ISTVÁN LAJOS: SZAKMAI ÉS CIVIL ARS POETIKÁM

------------------------------Amikor a Szombathelyi Tudományos Társaság elnöke közölte velem a Társaság vezetőinek a mai tudományos üléssel kapcsolatos szándékait, megbeszéltük, hogy ezen a formabontó rendezvényen ars poetikámat vázolom fel. Szakmai ars poetikámat a szombathelyi Markusovszky kórházban alakítottam ki, civil hitvallásomat pedig Szombathely és Vas megye közéletében. Ezért most méltathatom és megköszönhetem azt az életre szóló hatást és segítséget, amit a kórháztól, a megyétől, ennek városaitól és falvaitól, azok lakóitól kaptam.
-----Az "ars poetika" klasszikus és szűkebb értelemben költészettant jelent, tágabb értelemben - ahogyan ma használni szeretném - Kardos László akadémikus veretes definíciójának szavaival - a hivatásról, a külső világról, az élet relációiban felfogott lényegről kíván eligazítani. Az ars poetika leás a funkció eszmei gyökeréig, megadja, hogy mi a hivatás sine qua non-ja, milyen magatartás teszi a hivatás művelőjét azzá, ami lenni szeretne, mitől válik igazi mesterré. Ilyen értelmezésben minden igazi teljesítmény, minden hiteles alkotás ars poetikás feladatokat tölt be, mert minden maradandó produkcióból lehet tanulni, mert minden igazi produkció nemcsak tan, hanem egyben egy életérzés kifejezése is, amely másoknak elveket szuggerál. A személyes példákból, a nagy elődök delejes gyakorlatából a saját tudásunkat, orvosi és emberi tartásunkat, bölcsességünket alapozhatjuk meg.
-----Elődeim, mestereim és kortársaim művészi rangra emelt produkcióiról szeretnék szólni, amelyek utakat, módokat, megoldásokat, elveket szuggeráltak, amelyek a személyes példák erejével neveltek, valóban delejes erejű gyakorlatukról, ami nekem az élet iskoláját jelentette. A laudációban az élők anonymak maradnak, név szerint csak azokat említem, akik sajnos már nincsenek köztünk: a példamutató elődök sorából elsőként Pető Ernőt. Medikusként láttam őt az általa épített kórházban dolgozni, csodálhattam munkabírását, a betegekkel való közvetlenségét, emberségét, egész tevékenységét, amely valóban a beteg ember és a kórház szolgálata volt. 1945-től a szervezőt, a kórház újjáépítőjét, a vezetés mesterét ismerhettem meg benne. Élete befejező szakában pedig közelről tisztelhettem azt a bátorságot, belső erőt és bölcs nyugalmat, amellyel a méltatlan támadásokat és a meghurcoltatást elviselte. Még a medikuskori emlékek közé tartozik Görög Dénesnek, kórházunk első egyetemi magántanárának szorgalma, felkészültsége, rendszerező képessége és szerénysége is. Ugyanebben az időben ért az a hatás, amit Gulácsy Zoltán tudományszeretete, kutatói szenvedélye jelentett, aki a medikust partnernek tekintette, és nekem elsőként perspektívákat adott. Kórházunk és az én életemben is döntő fordulatot hozott Romhányi György, aki tulajdonképpen a spirituális rektor szerepét töltötte be, aki intézményünk gyors szakmai-szellemi fejlődését elindította, aki megtanított funkcionálisan gondolkodni, aki megértette velünk, hogy "a modern orvostudomány az okos kérdések tudománya", aki megtanított érvelni és előadni. Akkor is és most is úgy érzem, hogy a XX. századi magyar orvostudomány meghatározó egyénisége volt. Frank Kálmán ebben az időben hozta Szombathelyre azt a gondolkodásmódot, szellemiséget és stílust, amit Kerpel-Frónius Ödön honosított meg Magyarországon. Frank Kálmán kitűnően szervezte meg a kórházi munkát és a területi gyermekgyógyászati ellátást, mesterien irányította a szakosodást, ugyanakkor a diagnosztikát és a terápiát művészi fokra emelte. Romhányi György és Frank Kálmán egyaránt "műhelyt" teremtett - nagy szerencsém volt, hogy önállósulásom előtt két ilyen kitűnő és korszerű "iskolában" nevelődhettem.
-----Főorvossá válva döbbentem rá arra, hogy milyen kitűnő erők vezetik a kórház osztályait, hogy a kórházalapító főorvosok - köztük Czeizel János, Tanka Dezső, Prugberger József és Hutás Imre - szakmájuk igazi mesterei voltak, akik nemcsak szakmailag, hanem magatartásukkal, szerénységükkel, etikai és emberi életvezetésükkel is példát jelentettek. A kimagasló tudású új főorvosok utánpótlása nem szakadt meg: közülük Szabolcs Zoltánt és Kocsis Sándort említem. Szabolcs Zoltán korának legjobb magyar sebészei közé tartozott, elméleti felkészültsége és műtéti képessége páratlan szorgalommal társult. A napi munka mellett maradandó értékű monográfiát írt a gyomorrákról, folyamatosan olvasott, és képes volt az új műtéti eljárásokat napokon belül Szombathelyen is bevezetni. Kocsis Sándor egy új tudományterületet, az onkológiát valósította meg nálunk, ő vezette be a korszerű sugárterápiát, ő szervezte meg a regionális onkológiai ellátást. Szerény és közvetlen munkastílusával, a lényéből sugárzó empátiával sok új barátot szerzett a korszerű onkológiai betegellátásnak és a regionális egészségügyi központtá vált kórházunknak is.
-----Hálával és köszönettel kell szólnom azokról is, akikkel kórházunk "fénykorában", a 60-as évektől együtt dolgozhattam, akiknek eredményei és példája lelkesített, akik segítettek abban, hogy előbb a transzfuziológia, majd a hematológia is önálló tudományterületté válhatott Szombathelyen - növelve ezzel is a kórház szakmai színvonalát és regionális szerepét. A kórház akkori vezetőire és orvosaira gondolok, akik önmaguk erejéből hozták létre az ország első oktató kórházát, akik egy gyógyító intézményt szellemi és tudományos műhellyé fejlesztettek. Mindennek nélkülözhetetlen szerepe volt életutam alakulásában, ars poetikám formálásában.
-----Abbéli meggyőződésemnek is szeretnék hangot adni, hogy az akkori út holnapi folytatásához szükséges szakmai, emberi és etikai erők egy része ma is adott, ha gyakran nem veszik is észre őket, ha létüket a nemesfémekhez hasonlóan még "a föld mélye" rejti. Egyetlen példával szeretném ezt bizonyítani. Az utóbbi 5 évben kórházunkban sokat foglalkoztunk a thrombosis-kérdéssel, s többekkel együtt felismertük, hogy lényegében egy újfajta orvosi és civilizációs kihívásról van szó. És anélkül, hogy ehhez külső vagy felső támogatást kaptunk volna, önképzéssel, szakmaszeretettel, hivatástudattal, egyfajta vadászszenvedéllyel és összefogással, évtizedes elmaradást pótolva sikerült megközelítenünk a sokat emlegetett európai színvonalat. Jól tudom, hogy ez a mozaik-képhez hasonlítható teljesítmény milyen részletekből tevődött össze. Ismerem a szülész-nőgyógyászt, aki szorgalmával az ország legjobb thrombosis-szakértő nőgyógyászai közé küzdötte fel magát, aki egy egészen újszerű részletkérdésben, a női hormonhatások és a véralvadás összefüggéseiben specializálódott - amiről aztán kiderült, hogy nem is olyan "részlet"-kérdés. Ismerem a belgyógyászt, aki napi terhelések özönében angiológussá képezte magát, és ezzel - néhány érsebész társával együtt - egy új szakágazatot, az angiológiát valósította meg. Ismerem a laboratóriumi orvost, aki felismerte a véralvadás vizsgálatában rejlő új lehetőségeket, felismerte, hogy az új laboratóriumi módszereket a klinikusokkal együtt kell a gyakorlatba bevezetni, és aki egy új eljárás, a D-dimer teszt terén országos szaktekintéllyé vált. És ismerek balesetsebészeket is, akik a thrombosis-profilaxis hazai megvalósítóivá és terjesztőivé váltak. Ismerem a sebész-balesetsebész kereskedelmi vezetőt, aki évek során a thrombosis-kérdés szakértőjévé lett. Jól ismerem a "thrombosis-csapat" többi tagjának teljesítményét is, akikkel együtt sikerült "Dévénynél betörnünk új időknek új dalaival". És ez már a szakmai ars poetika befejező része: egymástól tanulni, tanítva tanulni, a tanítványoktól is tanulni. (Mert ezt is megtanultam az 50-es években, amikor egykori tanítómestereim - Vásárhelyi Béla, Hutás Imre, Prugberger József - engem, a fiatal kezdőt konzíliumba hívtak.)
-----Miben lehet ezt az évtizedes és sokfajta hatást összegezni és általánosítva - egyetlen tételbe sűrítve -, a szombathelyi kórházban kialakult ars poetikámként a napi cselekvés számára megfogalmazni? A válasz egyszerű: a korszerű orvoslás érdekében a tudomány, az emberség, a szervezettség, a társadalom és a technika erejének ötvözetét kell kialakítanunk:

-	a tudományét, ami egyik tanítómesterem, Romhányi György szerint szent dolog;
-	a szervezettségét - a szakma kórházi osztályon belüli és kórházi osztályok közötti szervezettségét, amely hatáskörébe vonja az egészségügy kórházon kívüli hálózatát is, ahogy azt másik tanítómesterem, Frank Kálmán tanította és művelte, és ami végső fokon a kerítés nélküli kórház megvalósulását fogja jelenteni;
-	az emberség erejéét, ahogyan azt szenvedő, fájdalmaktól gyötört vagy életük befejező óráiban lévő betegek mellett, igazi ápolónőktől és pszichológusoktól megtanultam;
-	és a társadalomét, amellyel össze kellett fogni, hogy a Vöröskereszt révén, a tudományos ismeretterjesztés módszereivel el tudjuk juttatni az orvos üzenetét az emberekhez. A társadalom nélkül sem Vas megyében, sem általában Magyarországon nem lenne véradómozgalom, és Szombathelyen sem létesült volna új Vérellátó Alközpont;
-	végül mindezt a technika eszközeivel és módszereivel kell ötvözni, ahogy ezt az ultrahang-diagnosztika, a computer-tomográfia, az új laboratóriumi módszerek, köztük a HLA-meghatározás révén a saját gyakorlatunkban is megtanulhattam.

-----Amikor 1942. július 1-jén medikusként beléptem a kórház kapuján, nem gondoltam, hogy igazi orvosi alma materemmé válik az intézmény. Ha tehetném, tapasztalataimat és élményeimet évtizedek után összegezve, egy több alakos domborművet készíttetnék a kórház bejáratához, melynek fő alakjai a beteg, az ápolónő, a hozzátartozó, az ismeretlen véradó, az ismeretlen orvos, az ismeretlen orvosfeleség vagy orvosférj lennének.

-	Fő alakja természetesen a beteg lenne - a fájdalommal, az életért, a gyógyulásért küzdő, szenvedő, reménykedő beteg, akivel mindig együtt kell éreznünk, aki mindannak, ami a kórházban történik, a főszereplője.
-	Az ápolónő nemcsak ápolja és gondozza, hanem vigasztalja és segíti is a betegét, a maga emberségével segíti a gyógyítást és a gyógyulást.
-	A gyógyítókkal együttműködő hozzátartozó bizalommal adja át szeretett családtagját a kórháznak, és veszi vissza otthoni ápolásra.
-	Az ismeretlen véradó a saját életereje töredékével semmi mással nem pótolható és semmi máshoz nem hasonlítható értékű ajándékot ad a betegnek, az egészségügynek.
-	Az ismeretlen orvosra mindig lehet számítani, "örökös készenlétben" él (semper paratus), tudásával a gyógyító erőt közvetíti.
-	Az ismeretlen orvosfeleség vagy orvosférj tudomásul veszi, hogy mindig a beteg az első, hogy adott esetben nincs magánélet, hogy az otthoni programot a legváratlanabb események felboríthatják, hogy a napi munkának csak a kezdete biztos, a befejezése mindig bizonytalan, és hogy a könyvek és a folyóiratok az orvost az otthonába is elkísérik.

-----Én ővelük: betegekkel, ápolónőkkel, hozzátartozókkal, véradókkal és egy igazi orvosfeleséggel éltem, dolgoztam, értem el eredményeket és viseltem el kudarcokat, tehát szétválaszthatatlan részesei ők napok és évtizedek emlékeinek.
-----Mielőtt a kórházon kívüli ars poetikámról szólnék, szeretnék a kudarcokról is beszélni. Társadalmunk sikerorientált; megtanultuk, hogy életfogytiglan mosolyognunk kell, hogy a "keep smiling" a modern életforma nélkülözhetetlen kelléke. Nincs időnk, lelkierőnk a kudarcok elemzésére. "A kudarcokból ki kell lábalni" - vallja az érvényesülés íratlan szabályainak egyike. Igaz, a kudarcot elviselni nehéz és ösztönös önvédekező mechanizmusok működnek bennünk, hogy a kudarcot elhallgassuk, szépítsük. Egy francia filozófus azt vallja, hogy könnyű az orvosoknak - sikereik a napfényben ragyognak, kudarcaikat pedig a föld mélye rejti. Életutamat végiggondolva a kudarcok mégis fontosabbnak bizonyultak, mint a sikerek - felkészültséget és karaktert formáló hatásuk nagyobb volt, mint az eredményeké. Legfontosabb és legfájóbb kudarcaim időpontjait ma is öltözőszekrényem ajtajának belsején, egy cetlin őrzöm, hogy naponta emlékeztessenek a tanulságokra. Ars poetikám szerint a kudarcok hozzátartoznak életünkhöz, meg kell élnünk, fel kell dolgoznunk őket.
-----A kórházon kívüli ars poetikámról is szólnom kell, mert a mi szombathelyi körülményeink között az orvos civilben is orvos és, nolens volens, akarva akaratlan, közéleti ember is. Munkám során szinte észrevétlenül lettem a város, majd a megye közéletének részese. Kezdetben azt gondoltam, hogy a Vöröskereszt és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elsősorban transzmissziós lehetőségek ahhoz, hogy tudjunk az anyatejes táplálás vagy az anyatejgyűjtés, később a véradás, a '80-as évektől pedig az AIDS ügyében, az emberekhez szólni. Ma már tudom, hogy ily módon falun és városon "interperszonális" kapcsolatba kerültem előbb emberekkel, aztán ügyekkel. A megye közéletében is számos előrelátó, felkészült, a megye és az ország iránt elkötelezett emberrel hozott össze a sors. Hálátlan lennék, ha Zsigmond Lászlóról, Gonda Györgyről, Pável Ágostonról, Kiss Gyuláról, Majtényi Károlyról vagy Dala Józsefről megfeledkeznék. A megye közéletének szereplőjeként meghatározó élményekben és hatásokban volt részem. Találkoznom kellett a Páneurópai Unió elnökével - Habsburg Ottónak hívták -, évekkel korábban, mint ahogy Magyarországra jöhetett. Kísérnem kellett a sárvári várkastélyát 1945 óta először meglátogató Lajos bajor királyi herceget. Vas megye nevében és az ország képviseletében be kellett lépnem az Alpok-Adria szövetségbe úgy, hogy szinte illegálisan utaztam és mondtam el a belépési nyilatkozat aláírása után köszönetünket, hogy újra elfoglalhatjuk helyünket annál az európai asztalnál, amelytől 1945 óta kényszerrel távolítottak el bennünket, magyarokat, akik tettünk annyit Európáért, mint Európa többi nemzete. A megye közéletéből jutottam el a lakiteleki sátorba is, ahol évtizedek hibáit és mulasztásait akartuk kijavítani, pótolni. Ott és akkor már éreztem, hogy történelmi fordulatok részese vagyok. Civil ars poetikámat úgy tudnám összefoglalni, hogy orvos maradtam a közéletben is, aki a betegágy mellett szabadult meg előítéleteitől és a gyűlölettől, és akiben a közélet révén erősödött meg az emberekhez kötődés, az értelmiségi lét felelősségtudata és a magyarságtudat.
-----Életem egy jelentős részében nagy hatást tett rám a magyar irodalom. Hálátlan lennék, ha az ars poetikából az irodalom kimaradna. Ady Endre: Havas Krisztus-kereszt az erdőn című csodálatos versének soraival szeretnék azokhoz szólni, akikkel szemben tévedés vagy mulasztás terhel. Az ifjú Ady szánja ott suhant a téli éjben és figyelmen kívül hagyta az útszéli Krisztus-keresztet. Évtizedek múlva azt írta:

-----Mulasztásaimmal kapcsolatban most ezt üzenem pályatársaknak, barátoknak, betegeknek, munkatársaknak, családtagoknak. Radnóti Miklós pedig arra tanított, hogy

* A 2002. március 25-én, a Szombathelyi Tudományos Társaság dr. István Lajos professzor 80. születésnapja tiszteletére tartott ünnepi ülésén elhangzott előadás közlésre alkalmazott szövege. (A szerk.)