SZABÓ A. FERENC

56-OS AKADÉMIA VAS MEGYÉBEN

A GYILKOSOKAT NÉVEN KELL NEVEZNI

--------------------Kétezerkettő januárjának utolsó napjaiban, 28-a és 30-a között került megrendezésre az első 56-os Akadémia Szombathelyen és Sárváron. Az 56-os Szövetség Országos Elnöksége Sinkovics Gyula országos elnök és dr. Czeglédi József országos szóvivő kezdeményezésére, az Oktatási Minisztérium, Vas megye önkormányzata és az Apáczai Csere János Alapítvány támogatásával szervezte meg a rendezvényt. A megyei feltételek biztosítása terén az alapítvány kuratóriumának elnöke, dr. Paksy Ágnes és az 56-osok megyei ügyvezető elnöke, Lechner Ferenc vállalta a legtöbbet. Az Apáczai Alapítvány az Akadémia rendelkezésére bocsátotta a szombathelyi volt huszárlaktanya korszerűsített épülettömbjét. De nem maradtak le segítőkészségben tőlük a megyei önkormányzat, a Berzsenyi Dániel Főiskola, Kovács Ferenc országgyűlési képviselő és a XX. Század Intézet sem. Az utóbbi feladata volt a szakmai program megtervezése.
-----A hallgatóság zömét a megyei középiskolai tanárok tették ki, de jöttek érdeklődők az ország szinte minden részéből. A legmesszebbről a miskolciak mikrobusza érkezett. Vajon miért gondolták úgy az 56-os Szövetség vezetői, hogy szükség van erre a továbbképzésre? Nem nehéz a választ megadni, hiszen köztudott, hogy a magyar forradalom és szabadságharc oktatása még mindig nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Ha egyáltalán sor kerül tárgyalására az oktatási folyamatban. Gyakori ugyanis, hogy érettségi előtt, negyedikben sok gimnáziumban már meg sem tartják a második világháború utáni történelemmel foglalkozó órákat. Talán valóságos időhiány miatt, vagy opportunizmusból, mert még mindig elég általános felfogás az országban, hogy olyan kényes, napi politikai érdekekkel átszőtt kérdések ezek, amelyeket ajánlatos kikerülni. Még jó, hogy a korszak, s benne 56 egyáltalán bekerül az érettségi tételek közé, bár a nemzeti alaptanterv tárgyalását kötelezővé tette. A pluralista demokrácia és a közelmúlt történetéről forgalomban lévő különböző irányultságú narratívák, az iskolákat fenntartó önkormányzatok politikai beállítódásáról nem is beszélve, súlyosbítva a mindig elevenen problematikus tankönyvkérdéssel, megfontolásra késztethetik és elbizonytalaníthatják a történelemtanárokat abban, hogy mit is tanítsanak históriánk e fényes, de még mindig sok szenvedélytől elhomályosított fejezetéről. Fenyeget a továbbképzésekkel kapcsolatban az is, hogy vajon azok vesznek-e részt rajtuk, akiknek igazán szüksége lenne az ismeretek gyarapítására? Bizony gyakori, hogy azok vállalják önként a fáradsággal járó plusz terhelést, akik amúgy is elhivatott ismerői a témának. Ez önmagában nem baj, mert legalább az ő tudásuk mélyül tovább, s valaminő zászlóvivői lesznek annak az eszmeiségnek, amit 56 képviselt, s amire nagy szükségünk lenne napjainkban is.
-----A XX. Század Intézet elnevezéséből adódóan elsősorban az elmúlt évszázad történéseinek kutatására összpontosít. Munkatársai, M. Kiss Sándorral az élen jelentős teret szentelnek a kommunista évtizedek eme legforróbb eseménye tanulmányozásának is. Moderátor szerepet vállalt az Akadémián Szakály Sándor, akinek ugyan nem kutatási területe ez az időszak, de országosan ismert történelmi ismeretterjesztő szenvedélye, amelyet mostanában a Duna televízió elnökhelyettesi posztját is felhasználva folytat, mindenképpen alkalmassá tette a feladat ellátására. Szerepet vállalt a misszióban Tőkéczki László, az ELTE docense, aki Orbán Viktor kormányfő egyik tanácsadójaként is tevékenykedett. Eljött az 56-os megtorlások kutatója, Kahler Frigyes is, s szemtanúként Gedai István, aki az október 23-i tüntetés szervezője és résztvevője volt, valamint Dékán Károly, aki cikkeiben új megvilágításba igyekszik helyezni az eleddig egyoldalúan szemlélt olasz fasizmust. Az újabb kutató nemzedéket Márki Zoltán képviselte, aki felelős minisztériumi főcsoportfőnöksége mellett is szakít időt az 56 utáni jusztizmordok feltárására. Felsorolásunkból látható, hogy az Akadémia ideiglenes "tanári kara" mindenképpen alkalmas volt arra, hogy közreműködésével az összegyűltek ismeretei jelentősen gyarapodhassanak.
----------Az előadássorozat a következő témákat ölelte fel: a forradalom és előzményei még ismeretlen történései, az eseményeket követő bosszú lefolyásának méretei és módszertana, a kommunizmus eszmerendszerének és gyakorlatának kritikája és a forradalom és szabadságharc irodalmi termésének értékelése a világirodalmi termés és a hazai művek ismertetésével. Az utóbbi feladatra a kiváló irodalomtörténész és szerkesztő, Alexa Károly vállalkozott.
-----A két és fél napos program jó alkalmat nyújtott arra, hogy 45 év múltán megnézzük, mire jutott a magyar tudományosság e világraszóló történelmi esemény feltárásában és értékelésében. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy az adósságtörlesztést akadályozta az a körülmény, hogy itthon csupán 12 éve van meg a lehetőség arra, hogy nyíltan kutathassunk és emlékezhessünk a történtekre. Több, mint 30 évig csak hazugság és torzítás kaphatott nyilvánosságot 1956-ról. Nem volt eredménytelen ezalatt a Kádár-korszak agymosása. Ha tehetünk is szemrehányást magunknak azért, mert az elmúlt évtizedben nem voltunk elég szorgalmasak és elszántak 56 lényegének feltárása és megismertetése terén, a döntő motívum a negatívumok rögzülésében ez a totális szellemi egyirányúsítást végző szellemi terror volt. Ennek utórezgései s a köztünk élő egykori propagandisták aknamunkája, akik élnek a liberális demokrácia rájuk is érvényes szabadságjogaival, még mindig át- meg átitatják közgondolkodásunkat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy nemzeti ünnepeink közül a közvélemény 1956-ot rangsorolja leghátrább a felmérések szerint.
-----Nem segíti 1956 emlékének méltó ápolását a megtorlások áldozatainak máig nem minden tekintetben megnyugtató kárpótlása. Ezen a téren természetesen nemcsak az anyagiakra gondolunk. A méltatlan, igazságtalan és mértéket vesztve túl súlyos, egész életpályákat meghatározó büntetések kárpótlásának elmaradásánál is jobban fáj az ötvenhatosoknak, hogy egykori meghurcolóik a politikai rendszerváltozás után is sokkal kedvezőbb élethelyzetben vannak náluk. Szombathelyen két előadás után is megfogalmazták sérelmeiket ilyen, megkeseredett emberek. Nehéz meggyőzni őket arról, hogy a magyarországi történelmi változások sajátosságából adódott, hogy nem került, nem kerülhetett sor radikális elégtételre a kommunista rendszer bűnei miatt. Mivel ezek az emberek évtizedekig ki voltak szorítva az értelmiségi lét szférájából, nincsenek olyan ismeretek birtokában, amelyek révén értelmezni tudnák az ország és saját maguk társadalmi helyzetét. Ők azok, akik az 56-os események történelmi értékelésekor tudnak a legkevésbé elszakadni személyes élményeiktől, kálváriájuk emlékétől. A velük esett egyszeri és lokális történésekből általánosítanak az egész történelmi folyamat jellegére. Ők azok, akik a história szörnyű forgandóságát megtapasztalva valami biztos magyarázatot kívánnának a történtekre. Széles körben elterjedt például köreikben, és sajnos a közvéleményben is a forradalommal kapcsolatban egy sajátos összeesküvés-elmélet. Ez a teória szóba került az Akadémián is. Arról van szó, hogy az alapos történelmi feltáró munka ellenére sokan hisznek abban, hogy az október 23-i felkelés a szovjetek és hazai szálláscsinálóik provokációja miatt tört ki. A sekélyes és végig nem gondolt, elsősorban a szakmai kérdések nem ismeréséből táplálkozó újságírói szemlélet is táplálja ezt a vélekedést. Könyvek és filmsorozatok készültek ebben a hamis szellemben. Nem tudták ugyanis az önjelölt szerzők - ismerethiányból fakadóan - megmagyarázni a valós összefüggéseket. Ismeretes, hogy a szovjetek már 1956 nyarán különleges hadtesteket hoztak létre Cegléden és Székesfehérváron. Az is bizonyított, hogy ezek az alakulatok már 23-a előtt készültségben voltak, s előbb indultak el a fővárosba, mint ahogyan a fegyveres harc kitört volna. Elterjedt az is a történelmi köztudatban, hogy a Gerő Ernő vezette szélsőséges kommunista vezetés azért provokálta volna ki a fegyveres összetűzést, hogy erre hivatkozva kérhesse a szovjetek beavatkozását, s így számolhasson le politikai ellenfeleivel, s őrizhesse meg bitorolt hatalmát. Az elmélet kiagyalói nem számolnak azzal, hogy éppen a forradalom, a felkelt nép dicsőségét csorbítják vélekedésükkel, mert nem feltételezik róla, hogy érdekei, szabadsága védelmében még fegyvert ragadni is képes volt. Nem ismerik a történelemben előforduló spontán népi forradalmak történetét, azt a szituációt, amikor a türelem elfogy és tekintet nélkül a kockázatra, a fenyegető leszámolás veszélyére, széles népi tömegek forradalmat csinálnak. A magyar történelemben egyébként sűrűn fordult elő ez a jelenség, ezért sem érthető az összeesküvés-elmélet életképessége. Éppen azért van szükség a mostanihoz hasonló továbbképzésekre, hogy legalább pedagógusaink történelemismerete megszabaduljon a fentiekhez hasonló téveszméktől.
M. Kiss Sándor szakszerű választ adott a felmerült témára. Kifejtette, nem tudhatjuk még, mit rejtenek a szovjet levéltárak, amelyek - bár -----történt némi forrásközlés - nem kutathatók szabadon 1956-ról. Ennek ellenére nem lehet elfogadni ezt az egyébként 56 problematikáján túl szinte egész históriánk értelmezésén végigfutó felületes, romantikus szemléletet. Ez vezet oda, hogy egyértelmű források ellenére máig sokan hiszik, hogy Zrínyi Miklóst nem vadkan ölte meg, hanem habsburgiánus merénylő, hogy Teleki László éppen úgy, mint későbbi rokona, Teleki Pál merénylet áldozata lett. Az igazi magyarázatot - véleményem szerint - s ez a téma többször előkerült a konferencián, a szovjetek nemzetközi szerepvállalásában találhatjuk meg. 1956-ban igen fontos események játszódtak le a világpolitikában. A világméretű amerikai-szovjet hidegháborús vetélkedésnek új dimenziót adott a szuezi csatorna államosítása, amelynek nyomán Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael fenyegető lépéseket tett. A szovjetek sokat költöttek Egyiptom felfegyverzésére, és interkontinentális rakétakísérleteikkel valamint nagyszabású kelet-európai hadgyakorlataikkal erőt demonstráltak, hogy megkíséreljék elvenni a nyugatiak kedvét érdekeik fegyveres védelmétől. Ezt a készülődést, kardcsörtetést vélik a csak hazai szinten gondolkodó emlékezők egyfajta provokációnak, pedig inkább arról volt szó, hogy a lengyelországi és a magyarországi események gátolták meg a szovjeteket abban, hogy több erőt fordíthassanak Egyiptom ügyére. Gosztonyi Péter jeles hadtörténetíró szerint arról is szó lehetett, hogy Hruscsovék a nyugatnémet újrafelfegyverzés befejeződése előtt esetleg preventív katonai akcióval kívánták megakadályozni az erőviszonyok kárukra történő változását. A Varsói Szerződés 1955. évi megkötése is ezirányba mutatott - szerinte. Aki ismeri Nagy Imre fogságban készült emlékezését, az tudja, hogy ezt a szovjet készülődést ő is jól felismerte, és tudván helyére tenni kicsiny és a második világháború után eljelentéktelenített hazája politikai súlyát, világosan látta, hogy nemzetközi okai voltak a nagy szovjet hadi készülődésnek. Ez vezetett oda, hogy elképesztő túlerőt alkalmaztak november 4-e után Magyarországon. Az óriási hadsereg felvonultatása néhány ezer rosszul felfegyverzett felkelő ellen arra lett volna hivatva, hogy érezzék az Egyiptomot leckéztető nagyhatalmak, hogy Európában, a szárazföldön a Vörös Hadsereg a meghatározó.
-----Fontos tennivaló a történelemoktatásban és ismeretterjesztésben a hazai és a nemzetközi viszonyok összefüggésének logikáját megismertetni. A magyar forradalmat az tette lehetővé, hogy a nemzetközi viszonyok, köztük a Szovjetunió belső helyzete, kedvezőek voltak számára. A XX. kongresszuson folyó hatalmi harc a desztalinizáció körül, a jugoszláv kérdés rendezésének kísérlete, a legnagyobb potenciálú európai csatlósország, Lengyelország talpraállása mind kedveztek a budapesti politikai folyamatnak. A hatalmasra növelt és szinte mindenütt jelenlévő szovjet titkosszolgálat nyilvánvalóan nyomon követte a magyar eseményeket, s ha Egyiptomra és Lengyelországra koncentrált is, számított a változásokra hazánkban. Tehát nem maga a tüntetés, hanem annak mértéke és intenzitása lepte meg őket. Az 1953. júniusi berlini események tapasztalata nyomán úgy vélték, a páncélos demonstráció elégséges lesz a budapesti lázongók leszerelésére. Éppen abban rejlik a magyar forradalom nagyszerűsége, hogy a pesti és a vidéki fiatalok nem rettentek meg a túlerőtől, megkísérelték politikai követeléseiket végigvinni. Forradalmunk egyik világpolitikai jelentősége éppen abban a példamutató bátorságban rejlik, amellyel törésre merték vinni a dolgot a tüntetők. A makacs ellenállást tapasztalva sort kerítettek a hatalom szimbolikus központjának, a Rádiónak az ostromára. Az 56-ban is jól kitapintható magyar történelmi mentalitással kapcsolatban jegyezte meg M. Kiss Sándor, hogy "a magyarok bátrak voltak 1956-ban, ezért veszítettek, a csehek 1968-ban gyávák voltak, ezért nyertek." Természetesen, mint minden aforisztikus megközelítés, ez is leegyszerűsített, de jól kifejezi a két esemény és a két nemzet történelmi viselkedése közötti különbséget.
-----A magyar felkelők bátorsága, radikalizmusa, ami átterjedt a kommunista iskolázottságú politikai vezetés kisebb részére is, hiszen e nélkül az attitűd nélkül nem érthetjük meg Nagy Imre döntéseit, lenyűgözte a világot, s éles fénnyel világított rá a szovjet kommunizmus imperialista jellegére, arra, hogy az új társadalmi rendszer megteremtéséről zengő szónoklatok csak vékony felületi mázt jelentenek, a mélyben található lényeg a nagyhatalmi terjeszkedés, ami nem kíméli a kis népek érdekeit. A magyarországi események adták az első tőrdöfést a nyugati kommunista mozgalmaknak, amelyek a magyar forradalom véres leverése után már nem agitálhattak a régi eredményességgel egy világmegváltó szocializmus mellett. Nem véletlen, hogy az Akadémia egyik előadója, Dékán Károly 56 legfontosabb tulajdonságának antikommunista jellegét tekinti. Ezt ugyan a jelenlévő tudós kollégák árnyalták, de a fenti összefüggésben feltétlenül igaz.
-----S ezzel máris az 56-tal kapcsolatos viták egyik sarkalatos pontjánál vagyunk, annál, amelyik azt a kérdést veti fel, hogy milyen volt a forradalom viszonya a szocializmus eszméjéhez? Ismeretes, hogy széles, elsősorban szocialista politikai körökben elterjedt vélemény, hogy 1956-ban tulajdonképpen korrekciós szocialista forradalom zajlott le, vagy finomabb interpretációban: igen erősek voltak a felkelés szocialista vonásai, pontosabban a demokratikus szocialista hagyomány, amit Ripp Zoltán például így definiál könyvében: "Az 1956-os forradalom ugyancsak meghatározó hagyománya az erős antisztálinista beállítottsággal együtt képviselt demokratikus szocialista elkötelezettség. A forradalom szinte minden fontos résztvevője egyetértett - legalábbis e mellett tett hitet - a szocialista vívmányok megőrzésével, természetesen egy egészen más politikai rendszer keretein belül, mint amit a negyvenes évek végétől az országra kényszerítettek." (Ripp, 272. old.)
-----Az előadók közül a legnagyobb erudícióval Tőkéczki László vitatta ezt a felfogást, miközben figyelemreméltóan rendszerezte a forradalmak fajtáit. Megjegyezte, hogy a forradalom végső soron rossz dolog, mert felfordulást, kiszámíthatatlanságot hoz magával. Általában jó lenne elkerülni, harmonikusabb lenne nélküle a történelmi fejlődés. Alaposan jellemezte az utópista forradalmat, ami a marxizmus kedvelt politikai kategóriája. Azért veszedelmes ez a fajta forradalom, mert utópista előírásokat kíván megvalósítani. Résztvevői abban bíznak, hogy eljön az emberiség számára a megváltás, a paradicsomi állapot, amikor megváltozik a világ. Amikor azonban ez a forradalmár-típus ellenállást tapasztal messianisztikus eszméivel szemben, végtelen gyűlölet önti el, s szinte bármire, akár a tömeggyilkosságra is képes azokkal szemben, akik az általa vallott és hitt legfőbb jó létrehozását akadályozzák. Csak erről az oldalról érthetők meg a nagy francia forradalom és az orosz forradalom iszonyatos eseményei. A higgadt, körültekintő történelemszemlélet tudomásul veszi, hogy "nincs megváltás", a nép, a nemzet, a haza helyzete javítható, jobb lehet, mint korábban volt, de utópisztikus, paradicsomi állapotok sohasem jönnek létre. A magyar 56 nem ilyen forradalom volt, hanem azok közé sorolható, amelyek konkrét panaszokra reagálva törnek ki. Teljes volt a kommunista vezetés erkölcsi lejáratódása a hatalom minden áron való védelmében. Magyarországon a két forradalmi típus szembekerült egymással. A kortársi megnyilatkozások ellenére tehát a magyar 56 antikommunista forradalom volt. Ha ekkor a szocializmus megreformálható lett volna, akkor vajon ma a szocialisták miért nem "emberarcú szocializmust" hirdetnek? - tette fel a logikus kérdést Tőkéczki.
-----Mit kezdjünk a fentieket elfogadva a kortársak, és nemcsak a kommunisták, hanem szinte minden 1945 és 47 között politikai pozícióban volt politikus 1956-os, a "szocializmus eredményeit" védő, valóban elhangzott megnyilatkozásaival? Bibó Istvánéval csakúgy, mint Németh Lászlóéval. De citálhatnánk akár Mindszenty Józsefet is, aki emlékezetes november 3-i beszédében nagyon megfontoltan szólt politikai céljairól, s csupán egyháza kulturális javait követelte vissza. Két tényező említését elengedhetetlennek tartom. Az első, a lényegtelenebb, a könnyebben érthető: a taktikai elem. A kortárs politikusok, ismerve a Szovjetunió hatalmas túlerejét, tisztában lévén az ország stratégiai bekerítettségével, azzal, hogy még nyugatról és délről is olyan semleges országok övezik, amelyek felől nem képzelhető el nyugati támogatás, valamiféleképpen megalkudtak a helyzettel, s nem vetettek fel az oroszokat különösen irritáló kérdéseket. Visszaigazolja ezt a viselkedést a szovjetek és Kádárék erőlködése arra vonatkozóan, hogy ún. kapitalista vagy fasiszta törekvéseket mutassanak ki a forradalom eszméi között.
-----A másik tényező, ami meghatározta a forradalom szereplőinek vélekedését a tennivalókról, a szocializmus paradigmájának 1956-ban még igen erős, determináló hatása volt, ami nemcsak a kommunista kísérletnek alávetett országok értelmiségének a gondolkodását határozta meg, hanem a nyugati értelmiségét is. Legutóbb John Lukacs, azaz Lukács János, amerikai magyar származású történész számolt be 50-es évekbeli, tengerentúli tapasztalatairól. Még a felénk azóta is sokat csepült ún. Mc Carthy-korszakban is az Egyesült Államok meghatározó egyetemi körei baloldali, szocialista paradigmában gondolkodtak, és gyanakvással vettek tudomást Lukács konzervatív-keresztény világnézetéről. A paradigma-kutatás napjainkban tapasztalható eredményei nagymértékben segítenek bennünket az 56-os forradalom megértésében. Akkortájt tehát mind Magyarországon, mind a világban általános intellektuális meggyőződés volt, hogy az emberiség története egy szociálisan igazságos, jobb társadalom megteremtése irányába halad. S ez a szocializmus valamiféle fajtája lesz. Azok, akik elutasították a szovjet szocializmust, azok nem szocializmusától határolódtak el valójában, hanem attól, hogy nem volt az, hanem hagyományos nagyhatalmi terjeszkedés, vékony ideológiai mázzal leöntve, ahogy fentebb jeleztük. Nyugat-Európában ekkor dolgozza ki Ludwig Erhardt a szociális piacgazdaság teóriáját, s ezt az elméletet a kétségtelenül konzervatív Konrad Adenauer teszi politikai gyakorlattá. Hát persze, hogy idehaza is mindenki, még a kommunisták elszánt ellenfelei is meg voltak győződve az államosítások üdvös voltáról, a földosztás fontosságáról a magyar történelemben, vagy arról a centralizált, kiegyenlítő kultúrpolitikáról, ami nálunk is beemelte a műveltség sáncai mögé az alacsonyabb néposztályok gyermekeit, mint ahogyan az valamivel előbb nyugaton is megtörtént.
-----A nagy, nemzetközileg általános paradigmaváltás valójában csak 1989-90 körül ment végbe a világon. Ezt fogalmazta meg elsőként a jeles amerikai gondolkodó, Francis Fukuyama. Azóta uralkodó a világban a liberális kapitalizmus paradigmája, amit a mai szocialisták éppen úgy a magukévá tettek, mint konzervatív, jobboldali politikai ellenfeleik. Ezt az ellentmondást nem képes ma idehaza feloldani a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének értelmiségi holdudvara 1956-tal kapcsolatban. Az antikommunista éllel kirobbant forradalmat tekintik jórészt az ideológia keretein belül maradó korrekciós megmozdulásnak, miközben ma a liberális kapitalizmus eminens megvalósítóinak gondolják magukat szociálliberális mezben.
-----Ezt az ellentmondást tárta fel Tőkéczki László, amikor előadásában 1956 világpolitikai hatásáról beszélt. A forradalom jelentőségét filozófiainak tekintve rámutatott, hogy akkor kiderült Magyarországon, mi a kommunizmus lényege. Mivel utópisztikusan egyenlősíteni az embereket csak a nyomorúságban lehet, egy rendőrállam eszközeivel, fellázadt a lakosság és "nemzeti forradalmat hajtott végre" sérelmei orvoslására. Bár meggyengítették a magyar események a nyugati kommunista pártokat, igazán a harmadik világ számára volt tanulságos az, ami itt végbement. Hirtelen világosakká váltak olyan határvonalak, mint függetlenség-elnyomás, kis nemzet - imperialista elnyomás, demokrácia-terror, önigazgatás-diktatúra. "Morálisan igen jó idő volt" 56 ősze - idézte Thomas Mannt az előadó. Bármennyire is fontos szerepet vitt a világpolitikában és főképp a kommunizmus szélsőséges válfajának a lejáratódásában a magyar forradalom, az országnak és a népnek nem sok konkrét haszna lett belőle. Kevesen vették észre a világban, hogy milyen fontos kérdések merültek fel Magyarországon.
-----1956 posztkommunista magyarázatát gyengíthetik azok az érvek, amelyeket az erőszakszervezetek tevékenységéről felsorakoztattak az Akadémia szereplői. M. Kiss Sándor a totalitárius hatalomgyakorlás eszközeit vette számba, amikor levéltári adatok bemutatására vállalkozott. Félelmetes apparátust mozgatott a proletárdiktatúra. 1952-ben 45 521, 1955-ben 37 174, 1956 januárjában még mindig 35 793 ügynök gyűjtötte az információkat az Államvédelmi Hatóság számára. Körülbelül 1000 titkos lakást tartottak fenn az ügynöki találkozók számára. Az egész társadalmat átitatta a spiclik jelenléte. Természetesen nem önként szolgálták a diktatúrát az emberek. Kifinomult módszerekkel, zsarolással, anyagi juttatással vették rá a rendszer mindenható őrei a lakosságot arra, hogy egymást figyelje. A történész adataiból kiderült, hogy a magyarországi kommunizmus már a világháború utáni koalíciós években kimutatta a foga fehérét. A Magyar Közösség perében próbálták ki először azokat a módszereket, amelyeket később minden esetben sikerrel alkalmaztak. Ez a nagyszabású politikai akció nemcsak a kommunisták legerősebb potenciális ellenfelét, a kisgazda pártot volt hivatva lefejezni, hanem az általános félelem, kiszolgáltatottság légkörének megteremtésével kívánt közelebb jutni a hatalomhoz. Azzal, hogy gyakorlatilag eltörölte a titkosrendőrség tevékenysége a politikai szervezkedés és az összeesküvés közötti alkotmányosan minden jogállamban világosan megrajzolt határt, megbénította a demokratikus eszközök alkalmazását a politikában. Ha egy állam törvényes miniszterelnöke menekülni kényszerül hazájából (Nagy Ferenc), ha a hivatalban lévő köztársasági elnök, Tildy Zoltán vejét (Csornoky Viktor) kivégzik, akkor ott valami szörnyű, megmagyarázhatatlan dolog történik.
-----Az Akadémián 56 előtörténetéről elhangzott ismeretek meggyőzhették a hallgatóságot arról, hogy a máig sok történész által demokratikus kísérletnek tekintett kényszer-koalíciós időszakban - 1945-47 között - már lényegében a kommunisták irányították a politikát. A forradalom és szabadságharc alapjában módosította a világban hazánkról rögzült képet. M. Kiss Sándor szerint az ország imázsának kialakításában Trianon után fontos szerepe volt a magyar emigrációnak. Bár jelentős kivándorlás volt az országból 1914 előtt, nem volt magyar politikai emigráció külföldön. Az októberista politikai vezetők és a Tanácsköztársaságért felelős kommunisták kényszerű emigrációja után - Kossuth Lajos halála óta - ismét jelentkezik egy ilyen politikai erő. Amíg a Horthy korszakban otthonról nézve baloldali volt az emigráció, addig 1945 után jobboldali. Mindkét magyarországi rezsim rászolgált a bírálatra, ám a nemzeti érdekek nemzetközi elfogadottságát 1945 előtt nem segítette a sokszor jogos bírálat, ami elsősorban Károlyi Mihály és Jászi Oszkár részéről fogalmazódott meg. Kevesen figyeltek fel a világban és sajnos idehaza is arra, hogy ez a két - hibáival és tévedéseivel együtt is - formátumos személyiség a második világháború után is erős kritikai álláspontra helyezkedett az éppen uralkodó hatalommal szemben. Csak most már jobbról gyakorolták a bírálatot! Nem volt Magyarország nemzetközi megítélése túlságosan jó már az első világháború és a forradalmak után sem, s ez bizonyára súlyosbította a trianoni békefeltételeket. De igazán mélypontra 1945 után zuhant, mert a nyugati államok politikusainak és állampolgárainak többsége még a megítélésbeli javulást hozó 56 után is arról ítélte meg hazánkat, hogy hova állt 1939 és 1945 között a polgári demokráciák és a fasizmus-nácizmus összecsapása idején. Figyelemre méltó személyes benyomást mondott el ezzel kapcsolatban Alexa Károly. Amikor a 60-as években Angliában autóstopozott, élénk beszélgetésbe kezdett a gépkocsi vezetőjével. Amikor azonban az megtudta, hogy magyar, s kérdésére, hogy kivel voltak a magyarok szövetségesek a második világháborúban, választ kapott, megfagyott a levegő vezető és utasa között. Mindazonáltal a forradalom sokat javított Magyarország megítélésén a szabad világban. Hogy a hősi ellenállás emléke fennmaradjon a nyugati közvéleményben, azért sokat tettek az emigráns magyarok, akiknek létszáma igencsak felszaporodott az 1956-ot követő tömeges kivándorlás után.
-----Rontott a magyarok megítélésén a Kádár-korszak évtizedeken át tartó nemzeti közömbössége, ami sem a határon kívül rekedt, elnyomott magyarok ügyében, sem a magyar történelem fontos csomópontjainak megítélésében nem adott támpontokat a nyugatiaknak. Már a Monarchia idején tapasztalható volt, hogy a csehek, szlovákok, románok, délszlávok milyen elszánással propagálják politikai érdekeik mellett történelmük elfogult értékelését is. 1956 után a magyar emigráció, amelyben szinte minden lehetséges politikai áramlat képviselői jelen voltak, eredményes munkát fejtett ki a világban hazája megítélésének helyreállítása érdekében. A forradalom tapasztalatainak ismertetése nagyban járult hozzá ahhoz, hogy tevékenységük sikeres volt. Segítették a rendszerváltozást is, mert azzal érvelhettek, hogy 56 óta világos, hogy a magyar nép szabadságszerető, demokráciát kíván, és nyíltan megvallotta, hogy hazáját történelmileg a Nyugat részének tekinti. Emlékezetes pillanat volt, amikor 1978-ban nagy vita bontakozott ki az Egyesült Államokban arról, hogy haza kell-e vinni Magyarországra a magyar nép ezeréves történelmi ereklyéjét, a Szent Koronát. A legismertebb kinti politikusok: Nagy Ferenc, Kovács Imre és Király Béla sorra úgy nyilatkoztak, hogy a koronának attól függetlenül, hogy milyen politikai rezsim tartja kezében a hatalmat, otthon a helye.
-----A fentiekkel összefüggésben komoly hangsúlyt kapott az Akadémia előadói részéről, hogy 1956 előkészítője volt a politikai rendszerváltozásnak. Attól kezdve, bárkik tartották is kézben a kormányrudat Magyarországon, számoltak azzal, hogy olyan népen gyakorolják hatalmukat, amelyik nem tűr el bármit. Kádárék jól ismert 56-os fóbiája ezen a megfontoláson alapult, és a szovjetek is elfogadták, hogy egyfajta külön magyar utat kell tolerálniuk. Ez tette lehetővé, hogy lassú, de egyirányú történelmi folyamat bontakozhassék ki az országban, ami végül, a megfelelő nemzetközi helyzetben elvezetett az 1989-90-es törvényes forradalomhoz. Ám mivel a körülmények szorításában a kommunisták önként mondtak le a hatalomról, az 56-os radikálisok követeléseinek teljesítésére nem nyílt mód. Az már más kérdés, hogy - legalábbis a háborús bűnök elszámoltatása terén - több is történhetett volna, de ez már túlmutat az 56-os problematikán.
Alexa Károly a magyar forradalom és az irodalom ellentmondásos viszonyát elemezte. Kifejtette: bár az 56-os forradalomról Norvégiától Nigériáig írtak verseket, hazai szerzők máig adósak a jelentős művekkel. Az okokat boncolgatva néhány fontos körülményre hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy rendkívül rövid ideig tartott a szabadság, s máris jött a terror. Nem volt idő arra, hogy a nagy élményt kihordják a literátorok. Még arra sem volt idő - jegyezte meg keserűen, hogy árulója lehetett volna a forradalomnak. 1848-49-ben legalább volt Görgei, akire lehetett kígyót-békát kiabálni, s ez segített a tragikus vereség megemésztésében. Ha általánosságban "satnya" is a termés, azért vannak szép teljesítmények. Példaként hivatkozott Illyés Gyula ismert "Egy mondat a zsarnokságról" című művére. De mintha ezt a remekművet is belengné valami furcsa levegő. Mikor is készült? Valamikor az 50-es évek elején, de nyilvánosságra valóban csak a forradalom napjaiban kerülhetett. A kortársak nem voltak egyértelműen jó véleménnyel róla. Ismert Bibó István anekdotává vált tömör megjegyzése, amikor Illyés a véleményét kérte: "Hosszú" - mondotta a jeles politológus, aki persze nem volt irodalomkritikus.
-----A másik ismert és jó verset Tamási Lajos írta. Ez a "Piros a vér a pesti utcán" méltán emlékezetes, azaz lenne csak, ha szerzője utólag nem rondította volna el az emlékét azzal, hogy 1958. szeptember 28-án az Élet és Irodalomban közölte öreg fegyveres munkásőrről írt versét. Déry Tibor szép dolgokat írt a forradalomról - jegyezte meg, de aránytalanságot tapasztal az utókor, amikor szinte csak róla hall. Sarkadi Imre is megszenvedte a forradalom ügyét műveiben. Más írók hallgatása volt sokat mondó. Kodolányi János és Sinka István nem írt maradandót a forradalomról. Nehéz volt elhinni, hogy a rendszerváltozáskor sem kerültek elő rejtegetett művek az írók fiókjaiból.
-----A Kádár-korszakban 1956 élménye a konjunktúralovagok zsákmánya lett - egészíthetjük ki a neves irodalomtörténészt. Berkesi András, egykori ávós nyomozó elégítette ki az események tragikus emlékein borzongani kívánó, bestsellerre éhes olvasóközönséget. Mesterházi Lajos, akit évtizedeken át érdemein felül dicsőített a rendszer, szintén felült a konjunktúra hullámaira. Voltak azért biztatóbb, bár szintén 56 valamiféle bepiszkításával végződő kísérletek. Karinthy Ferenc Budapest 1944-45-ös infernóját ábrázoló Budapesti tavasz című regényével próbálta rímeltetni a Budapesti ősz című regényt. Utóbbi hőse azonban zavaros, sodródó figura, aki nem tud eligazodni a végül is "ellenforradalomnak" ábrázolt eseményekben. Mintha a magyar értelmiséget szimbolizálta volna a főszereplő, szemben "a dolgozó nép mellett kiállni tudó" igazi munkásalakokkal.
-----Alexa izgalmasnak, de egész életművét számbavéve, ellentmondásosnak értékelte Moldova György viszonyát 1956-hoz. Kétségtelen, hogy korai novellái és regényei remekül közvetítették a forradalmi napok, majd az őket követő elnyomás időszakának hangulatát. A Magányos pavilon főhőse mellett azonban megírta az Elbocsátott légiót is, ami hitelesnek tűnt, ám nem volt igaz, mert a Rákosi-korszak erőszakszervezetének magva, az Államvédelmi Hatóság csaknem összes kádere jó állásokba jutott 1956 után. Kezdetben a belügy különféle területein, majd éppen a kultúra frontján kerültek vezető funkciókba és szolgálták híven az aczéli kultúrpolitikát. Az előadó utalt Moldova új könyvére, amely a Magvető Könyvkiadó igazgatójáról, az egykori ávós kihallgatótisztről, Kardos Györgyről szól. Nyilván bizonyos mértékig igaz, hogy sok mindent jóvátett egykori szerepvállalása után, amikor az írók mecénásának hálás szerepében lubickolt. De nyilvánvaló túlzás és egyfajta személyes hála vezérelte a megemlékezést az egykori jótevőről, aki számtalan magyar írónak biztosított egzisztenciát. Ezért cserébe nem kellett mást tenni, mint jól forgatni az öncenzúra fegyverét, s beilleszkedni a langyos Kádár-éra viszonyrendszerébe.
-----Alexa sarkos ítélete az erkölcsileg könnyűnek találtatott 56 utáni magyar írótársadalomról ennél az egzisztenciális problémánál mintha elakadna és nem értené, hogy nem lehet az 1849 utáni helyzethez hasonlítani az 1956 utáni Magyarországot. Nem egyszerűen az erkölcsök, a nemzeti összetartás rendültek meg jó száz év múltán, hanem a világ fordult akkorát, hogy nem lehetett olyan szellemi ellenállást mutatni, mint akkor. Éppen a kommunizmus uralma változtatta meg úgy a helyzetet, hogy nem volt hova visszavonulni a forradalom leverése után. A XIX. században még volt önálló magyar nemesség és polgárság. Az üldözött írókat felkarolhatták az úri mecénások. Tompa Mihály visszamehetett kis felvidéki falujába lelkésznek, Arany János tanári állást vállalhatott. A totalitárius politikai rendszer szétzúzta a polgári kisegzisztenciák rendszerét. Mindenre kiterjedő hatalma elvágta a visszavonulási útvonalakat. Ha valaki meg kívánt élni, főleg, ha irodalomból, ki kellett egyeznie a hatalommal. Néhányan valóban megtehették, például Weöres Sándor vagy Hamvas Béla, hogy kivonultak a szocialista társadalomból, de a nélkülözés nem válhatott tömegessé. Ezért is írták alá 1957 őszén, kevés kivétellel, az írók az ENSZ-nek küldött felszólítást a magyar kérdés napirendről való levételére vonatkozóan. Ugyanez történt Erdélyben is Sütő Andrásékkal. Idő kellett ahhoz, hogy kialakíthassa az irodalmi élet a maga sajátos válaszát a különleges politikai körülmények között. Ez a reakció a szimbolikus beszédé volt. Előbb meg kellett tanulni írni a sorok között, hogy az olvasó is megérthesse a kimondhatatlant. Ez a metódus egyáltalán nem kedvezett a regény- és novellairodalomnak, de - szerintünk - fellendítette a magyar költészetet és drámairodalmat.
-----Kritikus alapállása mellett azért talált Alexa Károly maradandót az 56 utáni irodalmi termésben. Említette Füst Milán Szózat a sírból című költeményét, Páskándi Géza Vendégség c. drámáját vagy Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját, s természetesen a börtönt megjárt, s ezért mind itthon, mind külföldön ismertté vált Dérytől a Két asszonyt vagy a Szerelem című novellát. S mi tesszük melléjük a Philemon és Baucis c. elbeszélést, ami gyönyörűen ábrázolta a fővárosi október-novemberi napok tragikumát. A sebesült felkelő összetalálkozását az élettől búcsúzó idős házaspárral. Alexa, s ebben osztjuk véleményét, az 56 utáni irodalmi termésből Sánta Ferenc Húsz óráját becsüli a legtöbbre. Ez a sokjelentésű mű oda vezeti olvasóját, ahová talán a legkevésbé irányította fényképezőgépét az irodalom: a magyar faluba a forradalom napjaiban. Sánta írásművészete olyan erős és vitathatatlan volt, hogy még a cenzúra bástyáin is át tudott hatolni. Nemcsak sok kiadást ért meg a könyv a Kádár-korszakban, hanem még nagysikerű film is készült belőle.
-----Az 1956-os forradalom kutatói sokat merítenek az események utáni bírósági tárgyalások peranyagaiból. Egyelőre ott tartunk, hogy nem annyira a történések rekonstruálására használják fel őket, hanem - első merítésként - a megtorló kádári hatalom működésének mechanizmusát ábrázolják a segítségükkel. M. Kiss Sándor, Kahler Frigyes és az Akadémián nem szerepelt Jobbágyi Gábor ennek a kutatónemzedéknek a legkiválóbbjai, s nyomukban már ott toporog az újabb generáció, az említett Márki Zoltánnal az élen. Elképesztőek voltak a forradalom utáni megtorlások méretei, s az az erkölcsi mélyrepülés, amit az ún. szocialista törvényesség bemutatott. "Soha többé" írta címében az 1956. október 6-án megjelent Szabad Nép, amikor hírül adta Rajk László és társai rehabilitációját és újratemetését. Nem telt bele 2 év, s a fogadkozás ellenére megismétlődött a jusztizmord Nagy Imrével és társaival. A kommunizmus is felfalta gyermekeit. A legnagyobb büntetés az árulóknak tekintett revizionistáknak járt 1956 után. Azt nem lehetett könnyen megbocsátani, ha valaki jelentős funkcióból kilépve állt a forradalmat csináló nép mellé.
-----Kijutott a büntetésből a magyarság minden rétegének. Az előadók eloszlattak néhány legendát. Például azt, hogy Kádár utasítására legalább annyi "ellenforradalmárt" végeztek ki, mint ahányan elestek a "néphatalom védelmében". Sikerült alaposan felülmúlni ezt a számot. A leghitelesebb kutatások szerint is mintegy 400 halálos ítéletet hajtottak végre forradalmi cselekedet miatt. Eleinte nyilvános, elrettentő hatásúnak szánt pereket kívántak tartani Kádárék, de hamarosan elálltak ettől a szándéktól, mert nyilvánvalóvá vált, hogy akkor az igazságügyi szerveknek valóban "igazságos" munkát kellene végezniök. Ezért 1957 tavaszától már titkos tárgyalásokon bántak el a forradalmárokkal vagy sok esetben tulajdonképpen teljesen vétlen emberekkel. Gyakran fordították viszszájára a valóban megtörténteket a vérbírák, csak hogy gyilkolhassanak. Az előadók monográfiáiból jól ismert és Szombathelyen is elhangzott fő vonalaiban, hogy mi történt a hírhedett mosonmagyaróvári sortűz után a tárgyalóteremben. Halálos ítéletet kaptak azok is, akik védték az ávósokat, s a népharag leszerelésén munkálkodtak sikeresen. A Győrből a vérengzés színhelyére békítő szándékkal érkező Földes Gábor győri színházi rendezőt és Gulyás Lajos református lelkészt éppen úgy kivégezték, mint a szeretteik lemészárlásán felindult lincselőket.
-----Az Akadémia zárónapján a résztvevők Sárvárra utaztak, ahol a Nádasdy-vár múzeumának értékei megtekintése után meghallgatták Márki Zoltán előadását, amelynek fókuszában Tóth Ilona pere állott. 12 évre volt szükség a rendszerváltozás óta, hogy jogtörténészeink bebizonyítsák a szigorló orvosnő ártatlanságát. A bonyolult ügy összefüggésben állt a forradalom utáni ellenállás egyik stencilezett újságjának, az Élünk-nek a perével. A budapesti Péterffy Sándor utcai kórházban és környékén folyó tevékenység különösen felhergelte a revánsra éhes kommunista hatalmat. Kiváló alkalmat nyújtott az értelmiség megfélemlítésére is a per, hiszen a vádlottak között orvostanhallgatók, újságírók, rendezők is szerepeltek. Mint említettük, ez volt az utolsó nagy nyilvános tárgyalás 56 után, mert felismerte a rezsim, hogy célja csak részben válik be, a társadalom ugyanis nem ugyanazokat a következtetéseket vonja le a perekből, mint amit szeretnének. Ugyan Obersovszky Gyulának és illegális kiadványt készítő társainak nemzetközi tiltakozásra megkegyelmeztek, de Tóth Ilonáék nem kerülhették el sorsukat. A kutatók a megtalált peranyagban lévő szakértői vélemények segítségével rekonstruálták a történteket és bebizonyították, hogy a vádlottak fizikai erőszaknak engedelmeskedve vallottak maguk ellen. Tárgyi bizonyítékok nem igazolták a vádirat megállapításait.
-----A megtorlás legtragikusabb fejezetét a kivégzések képezik, de maradandó társadalmi kárt okoztak a tömeges internálások és egyéb büntetések, a racionalizálásnak becézett elbocsátások, a pénzbüntetések, amelyek több tízezer embert érintettek. Mindezt úgy, hogy közben 200 ezer ember elmenekült az országból. Akik valóban a legtöbbet tették, azok elmenekültek, tehát nem kerülhettek a vérbírák elé. Ezért is kellett konstruálni olyan eseteket, amelyekkel demonstrálni lehetett a hatalomba visszatért proletárdiktatúra erejét. Fontos eleme a kádári revánsnak a szovjet segítség igénybevétele. 1956 őszén reaktivált ávósok, egykori görög partizánok mellett elsősorban a szovjet elhárítók intézték az ügyeket. Csak lassan került a magyar igazságszolgáltatás kezébe az elszámoltatás. A szovjetek a legfelsőbb régiókban azonban továbbra is jelen voltak. Szerepük a Nagy Imre-perben mind ez idáig nem pontosan tisztázott.
-----Az első Vas megyében rendezett 56-os Akadémia Sitkén fejeződött be, Felsőbüki Nagy Pál* egykori kastélyában, ahol most Kovács Ferenc képviselő a házigazda. A sajtótájékoztató után kapták meg a résztvevők okleveleiket. Remélhető, hogy a díszes papiroson túl poggyászuk az elhangzott tudnivalókkal is gyarapodott. A jól szervezett, országosan ismert előadókkal tartott rendezvényt végighallgatva ebben bizonyosak lehetünk. Jó lenne, ha a vasi nyitány után hazánk más pontjain is megrendezésre kerülne az 56-os akadémia.

IRODALOM

1956. Gloria victis. 1956-1986. Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a világban. "Magyar Október" Szabadsajtó, Bp., 1987.
GOSZTONYI Péter: Föltámadott a tenger... 1956. Népszava, é. n.
Győr-Sopron megyeiek emlékeznek az 1956-os forradalomra. Zrínyi Kiadó, Bp., 1991.
Hulló levelek vére. Történetek 1956-ról. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996.
Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek. Sajtó alá rendezte: Standeisky Éva. MTA Irodalomtudományi Intézete, Bp., 1990.
JOBBÁGYI Gábor: "Ez itt a vértanúk vére" (Az 1956 utáni megtorlási eljárások). Kairosz Kiadó, 1998.
KARINTHY Ferenc: Budapesti ősz. Szépirodalmi könyvkiadó, Bp., 1982.
KAHLER Frigyes-M. KISS Sándor: Kinek a forradalma? Erőszakszervezetek 1956-ban, A fordulat napja, Ismét sortüzek, A nagy per. Püski - Kortárs, Bp., 1997.
KÖVY Zsolt: Gulyás Lajos emlékezete. Kálvin Kiadó, Bp., 1999.
LUKACS, John: Egy esendő bűnös vallomásai. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.
M. KISS Sándor: Olvasókönyv (Forradalom Somogyban - 1956.) Püski, Bp., 1997.
LITVÁN György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya és irodalma. Előadások a Történettudományi Intézetben. Bp., 1992.
MOLDOVA György: Aki átlépte az árnyékát. Urbis Kiadó, Bp., 2001.
Piros a vér a pesti utcán. (Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai). Szerkesztette: Győri László. Magyar Napló Könyvek, 2001.
Sortüzek - 1956. I-III. Igazságügyi Minisztérium Tényfeltáró Bizottság, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993, 1994, 1996.
STANDEISKY Éva: Az írók és a hatalom. 1956-1963. 1956-os Intézet, Bp., 1996.