KOVÁCS SÁNDOR IVÁN

"DUNÁN INNENI" ÍRÓARCOK, I.

MAGYARI ISTVÁN

------------------------------Magyari István írói és prédikátori munkássága irodalmunkban mint határkő jelzi a XVII. század kezdetét. Fő műve, Az országokban való sok romlásoknak okairól 1602-ben "nyomtattatott Sárváratt". A szerzőt sok minden fűzte "Sopron és Vas vármegyék" tájaihoz és népéhez: Sárváron volt evangélikus lelkész, mecénásának, Nádasdy Ferenc "Dunán inneni ország főkapitányának" ajánlotta könyvét, és feltehetően maga is a történelmi Magyarország nyugati végein született.

*

-----Amit ma Pestről (Budapestről) látva Dunántúlnak mondunk, az a "központi tájszemlélet"-ből következően túl vagy innen. Én Pesten, Zuglóban lakom: nekem Buda is Dunántúl; az Országos Széchényi Könyvtár, ahol ezeket a sorokat rovom, következésképp a Dunántúlon van. Aki azonban a XVI-XVII. század fordulóján a Vas megyei Sárváron élt, Dunán inneni-nek tudta magát. Ez a regionális tájlátás és tájmegnevezés Magyari István Romlás-könyvének ajánlásában tehát természetes és konzekvens: Nádasdy a "Dunán inneni ország", Sopron és Vas vármegyék főkapitánya. A Dunán inneni - legalábbis némely szakszótár szerint - mára szinte kivesző fogalom. Sem A magyar nép történeti-táji tagolódása (Kósa László-Filep Antal), sem a Földrajzi nevek etimológiai szótára (Kiss Lajos) nem említi. Rálelek azonban A magyar tájnévadásról értekező Juhász Dezsőnél: a Dunán inneni-ben "a helyi tájszemlélet" érvényesül; adata szerint 1688-ban Batthyány Ádám is "Magyarország Dunán innen való földnek főgenerálisa", mert "a dunántúli országrészben lakók a XVII. században természetes módon nevezték magukat leveleikben dunáninnenieknek, földjüket Dunán innen való föld-nek". Magyari legfigyelmesebb olvasója, a muraközi Csáktornyán lakozó Zrínyi Miklós is magától értődően szól "Dunán innen levő vagy túl való föld"-ről (Az török áfium ellen való orvosság).
-----A "Dunán inneni" íróarcok most induló sorozatában ezt a nézőpontot szeretném érvényesíteni. Dunán inneninek a Duna, Mura, Dráva határvonalán belüli teljes Felső-Pannóniát (Pannonia Superior) tekintem, amelynek nyugati és északi vidékei nyilvánvalóan magukba foglalták a Trianonnal elszakított területeket is.

*

-----Magyari István 1570 körül születhetett, hiszen az új század elején már senior, superintendens, azaz meglettebb korú egyházmegyei elöljáró. Annak a nagy nemzedéknek az egyik markáns képviselőjét láthatjuk benne, amelyhez a katolikus Pázmány Péter, Lépes Bálint, Veresmarti Mihály, Nyéki Vörös Mátyás, az evangélikus Rimay János, a kálvinista Szenczi Molnár Albert, Alvinczi Péter, az unitárius Thordai János, a szombatos Péchi Simon tartozott.

A sárvári vár a XVI. sz. első felében, W. Lazius egykorú térképe nyomán (Balázs János könyvéből: Sylvester János és kora, 1958)

-----Ezt a generációt - amellyel Magyari 1605 után már nem haladhatott együtt - a reformáció kihívására nagy erőkkel felelő tridenti zsinat következményei késztették állásfoglalásra. Vagy megtartották és megvédték, vagy elhagyták vallásukat: mindenképpen állást kellett foglalniok. A protestánsnak született Pázmányt nyolcéves korában katolizálták, Veresmarti református papból vedlett át tépelődő katolikussá, az állhatatos Szenczi Molnárt bécsi katedrával kínálták volna, ha változtat vallásán.
-----A politikához, hadakozáshoz is értő Magyari olyan hazafias elszántsággal, olyan rétori erővel szólt a maga evangélikus hitéről, hogy Forgách Ferenc esztergomi érseknek a saját utódjául kiszemelt Pázmány Pétert, a már nagy hírű teológust és sikeres térítőt kellett megbíznia a Romlás-könyv cáfolatával. Ez volt a Felelet (1603), amelyben Pázmány nemcsak a sokszoros terjedelmi túlerő bevetésére, hanem teológiai-politikai álláspontjának alapos megvilágítására és a kíméletlen vitamódszerre is rákényszerült. Ha tovább él Magyari István, bizonyára nyomtatásban is válaszol a Pázmány-feleletre, de a sárvári udvar igehirdetője, a Nádasdy-hadjáratok tábori papja 1605-ben meghalt. (Vallomása szerint már 1604-ben elkészült a Felelet cáfolatával, nem volt azonban költsége a kiadásra.)
-----1594-ben akár Balassi Bálintot is láthatta még, mert urával együtt ott volt Esztergom ostrománál. Nádasdyt, "a fekete bég" néven elhíresült, tagbaszakadt, nagy testi erejű hadvezért Magyari csak egy évvel élte túl, és patrónusának holtteste fölött 1604 januárjában két prédikációt is mondott. Az első halotti beszéd prózája verses lüktetésű: "Oh, édes hazánknak bástyája, / Ah, vármegyénknek oszlopa, / Oh, szerelmes csillagunk, / Ah, szemünknek édes világa..." Ebből a nekifutásból Magyari csinál is egy kis imádságos alkalmi verset:

-----Két halotti beszédén kívül németből készült fordítása ismert (Kézbeli könyvecske, Sárvár, 1600). Ennek "A jól és boldogul való meghalásnak mesterségéről" értekező elmélkedésnek a hosszabb fakó versbetéteit Magyari nem tudja megfényesíteni. Az apróbbak, a jobbára időmértékes darabok nehezebb fordítói munkája inkább kezére áll. Sajnálatos, hogy ezek a Magyari-fordítások mégis kimaradtak verseinek 1959. évi kritikai kiadásából. Dézsi Lajos szerencsére már publikálta őket még 1903-ban. Újabban közülük emelt ki Stoll Béla egy-két disztichonból álló "koporsóverset". Dézsi közlése szerint, kontextusával együtt idézem: "Igen illendőképpen jegyeztetett volt meg egy néminemű Neapolisbeli részeges, imilyen koporsóra írott versekkel:

-----A Romlás-könyv ennek "a nápolyi részeges" verselőnek persze józanul ellene mond: "Nem jó az táborbeli sok tobzódás, részegség, ételben és italban való mértéktelenség is, mellyeket még Livius is az romlásnak okaihoz számlál. [...] Mi penig az táborban is igaz úgy megkívánunk minden pompaságot, jólakást [mulatozást] és részegséget, mint házunknál, maga [noha] még honn [otthon] is káros az. Sokszor úgy iszunk az jó borban, hogy másnap jól feljő még az nap is, s mi mégis mind hadnagyostól az fészekben aluszunk és hortyogunk. Sok hadnagyság vagyon, mely alatt nem találsz annyi kopját, mennyi cégért csak az Dunaparton is látsz. Nem vitéz emberhez, sem hadnagyhoz illendő az részegség, délig aluvás és hortyogás, kiváltképpen holott [ahol] az egész keresztyénség rejá bízza magát, hazáját, feleségét, gyermekét."
-----A harcba bocsátkozó Pázmány szablyával aprítja Magyari vitairatát, Zrínyi Miklós azonban egyetértőn veszi tollára a Romlás-könyv politikai-katonai eszméit, és az ő közvetítésével visszhangozza eposzában a reformáció történetszemléletét; azt tudniillik, hogy Isten a törökkel bünteti a széthúzó, bűnökbe merült magyarságot. A Vitéz hadnagy traktátusai sem függetlenek a vitézi dolgokhoz jól értő Magyaritól. (Azt azonban még nemigen vizsgálták, hogy mit hasznosított Magyari romlás-szemléjéből Pázmány.) A sárvári lelkész nem durva, nem mosdatlan szájú hitvitázó. Azt szeretné, ha a katolikus-protestáns hitvitákat az "öljed, vágjad, bírságold, tömlecezd!" helyett "közönséges konciliomban", a dolgok megtanácskozásával intézhetnék el, a "szentírásból szeretettel és csendességgel". Ami természetesen nem "vallási türelmet" jelent, "mert az ebben a korban a közömbösséggel lett volna egyenlő" (Makkai László). De "ki kell szállnia" Magyarinak is a "kövér nyakú pap urak" ellen. A "sok emberi találmányokból kitataroztatott foltos pápista hüt"-nek különös kedvvel, kíváncsisággal, szinte néprajzi érdeklődéssel veszi számba "bálványozásait", "bűbájos, babonás" külsőségeit, "tarkázott miséjeket".

A Sárváron meghalt Tinódi Sebestyén Krónika című könyvének címlap-illusztrációja: Sámson küzd az oroszlánnal, amit a török-magyar harcokra kell értenünk (Kolozsvár, 1554)

-----Az Istent bosszantó ördöngösök, varázslók, boszorkák között Faustus Jánost is megemlíti, a processióban "megfiadzó" Johanna papissát - igazat adva a makacs hiedelemnek, hogy egyszer nőt választottak pápává, aki egy körmenet közben gyermeket szült - Janus Pannonius versével "adatolja" (Miért nem vizsgálják meg a pápák heréjét, mint hajdan?). Turóczi-Trostler József szerint Magyari istenes világképe "korához képest szokatlanul teljes": "profán és világi irodalom, [...] babona és tudomány egyaránt helyet kap benne".
-----A romlásjelek előszámlálásában Magyarit "édes hazájához és nemzetségéhöz való szeretete" bátorítja, mégis bocsánatot kell kérnie: "ha mi ellened való nehéz szó benne, nekem megbocsáss: én csak a vétket feddem" (A keresztyén olvasónak). Ezeket valóban kíméletlen szeretettel foglalja négy könyvbe a törökkel való büntetés nemzeti bűnösségtudatától és a protestáns sérelmektől a háború és béke kérdéséig és az európai népek nemzetkarakterológiájáig. Magyari még reneszánsz prózát ír: velős, világos mondások, adagiumok telítik ("Keserűt keserűvel szokták kiűzni, erős görcshöz erős ék kell"; "Csapjuk az csíkot az lencsével"; "Nem minden nap pap sajtja"); mellérendelései egyenértékűek ("dobok, trombiták harsognak, szólnak az ágyúk, rikoltanak-sikoltanak az seregek, az egek leszakadni, az föld megnyilni látszanak"); és moccan benne a nyelvi humor is ("számosok ezek, de károsok"; "esztek, de meg nem elégesztek"; "luthereznek, eretnekeznek"). Ömlékeny, szapora szavú szerző, olykor ismétel, vagy váratlanul vált hangot és témát.
-----Van nyelve az áhítatos békefohászhoz; a Romlás-könyvbe illeszti, és így fordítja a híres Erasmus-békefohászt, a Querela pacist (A béke panaszát): "Ó, kívánatos és gyönyörűséges igazság, békesség és eggyesség, vallyon s mikor jössz az mi elepedett és nállad nélkül megszakaszkodott szegény országunkban magadnak fészket vetni és lakóhelyet szerezni? vallyon s mikor foltozod meg elszakadozott ruháját édes hazánknak? mikor vetsz véget az mi sok romlásink miatt való búdosásinknak? Ó, kedvességes békesség, mikor csendesítesz le ugyan országunkban ennyi sok változásokat?

A heroikus Tinódi-címer: az egyik kéz az élét markolja a kardnak; a hagyomány szerint ez Tinódi sebesülésére utalhat. Magyari is ilyen hadakozáshoz értő prédikátor volt

-----Térülj mihozzánk is valaha immár egyszer, találsz sok puszta helyeket itt is földünkben, építs meg azokat jobb állapatra. Te, mindenható Isten, ki vagy ennek adhatója, könyörülj mirajtunk, és adgy békességet országunkban, s az sok pusztaságot és romlást fordíts az pogányságra és azokra a helyekre, mellyekben szent neved segítségül nem hívattatik, és az te szent fiad nem ismertetik". Katonás határozottsággal ítélkezik a rossz magyar hadakozásról: "Nem dicsérhetem azt is, hogy az első ütközetre a vitézeknek csak az illő-fillője [mihasznája] bocsáttatik, kiken jobb szívet veszen [megbátorodik] az ellenség, az jó legény, kinek lova, szerszáma, tudománya volna, hátramarad, vagy ha elbocsáttatik is, de az tudatlanokkal. Jobbítás legyen ezben. Nám [lám] az török tudós vitéz embereket válogat elöljáróban, az penig elhiszi, hogy kinek-kinek halála órája eltávoztathatatlanképpen meg vagyon Istentől rendelve, s azért sem előbb, sem utolban az rendeltetett óránál meg nem halhat. Mi úgy rettegünk, mikor afféle helyre megyünk, mintha valami eshetnék Isten akaratja kívül ott rajtunk: maga csak hajunk szála sem eshetik el Isten híre [tudta] nélkül. [...] s azért bízd Istenre magadat, s kapj bízvást az ellenségbe. Ha meghalsz, légy igaz hitben, s idvezölsz".
-----Amilyen jól jellemzi a törököt, olyan találóan mond ítéletet Magyari más népekről is. A népjellemzésekben egy korábbi sárvári tanítómester: Georgievits Bertalan volt a segítségére. Ez a Bartholomaeus Georgius Pannonius a XVI. század közepén Nádasdy Tamás sárvári udvartartásának nemesifjait tanította. Aztán Nyugat-Európában csinált karriert; több nyelvre lefordították a maga raboskodását és a török szokásait elbeszélő latin művét (De Turcarum moribus) és függelékként közölt nemzetkarakterológiáját (Epistola exhertatoria contra infideles). Magyari Georgievitstől vette át, amit rólunk és európai szomszédainkról fontosnak tartott megjegyezni: "Ezt hozzák mireánk az sok bűnök és táborban indulásunkkorbeli sok feslett gonoszságok, mellyekbe fel szoktunk öltözni hazul mozdulásunkkor, nemhogy kitisztulnánk belőllök. És majd annyéra jutunk, hogyha ki gonoszt akar tanolni, bár ne mennyen máshova érette, hanem csak az táborba, elég gonoszságot tanolhat. Mert ott megláttya (böcsüllöm az jámborát), hogy jobbrészre minnyájan az gonoszságnak adták magokat:

A Romlás-könyv keszthelyi példányának címlapja (Fraknói Vilmos: Pázmány Péter, 1886)

-----és csak keveset találsz, ki magát igaz keresztyénül viselné. Nem illyen néppel [katonasággal] hadakoztak régenten Ábrahám, Mózes, Józsué, Gedeon, Debóra, Bárák, Jefta, Sámuel, Dávid, Jósafát és az több istenfélők, hanem jámbor vitézek voltak táborokba, és ha szintén gonoszságban találtak is valakit, megbüntették, hogy az egész tábor egynek-kettőnek vétkeiért ne büntettessék, kinek példájokhoz képest legyen minden gonoszságnak büntetése miköztünk is, mind honn s mind táborunkban, s úgy Isten is velünk leszen".
-----Turóczi-Trostler József Magyari nemzetkarakterológiájának ezt a részletét németül is idézi Georgievitstől. Ennek a Magyari által követett német szövegnek a ritmikája bátorított fel, hogy magyarul is verses formában olvassam. Íme a Georgievits-féle vers-lüktetésű előzmény:

-----Magyari korántsem szó szerint másol. A magyar nála nem öldököl ("mördet"), hanem csak "háborog"; értsd: 'veszekedik', 'háborúzik'. És amit mind a magyar, mind a német szövegben dőlt betűvel kiemeltem: "A francia énekel. A vallon ['der Wahl'] kurválkodik". Ehhez képest Magyarink különösen erőteljes. Ami a vallonra vonatkozik, azt úgy adja vissza: "fertelmeskedik a francúz", ami a franciaországi franciára, azt így: "az gallus virágéneket fú". Láthatóan ez a vallon-francia bujaság kapja a legerősebb, legszemléletesebb hangsúlyt. A virágének ugyanis a legtestibb szerelemről szól. "Éneklettél-e virágéneket?" - kellett megkérdezniök bevett gyóntatási formulával Magyari katolikus paptársainak, amikor faggatták a feloldozandót. "Gallus cantat". "Der Frantzos singet". Ez csak szótár-száraz közlés. "Fertelmeskedik az francúz, az gallus virágéneket fú" - mondja Magyari megnevező-magyarázó magyarsággal. Így mondhatta ezt híveinek is a sárvári templomban, amikor prédikált, és a katonáknak is, amikor a táborban intette, vagy ütközet előtt buzdította őket. Az országokban való sok romlásoknak okairól ezen a "beszélt nyelven" került papírra. Magyari leírt, kinyomtatott szövegének a tapasztalat és a kimondott szó ad hitelt.
-----Tapasztalat és hitel tekintetében XVII. századunk legnagyobbja, Zrínyi Miklós ütötte rá a maga pecsétjét Magyari István Romlás-könyvére. A Zrínyi-könyvtár jegyzékében Magyari könyve ugyan nem szerepel, de hát nincsen ott a Szigeti veszedelem legközelibb mintája, Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsáleme, a Gerusalemme liberata sem. Alighanem azért, mert mindkettő sűrűn használt vagy kölcsön adott könyv volt: amikor katalogizálták a csáktornyai gyűjteményt, nem lehettek kéznél. Magyari és Zrínyi összefüggéseit már a XIX. századi kutatás felismerte. "Ami Magyarinál csak megpendül, az Zrínyinél határozott alakot ölt. A török iga alól a magyar csak saját erejéből szabadulhat meg; idegen segélyre nem szorul, mert a segítő hatalmába esik" (Zimányi József, 1888). Ez a név ugyan kihullott Klaniczay Tibor Zrínyi-monográfiájának hivatkozásaiból, de nála alaposabban aligha vont még valaki párhuzamot a két író között. Az igazságtalan és az igazságos háború kérdéséről elmélkedő Magyariban ("nem az ragadomány [zsákmány] kedvejért hadakoztanak, hanem Isten tisztességéjért, hazájokért, maradásokért, feleségekért, gyermekekért, özvegyekért, árvákért és békességekért") Klaniczay a Zrínyi-eposz egyik helyének forrását látja (V, 27):

-----Hozzáteszem: ugyanez a frazeológia, mintegy toposzként, kétszer is előfordul az Áfiumban. Először mint hasonlat: "De ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenyvedni, mennyivel minekünk inkább, kik dicsőséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért, feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell mordulnunk, halálra is, ha kévántatik, mennünk, mégis legalább bosszút ezen a dühödt eben állanunk." Később gyakorlatiasabban: "Igaz, hogy a magyar nemzet nem oly pénzes, mint egyéb más nemzetek, de találunk, ha akarjuk mindnyájan, és Istenünkért, hazánkért, feleségünkért, gyermekinkért keressük elő ládáinkban mindnyájan".

Pázmány Felelet-ének címlapja (Fraknói Vilmos: Pázmány Péter, 1886)

-----A pénzzé tehető érték, amelyből hadsereget állíthatunk - mondja kertelés nélkül ugyanott Zrínyi - az oltárról is elvehető: "Vegyük elő, valahun vagyon, ha az oltáron is, még annyival inkább, mert az Isten neveért akarunk vele élni, mint az Dávid is elvette panem propositionis [a szentelt kenyeret]." A fizetett, állandó magyar hadseregért kiáltó Zrínyi itt annál is inkább egybehangzik Magyarival, mert annak már patrónusa, Nádasdy Ferenc javasolta 1598-ban az önkéntes nemesi hadiadó bevezetését egy zsoldossereg felállítására. A javaslat csődbe ment, de 1602-ben Nádasdy "még igyekezett rábírni a nemességet az áldozatvállalásra: kiki mind ereje szerént jóakaratból gyarapítsa táborunkat, senki az közönséges jótól kincsét meg ne vonnya, el ne tagadgya, sőt a templomi kincseket is fel kell használni, mert az mely költséget az bálványokra vesztegetünk, [...] jobb azzal is országunkat óltalmaznunk" (idézi Makkai László). Magyari és Zrínyi Áfiumának nemzetkarakterológiája között nincs összefüggés: a hadvezér lucidus jellemzései európai szomszédainkról és az oroszokról nem foghatók a Georgievits-közhelyek linearitásához. Vörösmarty Szózat-áig mutat azonban az a folytonosság, amely Magyarit és Zrínyit az "itt élned, halnod kell" parancsolatával is egymás mellé állítja. "Talám az idegen nemzet veszen nekünk országot?" - kérdi Magyari. "Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est [Itt győznünk vagy meghalnunk kell²]" - válaszolja Zrínyi. És még a kivándorlás, a "kitántorogni Amerikába" lehetőségét is felhozza a "másoktól való segítségkoldulás" kiszolgáltatottsága helyett: "Avagy most hadakozzunk, avagy sohasem. Fussunk ki az országból, ha ezt restelljük. Ugy hallom, Brasiliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyor királytúl egy tartománt, csináljunk egy coloniát , legyünk polgárrá."

A fiatal Pázmány, talán éppen Magyarival való "Felelet"-váltása időszakából ("Pázmány Péter emlékezete", Róma, 1987)

-----Magyari a maga országfelszabadítási elképzelését biblikus kontextusban adja elő, és a felekezeti intranzigenciát nevezi meg legfőbb nehézségeként. Országunk megszabadításához másképpen kellene hozzáfognunk: nem egymás, hanem a pogány ellen kell kardot kötnünk. "Nem kellene tehát az hütért [hitért, vallásért] az embereket elveszteni [elpusztítani]". Ezt persze a katolikusokra érti, de a "megtanácskozni a dolgokat"-felfogásban a tolerancia gondolata is mozdul. Ezt az evangélikus pozíciót Zrínyi inkább figyelemben részesítette, mintsem a maga katolikus vallásának érveivel vitatta volna. A Mátyás-elmélkedésekben nemcsak Mátyás király vallási ürüggyel indított cseh háborúját kárhoztatja, de azt a kérdést is fel meri tenni: "hun vagyon az egész keresztyének regulájában vagy Krisztus urunk tanításában, hogy fegyverrel kell eretneket, törököt az mi hitünkre hoznunk? [...] Vannak más okok, és méltók, kik kénszerítenek az török ellen, religión [valláson] kívül is, fegyvert fognunk". Minden vallás tisztelendő és szép: "Az Isten nem azért küldte annak a szép hierarchiának képét, úgymint religiót, közinkben, hogy azzal az emberi társaságokra rendelt és minden nemzetektül tartatott regulákat megbontsuk". Ezt bizony "a mostani világban lévő papjaink másképpen értik, holott [hiszen] éjjel-nappal [...] lutheránusok s kálvinisták ellen declamálnak, ezekre hadakoznak [...] haraggal, gyűlölséggel, s ha őtőlök lehetne, tűzzel-vassal".
-----Magyari és Zrínyi itt sokkal közelebb áll egymáshoz, mint mondjuk Zrínyi és Pázmány. Erre mutat az is, hogy kiváló propagandistája, bizalmas ügyeinek intézője és - lehet mondani - jóbarátja is evangélikus volt: a tehetséges soproni ügyvéd, Vitnyédy István. Nemcsak tanácsot fogadott el tőle, de kávét is, ha elfogyott a csáktornyai konyhán; még protekcióért is kilincselt érdekében Sopron város tanácsánál, hogy Vitnyédy az engedélyezettnél egy emelettel magasabb palotát építhessen magának a Főtér és a Szent György-templom között. Zrínyi vallási toleranciája párját ritkító. "Jobban szeretem a jó lutheránust, mint a rossz katolikust" - sűrítette szentenciává az emlékezet, amit az 1659. évi országgyűlésen bővebb szóval mondott: "Tudjátok meg, uraim, igaz pápista ember vagyok, [...] De micsoda dühös bolondság vinne engemet arra, hogy én példának okáért az én légrádi evangélikus vitézimet [...] kiűzném. De ha az evangélikusokkal vagyok, azoknak imádsága és sok éneklése között, valamikor harcra mégyek, soha nyereség nélkül meg nem térek".
-----Az "evangélikus vitézek" - Magyariék - "imádsága és sok éneklése" íme belefoglalva Zrínyi terjedő toleráns eszméinek rendszerébe. Ahonnan előbb a Zrínyi-beszédet idéztem, erdélyi mű, Pápai Páriz Ferenc munkája, a Rudus redivivum, a "Romlott fal felépítése" (1685, kézirat). De volt már egy jóval korábbi szertesugárzója Magyari romlás-koncepciójának: a nagy tehetségű Balassi-tanítvány, Rimay János. Ő lehetett Magyari első inspiráltja; legnépszerűbb verse, a Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán s fogyásán... közvetlenül 1602 után, Magyari hatására keletkezhetett:

-----A népességnövekedés, az "elfogyott magyar nép" természetes gyarapítása újszülöttekkel már Magyarinál megmaradásunk kardinális kérdése: "hadd épüllyön az mi maradékinkból is országunk, s így hagyhatunk maradékokat utánnunk, kik az pogányok ellen ótalmazzák országunkat s nemzetségünket".
-----Ami a többi Magyari-Zrínyi egyezést illeti, sorolhatnánk azokat tovább a török kiváló katonai képességeinek elismerésétől a megrendítő pillanatban megszólaló néma ifjú példázatáig, amellyel tudvalévően az Áfium kezdődik. Magyari legfőbb forrása és mintája, Johannes Aventinus német röpirata nyomán (1563) ismerheti az exemplumnak ezt a változatát: "Véres fegyverek, megszállott városok, égő fáklyák, tüzes dárdák voltanak az égen. Löttenek csuda gyermekszülések, még az kisgyermekek is megszólaltanak az ő annyok méhekben, az megszegett kenyérből is vér folt ki".

Magyar református lelkész XVII. századi erdélyi rajz ("Bethlen Gábor emlékezete", 1980). Az evangélikus papok sem igen öltözhettek másképp

-----A Mátyás-tanulmányt író Zrínyi Miklós a stiliszta Magyarira is felfigyelt: "Az hashizlaló szerzetesektől is az ollyan jövedelmet, mellyet a régiek az vitézeknek, kik fegyvereket az ellenség vérével szépen megvirágoztatták, rendeltenek volt, fordítsuk országunk óltalmára". Zrínyi ugyanezt mondja Hunyadi Mátyásról: "a király is sebbe esék, de avval jár az: virtus vulnere viret", azaz "vitézség vérrel virágzik".
-----Ami a Vitéz hadnagyot illeti, az a legalkalmasabb terep a Zrínyi hadtudományi nézeteiben jelen lévő Magyari-tézisek szemléltetésére. Klaniczay nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Magyari műve a Vitéz hadnagy "közvetlen előzményének tekinthető", hiszen Nádasdy tábori lelkésze is "a végvári hadviselés tapasztalataira támaszkodott".
-----Én Zrínyi önmeghatározását származtatom a Romlás-könyvből. A Prózai művek költői erejű Dedicatiójában Zrínyi "a magyar romlásának százada"-ként definiálja a XVII. századot. Ha Magyari István Zrínyinek csak ezt a harminchét sorát ösztönözte volna, akkor sem élt hiába. Oly mérvű történelmi tapasztalatok és sejtelmek összegződnek benne, amelyek a hun-magyar azonosságtudat hiedelmétől Trianon traumájáig érvényesek. Íme a Dedicatio a "romlás"-helyek kiemelésével:
-----"Magyar vitézeknek dicsősséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek árnyékjai, az kik egyik világ szegletirül az másikra vitézséggel [vezették] a magyarokat, és egyik tengertül a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hadnak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen szeretője vagyok az ő dicsősségeknek, hogy én elmulassam az ő intéseket, kiket nem csak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még étszakabéli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne aludgyál, ne keresd a gyönyörűséget; látod-é romlott hazánkat, mellyet mi annyi vérontással, verésekkel, és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk, és sok száz esztendeig megtartottunk? Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet. Ezekkel az ösztönökkel [ösztönzésekkel] serkengetnek engemet nyugodalmomban.

Tata visszafoglalása, 1597.	Pápa visszafoglalása, 1597.
Sárvári freskók a századból. (Rózsa György: Magyar történelem-ábrázolás a XVII. században, 1973 alapján)

-----De szerencsétlen én, hogy nem lehet az én mentségem oly nyiván őnálok, mint az ő rettenetes vitézségek és számlálhatatlan érdemek énnálam, mert bizonnyal okkal panaszolkodhatnám nékik a szerencsére, nem azért, hogy egyszer hazánkat magassan felvitte, most mind alább-alább szállitja: azért nincs mit panaszolkodnunk, tudván hogy ez világi törvény, hogy a ki benne születtetett, annak halála is következzék, és ez az Istennek akaratja. Sokáig volt dicsősséggel a szerencsének felső kerekén a Magyar Fatum; ha most alább szállott, nem szokatlan dolog történt rajta ebben ez világban. Hanem azon panaszolkodnám a szerencsére, hogy evvel a geniummal fképességgel], evvel az hazám szolgálatjához való készséggel, végezetre evvel a jó igyekezettel, ebben a magyar romlásának seculumjában [évszázadába] helyheztetett engemet, és nem azokban a dicséretes időkben, mellyekben az Isten kegyelemmel volt a magyarokhoz, és nem fordította volt orcáját őtőlök, hanem rettenetessé tette volt azoknak, a kik most unalommal néznek reánk, és csúfsággal említenek bennünket. Talált volna talám akkor ez a lélek, ki bennem vagyon, maga inclinatiójából [hajlandóságából] dicsősséges foglalatosságokat, és ez is az magyar koronának egy kis fényességet csinált volna, hanem nem mással is, de serénységgel. De mire való lesz a most, hogy el ne aludjam, hogy ne henyéljek? talám inkább ez az idő ollyan kéván. Mire való, hogy ne szánjam véremet, ne szánjam életemet? Miért kévánjam tehát halálomat? Kit váltok s kit szabadítok meg véle? Kevés az én életem illyen nagy csorbát felépíteni, de még kevesebb halálom. Hát mit tegyek? Él az Istennek szent lelke, hogy mindenikére kész vagyok, csak uramnak, hazámnak szolgálatjára légyen. Maradjon ez ebben. Mit csináljak tehát, ha nem aluszom? Ime, ti vitézséggel tündöklő dicsős magyarok, a ti világ fottáig [fogytáig] jó hirrel megmaradandó cselekedeteteket mind általolvastam, azokbúl mind tanúltam, mind megbátorodtam; okot adtak azok énnékem, hogy rómaiak vitézségét is szemléljem, mind ezekre osztán magam emlékezetiért ezt a kis könyvecskét irtam. Ime az ti dicsősséges árnyékotoknak és tisztességgel temetett csontjaitoknak dedicálom!"
-----A hunok és a honfoglalók, Hunyadi János és Mátyás király ideje, és még Magyari XVI. százada is - láttatja Zrínyi -, az ő romlással teli korához képest dicsőséges seculum volt. Kinizsi Pál, Rozgonyi Sebestyén, Nádasdy Tamás, Losonczi István, Nyáry Pál, Thury György és a szigeti Zrínyi Miklós vitézkedtek akkor. De "a magyar romlásának" századában nincs más cselekvő lehetőség, mint "általolvasni" a "vitézséggel tündöklő dicsős magyarok [...] jó hírrel megmaradandó cselekedeteit", és példaként szemlélni "a rómaiak vitézségét". Magyari könyve is jószerivel e két tárgy körül forog. Fejezetnyi fejtegetése van arról: Az régi rómaiak és egyéb keresztyén s pogány fejedelmek mint viselték az veszedelmes háborúságnak idején magokat. A Zrínyi-próza hőskatalógusát előlegezik Magyari itt felsorolt "vitéz hadnagyai" is: Julius Caesar, Nagy Sándor, Attila, Hunyadi János, Mátyás király. Zrínyi és Magyari szerencse-filozófiája Magyari könyvének első négy részében látszólag különbözik. Amit Zrínyi Miklós kertelés nélkül ki mer mondani ("panaszolkodnám az szerencsére"), az Magyarinál szinte elrendelés ("se jó szerencsénkben, se erős végházainkban ne bízzunk"); Zrínyi szerint is Isten igazgatja a szerencsét, de az, "aki maga is segíti magát", több szerencsében részesülhet. A Romlás-könyv IV. részének 5. pontja azonban egy nevezőre hozza felfogásukat: "Bátrak és merészek legyünk ugyan az harcon, mert audentes Deus ipse juvat, Isten is a merészeket segíti". Ez Zrínyi Szerencse-diskurzusában (Vitéz hadnagy, VI) éppen így olvasható: "Isten kezében vagyon" a szerencse "üstöke, oda tészi, ahová akarja, s nem akarja pedig másuvá, hanem az ki maga is segíti magát, juvat juventem". Klaniczay szerint itt mintha egyenesen "Magyari-reminiszcenciák csendülnének ki".
-----A kéziratos Prózai művek kódexét bevezető Dedicatióban Zrínyi azért mer panaszkodni a szerencsére, mert nem világolhat vitézi virtusaival, legfeljebb gyertyalángnál lapozgathatja kedves könyveit: Bonfinit, Tacitust, Liviust, az újabb olasz és francia szerzőket - és persze Magyari Istvánt. A Romlás-"eszme" foglalata, a sárvári prédikátor "cirádás kicsi könyve", Az országokban való sok romlásoknak okairól ott volt gyakori olvasmányai között. És Zrínyi Miklós a "seregtelen vezér" helyzetében a még több romlással vert XVII. század iniciáléjának Magyari István könyvét látta.
-----Akit itt kétszer is idéztem: Illyés Gyula.
-----Illyés két emlékezetes verset írt Zrínyiről. Certamenje, a részben Zrínyi szavaiból összerakott Peroratio: záróbeszéd (1979) pályavégi önarckép. A Zrínyi, a költő (1956) a vers születésének történelmi idejére vall, s mint mindenkor érvényes Zrínyi-portré is megáll. Ebből vettem át fentebb a seregtelen vezért, a cirádás kicsi könyvet és az eszmét, mert az Illyés-vershelyzet pontosan Zrínyi Dedicatio-beli helyzete, a "vitéz hadnagy" tehetetlenségének lelkiállapota:

-----Az "országunkban való sok romlások" következményei 1956-ban forradalomba torkolltak; 1848 után ekkor vette szájára ismét Magyarország nevét a világ. A Reformáció genfi emlékműve előtt verssel tisztelgő Illyés természetesen volt otthon ebben a XVI-XVII. század romlását-fogyását panaszló magyar világban. Rimay keservével és a Rákóczi-nóta fájdalmas nosztalgiáival átszőtt quereláját - panasz-versét - megírta még a harmincas évek elején (Magyarok):

-----Ekkorról valók Turóczi-Trostler József alapvető Magyari-tanulmányai. Milyen józan a hangütése: "Magyari István irodalmunk ünnepelt alakjai közé tartozik. Helyét Beöthy Zsolt jelölte ki, de úgy, hogy a felfedezők pátoszával s a történeti kontraszthatás kedvéért egyúttal túlméretezte az alakját: Magyari a protestáns kor legjelentékenyebb prózaírója, megoldja Pázmány nyelvét; előkészíti Zrínyit; leghatásosabban juttatja kifejezésre a protestáns-katolikus ellentét gondolatát. Ez az ítélet lényegében megokolt, amennyiben Magyari emberi jelenségére vonatkozik, de sohasem tudott teljesen meggyőzni. Mindig az volt az érzésem, hogy Magyari az író, alapjában véve, léghíjas térben áll, atmoszférikusan el van szigetelve, körvonalai elmosódnak". Zimányi József szakdolgozó-disszertáns nemzedéke még Beöthy-tanítvány volt. Magyari általuk túlméretezett irodalomtörténeti alakját Turóczi-Trostler fél század múltán józanabbul látja: elejét veszi a máig fel-felbukkanó felekezeti apologetikának, és Bornemisza Péter "virtuóz nyelvi képzeletén" s egy Pázmány "logikai pátoszán" inneni Magyariról szól; a klasszikusokhoz mérve kismester Magyariról, aki nem mindig ura a maga nehezen körülhatárolható anyagának. Ez a "bőbeszédűségben", a "céltalan ismétlésekben" mutatkozik meg; nem is szólva a tengernyi pontokban-alpontokban újra és újra manifesztálódó szerkesztési igyekezetről, a polemikus irodalmat jobbára jellemző másod-harmadlagos hivatkozások dússágáról. "Ott azonban, ahol tiszta humanizmusa s magyar protestantizmusa egymásra talál, ahol eredetinek sejtjük, olyan közvetlenül modern, mintha csak egy idősebb archaizáló kortársunk szólna hozzánk". Méltatója szerint ilyen remeklés a békéért fohászkodó Erasmus imádságának fordítása. Erasmust név szerint is megnevezi. "Méltó akar lenni hozzá. Áhítat fogja el: nyelve szelídebb", a "nemzeti érzés" lírizmusával teljes.
-----Janus Pannonius, Erasmus, "Faustus János", azaz Faust; Pázmány, Zrínyi, Hymnus, Szózat - nem egyszer mégiscsak túltekintett Nádasdy papja Sárvár horizontján; s mekkora mestereket és mesterműveket inspirált.
-----Az országokban való sok romlásoknak okairól a magyar nemzettudat elévülhetetlen alkotóeleme.

*

-----Magyari fő művét Ferenczi Zoltán adta ki betűhíven (1911) a hozzá tartozó Mutató táblával és sajtóhibajegyzékkel együtt. Ez a beszédes tárgymutató sajnálatosan elmaradt Katona Tamás és Makkai László új kiadásából (1979). Magyari műveihez mindmáig nem készült hely- és névmutató és teljes szómagyarázat-apparátus. A Magyari-verseket lásd: Dézsi Lajos (1903), a Régi Magyar Költők Tára, XVII. század, 1 (1959) és Stoll Béla kiadásában (XVI. századi költőkből, 1994). Tanulmányok: Zimányi József (1888), Gáti József (M. I. nyelvi sajátosságai, 1910), Turóczi-Trostler József (1930-31, 1950; Magyar irodalom - világirodalom, 1961), Mózes András (M. I. prédikátor és esperes 1954), Trócsányi Zoltán (A "zalai magyar szók" és M. I., 1955), Klaniczay Tibor (Zrinyi Miklós, 19642). Johanna papisszáról Cesare D'Onofrio, a régi Róma kiváló ismerője írt monográfiát (Roma, nel Seicento, Firenze, 1969, Vallecchi Editore 1973): a példázattá lett történetben "a szülő egyház" allegóriájának eltorzulását látja. (A Szent Péter-bazilikában a szobrász Bernini dombormű-sorozata utal a legendára.) Előzmények és szövegek a további íróarcképekhez is: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból, I, Késő-reneszánsz manierizmus és kora-barokk (1998); II, Barokk és késő-barokk rokokó (2000), Osiris Kiadó szerk. K. S. I.

Jegyzetek: