GRÁFIK IMRE

VASI NÉPMŰVÉSZETI TÁR, I.

FARAGOTT MÁNGORLÓ – SZIMMETRIA A NÉPMŰVÉSZETBEN

----------------------------------------A Néprajzi Múzeum Mesterséggyűjteményében található mintegy négyszáz mángorló között (ld. GRÁFIK 2000. 351) találtunk rá az 54.107.40 ltsz, Jákon gyűjtött példányra. Bemutatását több szempontból is indokoltnak tarjuk. Igényesen megmunkált tárgyról van szó, mely konkrét helyhez, időhöz és alkotó személyhez köthető. A fentieken túl azért is választottuk elemzésünk tárgyává, mert különösen alkalmasnak ítéljük a szimmetria elvének és gyakorlati megvalósításának dokumentálására a népművészetben (első – sajnálatosan élvezhetetlen és értelmezhetetlen, gyenge minőségű illusztrációkkal kísért – megfogalmazásban ld. GRÁFIK 2005).

-----A múzeumi műtárgyak vizsgálata alapján a néprajzkutatás megállapította, hogy a tárgyalkotó tevékenységben a technikai–technológiai fejlődés, s az alkalmazott eljárásokban való jártasság és biztonság, a mesterségbeli tudás a kézművességgel állandósult formák és keretek között foglalkozók körében jutott a legmagasabb szintre. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a legtöbb újítás, beleértve a díszítőeljárásokat és a formai, valamint stílus elemeket is, a korábban céhes szervezetekben, majd később a különböző ipariskolákban, illetve ipartestületi oktatásban képzett mesterek tevékenységéhez köthető ( vö. K. CSILLÉRY 1974). Más megközelítésben: "a műalkotásoknak az a többségében jól elkülönülő csoportja, amit a múlt századból öröklött kifejezéssel, öszszefoglalóan »népművészet«-nek szokás nevezni, tehát a parasztoknak és a velük többé-kevésbé azonos életformát folytató társadalmi rétegeknek a körében érvényesülő tárgyalkotó, díszítő– és ábrázoló művészet az eredetét tekintve mindig is kétféle volt. Egyrészt városi és mezővárosi, tanult, céhes iparosoktól származott, másrészt pedig főként falun élő, de mindenképpen a hagyományozódás útján kinevelődött háziiparosoknak, specialistáknak, illetve a maguk és környezetük számára alkotó parasztoknak, pásztoroknak a kezéből került ki." (K. CSILLÉRY 1977. 15)
-----Jelen tanulmányunkban ebből az utóbbi alkotói körből származó tárgyakat, illetve tárgycsoportot vizsgálunk, az úgynevezett faragó specialisták által előállított eszközöket. Egy fontos vonatkozásban viszont van összefüggés a tanult kézművesek és a tárgykészítésre specializálódott alkotók és termékeik között. Ez pedig az egyén és közösség viszonyának, a népművészet alkotó egyéniségeinek kérdése. Egy kiállítás kapcsán már korábban is úgy véltük, hogy a népművészet értelmezésének egyik alapvető kérdése az alkotó és a közösség viszonya. A díszített tárgyak esetében nem ritka, hogy készítőjük – akár tanult kézműves, akár specialista – szignálta munkáját. S noha a parasztság, a faluk, mezővárosok lakossága nyilvántartotta a kiemelkedő képességű alkotók személyiségét, tevékenységét, készítményeiket vásárolva a közösség kultúrájának részévé tette, kialakított stílusukat elfogadta és magáénak vallotta, a döntő mozzanat a tárgyak elfogadásában nem az alkotó kiléte volt. Az alkotó egyéniségeknek azonban – ma már egyre inkább így látjuk – meghatározó szerepük volt, illetve lehetett a hagyomány formálódásában, a közösségi ízlés befolyásolásában, a népművészet egészének alakításában. Kétségtelen, hogy a népművészetnek vannak általános sajátosságai, mint például az arányok szabadabb kezelése, a kötetlenebb vonalvezetés, a laza vagy éppen tömör kompozíció, egyes alapszínek kedvelése és mindenek előtt, illetve felett a variáló és kombináló képesség. E vonások természetesen sajátjai minden népi alkotónak, de hogy közülük melyik a meghatározó, s az egyes stílussajátosságok között milyen a hangsúlyeltolódás, továbbá, hogy milyen egyedi újítással tudja bővíteni technikai vagy stílus repertoárját, az már egyéníti az alkotást, természetesen a közösség kontrolljának hatása alatt (vö. GRÁFIK 1984–85. 16).
-----A folklór, a népművészet, a népi díszítőművészet kutatóinak vissza–visszatérő problematikája volt az egyéniség. Felismerve, hogy a tárgyalkotó népművészet területén nem mindenhol voltak azonosak az egyéniség lehetőségei (ezzel kapcsolatban, mint különös/sajátos körülményt, illetve adottságot feltárókat, lásd Szelestey Lászlónak fentebb hivatkozott pásztorművészettel kapcsolatos kutatásait!), történt kísérlet az általános jegyek és feltételek számbavételére. Eszerint általánosságban az egyéniséget a következők határozták meg: "a hagyomány, melybe beleszülettek, és amit gyerekkor óta elsajátítottak, jórészt a családban, részben a falu vagy kisváros közösségében. A közösség, mely a hagyományok alapján elfogadta vagy elvetette az alkotást. Itt külön meg kell említeni a divatot, mely sok esetben áttörte a hagyományok korlátait s melynek úttörői a legtöbbször a népi díszítőművészet nagy egyéniségei voltak. Végül, de nem utolsó sorban említem a művészi adottságot, mely a fenti meghatározókat figyelembe véve is megújító eredményeket tudott hozni." (BALASSA 1982. 122)
-----Az alkotói szabadság (s ennek folyományaként a létrehozott tárgy esztétikumának) kérdése összefüggésben van a népművészet társadalmi vonatkozásaival is. Voigt Vilmos megfogalmazásában: "Talán a legfontosabb probléma itt a hivatásosság különböző fokainak megjelenése a folklór jellegű művészetben. Már [...] az egyes jelenségek tárgyalásánál kiderülhetett, hogy a folklóron belül mennyire korlátozottak az alkotó művész lehetőségei [...]. Élettevékenységüknek csak egyik részét szentelhetik a folklór művészetnek [...]. Nemcsak a művészek, a művészet sem válik hivatásossá a folklór keretei között. Ha egyes alkotóművészekkel bekövetkezik is az, hogy hivatásosnak vehető művészekké válnak, e folyamat rendszerint azzal jár, hogy művészetük elveszti folklór jellegét." (VOIGT 1972. 332; vö. VOIGT 1991)
-----A tárgy, illetve tárgycsoport, amelyet kiválasztottunk, a faragással kialakított fa munkaeszközök körébe sorolható. A konkrét tárgy, melyet részletesen elemzünk, egy kézi mángorló. A nalógiák és párhuzamok céljából figyelmünket kiterjesztettük néhány, az adott térségből származó más – részben funkcionális szempontból, részben a megmunkálás tekintetében – összehasonlításra alkalmas tárgyra is. Ez utóbbiak (három darab) jóval korábban, 1912–ben kerültek közgyűjteménybe, de pontos származási hely megjelölése nélkül. A tárgyakat Eisenstädter Ödön adta át a múzeumnak, s az ő adatai alapján Vas megyei gyűjtésként kerültek nyilvántartásba vételre.
-----Mielőtt konkrét tárgyunk elemzésébe fognánk, indokoltnak tartunk egy rövid – esztétikai vonatkozásokat is tartalmazó – filozófiai kitérőt. Egy meggondolandó felfogás szerint a geometria jellege ugyan elvont, de megjelenési körén belül abszolút és hiánytalan elv a művészi gyakorlatban, mely révén oly hatalmas és patetikus jelentőségre jutott, hogy évezredekig monopolisztikusan uralkodhatott a művészi alkotásokon és a műélvezeten, s ez összefüggésbe hozható az ember, illetve a társadalom természet fölötti uralmának – mind belsőleg, mind külsőleg – szűk területre való korlátozódásával. Azaz: "A világnélküli mimézis, a világnélküli díszítőművészet és a világot alkotó művészet látszólag meglepő történelmi sorrendje magyarázatot nyer, ha meggondoljuk, hogy csak a társadalomban egyetemessé vált munka juttatja például a ritmust (de a szimmetriát vagy az arányosságot is) olyan hatalomhoz, amely minden életmegnyilvánulást áthat. Ez a vadászok és a gyűjtögetők életéből még hiányzik, bármilyen jelentős volt is a tánc számára a ritmus; elterjedése ellenére is hosszú ideig kizárólag elvont marad. Csak a munka egyetemessége teremt létszerű lehetőséget arra, hogy az ember a valódi tárgyakat és tárgyi viszonylatokat szintén ritmikus rendben, szimmetrikusan és arányosan szabályozva mimetikusan reprodukálhassa." (LUKÁCS 1969. 257. Kiemelés tőlem – G. I.)
-----A szimmetria szempontjából különös figyelem illeti meg az arányosság kérdését. Ebben az összefüggésben azt a filozófiai-esztétikai okfejtést idézem fel, mely szerint: "a helyes arányosság gyakorlatilag döntő szerepet játszik a mindennapi élet tárgyainak előállításában és használhatóságában. Az ilyen arányosságok helyes meghatározása kétségtelenül kifejezi a tárgyak egyik lényeges szerkezeti elvét, ezért felkutatásuk szükségszerűen központi feladattá válik, hogy a munkatapasztalatokat általánosítani lehessen, el lehessen gondolkodni fölöttük (bizonyos körülmények között a tudomány kezdeteinek eredményeit is felhasználva), és hogy mód nyíljon a termelés technikájának tökéletesítésére is. Az esztétikumba való átcsapás csak azon az úton következhetik be, hogy a gyakorlati konstrukciónak ezek az eredményei zárt, merőben vizuális rendszert alkotnak, s mint ilyenek a közvetlen észlelés tárgyává válnak. De még ez sem szükségszerűen esztétikai: egyszerűen a technikai siker vizuális felülvizsgálatát is jelentheti még. Csak akkor válik esztétikaivá, ha ez az észlelés a felidézésbe csap át, vagyis, ha az arányok vizuálisan megvalósult rendszere képes arra, hogy ilyen hatásokat váltson ki. Ennek természetesen hosszú előtörténete van: a sikerült munka, a könnyen kezelhető és hasznos tárgy stb. miatt érzett jókedv szükségszerűen olyan örömérzéseket vált ki, amelyek kétségkívül tartalmazzák már az általunk megadott, esztétikai értelemben vett öntudat fokozódásának csíráit. Az átmenetek itt rendkívül elmosódottak, ugyanazok a tárgyak ugyanabban az emberben a hasznosság miatt érzett örömtől az esztétikai felidézésig az élmények széles skáláját válthatják ki, és ez nemcsak azt bizonyítja – Kanttal szemben –, hogy a kellemes nem az esztétikum metafizikusan merev ellentéte, hanem egyben az egész szféra esztétikai jellegének egyik sajátossága is." (LUKÁCS 1972. I. 145)
-----A kultúra- és művészetelméleti kutatások egyaránt bőséggel szolgálnak példákkal (a természet és) az emberi műveltség legkülönbözőbb területeiről a szimmetria jelenlétére, megnyilvánulási formáira, módjaira. Hivatkozott könyvében Franz Boas gazdag példatárat felsorakoztatva úgy fogalmaz, hogy: "A díszítő művészetnek még a legegyszerűbb formáiban is megtaláljuk a szimmetrikus alakot." (BOAS 1955. 32; BOAS 1975. 144)
-----A művészi megformálás elemi eszközeinek számbavétele kapcsán Verebélyi Kincső a következő megállapításra jut: "A ritmus, az arány, a szimmetria, az aszimmetria stb. olyan absztrakt formák, amelyek önmagukban tartalom nélküliek, és lényegében véve tetszés szerinti tartalmakra vonatkozhatnak. Éppen a díszítőművészetben, azon belül is az ornamentikában képesek önálló formává alakulni. Mivel a díszítés voltaképpen az emberi kultúra kezdetei óta jelen van, az emberi lényeg egyik elemének tűnik." (VEREBÉLYI 2002. 46)
-----A fentiek és a népművészeti kutatások által felhalmozott adatok ismeretében nem meglepő, hogy a népi kultúra tárgyain a díszítményszerkezetek rendezési elveit illetően a díszítmények egyik jellemző vonása a szimmetria. A továbbiakban egy konkrét tárgy művészi megformálását példaként értelmezve, a tárgyon található díszítményrendszerek éppen ezt a hangsúlyos elemét, a szimmetrikus elrendezést tesszük vizsgálat tárgyává. Más megközelítésben: a folklór jellegű díszítőművészet "elemi formakészlete és stílusrétege" köréből egy olyan kompozíciós elv érvényesülését elemezzük, mely önálló elvként is működhet, és nem kötődik korstílushoz (vö. VEREBÉLYI 2002. 47 és 55).
-----Kiválasztott tárgyunk esetében ismerjük a készítő nevét, a készítés időpontját és valószínűsíthetjük a készítés helyét is. A szerzeményezés dokumentumai szerint a tárgyat Hajós Pál készítette, aki eredendően gazdálkodó ember volt, majd később úgynevezett "erdős" lett, s afféle ezermesterként emlékeztek rá. Egyházasrádócról került Jákra, lehetséges tehát, hogy a tárgyat is már az utóbbi településen faragta. Unokája, Koltai Lajos, akitől a tárgyat a múzeum megvásárolta, a készítés helyét nem tudta pontosítani.
-----A tárgyat Kresz Mária vásárolta 1954 szeptemberében a Vas megyei Ják községben. A mángorló, helyi megnevezéssel "lapicka" vagy "dörgölő" egy darab keményfából készült. Kresz Mária leírása szerint: "Nyeles, nyele felé elkeskenyedik, nyele végén tulipánszerű faragás, a nyél kezdeténél pedig barokkosan összeszűkül. Vésett díszítésű. Szélesebb vége, kb. a mángorló egy harmada kerettel elválasztott, ebben egy nagy és alatta két kis rozetta. Az elválasztó részben évszám és név: 1853 H A J. Ebből az elválasztó csíkból kinő és a nagyobbik szakaszban foglal helyet egy aszimmetrikusan befelé hajló kis virág, egy nagyobb és egy kisebb virággal és levelekkel. A nyél felől egy nagyobb virág nő ki, két oldalt két-két kisebb elágazással. A keret vésett zegzug vonalból áll. A nyél végének tulipánja középütt átlyukasztott s ezt is díszíti két kis leveles ág."
-----Más leírás a mángorló lapjának díszítményét karcolt technikával kialakítottnak véli, s a keretezést farkasfogas mintájú díszítésként értelmezi.
-----A tárgy hossza 68 cm, legnagyobb szélessége: 14 cm, vastagsága: 2,5 cm. Állapota: kissé rongált, szúrágott, a végén égésnyomokkal.
-----A tárgyat egészében szemlélve, a vizuális érzékelés első szintjén, a dekorált felület díszítményrendszerében felismerhető a szimmetria, illetve a díszítmény(ek) szimmetrikus elrendezésének bizonyos formái, pontosabban a tárgy felületének díszítésében a szimmetriára való törekvés. Az alkotásfolyamatot ugyan jelen esetben nem tudjuk rekonstruálni, de úgynevezett specialistákkal és népművészekkel, illetve népi iparművészekkel folytatott beszélgetések alapján a famegmunkálás, faragás munkálatai során három, viszonylag jól megkülönböztethető – szimmetriát eredményező – motivációt tudunk elkülöníteni:
-----

-----1. Teljes értékű szimmetria

-----2. Részleges szimmetria

-----3. Szimmetria betét

-----4. Szimmetria hatás

-----A különböző szimmetrikus formák felismerése és áttekintése során már Franz Boas megfogalmazta, hogy: "Nehéz megérteni azokat az okokat, amelyek a szimmetrikus formák széltében elterjedt használatához vezettek. A karok és kezek szimmetrikus mozdulatai fiziológiailag meghatározottak. A jobb és bal hajlamos szimmetrikusan mozogni; ugyanannak a karnak vagy mindkét karnak a mozdulatait gyakran ritmikusan és szimmetrikusan hajtják végre jobbról balra és balról jobbra. Hajlandó vagyok ezt a tényt tekinteni az egyik alapvető meghatározónak, mely egyenlően fontos az emberi és az állati test szimmetriájának szemlélésével; nem mintha a rajzokat jobb és bal kézzel készítenék, hanem inkább úgy, hogy a jobb és a bal kar mozdulatainak érzése váltotta ki a szimmetria iránti érzéket." (BOAS 1975. 144)

Teljes értékű, függőleges tengelyű szimmetria	Tükrözött szimmetria

-----A teljes értékű szimmetria kapcsán ki kell térnünk arra a – jelen tanulmányunk megfogalmazásakor még inkább csak valószínűsített, mintsem nagy mennyiségű anyagon végzett elemzés alapján igazolt – föltevésre, miszerint a középpontú elrendezés a népművészetben nem tekinthető jellemzőnek. A motívum [összetett motívum, motívumok (!?)] középpontú szimmetrikus elrendezése elvileg és gyakorlatilag is több kérdést vet fel. Elsőként például azt, hogy a szimmetrikus elrendezés egyfelől bizonyos mértékű tudatosságot és szigorú önfegyelmet követel az alkotótól, másfelől alapos anyagismeretet és rendkívül biztos technikai–technológiai tudást. Másodsorban például azt, hogy a népművészetben, különösen a tárgyalkotó népművészet úgynevezett virágkorában fokozatosan halmozódnak, sokasodnak a motívumok, s ez a folyamat eleve nehezíti a középpontú szimmetrikus elrendezés lehetőségét.
-----Hasonlóképpen az ilyen irányú módszeres vizsgálatok és számítások hiányában, egyelőre inkább csak becslésen alapuló vélekedésnek tekintjük azt a következtetést, hogy a szimmetrikus elrendezés a népművészetben is többségében a függőleges tengely mentén történik. Ezzel kapcsolatban is idézzük Franz Boas véleményét: "A horizontális szimmetria túlsúlya és a vertikálisnak a ritkasága feltehetően a függőleges szimmetrikus mozdulatok hiányából származik – kivétel az olyan ritmikus mozgás, mint a karoknak felváltva való felemelése és leeresztése –, valamint a vertikálisan szimmetrikus természeti formák ritkaságából. A természetben általában több lényeges különbséget látunk függőleges irányban, mint vízszintesben. Az állatoknál a lábak, a törzs és a fej különböző szinten vannak. A tájképen a föld, a fák, a hegyek és az ég függőlegesen következnek. Másfelől a vízszintes sorban inkább találunk azonosságot vagy analóg formák változatosságát. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a díszítő művészetben gyakori a mintájukban lényeges különböző vízszintes szalagok sorozata, míg egy–egy vízszintes szalagban szimmetriát, ritmikus ismétlődést látunk, vagy a hasonló formák változatait." (BOAS 1975. 145–146)
-----A szimmetrikus minták, illetve a minták szimmetrikus elrendezése – mint arra a filozófiai/esztétikai fejtegetésekben már utaltunk – eredeztethető a tárgyak készítése során alkalmazott technikai megoldásokból, illetve kapcsolatba hozható a tárgyak kidolgozásában érvényre jutó technológiai eljárásokkal. Egyes esetekben ez nyilvánvaló (például fonás, szövés, korongozás), máskor, például a kézi faragású tárgyak körében ez nehezebben érvényesül, de a fa tárgyak esztergálása ugyancsak a forma szimmetriáját eredményezi. A kézi mángorlók vonatkozásában ez utóbbi megoldás részben a nyél kialakításában, részben pedig a mángorlóhoz tartozó rúd megformálásában figyelhető meg.
-----Szimmetriát eredményezhet a díszítő formák egy másik általános eleme, a ritmus. A ritmikus ismétlődés révén egyszerű és bonyolult szimmetrikus alakzatok egyaránt létre-hozhatók. Franz Boas ezzel kapcsolatban – pontos tárgyelemzéseket végezve – a következőket írta: "A szimmetriához hasonlóan a ritmikus ismétlés általában vízszintesen halad, jobbra és balra, bár ez nem olyan uralkodó jelenség, mint a szimmetriánál. Az azonos vagy hasonló formák felhalmozása éppen olyan gyakori a természetben, mint a vízszintes szimmetria. A növények leveleik vertikális egymásutánjával, a faágak, a kőrakások, az egymás mögött emelkedő hegyvonulatok a hasonló elemek függőleges elrendezését sugallják. Mégis sokkal gyakoribbak a vízszintes csíkokban való ismétlések, mint az egyszerű vonalak egyszerű sora, vagy a szabályos rendben visszatérő változatos alakok sorra következése." (BOAS 1975. 154)

Hasonló motívumokat felhasználó szimmetria

-----Amennyiben pedig a díszítmény(ek) szimmetrikus elrendezését, mint szerkesztési elvet és módot értelmezzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy: "A folklór műalkotások szerkezete rendkívül fontos tényező, fontosabb, mint a hivatásos művészetek esetében. A szerkesztési módot itt is aligha tarthatjuk tudatosnak, individuálisnak, e téren is a műfaj a legfontosabb rendező kategória. Ezen túlmenően azonban bizonyos általános jellemvonásait is felfedezhetjük a folklór művek szerkesztésének. Egyelőre két ilyen szerkesztésbeli sajátosságot ismerhetünk fel világosan. Az egyik az egycsúcsú vagy monocentrikus szerkesztés. Ezen azt értjük, hogy egy folklór képzőművészeti tárgyon egyetlen központi tény vagy jelenet van [...]. Első tekintetre ezzel a szerkesztési elvvel szemben áll a második, amelyet gyakran a folklór paralellizmusának neveznek. Ez a szembeállítás csak látszólagos, és pontosabban arról van szó, hogy e kétféle szerkesztési eljárás, a különböző műfajok megkövetelte különbségeknek megfelelően, egymást messzemenően kiegészíti. A párhuzamosság vagy paralellizmus szó magában sem eléggé szerencsés kifejezés, mivel e szerkesztési elvnek nem az a lényege, hogy valami párhuzamosan ismétlődik meg benne." (VOIGT 1972. 320)
-----A szimmetria különböző érvényesülési formáit, illetve módjait vizsgálva, mint azt jelen tanulmányunk példái is mutatják, a tárgyformáló művészetben a szimmetria általában, s – talán csak a középpontú elrendezés esetében nem feltétlenül – szükségszerűen feltételezi az alkotó elemeknek a tengely mentén való, minimálisan ismétlését, vagy éppen többszörözését. Ilyenformán a szimmetria kialakulásában, létrejöttében – legalábbis bizonyos megszorításokkal – a tárgyalkotó népművészetben jelen van az additivitás, akár mint spontán érvényesülő, akár mint tudatosan alkalmazott szerkesztési eljárás. A szimmetriának ez a törvényszerűsége kapcsolatba hozható általában a folklór alkotások szerkesztésének egy másik általános elvével, illetve gyakorlatával: "Népművészeti tárgyakon igen gyakori az olyasfajta ábrázolás, amelyen egymás után, sorozatban következnek azonos figurák [...]. Ezt a fajta szerkesztést egyszerűen additívnak nevezhetjük, és a folklór művészet legáltalánosabb szerkesztési eljárását láthatjuk benne." (VOIGT 1972. 321. Az additivitással, mint jelrendszert generáló elvvel, illetve gyakorlattal kapcsolatban ld. GRÁFIK 1992a. 40–42)
-----A monocentrikus és az additív szerkesztési gyakorlat összefüggéseit tárgyalva a folklór művészetekben Voigt Vilmos megállapítja, hogy: "Az előbbi voltaképpen az elemi művészi egységek elemi megszerveződésének módjára utal. Mivel pedig ezek nem adják fel a maguk önnön kis értelmüket egy nagyobb méretű szerkesztés keretei között sem, ez utóbbiak számára nem marad más lehetőség, mint az, hogy e különféle, autonóm részleteket puszta egymás mellé helyezéssel, additív, összeadó szerkesztéssel csoportosítsák mégis nagyobb művészi egységekbe. Az additív vagy a monocentrikus elv nagyobb mérvű érvényesülése természetesen művészetektől, történeti korszakoktól is nagy mértékben függ. Az is magától értetődő, hogy az egyes korszakok, művészetek, műfajcsoportok és műfajok önálló, apróbb stílus– és szerkesztési sajátosságokkal is rendelkeznek." (VOIGT 1972. 327)
-----A népművészeti tárgyakat szemlélve azt kell tapasztalnunk, hogy a teljes értékű szimmetria megvalósult formái csak relatív értelemben tekinthetők tökéletesnek. Az egyes alkotók keze alól kikerült tárgyakon a díszítmények szimmetrikus elrendezése szinte sohasem hibátlan. Ez természetesen nem von le semmit értékükből, sőt bizonyos értelemben éppen ez teszi egyedivé, vagy ez is egyénítheti a tárgyat. Mindez elsősorban a kézimunkával előállított tárgyakra érvényes. A tárgyformáló népművészetben, ebben a vonatkozásban változást a különböző technikai fejlesztésű, kisgépekkel történő tárgykészítés eredményezett. "A kézimunkával készült tárgyaknál a vonalak élessége, a formák szimmetriája, a felületek szabályossága, a színárnyalatok egységessége nem olyan mértékű, mint a géppel előállított tárgyaknál. Ez a fajta formai tökéletesség más jelentéseket közvetít a szemlélő felé, mint a kézzel létrehozott tárgyak esetében. Tehát azt mondhatjuk, hogy az előállítás új technikái, amelyek kívül esnek az esztétikai szegmentumon, befolyásolhatják a formák elrendezését [...] úgy, hogy pontosabbá és tökéletesen szabályossá teszik azokat." (MAQUET 2003. 206–207)
-----A tökéletesség és a szabályosság azonban nem esztétikai kategória, s ilyenformán a népi kultúra, az anyagi műveltség "esztétikai többlet"-tel rendelkező tárgyainak sem követelménye. Követelmény azonban, hogy a népművészet tárgyai:

-----I. megfeleljenek egyidejűleg egy köznapi (használati), és egy (több-kevesebb, de a primer használati funkciót nem gátló, illetve megakadályozó "túlformált"-ságból adódó) esztétikai funkciónak,

-----és/vagy

-----II. megfeleljenek egy összetettebb ünnepi (rituális, szimbolikus, érték stb. vonatkozásokkal is felruházott) funkciónak, és egyidejűleg különös, különleges (más tárgyak közül kiválóan, esztétikai élményt is nyújtó) jellemzőkkel bírjanak.

-----Voltaképpen tehát arról van szó, amit a művészettörténész úgy fogalmaz meg, hogy: "A népi kultúra tárgyi világának jellemzője – és e tekintetben nem mérvadó, hogy törzsi kultúráról vagy európai parasztközösségről van szó –, hogy az esztétikai-díszítő funkció mellett, gyakran attól úgyszólván függetlenül, mágikus, rituális funkciót is teljesít, ezért jelentése lehet szimbolikus vagy allegorikus. Mint ilyen bonyolult jelentés hálózatba kapcsolódik, tehát rituális nyelvezet elemeként is értelmezhető. E jelentések nagy része magától értetődően csupán a kortársak számára érthető, az idők folyamán mind jobban elhalványodik, sőt átalakul." (NÉMETH 1977. 85)
-----Mindezeknek a kritériumoknak a szolgálatában kap szerepet a szimmetria, a díszítmény elemek, a motívumok, a különböző vizuális formák (jelek, képek, szimbólumok, stb.) szimmetrikus elrendezési elve, mely egyik (s esetenként domináns) része általában a művészi alkotó folyamatnak, s jellemző ismérve a folklór jellegű művészeteknek, illetve a tárgyalkotó népművészetnek.

IRODALOM