HORVÁTH SÁNDOR

ETNIKUS SAJÁTOSSÁGOK,
KÖLCSÖNHATÁSOK ÉS/VAGY
PANNON TÍPUS

A NYUGAT-PANNON EURÉGIÓ NÉPRAJZI SAJÁTOSSÁGAIBÓL

--------------------A történeti Nyugat-Magyarország többnyelvű, több nemzetiségű és így többféle kulturális örökséggel rendelkező területét a jelen előadás három szempont szerint vizsgálja meg. Előbb az etnikus és/vagy nemzeti szimbólumokra figyel, majd a kölcsönhatásokra, végezetül arra keres választ, hogy létezik-e pannon - avagy nyugat-pannon - kultúra.
-----Először tehát nézzük meg, hogy a németek, horvátok, magyarok valamint szlovének milyen etnikus szimbólumai élnek e területen?
-----A XIX. század elején fedezték fel, hogy néhány nemzetközi trend szerint öltözködő népnek nincs saját nemzeti öltözete, s ennek kapcsán több helyen - többféleképpen - hozzáláttak a parasztviseletek nemzeti viseletté alakításához. Stájerországban például János főherceg - a kormányzó - stájer lóden vadászruhát öltött magára. A század közepén Bécsben viseletegyletek alakultak, amelyekben a tagok szűkebb pátriájuk parasztviseleteiben jelentek meg. Később a parasztviseletekből megalkották Ausztria nemzeti öltözetét: a dirndlit.¹ Félünnepi és ünnepi - tehát kimenő - ruhaként sok osztrák nő viseli mind a mai napig. Ha az osztrákok átruccannak egy magyarországi bevásárlásra, étkezésre, a nőkön gyakran látni a sokszínű dirndlit. E ruha nyomán messziről kitűnik, hogy osztrákokat lát az ember. Figyelemre méltó, hogy fellépő ruhaként például a pornóapáti német női kórus is dirndlit használ. A többségében német nemzetiségűek lakta település asszonyai azóta alkalmanként ünnepekre szintén dirndlit öltenek. (Magyarországi terjedését segítheti, hogy a second-hand boltokban ez is megvásárolható.) Etnikus, illetőleg nemzeti szimbólumnak lehet tekinteni e viseletet.
-----A magyarországi népviseletek nem váltak nemzeti viseletté, bár a XIX. század második felétől a népszínművekben feltűntek, s gyakran szerveztek különféle egyesületek olyan néprajzi bálokat, amelyeken jelmezként viselték a népviseletet az úri, illetve városi közönség asszonyai. Más népek viseletét báli vagy éppen farsangi maskaraként felölteni már évszázadokkal korábban is szokásban volt. Batthyány Ádám 1638 farsangján úti feljegyzéseiben a következőt írta: "Ahogy az az udvarnál, őfelségénél szokás, hogy farsang utolsó napján vigadoznak, s kinek-kinek - aszerint, amilyen cédulára írt feladatot kapott - megfelelően kell felöltöznie. A következő személyek a következő nációk voltak:
----------"Császár urunk francia módra öltözött a császárnéval együtt
----------Lipót herceg szerecsennek öltözött >Donamenczia< kisasszonnyal együtt
----------A spanyol (nagy) követ katonának öltözött Batthyánynéval együtt
----------Gróf >Matinicz< spanyol módra öltözött >Prainer< feleségével együtt
----------Forgách Zsigmond ónémetnek (>alterteicser<) öltözött >keviller< leányával együtt
----------Gróf Schwarzenberg magyar módra öltözött >Starenber< kisasszonnyal együtt
----------Gróf >Rovere< török módra öltözött gróf >kevehier<-nével együtt."²
-----Magyar etnikus, illetve nemzeti szimbólummá válhatott volna a fekete atilla és a hozzávaló nadrág: tehát a "díszmagyar" egyszerű, hétköznapi - fekete színű - változata. Ezt a rendszerváltozás óta Magyarországon egyre több férfin látni lehet. Bár a közelmúltban a MIÉP (Magyar Igazság és Élet Pártja) vezetői mintegy egyenruhaként vették fel parlamenti munkájuk és közszerepléseik során, nemzeti szimbólummá már nem valószínű, hogy alakul. Etnikai szimbólummá válása azért is különösen kétséges, mivel szélsőjobboldali párt kezdte alkalmazni. A múltban pedig azért nem válhatott nemzeti viseletté - úgy mint a dirndli -, mert a XVII. század végétől egészen 1945-ig a "díszmagyar" - tehát az ünnepi változat - a nemességhez tartozás jele volt. A XVII. században udvari díszruhává vált, s a reformkor idején már nemcsak a megyegyűléseken, a közszerepléseken, hanem a családi ünnepségeken is büszkén feszítettek benne nemes uraink. Az 1848-as forradalom bukása után az önkényuralom ellen való "burkolt" tiltakozást fejezett ki. A férfiak mellett a nőknek is megvolt a "díszmagyarja". Erzsébet királyné is magyar ruhában dacolt anyósával. Az 1860-as években a francia és német divattal szemben ugyan győzött a magyar ruha, ennek ünnepi változatát azonban csak a nemesség viselhette. A középosztály felső rétegébe felkapaszkodottaknak is díszmagyart illett öltenie a két világháború közötti Magyarországon, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek voltak. Tehát a rendiség tükröztetése dominált a viselésében, ezért nem lett belőle általános etnikus vagy nemzeti szimbólum.³
-----A már gyakran megkülönböztetett etnikai és nemzeti szimbólumok értelmezését segíti az, ahogy a magyar történész, Gyáni Gábor különbséget tesz az etnikai és a nemzeti identitás között: "Az etnikai identitás, gondolhatjuk tovább mi magunk - írja -, a hagyományban fogant kollektív emlékezet spontán megnyilvánulása, a nemzeti identitás viszont a már történelemmé vált múlt felidézése, és örökségének immáron tudatos és programszerű vállalása."⁴ Amikor Gyáni az emlékezet helyeiről beszél, akkor a francia történész, Pierre Nora fogalomértelmezését használja. Nora szerint a "lieux de mémoire", tehát az "emlékezet helyei a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet (vagyis a hagyomány) és a történelem (tehát a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek olyan pillanatban, amikor van még mire építeni az akart, az óhajtott történelmi emlékezést."⁵ Amikor pedig Gyáni a kollektív emlékezetről szól, akkor ugyanúgy Maurice Halbwachs 1925-ben megjelent, s az elmúlt esztendőkben újrafelfedezett⁶ fogalmát idézi, mint ahogy Nora. És mint ahogy Halbwachsra alapozva a kulturális emlékezet (Das kulturelle Gedächtnis) fogalmát vezette be nagyhatású könyvében Jan Assmann, amelyet azonos címmel adtak ki 1992-ben Münchenben.⁷ "A kulturális emlékezet szempontjából csak az emlékezetes, nem a tényleges történelem számít. Úgy is mondhatnánk - értelmezi Assmann -, hogy a kulturális emlékezet a tényszerű múltat emlékezetes múlttá s így mítosszá alakítja."⁸ A természeténél fogva közösséget teremtő ember a kulturális emlékezet által építi fel a kollektív identitását. Ebben - idézzük Assmannt -: "a beszéd közvetítésével, pontosabban egy közös szimbólumrendszer használata révén osztozunk: hisz nem csupán szavakról, mondatokról és szövegekről van szó, hanem rítusokról és táncokról, mintázatokról és díszítményekről, viseletekről és tetoválásokról, ételekről-italokról, emlékművekről, képekről, tájegységekről, útjelzőkről, mezsgyékről. Bármiből lehet jel az összetartozás kódolására."⁹ A kulturális emlékezet óhatatlanul kulturálisan gerjeszti az idegenséget: ez pedig xenofóbiáig, népgyűlöletig, kisebb-nagyobb emberi közösségek el-, illetve kipusztításáig növekedhet.¹⁰ Ugyanakkor egy csoport etnikai identitásának a kialakítása és megőrzése, tartósítása a kulturális emlékezet révén történik. Az etnikumok - ritka kivételtől eltekintve - nem a fizikai sorvadás miatt hanyatlanak, tűnnek el, hanem kollektív és kulturális felejtés miatt.
-----A nemzettudat és etnikai tudat megkülönböztetésére azért van szükség, mert a kettő nem egy és ugyanaz, bár sok szerző gyakran összemossa ezeket. A nemzettudat elsősorban az államhatárok által körbefogott többségi etnikumra és a kisebbségekre is vonatkozik. Az etnikai tudat pedig egy adott államhatáron belül mást és mást jelent a többségi nép és a nemzeti és etnikai kisebbségek viszonylatában. Ugyan az etnikai identitás - a kollektív identitás szintjén - nem kontinuus a nemzeti identitással, a nemzetek az etnikai alapokon jutnak el az etnocentrizmushoz, a nacionalizmushoz.¹¹ A nemzeti és etnikai kisebbségek esetében az etnikai csoportkultúra mellett megférhet a nemzeti - államnemzeti - identitás is. A legújabb kutatások megerősítik azt a tényt, hogy az egyidejű etnikai és nemzeti szocializáció megtörténik, s így a többségi környezetben élő kisebbség tagja kettős identitással él: a magyarországi kisebbségi létből fakadó etnikai identitás mellett magyar nemzeti identitása is van - például a dunabogdányi sváboknak.¹² Az ember közösségi életet él. Napjainkban pedig az erre épülő kapcsolatrendszer rendkívül sokrétű, szerteágazó lett. Ahogy Mérei Ferenc írja: "Tagja vagyok egy családnak, van munkahelyem, tanfolyamra járok, részt veszek valamilyen társadalmi szervezet bizottságában; ezzel már négy különböző társas mezőben kapok helyet (...)".¹³ Mindegyik csoporthoz, mindegyik közösséghez tartozunk: tartozástudatunk tehát ilyen értelemben nemcsak kettős, hanem többes - például négyes - is lehet. Ekképpen pedig egyenesen négyes identitástudatról is beszélhetünk. A soknemzetiségű Nyugat-Pannóniában, a történeti Nyugat-Magyarországon ez a többirányú identitástudat dominál, s ez teszi sajátossá a területet.
-----De mielőtt erről szólnánk, még nézzük meg, milyen etnikus és/vagy nemzeti szimbólumokat találunk a horvátoknál, a szlovéneknél és a magyaroknál.
-----A horvátok (Gradiščanski Hrvati) esetében egy hangszert, a tamburát emelhetjük ki. Az első tamburazenekart a sopronkertesi (Baumgarten, Panjgrt) kántortanító alapította falujában 1923-ban.¹⁴ (Az első horvát tambura-együttest egy eszéki városi tanácsos hozta létre 1847-ben.) Aztán a két világháború között több tamburazenekar létesült Burgenlandban, s 1962-ben ott - az iskolai csoportokon kívül - már mintegy 20 tambura-együttes működött."¹⁵ A magyarországi grádistyei horvátoknál csak a 70-es években - először a Sopronnal szomszédos Kópházán - indult hódító útjára a tambura, s vált etnikus szimbólummá a "tamburica", valamint a tambura-együttes. A horvát zarándoklatokat is a tamburamuzsikával kísért új egyházi énekek jellemzik mind Mariazellben, mind a kisebb zarándoktömeget vonzó búcsújáróhelyeken Ausztriában vagy Magyarországon. A tamburica nem volt, s nem is lehetett része az itt élő horvátok mindennapjainak: használata az ünnepekre, illetve a szabadidős elfoglaltságokra korlátozódik. Ettől még etnikus szimbólum, hiszen a kulturális emlékezet esetében az emlékezés alakzatai gyakran öltik ünnep alakját - mondja Assmann. Majd így folytatja: "Az ünnep - sok egyéb funkciója mellett - a múlt jelenvalóvá tételére is szolgál."¹⁶
-----Szlovéniai szlovén példa a "kozolec", a szénatartó, -szárító állvány esete. 1994-ben a sajtóban több cikk jelent meg a népi kultúra e tárgyi sajátosságáról. Ebben a sajtókampányban - mert akarva-akaratlanul is az volt! - szinte nem győzték válogatottnál válogatottabb díszítő jelzőkkel illetni a "kozolec"-et. "Kozolec - fahárfa az idő fuvallatában" - fogalmazott az egyik újságíró. Egy darab ajándékba készült az angol Charles hercegnek, s a sajtó révén kiemelt értéket képviselő etnikus szimbólummá vált a szlovének számára a "kozolec".¹⁷
-----A magyar etnikus szimbólumok közül most nem a verbunk párosan járt változatából kifejlődő, a magyar romantika nemzeti táncává váló csárdásról szólok,¹⁸ hanem a gulyásról avagy pörköltről avagy paprikásról. Kisbán Eszter alapos kutatásából kiderült, hogy "a gulyás szóból levezetett elnevezésekkel a pörkölt máig a legismertebb magyar étel Európában és Amerikában egyaránt. Európában nem a pesti konyha, hanem elsősorban a bécsi terjesztette ebben a minőségben."¹⁹ Az újdonságokat kereső bécsi konyhák kapták fel az egyszerűen elkészíthető ételfajtát, amely az alföldi - pusztai - marhapásztorok körében volt köznapi étel a XVIII. században, s bizonyára már évszázadokkal azelőtt. (A gulyás eredeti, elsődleges jelentése "marhapásztor", tehát az, aki a gulyát, a legelő marhákat őrzi.) Először 1794-ben írták le "magyar nemzeti ételként". (Gróf von Hofmannsegg útleírásában olvashatjuk ezt, amely 1800-ban látott napvilágot Görlitzben.) Kisbán arra következtet, hogy II. József reformtörekvéseivel szemben - például a magyar ruha mellett - ilyen módon is igyekezett az ellenálló magyar nemesség védekezni, s nemzeti színezettel - etnikus és nemzeti szimbólumként - emelte fel az alföldi pásztorok étkét. "Az 1840-es években előkelő pesti vendéglőkben már nem is a korábbi irodalmi nyelvi gulyáshús, hanem a népnyelvből kölcsönzött pörkölt hús néven szerepelt. (...) A pörkölt a polgári konyha közönséges étele lett. A régi ételnevet egy késői leszármazott, a folyamatosan az 1880-as évektől szereplő gulyásleves vitte tovább" - idézhetjük Kisbán Esztert.²⁰
-----A "népi tárgyak" ajándékként több szempontból szerepelhetnek - mondja Voigt Vilmos. Fontos tényező az etnikus reprezentáció: "a magyar népviselet magyar szuvenir, és éppen ezért alkothat értékes ajándékot. Szimbólum, egy olyan tárgy, amely - Baudrillard terminusaival - a valódi munkafolyamatokat, a felhasználás módjának valódi folyamatát mellőzi: a karikásostor nem állatok terelésére szolgál, hanem a népművészet szimbóluma, a népművészet pedig a magyarok szimbóluma."²¹ Voigt itt több példát sorol a külföldiek megajándékozására: többek között Gina Lollobrigida népviseleti blúzt, az angol királynő férje, Philip herceg bőrdíszmű lószerszámot, Kekkonen finn államelnök debreceni cifraszűrt kapott ajándékba.²²
-----Ne feledjük, Assmann leszögezi: "Bármiből lehet jel az összetartozás kódolására" - ahogy ezt már idéztük. Nemcsak a ma magyarul "pörköltként" ismert egykori "gulyás", illetve "paprikás" - tehát németül a Gulasch -, vagyis étel, hanem élelmiszer is válhat etnikus szimbólummá. Újabban ilyen tendenciát figyelhetünk meg az amerikás magyarok között. Kanadában élő nagybátyám feleségével utoljára néhány éve látogatott haza. A feleség egyre sűrűbben érdeklődött afelől, hogy mikor megyünk velük a szombathelyi piacra. Sokadszori kérdésére rákérdeztem: miért akar annyira piacra menni. A válasza először megdöbbentett: csigatésztát akar venni. Kiderült, hogy a torontói magyarok - ott magyar mindenki, aki Magyarországról ment ki, tehát nyugat-magyarországi horvát nagybátyám is, meg budapesti születésű magyar felesége is -, szóval, a torontói magyarok között elterjedt, hogy az igazi magyar étel csigatésztával készül. Vett is a kézi készítésű csigatésztából több kilónyit. Hiszen amerikai barátaikat igazi magyar étellel akarják megvendégelni. Egy szemfüles magyar (származású) kereskedő bizonyára felfedezte, hogy a gazdag olasz tésztakínálattal a magyar csigatészta konkurálhat. A kinti magyarok számára így ez etnikus/nemzeti szimbólum lett. A csigatészta az alföldi - különösen a Debrecen környéki - étkezés, kiváltképpen az ünnepi étkezés része volt. Az Alföldön sokfelé csigacsináló napot tartottak a lakodalmak előtti napon, hiszen a lakodalmi asztal számára nagy mennyiségű tésztát kellett csigává sodorni.²³
-----Úgy tűnik, a bemutatott etnikus és/vagy nemzeti szimbólumok közül csupán a szlovén "kozolec" nem él a magyarországi szlovéneknél. A többi igen. S ezeket - többnyire - az együtt élő más közösségek, etnikumok is ismerik, tudják szimbólumértéküket. Ugyanakkor a hátterüket bemutatva kitűnt, hogy ezeket eredetileg nem az egész etnikum, s pláne nem az egész nemzet használta.
-----Ugyanakkor a vizsgált régióban a helyi közösségi kultúrákban sok-sok olyan elemet találhatunk, amely az együttélés során kölcsönhatásként jelenik meg a másiknál, vagy másoknál. Ezeket elsősorban a szellemi kultúra területén találhatjuk meg.
-----A Lehár Víg özvegyéből kölcsönzött egyik dallammotívumot a "Snoc sam se ietal ja, po irokoj placi" kezdetű horvát népdalban fedezhetjük fel. Tehát a magyar operettek is hatottak a folklóralkotásokra. Annyi a változás, hogy Lehár operettjéhez képest a horvát népdalban lassúbb a tempó.
-----De találunk kölcsönhatásokat például a jeles napok között is: a Luca napján megjelenő fehér maszkos alakoskodó, a "fehér Luca" történetesen mind a magyarországi horvátoknál, mind az ausztriai - őrvidéki - magyaroknál járta a házakat, hogy rendetlenséget csináljon, megfenyítse a rosszakat, vagy almát osszon a jóknak. Horvátországi horvát és magyarországi (Rába-vidéki), valamint a szlovéniai szlovénektől is több példát ismerünk a Luca-napi fehér alakoskodásra, amely az Alpok vidékén ismert Perchta alakjával is rokonítható.²⁴
-----A másik jeles napi hagyomány megvan a német nyelvűeknél, de a horvátokhoz is eljutott: ez a karácsonyi ünnepkörben végzett házfüstölés és a diószórás. A házfüstölés a német nyelvűeknél általában a "Zwölften", azaz a "zwölf Nächte" alatt volt szokásban, a Rába és Lapincs folyók mentéről Vízkeresztnél jegyezte fel Schwartz Elemér; s ugyanekkor volt a dió és szárított gyümölcs szórása is a gyerekeknek, azaz a "Pu'ln".²⁵ A nardai horvátoknál ez Szenteste történik - de csak diót szórnak a gyerekeknek. Egy 1681-es városi irat szerint Kőszegen egy ilyen füstölésből tűz keletkezett.²⁶
-----Az anyagi kultúrából is hozhatunk példát. Ez a 'jarčena kaša' (árpakása). Rosszalló értelemben használják még a "ricset" nevet is. Az alapanyag fele bab, a másik fele a héjától megtisztított árpa, az árpakása. Az ötvenes évektől nem hántoltak házilag árpakását. De néha az osztrák rokonoktól kapott régészeti árpakásával főztek például a nardai horvátok ricsetet.²⁷ A ricset Ausztria több régiójában ismert, a kutatások alapján feltételezik, hogy a vaskor embere, tehát a Halstatt-kori ember már ismerte és fogyasztotta. Egy XX. század végi németlövői (Deutsch-Schützen, A.) recept szerint a babos árpakása neve "Ritschad".²⁸ Az egységesített köznyelvi németben pedig az osztrákok "Ritscher(t)"-ként jegyzik.²⁹
-----Befejezésül röviden nézzük meg, hogy a fenti sajátosságok mellett létezik-e olyan fogalomsor, amely nyomán a sajátos regionális jellemzők - tehát a pannon ember pannon tájba illő jellemzői - megragadhatók lennének. Itt elsősorban azt kell mondanunk, hogy a "pannon ház" és egyéb "pannon néprajzi táj" fogalmak a néprajzi kutatások során használatosak mind a horvátoknál, mind a szlovéneknél - s bizonyos mértékben a magyaroknál. Főképpen a római provinciára, tehát arra a korszakra vezetik vissza ezeket a sajátosságokat, amelyik korszakból a Pannónia nevet is örökölte a táj. A római korhoz szokták kötni a gesztenye- és borkultúrát. De ezen túl is lehet találni egyéb - általánosan elterjedt - kölcsönhatást. Például az újtípusú népdaloknál szinte általános a magyar és német dallamvilág mindegyik etnikumnál. A múltban - a XVII. századtól dokumentálható - cseregyerek-intézménnyel az egymás nyelvének és kultúrájának megismerése is segítette azt a jelentős mértékű toleranciát, amely nem korlátlan volt, de nagymértékű. Ez is segítette a multikulturális együtt- és egymás mellett élést. Ki kell emelni, hogy ebben a főúri családok is példát mutattak: élen járt a Batthyány család, akik például az újkeresztényeket, a habánokat is befogadták birtokaikra. Az a tény, hogy Ausztriában, Szlovéniában és Magyarországon - az általunk most vizsgált területen - egyaránt élnek a másik etnikumhoz, nemzethez tartozók, sőt, e képet gazdagítják a törökök elől a XVI. században elmenekült s a történeti Nyugat-Magyarországon megtelepült horvátok (akiket önelnevezésükkel "Gradiščanski Hrvati"-nak mondunk), az éppen e sokféle kultúra együttélése révén adja meg e régiónak azt a jellemzőjét, amelyet talán összefoglalóan "pannon kultúrának" nevezhetnénk. Ennek vizsgálata a jövendő feladata.

JEGYZETEK