CSÓKAY ANDRÁS

HIT ÉS GYÓGYÍTÁS

----------------------------------------Sokat beszélünk arról, hogy a betegek oldaláról mit jelent az Istenbe vetett hit a gyógyulásban, arról azonban, hogy mit jelent a gyógyítók hite, lényegesen kevesebbet. Vajon ez hogyan segíti a betegek gyógyítását-gyógyulását?
-----II. János Pál pápa magyarországi apostoli látogatása alkalmával a Magyar Tudományos Akadémián a következőket mondta: "két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje... Ész és hit ugyanarra az őseredeti igazságra törekszenek, amely Igazság nem mondhat ellent önmagának". Sokan szerették volna szembeállítani a két megismerési folyamatot egymással az elmúlt kétezer évben, de előbb vagy utóbb mindig csődöt mondott a próbálkozás, pontosan a pápa által kifejezett gondolat érvényessége miatt.

*

Hitünk gyakran megelőzi a tudomány igazságait. Ezt szeretném a gyógyítók oldaláról példákkal megvilágítani. Mindjárt itt van az egyik legfontosabb társadalmi probléma, az abortuszkérdés. Hippokratész orvosi esküjének szövegében benne van, hogy "nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához". Hippokratész korában az emberi személy tisztelete még messze nincs meg. Rabszolgaság van, a nőket deklaráltan alacsonyabb rendű fajnak tartják. Mégis, valahogy megérzi a híres orvos a lényeget, bizonyítékául annak, hogy az emberbe Isten beleültette az ősbizalmat, a lelkiismeretet, amit Barsi Balázs ferences atya oly szépen "Krisztus homályos hangjának" nevez. Így Hippokratész még a Megváltó születése előtt pontosan ráérez arra, hogy a magzatban is már emberi személyt tisztelhetünk. Az Evangéliummal mindez teljes hitigazságként tisztul ki, de a tudomány erről nem vesz tudomást, mivel nem tud belelátni a női hasba. Másik példa: gondoljuk el, hogy 1949 évnek kell eltelnie ahhoz a betlehemi születés után, hogy az ENSZ alapokmányában is deklarálja, hogy minden ember egyenlőnek születik nemétől és bőrszínétől függetlenül. Ezt a tudomány tapasztalatai (a fajok eredete) alapján mondja ki. Micsoda óriási késés időben, mennyi tudományos munka, emberi erőfeszítés, amíg ide eljutunk, amit Krisztus tanítása óta, tehát közel 2000 éve, egy egyszerű iskolázatlan hívő egyértelműen tud. Nemrégiben egy előadásban beszéltem arról, hogy Teilhard de Chardin francia jezsuita tudósnak a múlt század közepére sikerült az evolúciót beleillesztenie a teremtéstörténetbe úgy, hogy az a hit és a tudomány oldaláról is egyértelműen elfogadhatóvá vált. Egy idősebb néni felugrott, hogy ez nem igaz, Isten hét nap alatt teremtette a világot - benne van a Bibliában. Nem tudtam az ő szintjén megválaszolni erre, de hazafelé bandukolva rájöttem, mit kellett volna mondani az ész érveivel. Azt az egyszerű tényt, hogy azt nem írja a Szentírás, hogy a Teremtés hét egymást követő nap történt, és így már bőven beleférnek az evolúció évmilliói. Az eszem késett a hitemhez képest. Visszatérve az abortuszkérdésre: az elmúlt fél évszázadban bevezetett eszközös vizsgálatok (ultrahang, MRI), a genetikai felfedezések (DNS, kromoszómák vizsgálata) tudományosan is bizonyítottá tették, hogy az a pillanat, amikor a lényegi változás bekövetkezik, és az emberi személy kialakul, a továbbfejlődésre képtelen valamiből (két sejt: petesejt és hímivarsejt) valaki lesz, az nem a 2-4-6-8-12. héten következik be, hanem a megtermékenyítéskor, fogantatáskor.
-----Talán ezt már a nem hívő tudós barátaink is elfogadják. Az egy másik kérdés, hogy az újabb tudományok segítségével (bioetika, jogtudomány) mikor fogják a jogalkotók is ezt kinyilvánítani, és a magzat mikor fog ugyanúgy az emberi faj fogalmába tartozni, mint a gyermek, felnőtt, nő, férfi, lány, öreg stb. fogalmak. Kedves jogalkotók! Tisztelettel kérjük a magzatokat az emberi fajba felvétetni és nem engedni megölni őket! Remélhetőleg nem kell újabb 1949 évet várni erre. Sajnos, ma naponta többszázezer magzatgyilkosság történik a világban. Ezért egyértelműen ez földünk jelenlegi legnagyobb erkölcsi problémája, korántsem a háborúk. Az más kérdés, hogy az emberek ezt nem tudják. Sajnos, a rossz akkor is kifejti hatását, ha mi azt hisszük, hogy ez nem is rossz. Mindezt Hippokratész több ezer éve már tudta a lelkiismerete alapján, de amint említettem, egy hívő iskolázatlan ember is, mondjuk ezer évvel ezelőtt. Valahogy úgy van ez, hogy a nem hívő tudósok iszonyatos fáradsággal felmásznak a tudományos megismerés útján egy nagy hegyre, amelyre az egyszerű hívők már rég feljutottak, és várják őket karba tett kézzel a hegycsúcson, értetlenül nézve a tudósok sokszor felesleges munkáját. Sokszor bizony ilyen különbség van a hitben élő gyógyítás és a nem hitben való gyógyítás eredményei között.
-----Egy másik személyes példa: az elmúlt években sokat foglalkoztam súlyos koponya- és gerincsérültekkel. Ennek kapcsán sikerült kifejleszteni olyan sebészi eljárásokat, amelyek jelentősen javították a túlélési esélyeket. Egyszerű és logikus, tudományosan is elfogadható érvek szóltak a módszer mellett, mely a vénás agyi és gerincvelői keringés védelmén alapult. Tudni kell azt, hogy manapság a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik alappillérjének számító kettős vakpróba a legelfogadottabb módszer egy gyógyszer vagy eljárás hatásosságának bizonyításához. Hogyan lehet egy új életmentő eljárásnál kettős vakpróbát csinálni, amikor rögtön látom, hogy eredményes? Hogyan ítélhetem potenciálisan halálra a kontrollcsoport súlyos agy- és gerincsérültjeit? Sehogy. Etikailag ez elfogadhatatlan. Ezt az ellentmondást oldja fel szépen egy másik tudomány, nevezetesen a bioetika, ami véleményem szerint felette áll az orvostudományoknak, talán ahhoz hasonlóan, ahogy a lelkünk is felette áll a testünknek. Sajnos, ezt a vezető orvosok sokszor figyelmen kívül hagyják. Nos, a bioetika világosan kimondja, hogy az életmentő beavatkozásoknál nem kell a kettős vakpróba, hanem elegendő a történeti kontroll, sőt felveti a józan tudományos megfontolás elégségességét is. Hogy ez mennyire helyes, azt jellemzi a következő eset: az USÁ-ban történt a 70-es években, hogy egy vírusos agyvelőgyulladás fajtára kifejlesztett új gyógyszerkombináció csökkentette a rendkívül magas halálozási arányt (80-90%), ennek ellenére a kettős vakpróbát csak a tizedik esetnél állították le. Az etikai bizottság elmarasztalta a kutatócsoportot a jó eredmények ellenére azzal, hogy nem állították le korábban a kettős vakpróbát. Itthon én is így jártam, csak majdnem fordítva. A hitben való megújulásom kapcsán fejlesztettem ki az új módszert, melyre a tudomány érveivel (keringési folyamatok, bioetika) találtam bizonyítékot. Országos szakmai elöljáróim mégis feljelentettek az etikai bizottságnál, hogy nem bizonyított módszert használok, mivel egyik megismerési rendet (hit, tudomány) sem voltak hajlandók használni. Szerencsémre az etikai bizottság elutasította őket, de nagyon kellemetlen perceket éltem át a tárgyaláson. Tehát ahogy azt az abortuszkérdésnél említettem, a hitben megvilágosodott gyógyító új eljárását utolérte az észérvekkel való bizonyítás. Persze a széles körű bevezetés itthon késik a hatalmi struktúra miatt. Hogyan lehet mindezzel megküzdeni? Megint csak az evangéliumi alapelvek segítségével. Türelem, békesség, ellenségszeretet.
-----A világhírű keresztény pszichiáter, Carl-Gustav Jung múlt századi munkássága óta ezeket az elveket a pszichológia tudománya is kezdi hangoztatni a szokásos 2000 év késéssel.
-----Rendkívül jó példa erre, ha minden magyar orvos két nagy példaképének életútját összehasonlítjuk: Semmelweis Ignácét és Batthyány-Strattmann Lászlóét. Közös jellemzőjük a rendkívül nagy orvosi tudás, a magas etikai színvonal a betegekkel való kapcsolatukban.
-----Mindkettőjük új dolgokat hoz a tudományban, mégis micsoda különbség van az életútjukban!
-----Semmelweis állandóan megsértődik, haragban van környezetével, végül beleőrül felfedezésébe és az ezzel kapcsolatos igazságtalan rágalmakba. Tragikusan hal meg. Batthyány sikeres orvos, sikeres családapa, a Tudományos Akadémia tagja. Talán ennyivel más környezetben éltek? Nem! Az alapvető különbség közöttük a hitükben volt, mely jelen esetben öngyógyításként működött a hercegnél. Pedig őt is iszonyú rágalmakkal illették, azzal, hogy emberkísérleteket végez, azzal, hogy a kollégáitól elveszi a betegeket, pedig köztudott volt, hogy a gazdag betegeket elküldte kollégáinak, hogy legyen azoknak is munkájuk. Tehát orvos-szakmailag és etikailag is rendkívül súlyos rágalmak érték, akárcsak Semmelweist. Mégsem roppant bele. Miért? Azért, mert tudott megbocsátani, naponta órákat imádkozott a sértődések helyett. Úgy érzem, hogy bár a lélektan tudománya sokat fejlődött, de ma sem tudna megbirkózni egy pszichiáter Semmelweis problémájával. A tanítás pedig Jézus által kétezer éve megtörtént az ellenségszeretetről való példabeszéddel. Ekkora előnye van a hitben való gyógyítóknak, és ez különösen kézzel fogható a lélek betegségeiben. Dr. Gyökössy Endre, aki református lelkész és pszichológus is volt (Carl-Gustav Jung tanítványa), remekül ötvözte a hitet és tudományt (jelen esetben lélektant) gyógyító munkájában. Neves pszichiáterek mondták, hogy súlyos depressziós és skizofrén eseteket gyógyított meg, amivel a pszichiáterek semmit nem tudtak kezdeni gyógyszerekkel sem.
-----Hogyan lehetséges mindez? A választ talán úgy lehet megadni, hogy a bevezetőben idézett igazságkeresés útja a hit által rendkívüli módon felgyorsul, természetesen használva az ész és tapasztalat erejét is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az fog nagy matematikai felfedezéseket tenni, aki sosem tanult matematikát, de sokat imádkozott; vagy nagy orvosi felfedezéseket tenni, aki nem tanult orvostudományt. A felhalmozott tudást, amit az egyetemen vagy később keserves önképzéssel megszerzünk, gyakran gúzsba kötve tartja hitetlenségünk, bátortalanságunk, félelmeink. Sokszor előfordul, hogy a feltalálók rövid küzdelem után sokszor találmányaikat asztalfiókba teszik azért, hogy el ne lopják vagy éppen azért, mert nem hajlandó senki sem komolyan venni, és elkeserednek. Az egyik a félelem, a másik a kitartás hiánya. De lehetne arról is sokat beszélni, hogy hány nagy tudású orvos-kutató képtelen kreatív ötletekre, mert azzal törődik, hogy a másikat figyeli, adott esetben irigységgel, és azzal foglalkozik, hogy annak a munkáját akadályozza. Rengeteg időt veszít ezzel, nem marad ideje gondolkodni, az összefüggéseket meglátni. A mindenáron való tudományos előrejutás érdekében inkább mennyiségi munkára törekszik, mint minőségire. Valóban könnyű 50 elolvasott cikkből gyártani egy 51.-et, csak ez semmit sem visz előre. Talán a legnagyobb gátak egyike a hierarchiától való félelem. Különösen igaz ez nálunk, főleg manuális szakmában dolgozó orvosoknál. Jó példa erre az, amit Papp Lajos professzor úr leír a Jöjjön el a Te Országod című könyvében a szívsebészet kezdetéről, ami Frankfurtban történt 1896-ban. Ebből idézek: "A szívbetegségek hosszú évszázadokon keresztül a sebészek számára megközelíthetetlen területek voltak. A XIX. század végén a sebészet pápája, a bécsi Billroth professzor a következőket mondta: Az a sebész, aki valaha megkísérli, hogy szívsebet varrjon össze, biztos lehet benne, hogy kollégáinak a megbecsülését mindörökre eljátszotta. A szívsérültek, szívbetegek halálraítéltek voltak. A szívsebészet története 1896. szeptember 7-én éjjel kezdődött, klinikáktól és műtőktől, orvosi élettől távol. Azon az éjjelen futott át Wilhelm Justus, egy fiatal kertészlegény azon a sötét parkon, amely akkor még egészen a folyó partjáig húzódott. Ismeretlen üldöző elől menekült, akinek lépteit hallani vélte háta mögött, mióta elhagyta a kikötő bordélynegyedét. Justus részeg volt, s egy verekedésből kecmergett ki az imént. S most hogy a hűvös éjszakában menekült, ismeretlen félelem kerekedett felül benne: eszébe jutott, hogy megvert egy lányt az egyik csapszékben... Lépteik zaja egyre közeledett. Már a lihegésüket is hallotta. Megértette, hogy nem menekülhet előlük ...Megvillant egy kés, és Justus szinte megbénult. Ütést érzett a mellén. Összecsuklott, és úgy érezte, hogy egyre mélyebbre zuhan. Újból hallotta a lépteket, de már csak nagyon távolról. Zúgás töltötte be fülét és egész fejét. Úgy érezte, menten megfullad. Elvesztette az eszméletét...
-----Éppen Siegel doktor, a frankfurti városi kórház sebészeti osztályának egyik segédorvosa volt az ügyeletes, amikor éjjel 1 óra 30 perckor az eszméletlen Justust beszállították. Kapkodott a levegő után, arca sárgásfehér volt, orrcimpái reszkettek, ajkait fájdalmasan összeszorította. A doktor a másfél centiméteres szúrt sebre pillantott, amely bal oldalt a negyedik bordaközben, háromujjnyira a mellcsonttól tátongott. Utána rátekintett a konyhakésre, amelyet a Justust kísérő rendőr szorongatott kezében. Siegel hallotta, hogy a kést a sérült fiatalembertől 300 méternyire találták meg. Tehát Justus a sérülés után még 300 méternyit vonszolta magát. Siegel egyedül volt. Rehn professzor, a sebészet vezetője elutazott, nem volt elérhető, és csak szeptember 9-ére várták haza. Sok jel arra mutatott, hogy a szúrás a szívet is érte ... Siegel nem volt úttörő, nem volt lángész, nem volt harcos ember, de szorgalmas, tanult orvos volt, aki ismerte a sebészi munka fejlődési útját, és értett is dolgához. Nem tudott olyan esetről, hogy a már Arisztotelész és Ovidius által is leírt tantételre rácáfoltak volna: A szív sebei halálosak, és mindörökre halálosak is maradnak...
-----Siegel minden valószínűség szerint hűvös fejcsóválással válaszolt volna, ha azt mondják neki, hogy amikor szeptember 9-én este Rehn visszaérkezik, még életben találja a fiút. Pedig így történt. Siegel azonnal jelentette az esetet, azzal fejezte be, hogy Justus valószínűleg utolsó pillanatait élheti. Rehn az ágyhoz lépett, rápillantott a beteg teljesen vértelen, beesett arcára, melyen a halál jeleit látta már kiülni... Rehn hallotta a hörgést. Látta a reszkető orrcimpákat. Élet vagy halál? Mintha volna még választása. A halál bizonyos volt, csak az életet lehetett volna még egyszer mérlegre tenni. Beláthatatlan dolog volna, ha sikerülne. A döntő pillanatban senki sem láthatott Rehn professzor szívébe, de akkor este elhatározta, hogy megpróbálja a lehetetlent. Habozás nélkül cselekedni kezdett. Alig tíz perc múlva megkezdte a műtétet. Hihetetlen, de az agyonkínzott emberi lény még mindig lélegzett a műtőasztalon. A mellüreg tele volt vérrel. Az asszisztensek csak nagy fáradsággal tudták a vért felitatni. Sikerült a szívburok megnagyobbított sebét a külső sebhez rögzítenie, s most már akadálytalanul láthatta a szabálytalanul rángatódzó, hol táguló, hol összeszűkülő szívet ott a vér és alvadék közepén, amely kitöltötte a szívburok alját. Rehn önkéntelen mozdulattal, hosszas fontolgatás nélkül reátette az ujját a sebre, és már nem gondolt a szív érintésétől való több évezredes félelemre. Erre a vérzés rögtön elállt. A sebesült szívműködése Rehn érintésére sem akadozott. Szárnyakat adott neki a döntő elhatározáshoz, hogy megtegye az utolsó, legfontosabb lépést: összevarrja a szívet. Jobb kezébe vette a tűt, bal kezének mutató ujjával pedig továbbra is elzárta a hol felduzzadó, hol elernyedő szívsebet. Rehn beszúrt, kivezette a tűt, várta a szív megállapodásának pillanatát, megcsomózta az öltést. A harmadik öltés után a seb szélei egymáson feküdtek. A vérzés megállt, és a szív dobogott... Óh, a természetnek milyen nagyszerű csodája! Majdnem ugyanabban a pillanatban jelentette Siegel megtört, rekedtes hangja: a pulzus erősödik, egyre erősödik...
-----Justus meggyógyult, idős kort ért meg. Ezt, a szinte helyszíni drámai riportot Jörgen Thoward írta le 1898. szeptember 16-án, Rehn közvetlen elbeszélése alapján. Rehn megnyitotta a sebészet előtt az emberi test azon részének kapuját, amelyet addig érinthetetlennek, a szentek szentjének tartottak".
-----A leírt történet rávilágít arra, hogy mi kell egy felfedezéshez. Át kell tudni ugrani magas korlátokat, tudományos dogmákat, és ehhez a hitünk segít hozzá. Rehn professzor valószínűleg hitte, hogy az emberi személy, amelynek méltóságát nem szabad bántani, nem a szívben van, ezért a szívet meg lehet érinteni, össze lehet varrni. Mint aggyal foglalkozó sebész, csak megerősíthetem a már meghalt Szentágothai János, világhírű anatómus professzor szavait, aki azt mondta az egyetemi hallgatóknak, hogy az emberi személynek nincs reprezentációja az agyban, az Isten felé irányul és végtelen. Ez a 70-es évek elején volt. A hallgatók átmentek a bölcsészkarra, Lukács György professzorhoz, a híres marxista filozófushoz, és megkérdezték, igaza van-e Szentágothainak. Ő annyit mondott, hogy bizony igaza van, de még azt is hozzátette, hogy manapság ezt jobb, ha nem hangoztatják. (Lukács professzor is okos volt!)
-----Micsoda utakat kellett bejárni Szentágothai mondatáig az agykutató tudósoknak kétezer év alatt! Gagarin, az első űrben járt ember, amikor visszajött, büszkén azt mondta, hogy nem látta Istent. Persze, hogy nem, hiszen Isten nem így jelenik meg. Inkább megjelenik egy szenvedő vagy éppen boldog emberi arcban, mint a világűrben. Hasonlóan egy híres agysebész azt mondta, hogy már rengeteg agyat operált, de a lelket még nem látta. Milyen ostoba mondatok ezek a világ által okosnak tartott emberek szájából! Milyen sokáig gondolta a tudomány, vagy gondolja most is, hogy az emberi személy lényege, az Istennel való kapcsolata az agyban van. Valóban, hol van? A szívben, a vérben, a csontjaimban vagy a bőrömben? Mindegyik nélkülözhetetlen az élethez! Barsi Balázs atya a test és lélek után a szellemet említi, mint harmadik és legfontosabb szintet, ahol az Isten-kapcsolat megvalósul. Itt van a tisztaság, itt nincs betegség. Az ember lehet testi vagy lelki beteg, de a szellemében nem lehet, ha hisz Istenben. Ott béke van, és ez sugárzik ki az előbbi kettőre, ez tartja rendben őket. Ha belegondolunk, tényleg így van: fáj a lábam, szenvedek, szomorú vagyok, mert igazságtalanság ér, mégis boldog vagyok, mert Istennel rendben vagyok, hiszek benne, tudom, hogy szeret engem bajaimmal együtt.
-----Az eutanázia az egyik legjobb példája annak, hogy a hitet és a tudományt hogyan lehet mesterségesen egymás ellen hangolni. A megváltással az emberi személy méltósága vissza lett állítva, és ez nem lehetne kérdés. Megint ott vagyunk, ahol az előbbi példákban. Krisztus óta egy benne hívő írástudatlan gyermek vagy felnőtt pontos választ ad a kérdésre hite alapján, amiből az a bölcsesség fakad, hogy bármelyik pillanatban születhet egy olyan tudományos felfedezés, ami az illető betegséget megoldja. Nem egy ilyen történt már. Ha az ember elmegy egy nagy idegsebészeti világkongresszusra, ahol mondjuk a gerincsérültekről van szó, biztos, hogy a félezer poszter fele azt tárgyalja, hogy hogyan lehetne az elszakadt gerincvelőt "összeforrasztani". Eddig nem született rá megoldás, de biztosan fog. A pillanatot nem tudhatjuk, mikor. Tőlünk nem is olyan messze, az EU-ban pedig a nyaktól lefelé megbénult fiatalok választhatják az aktív eutanáziát. Vagy mondhatnék egy saját példát: az új módszernél, amit a koponyasérülteknél fejlesztettem ki, a megvilágosodás egy pillanat volt, akárcsak a fent említett szívsebészeti példában. Következő naptól már alkalmaztam. Ugyanígy egy fél éve, júniusban Kaposváron a gyermekemet sétáltatva a rózsafüzér imádságot mondva kezdtek bennem hömpölyögni a gondolatok, és világosodott meg bennem, hogy a nagy agyduzzadással, így koponyaűri nyomásfokozódással járó, mélyben ülő agydaganatokat hogyan kellene más módszerrel eredményesebben operálni. Két nap múlva jött egy beteg, akit a nagy klinikákról elutasítottak, hogy operálhatatlan, mivel az operációval olyan fokú állapotromlás következik be, hogy kontaktusképtelenné, kómássá fog válni. Elmondtam az új módszeremet, valamint azt, hogy nem tudom, milyen hosszú ideig tudom az életét meghosszabbítani, de most nem fog meghalni a koponyaűri nyomásfokozódás miatt, és műtét után valószínűleg valamivel jobb lesz. Vállalták a műtétet, sikerült, és jobb lett az állapota.
-----Ha az ember a passzivitás mellett dönt, akkor eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy holnap, holnapután találkozhat egy olyan gyógyítóval, aki mégis tud segíteni, pedig sok ilyen volt már az orvostörténelem során. A passzív eutanázia is hasonló. Ez tetten érhető nálunk idegsebészeknél, amikor azt mondjuk a legrosszabb fokozatú agydaganatra (Glioblastoma), hogy másodszorra már nincs értelme operálni, vagy még előszörre sem, hiszen 2-3 hónap múlva újra megnő és a beteg úgyis meghal. Igen ám, de nem mindegy, hogyan. Nem mindegy, hogy mennyi elvarratlan szálat hagy maga után. És ezt mi, orvosok nem tudjuk megítélni, nem tudunk ilyen mélyen az emberi személybe belelátni. Nemrég volt egy ilyen betegem, szintén elutasították több helyről, várta a halálát ép tudattal. Félreértés ne essék, itt nem orvosi műhibáról van szó, ez a mai idegsebészetben az USA-tól Japánig teljesen elfogadott, hogy ezt a fajta agydaganatot operálják vagy nem, mindegyik választás helyes, a beteg úgyis meghal hónapokon belül. Nem értek vele egyet, plusz 2 hónapnak is van értelme, mint pl. ennél a betegnél is volt. 10 éve elhagyta a családját, a kamaszgyerekeivel nem volt beszélő viszonyban. A műtét megtörtént, a halál időpontja arrébb lett tolva. A beteg 1 hónappal később jó tudatállapotban kibékült a gyermekeivel. Nem mindegy, hogy ha a halál bekövetkezne, a gyermekek úgy őrzik meg emlékükben apjukat, mint akivel megbékéltek, vagy örök rossz érzésük lesz, ha rá gondolnak. Nem mindegy az ő szempontjukból, hogy ők milyen apákká válnak, hogy nevelik majd a gyermekeiket.
-----Eddig a józan tudományos lélektani megfontolás. És akkor még nem is beszéltem arról, ami minket hívőket legjobban foglalkoztat: a megtérésről. A továbbélő betegnek, ha Istentől elfordult, még marad újabb ideje arra, hogy megtérjen. Megint csak: hit és tudomány, hit és gyógyítás. Látható, hogy nincs ellentét, együtt működik a kettő a legjobban. Lassan az előbb mondott észérvek győzedelmeskedni fognak, és reméljük, egyszer lekerül az eutanázia-kérdés a napirendről több ezer éves késéssel.
-----A Szentatya Tudományos Akadémián elmondott gondolataival kezdtem. Valóban, a megismerésnek két útja van. A leírt példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy ha a kettőt együtt használjuk, akkor sokkal eredményesebb lesz a tudományunk, sokkal gyorsabban fogunk eljutni nemcsak a megismeréshez, hanem a felismeréshez is. Sokkal kreatívabban tudunk gondolkodni, ha az emberbe Isten által beültetett ősbizalmat használjuk, aminek velejárója a lelkiismeret és bölcsesség. A hitben erős, lelkiismeretes és bölcs gyógyító, nővér vagy orvos a gyógyításban is gyorsabban fog haladni, különösen akkor, ha a beteg oldaláról is megkapja ugyanezt. A betegség olyan, mint egy hegycsúcs: le kell küzdeni, meg kell mászni. A beteg és a gyógyítók olyanok, mint egy hegymászó csapat, akiknek a legfontosabb eszközeik a hit és ész. Nyilvánvaló, hogy ez a csapatmunka csak teljes bizalomra épülhet, és ezért a hálapénz óriási akadályt jelent. Gondoljuk el, hogy az egyik hegymászó leesik, a biztosítókötélen függ élet és halál között, a másik meg azt mondja neki, hogy csak akkor húzlak fel, ha fizetsz ennyi meg ennyi pénzt. Vagy egyáltalán: felmerül benne ez a gondolat. Az a hegymászó csapat, ahol ilyen van, morálisan padlóra került. Könnyebb expedíciók sikerülhetnek, de a Mount Everestet biztos nem fogják megmászni. A súlyos betegségek pedig Mount Everestek: bármelyik pillanatban leeshetünk, és magunkkal ránthatjuk a másikat. Ezért kell a gyógyítóknak és a betegeknek a hitben és tudományban összekapaszkodva együtt haladni, és akkor megvan a remény arra, hogy sikerüljön a terv: legyőzni közösen a hegycsúcsot, a súlyos betegséget.
-----Egy testvér azt mondta Teréz Anyának: "Az én hivatásom az, hogy a leprásokkal legyek." Ő ezt válaszolta: "Tévedsz testvér. A hivatásod az, hogy Jézushoz tartozzál, a leprásokért végzett munka csupán a Krisztus iránti szereteted kifejezése..." A hívő gyógyítóknak sem szabad ezt sohase elfeledni; így tudnak alázatosak maradni a betegekkel, a tudományukkal.