NAGY GÁSPÁR |
"BÍZZÁL S VIRÁGZÓBB SZÁZADOKAT REMÉLJ!" |
VÁLASZ A HAZAHÍVÓ JÓ SZAVAKRA
--------------------A
magam mentségével kezdem. Néhány esztendeje, tehát még a
múlt század utolsó évtizedében egy fiatal
esszéista-kritikus - a ma is Kőszegen élő Mórocz Zsolt - a
megye folyóiratában, az Életünkben a Vas
vármegyéből induló költők között Faludi Ferenc, Berzsenyi
Dániel és Weöres Sándor jeles társaságába helyezett a maga
költészeti szárnyasoltárán, egyedüli élő kortársként.
No, kellett ez nekem, hogy még a barátaim is furcsán
pillogjanak rám, gondoltam, s egy levélben, ha jól emlékszem,
Kármán József nagyon igaz szavait dünnyögtem el, magamnak is
figyelmeztetőleg, miszerint: "A dicséret csiklandozása
ámító szirén." Pirulhattam ugyan, de tiltakoznom mégsem
illett, hiszen a kritikus elég alapos okfejtéssel bizonygatta -
nem csak hitbéli! - meggyőződését, miközben Egyházashetye,
Csönge s az én szülőfalum, Bérbaltavár, pontosabban
Bérbaltavár és Nagytilaj, azaz már szinte a Zalába áthajló
vasi végek között végezte szellemi
"bicikliútjait". Beleérző, de kétségtelenül
elfogult kortársi írástudóként számolta az addigi
műveimben föllelhető fontosabb "fákat és
fűszálakat."
--------------------Nagytilaj - apám, apai ágam szülőfaluja, ezt
ezért említem, hogy egy kör rajzolását elkezdhessem.
Templomának védőszentje: Szent Márton püspök. Már néha
zimankós, novemberi időben szép és vidám búcsúk emléke
kísért. Innen kerülök el puer scholastikus-nak a jó
és bölcs bencés atyákhoz Pannónia szent hegyére, Szent
Márton hegyére (merthogy ott is vallják, hogy ott született),
Pannonhalmára. Mint tudjuk, a név a Guzmics Izidor főapátot
látogató Kazinczytől való. Nekem a magyar történelmet
jelenti az altemplom építését elkezdő Géza fejedelemtől,
az apátságot megalapító Szent Istvántól, az ott ifjúként
megforduló Imre hercegtől - máig. Ha van történelmi
szemléletem - a néma kövekből is a kereszténység, a magyar
szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását
fontosnak vélő hajlamom -, azt ott kaptam.
--------------------Ezután, 1967-ben már itt vagyok Szent Márton
városában, Savariában. Kereken négy esztendeig itt dolgozom,
diákoskodom, itt a Perint partján, itt járok népművelés-
könyvtár szakra, s itt járok Haladás-meccsekre (s még akkor
is, szegény, egyszeres nagyválogatott Tóth Zolit tartom a
legjobb magyar balszélsőnek.) Itt jelennek meg első verseim,
előbb a kitűnően szerkesztett diáklapban, a Jelentkezünkben,
majd az Életünkben. A városhoz holtáig hű három költő,
Gazdag Erzsi, Cs. Nagy István és Káldi János olvasgatták
első zsengéimet s lettek önzetlen mentoraim. De említhetnék
még másokat is, tanáraim közül is nem egyet, köszönvén
biztatásukat. Tehát a kör fizikai és lelki értelemben
valóban "szentmártonos": az önzetlen segítés, a
melegszívű parolák, felkarolások szép kettős gyűrűjébe
zárul. Örök és öreg diákként, főleg, hogy végül is az
irodalomba dezertáltam, nekik és ennek a városnak kell
megköszönnöm.
--------------------Például Berzsenyit előzően most Adyval. Ennyit
mi Pannóniából, sőt a vasi gyepűkről valók előzékenyen
megengedhetünk a szilágyságiaknak, mert Ady diáksága
városához, Zilah-hoz írott versének, A visszahozott
zászlónak néhány sora most nagyon ide kívánkozik:
"Most hát itt van újból egy Május,
E fagyba-botló, léha hónap
S e most már karolt városkában
Megmutatom a lobogómat:
Innen vittem és visszaértem,
Gazdag volt, furcsa és buja
De itt van, elhoztam fehéren."
--------------------Ámulattal kevert csodálkozás: ez a költészet. A hét elején erre a mondatra ébredtem, de az ébredést huzamos lábfájás előzte meg, ami már szinte az elviselhetetlenségig fokozódott a bal boka fölötti ízületcsomóban. Fölkeltem, odasántikáltam egy olvasólámpa alá, s enyém volt a hajnal! Megtaláltam, szinte a könyvespolcról elém hullt egy Paszternák-kötet, s kinyílt ott, ahol az volt írva:
"De a csodák - csodák; bennük Isten beszél,
s midőn zavartan tévelygünk és bolyongunk,
Ő nagy hirtelenséggel ránk csap, utolér."
--------------------(részlet a Csoda c. versből, fordította Gömöri György)
--------------------Ez a hét első napja, s nekem majd a hatodikon kell
valamit mondanom. A fájdalomról, amelybe belekeveredik az
ámulat és a csodálkozás, s ezek csökkentik a fájdalmat.
--------------------Mert a költészet nekünk magyaroknak igenis a lét
elviseléséhez kellett. (S nem a lét elviselhetetlen
könnyűségéhez, ahogy mondaná Kundera Mester, akivel első
kalandom itt Saváriában esett meg az Úr 1968. esztendejében.
De erről regéltem már máshol, például az ezt a várost
megéneklő kisregényemben, amikor az emlékezetes augusztusban
Ludvík Jahn nyomába eredtem, s ez a Tréfa ideje volt. A
Tréfa című nagy közép-európai regényé, a máig
legnagyszerűbb Kundera-opus magyarországi bezúzásának,
illetve szolidabb eltüntetésének ideje, s ennek krónikája.
Hogy majd a rendszerváltás hajnalán előkerüljön azért pár
száz darab mégis. Rám szól egy belső, kritikus hang: ne
csapongjak ilyen posztmodern módon!)
--------------------A kimondás volt a megmaradás záloga, a szó, az
ige a lélek bátorságát meghosszabbító (hogy biblikusan
szóljak) ama jó orvos keze, kötöző géze sebeinkre, amely a
szívet is rendbe tette. Következhetett a Sursum corda! Amióta
csak az első magyar versnek nevezett imában a húr megpendült
bennünk, tehát az Ómagyar Mária-siralom óta. De
nyilván előbb is, amikor már az öröm és fájdalom óráit
szavakba, dúdoló énekbe foglalják az első igricek,
sámánok, papok, a nyugati gyepűkig elmerészkedő magyari
törzsek kiszemelt fiaiként a felelős közösség, a nemzet
születésének ködbe vesző hajnalán. Vagyunk - és magyarul
vagyunk Isten ege alatt. Költő volt bizony, aki először
eszmélt és szavakat keresett ebbéli tapasztalatára.
--------------------És aztán az ország elvesztése, a törökdúlás
után: a lehetetlenből menti költők sora - Balassitól,
Zrínyitől prédikátorokon és végvári lantosokon át - a
nyelvet és a reményt Berzsenyiig. Aki 1800-ban, éppen
kétszáz éve verset ír az elzúgó századhoz, a Tizennyolcadikhoz.
Figyeljünk csak a fiatal, alig 24 éves poétára, aki itt e
táj égboltozatjára néz föl, s aztán féltőn körbe -
nemzetére:
"Század hanyatlik. Már küszöbén vagyunk
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekintek,
S titkaidat huraim csodálják.
Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérlvén."
--------------------A század magyarságot megtartó, hősi és erényes mozdulatait sorolván így rekeszti be a verset, mintegy a századot is kulcsra zárja, s ezen a kulcslyukon betekintet: a jövendőbe. S a lélekkel párba állítja a reménykedést. Csak kérdem: tudunk-e, mertünk-e s merünk-e így szólni mi a huszadikhoz, ehhez a rettenetes századhoz? S van érdemes szavunk rá, amikor már a lemorzsolt ezer esztendőről kellene büszkén és méltósággal, ha tetszik: ódázva és nem mélázva szólanunk?
"Bízzál, s virágzóbb századokat remélj!
Elődeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd: mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsőség."
--------------------Nagy-nagy ugrással máris jelenünkben, azaz itthon
vagyunk. És itt egy másik Ady-vers, amelyet egyre gyakrabban
olvasok az ezredfordulón, az új évszázad küszöbén. Mert
Adyhoz mindig vissza lehet hátrálni. Ami a században fontos
gondolat volt és lett, az ott van Adyban. Ezért fordul hozzá a
huszadik század másik gondolkodó lángelméje, Németh
László is, aki éppen a régi nagy magányosok, így:
Berzsenyi, Széchenyi, Katona József, Kemény Zsigmond
példáját sorolja, s a században Ady, Móricz és Kodály
törekvéseit méltányolván, de leginkább Ady keserű,
ostorozó magyarság-verseitől indíttatva a minőségi
magyarságról fogalmazza meg ideáját. Mintegy ennek
megteremtésére: az "elveszett magyarnak" a magyarban
való megtalálására tesz javaslatot.
--------------------A fájdalmasan jól ismert mai szellemi és
kulturális megosztottságban, amikor még az "azonos
szellemi vércsoportba" tartozók között sincs egyezség a
magyarság legfontosabb dolgait s feladatát illetően, érdemes
visszahajolni a forrásokhoz. Ebben a zavarodottságban roppant
időszerű lehet egyrészt Németh László ideája, a szellemi
visszamagyarosító szándék, másrészt a költő
kíméletlenül kemény sorainak továbbgondolása adhat
fogódzót, ha tetszik: reményt, mely erősítheti az őrzők, a
még strázsán állók "szépbe-szőtt hitét".
"Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomba tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm."
...................
"Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar." -
--------------------írja az Utálatos, szerelmes nációm című
versében Ady.
És a zavar miből is adódhat? Csak röviden az írástudók
felől nézvést, tehát a magunk háza táján kutakodva. Egy
hajdani katonaiskolás Kőszegről azt üzente, még a múlt
századból, de máig ható érvénnyel:
--------------------"Író nem állhat a hatalom napos oldalán.
(Még akkor sem, ha az ő oldala.) Nagy vitális energiák, nem
regenerálódó idegsejtek pazarolódnak el pusztán arra, hogy
megőrizzük civil becsületünket, emberi méltóságunkat. Más
országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez
kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a
jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéletbeli linkség,
enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, málasztani kezdi
az írói tehetséget is." Ez Ottlik Géza világos, pontos
üzenete.
--------------------Valamivel másképp, de ugyanerről vall Zbigniew
Herbert, a pár éve meghalt világhírű lengyel költő, aki
1956-ban az első együttérző és bátorító verset küldte
nekünk. Már csak ezért is megérdemli, hogy említsük, mit
mondott egy fontos interjúban nem sokkal halála előtt: "A
tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. Ami az egész
életben számít, az a jellem."
--------------------Első számú főparancsnak gondolom, hogy a jellem
és tehetség találkozzék az anyanyelvünk sorsán való
töprengéseinkben. Erről szólnék végezetül.
--------------------Anyaméh; anyaöl; anyaszültmeztelen; anyajegy;
anyatej; anyanyelv; anyaföld; anyanemzet; anyaország;
anyaszentegyház...
--------------------Akár egy vers, mondhatnánk a litániás
sorolásra. S még legalább kétszer ennyi gyönyörű előtagú
vagy képzett szót írhatnék ide, melyekhez kivételes lelki
tartományok kapcsolódnak azok körében, akiknek nyelvén
szólok. Akik megértik és maguk éltetik ezt a nyelvet.
Anyanyelvünket.
--------------------Minden nyelv - függetlenül attól, hogy mekkora
népesség használja, élteti vagyis alakítja - képes arra,
hogy valós párbeszédbe kezdjen a Világgal. S ha a Világgal
társalkodik: titkokat nyitogat és őriz egyszerre. A nagy
bábeli szerterebbenés óta (hogy jelezzünk egy biztos
történelmi pontot) a népek, nemzetek másképp dicsérik a
világ titokzatos berendezését, másképp fohászkodnak a
Teremtőhöz, akinél minden nyelv egyenrangú (a kihalt valahai
nagy nyelvek is!).
--------------------A kis nemzeteket, vagy a háborúságban szétszórt
töredék-népeket, kiket megsanyargatott a történelem,
legtöbbször nyelvük veszejtésére ítélik olyanformán, hogy
más nyelvű, nagyobb népek gyámsága alá helyezik őket. A
kitépett vagy lenyelt nyelv, és az így elnémult száj, a
többszörösen lenyesett képzelet szimbolikája az egyes ember
és közössége végórájaként vetül az Égre. S aztán innen
indulnak a csodák. Mert valóban: nyelvében él a nemzet.
Sőt: abból! A legkisebb is. Ebben a csodálatos lelki-szellemi
erőtérben, ahol hangok sorával megérteti magát: anyanyelvén
fedezi föl a világot, s születése pillanatától élete
végeztéig ez a legigazibb otthona.
--------------------Aki Európa közepén a magyar nyelvet kapta
örökül anyjától, az látszólag a legtárstalanabb,
legkülönösebb nyelvre mondhatja immár több mint ezer
esztendeje, hogy ez az anyanyelve. S azt is, hogy kiállta a
viharokat. Mert a történelem minden gyilkos igyekezete
ellenére fönnmaradt. Sőt megtartotta a nemzetet is! Hol
föntről, isteni, mágneses erővel, hol a nádasok-zsombékok
békakuruttyos mélyéről adván a támasztékot. Mert voltak
papjai, költői, szentjei: tehát hites bujdosói, akik ebben a
nyelvben gondolták el a paradicsomkert és a végítélet közti
titkokra a megfelelő szókat, igéket s imákat. S a nyelv úgy
súgott nekik Isten által, hogy megmaradt az éltető nemzetség
is. Egymást erősítvén a bajban, romlásban, majd a
gyógyulásban.
--------------------A nyelvi végítélet napjait - külhoni és hazai
tudós eleink, költőink, íróink - néhányszor már
fölírták ama táblákra. Máskor meg tán ugyanők erről a
nyelvről, a magyar nyelv csodájáról, életképességéről,
titkairól - lévén e nyelv legnagyobb teremtői és
pallérozói - udvarló és hódoló szavakkal szóltak.
Legutóbb, éppen a 2000. esztendőben Grétsy László
professzor válogatásában A mi nyelvünk című
reprezentatív antológiában. 260 író, költő megrendítő
vallomása sorakozik lapjain a kezdetektől napjainkig. Ez
megmaradásunk, vagy még inkább lelki fönnmaradásunk
történelemkönyve is, írhatnám alcíméül. Olyan
breviárium, amelyet - csatlakozván majd a nagyobb
közösséghez - magunkkal kell vinnünk. S szüntelenül
éltetve nyelvünket, élnünk is kell a jó tanácsokkal,
intésekkel, óvásokkal, amelyek e gyűjtemény lapjairól
kisuhognak.
--------------------A nagy nyelvek hatása láthatóan a mindennapi
nyelvet veszi rendszerint "kezelésbe", lop el az
árnyalatokból, fakítja meg színeit s kölcsönöz mindenféle
még emésztetlen új, idegen szavakat a fennköltséggel
kacérkodónak. És a gyors megértésre törekvő kívánalmak
szócipelőit nyilván elfogja majd a türelmetlenség, s valami
európai egyenmaszszát gondolnak ki közös
"apanyelvként", melyben emlékeztetőül ott lüktet
majd egy anyányi hajdanvolt Európa is. (Most ez legyen
csak ironikus jóslat.)
--------------------De azt hiszem, hogy az irodalmi művek nyelve,
védekezésképpen, talán igényesebb, egyedibb, ha tetszik,
nemzetibb lesz. A fordítások pedig éppen a ritka nyelvek, a
kis nyelvek javára alakulnak kedvezőbben.
--------------------Végezetül azt mondom: nem félteni kell
anyanyelvünket, hanem sokkal jobban kell szeretni. Akkor és
most, akkor és ott. Mindenkor. A szeretet partitúrájában ne a
féltést és ne a siránkozást, vagy a jajveszékelést
kottázzák a nyelv őrzőangyalai, hanem a biztos derű, és ha
tetszik: az óvó büszkeség, a nyelvet bátran megvalló
öntudat hangjegyeit. Mert csak a szeretet védelmezheti meg és
teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott
anyanyelvet. A miénket is.
--------------------Én ebben hiszek. És Illyés Gyulával vallom e
kérdésben is, hogy a legnagyobb bátorság maga a remény.