ELISABETH KOVÁCS: AZ ÁVH CSIZMATALPA

----------------------------------------Begyújtásra aprófát vágtam, amikor egy idősebb parasztasszony kerékpárját tolva bejött udvarunkba. Furcsa, gondoltam, miért jön a telek felől, kerékpáron közlekedik a földutakon? Az asszony nevemet kérdezte, aztán átnyújtott egy levelet. Mialatt én olvastam, ő félénken állandóan körbejáratta szemét. Fél attól, hogy követik, vallotta be kérdésemre. Nem csoda. A levél Káritól jött, saját kézírásával. Írta, hogy megsebesült, és kért engem, hogy feleségét és kislányát segítsem le hozzánk Pestről. További lépésekről ő gondoskodni fog. Az asszony még nagyjából elmagyarázta a gyalogutat, amelyet sógornőmnek a jugoszláv határ felé követnie kell. Ez az útleírás számomra teljesen ismeretlen volt, ebbe az irányba sohasem közlekedtem, azonkívül mezei utakon és erdőn át vezetett. Az asszony szófukar volt, magáról és a körülményekről egyáltalán nem kívánt felvilágosítást adni, csak azt hajtogatta, hogy fél. Azután magamra hagyott.
-----Szédültem, és nagyon rosszat sejtettem, bár tulajdonképpen nem értettem a dolgot. Amikor Ilona is elolvasta a levelet, megpróbáltuk összerakni a mozaikot. Kári tervéről Ilona is olyan mértékben volt informálva, mint jómagam. Kezdetben ő sem vette komolyan a dolgot. Az utóbbi időben azonban gondolkodóba ejtették Kári gyakori látogatásai, amelyek nem is a családot érintették. Állítólag barátokkal találkozott, és rövid idő után visszautazott. Ilona ekkor már gyanút fogott, és intette Kárit, tekintettel a kisfiúra, nehogy valami politikai kalandba rántsa a családot.
-----A legutóbbi látogatásáról Kári nem tért vissza Budapestre. Ilona erről sógornőm expresszleveléből szerzett tudomást, amelyben férjének távolmaradási okáról tudakozódott. A hivatalban eltűntnek kellett jelentenie, mert nem tudta tovább megmagyarázni munkahelyén a késedelem okát. Ez körülbelül egy hónappal ezelőtt történt, vallotta be most nővérem. Ő már akkor rosszat sejtett, de nem akart nyugtalanítani bennünket. Sógornőjét is tudatlanságban kellett hagynia, mert nem volt semmi közelebbi ismerete Kári létezéséről vagy tevékenységéről.
-----Tehát mégis! A jelenlegi levél igazolta, hogy Kári személyesen Jugoszláviába ment, hogy kapcsolatot teremtsen külfölddel. A határon tűzharcban megsebesült, most pedig családját biztonságban akarja tudni, mi meg benne vagyunk a pácban! És most nekem határoznom kellett. Úgy történt, mint ahogy családi toleranciából a múltban is történni szokott, bár ezúttal nagyon magas tétben ment a játék. Mégis elhatároztam, hogy Pestre utazom. Túlságosan jóakaratúak vagyunk? - kérdeztem magamtól. Nem, mi nem vagyunk túlságosan jóindulatúak, de az elhatározás pillanatában nem tudtunk elég kíméletlenséget és gorombaságot összehozni, hogy távol tartsuk magunktól a bajt. Azonkívül reméltük, hogy Kári nem fog többé zaklatni bennünket, ha családja a határon túl biztonságban lesz. Az éjszakai vonattal elutaztam a fővárosba. Sógornőm másnap elintézte a szükséges tennivalókat, és még aznap este vonatra szálltunk. Útközben többször igazoltattak bennünket, minden alkalommal kivert minket a halálos veríték, pedig ez abban az időben normális eljárásnak számított. A tulajdonképpeni probléma az volt, hogy sógornőmnek és Editnek nem volt beutazási engedélye hozzánk. Ezt az akadályt úgy hárítottuk el, hogy egy állomással Rátót előtt, Csákánydoroszlóban leszálltak a vonatról, és a hét kilométert földutakon keresztül gyalog tették meg.
-----Amikor Rátóton elhagytam a kupét, két ávós felém indult, felszólítottak, hogy nyissam ki a táskámat, igazoltattak, és nyers hangon kérdezték, hogy egy asszony és kislánya kíséretében utaztam-e? "Láthatják, hogy egyedül vagyok" - válaszoltam. De nem elégedtek meg ezzel, hanem lehajoltak, és a vonat kerekei között a túloldalra kémleltek, hogy nem rejtőzik-e valaki odaát a kukoricásban. Ekkor fordult velem egyet a világ, habár utamra engedtek. Igyekeztem nyugalmat színlelni, de a térdeim remegtek. Ez nem lehet véletlen, engem elárult valaki! A tettes személye azonban örök rejtély maradt. A titkosrendőrség mindenesetre a sarkamban volt.
-----Odahaza informáltam Ilonát. Kétségbeesés, több, halálfélelem fogott el bennünket. Már arra gondoltunk, hogy sógornőmmel együtt megkíséreljük a szökést. Az ÁVH nyomot szimatolt, és nem fog nyugton hagyni bennünket. Mennyit tudtak a kopók, elfogták-e a postaközvetítő asszonyt? Lehetséges, hogy direkt Jugoszláviából jött a hír, hiszen ott is vannak beépített hírnökei a titkos rendőrségnek, vagy csak idegeink játsszák az őrültet, és rémképeket vetítenek elénk? Egyik kérdést hajszolta a másik, amelyekre kora délután félreérthetetlen feleletet kaptunk. Ugyanis hirtelen megjelent nálunk az ÁVH helyi megbízottjának felesége, aki maga is besúgó hírében állt. Az egykori Kalász-lányt némi barátság is fűzte Ilonához, de már évek óta nem lépte át küszöbünket. Ez az asszony szünet nélkül fecsegett teljesen jelentéktelen dolgokról. Kétség nem volt már! Szeme és füle az ajtóra tapadt, és regisztrált minden hangot és ajtónyitást. Csak az a nő nem jött be, akire érdeklődése irányult. Eszti és Edit már jó ideje a pajtában várakoztak, édesanyám ellátta őket ennivalóval, én pedig a szimatoló nőszemélyt tartottam szóval. Ezalatt sógorom a tehénfogattal a szobaablak elé járt, Ilona a szekérre dobálta az értékesebb felsőruhákat és fehérneműt, Jóska szénával letakarta, és elszállította a "poggyászt" szülei gasztonyi kukoricaföldjére. Hírt nem hagyott hátra nekik, majd megtalálják hagyatékunkat, gondolta.
-----Amikor a spicli nőszemély végre elment, nem volt már idő fontolgatásra. Mint a hipnotizáltak, automatikusan összeszedtük a személyi papírokat, higiéniai kellékeket, némi alsóruhát mindegyikünk saját magának egy kis táskába, és elindultunk a gyerekkocsival és öreg édesanyánkkal együtt. Menekülésünk sikerének esélye a nulla pont körül mozgott, de a fuldokló is megragadja a szalmaszálat. Amikor átgázoltunk a sekély patakon, a vetési varjak éppoly vészjóslóan rikácsoltak, mint amikor a kis pásztorok nyájukkal hazafelé baktattak. Megborzongtam. Mezei utakon elértük a találkozónak vélt helyet. Az erdőből ekkor kilépett két, magyar katonaruhába öltözött géppisztolyos férfi. A rémület bénító másodpercei után felismertük az igazi ávósok megtévesztésére szolgáló trükköt. Magyarul szóltak hozzánk, és az erdő fedezékébe tessékeltek bennünket, ahol sajnálattal közölték, hogy ők csak sógornőm és Edit átsegítésére kaptak megbízást, és ilyen nagyszámú embercsoportra nem tudnak fegyveres fedezetet biztosítani. Én még esetleg számításba jöhetnék, de a család többi tagjának az erdőben kell várakoznia, amíg vissza tudnak jönni értünk. De hol az erdőben, és mennyi ideig egy hathónapos gyermekkel, akinek gyermektáplálékra van szüksége, és ha sír, nem lehet betömni a száját?!
-----A katonák elhallgatták - valószínűleg biztonsági okból -, hogy a farkasfai erdő mélyén bunkerjuk van, ahol rokonaik ellátják őket élelemmel, amikor a határon belül tartózkodnak. Ezek a köznyelven partizánoknak nevezett személyek tulajdonképpen farkasfai kulákcsaládok fiai, akik Jugoszláviába menekültek, és az ottani titkosrendőrség szolgálatában erre a veszélyes feladatra vállalkoztak. Ezekről a tényekről, sajnos, csak akkor szereztünk tudomást, amikor már nem segíthettek rajtunk.
-----Feladtuk menekülési kísérletünket, visszafordultunk és hazatértünk. Az alsó kertajtótól már láttuk, hogy valaki a falu utcáján kapunk előtt egy lámpával őrt áll. A ház ajtaja nyitva volt, bent feldúlva minden, leültünk és vártuk a letartóztatást. Megállapodtunk abban, hogy legalább három éjjel nem vallunk sógornőmről semmit, a szökést saját elhatározásunkból kíséreltük meg, de közben meggondoltuk a dolgot, és visszafordultunk. Ezt ugyan nem fogják elhinni, de ez idő alatt sikerül Esztinek és Editnek átjutni a határon.
-----Hamarosan megérkezett a teherautó, amellyel elindult az egész család kálvária-útjára, a szentgotthárdi ÁVH felé. Életemben most először kívántam, hogy bár halott lennék. Táskámból kivettem a zsilettpengét, és cipőmbe csúsztattam... ha kínoznak...
-----Ez történt 1952. augusztus 18-án, Ilona névnapján. A koromsötét égbolton sziporkáztak a csillagok; olyan éjszaka volt, amely mindig lenyűgözött és csodálatba ejtett. Az autó légárama kellemesen hűtötte égő arcomat, szemeim a sötétségbe meredtek. Hamarosan elérjük az ÁVH-t, azután már nem lesz többé lehetőségem sem a napfényes, sem a csillagos eget megcsodálni.
-----Az éjszaka formalitásokkal telt el: motozás, adatok felvétele, első rövid kihallgatás. Ezután egy ideig egyedül maradtam az előcsarnokban. Kivettem cipőmből a pengét és hajfonatomba dugtam. Buta ötlet, lebecsültem az ÁVH éberségét. Az őr nemsokára felfedezte a fénylő acélt. Saját magam már nem ítélkezhetek életem felett. Az éjszaka folyamán hozzátartozóimtól is adatokat vettek fel. Ilona megetette és tisztába tette a kisfiút.
-----A következő nap délután ponyvával letakart teherautóval elszállítottak bennünket Szombathelyre. Egész úton önvád kínozott. Milyen fejvesztetten jártunk el. Legalább édesanyám és a kisfiú menekülését már a letartóztatásnál kellett volna tagadnunk, hiszen nem az úton fogtak el bennünket. Vajon segített volna rajtuk ez a csalás? Akkori helyzetünkben kizárólag csak hátrányos lehetőség kínálkozott számunkra.

Mi vár most ránk a Bagolyvárban? A poétikus név mögött szörnyű titkok rejtőzhettek. Kényszermunka, kínzás, börtön, bitófa, gázkamra, fasírozott tetemek... Mindezek a horrorhírek közszájon forogtak. Nem csoda, amikor nyom nélkül tűntek el emberek. A belső udvarban, ahol lekászálódtunk a teherkocsiról, semmi sem utalt egy vár létezésére. Ilonát a gyerekkocsival két ávós közrefogta, engem édesanyámmal együtt betoloncoltak egy sötét folyosóra, cikkcakkban botorkálva egy nehéz vasajtós közös cellába tuszkolt be bennünket az őr. Sógoromat nem láttam többé, ő is eltűnt a földalatti labirintusban valamelyik vasajtó mögött. Az ablak nélküli helyiségben hét-nyolc priccs volt egymás mellé szorosan összetolva, azokon pokrócba burkolva négy vagy öt asszony feküdt. Nem találtunk szavakat, csak összebújtunk édesanyámmal, szorongattuk és simogattuk egymás kezét. Vártuk Ilonát, akit most elszakítanak gyermekétől, és a kis Győzőt egy gyermekotthon fogja gondozásba venni. Mint aki eszét vesztette, esett be Ilona a zárkába, egészen magán kívül volt, rettenetesen szenvedett szegény. Vele együtt zokogtunk a teljes kimerülésig. A vigasztaló szavak: "az otthonokban jól ellátják a gyermekeket", nem enyhítették fájdalmát.
-----Reggel egy ütött-kopott csajkában barna vizet kaptunk és egy darab kenyeret. Egy idő után egy goromba alak vad robajjal felrántotta a vasajtót, és ordítva kizavart mindnyájunkat. A folyosón szőnyeg tompította lépteinket, és a félsötétben egy tágabb helyiségbe tereltek bennünket. Amikor szemem alkalmazkodott a gyér világításhoz, megpillantottam egy hosszú bádogvályút, átvillant agyamon egy hentesüzem berendezése, és keresni kezdtem a vályúhoz tartozó húsdarálót! Közel lehettem az őrülethez, olyan csupaszon szaladt szét minden idegszálam. Ekkor azonban felfedeztem a primitív vízcsapokat, és egy undorítóan bűzlő vizes törülközőt. Mégsem fasíroznak le bennünket! Majd csak lassan rothadunk el ebben a nyirkos tömlöcben!
-----Este felváltva kihallgatásra kísértek bennünket. Fejemet lehorgasztva, kezeimet hátul összefonva egy kisebb irodahelyiségbe vezetett engem az őr. Az íróasztal másik oldalán egy ávós tiszt ült, akit az előkelő "előadó úr" megszólítással kellett illetnem. Mögöttem az ajtó nyitva, a folyosón föl-alá járkált valaki, néha egész közel mögöttem hirtelen megállt, majd elindult. Ez a kihallgatási szisztémához tartozik, gondoltam. Egy hirtelen támadás érzése - hátulról - fokozta a bizonytalanságot és a félelmet. Ugyanazok a kérdések ugyanazokkal a feleletekkel megismétlődtek tíz-húsz-harmincszor... Csak a szitkozódás, fenyegetés, ordítás szakította félbe a kérdéssorozatot.
-----A cellába utánpótlás érkezett. A levélfutárt, özvegy Tóka Naca nénit, és leányát, Ilust szállították be. Engem egy magáncellába helyeztek át. Alapterülete három négyzetméter lehetett, fapriccs, lópokróc beleszáradt hatalmas vérfoltokkal, fönt, elérhetetlen magasságban egy égő, nehéz vasajtó kémlelőlyukkal és kívülről mozgatható fedőlappal. Az őr időnként belerúgott valamelyik vasajtóba, a szörnyű dörrenés visszhangzott a földalatti labirintusban, megrendítette az ember agyvelejét, végigfutott a hátgerincen, és felkorbácsolt minden idegszálat. A rabszolgahajcsár most már letegezett: "Nappal a priccsen csak ülnöd szabad; ha kinyílik a kémlelőlyuk, azonnal fölállsz; éjszaka a kezeidet a pokrócon felül tartod: ha WC-re kell menned, kopogtatsz az ajtón! Ezeket az utasításokat olyan aljas és ocsmány nyelven közölte, hogy egy számítógép is elpirulna, és a "fogalom ismeretlen" jelzéssel megtagadná az engedelmességet. A kihallgatások alkalmával is a vulgáris kifejezések domináltak: disznó, patkány, dög, Tito láncos kutyája, kurva... A sintérlegény a hátam mögött rohangált és ordított: "hazudsz, ringyó", és egy pofonnal nyomatékot adott kifejezésének, holott a levél átvételét és a segítségnyújtást sógornőm meneküléséhez már nem tagadtam. További ellenállásnak nem volt értelme, mert Tóka néni sem tagadhatott egy tényt, amelyről négy másik személynek is tudomása volt.
-----Az egészen normális emberi szükségletek is pszichikai megterhelést okoztak. Mihelyt a WC-kagylóra ültem, elém állt az a finom érzékű folyosóőr, arcomba bámult, és nap-nap után meghiúsította a normális székletürítést. Kínlódásom minden bizonnyal gyönyört jelentett számára.
-----Egy reggel azt kérdezte, hogy akarok-e még kávét. Amikor igent bólintottam, megtöltötte a kb. egyliteres csajkát, és követelte, hogy kiigyam. "Lehetetlen" - mondtam. Erre fogta az edényt, és ruhám nyakkivágásába kezdte önteni, erre kényszerültem kiinni a folyadékot. Pontosan ezt akarta elérni. Amikor a kiválasztódás folyamata mind sürgősebb és elviselhetetlenebb lett, hiába ütöttem az ajtót. Tehetetlen kínomban kiürítettem a kőpadlóra hólyagomat. A kémlelőlyukon figyelt, és csak erre várt, mert ekkor kivágódott az ajtó, és trágár szidalmak kíséretében beöntött egy vödör vizet. Mialatt én a törlőronggyal felszárítottam a követ, kiélvezte primitív-perverz diadalát, és sikerült neki hülye, állati vihogásával szégyenérzetemet a legmélyebben megsérteni. Nem tudom, hogy ez az akció saját privát élvezetét szolgálta-e, vagy felsőbb rendelkezésre történt. Mindenképpen tanúskodott az ÁVH kifinomult krimináltechnikai módszereiről.
-----Időközben megtelt a pince, az L-alakú részlegben, ahol én közlekedhettem, minden cella ajtaja zárva volt. Ekkor váratlanul átszállítottak bennünket a megyei bíróságra, bár nem emlékszem, hogy egy jegyzőkönyvet aláírtam volna. Lehetséges, hogy a Tartarusz-alvilágból való menekülési öröm okozta a feledési hézagot. Meggyötörve, de mindnyájan életben voltunk. A bírósági tárgyalás hamarosan bekövetkezett, amelyen az illetékesek nem sokat teketóriáztak velünk. Felolvasták a vádiratot: szökési kísérlet, segélynyújtás a szökéshez, a bűnösség beismerése, se ügyvéd, se védőbeszéd, ítélethirdetés. Sógorom és én hat-hatévi börtönbüntetést kaptunk, Ilonát négy, édesanyámat két és fél évre ítélték el. Írásbeli határozatot nem kaptunk kézhez. Rendben volt-e ez a jogi eljárás, azon hiába is törtük volna fejünket. Kihez fordulhattunk volna? Szabadlábon levő hozzátartozónk nem volt, épp így hiányzott a pénz egy ügyvédre, de ez a kérdés fel sem vetődött.
-----A vizsgálati fogság idején az ÁVH-n elvesztettük minden időérzékünket. A bírósági eljárást október elejére vagy közepére becsültük, dátum után nem mertünk kérdezősködni. Fel tudja-e fogni egy szabad polgár, mekkora megfélemlítésben volt része egy politikai rabnak abban az időben? A földigilisztának volt esélye a földbe kúszni, bennünket szét lehetett taposni.
-----A Bagolyvár alvilágával ellentétben szinte kényelem fogadott bennünket a világos, közös női rabzárkában. Az eddigi bénultság után rendezni kezdtem gondolataimat, még örültem is az együttlétnek. Mennyire leegyszerűsödnek az életigények: kiszúrják a bal szemedet, és örülsz, hogy a jobb megmaradt! Helyzetünk javulása ellenére Ilonát továbbra is gond és félelem gyötörte: "A téma - Treiber Károly - még nincs lezárva!" - hangzott a félelmetes vészjóslás.

A mongol világuralom megalapítása, illetve letűnése óta tovább élt a szörnyű zsarnoknak, Dzsingisz kánnak hérosza az eurázsiai kontinensen. Éppen Oroszország - ahol kényuralma idején legtöbbet szenvedett a nép - termelt ki a második évezred végén Sztálin személyében egy vele egyenrangú félelmetes utódot.
-----Ez a kíméletlen ember felismerte, hogy miben rejtőzik a hatalom titka:
-----"A hatalom a fájdalom és megalázkodás előidézésében rejlik (...) Mindig meglesz a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog (...) mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen (...) Képzelj el egy csizmát, amely örökké emberi arcon tapos (...) taposni való arc mindig lesz (...) Minél hatalmasabb a Párt, annál kevésbé kíméletes."
-----Ilyen kemény szavakkal határozta meg George Orwell a hatalom alapelvét.
-----Hazánkban az ötvenes években minden feltétel megvolt az ilyen brutális uralom kivitelezésére, és valóban mindig több taposni való arc került az ÁVH csizmájának talpa alá.
-----Alighogy akklimatizálódtunk az új környezethez, megjelent négy mogorva pribék, és visszaszállítottak bennünket a Bagolyvárba. Ilona fülembe súgta: "Biztosan visszajött Kári."
-----Engem megint az előbbi magánzárkába vittek, de nem maradtam ott sokáig. A goromba bánásmódból arra következtettem, hogy nehéz idők várnak rám. A tágas szobában már várt rám egy tekintélyes számú tiszti kar. Nehéz bőrfotelben a legmagasabb rangú sintér terpesztette lábait. Később megtudtam, hogy az arrogáns, nagybajuszos alak, Péter Gábor maga tisztelt meg jelenlétével. Felszólítottak, mondjam el, amit az összeesküvésről tudok. "Elkaptuk a bátyádat!" - közölte az egyik. "Akkor megkérdezhetik őt" - feleltem. Erre előlépett az ütlegelő, és zuhogtak a pofonok. Két rabszolgahajcsár közrefogott, és hátulról erősen kezükben tartottak. Közben rövid szünet. "Milyen feladatot kaptál?" Hallgatok, további pofonok... Szünet. Egy tiszt sétálgat előttem cigarettával a kezében, mindig közelebb viszi orromhoz, arcomhoz, nyakamhoz az izzó csikket, aztán kioltja mellcsontomon. Most egy civil ruhás, gumibotos pribék lép elém a háttérből, és suhogtatni kezdi szerszámát, mintha rugalmasságát akarná kipróbálni. Az alkohol hatása, amelyet minden bizonnyal pszichikai támaszul magához vett, vérbe futtatta szeme fehérjét, és a szájából kitóduló levegő a szeszes telítettségről tanúskodott. További két izomtömeg ragadta meg jobb karomat és vállamat, aztán csépeli a gumibot tenyeremet, karomat, vállamat. Kiegyenlítésül következik a bal karom. Nem lehet kitérni, csak vonaglok az ütések alatt. Szünet... a hóhérnak erőt kell gyűjtenie. Nekem újra fölteszik a kérdést, és most dadogom, hogy bátyám földalatti mozgalomról beszélt. Ez olaj volt a tűzre. "Milyen feladattal bízott meg téged, kiket szerveztél be? Neveket, neveket!" - ordították. Rokonok nevét akarták hallani Rátótról és a környékről. "Nincsenek rokonaink." Szemem mindjobban bedagadt, már csak árnyékszerűen láttam. Behoztak egy támla nélküli konyhaszéket, négy sintérlegény hasra fektetett rá, karjaimat és lábaimat fogva szorosan tartottak rajta. A gumibotos csépelni kezdte faromat, combjaimat, néhány ütés érte veséimet, és talpamra is kaptam egypárat. Minden csapás feldobta testemet, mint egy gumilabdát. A fájdalom elviselhetetlenné vált. "Van valami mondanivalód?" "Ja, bátyám kívánta, hogy Pécsen aktív legyek." Most feltámogattak. "Kiket toboroztál?" "Senkit." Kezeimet tovább puhították. Aztán egy hatalmas ütés keresztül a fejemen, a gumibot vége a bal halántékomon csattant. Még éreztem egy meleg áramlást combjaim belső oldalán, aztán elájultam. Amikor magamhoz tértem, a mosdó kőpadlóján feküdtem, és hideg vizet locsoltak arcomba. A két mészároslegény lerángatta rólam ruháimat, és a hideg zuhany alá állítottak, de nem voltam képes segítség nélkül felegyenesedni, nekidőltem a falnak. Odadobtak egy törülközőt, amit azonban nem tudtam kézbe fogni. A pribékek törölgették le rólam a vizet, aztán újra rám cibálták véres ruháimat. Fogaim vacogtak a hidegtől. Rám dobtak egy pokrócot, felhúzgáltak a "halállépcsőn", s most egy másik helyiségbe támogattak be, ahol egy szörnyű erős égővel világítottak arcomba. Nyomorúságosan éreztem magam, hányinger kínozott. Kérdések, pofonok, ájulás váltogatták egymást. Lecsúsztam a székről, vagy oldalra billentem, de mindig felegyenesítettek és rázogattak. Világos pillanataimban marcangoltam agyamat: "Mit tudnék ezeknek a vadállatoknak koncul odavetni? Ez a sátánfajzat halálra kínoz, vagy nyomorékká ver engem!" - "A térkép!" - ötlött agyamba. "Bátyámnak küldtem egy régi Budapest térképet." - nyögtem ki. Talán ez lett életmentő horgonyom, mert abbahagyták a kínzást. Úgy látszott, ez elég volt ahhoz, hogy összeesküvés címén vádat emelhessenek ellenem.
-----De mégsem! Még nem játszották ki krimináltechnikai csúcsteljesítményüket. Agyafúrtságuk bizonyítékául most bevezették édesanyámat. "Ecce homo!" Bemutatták a megkínzott gyermeket az anyának. Ezzel a mesterfogással akartak még valamilyen vallomást kipréselni az öregasszonyból. Ezek a szadisták! Drága jó édesanyám, hogy tudta elviselni ezt a fájdalmat? Egy hang nem jött ki a torkunkon. Őt kivezették, engem pedig a cellámba vonszoltak.
-----Hason feküdtem. Félálom, fájdalom, rosszullét, ájulás és rövid ébrenlétek váltogatták egymást. Mihelyt fölébredtem, elfogott a csömör. Utáltam mindent: a büdös takarót, a dohos levegőt, ezeket az emberi szörnyetegeket, akik legyőztek, megtapostak és elrabolták lelkemet. De leginkább saját magamtól undorodtam. Kezeimtől, a véres klumpoktól, fejemtől, ettől az óriási hordótól, amely pattanásig feszült. Gyűlölettől eltelve csak egyet kívántam, hogy ne kelljen többé fölébrednem. Napok telhettek el így, nem tudtam mozdulni, ételt nem vettem magamhoz. Lassan azonban fölébredt az életösztön. Nem olyan egyszerű kívánságra meghalni. Az őr sűrűn benézett, de az ételt elutasítottam. Egyszer aztán erőszakkal mégis fölültetett, ami rettenetes fájdalmat okozott. A kanalat azonban nem tudtam kezembe fogni, a sintér maga öntött néhány kanál folyadékot a számba. A fájdalom lassan alábbhagyott, kezeim, lábaim koromfeketére színeződtek, a kopó szerint ez volt a "ruha", az ÁVH ajándéköltönye. Szemhéjaim is kinyíltak, mint a vak kismacskáé, de én továbbra is meghasonlottam önmagammal. Végtelen távol voltam Istentől, mindenütt csak a Sátán művét láttam. Van egyáltalán Isten, és ha van, miért büntet engem ennyire, mit vétettem? Így néz ki az ő igazságossága?
-----Engem egy ideig békén hagytak, de a kínzóbrigád szorgalmasan tovább működött. Ismételten hallottam fájdalomkiáltásokat, nyögést, puffanást, amikor valamelyik kínzottat visszahozták, és a priccsre dobták. Ha a kémlelőlyuk korongja kissé félrecsúszott, a résen láthattam a két cellaajtót, amelyek az L derékszögébe estek. Egy reggel szörnyű, hörgő hangokra lettem figyelmes. Amikor kilestem, az egyik nyitott cella ajtajában előregörnyedve állt egy ember, kezeivel nadrágját tartotta (nadrágszíját elvették), kék szemgolyói egészen kidülledtek üregeikből, és állati, szaggatott, ugatásszerű hangok törtek ki torkából. Szörnyű fájdalmai lehettek. Nem ismertem, de valamikor életemben láttam már ezt az embert. Két kopó karon fogta, és a mosdó irányába vonszolta. Ilona, aki abban a közös zárkában volt, ahonnan ők is ki tudtak kémlelni a mosdóhelyiségbe, később elmesélte nekem, hogy azt az embert a földre fektették. Aztán jött egy orvos, megvizsgálta, tükröt tartott az orra elé, és azt mondta: "Ez az ember halott. Elvtársak, ezt mégsem lehet csinálni!" Zárkatársai felismerték Bekes József elektromérnököt, a csörötneki villanytelep és malom tulajdonosát.
-----Ezután még néhányszor rutinos kihallgatás következett számomra, amelyeket különösebb megrázkódtatás nélkül átvészeltem. Pécsi szállásadómra, egy magas rangú vasúti hivatalnokra akartak mindenképpen rákenni valami terhelő dolgot. Gondoltam, hogy az intelligens úriember útjában volt valamelyik befolyásos karrieristának. Én azonban csak annyit mondtam róla, hogy csodaszépen tudott zongorázni.
-----Egy ágy, amely a megszállás óta a padláson állott, izgatta előadóm piszkos fantáziáját. Tudomása szerint az ágy szerelmi fészkül szolgált nekem, ott fogadtam élvezetre vágyó hódolóimat. Ez irányú meggyőződését keresett, trágár szavakkal adta tudtomra. Perverz fejtegetései alig érintettek. Szókincse többnyire úgyis ismeretlen volt számomra.
-----Hogy tudtam volna ezzel a hatökörrel elhitetni, hogy én ott enyhe nyári éjszakákon, a tetőnyíláson át a mennyboltot vizsgálgattam, amíg leányálmaim a világegyetem végtelenségébe merültek.

Egyes jelek arra mutattak, hogy hamarosan megszabadulhatok az ország legkegyetlenebb kínzókamrájától. Késő éjszakai órákban előadóm láthatóan kimerülten és unottan tette föl - a jó ég tudja hányadszor - az elcsépelt és primitív kérdéseket. Aztán bóbiskolni kezdett, majd asztalra ejtett fejjel álomba szenderült. Én is. Lépések zajára fölriadt és rám ordított.
-----A jegyzőkönyv aláírásához megint összegyűlt az egész ebfalka. Amikor az összeesküvésben való részvétel ellen tiltakoztam, meggyőztek arról, hogy itt, ebben a tömlöclyukban fogok lassan elrothadni. Nem kételkedtem, aláírtam. Az elszállítás napján minden rab fejére lópokrócot dobtak, és belökdöstek bennünket egy rabszállító autóba. A beszédet megtiltották, a látást a pokrócok meghiúsították. Ahogy fölbotorkáltam a létrán, éreztem, hogy egy kéz megragadja a pokrócot, és maga mellé húz a padra. Cipőm adta meg Ilonának a szükséges ismertetőjelet. Hamarosan fölfedeztük anyánk cipőjét is. A férfiak középen a padlón ültek. Aki suttogott, annak fejére csaptak a kopók. Én megelégedtem azzal, hogy Budapestig Ilona kezét foghattam.
-----Maga a Katonai Bíróság Intézet neve - ahova bennünket szállítottak - félelemmel töltött el, holott létezéséről eddig még sohasem hallottam, és csak találgattam, mi közünk van nekünk, vidéki asszonynépnek a magas honvédelmi szervezethez?
-----Az épület udvaráról egy kicsi, ablak nélküli cellához vezetett egy egyenruhás fegyőrnő, ahol egy vaságy és egy fedővel ellátott vödör képezte a berendezést. A lópofájú törzsőrmesternő átadta új ruhaállományomat, azután magamra hagyott. A hosszú út után különös élvezettel vettem igénybe az ajtó mögötti zavartalan illemhely lehetőségét, de idegenkedve vizsgálgattam, majd magamra öltöttem zebrakosztümömet. Megszokás dolga, vigasztaltam magam, azonkívül a friss, tiszta szaga kissé még ki is engesztelt. Két civilbugyit megtarthattam, különben csak goromba katonai alsóneművel szolgált a KBI ruhatára. Hónapok után mégis örömmel üdvözölte bőröm a tiszta kelengyét. A durva daróckabát szabásmintája a hadvédelmi konfekció hiányos szaktudásáról tanúskodott, és némileg zavarta divatigényemet. A ruhaváltással befejeződött civil önazonosságom, a bal mellemet ugyanis jól láthatóan díszítette a háromjegyű rabszám, amelyet azóta, hála Istennek, rég elfelejtettem.
-----Hasonló gúnyaváltás céljából beengedtek egy másik nőt is a cellába. A csinos, negyven év körüli asszonynak már tekintélyes körfogata volt, ami terhességre vallott.
Megismerkedtünk, ő Bekesnének nevezte magát. Ekkor még nem értesültem az ÁVH-n halálra kínzott férfi nevéről, de a csörötneki Bekes-erőmű ismert volt a környékünkön. Az asszony nagy gondban volt három kicsi gyermeke, de különösen férje sorsa miatt, aki teljesen ártatlanul keveredett bele az ügybe. Saját tevékenységét illetőleg szófukar maradt. Állandóan a kémlelőlyukat figyelte, félt, hogy lehallgatják. Amikor közöltem, hogy Treiber Károly húga vagyok, egészen elnémult. Azt hiszem, börtönspiclinek vélt engem.
-----A közös zárka, ahova a fegyőrnő vezetett, tömve volt. Amikor beléptünk, alig találtam egy tenyérnyi helyet magamnak. A szabály szerint ugyanis ajtónyitáskor mindenki köteles "vigyázz"-ba állni. További mozgásra a helyszűke miatt nem volt lehetőség. Baloldalt a sarokban papírlemezszerű anyagból egy kis házikó állt, amely belül egy kátrányos hordóval a fogolynők napi ürülékét fogta fel. A háromemeletes ágyon tizenkét asszony osztozott, hogy a közmondás - "párban szép az élet" - a börtönben is érvényre juthasson.
-----A hetedik ágy a harmadik emeleten nekem volt fenntartva. Létra hiányában az ágyak fejrészén némi gyakorlás után sikerült feltornáznom magam, eközben félelmetesen ringott az egész tákolmány. Fönt aztán egy hasmánti csúszással bevágódtam nyoszolyámra. Minden további mozgást saját érdekemben mellőznöm kellett. Ülni sem tudtam. Ám, aki a plafonon egyeduralmat élvez, nem támaszthat külön igényt a kényelemre. A berendezéshez tartozott még az ágyak közt középen elhelyezett pad is, amely "elméletbeli ülőhelyül" szolgált. Mérete azonban még a tizenhárom csajkának sem biztosított helyet. Ez okból a tilalom ellenére napközben mégis az ágyakon heverésztünk. Az árnyékszék előtt két ivóvizes kanna szolgált szomjúságunk csillapítására.
-----Az új jövevény felélénkítette a zárkaélet egyhangúságát. Megismerkedtünk sorstársainkkal, családi körülményeikkel, ki melyik ügyhöz (bulihoz) tartozott. Megpróbáltuk saját vádtörténetünk összefüggéseit megérteni, kibogozni, kiegészíteni. Ebben a zárkában Tóka Ilus, a levélközvetítő néni lánya tudott a jugoszláv határon átjáró személyekről közelebbi ismeretekkel szolgálni. Ezek közül az egyik fiatalember az ő vőlegénye volt, aki a szögesdrótnál tűzharcban vesztette életét.
-----Az ajtó fölött volt egy kb. 50 x 40 cm-es drótráccsal elrekesztett, falba vágott szellőzőnyílás. Ezen a lyukon bárki kihallgathatta titkainkat, ez okból bent csak tompított hangon folyt a társalgás. Közel négy hónapon át a támadások elhárítása foglalkoztatott, saját testi állapotomról alig vettem tudomást. Most azonban egy megrendítő felfedezésre jutottam. Társnőmnek - aki baloldalról beszélt hozzám - nem értettem egyetlen szavát sem. A gumibotos süketre verte bal fülemet.
-----Újra emberi lények társaságában, megszabadulva az ÁVH lidércnyomásától ráeszméltem családunk tragikus nyomorúságára. Édesanyám elhurcolásáért magamat vádoltam, úgy éreztem, hogy egy kis csalafintasággal meghiúsíthattam volna. Ilona terhességét az otromba rabruha sem tudta már eltakarni. Férjének sorsáról teljes tudatlanságban voltunk, csak saját süketségemről nem volt kételyem. Megtelt a keserűség pohara, kitört belőlem a zokogás, patakokban folytak könnyeim, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Karácsony volt. Társnőim saját gondjaikkal terhelve őszinte részvétet tanúsítottak irántam. Tőlük kaptam életem legértékesebb karácsonyi ajándékát, egy darabka WC-papírba csomagolt kockacukrot. Utolsó, titokban rejtegetett kincsüket áldozták föl, amelynek létezését ebben a barbár környezetben teljesen képtelenségnek lehetett tekinteni. Együttérzésük, és az a biztos tudat, hogy hosszú évekig együtt fogunk szenvedni ugyanabban a siralomházban, erősítette a bajtársi köteléket. Régóta hiányolt meleg érzés öntötte el szívemet.
-----Napirendünk a katonailag többszörösen ellenőrzött semmittevésből állt. Hat órakor a tizenhárom nőszemély kirohant a mosdóba, a bádogvályúhoz. Ezt követte a "kiblizés". Hárman-négyen a fiatalabb korosztályból kicipeltük az ürüléktartályt az udvarra, ahol a kanális aknanyílásába borítottuk annak tartalmát. A tömlőcső vízsugarával alaposan kiöblítettük a hordót. Fertőtlenítés céljából a fegyőrnő egy lapát klórport dobott bele. Ez a kora reggeli tevékenység a különösen kedvelt ürüléksport rangját viselte. Emellett adott esetben lehetőség nyílt arra, hogy a szomszéd zárkák lakói és a szétszakított családtagok gyorsan egymás fülébe súgjanak fontos közleményeket. Honvédségi (tehát nem ÁVH-s) katonákkal is - a nép fiaival -, akik a folyosón géppisztollyal őrt álltak, igyekeztünk kacsintással, arcmimikával, kérő taglejtéssel kapcsolatot teremteni, amely később hasznosnak bizonyulhatott... Voltak köztük fatuskók, egyesek azonban - a részvétre hajlamosak - takarodó után megkockáztattak egyet-mást. Az a két rabtársunk, aki ivóvízről gondoskodott, hasonlóképpen kihasználta a zárkán kívüli lehetőséget.
-----A reggeli rabkávéhoz kaptunk kb. 20 dkg napi kenyéradagot. Néhányan mindjárt beleaprították a kenyeret a barna lébe. A földagadt "betonnak" az volt az előnye, hogy birtokosának a pillanatnyi jóllakottság érzését kölcsönözte. Aki fél kenyerét megspórolta, később, amikor korogni kezdett a gyomra, csipegethetett belőle. Az (ön)becsapás tényén azonban még egy véletlen "sercli" sem változtatott sokat.
-----A hideg macskamosdás és az etetés után lehorgasztott fejjel, hátul összekulcsolt kezekkel felsorakoztunk a "sétára", és körüljártuk a bekerített udvart. Arany János "Arab gólya" című allegorikus költeménye egy évszázaddal később sem veszített aktualitásából, csak a megtorlás módszerei modernizálódtak, és a kegyetlenség fokozódott azóta.

"(...) Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerités, négy magas fal:
Jaj mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve. (...)"

-----Lopva megkockáztattak volna egy pillantást a hatodik emelet rácsaira azok, akiknek férje vagy fia odafönt sorvadott. A földszint ablakai mögött, ahol nappal is égtek a villanykörték, a halálraítéltek várakoztak a kivégzésre. Az éber kopók azonban durva fejbevágással hiúsítottak meg minden fölfelé irányuló pillantást. A szerencsétlen, kiszolgáltatott férfiakat itt is leírhatatlanul brutális zaklatással és éheztetéssel kínozták. A beavatottak szerint az akasztásokat itt a belső udvaron a kora reggeli órákban hajtották végre, a teherautók szolgáltak hozzájuk fedezékül, és a motorok lármája elnyelte az elítéltek halálkiáltásait.
-----A szabad levegőről a mozgás öröme helyett a félelem és a szorongás érzésével tértünk vissza zárkánkba. A délelőtt folyamán megtárgyaltuk a kiblizésnél felfogott valódi híreket, de a börtönkacsáknak is elegendő figyelmet szenteltünk. A közleményektől függően a jövő reménye, illetve kilátástalansága lényegesen befolyásolta kedélyvilágunkat. Arról már értesültünk, hogy a KBI ítéletei az életek kioltására és hosszú szabadságvesztésekre voltak méretezve. Az otthoni ebédkészítésnek megfelelő időben a háziasszonyok - kulináris vágyaiktól ösztönözve - elkezdték mesebeli, de sajnos csak képzeletbeli menüiket előkészíteni. Ezekhez a lukulluszi lakomákhoz gyomrunk szolgáltatta korgó muzsikáját. Én ilyenkor többnyire visszahúzódtam mennyezeti magányomba, és a nyálelválasztás csökkentése céljából bedugtam ép hallószervemet is.
-----Végre hallottuk az ajtó előtt a kondér tompa zuhanását, és a fegyőrnő minden csajkába belecsapott egy merítőkanálnyi szétfőtt lekváros tésztát. A rózsaszínű paszat pillanat alatt felriasztott ínyenc álmainkból, és visszazökkentett bennünket a börtön valóságába. Emésztési pihenőre ébren szunyókálva, lehetőleg ugrásra készen végigdőltünk az ágyon, hogy a kulcscsörrenésre vigyázzba vághassuk magunkat. Aztán vártunk a vacsorára. Ezúttal is szigorúan ügyeltek arra, nehogy a kalóriamennyiség túlszárnyalja a napi kvótát. Többnyire híg levessel elégített ki bennünket a rabkonyha. Becslés szerint este hétkor, legkésőbb nyolc órakor még egyszer "pofavizitet" tartott a fegyőrnő, ezután éjszakai nyugalomra hajtottuk fejünket, amelyet itt az alagsorban, a női osztályon, hála Istennek, ritkán zavartak meg. Nem úgy a hatodik emeleten. Az ottani őrök tele voltak kifundált szadista ötletekkel. A csontvázzá soványodott embereket éjszaka pokrócba kötött ágyneműkkel vállukon kizavarták a folyosóra a jelszóval: "Megyünk Acsádra!" Aztán lépésben vagy futásban körbekergették őket mezítláb a kőpadlón. Békaügetéssel, fekvőtámasszal is mulattatták, kitárt ablakoknál hidegkúrával "edzették" őket. A kegyetlenségekről szóló hírek a rejtélyes börtönpostán hozzánk is eljutottak.
-----Amikor a folyosóról már csak a géppisztolyos őrkatona léptei voltak hallhatók, arra vártunk még, hogy a kiblizéskor alkalmazott hódítási kísérletek hoztak-e valamilyen eredményt. A katona szórakozásból fel-felgyújtotta a villanyt, benézett a kémlelőlyukon, és ha még egypárszor bele is fújt, akkor már nyert ügyünk volt. Ezt követte a kémlelőlyuk szitáján keresztül a nem mindennapi "Tłte-ů-tłte",* aminek eredményeként többnyire valamilyen értékes ajándékban részesültünk. Az ajtó fölötti szellőztető rácson leengedtük a pokrócból kihúzott fonalat, erre a jó lélek rákötött néhány cigarettát gyufával, esetenként ceruzacsonkot, kockacukrot... Számára a vállalkozás nagy rizikóval járt, tőlünk pedig irtózatos erőfeszítést követelt. Az egész akció idején ugyanis rablólétrát kellett tartanunk, amely gyenge kondíciónk következtében néha összeomlott. Az ezt követő cigarettaparti felülmúlt minden KBI-fogsági élvezetet. Még a nemdohányzókat is felvidította a tiltott gyönyör. A csikk utolsó csonkját hajcsat közé fogtuk, így jutott még mindnyájunknak egy utolsó szippantás.
-----Ha a törzsőrmesternő idáig csak kötelező gyakorlatok bemutatására szorítkozott, most áttért a fegyenczsargonban "hipis"-nek nevezett "kűr" gyakorlására. A programhoz tartozott a személyi és zárkamatozás, ami a rabok szekatúráját szolgálta. Mialatt mi a folyosón testi motozásra sorba álltunk, több fegyőrnő kiürítette zsákjainkból az idők folyamán polyvává tört szalmát. Egy megadott időn belül aztán az amúgy is szűk helyiségben a törek és por infernójában rendet kellett teremtenünk. Ha a lópofájú nem találta megfelelőnek fáradozásunk eredményét, elölről kezdődhetett a procedúra.
-----Időről időre "zárkarázás" is be volt ütemezve. Ilyenkor kicserélődött a különböző cellák személyi összetétele. Ennek kedvező következménye is lehetett. Én ily módon kerültem édesanyámmal egy zárkába. Az idős asszony csodálatosképpen derekasan viselte sorsát; a csüggedőket ő bátorította Istenbe vetett rendíthetetlen hitével. Ám egy gyulladás, amely kezeinek minden ízületére kiterjedt, rettenetes fájdalmat okozott neki. Hosszú rábeszélés után rászánta magát, és kikéredzkedett a rabintézet orvosának rendelőórájára. Rossz híre ellenére a KBI "Mengelé"-je ellátta anyámat hatásos gyógyszerrel, és a fájdalmas gyulladás lassan lelohadt.
-----Cilike, egy nyugdíjas tanítónő, jóval hetven év fölött kevesebb sikerrel járt. Vele szemben kimutatta foga fehérjét az egészségőr. "Mi a panasza, kedves?" - kérdezte álszent gúnyolódással. "Magas a vérnyomásom, nagyon szédülök" - felelt Cilike. "Mennyi az ítélete kedves?" "Hét év" - hangzott a válasz. "Akkor maga kap egy nagy lófaszt!" Egy ilyen vén fasiszta dögöljön meg, gondolta az együttérző medikus.
-----Ám Cilikét nem lehetett egykönnyen sarokba állítani, és a következő fogadóórán újra megjelent. "Doktor úr, újra kényszerültem a látogatásra, mert az orvosság, amit legutóbb ajánlott, sajnos nem használt." "Milyen gyógyszert kapott, kedves?" "Egy nagy lófaszt" - ismételte meg jámbor szemforgatással az ordenáré kifejezést. Ha igaz volt, hogy a koncentrációs táborból megszabadult orvos rajtunk, "fasisztákon" akart bosszút állni, Cilike állhatatossága most mégis jobb belátásra bírta.
-----Hogy milyen önkénynek voltunk kiszolgáltatva, arra például szolgál Ilus esete. Napok óta szörnyű fülfájással fetrengett az ágyon a szegény lány. Magas láza volt, a törzsnő is láthatta, hogy nem szimulál. Egy géppisztolyos katona felügyelete alatt kiszállították a katonai kórházba. Kísérője vagy szigorúan a parancs szerint járt el - amelynek értelmében rabbal tilos beszédet folytatnia -, vagy tökbuta személy volt, aki a lázban égő, fájdalomtól görnyedt Ilust a nőgyógyászatra vezette, követve a logikát, miszerint egy nőnek csak női nemi szervei adhatnak okot panaszra. Hiába volt a tiltakozás, a politikai rab fogja be a pofáját! A helyszínen betolták az öltözőbe azzal az utasítással, hogy derékon alul vetkőzzön le, és üljön föl a "bakra". A fizikai fájdalmat tetőzte a szégyenérzet, amelyet a fiatal falusi lánynak ebben a helyzetben el kellett szenvednie. Végre jött az orvos, és Ilus kikiálthatta fájdalmát: "A fülem fáj!" A nőgyógyász megértő széles mosollyal elkalauzolta a beteget az illetékes osztályra. Egyedülálló, ostoba véletlen történt egy primitív vadidegen "banánköztársaságban" nyelvismeret hiányában? Dehogyis! Hasonló megaláztatások napirenden voltak. Semmibe vették a magától értődő legelemibb emberi jogokat. Az igazságszolgáltatás még nem határozott, de mi már rég el voltunk ítélve.
-----Egy újabb zárkarázás után összekerültem Bicsák Teréziával, a rátóti malom tulajdonosának feleségével. Tőle értesültem az eseményekről, amelyek elfogatásunk után történtek, és a Bicsák család tragédiájához vezettek. 1952. november elején, amikor bátyám Jugoszláviából visszajött, Bicsák Lajos befogadta őt a falunkon kívül eső Rába-parti házba. A tartózkodás hátteréről a férfiak nem informálták a ház asszonyát. Amikor azonban megjelentek az ÁVH emberei, ő tagadta Treiber jelenlétét, éspedig olyan hangosan, hogy a szomszéd szobában tartózkodó T. Károly az ablakon keresztül menekülni tudott, holott rövid időn belül egy egész hadsereg indult keresésére. Bátyámat azonban mintha a föld nyelte volna el, nem tudták kézre kaparintani. Ezért vittek vissza bennünket a megyei börtönből a Bagolyvárba. Rátóton és a környéken nyüzsögtek az ávósok, felbolygatták a lakosokat. Azzal a gyanúval, hogy Treibert rejtegetik, elhurcoltak, vagy megfigyelés alá helyeztek sok személyt és családot, de őt magát nem tudták elfogni. Csodával határos menekülését maga mesélte el nekem évekkel később.
-----A "farkasfai összeesküvésben" a kicsi, határ menti falu lakosainak végzetes szerep jutott osztályrészül. A történés, a szereplők, az indítóokok sokoldalúak voltak. Titónak a Kominformból való kizárása óta a helység fontos átjáróhelyet képezett Nyugat és Kelet között, ahol menekülők, hírfutárok, nyugati vagy kommunista határjárók sértetlenül lopakodva, sebesülten vagy haldokolva a "Hidegháború" kerekét forgatták. Az egyszerű embereknek fogalmuk sem volt a háttérbeli titkok jelentőségéről. Anyák fiaikhoz vagy férjükhöz való szeretetből, fiatal lányok kedvesük iránti hűségből, mások rokoni kapcsolat és összetartozás érzéséből cselekedtek, és nyújtottak segítséget. A titkosrendőrség ignorálta a családtagok jogait, és a feljelentési kötelezettség elmulasztásának új törvénye alapján egymás elárulására kényszeríthette a vérrokonokat is.
-----Az ügy főszerepét mégis Bekesné kapta. A budapesti születésű intelligens és attraktív asszony, a csörötneki vízerőmű és malom tulajdonosának felesége társadalmi és vagyoni helyzete folytán is mint népellenes, burzsoá személy már eleve a kommunisták célkeresztjébe került. Ő ennek ellenére összehozta az összeköttetést a jugoszlávok és Treiber Károly, illetve a budapesti "Fehér Gárda" konspirációs mozgalom között. Bár az utolsó pillanatban megpróbált kiszállni a veszélyes körhintából, és férjével Keszthelyre költözött, azonban nem tudta elfedni a hozzá vezető nyomot, és bekerült az ÁVH kelepcéjébe.
-----A budapesti Fehér Gárda- és BESZKÁRT-összeesküvőkről nem esett szó sem az ÁVH-n, sem a bírósági tárgyaláson. 1989-ben, a kommunizmus összeomlása után értesültem arról, hogy bátyám sógornőjének férjét, egy MÁVAG-mérnököt életfogytiglani börtönre ítélték. 1956-ban Kaliforniába menekült. Apósát és családját a Hortobágyra deportálták, ahol Bokros bácsi nem bírta elviselni az igazságtalanságot, és beleugrott a kútba.