BOKÁNYI PÉTER

HIDAK

FALUDI FERENCRŐL - WEÖRES SÁNDOR SEGÍTSÉGÉVEL

----------------------------------------Egy-egy antológia szerkesztése közben, egy-egy irodalmi est szervezése során bizony szükségszerűen fel-felvetődik az egyébként meglehetősen értelmetlen kérdés: ki is számít Vas megyei írónak? Csak az-e, aki szinte egész életét a megyében élte le, mint például Gazdag Erzsi; az, aki a megyében született, de később elszármazott onnan, mint Berzsenyink vagy Bárdosi Németh János; lehetünk-e büszkék Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán töltött három hónapjára Vas megyeiként, vagy tarthatjuk-e Vas megyeinek Ottlik Géza Iskola a határon című regényét? A kérdésre nyilván nem adható megnyugtató, értelmes válasz - mivel a kérdés sem az -, vannak viszont alkotóink, akiknek kapcsán ez a kérdés fel sem merülhet, mint például Faludi Ferenc és Weöres Sándor. Weöres Szombathelyen született, Csönge, Szombathely nevelte, s verses végrendelete tanúsága szerint csöngei földben szeretett volna nyugodni. Faludi Ferencet Németújvár szülte, nevelte Körmend és Kőszeg, majd Rohonc nyugtatta el, s adta neki a sírt. S mi még, ami ezen kívül is összeköti Weörest és Faludit? Például az adósságaink velük, Vas megyei utóéletükkel szemben, melyeket a 2003-as év, a Weöres Sándor születésének 90. évfordulója alkalmából szervezett rendezvények talán már csökkentettek némileg. Remélhetőleg ezt eredményezte a 2004-es esztendő, Faludi Ferenc 300. születésnapja is, ami alkalmat adott Faludi szélesebb körben való megismertetésére, nevének a vasi köztudatba való mélyebb beépülésére.
-----A szerencse, a késő barokk és a rokokó költőinek kedvelt témája talán senkinek az életében nem játszott oly nagy szerepet, mint Faludi Ferencében. Faludi, a jezsuita pap, a filozófia doktora, Rómában a magyar zarándokok gyóntatója, a bécsi Pázmáneum lelkiigazgatója, a művelt, könnyed költő, bölcs és emberséges pedagógus, közéleti ember - aztán időskorában a rohonci szegényház lakója, mára lényegében ismeretlen, illetve csupán utcanévtáblákról ismert nevű alkotó. Vas megye irodalmáról szólva csak a csekélyebb, pusztán irodalomtörténeti jelentőségű szerzők közt említik a nevét, annak ellenére, hogy a maga korának egyik legismertebb személyisége volt: általánosan elismert műveltségének bizonyítéka, hogy a Halotti Beszéd először az ő olvasatában jelent meg 1770-ben, prózai stílusáért a "magyar Cicero" epitetont kapta, verseiért "a magyar poéták csudájának", Gyöngyössy István után a legnagyobb költőnek tartották. Halála után Batsányi János kérte meg a szombathelyi tanárt, Bitnitz Lajost, hogy kutasson Faludi után Rohoncon, 1824-ben Batsányi sajtó alá rendezte verseit, s az ép, csinos magyarság példájaként hivatkozott rá a nyelvújítókkal szemben. A kortárs Fekete János bevallottan mintának tekintette Faludi költészetét, egész sor költeményt írt "Faludi nótájára", Dugonics András Jolánka című regényében betétként megjelent néhány Faludi-vers, de említhetnénk Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Kreskay Imre, Péteri Takács József nevét, akikre egyértelműen hatott Faludi Ferenc műve. Ugyanakkor Faludinak ez a kétségtelen népszerűsége valóban erősen korhoz kötöttnek látszik - a romantika korától olvasottsága csökkent, élő hagyományból egyre inkább irodalomtörténeti jelenséggé vált. Jellemző az 1958-ban kiadott Vas megye című kötet Vas megye irodalmának összefoglaló áttekintése két részben című tanulmánya: szerzője szerint Faludi költészete élettelen, steril, gyér számú verssel, gyér mondanivalóval. Versei mögül hiányzik a hiteles költői élmény, modorosak, s hatásuk lényegében nincs, talán nem is volt. "Csak az utókor csinált nagy esetet igen szerény művészi értékű verseiből..." - fogalmaz a tanulmány szerzője.
-----Az elmarasztaló értékelések a politizáló, közéleti költőt keresik, azt, aki munkáival a magyarság sorsproblémáit fogalmazza meg: annak a költőideálnak a mentén bírálják Faludit, amely a köztudatban a XVIII-XIX. század magyar költőiről él. Nos, Faludi valóban nem ilyen alkotó: "csak" költő ő, aki a költészetét az időtlen, kortól független szépség és derű alá rendeli. A keresztény humanista szólal meg verseiben, aki gyönyörködik a világban, miként Assisi Szent Ferenc, látja, hogy az Isten teremtette világ szép, s tud örülni a világnak, a szépségnek. A tarka madár, a pipázás, de még a szakácsmesterség is versírásra ösztönzi; ezekben építi fel saját világát, amit nem befolyásolhatnak az adott körülmények, ami szép a nyüzsgő világban mozgó, elismert hivatallal bíró embernek s a szegényházban élő idős papnak egyaránt. "Ebéd után szunnyadozik, / Pipáz, kártyál eltréfál, / Hivalkodik, mulatozik, / Ide s oda elsétál. / A szakácsnak így van dolga, / Sok hivatalt nem talál. / Úr a szakács és nem szolga, / Konyhájában kiskirály" - írja a Szakáts ének című versében.
-----Rónay Györgyöt idéztük fentebb, ő nevezi Faludit keresztény humanistának, de legalább ennyire találó a keresztény sztoikus megnevezés is. Hiszen valóban a sztoikusokra emlékeztet az a csendes bölcsesség, ahogy Faludi Ferenc sorsának változásait fogadta. "...élhetjük a világot, részünk lehet az emberi társaságban, mégis megfelelhetünk hivatásunknak, és hitünkbéli kötelességünknek... Kedvellem az emberi társaságot és nyájaskodást... Hogy éltem, nem szégyellem, hogy meghalok, nem bánom, se nem utálom, se nem kedvelem felettébb ezt az árnyékvilágot... Nem úgy laktam benne, mint a theátrumok némái, kik meg sem moccannak, csak helyt foglalnak bé. Uram gráciájábul alkalmas tiszteket viseltem ..." - írta a Téli éjszakák című kötetének előszavában.
-----Nyilván nem lehet véletlen, hogy majd Weöres Sándor lesz - 1977-es Három veréb hat szemmel című kötetében - egyik újabb kori méltatója. A "gyér számú verseket" Faludi Ferenc életműve legnagyobb eredményének tartja, mondván, velük kezdődött a hajlékony, civilizált új hangzás, "kulturált ízlésével, tehetsége határait egyenletesen betöltő eredményeivel többet ér sok alaktalan unalmas nagymesternél" - ahogy Weöres fogalmaz. Példáival igazolja, hogy Faludi rejtett hagyományként igenis folyamatosan benne él a magyar irodalomban. Vörösmarty Szózatának jambusaiban, Kisfaludy Himfy-strófáinak ütemeiben, Babits Vakok a hídon című versének ritmusában, de nyomai fellelhetők akár József Attila költészetében is. "Mindez nem Faludi hatása későbbi szerzőkre (kik alaposan aligha olvashatták) - írja Weöres - hanem az első ízig-vérig európai lírikusunknak és utódainak összecsengése. Ő az ódon és az új poézis határőre, fél lábbal még az ódonságban. Így függ össze mindnyájunkkal Faludi Ferenc atyánk. Senki mással ennyi párhuzam!"
-----Fentiek olvastán nehéz ellenállni a kísértésnek: próbálnánk meg Weöres versei közt keresni olyan párhuzamokat, amilyenekre a Három veréb hat szemmel utal. Egy esztendővel a kötet megjelenése után, 1978-ban látott napvilágot Weöresnek a Harmincöt vers című karcsú verseskötete, amelynek karcsúságáról szólva kritikájában Tüskés Tibor azt írta: ez a relatíve csekély verstermés vélhetően azzal magyarázható, hogy a költő a megelőző években antológiájának összeállítására koncentrált elsősorban, s a versek némiképp háttérbe szorultak. Kézenfekvőnek látszik tehát ebben a kötetben keresni a fenti értelmű, feltételezett párhuzamokat. S rögtön szembetűnik a kötet 23. oldalán a Tündérkert című vers! Felhívja magára a Három veréb hat szemmel kötet ismerőjének figyelmét, hiszen az antológia Gyergyai Albertről szóló jegyzete is megidézi az Árgirus királyfi históriájának tündérkertjét, ahol Árgirus ármánykodó inasa gonosz varázslattal elaltatja a főhőst, hogy ne találkozhassék az égi leányzóval, sőt, Faludinak is ismerjük versét Tündérkert címmel; Weöres Tündérkertje ritmikájával pedig Faludinak egyik ismertebb versét, A tarcsai savanyúvízről szólót idézi:

-----Vagy a Faluvég című vers, amelynek zenéjéről Faludi Nem mind vigaság a vigaság című verse juthat eszünkbe:

-----S végül a Magyar-latin vers a maga humorával eszünkbe idézheti Faludinak Az újdon új policia című tréfás-szatirikus költeményét:

-----Természetesen, ahogy a Három veréb hat szemmel című kötet példáinál, úgy itt sem feltételezhetünk semmiféle konkrét kapcsolatokat, sokkal inkább azokat a bizonyos Weöres említette, a hagyományból eredő önkéntelen összecsendüléseket, amelyekre a Három veréb hat szemmel című kötetben bőven láthatunk példát.
-----A Három veréb hat szemmel kötet Weöres hatalmas vállalkozása volt 1977-ben. Arra vállalkozott a költő szerény utószava szerint, hogy amolyan irodalomtörténeti kiegészítő olvasókönyvként bemutassa a magyar irodalom "rejtett értékeit és furcsaságait"; a végeredmény ugyanakkor bőven túlmutat ezen. Bár kétségkívül nem írja át a magyar irodalomtörténetet Weöres Sándor, de lényegi elemekkel egészíti ki. Bata Imre, aki társszerzőként, Kovács Sándor Ivánnal részt vett az antológia összeállításában, zárótanulmányában ír arról, hogy miféle rétegeit rajzolja meg a kötet a XVIII-XIX. századi magyar irodalomnak.
-----Bessenyei György feltűnésével két határozott rétegre, a "fent" és a "lent" rétegeire oszlik a magyar irodalom. Megkezdődik a magasköltészet, a magasirodalom felemelkedése, s a földközelben marad a mesterkedő, népszerű, szórakoztató irodalom. Weöres nem teremt értékdistanciát a kettő közt: mindkét típusú irodalomnak keresi az érdemeit (szemben a "hivatalos" irodalomtörténettel, amely jellemzően a "magas" irodalomra koncentrál kizárólag), s ennek révén arra készteti a tudományt, hogy átértékelje egyes, a modern költészet kialakulásával kapcsolatban vallott nézeteit. A "mesterkedők", a manieristák a Három veréb hat szemmel felfogásában azok a költők, akik abban az értelemben szórakoztatnak, hogy különösebb korszakos tartalmak és nemzetmegváltó kijelentések nélkül frissen tartják a közönség esztétikai fogékonyságát, formakultúrát oktatnak verseik révén, szoktatják olvasóikat a nyelv alakíthatóságának jelenségéhez. Olyan szórakozásra teremtenek lehetőséget, amely nem kikapcsolja a szórakozni vágyót, mint egy magyar nóta a maga banalitásával, hanem karbantartják esztétikai érzékét, fenntartják figyelmét az irodalom és a vers iránt. Vagyis - Kenyeres Zoltán szavaival - a manieristák-mesterkedők afféle "életbentartó hídként" működnek a reneszánsz lecsengésétől a reformkorig - szemben a XIX. század második felének cigányzenés-magyarnótás ízlésrombolásával. A XIX. század második felére ugyanis éppen a mesterkedők rétege esett ki az irodalomból, az irodalmi köztudat nem tudta kezelni ezeknek a költőknek a művét, s fogyott ez a bizonyos hármas rétegzettségű irodalom kétrétegűvé: a magasirodalom és a cigányzenés-magyarnótás irodalom rétegeire. Weöres kötetének kétségtelen érdeme, hogy ráirányítja a figyelmet az egykorvolt középső rétegre, a "mesterkedők-manieristák" rétegére, igazolva, hogy nélkülük máshogy írattatott volna meg a magyar líra története, s e mesterkedők közt az első igaziként említi Faludi Ferenc költészetét, mondván, hogy ő a magyar irodalomnak az első igazi kismestere. S a "kis" jelző ebben a kontextusban nyilván nem rendelkezik értéktartalmakkal, pusztán a Faludi-költészet ambícióira utal: a világot remekbe szabott, kecses, filigrán, finom, dekoratív költeményekben elbeszélni.
-----Honnan datálható Weöresnek a vonzódása e Faludi-féle kismesterekhez? Az alapos filológiai kutatás nyilván korábbi verseiben is kimutathatná e vonzalom nyomait, ami viszont plasztikusan mutatja, az az 1972-ben kiadott Psyché című kötet. Psyché, a fiktív XIX. századi költőnő alakjával és költészetével ugyanis sokak szerint Weöres megteremtette a magyar költészet egy hiányzó láncszemét, a "mesterkedők" költészetének közvetlen folytatóját. A Psyché Kenyeres Zoltán szerint "Megálmodása annak, hogy milyen lett volna egy késő rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a poétákra nem a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak közönséget megmozgató megfogalmazása hárul, hanem csak a szerelem, az öröm és bánat mindennapi megnyilatkozásait kell versbe venniük. Annak megálmodása, hogy milyen lett volna egy európai színvonalú magyar irodalom, amely megengedheti magának a fényűzést, hogy csak nyelvében legyen magyar, s ne tematikájában is. A Psyché azoknak a verseknek az utólagos megírása, amelyek a múlt század eleji magas irodalomból szükségszerűen kimaradtak. Ismerjük az akkori költők visszatérő panaszszavát, hogy mi mindenről szerettek volna még írni, ha a nyájas képzeletből - mint Eötvös írta - nem verte volna fel őket a komoly valóság súlyos érckara. Nos, a Psyché ebben az összefüggésben annak a költészetnek a tűnékeny álomképe, amely olyan közegben él és fejlődik, ahol a társadalom politikai gondjaival nem kell az irodalomnak bajlódnia, mert megoldásukra felelős társaságok és hitelesen tudósító sajtó mozgósítja a közvéleményt." Vagyis a Psyché fájdalmasan figyelmeztet egy magyar irodalomtípus hiányára: azt a stílust építi fel benne Weöres, amely nem tudott kifejlődni a rokokó és a biedermeier között Magyarországon, azt a stílust, amelynek gyökerei a kismester Faludi Ferenc és a mesterkedők művében rejlenek. A magyar literátor közönség irodalomfelfogása, amely a XVIII-XIX. század fordulóján alakul ki, a feladatvállaló irodalom mellé teszi a voksát, elvárja költőtől, verstől a nemzeti, politikai, társadalmi elkötelezettséget - Weöres Faludi-értékelése és a Három veréb hat szemmel című kötet éppen az ettől eltérő irodalmat helyezi inkább előtérbe.
-----Mind ez idáig úgy olvastuk Weöres antológiáját, hogy lényegében a válogatás szempontjait vizsgáltuk. Most térjünk át Weöres irodalomszemléletére, az okra, aminek mentén konkrétan érdemes felvetni a Faludi-féle mesterkedő költészet és Weöres költészetének kapcsolatát. A Három veréb hat szemmel kötet ugyanis antológia-volta mellett hű tükre Weöres irodalomfelfogásának, idézi azokat az eszméket, amelyek mentén a Weöres-életmű keletkezett és alakult.
-----Weöres válogatásában kifejezetten didakcióellenes és moralizálásellenes, antológiától szokatlan módon jegyzeteiben kritikus megjegyzéseket fűz a versekbe szőtt tantételekhez, a rímelő-ritmikus szentenciákhoz. Ellenben tud örülni annak, ha az adott költő nem veti meg az ornamentikát, a nyelvi díszítést, ha a vers bensőséges hangulatokat kelt, ha humoros, kecses, porcelánszerűen bájos. Nem a kellemkedő-modorosság, a súlytalan üresség, a természetesség hiányának apoteózisa ez természetesen, sokkal inkább annak az őszinte derűnek, szelíd humornak, csendes életörömnek az ünneplése és dicsérete, ami például Faludi Ferenc költészetét jellemzi. Weöres válogatása során az eleven, mozgó, lélekből kiszakadó irodalmat keresi, amelybe mindenfajta mentegetőzés nélkül belefér a nyelvi kísérletezés, az önfeledt játék a nyelvvel. Mindez nem tagadása a nemzeti irodalomnak, sokkal inkább a nemzeti irodalom fogalmának egyfajta átértelmezése. A szolgálatvállalás Weöres felfogásában nem az aktuálishoz tapadó politikai, társadalmi szerepvállalást jelenti, hanem ennél sokkal mélyebb, lényegibb "társadalmi" funkciót tulajdonít a versnek, az irodalomnak. A Három veréb hat szemmel kötet jegyzetei szerint a költészet nemzeti tulajdonságait az mutatja, hogy abban az emberi lélek többé-kevésbé közös jellemvonásai miként mutatkoznak meg, hogyan öltenek alakot nemzeti nyelven, esetünkben magyar nyelven kifejezve, illetve, hogy a nyelv hogyan veszi birtokba ezeket az általános, emberi jellemvonásokat. Ebből fakadóan a költészet nemzeti feladata abban áll, hogy eddze és fejlessze az érzelmeket és tárgyakat nevükön nevező és humanizáló anyanyelv képességeit: vagyis a vers nem tartalmában, témájában, hanem amúgy "funkcionálisan" nemzeti. Vagyis a költészet azzal járul hozzá a társadalom életéhez, hogy a nyelvet alkotó módon ápolja, frissen tartja, fölkészíti az új befogadására, meghódítására - programszerűen vállalja mindazon felfogását versnek és irodalomnak, amelyek a "mesterkedők", közülük az első igazi kismester Faludi Ferenc költészetében ösztönösen, magától értetődő módon megnyilvánulnak. Hiszen - ahogy korábban említettük - a Faludi-költészet a maga korában amolyan szórakoztató, "kis" költészetként éppen a közönség esztétikai érzékét tartotta karban, fenntartotta a figyelmet irodalom és vers iránt. S ily módon Faludi Weöres hivatkozta 43 verse szervesen épül be Faludi munkásságába, nem választható el a moralizáló fordításaitól, késő barokk prózájától: Faludi Ferenc atya ugyanazt teszi verseiben, amit életének minden területén vállalt: szolgálja közösségét azáltal, hogy alkotó módon használja a magyar nyelvet. S szolgálja az irodalomtörténetet, hiszen - ahogy ezt szintén említettük korábban - nélküle, a "mesterkedők-manieristák" költészete nélkül bizonnyal másként alakult volna a magyar líra története.
-----1989. február 9-én, a Farkasréti temetőben, Weöres Sándor temetésén Esterházy Péter sírbeszédében Weörest mint az "utolsó, igazi, nagy nemzeti költőt" búcsúztatta, azt a Weörest, akin életében a kritika nem egyszer kérte számon a nemzeti, társadalmi feladatok vállalását. Tizenöt évvel később, 2004-ben annak a Faludi Ferencnek a 300. születésnapját ünnepeltük, akinek verseit "gyér mondanivalójuk" miatt nem egyszer kiszorította a hivatalos irodalomtörténet a magyar irodalomból, hiányolva a "társadalmi, nemzeti" tartalmakat; annak a költőnek a születésnapját, aki kor- és pályatársaival megteremtette a nemzeti költészetnek egy retorikus frázisoktól mentes, csendesen alázatos, mindenkor érvényes, valóban "szolgáló" változatát.