ILON JUDIT - LŐCSEI PÉTER
"PEDIG
TE TÖLGY VAGY,
ERŐSNEK KELL LENNED!"
SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS DR. KUNTÁR LAJOSSAL
----------------------------------------
-----
-----KL: Nagyon nehéz kérdéssel
leptél meg, de próbálok rá válaszolni. Én életcélomnak
mindig a nép műveltségének emelését tekintettem. Mint
afféle néptanító, aki mégsem csak a falusi iskola gyerekeit
oktatja. Mára kiment a divatból a népművelés kifejezés.
Annak idején a főiskolán még létezett ilyen szak, később
közművelődésnek hívták. Én most is vállalom, hogy a szó
jó értelmében vett népművelő kívántam lenni. Hitem
szerint az voltam újságíróként, könyvtárosként,
honismereti, sajtótörténeti tanulmányok szerzőjeként és
szerkesztőként is.
-----IJ: Lajos bácsi hogyan
emlékezik vissza családjára, származására?
-----KL: Paraszti környezetben nőttem
fel, ahol bizony a munka volt az elsődleges. Különösen
nálunk, ahol nagy volt a család. Nyolcadik gyerekként
születtem Csörötneken az első világháború kitörésének
évében. Édesapám egy hónappal születésem előtt meghalt
Grazban, ahová operációra vitték. Júniusban születtem,
Péter-Pál előtt. Nehéz munka idején, aratáskor. Özvegy
édesanyámnak még a tarlóra is ki kellett mennie, és elég
hamar engem is kivitt. Később mesélték, hogy esernyőt
húzott fel, az alá tett, hogy árnyékban legyek.
-----IJ: Az ember életében fontos
szerepet játszik a tanulás. Kik voltak Lajos bácsi tanárai,
milyen volt az az iskola, amelyikbe járt?
-----KL: Egy kicsit messzebbről kezdem
a választ. Az én időmben a szegény paraszti sorsból
kiemelkedni leginkább a papi hivatással lehetett. Édesapám
mindig azt mondta, hogy két testvéréhez hasonlóan a családi
hagyomány szerint ő is nevel papot; legalább az egyik fiát
taníttatni fogja. Három leány mellett öten voltunk fiúk.
Édesanyám emlékezett férje tervére. Én a hat elemit jó
eredménnyel végeztem szülőfalumban. Amikor az igazgató úr
azt mondta édesanyámnak: "Kati néni, ezt a gyereket
gimnáziumba kellene adni, ne kallódjon el!" - ő
viszonylag könnyen beleegyezett. Emlékszem, a tanító úr
kerékpárral kísért el bennünket Szentgotthárdra a
beíratásra. Amikor bementünk a gimnázium épületébe,
hihetetlen szívdobogással léptem át a küszöböt, sejtettem,
hogy fontos események várnak rám. Akkor éreztem igazán
árvának magamat. Mindenkit a szülei kísértek, főleg az
apák; én meg soha nem láthattam az édesapámat. Segítő,
erős kezét nem éreztem. Amikor sorra kerültünk, tanítóm
azt mondta: "Méltóságos uram, hoztam egy okos gyereket
Csörötnekről". Az igazgató felnézett, és csak ennyit
válaszolt: "Hogy mennyire okos, az itt majd kiderül."
Mikor a nevemet elolvasta, megkérdezte édesanyámtól, hogy
rokonai vagyunk-e Kuntár József piarista tanárnak. Édesanyám
megilletődve felelte, hogy igen. Az igazgató úr erre azt
mondta: "Akkor ő legyen a példakép, mert jó tanuló
volt. Kövesd a példáját!"
1926 szeptemberében az állami reálgimnázium első osztályos
tanulója lettem. Annak idején Széll Kálmán igen jót tett a
várossal és vidékével, ugyanis az ő segítségével épült
fel a gimnázium; így a környékbeli egyszerű emberek gyerekei
is tudtak tanulni. Biciklivel, vonattal jártam be
Csörötnekről. Esőben-sárban. Szóval meg kellett küzdeni a
tudásért. Külsőleg is látszott, kik a falusi gyerekek, mert
mi hosszú nadrágban jártunk, a városiak meg rövidnadrágosak
voltak. Ösztönösen kerestük is egymást, én például egy
szakonyfalusi gyerekkel ültem egy padban, aki hozzám hasonlóan
a gimnázium előtt hat elemit végzett.
-----IJ: Kikre emlékszik vissza
tanárai közül? Volt-e, aki már ott az írásra ösztönözte?
-----KL: Először az iskola
fegyelmét, a munka tisztességét emelném ki, nem is az egyes
tanárokat. Erős volt a mindennapi latin. (Tudod, mi akkor
szombaton is tanultunk.) Aztán jött a többi idegen nyelv is.
Magyartanárom Vakarcs Kálmán volt, aki jól benne járt a
korban. Nagy tekintélyt szerzett azzal, hogy több
helytörténeti és néprajzi könyve, tanulmánya is megjelent.
A tanítás mellett ő volt a Vasvármegye szentgotthárdi
tudósítója. Ritkán mozdult ki a városból; a vidéki
híreket tízpercben vagy az órák után többnyire a bejáró
gyerekektől tudta meg, tőlük szerzett információkat. Engem
is gyakran kérdezgetett, mi történt a falumban. Egy alkalommal
leírtam egy helyi esetet. Tehát nem elmeséltem, hanem átadtam
egy afféle megfogalmazott riportot. Megköszönte, elrakta a
táskájába, másnap azzal fogadott: "magából akár
újságíró is lehet."
-----IJ: Magázta?
-----KL: Hogyne. Az alsó négy
osztályban tegeztek minket a tanárok, ötödiktől magáztak.
Ez az eset ötödikben történt. Vakarcs tanár úr elküldte a
cikket Szombathelyre, és az írásom változtatás nélkül
megjelent. Büszkeséggel töltött el, de akkor még nem
gondoltam, hogy ennek bármilyen hatása lehet az életemre.
Hanem érettségi után nem volt lehetősége édesanyámnak a
tovább taníttatásra; mégsem lett belőlem pap. Ősszel az
osztálytársaim nagy része egyetemre ment, én pedig otthon
maradtam. Háromnegyed évig alkalmi munkákat végeztem, s akkor
eszembe jutott magyartanárom mondása. Biciklire ültem,
bejöttem Szombathelyre, egyenesen a Vasvármegye Kossuth
Lajos utcai szerkesztőségébe. Ott Lingauer Lászlóval
találkoztam, aki abban az időben a szerkesztést végezte.
Elmondtam, mi járatban vagyok. Tetszett neki a fellépésem.
Mondta is rögtön, hogy az újságírónak a jó stílus mellett
a bátor szellemre, jó kiállásra van szüksége. Rögtön
íratott velem egy afféle próbaírást. Elolvasta, és minden
további nélkül szentgotthárdi tudósítónak szerződtetett
Vakarcs Kálmán mellé. A falvakból kellett inkább
tudósítanom, a várost meghagytuk a tanár úrnak. Ma is
emlékszem, hogy 3 fillért fizettek soronként. Fiatal voltam,
független. Hajtott a kíváncsiság; nem csoda, ha megtetszett
ez a munka. Érdekes volt látni, hallani, hogy az emberek az én
írásaim alapján is beszélik meg a híreket.
-----LP: Hogyan kerültél aztán
Budapestre?
-----KL: Egy idő múlva már nem
elégített ki a vidéki tudósítás. A Vasvármegyének
volt Budapesten is munkatársa, aki tartósan beteg lett. Mikor
ezt meghallottam, rögtön vállalkoztam a helyettesítésére.
Nagy merészség kellett hozzá. Abban az időben sok neves Vas
megyei származású személyiség élt Pesten. Voltak köztük
arisztokraták, művészek, politikusok. A róluk szóló
híreket mindig nagy kedvvel közölte a Vasvármegye.
Különösen hálás téma volt a képviselők országgyűlési
felszólalása. Az emberek akkoriban elsősorban az újságokból
értesültek a politikai vitákról, a képviselők
szócsatáiról. Az számított, amit az újság megírt. Szabad
bejárásom volt a "Tisztelt Házba". A vasi
képviselők mindig előre értesítettek, ha valamilyen
érdekesebb felszólalás ígérkezett. Persze hiúak is voltak.
Emlékszem, volt egy képviselő, egy bankár, aki több száz
példányt rendelt meg abból a számból, amelyikben az ő
parlamenti beszédéről számoltam be. Ez jót tett a lapnak,
meg nekem is, mert az eladott példányok után is jutalékot
kaptam. Budapesti tudósítóként a díjazásom látványosan
növekedett. Itt már 30 pengő fix összeget kaptam havonként,
és 10 fillérre emelték a sordíjat. Ez még úgy is elegendő
volt, hogy albérletet, kosztot kellett fizetnem. 1936-ban mentem
fel Pestre. Két év múlva az egyik barátomtól megtudtam, hogy
a Magyar Katonaújsághoz tiszteletdíjas
olvasószerkesztőt keresnek. Egy alezredes volt a szerkesztője,
aki a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Megtetszettem neki,
alkalmazott. Akkor még nem sejthettem, hogy további életemet
gyökeresen meghatározza ez a döntés. Nem túlzás, amit
mondtam. Egy katonai újság fizetett munkatársa lettem, és
innen egyenes út vezetett a hadi tudósításhoz, ahhoz, hogy
Magyarország hadba lépését követően a fronton találtam
magam. Katonatársaimmal együtt döbbenetes dolgokat éltem át.
A látottakat, hallottakat az újságcikkeken kívül egy
könyvben is megfogalmaztam.
-----LP: Ez volt A véres Don. 1943-ban
jelent meg.
-----KL: Igen. Ennek a könyvnek pedig,
túlzás nélkül, egész életemre szóló következményei
lettek. Ez a mai fiatalok számára talán hihetetlennek tűnik.
Azzal kezdem, hogy a könyvet először nem is akarták kiadni,
mert nem találták elég propagandisztikusnak. Nem is annak
szántam. Aztán 1943 őszén vitéz Somogyváry Gyula
előszavával mégis megjelenhetett. A nagy fordulat a háború
befejezése után az én életemben is bekövetkezett. 1945
februárjában még "csak" indexre, azaz tiltó
listára tették a könyvemet, szeptember 10-én már le is
tartóztattak miatta. Egy hónapig tartottak fogva.
-----A kihallgatók felkészültségéről,
elfogulatlanságáról legyen elég annyit mondanom, hogy a
szentgotthárdi nyomozó politikai tiszt első kérdése az volt:
"Miért ment ki a frontra?" Azt feleltem: "Azért,
mert kivittek." Aztán nekem szegezte az újabb kérdést:
"Nem tudott volna megszökni?" Erre már kissé
indulatosan válaszoltam: "Nézze, ha maga ilyen naiv, hogy
azt hiszi, egy háború indulása előtt egy katona meg tud
szökni, akkor nem érdemes magának válaszolgatni."
Rögtön következett a megfélemlítés, a fenyegetés:
"Majd megszólaltatják magát Szombathelyen a
Belsikátorban."
-----Egy hónap múlva engedtek ki. Ideiglenesen
helyeztek szabadlábra, és "politikai
nyilvántartásba" vettek. Azért nem akarok hosszan
beszélni nektek erről, mert a Vasi Szemlében (1998/5.)
és A véres Don második kiadásának utószavában is
részletesen beszámoltam a velem történtekről. A szabadlábra
helyezésem ideiglenessége évtizedekre meghatározta a
magatartásomat. Tudtam, hogy a legkisebb hibát sem szabad
elkövetnem, mert akkor újra letartóztathatnak.
-----A háború után a kommunisták lefoglalták
Lingauer lapját és nyomdáját, és Szabad Vasmegye
néven adták ki az újságot. A szociáldemokraták viszont Új
Vasvármegye néven indítottak napilapot. Ők tudták
rólam, hogy a Vasvármegyénél dolgoztam, és meghívtak
a szerkesztőségükbe. Így beköltöztem Csörötnekről
Szombathelyre; de óvakodtam attól, hogy írásaimban
politikával akár érintőleg is foglalkozzam. Ott dolgoztam
egészen addig, amíg a fordulat éve meg nem történt, amíg a
szociáldemokrata pártot be nem olvasztották. Akkor hívtak a
kisgazdapárti Nyugati Kis Újsághoz, de hamarosan azt is
megszüntették. Állás nélkül maradtam. (Ekkor már nős
voltam, volt egy fiam. Korábban a feleségem háztartásbeli
volt. Megengedhettük ezt, mivel az újságíróknak volt
tekintélyük; magas volt a jövedelmünk, szabadjegyünk volt a
villamosra, a strandra, a moziba, a színházba. De sokat kellett
dolgozni; hárman csináltuk a napilapot.) Képzelhető, hogy
ismét komoly fordulat történt az életemben.
-----Egyszer, évekkel később egy könyvtáros
kollégám mondta, hogy átnézte ezeket a régi újságokat, és
nem találta bennük az én írásaimat. Egyszerű volt a
magyarázat: amikor fél az ember, nem nagyon mutogatja magát.
Cikkeim többségét nem jegyeztem. Olykor csak a monogramom
árulkodott arról, hogy én vagyok a szerző. Sokáig tartottam
attól, hogy valamelyik rosszakaróm feljelent. Ne higgyétek,
hogy ez beteges félelem vagy üldözési mánia volt! Abban az
időben könnyen rásütöttek valamit az emberre. Sokan
kerültek ártatlanul internálótáborba, vizsgálati fogságba.
-----IJ: Említette a beszélgetés
elején, hogy a nép művelése, kulturális felemelése volt az
egyik célja. Amikor összeállítottam Lajos bácsi írásainak
válogatott jegyzékét, és elolvastam néhány korábban
készült interjút, azt láttam, hogy fontos szerepet játszott
az életében a könyvtárosi munka, a tanítás és a
szerkesztés is.
-----KL: Igen, ezek szorosan
összefüggtek. Kiegészítették egymást. Nagyon hamar -
gimnazista koromban - elkezdtem gyűjteni a népi hagyományokat,
szokásokat. Később megírtam Csörötnek monográfiáját.
Akkor sem unatkoztam, amikor állás nélkül maradtam. A
munkanélküliségtől a szerencse segítségével menekültem
meg. Korábbi hivatásomból adódóan tudtam gépelni. Amikor a
Kéményseprő Vállalatnál gépírót kerestek, vállaltam ezt
a visszaminősítéssel felérő beosztást. Itt sem maradtam
tétlen. A gépírás mellett elkezdtem összegyűjteni a
kéményseprők szokásait; megírtam mesterségük
történetét. Hamar jó viszonyba kerültem az összes
kéményseprővel. Persze itt is akadtak furcsa esetek. Azért
mesélem el az egyiket, mert jól jellemzi az akkori
állapotokat. Az igazgató gyakran rám bízta a hivatalos
levelek megírását; ő ilyenkor csak átfutotta, és szignálta
őket. Egy alkalommal rámpirított, mert egy munkaszerződés
utolsó bekezdését ekképpen zártam: "Munkáját
lelkiismeretesen lássa el!" Főnököm akkor végezte a
marxista továbbképzőt, és nem volt hajlandó aláírni a
kinevezést. Kíváncsi voltam, hogy miért nem. Hamar választ
kaptam. A pártiskolában ugyanis azt tanították neki, hogy
nincs lélek. Márpedig akkor az a kifejezés sem lehet helyes,
hogy lelkiismeretesen dolgozzon valaki. Csak akkor jött zavarba,
amikor visszakérdeztem, hogy mit írjak helyette. Törte a
fejét, végül amikor semmi nem jutott eszébe, azt mondta:
"Hagyjuk ki azt a mondatot!"
-----Idővel aztán adminisztrátort meg könyvelőt
csináltak belőlem, de ez nem ment nekem. Én a betűk embere
voltam mindig, nem a számoké. Szerencsésen sikerült
megszabadulnom onnan. Már újságíróként bekapcsolódtam a
Vasi Írók és Művészek Munkaközösségébe. Csoportunknak
dr. Palkó István volt a vezetője; személyes jó barátságban
voltunk egymással. Az összejöveteleket a romkerti
helyiségünkben tartottuk. Egy alkalommal a könyvtár vezetője
említette, hogy kapott egy státuszt. Megkérdezte tőlünk,
hogy tudnánk-e javasolni valakit. Erre én magamat ajánlottam.
Ő meghökkent; ismerte "a múltamat". Szerencsére a
népművelési osztály vezetője támogatott; intelligens,
tárgyalóképes embernek tartott. Sikerült két ismert
párttagtól ajánlást szereznem (az ottani személyzetis
szerint ez volt a feltétel), így éppen 50 éve, 1954-ben
felvettek a könyvtárba. Akkor még a régi épületben, a Fő
téren voltunk. Könyvek közé kerültem, méghozzá az
olvasószolgálatba. (Ketten voltunk egyébként.) Hamar
találkoztam azzal az igénnyel, hogy sokan keresnek
mesekönyvet. Ez akkoriban hiánycikknek számított. Régebben
gyűjtöttem helyi mondákat és egy-két mesét is. Abban az
időben jelent meg Illyés Gyula 77 magyar népmese című
kiadványa, amelyben népmeséket dolgozott fel. Ő azt
hangoztatta, hogy neki - mint a nép fiának - joga van
némiképpen változtatni, stilizálni a szövegeket, hogy a
könyvet az ifjúság kezébe lehessen adni. Ugyanezt vallottam
én is. Elkezdtem a megyében gyűjteni a népmeséket. Hogy ne
az én személyem kerüljön előtérbe, létrehoztam a Pável
Ágoston Néprajzi Munkaközösséget. Dr. Kiss Gyula volt az az
előadó a tanácson, akivel szoros barátságba kerültem, sokat
dolgoztunk együtt. A mesék mellett néphagyományokat is
gyűjtöttünk. Elsőnek egy csákánydoroszlói volt cseléd,
Kardos József meséit jegyeztem fel. Ő a körmendi gyerekeknek
mesélt a könyvtárban, mi ezt magnóra rögzítettük. Ekkor
Horváth Sándor volt az elnökhelyettes, aki az akkori
szóhasználattal "a kultúrát vitte". Ösztönzött,
hogy ezeket a meséket tegyem alkalmassá a megjelenésre. Erre
nagy szükség volt, mert a közösségben azoknak volt sikerük,
akik a történet elmondása közben drasztikus kifejezéseket is
használtak. Ráadásul Kardos József nem mindig fűzte össze a
mondatait; stílusa sem volt éppen szalonképes. Sikerült az
átdolgozás, és a könyv a Vas Megyei Tanács Népművelési
Osztálya kiadásában 5000 példányban meg is jelent 1955-ben A
furfangos tilinkó címmel. A tanács állta a
nyomdaköltséget. A kiadványt a munkaközösség nevében
árusítottuk. Számlát nyitottam az OTP-nél, csekkeket
nyomtattam. A könyvtárosok és a kultúrházak segítségével
terjesztettük a könyvet. A feleségemmel postáztuk a
példányokat. Akkoriban lehetetlen volt magánkiadót
létrehozni. Nekem sikerült. A megmaradt pénzből kiadtam A
szombathelyi könyvnyomdászat története című könyvemet
és a vasi népmesék második kötetét 2000 példányban, Az
aranyrózsafa címmel.
-----Ebből a korból őrzöm Ortutay Gyula professzor
úrnak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorának a
levelét:
Kedves Lajos! |
----- Könyvedet hálásan köszönöm, ahogyan élőszóval is mondtam, most csak annyit szeretnék írni, hogy ügyedben szóltam a Művelődésügyi Minisztériumnak, remélem foganatja lesz.-----Szabad a levelem végére egy neheztelő kérdést is odaírni? Van alapja annak, hogy használjátok a "Pável Ágoston Néprajzi Munkaközösség" címet? Dolgozik valamit ez a Munkaközösség? Vagy csupán Te dolgozol? -----Budapest, 1957. november 16. |
Igaz barátsággal üdvözöl: Ortutay Gyula |
-----
-----LP: Ha már itt tartunk,
említsük meg, hogy ezekben a napokban jelent meg Füzesi Zsuzsa
rajzaival meséid válogatott gyűjteménye, A bűvös
ládikó. Ez a Magyar Nyugat Könyvkiadó első kiadványa. Az
is említésre méltó, hogy a szombathelyi és a csörötneki
könyvbemutató után újabbak várnak Rád.
-----KL: Igen. Szerencsére nagy az
érdeklődés. Az említett kiadót dr. Gyurácz Ferenc
alapította. Tavaly ő jelentette meg A véres Dont is.
Belekóstolt a könyvkiadásba és a terjesztésbe. Látta, hogy
lehet támogatókat szerezni; rájuk nagy szükség volt, mert a
színes nyomás megdrágította az előállítást. A szép - és
nekem kedves - képek miatt több millió forintba került ez a
mesekönyv.
-----LP: Lajos bácsi, Neked az
ötvenes-hatvanas években komoly közöd volt egy irodalmi
kiadványhoz (Vasi élet és irodalom - szerkesztette:
Palkó István) és az Életünk című
folyóirathoz.
-----KL: Akkor említsd meg az Őrséget
is, mert az volt az első antológia a Vasi élet és irodalom
előtt! És ott volt még a Népünk is. Abban az időben
kevesen voltak a megyében, akik otthonosak voltak a
nyomdatechnikában. Én - az újságírói gyakorlatomnak is
köszönhetően - értettem a technikai szerkesztéshez. Több
kötet sajtó alá rendezésével is megbíztak. Még a megyei
pártbizottság egyik-másik kiadványát is velem csináltatták
meg. Így kerülhettem a hírhedt három T (tiltott, tűrt,
támogatott) idején a tűrt kategóriába.
-----Visszatérve az irodalmi kiadványokra, említettem
már, hogy Palkó Istvánnal jó kapcsolatban voltam. Ő sokat
tett a város, sőt a régió szellemi életéért. Az Őrség
(Szombathely, 1954.) című kötetet így dedikálta nekem:
"Kuntár Lajos régi barátomnak, az Őrség és a közösen
gondozott, létrehozott vasi irodalmi élet bizonyságainak
szorgos munkásának töretlen baráti szeretettel: Palkó
Pista". Ő szerkesztette (és részben írta) a Vasi
élet és irodalom című kötetet is, később pedig neki
volt köszönhető az Életünk megindítása, életben tartása.
Ezekben a kötetekben szerzőként, technikai szerkesztőként
én is feladatot vállaltam.
-----LP: Időközben munka mellett
elvégezted az egyetemet is.
-----KL: A megyei könyvtárban
csoportvezetői beosztást kaptam. Időközben kiadtak egy
rendeletet, amelynek értelmében a csoportvezetőknek egyetemi
végzettséggel kell rendelkezniük. Ekkor egyetemi szinten folyt
a könyvtárosképzés. Én 42 éves múltam, gyakorlatom is
volt; a rendelet szerint kaphattam volna mentességet, de nem
kértem. A sikeres felvételi után 1956 őszén, a forradalom
leverése után kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Közben
házat építettem, és rengeteget dolgoztam. Diplomamunkámat
Kovács Máté professzor úrnál védtem meg. Ő vett rá a
téma kibővítésére, elmélyítésére. Neki is köszönhetem,
hogy Szombathely könyv- és könyvtárkultúrája című
munkámmal doktori címet szereztem.
-----LP: Egy alkalommal mesélted,
hogy a megyei tanács elnöke, dr. Gonda György is gratulált
hozzá.
KL: Igen. Ma sem tudom, hogyan jutott el hozzá a hír. Nézd,
itt van a levele: "Kedves Kuntár Elvtárs! Örömmel
értesültem, hogy a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsésztudományi Karán Könyvtártudományból summa cum
laude eredménnyel doktori szigorlatot tettél. Ez alkalommal
fogadd őszinte jókívánságaimat.
Szombathely, 1967. január 6. | Elvtársi üdvözlettel: |
Dr. Gonda György, a VB. elnöke" |
-----
-----Akkoriban volt egy "jóakaróm", aki
áskálódni kezdett ellenem. Arra is vette a fáradságot, hogy
a Széchényi Könyvtár zárt anyagából lehozassa A véres
Don egy példányát. Fel akarta melegíteni az egykori
politikai vádat. Sorolhatnám a velem esett méltatlanságokat,
de nem teszem. Egyébként ezeket a dokumentumok
fotómásolataival együtt szintén közöltem A véres Don
utószavában. Voltak, akik nálam sokkal rosszabbul jártak.
-----LP: Én is úgy gondolom, hogy
ünneprontó és aránytévesztő lenne, ha sokat időznénk a
sérelmeknél.
-----KL: Ezek is velejárói voltak az
életemnek. Szerencsére a kellemes élmények maradtak
túlsúlyban. Sok szép munkának lehettem részese. Ezek közé
tartozott a már említett kiadványokon kívül a szombathelyi
főiskola is. Én megyei népművelési tanácsadóként sok
országos értekezleten vettem részt. Többször is
hangoztattam, hogy folyamatosan képezni kellene a kulturális
szakembereket. Magam is tanfolyamokat, előadásokat szerveztem a
függetlenített népművelőknek, hogy szakmai tudásuk is
legyen. Egyszer Bíró Vera (a közművelődési főosztály
vezetője) azt mondta, hogy sikerült meggyőzni a minisztérium
kollégiumát a népművelők, könyvtárosok középfokú
képzéséről. Azt is "megsúgta", hogy később
főiskolai szinten akarják oktatni a közművelődési
szakembereket. Akkor még a szomszédomban lakott Palkó Pista,
akinek az intézményében (a Szombathelyi Tanítóképző
Intézetben) rendszeresen kaptam termet továbbképzésre. Amikor
Pestről hazaérkeztem, felkerestem, és mondtam neki, hogy itt
van a lehetőség: talán Szombathely meg tudná szerezni a
népművelők és a könyvtárosok képzését. Pista a gyors
intézkedések embere volt. Úgy emlékszem, hogy a
tanítóképző is két nap alatt került Szombathelyre.
Rövidesen felutaztunk Pestre az illetékes minisztériumi
előadóhoz. Amikor bementünk, és elmondtuk, mi céllal
jöttünk, akkor összecsapta a tenyerét: "Nahát! Ezek a
vasiak! Mi azt hittük, hogy valakikre rá kell erőltetni, ők
meg önként jönnek!" Felkerestük Hadnagy Lacit. Akkor ő
volt a miniszterhelyettes. Tősgyökeres vasi fiú. Mindketten
jó barátságban voltunk vele. Ő szintén az ügy mellé állt.
Így került Szombathelyre ez a képzés, amely aztán később
mintaként szolgált a debrecenieknek.
-----LP: Amikor egy esztendővel
ezelőtt Palkó Istvánt köszöntöttük egy hasonló
beszélgetéssel, azt mondta nekem, hogy többtucatnyi
szombathelyi utca névadóját ismerte személyesen, sokan a
barátai voltak. Te kiket említenél a régiek közül?
-----KL: Nehéz erre úgy válaszolni,
hogy ne tűnjön dicsekvésnek. Sok mindenkit ismertem; számos
emberrel volt jó munkatársi kapcsolatom. Elsőként talán
Bárdosi Németh Jánost említhetném. Levelei, dedikált
kötetei is hitelesítik barátságunkat. Mutatok közülük
néhányat: Fehér pille (Bp., 1972.): "Kuntár
Lajosnak és kedves feleségének régi barátsággal és vasi
hűséggel; Szombathely, 1972. okt. 11., Bárdosi Németh
János"; Utak és útitársak (Szombathely, 1975):
"Kuntár Lajos barátomnak, a szolgálatért
hálával, régi szeretettel; 1975. III. 25. Bárdosi Németh
János"; Nyugtalan madarak (Bp., 1978.):
"Kuntár Lajoséknak kézcsókkal és vasi öleléssel,
szeretettel; 1978. VIII. 25. Bárdosi Németh János"
-----IJ: Hogyan ismerkedtek meg
egymással?
-----KL: A két világháború
között, a harmincas években találkoztunk. Azt hiszem,
először akkor, amikor pesti tudósító voltam. A Faludi Ferenc
Irodalmi Társaságnak volt egy rendezvénye a fővárosban, ezen
János is részt vett, én meg írtam az eseményről. Aztán
később is figyelemmel kísértem a Társaság munkáját.
Persze Jancsiét is. Ő a nagyvenes évek elején elköltözött
Pécsre.
-----LP: 1943-ban. Akkor már
nehezen bírta a szombathelyi légkört. Korábban lemondott a
Faludi Ferenc Irodalmi Társaság vezetéséről, nagy terve, az
általa indított és szerkesztett Írott Kő miatt is
gondjai voltak.
-----KL: Ezeket a témákat a
leveleiben is érintette. A mi kapcsolatunk nem szakadt meg,
mindig felkeresett, ha Szombathelyre jött; én is jártam Nála.
Nézzétek, itt vannak a levelei; válogassatok belőlük!
Pécs, 967, 2, 20 |
Kedves Barátom, |
----- Szederkényi Ervin (a Jelenkor főszerkesztője) kért meg, hogy megköszönjem figyelmedet a Vas megyei Népművelési Tanácsadó Évkönyvének megküldéséért. Sajnos, a Jelenkor (irodalmi és művészeti folyóirat) nem foglalkozik ilyen irányú kiadványok ismertetésével. Nekem ("vasinak") adta oda, hogy gyönyörködjek munkátokban. Szívvel és szeretettel gratulálok (ismerve személyi és tárgyi nehézségeidet), amit rövid idő alatt csináltál. Élvezettel olvastam cikkedet és a bibliográfiát, amely 20 év (szinte Vasból eltávozásom óta) öleli fel kultúrtevékenységeiteket. Velem, Vid, Kőszeg, Szombathely: drága emlékeket idéztek fel bennem. Lám, a velemi Paradicsom a Ti alkotóműhelyetek lett!-----Köszönöm, hogy ezeket megismerhettem. A Berzsenyi Könyvtár meghívására III. 14-én Szhelyen felolvasok, örülök, hogy szülővárosomban régi és új barátaimmal találkozhatok. -----Szeretettel ölel régi, tisztelő híved: |
Bárdosi Németh János |
*
Pécs, 1974. június 24. |
Kedves Lajoskám, |
----- Rózsa Béla barátunk most értesített, hogy Utak és útitársak c. kötetem kézirata a nyomdába érkezett. Ezzel - úgy látom - túl van a nyomdai előkészítés munkáján.-----Nagyon köszönöm fáradozásodat és kérlek, szíveskedj nyomon követni a nyomda munkáját. Szeretném, ha szép lenne a kivitelezés és az idén napvilágot láthatna a kötet. Külön szíveskedj ügyelni a Martyn-fotók szép kivitelezésére és elhelyezésére. Martyn a végleges nyomás előtt a Tanácstól (tehát a nyomdától is) külön kéri neki elküldeni az anyagot. De ez még későbbi időpont. Rózsa Béla is sok erőt, szeretetet szorított bele, közös összefogással bízzunk a kötet sorsában. Köszönet fáradozásodért. Kedves Feleségednek kézcsók, Téged a régi szeretettel és barátsággal köszönt híved: |
Bárdosi Németh János |
*
Keves Barátom, |
----- jó néhány hete írt levelemre nem válaszoltál.Aggódom, hogy beteg vagy. Ha pedig az abban foglaltakra (Irott Kő - Faludi Társaság megítélése: - Horváth Ferenc beszéde Kőszegen) volna problémád, kérlek, felejtsd el a dolgot! Ami érték, az úgyis az marad, ami pedig emberi gyarlóság, az idővel elmúlik. Ebből nem lehet tornyot építeni! -----Szeretném hinni, hogy nem emiatt késik leveled. Persze a betegség még nagyobb baj volna! Magamról: hosszú hetekig nem kínzott az angina pectoris, de most 10 napja ismét sok görcsöm volt, készülök is klinikai kontrollra. Szeretném, ha nem rosszabbodna betegségem, mert az utóbbi időben jó íróperiódusom volt. Jövőre két kötetem megjelenését várom. Szeretettel gondolok az Utak és útitársaknál való kedves közreműködésedre. Jó egészséget kívánva, kedves feleségeddel együtt köszöntelek: Bárdosi Németh Jánosék |
*
Kedves Lajosom, |
----- Öcsém megküldte a Vas Népét, hasznos cikkeddel a "tér- és utcanevekről". Szívből köszöntlek érte!-----Főleg a Faludi Ferenc reklamáció fontos! Igazad van, a jubileum rávilágított, hogy nemcsak reverendája volt, de esze, szíve és főleg nyelvi ereje! Még Szabó Lőrinc is (látva Géfinnél Faludi kéziratát) "herderi nagyságnak" mondta. Nem kis terecske, utca kell Neki! És van-e Dukai Takách Judit utca? Finta Sándor, Géfin Gyula (Ősz Ivánt nem is merem mondani) nem jöhet szóba? Vagy Bakó József! Mindegy, jó hogy van sáfára a múltnak, ezt nem először mondod - bátran! (Pardon, még Hegedüs Ferencet is emlegetném, két kötetben a Berzsenyi Könyvtárban a kéziratos dolgai a régi Szombathelyt idézik!) Kérlek még valamire: nemrég Kőszegen Kultúrtörténeti Szimpozion volt, egy olvashatatlan aláírású barátom írta, hogy az Irott Kő-ről akart szólni, de Horváth Ferenc "lelőtte". Előadásában Pável és a Kultúregyesület vitájáról szólt. Áldatlan dolog volt az a vita (nem vagyok ludas benne), de azért azt hiszem, az Írott Kő-nek egyéb jelentősége is van, a balsorsába rohanó történelemben a nép oldalán állt, lelkiismereti féltéssel! Ezt Szombathelyen - tudom - pontosan tudják! Kár személyes zavarokkal (ezek kölcsönösek voltak!) - tudományos körben kiragadottan szólni. Persze nem tudom pontosan a dolgot, pár soros lap a tudósító! Horváth Ferit én tisztelem, szeretem, a Vasi Szemlébe nemcsak Gusztink idejében, most is sokat írtam. (Ha jól tudom, éppen Pávelról, "Az apostolok érkezése" c. cikkemben!) De hagyjuk ezt, öreg és beteg vagyok! Két éve anginás görcsökkel. A Jelenkort is ott kellett hagyni, ha a városban van dolgom, csak taxin tudok bemenni. Milyen jó volna, a szülővárost is látni talán éppen a Te kerted végében, nézve a megnyugtató Gyöngyös vizét! De talán egy rokoni autó majd elvisz még! Feleségem is fáradékony, sokat izgult a többszörös hosszú klinikai időzések miatt. Egyébként jó, hogy dolgozgatok. Három kötetemre van szerződés, 1981 első felére a Móránál "Fűzfasíp" c. ifjúsági kötetemre (Würtz Ádám képeivel, 20 ezer pl-ban) "Befogadás" címmel ugyanerre az időre a Magvetőnél van új verseskötetem, és időjelzés nélkül: "Magyar múzsa" c. verseimből készült antológia, Illés Endrénél a Szépirodalmi kiadónál. Ez a munka-izzás tart fent a hullámokon! - Lajoskám, mintha Rólad sem az ifjúság híreit hallottam volna? Pedig te tölgy vagy, erősnek kell lenned! Írj Magatokról! Béla olimpiai bajnoka a rossz levélíróknak. Jó, hogy az Életünknél van, de Rá más szerep is illő lett volna a "vasi berkek"-ben! Legalább Lajosom, inspiráld néha - hiszen erős érték Ő is! Sok-sok szeretettel gondolunk Rátok, a legjobb kívánságok kifejezésével, rokoni öleléssel és kézcsókkal: -----Bárdosi Németh Jánosék Pécs, 1980. júl. 30. Ui: Sajnálom, hogy a jelzett lap írója nevét nem tudom, pedig barátilag köszönt, én is megköszöntem volna sorait! Rózsát, Palkó Pistát is ölelem. |
*
-----
-----Megismerhettem Székely Lászlót, aki annak
idején a Faludi Ferenc Irodalmi Társaság egyik vezetője volt.
Egy régi, a két világháború között kiadott könyvét
Székesfehérváron dedikálta nekem És a mi lelkünk
nyughatatlan (Szombathely, 1934.): "Kuntár Lajosnak igaz
barátsággal; Fehérvár, 1966. okt. 8.; Székely
László"].
-----Ha már a dedikált könyveknél tartunk, hadd
mutassam meg a Mikes Kelemen kritikai kiadás néhány kötetét.
Péter, te emlékszel erre, hiszen együtt tartottunk előadást
a könyvtárban Hopp Lajossal, a Rákóczi-emigráció és Mikes
kiváló kutatójával. A rendezvény végén előpakolta
táskájából ezeket a könyveket, és ott dedikálta nekem:
Mikes Kelemen: Az ifjak kalauza (Budapest, 1974.):
"Azaz mikesi Kalauz a 80 éves Kuntár Lajosnak; Anno Domini
1994, Szíves köszöntéssel: Hopp Lajos." És a másik:
Mikes Kelemen: Az idő jól eltöltésének módja:
"Kuntár Lajos uramnak megnyugtatásul és az idő mikesi
eltöltésére; Anno Domini 1994 Köteles szolgálattal Hopp
Lajos deák".
-----A szombathelyiek közül Hegedüs Ferencre is
szeretettel emlékezem. Amikor említetted, hogy Judittal
beszélgetni szeretnétek velem életemről, munkámról,
barátaimról, elővettem régi leveleimet. Megtaláltam Franci
egyik kis üzenetét. Annak idején Hegedüs Feri mutatott be
Pável Ágostonnak. Nagy veszteség volt, hogy Pável, ez a
sokoldalú tanár, szerkesztő, műfordító, lelkes
kultúraszervező olyan fiatalon, 60 éves korában elhunyt. Az
általa indított Vasi Szemlét szerencsére sikerült
feltámasztani. Pávellel egyébként több cikkben,
tanulmányban is foglalkoztam. Részben a feledésbe merült
életrajzi tényeket tártam fel, másrészt munkásságát
értékeltem. (A kézirat 12. oldala.)
-----Dr. Kiss Gyulát korábban már említettem. Ő
tanácsi alkalmazottként és főiskolai tanárként is sokat
tett a helyi értékek védelméért. Alaposan kivette részét a
honismereti munkából. Nemzedékeket nevelt a műemlékek
megismerésére, kulturális kincseink méltó megbecsülésére.
-----Kiss Gyuszihoz hasonlóan Rózsa Béla is korán
távozott. Őt nagyon tehetséges embernek, kiváló, művelt, az
irodalomhoz értő személyiségnek tartottam. Ő is két végén
égette a gyertyát. Idősebb kollégájaként atyai módon
próbáltam visszafogni; gyakran figyelmeztettem. Mindig az volt
a felelet: "apám is korán halt meg, rám is ez a sors
vár". Amikor Pete Gyuri az Életünkhöz került,
én ajánlottam figyelmébe Bélát. Én is sokat dolgoztam vele.
Bárdosi Németh János kötetét együtt szerkesztettük.
-----LP: Kikre emlékszel az
Életünk háza tájáról?
-----KJ: Hosszú lenne a névsor. Annak
idején a könyvtárban és a folyóirattal is sok író-olvasó
találkozót szerveztem. Simon Istvántól kezdve Weöres
Sándorig sok mindenkivel találkoztam. Egy-egy levél,
dedikáció ezek közül a lazább kapcsolatok közül is
fennmaradt. Simon Istvánt azért említem, mert ő személyesen
is kiállt annak idején az Életünk mellett. Sokat segített
Palkó Pistának. Weörestől van egy dedikált kötetem, a Gyümölcskosár.
Ennél azonban érdekesebb az a két kéziratos verse, amelyik az
Életünkben jelent meg. Én technikai szerkesztőként
megőriztem ezeket, meg néhány kis rajzát, rögtönzését.
Amúgy minden bizonnyal a nyomda kukájában végezték volna.
-----Barátságba kerültem a pécsi Tüskés Tiborral
is. Több levelet váltottunk egymással. Talán nem tűnik
dicsekvésnek, ha beszélgetésünk végén egy bekezdésnyit
Tőle idézek:
Kedves Lajos bátyám, |
----- Sok szeretettel köszönöm rám gondolásod jelét, soraidat és e szép könyvet. A napokban - egy hete - éppen Rábagyarmaton jártunk Kocsis László-ügyben. Legalább a falutáblát láttam: Csörötnek. (Az okt. 20-i ünnepségen talán személyesen is megszoríthatom kezedet.) Szívből gratulálok a szép munka megjelenéséhez: a személyes közvetlenség, az emberi hang, a forró élmény-anyag éppúgy jellemzi, mint a tudományos alaposság és helytörténetírói pontosság. Boldog lehet az a falu, az a közösség, amely ilyen szép és vonzó tükörben látja saját múltját és jelen életét. A földiek szeretetével ölellek tehát, s kívánok minden jót, jó egészséget és sok örömet. Ölellek: |
T[üskés]. Tibor |
[19]91. szept. 22. |
-----IJ-LP: Köszönjük a beszélgetést, és jó egészséget kívánunk!