GÁL JÓZSEF

"SOHA NEM AKARTAM KORSZERŰNEK LÁTSZANI"

BESZÉLGETÉS VÁRNAI VALÉRIA FESTŐMŰVÉSSZEL

----------------------------------------Várnai Valéria fél évszázada jelen van a hazai képzőművészeti életben. Személye rangot ad a csoportos kiállításoknak is. A közös tárlatokról szóló beszámolók szinte egyetlen alkalommal sem hagyják nevét említetlenül. Bizonyára önmaga következetes vállalása, kimagasló mesterségbeli tudása váltja ki az elismerést, a közönség rokonszenvét.
-----Egy közel negyedszázada megjelent interjúban így fogalmazta meg művészi hitvallását: "Soha nem akartam korszerűnek látszani. Engem bosszantanak a humánumnak fittyet hányó, a lefutott nyugati szenzációkat majmoló, utánzó hóbortok. Szerintem az ember magával hozott képességeit, adottságait bontakoztassa ki. Ne kívülről irányítsák! A gondolataival, az egyéniségével összhangban lévő formát keresse. Ha a változtatáshoz nincs meg a belső indíték, motiváció, felesleges a változtatás, a minden áron való újat akarás."
-----Várnai megtalálta az egyéniségével összhangban álló formát. A kiállításairól megjelent méltatások ezt sorra igazolják, sajátos művészi világát találó jelzőkkel, jelzős szerkezetekkel, hasonlatokkal próbálja érzékeltetni.

-----Kiváló művésztársa, Giczy János szerint Várnai a kisvilágok festője. Találó megállapítását életműve igazolja. Interjúnkban is elmondja, hogy elsődleges témái a legszűkebb környezet: a ház, a kert, az udvar, a lakás. Életünk intimitást sugalló részleteit jeleníti meg képein. Művészetét szívesen hasonlítják Krúdy világához, amely – egyik méltatója szerint – az író "vattafinom emlékpárlatait, titkokat sugalló belső tájakat idéz." Festői világát nevezték "hamvas elégiának" "bársonyosan derengőnek", amely "az emlékek könyörtelen, de szépséges távolodását, néha megigézett közelségét juttatja a szemlélő eszébe." Más kritikusa szerint "az egyszerre megnyugtató és fölkavaró" Várnai-képeket az "emlékezet aranypora vonja be, és a megfestett tárgyakon, személyeken ott látjuk, érezzük a gyógyító idő nyomát, de az emlék egyúttal fájdalmas is, sebeket sajogat."
-----Várnai-művészetében – olvasható másutt – az "artisztikum és az idegesítő álomszerűség ötvöződik". Mint például Gulácsynál, tehetjük hozzá. A fölkavaró vagy lecsillapító hatású élményről is szívesen írnak kritikusai. Ez az élmény valójában a művész és a befogadó találkozásának pillanata az alkotásai előtt. "Ez a sajátos azonosíthatóságtudat, az itt már jártam valóságban vagy álmaimban – írta Halmágyi Miklós 1987-ben. – Pedig első ránézésre nem mindig vonzóak Várnai tájai, motívumai. A komor, sötét tónusú színek által felkeltett borongós hangulat, ez a sokféleképpen értelmezhető szomorúság, amely belső és külső, egyaránt elidegeníthetően kellene hogy hasson. És mégis! Szó sincs elidegenedésről. Ismerős minden, valahol mélyen, egyéni vagy kollektív tudatunkban benne rejtezik mindaz, ami Várnai képein látható."
-----A megőrizve változó Várnai művészetét Geszler Mária, a művészkolléga az életpályát áttekintő, lényegre koncentráló rövid esszéjében így foglalta össze: "Ebből a környezetből (ti. a ház, a kert, a lakás) nő ki az a művészet, colorista festészet, ahol a színek szívdobogva élnek, a kompozíciós elvek változnak, de a színek varázsa a késői impresszionistákhoz kapcsolja. Várnai hosszú alkotói élete alatt sokat »föstött « el nem ismerten, mások dicsfényétől árnyékolva, de az idő az értéket mérlegre teszi és Várnai műveit igazi nagy művészetnek láttatja.
-----Korai kemény művei kontúrokkal, objektívebb látásmóddal, csendéletek, szobabelsők, mint Nagy Balogh, csak a lavór, a kisszék, a lámpa magányos fényei.
-----Aztán évtizedekig a mámor, a színek, a plain-air, tájképek és nagyon sárga vasúti bakterházak, remek portrék, virágzások, havazások, lírai absztrakcióig eljutó festészet. Zene.
-----Csodálkozva szemlélem legújabb korszakát, sok figurális kompozíció, kacérkodás a naiv művészettel? Irónia? De naiv művészete is pompásan színes. Frida Kahlo, a híres mexikói művésznő jut eszembe: filozófia, költészet, dráma és tragédia színes sztaniolpapiros csokorba bújtatva, így rejti életét, gondolatait, véleményét és sorsát képei rengeteg remény Zöldjébe Várnai Valéria festőművész is."

-----– Mit tud elődeiről? Honnan jöttek? Kik voltak? Mit csináltak?
-----– Családfánkat apai ágon dédszüleimig, anyai ágon nagyszüleimig tudom visszavezetni. Dédapám neve először az 1865-ben Gálovics Erzsébettel kötött házasságlevélen szerepel "özvegyi állapot" megjelöléssel. Származása helyét az anyakönyvvezető kihúzta. Az 1836. október 23-án, Lövőn született Gálovics Erzsébetnek viszont megvan a születési anyakönyvi kivonata. Dédapám Valera, más iratokon Walera Jánosként szerepel. Ezt a nevet ma már csak egyeneságú unokatestvérem és leánya viseli, aki a férje neve mellé fölvette, illetve megtartotta a Valera nevet.
-----Mészáros dédapám Erdőcsoknyán (ma Csokonyavisonta) kötött házasságot 1865ben. Halotti anyakönyvi bejegyzése 1878-ból Nagyatádról származik.
-----Fiúk, az én nagyapám, Valera János Rinyabesenyőn született 1868-ban. Az 1880-as évek végén vette feleségül a búcsúszentlászlói 18 éves Kopcsándi Juliannát. Nyolc gyerekük született. Kovácsmesterként vasúti pályaőr volt. Népes családjával Somogy, Zala, és Vas vármegyék különböző helységeiben – Ördöghenye, Zalaszentiván, Zalaszentlászló, Siófok, Nagygencs – lakott, attól függően, hogy munkaadója, a vasút hova helyezte. A nyolc gyermek közül apám mellett még két másik fiú is vasutas lett, a legkisebb pedig kereskedő. Két lány is vasutashoz ment feleségül. Julianna nagynéném a Szent Ferenc Betegápoló Rendben vállalt szerzetesi életet, szolgált lepratelepeken, dolgozott műtősként a lippai, aradi, szászvárosi kórházakban. Szászvárosban temették el az 1970-es évek végén. Temetésére sajnos nem mehettünk el. A legfiatalabb lánytestvér, Anna – a keresztanyám – a második világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Fiatalon, 52 éves korában vitte el a rák. Élnek még néhányan, akik emlékeznek áldozatos hivatástudatára.
-----Nagyapa 1920-ban halt meg. Halálhírére Ferenc nagybátyám kézi hajtányon sietett haza vasúti munkahelyéről. Megfázott, tüdőgyulladást kapott s gyorsan követte édesapját a temetőbe. Nagymama ekkor kiköltözött az 52-es őrházból (a Sárvár felé vezető vasútvonal mentén), ahol laktak, s vett egy családi házat Kámonban. Akkor Pozsonyi út 14. volt, amely 1950-ben Felszabadulás, majd Vöröshadsereg útja 175. lett. Ma ugyanezen ház címe 11-es huszár út.
-----Édesapa 1905. szeptember 27-én Németgencsen (ma Gencsapáti) született. Jó kedélyű, szellemes, rögtönzésre, mások szórakoztatására mindenkor képes ember volt. A társaságban az emberek az ő közelébe húzódtak, hogy jókat derüljenek megjegyzésein. A vasút adott neki is kenyeret. Asztalos szakmája mellett mindenhez értett. Ezermester volt. Tevékeny, szorgalmas életet élt. Igaz, a polgári iskolai bizonyítványába a szorgalom sorba az osztályfőnök még azt írta be: csekély. 1983-ban halt meg.
-----Az anyai ágról a következőket tudom. Nagyapám, Horváth György 1854-ben Rábakovácsiban, nagyanyám 1861-ben Nyőgéren született. Népes család volt az övék is. Nagymamám harmadik felesége volt nagyapának. Az elsőt, egy özvegyasszonyt három fiúval vett feleségül. A második házasságából két lánnyal maradt özvegyen. (Mindkét felesége meghalt.) Így Horváth Julianna nagyanyámnak egyszerre öt mostohagyereke lett. Nagyanyám pedig nyolc gyereket szült, akik közül öten csecsemőként meghaltak. Egy iskoláskorúvá serdült kislányt ismeretlen betegség vitt el. A nyolc gyerek közül csak az 1896-ban született Bözsi néni, és az 1906-ban (Fűztűn, Zuggó malomban, anyakönyvezve Pecölben) született Iluska, az anyám érte meg a felnőtt kort. Nagymamám 45 éves korában szülte anyámat, aki jó fizikumú, minden testi és lelki bajt legyőzni tudó, feltűnően szép asszony lett. 96 évet élt.
-----Anyám Valera Tónival 1933-ban kötött életre szóló házasságot a kámoni kápolnában. Én is Valeraként születtem 1936. január 5-én. Első látogatóm Valera nagymama volt, aki misére menve szaladt be a bábaképzőbe megnézni unokáját. Apukám csak a feleségét látogatta meg. Tekintete átsiklott az ágy végében nyöszörgő poronty fölött. Nyilván fiút várt. A Valera nevet a vasút "instrukciójára" a '40-es években magyarosította Várnaira. Azért erre, mert a szegedi mozdonyvezető bátyja már a Várnai nevet választotta.
-----Ők voltak az én elődeim, akiknek körében nagyon szép gyermekkorom volt. Szüleimen kívül két nagymama, keresztmama, nagybácsi kényeztetett. Mindenki sírt, amikor beírattak az iskolába. Emlékezetem szerint nagyon vártam az iskolát. Az utcai kapuhoz gyakran kivittem a kisszékemet, ott üldögélve vártam, hogy valakivel beszélgethessek. Egyszer jött a szép Gizi néni, Vass Gizella, a kámoni iskola (ma Gothard Jenő Általános Iskola) igazgatóhelyettese, akit megszólítottam és elmondtam neki, hogy hamarosan én is iskolába megyek. Ezt ő mesélte el.
-----A családról szólva mondom el, persze hogy érdekelt a Valera név gyakorisága, eredete. Az utóbbiról most sem tudok semmit. A már említett rokonon kívül az interneten is mindössze az első ír miniszterelnök (Eamon de Valera) és a spanyol realista irodalom kiválósága, Juan Valera (1824–1905) neve található.
-----– A művészi tehetségnek szinte minden formája már korai gyermekkorban jelentkezik. A tánc és a zenei képesség fejlesztését tízéves kor előtt iskolai keretben kezdik el. Családjában volt ilyenfajta tehetséggel megáldott ember?
-----– Nem tudok róla, hogy a családban bárkinek is lett volna bármilyen köze is a rajzhoz, vagy más művészeti tevékenységhez. Talán az apukám sokoldalúsága, az anyukám kézügyessége (Dancs Böske varrodájában tanult a szombathelyi Vörösmarty utcában) említhető. Van még egy ellenőrizhetetlen családi hagyomány, amely szerint nagyapám, aki katonáskodása idején Prágában dolgozott, az egyik kapura rákovácsolta a nevét.

szüleivel	A család a '70-es években. Walera Georgina (Julianna), Péter Béláné szül. Walera Mária, Várnai Antal, Várnai Antalné, Zsuzsi kutya

-----– Valéria rajztudására ki figyelt föl?
-----– Sem szüleimnek, sem rokonaimnak nem tűnt fel rajzkészségem, mert kiskoromtól folyamatosan rajzoltam. Ez volt a legkedvesebb játékom. Valójában az általános iskolai osztálytársaim vették észre, hogy a rajzfeladatok megoldása nekem semmiféle nehézséget nem okoz, ezért rendszeresen arra kértek, néha követelték, hogy készítsem el az ő feladatukat is. Ezért a rajzórákon én rengeteget dolgoztam, de előfordult, hogy épp a saját munkámat nem tudtam megcsinálni. A tanárnő fel is hívta anyukám figyelmét, hogy nem készítem el rajzfeladataimat...
-----Amikor nyolcadikos koromban eljött az osztályfőnök hozzánk, hogy a továbbtanulásomról beszélgessen a szüleimmel, én azt mondtam, hogy grafikus szeretnék lenni. Aztán megtudtam, hogy ilyen oktatás csak Budapesten van, ezért azonnal visszavonultam a tervemmel, mert nekem nagyon jó volt otthon. Én sokáig voltam gyerek. Nem gondoltam, hogy az én dolgom kitalálni, mi legyek, ha felnövök. A közgazdasági technikumról, illetve akkor közgazdasági gimnáziumról sem nagyon tudtam, hogy micsoda.
-----Pedig ott kellemes meglepetések értek, nekem tetsző feladatok vártak rám. Például az irodalmi szakkör, ahol operarészleteket is hallgattunk. Tóth Margit tanárnő széles körű műveltségét a mi érdeklődésünk fölkeltésével is kamatoztatta. Komáromi Ernő tanár úr, a mindannyiunk szeretetével körülvett "Kisatom" a földrajztudományok szerelmesévé tett minket. Az igazgatónő, Maróti Pálné néprajzi ismeretekre tanított. Gayer Gyuláné – az óráin arra gondoltam, milyen nagyszerű érzés lehet, ha a tanárnő kinéz az ablakon, s a férjéről elnevezett parkot látja – a magyar nyelvet és irodalmat igyekezett belénk plántálni. Igazi történelmet tanított dr. Szabó József. Az osztály egyharmada volt szerelmes bele. Kijutott a rajongásból dr. Gáspár Sándor és dr. Csordás Zoltán tanár uraknak is. Az elsők között kellett volna említenem a remek tanári karból Bejczy Aranka osztályfőnököt, Pőcze Sára matematikatanárnőt, dr. Abonyi Józsefnét, Zechmeister Médit, dr. Erdőhelyi Ferencnét, akiket nagyon-nagyon szerettem, de az általuk előadott tárgyak (számvitel, matematika, politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus, orosz nyelv) nem férkőztek a szívemhez. Major Miklós (Gandhi) a kémiát okította, Gruber Lajosné pedig a botlábú Várnai Valériát hangolta rá a sportokra. A középiskola az egyéniség formálására sok tantárgyi, pedagógiai, művelődési, viselkedési mintát, példát mutatott meg.
-----Középiskolás éveimet végigkísérte érdeklődésem gyakori változása is. Az első két osztályban olyan jól ment a kémia, hogy Gandhi tanár úr "pláne-tanítványa" lettem. Mindig engem szólított fel, hogy társaim tévedéseit kijavítsam. Apukám kémia-gyűjtemény polcot készített, eszményképem pedig Nobel Alfréd lett.
-----Harmadik osztályban kénytelen voltam csalódást okozni Gandhi tanár úrnak, mert a földrajz kezdett érdekelni. Kisatom pályázatot hirdetett egy képzeletbeli utazásról. El is készítettem egy száztíz oldalas két "kötetes" képzeletbeli ifjúsági regényt Utazás Magyarországon címmel. Saját rajzaimmal illusztráltam, térképeket és képeslapmásolatokat szerkesztettem a pályamunkába.
-----A negyedik osztályban ismét változott az érdeklődésem. Maróti igazgatónő egy népi játékos országos pályázatra nevezte iskolánkat. A kiírás szerint egy olyan népi játékokat magába foglaló összeállítást kellett készíteni, amely az ötlettől a megvalósításig terjedő utat dolgozza föl. Ebben a munkában már számítottak rám az irányító tanárok. A játék jól sikerült, úgy tudom a Népművelés című folyóirat is hírt adott róla. Ebben a tanévben a sport is belépett az életembe. Őrzök néhány oklevelet középiskolai szintű első helyezésekről futásban, kerékpározásban. A Haladás kosárlabda tartalékcsapatának tartalékjátékosa voltam. Kézilabdáztam is.
-----Jelentkezésemet tanáraim az ELTE néprajz szakára javasolták. Tévedés volt. Szakköri szinten a szükséges ismereteket nem lehetett elsajátítani.
-----– A Képzőművészeti Főiskolára való jelentkezés nem merült föl?
-----– Érettségi után – elég sokára – négy évvel, 1958-ban jelentkeztem a főiskolára, elhatározásomban nem volt valami nagy elszántság. Ezért nem is voltam nagyon boldogtalan a sikertelenség miatt. Akkoriban nagyon erős volt a túljelentkezés a főiskolára. Azt mondta nekem valaki: ha a főiskolai mesterek csak egy-egy jelentkező fölvételét segítik, akkor már be is telik a fölvételi keretszám. Persze megpróbáltam itthon, Szombathelyen támogatóra lelni, de a biztatásnál nem jutottam tovább.
-----– A hivatalos főiskolai festőművészképzés ugyan kimaradt az életéből, de volt egy Derkovits Gyuláról elnevezett szakkör, amely még a világháborút követő esztendőkben a szabadművelődési program keretében alakult. Ezt a Derkovits Kört akár magánfőiskolának is nevezhetnénk, hiszen a XX. századi – hivatalos főiskolát nem végzett – vasi festőművészek kiröptető intézménye volt. Ma is sokan, sokszor szívesen emlékeznek vissza rá.
-----– Valakitől hallottam erről a Derkovits Körről. Elhatároztam, hogy munka után én is eljárok oda rajzolni. Fáradságos volt munka után beülni és HB-s ceruzával például gipszfejet rajzolni. Később történt valami. Burány Nándor tanár úr – aki Radnóti Kovács Árpád mellett a szakkör vezetője volt – megállt mellettem, hosszasan nézte a rajzaimat, és azt mondta: Bözsike, vegyél szenet! (Burány tanár úr a lányokat Bözsikének, a fiúkat Jakabkának szólította.) A szénrajzok már kezdtek örömet okozni. Aztán újra váltottunk: Bözsike hozzál vízfestéket, és beállítottunk egy csendéletet. Egy alkalommal Radnóti Kovács Árpád, aki a hozzám képest nagymenőket korrigálta, Burány Árpáddal egyik csendéletemről beszélgetett. Jó volt hallani.

A Derkovits Körben: Sütő Éva, Halasi Mária, Vértesi Péter, Várnai Valéria, Burány Nándor szakkörvezető 1950-es évek második fele. (Jákfalvi Elemér felvétele)

-----A Hazafias Népfront Megyei Bizottsága 1958-ban vagy 59-ben a Derkovits Kör ünnepi kiállítására invitálta az érdeklődőket. A bemutató természetesen a Kör anyagából állt össze. A főrendező Radnóti tanár úr volt, aki saját kezűleg készítette el a nagyméretű tablókat, amelyeken az én munkáim is helyet kaptak. Ezeket a tablókat sokáig a Kör műtermének padlásán tárolták. A műterem a Fő tér 27. számú (egykor Bertalanics-házként emlegették) épület udvari helyiségében, Szilárd Tódor egykori fényképész műterme volt. Egyedülálló jó tulajdonságokkal rendelkezett. A műteremben és annak padlásán rengeteg rajz, festmény (az említett tablókkal együtt), megismételhetetlen műtárgy halmozódott fel. A műtermet a '80-as években megszüntették, zenekari próbaterem lett. A műalkotásokat a padlásra vitték, ahova csak egy mobil létra vezetett. Jónéhány évvel ezelőtt Tóth Csaba festőművésszel megpróbáltunk följutni. Világítás hiányában azonban érdemleges munkát nem végezhettünk. Évekkel később az épület tetőszerkezetét javították, s az itt dolgozó munkásoktól tudtam meg, hogy a padlás "tartalmát" elszállították a szeméttelepre.
-----A hatvanas évektől Mészáros József festőművész állt a Kör élén. Vezetése alatt még jobban fölerősödött a szabadiskolai jelleg. Ő nem határozott meg feladatokat, csak teljesítményeket értékelt. Tanítványaival tartalmas barátságot alakított ki, farsangi bált szervezett. Ha nagyon kértük, verset mondott, mesélt főiskolai éveiről, képeiről, édesanyjáról, Herényről. Jó lenne, ha egyszer a VAOSZ-beli törzsasztalánál ülő Mészárost egy szobrász megmintázná. (A festőművész életpályájáról ld.: SZÉLL Kálmán–SZÉLL Tamás: Barátunk, Mészáros József festőművész (1925–1979) Rendhagyó visszaemlékezés. I–II. In: Vasi Szemle, 2005. 1. és 2. szám. (A szerk.))
-----Mészáros Jóskától Horváth János vette át a Kör vezetését. Ekkor már olyan sokan jártak ide, hogy alig fértünk el.
-----A Derkovits Kör életem fontos "intézménye" volt. A művésztanároktól a munkára való igyekezetet, a türelmet és a munka örömét igyekeztem elsajátítani. A korrektúrák a szakmai nevelés mellett a mindenkihez szóló művészettörténeti tanítás fontos órái voltak. Egymástól is sokat tanultunk. Itt már látszottak kialakulni az egyéniség körvonalai. Természetesen a tanároktól is sokat tanultunk. Mesterek és tanítványok esetében ez – legalábbis egy ideig – talán természetes is.

A Derkovits Körben: Szakács László, Vadas József, Mészáros József szakkörvezető, Várnai Valéria, Vértesi Péter 1960-as évek. (Jákfalvi Elemér felvétele)

-----Józsitól és Horváth Jánostól is igen sokat tanultam. Vannak munkáim, amelyeken határozottan megjelenik hatásuk. Örülök annak, ha észreveszem képeimen Józsi és Horváth János jellegzetes színvilágát vagy az akarattal nem utánozható ecsetvonásukat. Festés közben gyakran eszembe jut, milyen jó lenne a Derkovits Körben lenni és megkérdezni a társakat, mit gondolnak a kép felől, ők mit csinálnának másként. Várkonyi Gyuri és Molnár Sanyi tanácsadásai egykor komoly baráti veszekedésekbe fulladtak, amelyek azzal végződtek, hogy elmentünk az Isisbe (egykori szálloda) Isis csemegét (azaz sültkrumplit) enni, vörösbort inni. (Várkonyi György művészettörténész, Molnár Sándor keramikusművész lett. (G. J.))
-----– A Derkovits köri tanulóéveket követte az 1968-ban a szombathelyi Ifjúsági Házban alakult Fiatal Vasi Képzőművészek Csoportjában – későbbi nevén Vasi Műhely – való részvétel. A Vasi Műhely a Vas megyei képzőművészeti élet második hosszabb ideig működő csoportosulása volt. Az első, a Szent Márton Céh a Kultúregyesület szép- és iparművészeti szakosztályából alakult az 1930-as évek első felében. Az 1945 után szerveződött Derkovits Kör – jellegében, legalábbis részben – különbözött a Vasi Műhelytől. Az előbbi a mesterség alapjaival ismertette meg a tagságot, a Vasi Műhely pedig a már "kész" fiatal művészeknek volt egyik fóruma. Mit jelentett Önnek a Vasi Műhely?
-----– A megalakítás, megalakulás legfőbb indoka a festői, grafikusi, iparművészeti minősítés megszerzése, az Alaptaggá válás folyamatának megkönnyítése volt. Az önálló kiállítás lehetőségének az "Alap-tagság" volt az alapja. Ezt a csoportot tudomásom szerint Babos Sándor, az Ifjúsági Ház kitűnő szervezőkészséggel megáldott igazgatója hozta létre népművelői szemlélettel és gyakorlattal. Rendszeres találkozások, megbeszélések voltak, művészettörténeti előadásokat hallgattunk. Az ott folyó csoportélet egyik hiányosságának tartom, hogy a tevékenységet nem terelte kellőképpen a képzés, a műhelymunka irányába.
-----Én az alakulástól a megszűnésig (1988) változó lelkesedésű tagja voltam a csoportnak. Minden kiállításra adtam be képet, és az egyéni bemutatkozásokhoz többször voltam partnere társaimnak, Simon Ivánnak, Marosfalvi Antalnak, Vértesi Péternek, Várkonyi Györgynek. De önként, önálló kiállítást nem kértem.

Hosszú búcsú. A Vasi Muhely emlékezű kiállítása 2006 októberében a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A kiállító művészek: Alsó sor balról jobbra: Rasperger József, Szűcs István, Bodorkós András, Molnár M. István, Stankowszky Endre, Tóth Csaba, Masszi Ferenc. Felső sor: Rákos József, Marosits József, Várnai Valéria, Hatos Csaba, Hajnal Ágota, Tarpataki Károly, Biczó Antal, Marosfalvi Antal, Kamper Lajos. (Benkő Sándor felvétele)

-----A csoport számos kiállítást rendezett a megyeszékhelyen – üzemekben, intézményekben is –, a megyében és a megyehatáron túl. A hivatalos művelődési vezetés elismerte, támogatta a csoport tevékenységét. Az én tagságom a csoport szempontjából nem volt említésre méltó. Az egyik értékelésen, amelyiken nem voltam jelen – a munkáimat a polgári társadalom maradványainak minősítették.
-----– Említette, hogy érettségi után rögtön munkába állt. Talán három évtizede egy interjúban azt kérdezték – ekkor már elismert festőművészi rangot vívott ki –, nem akar-e munkahelytől független állapotot teremteni magának. A válasza nem volt.
-----– Hát persze, hiszen 50 év alatt megélhetésre elegendő pénzt nem kerestem festői munkámmal. A kutya vacsorájához hasonló bizonytalan képvásárlások árából szinte csak a további munka feltételeit tudtam megteremteni. Ezért vállaltam munkát. Apám keresete és későbbi nyugdíja mellé kellett az én fizetésem is. Anyámat – születésem után – a Doktor Móricz Szövőgyár nem vette vissza, nyugdíja sem volt.
-----Három munkahelyem volt. Az első a Vas Megyei Vas-, Fém- és Gépipari Vállalat. Érettségi után 1954-től '69-ig dolgoztam itt, először – nem tudok jobb szót – amolyan irodaszolgaként. A számos helyen működő irodák egyikéből a másikába vittem az iratokat. Aztán alkalmaztak írnokként, bérelszámolóként, könyvelőként is. Ez a vállalat szorgalmazta, hogy egyik kolléganőmmel együtt végezzük el a Számviteli Főiskolát. Ide csodálatosképpen fölvettek, holott középiskolai bizonyítványomban matematikából elégségesnél jobb osztályzatot sohasem kaptam.
-----Az itteni munkaviszonyomat egy igazgatóváltás szakította meg. Megállapították ugyanis, hogy a könyvelés túlképzett, egy főiskolai végzettségűnek mennie kell. Az az egy én voltam, hiszen mi jól éltünk, még a hajamat is festettem. Egyik jószándékú felettesem ekkor a Vas Megyei Népi Ellenőrző Bizottság irodájához ajánlott üzemgazdász munkakörbe. Nem volt választásom, mentem. Addig a Népi Ellenőrzés intézményét sem ismertem. Itt 1977-ig dolgoztam. Ezalatt a főnökeim több kísérletet tettek a pártba való beléptetésemre. Válaszként egyszer elmondtam egy Salamon Béla-viccet. Ezután a humorérzéket nélkülöző főnököm elkezdett alattomosan áskálódni ellenem. Két másik kollégám is hasonló sorsra jutott. A helyzetünk annyira megromlott, hogy '77 utolsó hónapjaiban már féltünk bemenni a munkahelyünkre. Decemberben bejelentettem, hogy átmegyek a Művelődési és Sportházba dolgozni. Először próbálták megakadályozni. Marasztaltak a budapesti központban is. Aztán hamarosan kaptam egy levelet, amelyben közölték, hogy 1977. december 13-ától a Művelődési és Sportházba helyeztek át.

MCMXII Nagygencs

-----A Művelődési Ház pártfegyelmit kapott igazgatójának, Babos Sándornak jól jött az odakerülésem. Hamarosan bebizonyosodott, hogy nem érte velem kár az intézményt. Csaknem húsz évig dolgoztam itt. Ezeket az esztendőket – ha lenne időm – színes ceruzákkal rajzolnám meg. Kedvemre való események színhelye volt ekkoriban a Ház. Számos koncertet hallgathattam. A konvertából (fénykamra) nézhettem a Hesztera Aladár által szervezett színházi előadásokat. Találkozhattam Gobbi Hildával, Tolnay Klárival, Ráday Imrével, Gregor Józseffel, Tokody Ilonával, Marton Évával s a szegedi színház csaknem egész társulatával. Hosszú beszélgetéssel ajándékozott meg a humoralista Sándor György. Kitüntetett barátságával Szalatnyay József festőművész. Kratochwill Mimihez fűződő barátságom révén éveken keresztül szervezhettem a Tavaszi Fesztivál keretében a XX. századi jeles magyar festők bemutatását. A teljesség igénye nélkül sorolom a nevüket: Mednyászky László, Márffy Ödön, Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Bernáth Aurél. Részt vehettem a Multimédia magyarországi turné szervezésében, amelynek köszönhetően fogadni tudtuk a világ toplistáinak éllovasait. Közülük néhány: Nazaret, Bretty Maids, Eddy Grant, Hazel O'Connor, John Mayall. Az előzenekar a Báró (Zsoldos Zoltán) volt. Itt szerepelt először a megyeszékhelyen az Amadinda. Megtisztelő volt Klejánszky Tamás és Mezei Mária felkérése a Bartók Fesztivál és Szeminárium szervezésében való részvételre, az Abbado Mahler Ifjúsági Zenekar koncertjének előkészítésére. A "rally-cross" és a "roncsderby" szombathelyi meghonosításában az én munkám is benne van. 1989-ben Vásárcentrum Kft. néven üzleti vállalkozást alakítottunk, amelynek feltételeit a kötöttségmentes bérgazdálkodási jogunk gyakorlása teremtette meg. A kft. jelenleg megszűnőben van, betöltötte szerepét. A rendszerváltás évében ez a bátor cégalapítás példa nélküli volt. Elismerésként sem a Művelődési és Sportház, sem Babos Sándor neve nem hangzik el.
-----A Művelődési és Sportház fennállása 40. évfordulójára megjelent egy album, ez sem tette helyre a Ház munkatársainak és Babos Sándornak a megítélését. A könyvet a barátaim írták, akik a táncversenyen kívül szinte minden más rendezvényt a "voltak még" kategóriába soroltak.
-----A szép emlékek mellett maradt kellemetlen is. Egy általam megbecsült munkatársam közel tíz éven kereszült apró cetliken kézírással följegyezve közölte a rendőrséggel, kik, mikor jártak nálam, mennyi időt töltöttek az irodámban. (V. V. ekkor a Ház gazdasági igazgatóhelyettese volt. G. J.) A cetlik egy része a rendőrségtől visszakerült hozzám 1990-ben. A cetlik írójának itt üzenem: nem haragszom rá.

XX. század 50-es évek–Huszárlaktanya

-----A Művelődési és Sportházban 1996 áprilisáig dolgoztam. Akik azt mondják, alig várják a nyugdíjas éveket, nem tudom, igazat mondanak-e. Hiszen minden gond, baj mellett az eredményeket hozó munkát nehéz mással helyettesíteni. Nekem, hála Istennek, a nagy szabadság idejére különféle feladatok adódtak. Nagy örömet hozott egy megbízás, ami a szeretett kiállításrendezési munkámat vitte tovább. Dr. Prugberger Emil főorvos, aki megtisztelt azzal, hogy több egyéni kiállításomat is megnyitotta, a Vitalitás Galéria tulajdonosainak figyelmét felhívta tevékenységemre. Az ő ajánlásából építkezett a Gondolat Alapítvány képzőművészeti kiállítóhely létrehozására. Azóta a Vitalitás Galéria Szombathely magasan jegyzett kiállítóhelye.
-----– A művészek nem szívesen beszélnek a képkészítés, emelkedettebb szavakkal: a műalkotás folyamatáról. Ez bizonyára nem valami tudatos titkolózás, hanem indoka maga a folyamat, melynek a művész nem külső szemlélője, sokkal inkább szenvedést vagy euforikus élményt átélő alanya. Nevezik ezt ihletnek, kegyelmi állapotnak is.
-----– Ezzel én is így vagyok. Ha ugyanis elmondom vagy lejegyzem, akkor már nem tudom megfesteni. Sőt vázlatokat sem nagyon szoktam készíteni, mert félek, ha megtenném, elmúlna az átélés, az érzés élménye. A képalkotáshoz persze szükségem van nekem is konkrét élményre. Festés közben, a képpé érés folyamatában a konkrét világ azonban már inkább gátol. A magamban hordott témát nem egyszer már kész képként látom, aztán amikor megcsinálom, csalódást kelt, hiszen a képzeletemben egész másként élt. Ez talán abból is adódik, hogy gondolatban a technikai megoldásokkal keveset foglalkozom. Alig van néhány olyan témám, amit elfogadhatóan tudtam fejből papírra "fordítani". Különösen a kedvelt, a dédelgetett témák – például a szüleim – megfestésénél érzek nagy szorongást.

Kámoni iskola

-----– Könnyen dolgozik? Gyorsan megszületnek a képek?
-----– A témáim hosszú ideig csak a gondolataimban laknak. Némelyek ott is maradnak, sohasem látnak napvilágot. Mások újabb gondolatsorhoz társulnak, újabb látvánnyal, élménnyel vagy eseménnyel egészülnek ki, árnyalják, színezik azt. Talán az emlékezet mindent átíró, átfogalmazó hatása teszi munkáimat olyan szűrt világúvá, lebegő hatásúvá. Mikor a Számviteli Főiskolára jártam, a hazafelé tartó út a gondolatban való festés ideje volt, így építkeztem. Máskor a "téma mellett" éveken át naponta elmentem, szinte észre sem vettem, aztán egyszercsak megszólított, egyre jobban megszerettem. Ilyen például a Hudetz-ház című pasztellom, vagy a 11-es huszárlaktanya. Az előbb azt mondtam, nem készítek vázlatokat. Ez általában igaz. Előfordul azonban, hogy idegen tájakon járva kénytelen vagyok a témát és a színeket vázlatszerűen lejegyezni. Így készültek erdélyi képeim. Modellt, beállított csendéletet vagy interieurt azonban valóban az elraktározott élményeimből hívok elő. Így született a Nő a vernisszázson vagy a Nő brillant kalappal című kép is.
-----– Ugye, a szín és a forma kettősségében Magánál a szín kapja az elsődleges szerepet? Különösen pályája kezdetén születtek olyan alkotásai, amelyeken a színek is összemosódtak s ebből a világból sejtelmesen tűnt elő a forma.
-----– Igen. A színek az elsődlegesek. Az emlékképeim is leginkább a színekhez kötődnek. A forma valóban másodlagos, hiszen az a koloritból adódik. Pedig – ha ez képeimből már nem derül is ki – pályám kezdetén szénnel, diófapáccal is sokat rajzoltam. Próbálkoztam más technikákkal is, vízfestéssel, temperával, olajjal, gouaschsal. Aztán egyre inkább a pasztell mellett kötöttem ki. A legfontosabb képeim csaknem mindegyike ezzel a technikával készült. Ma is legszívesebben a pasztellkrétát használom. Ez a vonzalom a Derkovits köri időkre vezethető vissza. A Kör egyik legszorgalmasabb tagja Rácz József plébános volt, aki nyugdíjazása után is rendszeresen járt rajzolni. Jólelkű, barátságos, kedves ember volt, minden jót el lehet mondani róla. Ma már a Jáki úti temető papi parcellájában nyugszik. Neki volt egy nagyszerű pasztell készlete fadobozban, vállszíjjal. Nagy alapossággal Szent Cecíliát kezdte festeni, amint a szent orgonán játszik. A pasztellt mindannyian irigyeltük, egy-egy színt kölcsön is kértünk tőle. Idős korára papi otthonba került, a krétákat otthagyta, és mi ezekkel kezdtük a képek festését. Molnár Sanyi, Várkonyi Gyuri volt a menő, én irigységből kezdtem ezekkel próbálkozni. Aztán a kezemben maradt. Juszuf – így szólítottuk a plébános urat – krétáiból néhány darab és a doboz ma is nálam van. Ha dolgozom, mindig kinyitom, pedig használható kréta már nincs is benne.

Asztalos csendélet

-----– A tárlatlátogató – hacsak nem egyértelmű, direkt ábrázolásról van szó – mindig szívesen keresgéli az alkotás témájának, jelképrendszerének mögöttes tartalmát. Várnai Valéria közlendőhöz keres valamilyen képet vagy a kép – akaratától függetlenül – sajátos jelentéstartalommal ruházódik föl. Megideologizáljuk a látványt – szoktuk mondani.
-----– A kérdésre többféle válasz adható: a mondandó már önmagában kép, mert a festő mondanivalóját festi le. Akaratomtól függetlenül nem jelenik meg semmilyen kép. Nincs objektív tapasztalatom, de valószínűleg az absztrakt irányzatok használják föl az akarattól független vagy kizárt színélményeket. Akaratunktól független képnek nevezhetjük például egy látomás vagy álom képbe rögzítését, de az már akaratunk "termékeként" jelenik meg.
-----Akaratunktól független is lehet a kép, ha mondjuk monothypia technikával a véletlenre bízzuk a lenyomatot. Akaratunktól független lehet egy kép valamely részlete, ha a véletlen színkeverés következtében az elhatározástól eltérő színt alkalmazunk és a kép szempontjából megfelelőnek találjuk, ezért nem változtatunk rajta.
-----Erre a kérdésre bizonyára kifejezőbb választ kellene adni, de én nem vagyok elég tanult ember a helyes válasz megadására. Én leggyakrabban a kerethez festem a képet, Megvárom, míg találok olyan keretet, amihez a fejben tartott képet aztán megfestem.
-----– Számos művész évekig, néha évtizedekig festi, formázza ugyanazt a témát. Alig tud betelni vele. Váli Dezső például a műtermét, Anna Margit a bábukat, Szántó Piroska az útmenti kereszteket és növényi metamorfózisokat, Schrammel Imre a minotauruszokat, bohócokat, Miháltz Pál a napraforgókat, Geszler Mária a lefüggönyzött ablakokat, zeneszerszámokat, a lenyűgözően gazdag 15 cm-es nagyságú önarcképeket. És Maga?
-----– Az első képként kezelt munkáim többsége csendélet. A Derkovits Körben volt egy ütött-kopott, a festékektől felismerhetetlen színű kerámiakancsó, amit társaimmal együtt többször is lefestettem. Szintén a köri időkből való egy Zizi névre hallgató kislány portréja. Róla több munkám is készült, amelyek közül az egyik szerepelt az első csoportos szombathelyi kiállításunkon. A tárlatról a Zsennyén tartózkodó Gadányi Jenő írt méltatást a Vas Népében. Büszke voltam rá, hogy engem is megemlített a december 6-ai számban: "Várnai Valéria, aki [...] ha rendszeresen tanul, a jövőben fejlődőképes lehet." Visszatérő témáim közé tartoznak a szobabelsők, kedvelt tárgyaim közül a kék lámpa. Karácsonyi képeimből kamarakiállítást tudnék rendezni. Szívesen festek karácsonyfákat. Ilyenkor úgy érzem, éppen most akasztom föl a díszeket, szaloncukrot. Szeretek barátaimnak angyalt festeni jókívánságaimmal. Asztalt is szívesen terítek süteménnyel, virággal. És hát persze a vasútállomás... az elindulás és a megérkezés színhelye. Furcsa lenne, ha a vasutas familiából származó festő munkáiból éppen a vasút maradt volna ki.
-----A témáim nem nagyon változtak. Gyakran festettem közvetlen környezetemet, az udvart, a házat. Motívumaim többsége is az egyetlen lakóhelyem környezetében gyökerezik.
-----– Művészetéből miért maradt ki, vagy csak miért nagyon visszafogottan van jelen a politika?
-----– Az előbb említett témákból, úgy hiszem, ez egyértelműen következik. A politika persze nem maradt, nem maradhatott ki. Ez elsősorban a dolgok rosszallásában jelentkezik. Példa erre a lebontott Hudetz-ház, aminek megfestésével szomorúságomat szerettem volna kifejezni. Politikai tartalmúnak érzem az ismeretlen helyen lévő Húsvéti kaput, a Katonanótát. Érdekes módon – az én értelmezésem szerint – semmiféle politikát nem tartalmaz a felszabadulási pályázaton "győzedelmesen" szereplő Győzelem című képem. Ez egy százötvenéves, megviselt, aranyozott keretbe gyömöszölt szürke szögesdrótkerítést ábrázol, ami a második világháború végét idézi. Ez a kép a múlt század második felében a világ valamelyik országában biztosan aktuális volt. Nem is nagyon értem, mit láthattak bele a bírálók. Dr. Garzuly Ferenc főorvos mondta egyszer – hasonló mondatokat egyik-másik kiállított képem kritikájában is leírtak –, hogy képeimen a sok kerítés, drótháló, bezárt kapu valójában az én személyes bezártságomat is jelenti.
-----– Mit szeretett volna elérni pályafutása kezdetén? Az első sikeres bemutatkozás után bizonyára megfogalmazódott a távolabbi cél is. Mi valósult meg ezekből az elképzelésekből?
-----– Az első önálló kiállításomat 1971-ben rendezhettem meg a Savaria Múzeumban. A kiállítás igazi rendezője persze dr. Szentléleky Tihamér, a Múzeum igazgatója volt. A megnyitót Mészáros József, az egykori mester tartotta. A megnyitó körül kis bonyodalom támadt. Mészárost én időben kértem a megnyitásra, ő ezt el is fogadta. Időközben azonban a Balaton-felvidéken valahol restaurálási munkát vállalt, én meg nem tudtam róla. A nyitás előtt néhány nappal levelet kaptam tőle, amelyben azt írta, ne haragudjak, de mégsem tudja megnyitni a tárlatot. Megijedtem, rövid volt az idő, telefon, távirat, könyörgés, aztán a nyitás előtti napon megérkezett s elmondta az "avatóbeszédet".
-----Hogy mit szerettem volna elérni? Elsősorban azt, hogy jó festő legyek, hogy képeimmel örömet tudjak szerezni azoknak, akik kíváncsiak a munkáimra. Természetesen örültem a hivatalos elismeréseknek is. A felszabadulási pályázat díjának, mert úgy érzem, jó képet festettem. Örültem továbbá a Dunántúli Tárlat, a Győri Művésztelep és a Pannónia Biennále díjainak. Az utóbbi háromért azért, mert más városokban ismerték el munkáimat. A "Szombathely Kultúrájáért" életműdíjat (1996) az élet ráadásának, rosszakaróim vezeklésének tekintem. Hálát adok Istennek, hogy ezt az elismerést akkor kaptam meg, amikor még anyukám is örülhetett neki, én meg öregedő fejjel bizakodtam, hogy hamarosan minden nagyon jóra fordul.

Vers

-----– Az utóbbi kiállításain minden látogatójának feltűnt Várnai Valéria megszínesedett világa. A sötét, borongós hangulatú képek fölött mintha kisütött volna a nap. Szikrázóan fehér hó, zöldellő mezők, tarkavirágos réten rózsaszínbe öltözött kislány fiatal anyukájával kézenfogva sétál. Mi történt?
-----– Talán az, hogy az utóbbi években leginkább múltbeli témákkal foglalkozom. Hetvenévesen másként látjuk az eltelt évtizedeket. Ami fiatalon, középkorúként szomorúnak látszott, arról az idő letisztította a port. Ha akkor megkérdezték tőlem, hogy vagyok, rendszerint azt válaszoltam: voltam már jobban is. Dehát mikor? Hiszen gyermekkoromat a háború, fiatal éveimet a háborús nélkülözés, aztán a ránkcsukódó félelmetes politika, a bezártság jellemezte. Később ezek oldódtak, de a munkahelyi problémák elől nem tudott elmenekülni az ember. De ha visszatekintek erre az időre, valóban kiszínesedik a világ. Akkor voltam gyerek, akit a szülők szeretete óvott a külvilágtól. Akkor voltam fiatal, akkor középkorú. Élt a családom, népes volt a ház. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amikor az Albumot és a Verset festettem.
-----E mellett az általánosnak nevezhető – bizonyára mások által is megélt – hangulatnak volt konkrét előzménye is. Amikor anyukámat gyászoltam, félbehagyott portréi kerültek elő. A táskáiban újságkivágásokat, buta gyermekkori rajzaimat találtam meg. Ekkor a gyász mellett elhatalmasodott rajtam a vágyakozás a festés után.
-----Anyukám betegsége idején, munkahelyi gondok mellett, nem nagyon jutott időm a festésre. E rossz hangulat oldásának lett a patikája a megszínesedett, vidámnak ható, de sírva festett képek sora az utolsó öt évből. Jé, a Vali felszabadult gondjaiból! – mondják. Pedig – ma már tudom – a múlt volt a színes, a jelen pedig a gyászé. Nem tudom, lesz-e idő, hogy ez a mostani jelen is egykor kiszínesedjen.
-----– E folyamatban bizonyára segítségére lesz barátainak népes tábora. A tárlat megnyitóinak "népessége" ezt látszik igazolni.
-----– A barátokkal, a barátokról beszélgetni a legkellemesebb időtöltések egyike. Ilyenkor megnyílnak a múlt kapui, megelevenednek az egykori események. Megidéződnek a barátok a beszélgetésekben, játékokban, pletykákban, jóban-rosszban egyaránt. Általános iskolai barátaim közül szívesen említem K. M. nevét, akivel közös útvonalon közlekedünk; dr. E. M.-mel, ha máskor nem is, kutyaoltás idején az iskolában történteket emlegetjük.
-----Középiskolás korom óta töretlen a barátságunk Szabó Évával. 55 év alatt nem volt olyan hét, amikor valamilyen formában ne adtunk volna jelet magunkról egymásnak. Úgy emlékszem, én megbántottam néhányszor, ő haragudott is öt percet, de nem "viszonozta" a bántást. A Gépipari Vállalat valamikori munkatársaival ma is boldogan találkozunk. Most tudjuk csak, hogy akkor mennyire szerettük egymást. Dr. Vörösné Gyöngyös Klárival – több mint négy éven át – együtt bifláztuk a főiskola jórészt felesleges tantárgyait. Két nagyszerű műszakival, Angler Lajossal és a nemrég eltávozott Fülöp Ferenccel a műhely sarkában politizáltunk. Dr. Lakyné Mártával gyakran telefonon ébresztgetjük irodalmi és színházi emlékeinket.
-----Jelen barátaim, hála Istennek, sokan vannak. Legutóbbi kiállításomon Sziebert János statisztikája szerint 250-en voltak. Ha ebből a vernisszázsi létszámból levonjuk a kötelezően megjelenteket, a rokonaimat, a véletlenül betévedteket, néhány értékállóságot latolgató műgyűjtőt, azokat, akik arra kíváncsiak, mennyit öregedtem tavaly óta, akkor is marad kettőszáz ember. Ők az én barátaim, de Isten éltesse mind a kétszázötvenet!
-----A barátok közül, úgy látom, első az egyenlők között a keramikusművész asszony. Mind az 1996-os, mind a 2007-es nagy tárlatának köszöntőjét ő írta meg. Utóbbiból hosszabban idézek beszélgetésünk bevezetőjében. Ha megkérdezném tőle, nem elfogult-e, nem kétséges, mit válaszolna. Elmondom, hogyan értékelte munkásságát néhány hete: "Várnai sohasem kergetett hamis divatokat, ezért mindig korszerű volt. Lírai absztrakcióival, legjobb műveivel, mint Monet késői kertjei, Turner égboltjai, tengerei, viharai a leg-»avantgardabb posztmodern, posztimpresszionista« festőművész közöttünk. Alanyi festő."

Kiállításmegnyitó Győrben, 1986-ban. Giczy János festőművész és Geszler Mária keramikusművész társaságában.

-----Természetesen Geszler Mária szavait idéztem. Maga hogyan emlékezik a megismerkedésükre?
-----– Egyszer régen, egy vasárnap délelőtt bementem a Kossuth Lajos utcai nagypostára – akkor még vasárnap délelőtt nyitva volt – bélyeget vásárolni. A csarnokban sok fiú társaságában volt egy lány. Nem volt rajta brillanti kalap, nem volt a gallérja brüsszeli csipkéből, nem az elsőáldozó ruháját viselte, a harisnyája nem volt piros, a fülében egyforma volt az aranykarika. Még egyszer megnéztem a lányt, meg a fiúkat is. Megvettem a bélyeget s ahogy kiléptem a kapun: azt gondoltam, ő a Geszler Mária. Honnan tudtam? A Kossuth Lajos utca tele volt az aurájával.
-----– A lírai hangulat után egy célirányos kérdés. Milyennek látja a megye képzőművészeti életét?
-----– Megfigyelésem szerint manapság pezsgő. Tárlatot tárlat követ. Meglepetésekben, új formák megjelenésében gazdag. Sok új tehetség jelentkezik, és mintha a közönség érdeklődése is gyarapodna. Jó, hogy a megye városai is felzárkóznak Szombathely képzőművészeti életéhez. Kezd sikk lenni a vernisszázsra járás. A sznobokról nincs statisztika, de jó ha vannak, mert gyerekeik és unokáik már értői is lesznek a művészetnek.
-----A szervezett képzőművészeti élet élénksége mellett a művészekkel való törődésnek úgy látom – nincs megfelelő intézménye. A kiállításra készülők pályázgatnak és a csurranó-cseppenő pénzekhez megalázkodva próbálnak mecénási támogatást szerezni. A MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) működésében is, sajnos, érvényesül, hogy Magyarország Budapest, a többi pedig vidék. A megyei MAOE Csoportnak is van több kiállítási lehetősége évenként, de arról nem lehet hallani, hogy a képeket el is tudnák adni.
-----– Hova helyezi saját magát a festők sorában?
-----A rangsor nélküli rangsorban én talán a vidéki középhad nem zászlóvivő katonája vagyok. Ezzel még talán szerénytelen is vagyok, hiszen az eltelt 50 év alatt senki sem kért arra, hogy fessek képet mondjuk egy koccintóba, tervezzek könyvborítót, készítsek illusztrációt valamelyik helyi kiadványba.
-----A festés fontosságának érzése életem során soha nem hagyott el. Voltak időszakok, amikor csak fejben festhettem/festettem, vagy talán még ott sem. Én azért mindig festőnek éreztem magam. Ezt erősítette az a tény, hogy a Képzőművészeti Alap fölvett soraiba, ezáltal kiállítási lehetőségeim bővültek. Hivatásos festőnek számítottam, így nemcsak amatőr bemutatókon szerepelhettem.
-----– Nem emlékszem, hogy láttam volna önarcképét. Ha megfestené, mit tenne hangsúlyossá az arcán?
-----– Nem nagyon gondoltam önarcképfestésre. Ha nagyon kérnének, valószínűleg megfesteném, mert nehezen tudok nemet mondani. Szóval, ha festenék – divatos szóval –, a realista stílushoz közel álló kép lenne. Hangsúlyossá tenném ráncaimat, szememet megpróbálnám fiatalkorira festeni és egy hímzett rózsaszín blúzt adnék magamra. A ráncaim mindkét nagymamára, a fiatal szemek anyukáméra hasonlítanának, aki 96 éves korában is azt mondta: nagyon szeretek élni.
-----– Anyja lánya?

-----2007 októberében–novemberében beszélgettünk. Amikor az itt olvasható, ellenőrzött szöveget a festőművész visszaadta, azt kérdezte: tudja, mi mindenről beszéltem volna, ami kimaradt?
-----– Miről?
-----– Nem beszéltünk arról, hogy láttam a sztálingyertyákat, hallottam lezuhanni a bombákat, láttam a dél felől – azt mondták, Szicíliából – a kék októberi ég alatt közeledni a bombázó kötelékeket. Nem beszéltem arról, hogyan vittem a kisszéket a Schuszter-iskolába (a kámoni iskolának az a része, amely előzőleg vendéglőként működött). Nem meséltem a gombaszedést a repülőtéren, a kirándulásokat a gencsi szentkúthoz, hogy a nagymama azt énekelte: Fiumei kikötőben áll egy hadihajó; hogy a padlásra vezető létra tetejéről, ha délre néztem, azt hittem, hogy ott van a tenger. Nem meséltem egy kámoni őstehetségről, Stapiról (alias Steierich István), aki nemcsak a kámoniak cipőjét javította, hanem szabadidejében mérnöki pontossággal kifaragta a megye valamennyi jelentős épületét, s hogy egyetlen fából láncot készített. Nem meséltem a kutyáinkról: Lordról, Zsoliról, Zsuzsiról, Morzsikáról, a gyönyörű fehér puliról és Pitykéről, a testőrömről. Szívesen szóltam volna arról, hogy 1997 nagyszombatján miként kísérte a Haley Bopp üstökös a feltámadási körmenetet.
-----Azt sem tudtam elmesélni, hogy egyszer, régesrégen a ház sarkánál álló létra mellé állva csíkos, pántos szoknyában, arra gondoltam: most gondolok valamit, amire majd egyszer visszagondolok.

VÁRNAI VALÉRIA EGYÉNI KIÁLLÍTÁSAI

VÁLOGATÁS A CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOKBÓL

AZ INTERJÚBAN FÖLHASZNÁLT IDÉZETEK FORRÁSA