CSÓKAY ANDRÁS
HIT ÉS GYÓGYÍTÁS
----------------------------------------
-----II. János Pál pápa magyarországi apostoli
látogatása alkalmával a Magyar Tudományos Akadémián a
következőket mondta: "két megismerési rend létezik: az
ész és a hit rendje... Ész és hit ugyanarra az őseredeti
igazságra törekszenek, amely Igazság nem mondhat ellent
önmagának". Sokan szerették volna szembeállítani a két
megismerési folyamatot egymással az elmúlt kétezer évben, de
előbb vagy utóbb mindig csődöt mondott a próbálkozás,
pontosan a pápa által kifejezett gondolat érvényessége
miatt.
*
Hitünk gyakran megelőzi a
tudomány igazságait. Ezt szeretném a gyógyítók oldaláról
példákkal megvilágítani. Mindjárt itt van az egyik
legfontosabb társadalmi probléma, az abortuszkérdés.
Hippokratész orvosi esküjének szövegében benne van, hogy
"nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata
elhajtásához". Hippokratész korában az emberi személy
tisztelete még messze nincs meg. Rabszolgaság van, a nőket
deklaráltan alacsonyabb rendű fajnak tartják. Mégis, valahogy
megérzi a híres orvos a lényeget, bizonyítékául annak, hogy
az emberbe Isten beleültette az ősbizalmat, a lelkiismeretet,
amit Barsi Balázs ferences atya oly szépen "Krisztus
homályos hangjának" nevez. Így Hippokratész még a
Megváltó születése előtt pontosan ráérez arra, hogy a
magzatban is már emberi személyt tisztelhetünk. Az
Evangéliummal mindez teljes hitigazságként tisztul ki, de a
tudomány erről nem vesz tudomást, mivel nem tud belelátni a
női hasba. Másik példa: gondoljuk el, hogy 1949 évnek kell
eltelnie ahhoz a betlehemi születés után, hogy az ENSZ
alapokmányában is deklarálja, hogy minden ember egyenlőnek
születik nemétől és bőrszínétől függetlenül. Ezt a
tudomány tapasztalatai (a fajok eredete) alapján mondja ki.
Micsoda óriási késés időben, mennyi tudományos munka,
emberi erőfeszítés, amíg ide eljutunk, amit Krisztus
tanítása óta, tehát közel 2000 éve, egy egyszerű
iskolázatlan hívő egyértelműen tud. Nemrégiben egy
előadásban beszéltem arról, hogy Teilhard de Chardin francia
jezsuita tudósnak a múlt század közepére sikerült az
evolúciót beleillesztenie a teremtéstörténetbe úgy, hogy az
a hit és a tudomány oldaláról is egyértelműen
elfogadhatóvá vált. Egy idősebb néni felugrott, hogy ez nem
igaz, Isten hét nap alatt teremtette a világot - benne van a
Bibliában. Nem tudtam az ő szintjén megválaszolni erre, de
hazafelé bandukolva rájöttem, mit kellett volna mondani az
ész érveivel. Azt az egyszerű tényt, hogy azt nem írja a
Szentírás, hogy a Teremtés hét egymást követő nap
történt, és így már bőven beleférnek az evolúció
évmilliói. Az eszem késett a hitemhez képest. Visszatérve az
abortuszkérdésre: az elmúlt fél évszázadban bevezetett
eszközös vizsgálatok (ultrahang, MRI), a genetikai
felfedezések (DNS, kromoszómák vizsgálata) tudományosan is
bizonyítottá tették, hogy az a pillanat, amikor a lényegi
változás bekövetkezik, és az emberi személy kialakul, a
továbbfejlődésre képtelen valamiből (két sejt: petesejt és
hímivarsejt) valaki lesz, az nem a 2-4-6-8-12. héten
következik be, hanem a megtermékenyítéskor, fogantatáskor.
-----Talán ezt már a nem hívő tudós barátaink is
elfogadják. Az egy másik kérdés, hogy az újabb tudományok
segítségével (bioetika, jogtudomány) mikor fogják a
jogalkotók is ezt kinyilvánítani, és a magzat mikor fog
ugyanúgy az emberi faj fogalmába tartozni, mint a gyermek,
felnőtt, nő, férfi, lány, öreg stb. fogalmak. Kedves
jogalkotók! Tisztelettel kérjük a magzatokat az emberi fajba
felvétetni és nem engedni megölni őket! Remélhetőleg nem
kell újabb 1949 évet várni erre. Sajnos, ma naponta
többszázezer magzatgyilkosság történik a világban. Ezért
egyértelműen ez földünk jelenlegi legnagyobb erkölcsi
problémája, korántsem a háborúk. Az más kérdés, hogy az
emberek ezt nem tudják. Sajnos, a rossz akkor is kifejti
hatását, ha mi azt hisszük, hogy ez nem is rossz. Mindezt
Hippokratész több ezer éve már tudta a lelkiismerete
alapján, de amint említettem, egy hívő iskolázatlan ember
is, mondjuk ezer évvel ezelőtt. Valahogy úgy van ez, hogy a
nem hívő tudósok iszonyatos fáradsággal felmásznak a
tudományos megismerés útján egy nagy hegyre, amelyre az
egyszerű hívők már rég feljutottak, és várják őket karba
tett kézzel a hegycsúcson, értetlenül nézve a tudósok
sokszor felesleges munkáját. Sokszor bizony ilyen különbség
van a hitben élő gyógyítás és a nem hitben való
gyógyítás eredményei között.
-----Egy másik személyes példa: az elmúlt években
sokat foglalkoztam súlyos koponya- és gerincsérültekkel.
Ennek kapcsán sikerült kifejleszteni olyan sebészi
eljárásokat, amelyek jelentősen javították a túlélési
esélyeket. Egyszerű és logikus, tudományosan is elfogadható
érvek szóltak a módszer mellett, mely a vénás agyi és
gerincvelői keringés védelmén alapult. Tudni kell azt, hogy
manapság a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik
alappillérjének számító kettős vakpróba a legelfogadottabb
módszer egy gyógyszer vagy eljárás hatásosságának
bizonyításához. Hogyan lehet egy új életmentő eljárásnál
kettős vakpróbát csinálni, amikor rögtön látom, hogy
eredményes? Hogyan ítélhetem potenciálisan halálra a
kontrollcsoport súlyos agy- és gerincsérültjeit? Sehogy.
Etikailag ez elfogadhatatlan. Ezt az ellentmondást oldja fel
szépen egy másik tudomány, nevezetesen a bioetika, ami
véleményem szerint felette áll az orvostudományoknak, talán
ahhoz hasonlóan, ahogy a lelkünk is felette áll a testünknek.
Sajnos, ezt a vezető orvosok sokszor figyelmen kívül hagyják.
Nos, a bioetika világosan kimondja, hogy az életmentő
beavatkozásoknál nem kell a kettős vakpróba, hanem elegendő
a történeti kontroll, sőt felveti a józan tudományos
megfontolás elégségességét is. Hogy ez mennyire helyes, azt
jellemzi a következő eset: az USÁ-ban történt a 70-es
években, hogy egy vírusos agyvelőgyulladás fajtára
kifejlesztett új gyógyszerkombináció csökkentette a
rendkívül magas halálozási arányt (80-90%), ennek ellenére
a kettős vakpróbát csak a tizedik esetnél állították le.
Az etikai bizottság elmarasztalta a kutatócsoportot a jó
eredmények ellenére azzal, hogy nem állították le korábban
a kettős vakpróbát. Itthon én is így jártam, csak majdnem
fordítva. A hitben való megújulásom kapcsán fejlesztettem ki
az új módszert, melyre a tudomány érveivel (keringési
folyamatok, bioetika) találtam bizonyítékot. Országos szakmai
elöljáróim mégis feljelentettek az etikai bizottságnál,
hogy nem bizonyított módszert használok, mivel egyik
megismerési rendet (hit, tudomány) sem voltak hajlandók
használni. Szerencsémre az etikai bizottság elutasította
őket, de nagyon kellemetlen perceket éltem át a tárgyaláson.
Tehát ahogy azt az abortuszkérdésnél említettem, a hitben
megvilágosodott gyógyító új eljárását utolérte az
észérvekkel való bizonyítás. Persze a széles körű
bevezetés itthon késik a hatalmi struktúra miatt. Hogyan lehet
mindezzel megküzdeni? Megint csak az evangéliumi alapelvek
segítségével. Türelem, békesség, ellenségszeretet.
-----A világhírű keresztény pszichiáter,
Carl-Gustav Jung múlt századi munkássága óta ezeket az
elveket a pszichológia tudománya is kezdi hangoztatni a
szokásos 2000 év késéssel.
-----Rendkívül jó példa erre, ha minden magyar orvos
két nagy példaképének életútját összehasonlítjuk:
Semmelweis Ignácét és Batthyány-Strattmann Lászlóét.
Közös jellemzőjük a rendkívül nagy orvosi tudás, a magas
etikai színvonal a betegekkel való kapcsolatukban.
-----Mindkettőjük új dolgokat hoz a tudományban,
mégis micsoda különbség van az életútjukban!
-----Semmelweis állandóan megsértődik, haragban van
környezetével, végül beleőrül felfedezésébe és az ezzel
kapcsolatos igazságtalan rágalmakba. Tragikusan hal meg.
Batthyány sikeres orvos, sikeres családapa, a Tudományos
Akadémia tagja. Talán ennyivel más környezetben éltek? Nem!
Az alapvető különbség közöttük a hitükben volt, mely
jelen esetben öngyógyításként működött a hercegnél.
Pedig őt is iszonyú rágalmakkal illették, azzal, hogy
emberkísérleteket végez, azzal, hogy a kollégáitól elveszi
a betegeket, pedig köztudott volt, hogy a gazdag betegeket
elküldte kollégáinak, hogy legyen azoknak is munkájuk. Tehát
orvos-szakmailag és etikailag is rendkívül súlyos rágalmak
érték, akárcsak Semmelweist. Mégsem roppant bele. Miért?
Azért, mert tudott megbocsátani, naponta órákat imádkozott a
sértődések helyett. Úgy érzem, hogy bár a lélektan
tudománya sokat fejlődött, de ma sem tudna megbirkózni egy
pszichiáter Semmelweis problémájával. A tanítás pedig
Jézus által kétezer éve megtörtént az ellenségszeretetről
való példabeszéddel. Ekkora előnye van a hitben való
gyógyítóknak, és ez különösen kézzel fogható a lélek
betegségeiben. Dr. Gyökössy Endre, aki református lelkész
és pszichológus is volt (Carl-Gustav Jung tanítványa),
remekül ötvözte a hitet és tudományt (jelen esetben
lélektant) gyógyító munkájában. Neves pszichiáterek
mondták, hogy súlyos depressziós és skizofrén eseteket
gyógyított meg, amivel a pszichiáterek semmit nem tudtak
kezdeni gyógyszerekkel sem.
-----Hogyan lehetséges mindez? A választ talán úgy
lehet megadni, hogy a bevezetőben idézett igazságkeresés
útja a hit által rendkívüli módon felgyorsul, természetesen
használva az ész és tapasztalat erejét is. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy az fog nagy matematikai felfedezéseket
tenni, aki sosem tanult matematikát, de sokat imádkozott; vagy
nagy orvosi felfedezéseket tenni, aki nem tanult
orvostudományt. A felhalmozott tudást, amit az egyetemen vagy
később keserves önképzéssel megszerzünk, gyakran gúzsba
kötve tartja hitetlenségünk, bátortalanságunk, félelmeink.
Sokszor előfordul, hogy a feltalálók rövid küzdelem után
sokszor találmányaikat asztalfiókba teszik azért, hogy el ne
lopják vagy éppen azért, mert nem hajlandó senki sem komolyan
venni, és elkeserednek. Az egyik a félelem, a másik a
kitartás hiánya. De lehetne arról is sokat beszélni, hogy
hány nagy tudású orvos-kutató képtelen kreatív ötletekre,
mert azzal törődik, hogy a másikat figyeli, adott esetben
irigységgel, és azzal foglalkozik, hogy annak a munkáját
akadályozza. Rengeteg időt veszít ezzel, nem marad ideje
gondolkodni, az összefüggéseket meglátni. A mindenáron való
tudományos előrejutás érdekében inkább mennyiségi munkára
törekszik, mint minőségire. Valóban könnyű 50 elolvasott
cikkből gyártani egy 51.-et, csak ez semmit sem visz előre.
Talán a legnagyobb gátak egyike a hierarchiától való
félelem. Különösen igaz ez nálunk, főleg manuális
szakmában dolgozó orvosoknál. Jó példa erre az, amit Papp
Lajos professzor úr leír a Jöjjön el a Te Országod
című könyvében a szívsebészet kezdetéről, ami
Frankfurtban történt 1896-ban. Ebből idézek: "A
szívbetegségek hosszú évszázadokon keresztül a sebészek
számára megközelíthetetlen területek voltak. A XIX. század
végén a sebészet pápája, a bécsi Billroth professzor a
következőket mondta: Az a sebész, aki valaha megkísérli,
hogy szívsebet varrjon össze, biztos lehet benne, hogy
kollégáinak a megbecsülését mindörökre eljátszotta. A
szívsérültek, szívbetegek halálraítéltek voltak. A
szívsebészet története 1896. szeptember 7-én éjjel
kezdődött, klinikáktól és műtőktől, orvosi élettől
távol. Azon az éjjelen futott át Wilhelm Justus, egy fiatal
kertészlegény azon a sötét parkon, amely akkor még egészen
a folyó partjáig húzódott. Ismeretlen üldöző elől
menekült, akinek lépteit hallani vélte háta mögött, mióta
elhagyta a kikötő bordélynegyedét. Justus részeg volt, s egy
verekedésből kecmergett ki az imént. S most hogy a hűvös
éjszakában menekült, ismeretlen félelem kerekedett felül
benne: eszébe jutott, hogy megvert egy lányt az egyik
csapszékben... Lépteik zaja egyre közeledett. Már a
lihegésüket is hallotta. Megértette, hogy nem menekülhet
előlük ...Megvillant egy kés, és Justus szinte megbénult.
Ütést érzett a mellén. Összecsuklott, és úgy érezte, hogy
egyre mélyebbre zuhan. Újból hallotta a lépteket, de már
csak nagyon távolról. Zúgás töltötte be fülét és egész
fejét. Úgy érezte, menten megfullad. Elvesztette az
eszméletét...
-----Éppen Siegel doktor, a frankfurti városi
kórház sebészeti osztályának egyik segédorvosa volt az
ügyeletes, amikor éjjel 1 óra 30 perckor az eszméletlen
Justust beszállították. Kapkodott a levegő után, arca
sárgásfehér volt, orrcimpái reszkettek, ajkait fájdalmasan
összeszorította. A doktor a másfél centiméteres szúrt sebre
pillantott, amely bal oldalt a negyedik bordaközben,
háromujjnyira a mellcsonttól tátongott. Utána rátekintett a
konyhakésre, amelyet a Justust kísérő rendőr szorongatott
kezében. Siegel hallotta, hogy a kést a sérült
fiatalembertől 300 méternyire találták meg. Tehát Justus a
sérülés után még 300 méternyit vonszolta magát. Siegel
egyedül volt. Rehn professzor, a sebészet vezetője elutazott,
nem volt elérhető, és csak szeptember 9-ére várták haza.
Sok jel arra mutatott, hogy a szúrás a szívet is érte ...
Siegel nem volt úttörő, nem volt lángész, nem volt harcos
ember, de szorgalmas, tanult orvos volt, aki ismerte a sebészi
munka fejlődési útját, és értett is dolgához. Nem tudott
olyan esetről, hogy a már Arisztotelész és Ovidius által is
leírt tantételre rácáfoltak volna: A szív sebei halálosak,
és mindörökre halálosak is maradnak...
-----Siegel minden valószínűség szerint hűvös
fejcsóválással válaszolt volna, ha azt mondják neki, hogy
amikor szeptember 9-én este Rehn visszaérkezik, még életben
találja a fiút. Pedig így történt. Siegel azonnal jelentette
az esetet, azzal fejezte be, hogy Justus valószínűleg utolsó
pillanatait élheti. Rehn az ágyhoz lépett, rápillantott a
beteg teljesen vértelen, beesett arcára, melyen a halál jeleit
látta már kiülni... Rehn hallotta a hörgést. Látta a
reszkető orrcimpákat. Élet vagy halál? Mintha volna még
választása. A halál bizonyos volt, csak az életet lehetett
volna még egyszer mérlegre tenni. Beláthatatlan dolog volna,
ha sikerülne. A döntő pillanatban senki sem láthatott Rehn
professzor szívébe, de akkor este elhatározta, hogy
megpróbálja a lehetetlent. Habozás nélkül cselekedni
kezdett. Alig tíz perc múlva megkezdte a műtétet. Hihetetlen,
de az agyonkínzott emberi lény még mindig lélegzett a
műtőasztalon. A mellüreg tele volt vérrel. Az asszisztensek
csak nagy fáradsággal tudták a vért felitatni. Sikerült a
szívburok megnagyobbított sebét a külső sebhez rögzítenie,
s most már akadálytalanul láthatta a szabálytalanul
rángatódzó, hol táguló, hol összeszűkülő szívet ott a
vér és alvadék közepén, amely kitöltötte a szívburok
alját. Rehn önkéntelen mozdulattal, hosszas fontolgatás
nélkül reátette az ujját a sebre, és már nem gondolt a
szív érintésétől való több évezredes félelemre. Erre a
vérzés rögtön elállt. A sebesült szívműködése Rehn
érintésére sem akadozott. Szárnyakat adott neki a döntő
elhatározáshoz, hogy megtegye az utolsó, legfontosabb
lépést: összevarrja a szívet. Jobb kezébe vette a tűt, bal
kezének mutató ujjával pedig továbbra is elzárta a hol
felduzzadó, hol elernyedő szívsebet. Rehn beszúrt, kivezette
a tűt, várta a szív megállapodásának pillanatát,
megcsomózta az öltést. A harmadik öltés után a seb szélei
egymáson feküdtek. A vérzés megállt, és a szív dobogott...
Óh, a természetnek milyen nagyszerű csodája! Majdnem
ugyanabban a pillanatban jelentette Siegel megtört, rekedtes
hangja: a pulzus erősödik, egyre erősödik...
-----Justus meggyógyult, idős kort ért meg. Ezt, a
szinte helyszíni drámai riportot Jörgen Thoward írta le 1898.
szeptember 16-án, Rehn közvetlen elbeszélése alapján. Rehn
megnyitotta a sebészet előtt az emberi test azon részének
kapuját, amelyet addig érinthetetlennek, a szentek szentjének
tartottak".
-----A leírt történet rávilágít arra, hogy mi kell
egy felfedezéshez. Át kell tudni ugrani magas korlátokat,
tudományos dogmákat, és ehhez a hitünk segít hozzá. Rehn
professzor valószínűleg hitte, hogy az emberi személy,
amelynek méltóságát nem szabad bántani, nem a szívben van,
ezért a szívet meg lehet érinteni, össze lehet varrni. Mint
aggyal foglalkozó sebész, csak megerősíthetem a már meghalt
Szentágothai János, világhírű anatómus professzor szavait,
aki azt mondta az egyetemi hallgatóknak, hogy az emberi
személynek nincs reprezentációja az agyban, az Isten felé
irányul és végtelen. Ez a 70-es évek elején volt. A
hallgatók átmentek a bölcsészkarra, Lukács György
professzorhoz, a híres marxista filozófushoz, és
megkérdezték, igaza van-e Szentágothainak. Ő annyit mondott,
hogy bizony igaza van, de még azt is hozzátette, hogy manapság
ezt jobb, ha nem hangoztatják. (Lukács professzor is okos
volt!)
-----Micsoda utakat kellett bejárni Szentágothai
mondatáig az agykutató tudósoknak kétezer év alatt! Gagarin,
az első űrben járt ember, amikor visszajött, büszkén azt
mondta, hogy nem látta Istent. Persze, hogy nem, hiszen Isten
nem így jelenik meg. Inkább megjelenik egy szenvedő vagy
éppen boldog emberi arcban, mint a világűrben. Hasonlóan egy
híres agysebész azt mondta, hogy már rengeteg agyat operált,
de a lelket még nem látta. Milyen ostoba mondatok ezek a világ
által okosnak tartott emberek szájából! Milyen sokáig
gondolta a tudomány, vagy gondolja most is, hogy az emberi
személy lényege, az Istennel való kapcsolata az agyban van.
Valóban, hol van? A szívben, a vérben, a csontjaimban vagy a
bőrömben? Mindegyik nélkülözhetetlen az élethez! Barsi
Balázs atya a test és lélek után a szellemet említi, mint
harmadik és legfontosabb szintet, ahol az Isten-kapcsolat
megvalósul. Itt van a tisztaság, itt nincs betegség. Az ember
lehet testi vagy lelki beteg, de a szellemében nem lehet, ha
hisz Istenben. Ott béke van, és ez sugárzik ki az előbbi
kettőre, ez tartja rendben őket. Ha belegondolunk, tényleg
így van: fáj a lábam, szenvedek, szomorú vagyok, mert
igazságtalanság ér, mégis boldog vagyok, mert Istennel
rendben vagyok, hiszek benne, tudom, hogy szeret engem bajaimmal
együtt.
-----Az eutanázia az egyik legjobb példája
annak, hogy a hitet és a tudományt hogyan lehet mesterségesen
egymás ellen hangolni. A megváltással az emberi személy
méltósága vissza lett állítva, és ez nem lehetne kérdés.
Megint ott vagyunk, ahol az előbbi példákban. Krisztus óta
egy benne hívő írástudatlan gyermek vagy felnőtt pontos
választ ad a kérdésre hite alapján, amiből az a bölcsesség
fakad, hogy bármelyik pillanatban születhet egy olyan
tudományos felfedezés, ami az illető betegséget megoldja. Nem
egy ilyen történt már. Ha az ember elmegy egy nagy
idegsebészeti világkongresszusra, ahol mondjuk a
gerincsérültekről van szó, biztos, hogy a félezer poszter
fele azt tárgyalja, hogy hogyan lehetne az elszakadt
gerincvelőt "összeforrasztani". Eddig nem született
rá megoldás, de biztosan fog. A pillanatot nem tudhatjuk,
mikor. Tőlünk nem is olyan messze, az EU-ban pedig a nyaktól
lefelé megbénult fiatalok választhatják az aktív
eutanáziát. Vagy mondhatnék egy saját példát: az új
módszernél, amit a koponyasérülteknél fejlesztettem ki, a
megvilágosodás egy pillanat volt, akárcsak a fent említett
szívsebészeti példában. Következő naptól már alkalmaztam.
Ugyanígy egy fél éve, júniusban Kaposváron a gyermekemet
sétáltatva a rózsafüzér imádságot mondva kezdtek bennem
hömpölyögni a gondolatok, és világosodott meg bennem, hogy a
nagy agyduzzadással, így koponyaűri nyomásfokozódással
járó, mélyben ülő agydaganatokat hogyan kellene más
módszerrel eredményesebben operálni. Két nap múlva jött egy
beteg, akit a nagy klinikákról elutasítottak, hogy
operálhatatlan, mivel az operációval olyan fokú
állapotromlás következik be, hogy kontaktusképtelenné,
kómássá fog válni. Elmondtam az új módszeremet, valamint
azt, hogy nem tudom, milyen hosszú ideig tudom az életét
meghosszabbítani, de most nem fog meghalni a koponyaűri
nyomásfokozódás miatt, és műtét után valószínűleg
valamivel jobb lesz. Vállalták a műtétet, sikerült, és jobb
lett az állapota.
-----Ha az ember a passzivitás mellett dönt, akkor
eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy holnap, holnapután
találkozhat egy olyan gyógyítóval, aki mégis tud segíteni,
pedig sok ilyen volt már az orvostörténelem során. A passzív
eutanázia is hasonló. Ez tetten érhető nálunk
idegsebészeknél, amikor azt mondjuk a legrosszabb fokozatú
agydaganatra (Glioblastoma), hogy másodszorra már nincs
értelme operálni, vagy még előszörre sem, hiszen 2-3 hónap
múlva újra megnő és a beteg úgyis meghal. Igen ám, de nem
mindegy, hogyan. Nem mindegy, hogy mennyi elvarratlan szálat
hagy maga után. És ezt mi, orvosok nem tudjuk megítélni, nem
tudunk ilyen mélyen az emberi személybe belelátni. Nemrég
volt egy ilyen betegem, szintén elutasították több helyről,
várta a halálát ép tudattal. Félreértés ne essék, itt nem
orvosi műhibáról van szó, ez a mai idegsebészetben az
USA-tól Japánig teljesen elfogadott, hogy ezt a fajta
agydaganatot operálják vagy nem, mindegyik választás helyes,
a beteg úgyis meghal hónapokon belül. Nem értek vele egyet,
plusz 2 hónapnak is van értelme, mint pl. ennél a betegnél is
volt. 10 éve elhagyta a családját, a kamaszgyerekeivel nem
volt beszélő viszonyban. A műtét megtörtént, a halál
időpontja arrébb lett tolva. A beteg 1 hónappal később jó
tudatállapotban kibékült a gyermekeivel. Nem mindegy, hogy ha
a halál bekövetkezne, a gyermekek úgy őrzik meg emlékükben
apjukat, mint akivel megbékéltek, vagy örök rossz érzésük
lesz, ha rá gondolnak. Nem mindegy az ő szempontjukból, hogy
ők milyen apákká válnak, hogy nevelik majd a gyermekeiket.
-----Eddig a józan tudományos lélektani megfontolás.
És akkor még nem is beszéltem arról, ami minket hívőket
legjobban foglalkoztat: a megtérésről. A továbbélő
betegnek, ha Istentől elfordult, még marad újabb ideje arra,
hogy megtérjen. Megint csak: hit és tudomány, hit és
gyógyítás. Látható, hogy nincs ellentét, együtt működik
a kettő a legjobban. Lassan az előbb mondott észérvek
győzedelmeskedni fognak, és reméljük, egyszer lekerül az
eutanázia-kérdés a napirendről több ezer éves késéssel.
-----A Szentatya Tudományos Akadémián elmondott
gondolataival kezdtem. Valóban, a megismerésnek két útja van.
A leírt példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy ha a
kettőt együtt használjuk, akkor sokkal eredményesebb lesz a
tudományunk, sokkal gyorsabban fogunk eljutni nemcsak a
megismeréshez, hanem a felismeréshez is. Sokkal kreatívabban
tudunk gondolkodni, ha az emberbe Isten által beültetett
ősbizalmat használjuk, aminek velejárója a lelkiismeret és
bölcsesség. A hitben erős, lelkiismeretes és bölcs
gyógyító, nővér vagy orvos a gyógyításban is gyorsabban
fog haladni, különösen akkor, ha a beteg oldaláról is
megkapja ugyanezt. A betegség olyan, mint egy hegycsúcs: le
kell küzdeni, meg kell mászni. A beteg és a gyógyítók
olyanok, mint egy hegymászó csapat, akiknek a legfontosabb
eszközeik a hit és ész. Nyilvánvaló, hogy ez a csapatmunka
csak teljes bizalomra épülhet, és ezért a hálapénz óriási
akadályt jelent. Gondoljuk el, hogy az egyik hegymászó leesik,
a biztosítókötélen függ élet és halál között, a másik
meg azt mondja neki, hogy csak akkor húzlak fel, ha fizetsz
ennyi meg ennyi pénzt. Vagy egyáltalán: felmerül benne ez a
gondolat. Az a hegymászó csapat, ahol ilyen van, morálisan
padlóra került. Könnyebb expedíciók sikerülhetnek, de a
Mount Everestet biztos nem fogják megmászni. A súlyos
betegségek pedig Mount Everestek: bármelyik pillanatban
leeshetünk, és magunkkal ránthatjuk a másikat. Ezért kell a
gyógyítóknak és a betegeknek a hitben és tudományban
összekapaszkodva együtt haladni, és akkor megvan a remény
arra, hogy sikerüljön a terv: legyőzni közösen a
hegycsúcsot, a súlyos betegséget.
-----Egy testvér azt mondta Teréz Anyának: "Az
én hivatásom az, hogy a leprásokkal legyek." Ő ezt
válaszolta: "Tévedsz testvér. A hivatásod az, hogy
Jézushoz tartozzál, a leprásokért végzett munka csupán a
Krisztus iránti szereteted kifejezése..." A hívő
gyógyítóknak sem szabad ezt sohase elfeledni; így tudnak
alázatosak maradni a betegekkel, a tudományukkal.