TATÁR MIKLÓS

AZ ÉN TÖRTÉNETEM

EGYEDÜLIKÉNT ÉLTEM TÚL
A SZOMBATHELYI NEMZETŐRÖK LEMÉSZÁRLÁSÁT

----------------------------------------A Vas megyei Halogyon születtem 1937. május 18-án, a családban a legkisebb gyerekként. Az általános iskola után a szombathelyi ipari szakmunkásképző iskolába kerültem, melyet géplakatosként két év alatt végeztem el.
-----Sokszor eszembe jut, hogy amikor ipari tanulóként haza szerettem volna utazni karácsonykor, nem kaptam meg az ehhez szükséges engedélyt a rendőrségen, mert az új lakcímem szerint szombathelyi lettem, szülőfalum pedig az osztrák határ melletti "határsávba" esett. A vizsgák után nem lehetett elhelyezkedni Szombathelyen, ezért egyik bátyámhoz, Szentendrére költöztem. Ott a kocsigyárban kaptam munkát. Addig dolgoztam ott, amíg lett állásom Szombathelyen.
-----1956 őszén mindenki érezte, hogy valaminek történnie kell. Különösen a fiatalok között volt nagy a várakozás, de olyan robbanásszerű változásra, mint ami megtörtént, senki sem számított. A budapesti eseményekről a rádióból értesültünk. A diákok és a munkások tüntettek a parlament előtt, és az ÁVH-sok belelőttek a tömegbe. Senki nem akarta elhinni, hogy az egyik magyar bántani tudja a másikat. A forradalom természetesen Budapesten volt a legintenzívebb. A harcok után az orosz hadsereg visszavonult. Pár nap múlva aztán visszajöttek... Mindenki azt hitte, vagy legalábbis azt beszélték, hogy az ukrán katonák nem akartak harcolni a magyarok ellen, ezért küldtek mongol származású katonákat a november 4-i harcokhoz. Mindenesetre a tisztek nem mongolok voltak.
-----November 4-ig Szombathelyen nem történt semmi említésre méltó, csak apró atrocitások.* A rendet fenn kellett tartani, ezért az utcákon a nemzetőrök járőröztek, ami nem volt veszélytelen, hiszen fegyvert nem viseltek. Önkéntes, civil kísérőket kaptak maguk mellé. Sokan abból a gyárból jelentkeztek, ahol én is dolgoztam. Így kerültem én is közéjük. Minden járőrözésnek éjjel lett vége, akkor már túl késő volt hazamenni. A nemzetőrség Széll Kálmán (akkor: Sztálin) utcai épületében lévő rendőrségen a civilek és a nemzetőrök együtt aludtak a padlón. Ágy nem volt, csak egy-egy pokrócot kaptak a hideg ellen.
-----Így indult november negyedike hajnala is. Háromkor nagy zajra ébredtünk. Az ablakból láttam, hogy a csörömpölés forrása az utcán és a téren manőverező tankok lánctalpa. Az egyik tank átment a nemzetőrséggel szemben egy virágoskerten, és tett egy 90 fokos fordulatot. Még meg is döbbentem, hogy miért teszi azt tönkre? A következő pillanatban ez a tank, talán mert a benne ülők megláttak engem az ablakban, a tetején lévő nehéz géppuskából sorozni kezdte az ablakokat. Leguggoltam, és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. A következő percekben lövöldözést hallottam az épületen belül is. Valaki erős orosz akcentussal azt kiabálta: "Tegyék le a fegyvereket!". Az futott át rajtam, hogy ez mekkora butaság, hiszen sem a nemzetőröknek, sem nekünk nem volt fegyverünk. Később mondta egy orosz tiszt, hogy valaki visszalőtt az épületből.
-----Ezt sem tartom valószínűnek, hiszen a tankok ellen nem sokra ment volna vele. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, nem emlékszem sem percekre, sem órákra. Lövöldözést és kiabálást hallottam, ahogy az orosz katonák végigkutatták a szobákat, mellékhelyiségeket, folyosókat. Azt kiabálták, hogy lépjünk ki a szobából. Mi megtettük, nem tudom, hányan voltunk bent, talán egy tucat ember, talán több. A folyosón egy 150 cm magas mongol katona várt ránk. Úgy két-három méterre állt tőlünk. Egy darabig ránk meredt, aztán meghúzta a Kalasnyikov ravaszát, és kaszált a géppisztollyal. Én a fal mellett álltam és lecsúsztam, mintha engem is golyó ért volna. Akit többször eltalált, azt szinte felemelte és hátradobta a lövés, mint egy bábut. Meg sem mertem mozdulni. Féltem. Ha meglátja, hogy én még élek, biztos engem is agyonlő. Egy darabig még hallottam a halálukon lévők hörgését-nyögését, aztán csend lett. A ruhám teljesen véres lett a többiek vérétől. Ott ültem a folyosón, a falnál lecsúszva. Nem mozdultam. Nem tudom, meddig tartott ez a sokkos állapot. A sebesültekkel együtt vittek ki az épületből.
-----Isten velem volt.
-----Sokszor eszembe jut az a katona a géppisztollyal. Vajon ő hogy dolgozta ezt fel? Nyugodt-e az álma?
-----Az orosz katonák megmotoztak bennünket. Jól emlékszem, aki engem kutatott át, annak jobb kezében volt egy pisztoly, s a keze nagyon reszketett. Mit gondolt? Mit szeretett volna nálam találni? Sok sebesült volt a szobában. Kérték, hogy hadd nézze meg orvos őket. Az orosz tiszt erre azt mondta: "Dögöljenek meg!"
-----Később egy magasabb rangú tiszt jött a szobába. A kezében egy kicsi géppisztoly volt. Mikor mellém ért, rám mutatott vele, és azt kérdezte oroszul: "Mit keresel te itt?" Nem tudtam válaszolni, a bátorságot nagyon mérsékli egy rád szegezett géppisztoly. Most már tudom, hogy neki nem volt ott semmi keresnivalója, én otthon voltam. Ez nem az ő országa. Azt válaszoltam neki: "Mi civilek vagyunk, a rendőrséget segítettük." Erre ő: "Itt mindenki hazudik!" Később két civil ruhás (sejtem, kik lehettek) egyenként kihallgatott bennünket. Engem éjjel elengedtek. A többiekről nem tudok semmit. Két hét után kerestek a rendőrök a nővéremnél, de onnan eljöttem időben, mert valaki figyelmeztetett. Azután Halogyon is kerestek, a szüleim házában, de ezt már nem vártam meg. Vonattal lementünk Szombathelyről Csákánydoroszlóig, onnan meg gyalog át az osztrák határon. Hiába járőröztek az orosz katonák az utakon teherautóval, azt már messziről lehetett hallani. Éjszaka értünk át a túloldalra. Szerencsénk volt, a határ menti osztrákok tudtak magyarul. Megvacsoráztattak, és szállást is adtak. Csak reggel értesítették az osztrák hatóságokat. A Vöröskereszt elvitt bennünket egy központba, ahonnan másnap indultunk Salzburgba. Két nap után mehettünk Angliába. Így kerültem én oda.
-----Megérkeztünk egy angol városba, Aldershot-ba ahol enni kaptunk, és ruhákat is kiosztottak számunkra. Itt kaptunk igazolványt is. Tovább kellett mennünk, én másokkal együtt Coventry mellé kerültem, ahol a Vöröskereszt segítségével három hónapig angolul tanultunk. További két évig dolgoztam itt, és közben gyakoroltam az angol nyelvet. Aztán Bristolba költöztem, ahol egy repülőgépgyárban kaptam munkát, itt gyártottuk a Concorde-okat. 1965-ben a Bath University fizika tanszékére kerültem, mint laboratóriumi technikus. Az egyetem nyolcezer diákjából a fizika és elektronika szakon 350 diák tanult. Itt dolgoztam 36 évig, majd 2001-ben nyugdíjba mentem.
-----1968-ban megnősültem, a feleségem tanítónő. Két gyermekem született.
-----1978-ban, amikor a politikai helyzet már enyhült, hazalátogattam Magyarországra, és a családom megismerhette szülőhelyemet és a rokonságot. Tavaly is jártam szülőföldemen, lányommal és az egyik unokámmal. Remélem, hogy a közeljövőben el tudom vinni a másik három unokát is. Hiszen az én történetem hozzá tartozik az ő családtörténetükhöz. Amelyben kulcsfontosságú dátum 1956. november 4-e.

Jegyzetek