KORDOS LÁSZLÓ

 

ÁSATÁSOK A BALTAVÁRI
ŐSGERINCES LELŐHELYEN

 

----------------------------------------A Vas megyei Baltavár (napjainkban Baltavár és Hegyhátkisbér összevonásával Bérbaltavár) Szőlő-hegyének homokjából a XIX. század közepe óta kerülnek elő a környéken 7-8 millió évvel ezelőtt élt ősállatoknak csontjai. Az 1860-tól legalább hat jelentős ásatás - sokszor a tudomány számára itt felfedezett - leletei gazdagították a hazai és a külföldi gyűjteményeket. A globális és regionális környezeti változásokra bizonyítékul szolgáló geológiai és biológiai ismeretek miatt Baltavár neve a szakkörökben már közel 150 éve világszerte jól ismert.

BALTAVÁR ÉS BÉCS (AZ 1800-AS ÉVEK KÖZEPE)

Az 1850-es évek végén, a Bach-korszak idején Bécsben elhatározták, hogy postautat építenek Buda és Graz között, amelyik Zalabér és Vasvár között a baltavári Szőlőhegyen át vezetett. Az ősállatok csontjai először valószínűleg 1856-ban, a település szélén fekvő, a későbbi Kancsal-kocsmáról nevezetes domb átvágásából (BENDA, 1927a,b,c,d), valamint ugyanitt, Frentz József a falu felé menet balkézről fekvő házának építésekor, az elhordott földből kerültek elő. Mint Pethő (1884) leírja, az egykori szemtanúk, Frentz és Brunner urak állítása szerint az alsó homok-rétegben talált tömérdek mennyiségű csontot a homokkal együtt kocsiszámra a mély szakadékba hordatták, ahol később házakat is építettek. A földmunkák idején Brunner útmester néhány különleges fogat mégis félretett magának, s ezek vezettek később a lelőhely továbbkutatására.
-----A lelőhely első tudományos leírója (SUESS, 1861) szerint a baltavári csontok és azok híre a soproni von Schwabenau-n keresztül jutott el hozzá. Eduard Suess, a bécsi egyetem nagyhírű geológus tanára már korábbi tanulmányaiban érdeklődött az iránt, hogy a természeti-környezeti folyamatok, mint külső tényezők, miként hatnak az élővilágra. A bécsi Kincstártól kapott pénzen 1860 nyarán Baltavárra is elutazott, ahol hosszasnak mondott keresgélés után sikerült olyan pontot találnia, ahol csontokban gazdag rétegből gyűjthetett. Az első, 1860. évi Suess-féle ásatás után a szerző megállapította, hogy a Baltavárról előkerült emlősfajok megegyeznek a bécsi Belvedere-kavicsokból, illetve a görögországi, Athén melletti Pikermiből származókkal. Emiatt a baltavári faunát a későbbiekben "Pikermi-típusú"-nak nevezték. Suess nyolc, erre az időszakra jellemző és Baltavárról is kimutatott emlősfajt nevezett meg (Machairodus cultridens, Hyaena hipparionum, Dinotherium, Rhinoceros, Sus erymanthius, Antilope brevicornis, Helladotherium duvernoyi, Hippotherium gracile), vagyis kardfogú tigrist, hiénát, kapafogú őselefántot, orrszarvút, kihalt disznófélét, antilopot, őszsiráfot és háromujjú őslovat. Mindezek közül a Machairodus és a Hyaena egy-egy baltavári példányát elsőként Suess ábrázolta. Az általa gyűjtött leletek nagyrésze a Bécsi Természettudományi Múzeum gyűjteményében ma is megvan. Mint Suess (1861) említi, a két hiénaállkapocs közül az egyik a soproni von Schwabenau gyűjteményében lelhető fel. Baltavár, mint "Pikermi-típusú" fontos európai lelőhely Suess (1861) közleményére hivatkozva a francia Albert Gaudry-nak (1866) a görögországi Pikermi lelőhely, valamint a franciaországi Mont Luberon csontanyagát feldolgozó alapvető munkája (GAUDRY, 1873) nyomán vált nemzetközileg ismertté.

Eduard Suess (1831-1914)
bécsi geológus publikálta először, 1861-ben
a baltavári ősállatok maradványait

-----Suess gyűjtése után Brunner útmester, saját közlése szerint, rendeletet kapott a császári hatóságtól, hogy mindazt, amit a lelőhelyen talál, szedje össze, és időnként postán küldje el a bécsi udvari múzeumba, ami meg is történt (PETHŐ, 1884). Miközben Eduard Suess Baltaváron járt, a bécsi Császári és Királyi Geológiai Intézet (k.k. Geologischen Reichsanstalt) megkezdte Ausztria medenceterülete nyugati felének földtani térképezését, vagyis a Dunántúl geológiai felvételét. 1861 nyarán a Fr. Ritter v. Hauer vezette csoport tagjaként Ferdinand Stoliczka geológus azt a feladatot kapta, hogy áttekintő térképet készítsen a Fertő-tótól délre elhelyezkedő területről, amelyet nyugaton Stájerország, délen a Mura, keleten pedig Szentgróttól a Zala és a Marcal vonala határol.

Bérbaltavár település mai térképén a nyíllal jelölt területen helyezkedik el az őslénytani lelőhely

-----Stoliczka már tudott a Suess által Bécsbe került baltavári csontokról. 1861. évi nyári térképező munkája során a Vas vármegyei Schwabenberg mérnök, valamint a baltavári Brunner útmester segítségével ásatásokat végzett. Eközben Brunner felépítette saját házát, a későbbi nevezetes "Kancsal-kocsmát". Stoliczka jelentésében leírta (1863), hogy a lelőhely egy, a falutól délkeletre magasodó dombra korlátozódik, amelyet Frentz úr néhány évvel korábban egy ház építésekor megbolygatott. Stoliczka földtani szelvényrajzot és jellemző leírást adott a lelőhelyről. A domb aljában Planorbis, Congeria és Bythinia puhatestű maradványokat tartalmazó agyag található. Ennek tetejét vízszintesen rétegződött, kvarcban és csillámban gazdag homok borítja, amit helyenként agyagcsíkok szakítanak meg. Jellemző, hogy a homokban, "négy-öt lábbal" a felszínt borító lösz alatt, oxidált, vörösre színeződött rétegben összevissza helyezkednek el a csontok. A csontgazdag réteg vastagsága mindössze "6 coll és 2 láb" között mozog. Stoliczka pontos földtani leírása mellett fontos tafonómiai megállapításokat is tett. Kimutatta, hogy a feküt adó vízzáró agyagon fekvő csontok rossz megtartásúak, s leginkább a lábcsontok és a fogak maradtak meg. Gyakori, hogy a fogak az állkapoccsal együtt maradtak meg, míg az állkapocs hátsó, felszálló ága és az elülső, metszőfogakat tartó része rendszerint letört. A csontok nem eredeti helyükön találhatók, hanem távolról mosódtak össze, miután a legkülönbözőbb fajok maradványai egymás mellett találhatók. Egyes csontok, és - különösen a Hipparion különálló fogai - már a felhalmozódás előtt összetörtek, majd a szállítástól lekopva ágyazódtak be a homokba. A csontokkal együtt Stoliczka három Helix és egy nagy Unió faj jelenlétéről is tudósított, ugyanakkor a begyűjtött ősmaradványok meghatározását valószínűleg Suess-re hagyta, aki azonban többet nem foglalkozott ezzel a kérdéssel.

BALTAVÁR ÉS PEST (AZ 1800-AS ÉVEK MÁSODIK FELE)

Az 1860-as évek elején a pesti Magyar Nemzeti Múzeum ásvány-földtani osztályának őre, egyszersmind a Magyarhoni Földtani Társulat titkára, Kovács Gyula Baltaváron járt, ahol gyűjtéssel és főleg a falubeliektől a szőlőkben talált csontok vásárlásával látszólag kimerítette a lelőhelyet (PETHŐ, 1884, BENDA, 1927a,b,c,d). Lehetséges, hogy az első baltavári csontokat Kovács Gyula szállította magyar múzeumba.

Pethő Gyula (1848-1903) geológus 1884-ben ásott Baltaváron

-----Pethő Gyulának, a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusának figyelmét Böckh János igazgató hívta fel azzal a céllal, hogy járjon utána, hol lehet a 14 évvel korábban Brunner Antal királyi útbiztos tulajdonában volt baltavári gyűjtemény, ami valamilyen oknál fogva nem kerülhetett az intézet birtokába. Pethő személyesen felkereste Brunner urat, aki akkor Keszthelyen lakott, és megtudta tőle, hogy a csontokat tíz évvel azelőtt a zalavári apátnak, Modrovits Gergelynek átadta, és a zalaapáti rendházban azokat Garath György rendtag gondozta és megtisztítva haláláig őrizte. Pethő megtalálta a 155 darabból álló gyűjteményt, amit gróf Széchenyi Pál miniszter közbenjárására Modrovits apát a földtani intézetnek ajándékozott. A főpapot tettéért a Magyarhoni Földtani Társulat levelező tagsággal tisztelte meg. Mindezek után Pethő 1884. július 3-án Brunner Antallal felkereste a leletek helyeit, de semmit sem találtak. Pethő próbaásatást kezdeményezett, és már ötórás munka után hiénaállkapcsot, orrszarvúfogat és sarokcsontot, valamint 20 Hipparion-fogat is talált.
-----A sikeren felbuzdulva, Semsey Andor anyagi támogatásával, Pethő Gyula még 1884 szeptemberében visszatért Baltavárra, ahol ásatásokat végzett. Az útbevágásban Brunner útmutatása alapján - miután megegyezett a terület tulajdonosával, Mayer Józseffel - kb. tíz napig ásott, majd a leletek elmaradozása miatt munkáját abbahagyta. Pethő (1884) köszönettel emlékszik meg a helyi Kropf József okleveles tanárról, Dorovits László baltavári római katolikus plébánosról, valamint Stern Farkas helybéli birtokosról, aki három, régebben gyűjtött fogat bocsátott rendelkezésére.
-----Pethő a zalavári apátságból kapott és az általa gyűjtött csontokat a budapesti Földtani Intézet múzeumában helyezte el, és jelentésében 13 állatfajt különített el (PETHŐ, 1884), öttel többet, mint amennyit Suess korábban említett (Mesopithecus pentelici, Machairodus cultridens, Hyaena eximia, Dinotherium giganteum, Mastodon pentelici, Helladotherium duvernoyi, Tragocerus amaltheus, Gazella brevicornis, Cervus matheronis, Sus erymanthius, Chalicotherium baltavartensis (új faj), Rhinoceros pachygnathus, Hipparion gracile). Pethő, mivel a Cervus matheronis fajnak határozott agancstöredékek rendszertani besorolásában bizonytalan volt, azokból néhány példányt elküldött Bonnba J. Pohlig-nak, aki azokat más magyarországi (Polgárdi, Fonyód, Karád) lelőhelyek leleteivel együtt Cervus (Axis) Lóczyi néven új fajnak nevezte el. Pohlig leírását Kadi (1910) szó szerint, fordításban közölte, és a két baltavári agancsot ábrázolta is.

KORMOS TIVADAR 1913. ÉVI ÁSATÁSA

Lóczy Lajos, a Földtani Intézet igazgatója a Balaton-monográfia-sorozat készítése miatt a XX. század elején többször megfordult Baltavár vidékén, de csontot sohasem sikerült találnia, viszont arra biztatta Kormos Tivadar gerinces paleontológust, hogy keresse fel a közel 70 éve felfedezett lelőhelyet. Kormos 1913. május 16-án indult Baltavárra, ahol Pethő ásatásának még élő szemtanúival találkozva megismerte a régi Brunner- (Kormos idején már Kancsal-) házzal szemben lévő lelőhelyet, ahol néhány órás ásatással megtalálta a csonttartalmú réteget. Az előzetes eredményeken felbuzdulva május 19-én visszatért Budapestre, ismételten megszerezte Semsey Andor támogatását, és május 29-én ismét Baltaváron volt. Pethőhöz hasonlóan megegyezett Mayer József örököseivel arról, hogy a tulajdonukban lévő területen ásatást végezhet. "A lelőhely azonban 30 év alatt fákkal, bozóttal, gazzal tökéletesen benőtt, lejtős partoldallá lett." (KORMOS, 1914). Összesen 35 méter hosszúságban az országút mentén és 12 méter szélességben tárta fel a partfalat, ahol összesen 390 m2-nyi felületet tárt fel. Ásatását 1913. június 18-án fejezte be, mert a csonttartalmú rétegek kiékelődtek, és a Mayer-örökösökkel kötött egyezség értelmében a kiásott partfal tetejére deszkakerítést építtetett, a kihányt homokot pedig visszaszóratta. Meggyőződése szerint a lelőhely még távolról sincs kimerítve, s javasolta, hogy a környező területet az állam vásárolja meg és bocsássa azt a kir. Földtani Intézet rendelkezésére (erre azonban nem került sor).

Kormos Tivadar (1881-1946) őslénykutató.
Az 1913-ban végzett nagyszabású és
eredményes ásatása, valamint annak
kitűnően illusztrált leírása nélkül
nehéz lett volna a lelőhely azonosítása

-----Kitűnő, fényképekkel illusztrált jelentésében Kormos (1914) részletesen leírta a Kancsal-kocsmával szembeni útbevágásban feltárt földtani szelvényt, ami gyakorlatilag megegyezik az 1863. évi Stoliczka-félével. Új megállapítása, hogy a csonttartalmú homokréteg feküjét alkotó szürke agyag a lelőhely alatti agyaggödörben (régi téglavető) jól tanulmányozható. Itt az agyag néhol csigahéjak törmelékét és 6-7 mészmárga-gumós padot tartalmaz, s a kb. 3 méter vastag agyag alatt ismét szürke színű rozsdaeres homok következik. Ezek a téglavetői fekürétegek azonban csontmaradványokat nem tartalmaztak. Kormos ásatásának fontos momentuma volt, amikor a csonttartalmú homokréteg köze lencseszerűen beágyazott, kagylók és csigák maradványait tartalmazó előfordulásra bukkant. Ezt a Mollusca-faunát később Halaváts Gyula (1923) publikálta, de előzetes meghatározását már Kormos is közölte. Megállapította, hogy "Ez a puhatestű-fauna sztratigrafiai szempontból igen nagy fontosságú, mert ez az első eset, hogy Magyarországon a pikermi-típusú gerinces fauna társaságában csigák és kagylók is előkerültek".
-----Kormos 1913. évi, mindössze három hétig tartó ásatásán a begyűjtött csontmaradványok száma meghaladta az ezret, ugyanakkor megállapította, hogy a fajok tekintetében Baltavár egyike a legszegényebb hasonló lelőhelyeknek. A Mesopithecus-on kívül minden olyan fajt megtalált, amit korábban már Pethő is begyűjtött, de további négy taxont is sikerült kimutatnia, amelyek közül kettő a tudományra nézve újdonság volt (Ursus ponticus n. sp., Aceratherium incisivum, Rhinoceros schleiermacheri, Hipparion microdon n. sp.). A mindössze Baltavárról, egyetlen, idős állattól származó kihalt medveféle (Ursus ponticus) lelet rendszertani helyzetével, korábbi észrevételekre válaszolva, Kormos a Folia Sabariensia (a Vasi Szemle első számának élén még ez a cím állt. - A szerk.) 1933. évi I. évfolyamának 1. számában ismételten visszatér, de megállapítja, hogy ezt a kérdést csak jobb maradványok alapján lehetne megoldani, ahhoz viszont további ásatások "fölöttébb kívánatosak lennének" (KORMOS, 1933).

BENDEFY-BENDA LÁSZLÓ ÁSATÁSAI (1924-1927)

A Baltavárhoz közeli Vasvárról származó Benda László (1904-1977) - aki 1934-ben vette fel a Bendefy nevet - húszéves korában, mint a szombathelyi múzeum segédőre, majd egy évvel későbbtől, mint az 1925-ben alapított Ásvány, Kőzet- és Őslénytár vezetője ásatásokat végzett Baltaváron (BENDA, 1927a,b,c,d; 1933, 1934; VÉRTESI, 1983).
-----Először 1924 nagypéntekén utazott Baltavárra, ahol a már a Pethő- és a Kormos-féle ásatásokat is figyelemmel kísérő Kiss Károly Emil azonosította a lelőhelyet. Rövid idő alatt 15-20 csonttöredéket találtak. Egy helyi gazdálkodótól, Mészáros Vincétől pedig orrszarvúcsontot kapott. Az azonosításon fellelkesülve Benda a közelben táborozó 48-as Rákóczi-cserkészcsapat diákjait hívta segítségül, akik kétnapi munkával több Hipparion-, Gazella-, Cervus- és Dinotheriumcsontot találtak (Benda, 1927).
-----1925 nyarán a Szombathelyi Múzeum vezetőjének, báró Miske Kálmánnak, továbbá a környék befolyásos embereinek (Horváth Kálmán, Tulok József, Tóth Gábor, Zrínyi József) segítségével és gróf Klebelsberg Kuno kormánytámogatásával Benda László előkészítette egy következő évi, nagyobb ásatás lehetőségét.
-----1926 júliusában Benda megkezdte ásatását a korábbi Mayer József utódjának, Müller Ödönnek a telkén. Diákokkal és néhány olyan munkással, akik már Kormosnál is dolgoztak, rövid időn belül 40 méter hosszan, átlagosan 2,5 méter mély árkot készítettek, de egy helyen 5 méterre is leástak. Elérték az érintetlen csonttartalmú réteget, s Benda megállapította, hogy az itt sokkal mélyebben helyezkedik el, mint Kormos ásatási területén. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a két hely között egy legalább 3,2 méter magas vízesésnek kellett lenni, és a sztyeppei tüzek elől a folyóba menekülő állatok nagyrészt itt lelték vesztüket. Egyheti ásatás után a helyi emberek megmutatták neki, hogy Kormos 1913-ban hol hagyta abba az ásatást, és most ott, az érintetlen területen Benda azonosította a korábban leírt rétegeket. Ekkor jött rá, hogy egy évvel korábban, 1924-ben az egykori folyó magasabb szinten fekvő medrének kitöltésében ásott. Benda, mint mérnök és a hidraulikában jártas fiatalember elmélete szerint a baltavári útbevágásban, a Kancsal-kocsmával szemben feltárt rétegekben egy kb. 10 méter széles folyó vize áramlott a kemény homokkő aljzaton, aminek a "Fluvius Schafarziki ponticus" nevet adta, Schafarzik Ferenc műegyetemi geológus professzora tiszteletére. Mintegy 30 méterrel a Kancsal-kocsmától lejjebb (Baltavár felé), ahol megfigyelése szerint a csonttartalmú homok több méterrel alacsonyabban helyezkedik el, s ahol sok tűzkőkavicsot is talált, egy vízesésnek kellett lennie. A kimosott homokból, agyagból és homokkőből álló törmeléket a folyóvíz a vízesés után néhány méterre energiájának csökkenésével lerakta, amiből homokzátony alakult ki. A zátony két vagy három keskeny ágra bontotta a Fluvius Schafarziki ponticus-t, s létrehozta a Sinus Rohringeri-nek elnevezett öblözetet. Rohringer Sándor, a budapesti Műszaki Egyetemen Benda hidraulikatanára volt. Benda további elgondolása szerint a nagyméretű, nehezebb csontok ebben az öblözetben felhalmozódva maradtak fenn, míg a kisebb és könnyebb csontokat a víz az árterületeken szórta szét (BENDA, 1927).

Benda László (1904-1977),
később használt nevén
Bendefy László 1924 és 1927
közötti ásatásaival megalapozta
a szombathelyi múzeum
természettudományi gyűjteményét

-----Az 1926. évi ásatást követően Benda (1927) Suess, Pethő, Kormos, valamint saját eredményei alapján összefoglalta véleményét a baltavári gerincesekről és Halaváts munkájának felhasználásával a puhatestűekről. Gerincesekből 31, puhatestűekből 17 taxont különített el. Leírt egy új gazellafajt is (Gazella baltavarensis), de erről a paleontológusok később megfeledkeztek.
-----1927 szeptemberében Benda rövid bemutató ásatást végzett Baltaváron, a feltételezett vízesés alatti öböl (Sinus Rohringeri) területén. Itt 3,5 m2-es területen 7,7 méter mélyre ástak le, ahonnan 34 csontot gyűjtöttek össze, puhatestűeket viszont a várakozásnak megfelelően (??) nem találtak. Erre az ásatásra azért volt szükség, mert F. A. Bather a British Museum (Natural History), London Geológiai Osztályának vezetője a "Pontian Mammals" maradványokról katalógust készített. A nagyhírű baltavári lelőhelyen végzett újabb kutatásokról Benda 1926. évi ásatásáról megjelent tanulmányaiból értesült (BENDA, 1926-27, 1927; BATHER, in Pilgrim, 1921). Benda meghívására Bather eljött Baltavárra, ahol "Ez alkalommal a Baltavári Uri Casino igen tisztelt tagjai meleg ünneplésben részesítették a kiváló angol tudóst, amiből nekem is jutott egy kis részecske." (BENDA, 1927a). A látogatás folytatásaként a londoni British Museum (Natural History) gyűjteményébe került 44 eredeti, Benda által 1926-ban gyűjtött baltavári csontmaradvány a Vasvári Múzeum eredeti alátétcédulájával. A Benda-féle ásatás többi maradványai nagyrészt a szombathelyi, kisebb részt a vasvári múzeumba kerültek.

MAGYAR-AMERIKAI ÁSATÁSOK (2000-2001)

A baltavári lelőhelyet a Bendefy-Benda-féle ásatások után gaz és szemét lepte el. Az útbevágásban az egyetlen azonosítási pontot a Kancsal-kocsma jelentette, miután Kormos 1913. évi ásatási beszámolójában fényképet is közölt az épületről. Az 1970-es években többen is megpróbálták újra azonosítani-feltárni a csonttartalmú rétegeket, de minden kísérlet sikertelen volt.

A 2000-2001. évi magyar-amerikai ásatások során feltárult szelvény nyugati részének földtani szelvénye

-----Ilyen háttérrel 1998-ban, amikor már befejeződtek a közös magyar-amerikai rudabányai ásatások, új projektként merült fel a 10 millió éves Rudapithecus emberszabású ősmajmok utáni kor állatvilága és környezete vizsgálatának igénye. A korábbi európai, ázsiai és afrikai adatok azt mutatták, hogy 7-8 millió évvel ezelőtt a Földön globális klimatikus átrendeződés kezdődött meg. A trópusi őserdők területe visszaszorult, peremükön kialakult a szavanna, majd létrejött a sivatag. Magasabb szélességeken, így a Kárpát-medencében is, a Pannon-tóval nagyrészt kitöltött terület környezetében változatos (mocsári, ligeterdei, szavannás, sivatagi) ökológiai viszonyok alakultak ki. Mindezek hatására Eurázsia nagy részéről eltűntek a korábban ott élt emberszabású ősmajmok, és helyettük a cerkófmajmokhoz tartozó, kistermetű Mesopithecus majmok jelentek meg. Baltavár ennek az átmeneti időszaknak a lelőhelye, ahol az alsó rétegek még a Pannon-tó üledékei, míg a felette lévő csonttartalmú homokok már a globális és regionális környezetváltozás együttes hatására létrejött új állatvilág maradványait tartalmazzák.
-----Az R. L. Bernor (Washington D.C., Howard University) és Kordos L. (Budapest, Magyar Állami Földtani Intézet) által vezetett, a National Geographic és az L. S. B. Leakey Foundation támogatásával létrejött kutatások 2000. június 26. és július 24., illetve 2001. június 29. és augusztus 1. között történtek (KORDOS, 2001, 2003a,b).
-----2000-ben a szeméttel, gazzal és fákkal beborított feltételezett lelőhelyen csak az azóta elhunyt öregek emlékezetére lehetett támaszkodni, akik gyerekkorukban még ott bámészkodtak Bendefy ásatásán. Más megoldás nem lévén, a teljes területet buldózerrel meg kellett tisztítani. Húszméteres akácok, és több köbméteres tuskók fordultak ki a földből, míg végül kétnapi munkával megtisztult a terület, de a csonttartalmú rétegek még nem látszottak. A megszokásnak megfelelően a buldózer egyre mélyebbre vágott a szürke, rozsdafoltokkal tarkított agyagba, ami valójában a csontos homok alatti tavi üledék volt. A leleteket tehát a domboldal rézsüjében, fölfelé kellett keresni, ahol néhány tisztító metszés után valóban, 63 méter hosszúságban előtűnt a tavi agyagra települő, 1-1,3 méter vastag, időnként rozsdás, mangántól fekete színű, lencsésen mészkonkréciókat tartalmazó, kagyló- és csontmaradványokban gazdag keresztrétegzett homok.

A baltavári Szőlő-hegy postaútjának bevágásában végzett ásatások rekonstruált térképe

-----A két nyári szezonon át tartó ásatások elején már azonosítani lehetett a korábbi feltárások helyszíneit (lásd a mellékelt ábrán!). A jelenlegi tudományos elvárásoknak megfelelően az ásatás célja nem az volt, hogy minél több csontot találjanak a szakértők, hanem arra törekedtek, hogy minél kevesebb üledék megmozgatásával az egykori környezetről minél több információhoz jussanak. Miután a korábbi ásatások révén már több szekrényt megtöltő csontot őriznek a múzeumok, most a legfontosabb kérdés az volt, hogy mi történt az itt található állatokkal az élőlény elpusztulása és mostani kiásása között eltelt 7-8 millió évben. Ezért több kis, alig néhány négyzetméteres szelvényben történt az ásatás. Minden szabad szemmel észrevehető csontszilánkot is háromdimenziós térképen ábrázoltak (korábban csak az ép és szép csontokat gyűjtötték be), és egyenként tanulmányozták. Első ízben sikerült feltárni a Pannon-tóban lerakódott agyagba mélyült folyómeder fenekét, ahol időnként még az egykori hullámfodrok is látszódtak. A csontok nagyrésze rendszertelenül, koptatott, vagy már eredetileg is törött állapotban került a homokba. Komolyabb csontdúsulásra ott lehetett számítani, ahol a homokban lencseszerűen mészkonkréciós padok helyezkedtek el. Egyes csontokon gyakoriak voltak a ragadozók és a dögevők rágásnyomai, másokat finom repedések tarkítottak. Mindezekből arra a következtetésre lehetett jutni, hogy ezen a területen nagykiterjedésű, sok ágra bomló, szezonálisan igen változó víztömeget szállító folyó hömpölygött, vagy éppen csendesen folydogált. Az áradások sok állatot elpusztítottak, tetemeiket a kanyarulatok külső ívén kisodorták, vagy éppen a zátonyokon akadtak fenn. A tetemekre dögevők jártak, s a szétesett testekből a csontokat a későbbi vízmozgások tovább szállították. A vízből kiálló zátonyokon a csontok megmaradtak, mert a víz nem tudta elszállítani őket. A magas hőmérséklet miatt ezeken a zátonyokon a párolgás miatt a talajvízből feláramló ásványi anyagok mészlerakódásokat, homokkő padokat alkottak, amelyekbe a csontok időnként erősen odacementálódtak.
-----Az amerikai-magyar ásatáson minden előkerült csonttöredékről digitális fotóarchívum készült, és angol, német, amerikai és magyar kutatók bevonásával megkezdődött a leletek több évig tartó feldolgozása. További ásatásra csak a feldolgozás során felvetődő új kérdések megválaszolásához lesz szükség, hiszen a korábban innen előkerült állatfajok száma mindössze egy hód fogával gyarapodott. A kutatásokat kiegészítették az újonnan feltárt szelvény mintái alapján készített paleomágneses vizsgálatok, amelyek megerősítették, hogy a baltavári üledékek 7,5-8 millió évvel ezelőtt rakódtak le.

TOVÁBBI TERVEK

Miután a 2000. évi ásatással eddigi legnagyobb kiterjedésében feltárult a baltavári Szőlő-hegy útbevágásának szelvénye, gondatlanság lett volna magára hagyni, hogy ismét belepje a növényzet és ellepje a szemét. Az ásatás kezdeményezője (e sorok írója) ezért 2000 őszén megvásárolta az önálló helyrajzi számmal ellátott földterületet. Ekkor Magyarországon már volt példa arra, hogy hasonló, jogtiszta szituációban régészek azért vásároltak meg fontos lelőhelyeket, hogy azokat megvédjék a károsodástól, vagy éppen a pusztulástól. Az új tulajdonos a területet felmérette, drótkerítéssel körbekerítette, és kitáblázta, miszerint az magán- és ásatási terület. A jogszabályok értelmében a további ásatásokhoz is engedély szükséges, és az előkerülő leleteket múzeumban kell elhelyezni (a 2000/2001. évi ásatás leletei a Magyar Állami Földtani Intézet Országos Múzeumába kerültek).
-----A területet többféleképpen lehet hasznosítani: lehetséges (1) további ásatások végzése meghatározott tudományos kérdések megválaszolására, (2) bel- és külföldi egyetemek részére oktatóterületként használni, (3) szabadtéri állandó bemutató park létesítése, (4) helyi összefogással állandó kiállítás létesítése a lelőhely közelében fekvő iskola kihasználatlan termeiben.
-----A bérbaltavári Szőlő-hegy csonttartalmú homokja az útbevágás mindkét oldalán folytatódik, és azt lépésről lépésre feltárva, az egykori jelenségek nyomait nagyobb felületen vizsgálva további alapvető kérdésekre is választ kaphatunk.

 

IRODALOM

BENDA L., 1927a, A baltavári őslénytani ásatások 70 éves története 1856-1926. Szombathely, 80.
BENDA L., 1927b, The History of the Paleontological Excavations at Baltavár in the Course of Seventy Years 1856-1926. Szombathely, 64.
BENDA L., 1927c, A baltavári pontuskori csonttelep situsa (Die Lagerung der pontischen Knochenfundstelle von Baltavár). Vasvármegye és Szombathely város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Múzeum 2. évkönyve, 1926-1927., Szombathely, 170-178.
BENDA L., 1927d, Újabb adatok a baltavári pontuskori csonttelep ismeretéhez (Neuere Daten zur Kenntnis des pontischen Säugetierlagers von Baltavár in West-Ungarn). Földtani Közlöny, 57, (9-12)
BENDA L., 1928a, Újabb pikermi-i típusú lelőhelyek Vasvármegyében (Neuere Fundorte vom Pikermi-Typus im Komitate Vas). A Vasvármegyei Múzeum ásvány- és őslénytani osztályának munkálatai, Szombathely, 35-48.
BENDA L., 1928b, Néhány szó Baltavárról. A Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Osztályának Jelentése az 1928. évről, Szombathely, 86.
BENDA L., 1928c, A Vasvármegyei Múzeum 1927. évi ásatása Baltavárott. Természettudományi Közlöny, 169, 55-56. (pótfüzet).
BENDA L., 1933, Új feltárások Baltavárott. Vasi Szemle, 1, 82-84.
BENDA L., 1934, A baltavári ásatások helyszínrajza. Vasi Szemle, 1934(4), 342-343.
GAUDRY, A., 1866, Animaux fossiles et géologie de l'Attique. Paris, 1-68.
GAUDRY, A., 1873, Animaux fossiles du Mont Léberon. Paris
HALAVÁTS, Gy., 1923, A baltavári felsőpontusi korú molluszka-fauna. Földtani Intézet Évkönyve, 24(6), 395-408.
KADI , O., 1910, A Balaton vidékének fosszilis emlősmaradványai. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei. 1 (1-függelék), 1-36.
KORDOS L., 2001, Ősállatok csontjai a baltavári Szőlő-hegyen. Élet és Tudomány, 2001(28), 876-879.
KORDOS L., 2003a, Fogadó a háromujjú őslóhoz. National Geographic Magyarország, 2003 (május), 10.
KORDOS L., 2003b, Baltavár és a felső-miocén globális környezetváltozás. 6. Magyar Őslénytani Vándorgyűlés. Program, kirándulásvezető, előadáskivonatok, Zirc, 19.
KORMOS T., 1914, Az 1913. évben végzett ásatásaim eredményei (Über die Resultate meiner Ausgrabungen im Jahre 1913). Földtani Intézet Évi Jelentése az 1913. évről, 506-523.
KORMOS T., 1933, Magyarország legrégibb medvéje (Ungarns ältester Bär). Folia Sabariensia, 1(1), 1-7.
PETHŐ Gy., 1884, Baltavár ősemlőseiről. Jelentés az 1884. június-júliusi gyűjtésekről és szeptemberi ásatásokról (Über die Fossilien Säughetier-Überreste von Baltavár. Bericht über die Aufsammlungen in den Monaten Juni und Juli und die im September 1884 veranstalteten Grabungen). Földtani Intézet Évi Jelentése 1884-ről, 59-69; 63-73.
PILGRIM, G. E., 1931, Catalogue of the Pontian Carnivora of Europe in the Departement of Geology. British Museum (Natural History), London, 1-174.
STOLICZKA, F., 1863, Bericht über die im Sommer 1861 durchgeführte Übersichtsaufnahme des südwestlichsten Theiles von Ungarn. Jahrbuch der Kasis. Kön. Geologischen Reichs-Anstalt, 13(1)
SUESS, E., 1861, Über die grossen Raubthiere der österreichischen Tertiar-Ablagerungen. Sitzungsberichte der Matematisch-Naturwissenschaftlichen Classe der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, 5(1), 217-232.
VÉRTESI P.-né (Szerk.), 1983, Bendefy László történész és természettudós. Vasi Életrajzi Bibliográfiák IX., 1-133., Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár, Szombathely