeretterjesztést is, amit a TIT-ben, a Vöröskeresztben és más civil szerveződésekben, falusi kultúrotthonokban rendszeresen folytatott. Különösen szoros szálak fűzték az Orvosi Hetilaphoz, amelynek nemcsak szerzője és lektora, hanem barátja is volt. Önmagában tudományos munkája, közleményei, felkért vezércikkei is híven tükrözték ezt a viszonyt, amelyet csak megerősített a vele közösen ápolt Markusovszky-kultusz.¹⁵

István Lajos előad. 1970-es évek eleje

-----A tudományos munkában különös vonzalma, ráérző képessége volt az új, a haladó iránt, amely szinte rabul ejtette, s amit megragadva a legnagyobb emberi odaadással és entuziazmussal szolgált. Írott közleményeiben és előadásaiban mindig a betegágy mellett kutató orvos szólalt meg. Az egykori pártállami elutasítás indoklásával szemben előadásaival és a híressé váló országos transzfúziós tanfolyamaival – nem középiskolás fokon – orvos-nemzedékeket oktatott. Előadásaira mindig gondosan készült, kényes volt a szemléltető anyagra. Eredeti hasonlatai, meglátásai voltak, fegyelmezetten tartotta meg a kiszabott időt, szerette a harcászatból és sportból (főleg a futballból) kölcsönzött példákat, ő maga is katonásan viselkedett. Írásaiban és előadásaiban mindig a fején találta a szeget. Fáradhatatlan utazó volt, kül- és belföldön számtalan szereplést vállalt szinte haláláig. Alig volt az országban kórház, ahova nem hívták meg előadást tartani, de Vas megye legtöbb falujába is eljutott. Utolsó "külföldi" előadására a kárpát-medencei magyar orvosokat tömörítő Magyar Egészségügyi Társaság kongresszusán, 2007 áprilisában, Komáromban került sor.
-----Az ünneprontás szándéka nélkül említjük, hogy István dr. nem volt született jó előadó. A Romhányi-féle "gittegyletben" tartott előadásait Romhányi még gyakran megbírálta, mert azokat előre megtanulta, majd mereven a plafont nézve adta elő úgy, hogy az utolsó mássalhangzókat jellegzetesen hangsúlyozta. Ám az idők során nemcsak megtanult előadni, hanem kítűnő és élvezetes előadóvá nőtte ki magát.

ORVOSI-SZAKMAI MŰKÖDÉSE

Mint orvos, magas mércét szabott önmagának. Megtestesítette az évezredes orvoslás legnemesebb hagyományait, nevezetesen a folyamatos önképzésre épülő tudást, az ember szeretetén alapuló humanizmust, a folytonosan segíteni kész, áldozatos gyógyítót és orvostársat, aki az orvostudományt művészi fokon gyakorolta. A betegek és a kollégák mindenkor és minden helyzetben számíthattak rá. Szerette, szövetségesévé tette és megértette a beteg embert. Vallotta és gyakorlatilag megvalósította, hogy a gyógyítás csoportmunka, aminek elengedhetetlen kellékei a jó munkatársak. Munkáját a szakmaközi nyíltság, a maximális segítő és kooperációs készség jellemezte, amely miatt mind a kórházban, mind országosan szívesen hívták orvosi konzíliumokra. Osztályvezetőként munkatársainak atyja volt. Nem a kulcsszáma szavatolta a tekintélyét, hanem a csoportmunkában tanúsított példaadása, embersége, tudása és vezetői stílusa.
-----István Lajost számtalanszor hívhattuk a betegágy mellé akkor is, amikor nem volt szolgálatban. Hyppokrates alapján vallotta, hogy "a betegek java a legfőbb törvény". De ez általános és kölcsönös jelenség volt a kórházban. A munkanap nem a munkaidő lejártával, hanem a munka elvégzésével ért véget, s persze nem volt szabad szombat, sőt szabad nap sem, s ezért a többletmunkáért senki sem várt köszönetet.
-----Élete nagy élményének tekintette, hogy betegségében az általa hajdan tanítottak visszadták neki a tanultakat. Betegágyából figyelve "igazi próbát kiállt tanítványként" szemlélte őket. Vallotta, hogy az ember minden jót, amit az életben ad, mások jócselekedetei által előbb-utóbb visszakapja. Az életet hosszú akadályversenynek tekintette, amelyben ha egy-egy akadályt nem jól veszünk is, soha nem szabad feladnunk.

ISTVÁN LAJOS, AZ EMBER

Emberségét a megértő, segíteni akaró, békét teremtő és szerető attitűd jellemezte. Betegeit, családját és munkatársait egyaránt szerette. Családközpontú élete folytán minden családi szerepben (gyermek, házastárs, apa, nagyapa) elismerésre méltó volt. Volt is kikre "pazarolni" szeretetét, hiszen nyolc unokája, egy dédunokája volt, egy másik dédunoka pedig halálakor már készült megszületni.
-----Gyermekkora óta istenhívő ember volt, életvitelével megközelítette az ideális keresztény életvitelt, noha nem volt rendszeres templomba járó, pontosabban különböző helyekre járt templomba. Emberszeretete, jóindulata és segítőkészsége egyik vezető tulajdonsága volt. Rendszeretete, pontossága rendezett életében, munkájában is megnyilvánult. Némi túlzással pontokba szedett életet élt. Utolérhetetlenül figyelmes és udvarias volt, nem tudott haragot tartani. Az őt ért ellenséges gáncsoskodást nem csak tűrte, de azt szívből meg is bocsátotta. Mások háta mögött senkit sem marasztalt el. A szó nemes értelmében vett jómodorú úriember (gentleman) volt, aki mindenkin segített, s akitől távol állt minden durvaság és trágárság.
-----István Lajos egész életében gondolkozó, töprengő, feldolgozó alkat volt, aki megbékélve a hazánkat és a pannon tájat ért történelmi tragédiák sorozatával, mindig a modus vivendit, az előre mutató utat kereste. Elsősorban nem a sikereiből, hanem a kudarcaiból tanult. "A siker fénye megtévesztő, elkápráztat, hatása múló, a kudarc fájdalma és tanulságai viszont tartósak. Jelentős sikertelenségeimnek időpontjait munkahelyi öltözőszekrényem ajtaján őrzöm, hogy naponta felhívják magukra a figyelmemet" – vallotta 1997-ben.¹⁶ Vállalta és azonosult a magyar sorssal, megerősödött etnikai–politikai egyedülvalóságunkban, de nyitott volt a szomszédainkkal, sőt ellenségeinkkel szemben is.¹⁷

A szombathelyi Vérellátó új épülete 1968-ban (Építész: Heckenast János)

-----Szerette és szívesen ismételgette a tanulságos történeteket (tanmeséket, tanulságos "sztorikat"), jóízűen adomázott, jó humorérzékkel bírt, ezért kedvelt társasági ember volt. Egy 1997-ben megjelent könyv szerzője mások mellett vele is folytatott egy beszélgetést. A 29 oldal terjedelmű írás nagy részében István dr. tanulságos, megtörtént eseteket beszél el, de ezek olvashatók a halála évében róla megjelent, a Széchenyi-díj alkalmából kiadott könyvecskében, illetve hallhatók a róla 2006-ban készült videofelvételen is.
-----Mindennapjaiban megélte és támogatta a kultúrát, a művészeteket és az irodalmat.
-----Közel állt hozzá Arany János, Illyés Gyula, Simon István. Ő maga is jótollú írónak számított, amit megítélése szerint sokat és jól író anyai nagyanyjától örökölt, akiben viszont a családi fáma szerint Bessenyei-vér folyt. Szerette a történelmet, tisztelte a hagyományokat, a magyar orvostörténelem nagyjait, jelesül Markusovszky Lajost, s a kórház egykori kiemelkedő főorvos vezetőit. Kevés szabad idejében szívesen végzett otthon és a családi gyümölcsösben fizikai munkát.
-----Tökéletes ember nincs, így nyilván neki is voltak emberi gyöngéi. Ezek azonban nem homályosíthatják el életművének nettó effektusát, ami vitathatatlanul pozitív és progresszív volt.

KÖZÉLETI MUNKÁSSÁGA

Közéleti szereplése is szerteágazó volt. Eredményes munkát fejtett ki – részben vezető posztokat töltött be – a Vöröskeresztben és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban (TIT), de foglalkoztatta a Vas megyei aprófalvak közegészségügyi állapota, a szülőföld hagyományőrzése, a magyarságtudat ápolása s az Alpok-Adriáig bezárólag számos civil szervezettel dolgozott együtt a honi magyarság, a határon túli magyarok, a burgenlandi kapcsolatok és Európa érdekében. A véradó mozgalom szervezését is társadalmi küldetésnek tekintette, amelynek során eljutott a legkisebb településig.
-----Saját mérlegelése szerint a közéletben "autodidakta amatőrségig" vitte. Úgy ítélte meg, hogy az elemi iskolát a Vöröskeresztben, a középiskolát a TIT-ben, a felsőfokút a Közéleti Népfrontban járta ki. Az '56-os forradalomban megyei vezető tisztséget vállalt, s a rend megőrzésén fáradozott. A közéletben szakmai tapasztalataiból merített, viszont a szakmában sokat hasznosított közéleti tapasztalataiból, és pályája elején "magyar európai", annak második felétől viszont "európai magyar" akart lenni.
-----Közéleti tevékenységének legkiemelkedőbb (s egyben legvitatottabb) szakasza a Népfrontban végzett munkássága volt – amelynek 1970 és 1990 között megyei, 1989-től országos alelnökeként tevékenykedett. Utóbbi minőségében vett részt az első és második Lakiteleki Találkozón. Úgy érezzük, hogy e vitatott kérdést nem kerülhetjük meg, ezért a tisztázás szándékával állást kell foglalnunk anélkül, hogy értékítéletünket bárkire rákényszeríteni akarnánk.
-----Ismeretes, hogy a Hazafias Népfront a korábbi diktatúra legnagyobb tömegszervezeteként, az uralkodó állampárt "ellensúlyaként", ám egyúttal támaszaként jött létre. Szoros kapcsolatot tartott a rendszert vezető MSZMP-vel, de a tömegekkel is. A Népfront mindenkori vezetői komoly társadalmi megbecsülésben részesültek, a tisztségviselők rangot képviseltek a társadalomban (a megyei népfront-elnök "közéleti méltóság" volt), még akkor is, ha a Népfront tevékenysége a diktatúrában gyakran csak formainak volt tekinthető. Valamely tisztség betöltése azonban mindenképpen lehetőséget teremtett, hogy e tisztség viselői rangjukkal jól vagy rosszul sáfárkodjanak. Voltak, akik felrótták István Lajosnak, hogy származását megtagadva az állampárt "kiszolgálójává" vált, s karrierjének érdekében "behódolt" a rendszernek. Ám ő büszke volt arra, hogy anélkül, hogy ennek érdekében aktívan tevékenykedett volna, osztályidegen létére a megye és az ország vezetői felfigyeltek rá, felismerték benne a becsületes hazafit, bizalmukkal tisztelték meg, s megbízatásában olyan kihívást látott, ami törekvéseinek megvalósítására számos lehetőséget biztosított. Egyesek lakiteleki jelenlétét is úgy magyarázták, hogy a megyei első titkár engedélyével utazott oda, s tulajdonképpen megfigyelőként (kémként) vett azokon részt. Ám aki ismerte István Lajos ars poétikáját, az elhiszi neki, hogy nem bujkálva, hanem nyílt sisakkal akart Lakitelken megjelenni, az megérti, hogy ebbe be kellett avatnia a megyei vezetést is. Népfrontbéli munkásságát szeretett népe érdekében, elhivatottságból vállalta, mégpedig úgy, hogy soha senkinek nem ártott, hogy akin csak tudott, segített, s egyúttal megyéjének, kórházának és szülőfalujának is hasznára vált. Beosztását nem ő kereste, a tragikus körülmények között (a szóbeszéd szerint akarattal megrendezett) balesetet szenvedett dr. Zsigmond László főállatorvos halála után erre felkérést kapott. Ezáltal István dr. számára adódott alkalom, hogy ebben a szervezetben "népben és nemzetben" gondolkodó elképzeléseinek érvényt szerezzen, benne mindig a konstruktív, a békítő és a progresszív ember szerepét valósítsa meg. A beosztás visszautasítása éppúgy felróható lett volna számára, hiszen egy józanul gondolkodó, pártonkívüli mondott volna le – bár korlátolt, de mégis jelentős – lehetőségeiről. Egy nálánál tehetségtelenebb, fantáziaszegény, s főleg egy rossz szándékú, gyűlölettel telt ember sokat tudott volna az ő helyében ártani, amire nem is egy országos példa akadt. István dr. a Hazafias Népront reformereihez sorolta magát, szoros együttműködő kapcsolatban volt Pozsgay Imrével, akinek szemléletváltásáról ékesen tanúskodik saját könyve,¹⁸ s aki a rendszerváltozás egyik legpozitívabb alakjának bizonyult. A Népfronton belüli reformerek egyik vezetőjeként István Lajos részt vett a Népfront megújítási kísérletében. A rendszerváltás után miniszteri biztosként s reformtervezetek kidolgozásával szakmapolitikai tevékenységet fejtett ki. Mindezek alapján azt a határozott véleményünket képviseljük, hogy István Lajos közéleti szereplésének értékelése egyértelműen pozitív kicsengésű.
-----Nyilvánvaló, hogy István Lajos munkásságát csak saját elbeszélése és kortársainak beszámolói, illetve a fennmaradt írásos emlékek alapján ítélhetjük meg. Nem lehetünk senki életének bírái. Ahogy Körmendy Zsuzsanna irodalomtörténész és közíró megállapította: "Hihetetlenül sokféle alap-állásból lehetett a Kádár-rendszerben ellenzékinek vagy félellenzékinek lenni, és ha nem szeretnénk nagyot tévedni, csak finom distinkciók révén akarjunk eligazodni az emberi sorsok és nehéz választások sűrű sötét erdejében." Mi mindenesetre hiszünk István Lajosnak, aki mindenkor nyíltan és őszintén beszélt népfrontbeli küzdelmeiről, eredményeiről, azokkal kapcsolatos lelkiismereti és elvi dilemmáiról, vívódásairól, s egy pillanatra sem kételkedünk pozitív hozzáállásában, hogy minden szándékát, tettét (még az esetleges tévedéseit is) a becsületesség, a segítő szándék és a hazaszeretet vezérelte.
-----Megítélésünk szerint István dr. közéleti tevékenységét a magyar nép hű fiaként teljesítette. Anélkül, hogy származását és világnézetét megtagadta volna, a rendszer adta lehetőségeket felhasználva, szolgálatával mindenkor a magyar nemzet, a trianoni csonka Magyarország, kitüntetetten Vas megye, Szombathely város és szeretett kórháza érdekeit szolgálta. Kibékítő, integráló és nem megosztó személyiség volt, akit barátai és ellenfelei is becsültek. Közéleti munkásságából szakmai előnyei is származtak, mert szolgálati útlevéllel rendelkezett, ezáltal minden fontosabb külföldi kongresszusra kijuthatott, ami nemcsak a legújabb eredmények megismerésére és azonnali átvételére, hanem külföldi partnerek megszerzésére is lehetőséget teremtett. Munkaidő után rendszeresen kijárt a bécsi Hematológiai Intézet orvosi megbeszéléseire, ahol a külföldet megjárt osztrák kollégák beszámoltak a legújabb európai és tengeren túli eredményekről, amiket – még az irodalmi közlést is megelőzve – hazánkban első kézből hasznosíthatott.
-----A rendszerváltozás után Mindszenty bíboros holttestének hazaszállítása első lépéseinek megtételében is közreműködött. Távol maradt a pártpolitikától, az egyforma távolságtartás alapján igyekezett a kérdéseket tárgyilagosan kezelni. Szenvedélyesen és előítéletmentesen szolgálta az általa felismert igazságot, szülőfaluját és a magyar vidék érdekeit. Közéleti funkcióiban nem kereste a meggazdagodást, azt önzetlen szolgálatnak fogta fel.¹⁹ Közéleti emberként is mindig orvos maradt, a szó nemes értelmében vett értelmiségi, akinek nem voltak előítéletei, s akitől távol állt a gyűlölet.

ZÁRÓ GONDOLATOK

Kézenfekvő az a kérdés, hogy vajon mi volt István Lajos sikereinek a titka. Úgy gondoljuk, hogy elsősorban az orvostudománnyal, kitüntetetten a betegekkel szembeni rendkívüli elkötelezettségében kell keresnünk a választ, amely soha el nem fogyó üzemanyagát szolgáltatta munkájának, s amelyhez hallatlan szorgalom, munkabírás és jó értelemben vett becsvágy is társult. Ennek köszönhetően mindig legalább két, de néha öt vasat is tartott a tűzben. István dr. nehéz, de pályája szempontjából szerencsés korban született, amikor az orvoslás háborús megtorpanása után egy új szellem bontakozott ki, amely a hiányos orvos-létszám ellenére számos új szakma születését eredményezte. Ő csalhatatlan "szimattal" ráérzett a fejlődés új irányaira, s – főnökei segítségével – ennek elkötelezett harcosa, úttörője, kiteljesítője lett. Ezeknek köszönhette, hogy nagyon fiatalon vezető beosztásba került, ahol módja és lehetősége nyílott arra, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa. Általában kitűnő munkatársakat választott, akik az ő távollétében is az ő szellemében vitték intézete (osztálya) munkáját. Ennek köszönhette, hogy nyugodtan utazhatott, akár napokra is távol maradhatott. Mert nem az a jó vezető, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a munkahelyén, munkatársaitól feltétlen szolgai engedelmességet követel, s a legapróbb kérdésekben is döntési jogot tart fent magának, hanem az, aki hagyja, hogy beosztottai a saját fejükkel, ám a főnök szellemében gondolkodjanak, munkájukat a vezető útmutatásai szerint, de önállóan lássák el.²⁰ A jó egészségügyi vezető karmester vezet, összhangot teremt anélkül, hogy valamennyi hangszeren a legjobban játszana, ám a jól összeszokott zenekar már karmester nélkül is tud muzsikálni.

Két időskori portré

-----István dr. hallatlan érzékkel hangolódott a haladás új irányaira, amiket szinte mindig bulldog módjára ragadott meg és vitt eredményre. Ehhez a társszakmákból is ki kellett választania munkatársait. Ennek köszönhetően egy nagyon széles interdiszciplináris (szakmaközi) pályán mozgott. Így tette szövetségesévé a klinikai szakmák vezetőit, orvosait, akiknek munkáját a még kimunkálatlan saját határterületük felől erősítette és támogatta. A korszerű orvostudományra ugyanis a XX. században a szakosodás volt jellemző; ám ezzel egyidőben megfigyelhető volt egy integrációs áramlat is, amely magasabb szinten újra összehozta, egymás megtermékenyítésére ösztönözte a szakokra szabdalt területeket, hiszen a munka végső célja és tárgya – a beteg ember – is egy és oszthatatlan. Ilyen integráló szakterületként működtek az ún. szolgáltató-segítő szakterületek, illetve a már korábban hasonló szerepet játszó patológia mellett az aneszteziológia és intenzív orvoslás, a radiológia (ikonográfia) és természetesen a transzfuziológia. Az interdiszciplináris szakember újfajta orvosi szerepet vállalt magára, amelynek főbb tényezői az egyenlőségen alapuló építő mellérendeltség, a szakmai és emberi nyíltság, kollegialitás, kölcsönös segítés, a közös gyógyító és tudományos munka. István dr. eszményi megvalósítója volt ennek az orvostípusnak.

A professzor 85. születésnapja alkalmából, 2007 márciusában, a szombathelyi megyeházán rendezett ünnepségen (jobbról): István Lajos és felesége, Pungor Ernő akadémikus

-----István Lajos rendkívüli ember volt. Valami egészen csodálatos belső hajtóerő ösztönözte, ami maximális sebességre járatta intellektusát. Ez a hajtóerő gyakran munkatársaira és a társszakmák művelőire is átáradt. Hobbija volt az orvoslás, s nincs boldogabb ember, mint akinek munkája és hobbija egybeesik. S emellett még jutott ideje irodalomra, művészetekre is, amelyen belül a magyarság-tudományt, a vérrel kapcsolatos kultúrtörténeti emlékek kutatását (például a vérszerződés szerepét a magyarság nemzetté válásában) éppúgy hobbiszerűen művelte, mint ahogy fiatal korában a labdarúgást, majd a családi és a szűkebb pátria hagyományainak ápolását, vagy éppen a kerti munkát. A maga által megfogalmazott ars poetikája alapján egész életében az emberek, csoportok, táborok és népek között hidakat akart verni, a jó ügyek érdekében barátokat igyekezett szerezni, és még kilátástalannak tűnő helyzetben sem feledkezhetett meg a közösségteremtő, féleleműző harangozásról.²¹
-----Mint minden sikeres embernek, neki is voltak – bár talán kevésbé, mint másoknak – ellenségei. Ezek egy része pusztán irigyelte sikereit, ami vulgáris és sajnos általános emberi tulajdonság. A tettvágytól és nemes becsvágytól hajtott embereket az iskolától az életpálya végéig szokás pejoratíve strébernek (törtetőnek) nevezni. Ám ez csak akkor ítélendő el, ha az érdekelt mások testén átgázolva, vagy tisztességtelen módszerekkel kíván érvényesülni. Az eredményeket irigylő pályatárs bírálatával gyakran saját magát igyekszik sikertelenségéért felmenteni, s nemritkán saját lustaságát, kényelmét takargatja. Nyilvánvalóan balgaság volna az ilyen embereknek megfelelni akarni. Voltak – amint azt már említettük –, akik István dr. közéleti pályafutásában találtak kivetnivalót, s az ő állítólagos elvtelen megalkuvásával szemben saját elvhűségüket hangsúlyozták, arra esetleg nem is gondolva, hogy tehetségtelenségük miatt senki semmire sem kérte fel őket. Voltak persze olyanok is, akik hátulról, vagy akár szembe is támadták, akadályozták, fúrni igyekeztek, ám ármánykodásuk legfeljebb kellemetlen órákat, napokat okozott, de eredményt nem ért el.

Dédunokájával, Áronnal

-----A látszatra jogos bírálóknak nem szabad elfelejteni, hogy egyrészt a másik fél nem hallgatható már meg, másrészt a diktatúrában az elért eredmények kényszerű kompromisszumok következtében jönnek létre, ezért az eredeti szándék és cél az eredményekben esetleg csak korlátozottan érvényesül. A parancsuralmi rendszerben a közéleti személyiség – főleg, ha nem azonosul a diktatúra célkitűzéseivel és módszereivel – lényegében gúzsbakötve táncol. Az egyes (vitatható) ténykedéseket hiba lenne az egész életműre kivetíteni, sokkal inkább helyes az egyes epizódokat az egész életműnek alárendelni, s annak fényében értelmezni. Csakis az össztevékenység pozitív mérlege a fontos, amivel szemben a vitatható, nehezen értelmezhető részletek elenyésző kisebbséget alkotnak.
-----"A professzor" szép kort ért meg, ami nem mindig előnyös belépő a maradandóság csarnokába. Mert – mind a munkatársak, mind a betegek – az öregedő orvost még életében óhatatlanul kezdik lassan elfelejteni, "leírni", míg ha valaki élete zenitjéről zuhan le – mint például a sikereinek teljében lévő Szabolcs professzor – az jobban megrendíti és felkavarja a kortársakat. Bizonyára helytálló az a megállapítás, hogy a kor nem érdem, hanem Isten adománya. Ám a tartalom, amivel ki-ki az életéveit megtölti, az már az egyén teljesítménye és érdeme. Többnyire sajnos csak akkor ismerjük el pályatársainkat, ha meghalnak. István Lajos ez alól kivételt képezett, mert érdemeiről, eredményeiről a 80. és a 85. születésnapja alkalmából is ünnepi üléssel emlékezett meg Vas megye és Szombathely város közönsége és a kor- és pályatársak.²²
-----István Lajos kétségkívül a Markusovszky Kórház egyik legemblematikusabb egyénisége, országos hírű orvos volt. Nem szégyellt tanulni elődeitől és kortársaitól, s anyaintézete hagyományaiba belesimulva a nagy példaképek etikai és szakmai krédóját magas szintre fejlesztette. Látóköre azonban mindig túlterjedt az általa vezetett osztályon (intézeten), vigyázó szeme az egész kórházat, a magyar hazát, sőt a nemzetközi lehetőségeket is pásztázta. Eszménye az volt, hogy a magyar egészségügyet a nyugati fejlett kapitalista országok szakmai színvonalára emelje. Ezt a célt bizonyos területeken meg is valósította. Szóban és tettben kiállt Magyarország európaisága mellett. Vállalta a küldetést, amit a sors – hic et nunc – számára kijelölt. Bíznunk kell abban, hogy küldetése nem volt egyedi. Pedagógiai működésével egy magyar, két amerikai professzort, öt hazai osztályvezető főorvost s más vezető beosztású orvosokat, gyógyszerészeket adott a tudománynak. Hinnünk kell a fejlődésben, amely azt eredményezi, hogy az utódoknak különbeknek kell lenni a mestereiknél. S bár vannak rendkívüli kivételek (István doktor minden bizonnyal ezek közé tartozik), a fejlődés általános trendje nem törhet meg. Igazat kell adnunk Schumannak, aki szerint: "Az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem megint csak mestereket."

Baráti poharazás Pusztay János professzorral

-----Kiemelkedő szakmai, emberi és szociális tulajdonságai István Lajos professzort a megye nagyjai közé emelik. "A fák állva halnak meg." István Lajos is állva halt meg. Augusztusban, amikor a természet érleli életadó gyümölcseit. Ezeknek is le kell válniuk az anyanövényről, el kell szakadniuk a természettől, mintegy meg kell halniuk, hogy közkinccsé válva életet adhassanak. István Lajos fizikailag egy ilyen érett, gazdag gyümölcsként vált el tőlünk, hogy szelleme velünk maradjon. Élete, elvei, értékrendje és európaisága példa lehet a ma embere és főleg a ma fiatalja számára.
-----E sorokkal hálával és kegyelettel adózunk neki, s fájó szívvel búcsúzunk tőle, aki gazdag életművével kiérdemelte az utókor megbecsülését és emlékezését. Ha valakire, őreá bizton illenek Arany János Széchenyi emlékezetére írt sorai:

"Nem hal meg az, ki milliókra költi /
Dús élte kincsét, ámbár napja múl."

FÜGGELÉK

Szolgálatban
Dr. István Lajos 80 éves. [Előszó]

István Lajos dr. ötven éve, csaknem két emberöltőnyi idővel ezelőtt, a háború zivatarai miatt kalandosan elnyert diplomával kezdte meg orvosi pályáját a közkórházban Szombathelyen.
-----Mindig nyugtalan ember volt a szó jobbik értelmében. Nem szereti az állóvizet, pezseg körülötte a levegő. Szakmáját kezdettől széles palettán gyakorolja, de mellette sok más is érdekli. Igazán illik rá a "közéleti ember" jelző, lehet hogy azért, mert erre elhivatottságot érez, de lehet, hogy azért, mert mások bizalmat fektetnek belé, és ennek a bizalomnak igyekszik megfelelni. Számos orvosi, szakmapolitikai és közéleti szervezetnek volt hosszú pályája során választott vezetője. Bár a politikát csak kívülről szemlélte, de ötvenhat előtt és után is megtalálta azokat a fórumokat, ahol elvtelen kompromisszumok vállalása nélkül is tudott városának, térségének érdekében szolgálni. Számos országosan is igen jelentős funkciót viselt: hosszú ideig Ő volt szűkebb szakmája, a hematológia és transzfuziológia országos szervezetének és a kollégiumának első embere, volt miniszteri biztos is a vérellátás reformja élén. Ezzel együtt mindig megmaradt szombathelyi polgárnak, és mindig érezhetően a Markusovszky Kórház, az első és egyetlen munkahelye szolgálója maradt. A nyugdíj számára csak kötöttségmentes nagyobb lehetőséget jelent. Irigyléssel árnyalt bámulattal tapasztaljuk, hogy nyolcvanévesen is milyen lendülettel, milyen agilitással próbál feladatainak megfelelni a Vas Megyéért Egyesület élén, vagy a Kórházi Trombózis Szolgálat szervezése terén.
-----Professzor úrnak nem kívánunk nyugalommal, pihenéssel töltendő nyugdíjas éveket, inkább kívánunk jó egészséget a maga által vállalt szolgálat gyakorlásához.

-----Szombathely, 2002. március 23.

-----Dr. Horváth Boldizsár: Szolgálatban. Dr. István Lajos 80 éves. [Előszó.] Szerk.: Pusztay János. Savaria University Press, Szombathely, 2002. (Documenta Savariensia, 5.)

Búcsú István Lajos professzortól (1922–2007)

A Professzor Úr feladta. Mert bármily szívós és küzdő típus volt életében, hívő ember lévén tudta, hogy van fölöttünk valaki, aki ha elérkezettnek látja az időt, magához szólítja. Orvosként is tudta, hogy olyan a halál, mint a halász, aki hálójába kerítette a halat, s egy ideig még a vízben tartja. A hal még úszik, de benne van a hálóban, s a halász akkor húzza ki, amikor akarja.
-----Szombaton reggel megtörtént a találkozás. Mert a halász így akarta.
-----Ez év tavaszán ünnepeltük a Megyeházán 85. születésnapját. Tele volt meghatottsággal, tervekkel, és szerényen is büszke volt arra, hogy sok évtizedes tudományos munkásságáért a megyében elsőként kapta meg a Széchenyi-díjat. Erre az alkalomra jelent meg az az élete fontosabb fejezeteit összefoglaló könyvecske, melynek címe: "Professzor Úr! Ne adja fel!"
-----S most elment.
-----Elment az az ember, aki kivívott magának akkora szakmai rangot és elismerést, hogy bárhol a világon tárt karokkal fogadták volna. A bögötei jómódú birtokos kőkemény erkölcsi értékekkel útra indított fia olyan volt, mint a középkori céheslegény. Vándorolt, hogy lásson és tanuljon, de mesterleveleivel mindig visszatért a szűkebb hazába, mert használni itt akart.
-----Nemcsak szakmájának nemzetközileg elismert művelője volt, hanem közéleti ember is. E célból szorgalmazta tíz évvel ezelőtt a Vas Megyéért Egyesület létrehozását is, amelynek nemcsak alapítója, hanem haláláig elnöke és motorja volt. Megkérdőjelezhetetlen tudása, erkölcsi tekintélye, diplomáciai érzékenysége predesztinálta arra, hogy csakis ő töltse be ezt a posztot, melyet soha senki nem vitatott. S bár a pártoktól független Egyesület története során voltak olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik politikai erő megpróbálta kisajátítani, de a Professzor Úr is tudta és vallotta, hogy bár az ész kisajátítható és felhasználható, de a jellem soha. S ha valakinek a jelleme és a tartása ugyanolyan erős, mint az esze, azt nem lehet kisajátítani.
-----S bár már az elmúlt hetekben mondta, hogy egy 85 éves ember ne tervezzen hosszabb időre, mint fél évre, tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Amikor kórházba került, akkor is bíztunk szívósságában. Reménykedtünk abban, hogy mint életében annyiszor, felül tud kerekedni.
-----Erős volt, de az örök halász még erősebb.
-----Mi úgy érezzük, hogy rá hatványozottan vonatkoznak az egyik német filozófusnak a gondolatai: "A nagy egyéniségek gyakran többet rombolnak le, mint amennyit felépítettek, mert haláluk szakadékot teremt."
-----Örök halász! Most már Te vigyázol rá. Kérünk, tényleg vigyázz rá!

-----Dr. Ács Zoltán nekrológja a Vas Népe 2007. augusztus 14-ei számában.

Ima Prof. Dr. István Lajos temetésén

Mindenható Istenünk!

A temetési szertartás imáival és énekeivel a Te végtelen irgalmadba ajánljuk Lajos testvérünket, aki hitünk és a tőled kapott kinyilatkoztatás szerint a véges földi életből az örökkévalóságba költözött. Abba a városba, mely "városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be". (Jel 21, 23.)
-----A mi emberi optikánkkal nézve rendkívül gazdagnak láttuk, látjuk István Lajos testvérünk életét. Ezt a gazdagságot olyannak tapasztaltuk, amely az evangéliumi mércén mérve is megállja a helyét, mert "rozsda és a moly meg nem emészti, és a tolvajok el nem lopják". Életének ezeket az értékeit szeretnénk most eléd tenni, Urunk.
-----Olyannak ismertük őt, aki mögéje látott az eseményeknek, mert nem csupán a felszínt, hanem a lényeget is látta. A múlandó történésekben mindig meglátta a maradandót, az időbeli eseményekben az időn túlmutatót, a végesben a végtelent.
-----Istenünk, Te tanúja voltál számos baráti beszélgetésünknek, amikor közösen kerestük azokat a megoldásokat, amelyek értelmessé tehetik emberi életünket. Nem egyszer úgy tűnt, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy értékdevalválódott világban meg akarja valósítani azt, aminek értelme van, ami túlmutat önmagunkon, és teljessé teszi az emberi életet.
-----Istenünk, az evangéliumok tanúbizonysága szerint a Te szent fiad, Jézus Krisztus gyógyító tevékenységével éreztette meg velünk, hogy mennyire fontos az ősbűn egyik tragikus következményének, a beteg embernek gyógyítása. Lajos testvérünk ebben nagyszerű partnered volt, aki egész életét a lelkiismeretes gyógyításnak szentelte. Az Ő orvosi tevékenysége során nem kevesen szabadultak meg a betegségüktől, nyerték vissza az egészségüket, és tudták kiteljesíteni emberi életüket. Nagyon sokan hálával gondolnak arra az időre, amikor orvosi munkája eredményeképpen nyerték vissza egészségüket. Remélhetőleg imáikba foglalnak és elmondanak érted, Lajos testvérünk, egy fohászt most, amikor erre legnagyobb szükséged van.
-----Istenünk, Lajos testvérünk élete nem volt szél ingatta nádszál. Elvei voltak, amelyekhez mindig ragaszkodott, és következetesen azokhoz is igazította az életét. Ezt sugározta minden megnyilatkozásával családjának, városának, országának, de leginkább az orvosi társadalomnak. Kereste, kutatta, mit is kellene tenni kinek-kinek a maga területén, hogy teljesebb legyen emberi életünk. Ilyenkor éreztem át, hogy nem a felszín emberével találkozom, hanem egy mélyen gondolkodó ajándékozott meg életének rendkívül tartalmas óráival.
-----Istenünk, te azt is világosan látod, hogy Lajos testvérünk a párbeszéd embere volt. Megtalálta a szót a különböző vallási és politikai nézeteket vallókkal, akiket az emberi és az örök értékek alapján törekedett egymáshoz közelebb hozni. Ezáltal lett ő a társadalmi megbékélés fáradhatatlan apostola. Öröm volt vele együttműködni, mert a tudós pontossága, a másik ember megbecsülése átizzott minden tettén és megnyilatkozásán.
-----Istenünk, te jól tudod azt is, hogy halálos ágyánál állva a te szent fiad által rendelt betegek szentségében részesítettem őt. Akkor, amikor már az orvosi tudomány nem tudott segíteni, e szentségből áradó kegyelem révén te fogtad meg a kezét, és segítetted át őt a földi életből az örökkévalóságba.
-----Tudjuk jól, hogy emberi gyengeségeink következtében nem egyszer vannak helytelen döntéseink és tetteink. Irgalmas Istenünk, kérünk téged, bocsásd meg neki élete folyamán elkövetett bűneit, és fogadd be őt az örök hazába.
-----Vigasztald meg hozzátartozóit és mindazokat, akiknek a szíve most szomorúsággal van teli. Ébreszd fel bennük a hitet, hogy hinni tudjunk ígéretedben: Lajos testvérünknek csak a földi élete ért véget, ám ami benne hallhatatlan, a lélek, odaát tenálad tovább él az örökkévalóságban.
-----Személyében a mester, tanító távozott. Azok közül a tanítók közül való volt ő, akiknek azt ígérted, hogy "akik másokat az igazságra vezettek, ragyogni fognak, miként a csillagok". Ragyogjon az ő szellemi fénye nem csupán városunk és az orvostársadalom emlékezetében – ezek előbb-utóbb elhalványulnak –, hanem a te országodban is.

-----Ámen.

-----A temetési szertartást vezető Horváth József pápai prelátus búcsúztatója.

Búcsú István Lajostól

Kedves Gyászoló Közönség!

A temetés mindig egyúttal számvetés is. Elgondolkodhatunk elhalt embertársunk és a saját életünkről és halálunkról. Egyáltalán a halál értelméről, méginkább értelmetlenségéről. Mert a halál egy csapásra foszt meg valamennyi szellemi és fizikai kincsünktől. Szellem, lélek nélkül az ember élettelen anyaggá redukálódik. A halál tulajdonképpen a születés és az élet botránya, paradoxona. Önmagunkat is áltatva, voltaképpen mindannyian halálraítéltként éljük csalóka életünket, amely a halál dimenziójában értelmetlennek tűnik. Mert miért kell meghalnunk, ha egyszer megszülettünk, és miért születünk meg, ha úgyis meg kell halnunk? Kínzó kérdések ezek, amikre csak a túlvilágba vetett hit adhat vigasztaló feloldozást. Ellenkezne a teremtői isteni logikával, ha a "társteremtőként" is megtisztelt Isten-képmás-embert végső megsemmisülésre rendelte volna az az Isten, aki a teremtés csodája után a világmindenségbe kódolta az energia megmaradását. Az nem lehet, hogy életünket, amely egyszeri alkalom az önmegvalósításra, Sziszifosz módjaként rendelte volna leélnünk. Ám, ha van túlvilág, akkor a halál már nem végállomást, nem visszafordíthatatlan veszteséget jelent, hanem csak átszálló helyet. Mindannyian egy csónakban evezünk. A meghalt csak előre megy oda, ahova mindannyian tartunk. A tér és idő korlátaiba zárt evilági ember lelke, felszabadulva a test börtönéből, egy végtelen, reményeink szerint boldog állapotba kerül. Kübler-Ross, a svájci születésű amerikai pszichiáternő, a tanatológia egyik prominens képviselője a halált ahhoz hasonlította, mint mikor a pillangó elhagyja csúf bábját, s a korábbinál szebb és szabadabb életet kezd. Lajos testvérünk reményeink szerint már találkozott a szentté dicsőült, elhalt kisfiával az örök hazában. A halál paradox módon meghozta számára az eszkatalogikus gyógyulást. Ne sajnáljuk hát, hiszen ahol ő van, ott már nincs se könny, se fájdalom. Ám még a legoptimistább feltételezés sem oldja fel a családtagok, az özvegy s a gyermekek gyászát, amely a végleges elválástól terhes. Az elválás kezdetben fel sem fogható, de később napi teherként, árnyékként kísért éjjel-nappal. Ennek feldolgozásában segít a hit, a remény és a szeretet, mely nemcsak a továbbélésben, hanem a síron túli szeretetben is hisz, egyúttal a boldog újratalálkozásban reménykedik.

-----Dr. Széll Kálmánnak a temetésen, 2007. augusztus 27-én elhangzott beszéde befejező részlete.

Dr. Marton Éva emlékezése

Egy alkalommal néhány nőbetegünk kiment a sarki ABC-be vásárolni. Egyiküket lopáson kapták. Jegyzőkönyvet vettek fel és közölték vele, hogy feljelentik. István professzor akkor jött vizitelni, amikor az osztályon az eset kiderült. Felhívta a bolt vezetőjét és ezt mondta: a látszat ellenére ez egy nagyon súlyos állapotú beteg, aki néhány hónap múlva meg fog halni. Neki és családjának is elviselhetetlen terhet jelentene, ha a lopás kiderülne. Mondják meg, hogy mennyivel károsította meg a boltot, azonnal átküldöm a pénzt (125 Ft volt), és nagyon kérem, semmisítsék meg a jegyzőkönyvet, tekintsenek el a feljelentéstől – mondta. A boltvezető rövid kérlelés után megenyhült és eltépte a jegyzőkönyvet. Ezután behívta a professzor úr a beteget és elmondta neki, mit intézett. Azzal fejezte be, hogy többet ilyet ne tegyen. Nem alázta meg. Az eset megbeszélés tárgya volt az osztályon és példaként szolgált mindenkinek arra, hogyan bánjunk a betegekkel.

-----Szombathely, 2007. november 30.

Jegyzetek