Nem vagyok híve a "deheroizálásnak", a szobor-rombolásnak, Derkovits jelentőségét sem akarom csökkenteni, amikor a róla íróknak a magyar társadalmat, annak műbarát rétegét elmarasztaló megállapításait tényekkel igazoltan helyesbítem, miközben "nyomorúságos" életéről a köztudatban élőnél valósághűbb képet tárok az olvasó elé. Kiderül ebből, hogy Derkovitscsal kapcsolatban a korabeli Magyarország intézményeit és a gyűjtőtársadalmat nem lehet elmarasztalni. A művész jelentőségének elismeréséhez nem szükséges szociális és "szocialista" hazugságokat költeni.
          Lássuk a tényeket.
          Derkovits Gyulánénak, azaz Vikinek férjével(?) kapcsolatos emlékezéseit, Mi ketten címmel második kiadásban jelentette meg a Képzőművészeti Kiadó (1971). Körner Éva az Előszóban azt írja, hogy Derkovitsné, Viki "segítőtárs és múzsa volt, de valami egészen egyedi, kettejükre szabott, hatványozott és speciális módon."
          Az egy-egy művész mellé sodródó nő sokféle értelemben és módon lehet segítőtárs és múzsa: jó és rossz értelemben, "hatványozott", "egyedi" és "speciális módon" - egyaránt. És lehet egyszerűen csak mindennapi társ, jóban és rosszban, minden, föntiekben szereplő minősítő jelző nélkül. Vikiről a visszaemlékezésekből nem derül ki, hogy benne az előbbi jelzők egyike-másika voltaképpen miben és hogyan nyilvánult meg. Ami persze nem jelenti azt, hogy Derkovits nem lehetett vele megelégedett. Az igények és ízlések e tekintetben mindig "egyediek", s a művészettörténet a változatos "egyedi" esetek, a jó és rossz "múzsák" tekintetében gazdag példatárral szolgál. Egyik múzsa egyszerűen csak kitart a művész mellett, a másik dolgozik helyette és érette, hogy az alkotás nyugodt légkörét ezzel biztosítsa; van, aki üzlettársa, szervező ügynöke férjének; ismét másik kiszipolyozza a művészt, elszórja összes jövedelmét, mert a Dárius kincse sem elég neki. Ismerünk példát arra is, hogy a zsugori "múzsa" hogyan tett félre minden fillért és tartotta "rövid pórázon" jól kereső művészférjét, sőt, időnként meg is pofozta. Ismét mások jóban-rosszban valóban ihlető, megtartó, valóságos angyali szerepet és áldozatot vállaltak művész férjükért.

*

          Oltványi-Artinger Imre: Derkovits Gyula (BFF. Bp. 1934. Ars Hungarica 6.) című munkájának 9. oldalán ezt írja:
          "Derkovits Gyula kettős életre kényszerült. Haláláig váltogatnia kellett az ecsetet a gyaluval, legnagyobb örömét, a festést, keserves kenyérkeresetével, az asztalossággal. Zaklatott életében sohasem volt olyan időszak, amikor nyomasztó gond nélkül a festésre fordíthatta volna egész tehetségét, hisz a festőművészetből és az asztalos-mesterségből együttesen sem futotta nyugodtabb megélhetésre. Harctéri sebesülésektől rokkant és kiújuló betegségtől elgyöngült teste nem sokáig bírta a küszködést. Alig érte meg negyvenedik életévét. Idő előtt dőlt ki azok sorából, akik korszerű művészeti törekvéseink élén állanak, s akik az elődök hagyományain épülő festészetükkel lényegében önálló magyar képzőművészeti kultúrát teremtettek.
          Derkovits nagy tehetség volt s jóllehet képességei csak az utolsó évek alkotásaiban bontakoztak ki érett gazdagsággal - életműve így sem torzó. Húsz-harminc képe újabb festészetünk legjava terméséhez tartozik, s jelentős bizonysága egy komoly művész kivételes alkotó erejének."
          Kérdezem: Mi történik akkor, ha alapos kutatás után egyebek közt az derül ki, hogy az eladott, állami intézmények és magángyűjtők által megvásárolt Derkovits-festmények és -grafikák értékének évi összege meghaladta a havi ezer pengőt (egy szolgabíró akkori öt havi fizetését). Elképesztően hat, de a tények makacs dolgok.

*

          Nemcsak Derkovits kényszerült "kettős életre". Hány és hány művésznek jutott valóban ez a sors. De melyik francia műtörténész hánytorgatja föl a francia társadalomnak, hogy többek közt H. Rousseau, a vámos, leckék adásából egészítette ki nyugdíját és soha sem élhetett csak a festészetnek, soha nem szentelhette teljes idejét annak. Vagy hivatkozhatunk Nagy Balogh Jánosra (1874-1919), aki világéletében szobafestőként tartotta fönn magát, és eközben festett. Aki tehát ugyancsak nem élhetett kizárólag a festészetnek, mégis számontartott, jelentős alakja művészettörténetünknek. (Németh Lajos írt róla monográfiát). S hozzájuk hasonló hazai és külföldi példát tucatjával lehetne idézni.
          Derkovits Gyula (1894-1934) negyven évet élt, s hogy nem volt kénytelen egész életében asztalosként dolgozni - ahogy Ártinger Imre az előzőekben írta -, egy rövid életrajzi áttekintésből kiderül.
          1918-ban Kernstok Károly nyergesújfalui művésztelepén anyagi gondoktól mentesen dolgozhatott. 1920-ban két festményével szerepelt a Nemzeti Szalon kiállításán.
          Nehéz idők következtek. A megcsonkított, minden téren tönkretett, kifosztott Csonka-Magyarország lakosságából millióan nélkülöztek lakás, tüzelő, élelem, ruházat, értékálló pénz hiányában. A megszállt részekről többszázezren menekültek a maradék országba. A kommunista Derkovits 1923-ban Bécsben próbált jobb anyagi körülmények közé kerülni. Érthető, ha az éhező országban "Derkovits nem bírta az éhezést", és hogy "helyzete tragikus volt", amint hogy sokmillió magyaré is az volt. Bécsben nem asztalosmunkákból élt, s nyilván ennek köszönhette, hogy 1925-ben a Galerie Weihburgban kiállítást rendezhetett. (Tehát lényegében két év leforgása alatt.)
          Három év múltával, 1926-ban hazajött, s a következő évben, 1927-ben már 40 (!) képből álló önálló kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban. Nem kell mondanom, hogy ez alatt az idő alatt sem asztalosmunkából élt.
          Időnként modellt ült a növendékeknek, ami szintén nem az asztalosmunkával volt azonos. (Olvasandó BENKŐ Erzsébet: Jegyzetek a Szőnyi festőiskoláról. In: Műv. Ért. 1975, 4. sz. 284 old.)
          A Mi ketten-ből a bécsi évek ismertetése során az derül ki, hogy Derkovits művészete nem kellett Bécsben, azaz "Nyugaton". Ez természetesen nem értékmérő, ahogy az sem, hogy az 1970-es évek elején Derkovitsnak Prágában sem volt sikere, mert hiszen az ízlés népenként, társadalmanként, sőt fővárosonként és egyénenként is különböző. De azért arra figyelmeztető példa, hogy "Nyugaton" sem fenékig tejföl sem a helybéli, sem az idegenből érkező művész élete. Az viszont nem derül ki kellő hangsúllyal a Mi ketten-ből, hogy itthonról a fiatal Derkovits Bécsben már 1923-ban illusztrációs megbízást kapott a kor egyik vezető amatőr-bibliofil kiadójától, az Amicustól Füst Milán: Advent című könyvére. (Ebből 200 számozott példány bibliofil gyűjtők számára, különleges papiroson és kötésben látott napvilágot.) Ugyanakkor Derkovits Bécsben erotikus kőnyomatos albumot készített. Az ilyen munkát általában jól megfizették, még ha a mappa nem is örvendett nagy keletnek. Még 1945 után is bőven akadt belőle a pesti antikváriumokban.
          A Mi ketten szerzője azt sem tárja a nyilvánosság elé, hogy Derkovits 1926-ban történt hazatérése után a haláláig eltelő nyolc év alatt mennyi rajzot, festményt adott el állami gyűjteményeknek és magángyűjtőknek, bár jónéhány - messzemenő következtetésre alkalmas - adat azért található a könyvben. Viszonylag kevés arra nézve, hogy milyen árakon, de a közöltek is elegendők arra, hogy "éhenhalás" és az ehhez hasonló legendákat semmivé foszlassák.
          A Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Petrovics Elek igazgató szobájának falán Derkovits-kép függött. A Fővárosi Képtár is vásárolt tőle, s igazgatója, Kopp Jenő később könyvet is írt a művészről (1944/45). Derkovits egyik vele kapcsolatos szemérmetlen "stajgerolási" eljárását Supka Magdolna írta meg. Eszerint:
          Aba-Novák Vilmos az Astoria szálló melletti műterméből Derkovits egyik képét maga vitte át a közeli Fővárosi Képtárba, Kopp Jenő igazgatóhoz - megvételre. Aba-Novák ugyan sokallotta a Derkovits által megszabott árat, és csak próba-szerencse alapon vitte Kopp Jenőhöz. Meglepetésére az igazgató nem alkudott. Aba-Novák örömmel ment jelenteni Derkovitsnak e tényt, aki azonban kijelentette, hogy annyiért mégsem adja oda, s megemelte a kép árát. Aba-Novák újra visszament, s a tárgyalás eredményeként az igazgató a megemelt árat is megadta. S most jön a legjellemzőbb mozzanat: Derkovits ismét megemelte a festmény árát. Ez már túl sok volt Aba-Nováknak. De a vétel létrejött!!
          Más vonatkozásban Haulisch Lenke írásából tudjuk, hogy a kommunistákat támogató Vörös Segély egy időben Derkovits lakásán ülésezett, tehát kizártnak kell tartanunk, hogy hagyta volna nyomorogni, vagy éppen "éhen halni".
          Ezt az éhenhalási blöfföt - a Mi ketten tanúsága szerint - a polgári újságírásra jellemző hatásvadászat röpítette szárnyra Mihályfi Ernő és Bálint György tollával. Tőlük vették át kritikátlanul mind a jóhiszemű írók, művészettörténészek, mind pedig azok, akik történelmünk ócsárlásával segítették elő karrierjüket, és biztosítottak maguknak jól jövedelmező állásokat 1945 előtt és után. Ami meglepő, sem a kiadó, sem a kötetet sajtó alá rendező Körner Éva nem tartotta szükségesnek, hogy a Mi ketten erre vonatkozó valótlanságait legalább csillag alatt kiigazítsa. A Bálint György által kitalált éhenhalási legendával szemben áll az az elszólás, amely szerint az 1514 című Dózsa-fametszet-sorozatot a "párt rendelte meg". Ennek kapcsán Bálint György lelkendezve méltatta Derkovits művészetét, hogy az mennyire a munkásoknak való művészet, holott éppen azoknak nem kellett még a Dózsa-sorozat sem. Pedig Bálint ugyancsak ajánlotta. Szerinte "a magyar parasztság - vértanúsággal végződő hősi megmozdulásának ereje és tragikuma talán még lenyűgözőbben bontakozik ki ezeken a fehér lapokon, mint báró Eötvös József hatalmas történelmi regényében, mely ugyanarról szól." Bálint György szerint Eötvös is "elgyötört népről", "borzalmas, vandál leveretésről" beszél, mely eseményben Derkovits élete "legnagyobb témáját" találta meg. Már ti. Bálint szerint. Ez az ajánlás sem hatotta meg sem a munkást, sem az agrárproletárokat, még a híre sem jutott el hozzájuk.

*

          Bálint György szerint Derkovits a magyar munkásoknak és parasztoknak dolgozott. "Értük élt és értük halt éhen." (Noha a munkások és parasztok - ezt mi jegyezzük meg - erről nem szereztek tudomást.) "Éhen kellett halnia, hogy fölfedezzék." Halála után fél évvel "érkezett be" az Ernst Múzeum nagy kiállításán. (Kortársak szemével. Bp. 1967. 242-243. old.) Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a nagy francia festőnek, CŐzanne-nak életében egyetlen kiállítása sem volt.
          Azt, hogy Derkovits éhen halt volna, Derkovits Viki akaratlanul megcáfolja a Mi ketten című könyvben. Egyik helyen ugyanis arról tudósít, hogy Derkovits eladott egy kis vízfestményt, aminek ára legalább száz pengő akkor, amikor egy vájár havi fizetése átlag 98 pengő, s amelyből tisztes szegénységgel fölnevel 5 gyermeket.
          Egy ízben Derkovits kijelenti, hogy többé nem vesz ecsetet a kezébe, s nyomban földhöz vágja pénztárcáját, melyből - Derkovits Viki állítása szerint - száz pengő esik a padlóra. "Szótlanul néztük, egyikünk sem hajolt le érte." (Remélhetőleg később mégiscsak lenyúltak érte, s nem söpörték ki a szeméttel! Sz. R.)
          Egyéb összegek is érkeztek a művészhez, csak össze kell adnunk a könyv lapjairól az egyes tételeket, s akkor kiderül, hogy ezek az összegek nem is olyan jelentéktelenek. Kampis Antal heti 5 pengőt küldött neki postán. Ha csak havi 4 alkalmat veszünk, az így érkező 20 pengőn egy pár magasszárú valódi bőrcsizmát lehetett venni. (Mibe kerül 2000-ben egy valódi bőrből készült férficsizma?) Viki szerint Derkovits ezeket a heti öt pengőket "önérzetből" nem fogadta el. Tehát megengedhette magának, hogy ilyen "önérzetes" legyen, holott rajzzal is viszonozhatta volna, hisz ez gyűjtő-mecénási körben akkor és ma is általános szokás.
          A könyv másik adata szerint a Szondy család 600 pengőért vett tőlük képet, három havi részletre. - Lesznerék 400 pengőért, a Fővárosi Képtár ugyancsak 400-ért. Egy szolgabíró havi fizetése - akkoriban - ismételnem kell - 200 pengő, s az akkori sláger szerint "havi 200 fix-szel az ember könnyen viccel"-t.
          Számítsuk mindehhez a többi magángyűjtő nyolc év alatti vásárlásaiból befolyó összeget. Oltványi-Artinger Imre 1934-ben megjelent könyve a teljesség igénye nélkül 15 magángyűjtő nevét említi, köztük a legnagyobb magyar magángyűjtők egyikét, Radnai Béláét, akinek gyűjteményét tucatnyi, vagy annál több nagyméretű Derkovits-kép gazdagította. Ha az Oltványi-könyvben megnevezett magángyűjtő évente csak két képet vásárolt, ennek értéke 8 év alatt hatalmas összegre rúg. Kizártnak tartjuk, hogy egy-egy képért Radnai vagy Fruchter Lajos ezer pengőnél kevesebbet fizetett volna. Ez a két tétel maga kis híján évente havi 200 fixre rúg. Meg amennyivel többre! (Egy kétszobás, kertes családi ház - pincével, padlással - ára 3-5 ezer pengő volt.) S ebben nincs benne a könyvben nem szereplő többi gyűjtő vásárlása. Legalább mégegyszer annyi magángyűjtő vásárlásával lehet számolnunk, mint amennyi Oltványi könyvében szerepel. Emellett Derkovits 1927-ben a KUT 400 pengős díját, 1932-ben a 100 pengős Szinyei-díjat kapta meg, s a magángyűjtőktől a rajzokból befolyó kisebb-nagyobb összegek sem hagyhatók figyelmen kívül. Hogy egy-egy rajzért mit fizettek, elég utalni a korabeli hivatalos adatokra.
          Az Oltványi-könyvben fölsorolt képek közül kettő állami, múzeumi tulajdonban volt. A könyv terjedelmi okokból csak 35 reprodukciót közöl, de ennél jóval több lehetett magán- és hivatalos gyűjteményekben, amit különben Mihályfi Ernő is megerősít. A Mi ketten-hez mellékelt korabeli írásában olvasható, hogy "Derkovits-nak gyönyörű képei vannak múzeumban, külföldi múzeumokban is." Bizonyára nem ingyen kerültek oda. De nem kérdi - föl sem merül e kérdés -, hová lett az értük kapott pénz? A tőle (Mihályfitól) kapott pénz is, hisz ő is vásárolt Derkovitstól.
          Ugyancsak Mihályfi írta Derkovitsról: "Nem tűrte, hogy segítsenek rajta." Okát "furcsa gőggel" magyarázta. (100-102. old.) Mikor a művész egyik helyen azt nyilatkozza, hogy nincs pénze festékre, hogyan szaporodhatott életműve nyolc év alatt oly hatalmassá? Hogyan lehetséges, hogy Mihályfi a föntiek után le merte írni: "Annyi pénz sem maradt utána, hogy eltemessék." (De azért nem került a temetetlen holtak közé. Sz. R.) A szalonbolsi és kurzuslovag Mihályfi Ernő odáig süllyedt, hogy nem érzékelte a "bőre" alatti elaljasodást, amikor az előbb idézetteket szemrebbenés nélkül leírta.
          Derkovits tüdőbajban halt meg. Ennek oka föltehetően nemcsak a "furcsa gőg", melyből kifolyóan "nem engedett magán segíteni", hanem az a beteges tulajdonsága is, hogy valósággal sajnálta magától a betévő falatot. Ezt - többek közt - Mikus Sándor és Pátzay Pál is egyöntetűen állította.
          Viki elmondása szerint egy ízben kiránduláson egy kislány megfelezte a művésszel a kenyerét, aki "elfogadta az alamizsnát". (84-85. old.) Azt nem írja, hogy megkínálta-e belőle őt is. A következő (86.) oldalon viszont azt olvashatjuk, hogy "Derkovits új ruhájában megy a Belvárosba anyagot, fenőkövet és metszőszerszámokat vásárolni"... Előző napon még "alamizsnát" fogadott el egy kiránduló kislánytól!
          Mindez csak néhány adat magából a könyvből, szertefoszlatva az éhenhalás és a nélkülözés kozmikus méretűvé nagyított mítoszát. Ha sajnálta magától a betévő falatot, ha a meg nem felelő táplálkozás siettette halálát, miért a társadalmat és a hivatalos Magyarországot vádolták Bálint György, Mihályfi Ernő és utánuk még annyian mások? Ha nélkülözött, annak okai mindenekelőtt a már Mihályfi által megállapított tények voltak. Mikus Sándor és Pátzay Pál egyöntetűen vallották, hogy nem engedett magán segíteni, szinte megjátszotta a proletár-sorsot. Különben pedig számos példát ismerünk arra nézve, hogy azonos összegből az egyik művész nyomorog, a másik viszont családot tart el, több gyermeket fölnevel, és még saját házat is építtet. A pénzzel tudni kell bánni!
          Arra még visszatérünk, hogy a "furcsa gőg" mellett Derkovitsék állítólagos nélkülözéseinek mi volt az oka, de semmi esetre sem a magyar társadalom, a Horthy-rendszer művészetpolitikája, a polgári gyűjtők idegenkedése, s nem is a gazdasági rend. A gyűjtők rövid nyolc év alatt az aránylag fiatal művésztől annyi festményt vásároltak, melyből beosztással magas polgári szinten élhettek volna az akkori Rózsadombon, szerény kertes családi villában. A Mi ketten haszna éppen az, hogy saját maga cáfolja meg a nélkülözés, meg az éhenhalás újságírók által kitalált legendáját. A Horthy-korszakot és ezáltal a magyarságot gyűlölők azóta sem mulasztják el, hogy ezt a hazugságot minden lehetséges alkalommal el ne ismételjék.
          P. Szűcs Julianna 1997-ben a Magyar Szalon kiállítását becsmérlő írásában (Népszabadság) sem mulasztja el megírni: "Derkovits éhen halt". Mert vannak, akiknek soha sem elég az alkalom a magyar történelem, különösképpen a Horthy-korszak gyalázására.

*

          "Halála után Horthyék rendszere a feledés fátylát igyekezett ráborítani" - olvassuk a Mi ketten utószavában (Körner Éva). Hogy addig is feledve lett volna, maga a könyv cáfolja: 1934-ben emlékkiállítása nyílik az Ernst Múzeumban. Az ilyen kiállításról már legalább egy évvel korábban tud a szakma, és tudomással kell róla bírnia az érdekelt művésznek is.
          1934-ben jelenik meg Oltványi-Artinger Imre Derkovitsról szóló könyve az előkelő Ars Hungarica sorozatban, egész fekete vászonkötésben, 35 képpel. Nyilván már 1932-ben hozzáfogott a könyv megírásához, s erről Derkovitsnak is tudnia kellett. 1936-ban jelenik meg a már említett 1514 című Dózsa-sorozat, amelyre jópár évvel korábban kellett megbízást kapnia. Derkovits képei szerepelnek a múzeumi kiállításokon, hivatalos és magángyűjteményekből összegyűjtve. 1944-ben jelenik meg az Új Idők kiadásában Kopp Jenő francia-magyar nyelvű könyve 32 képpel, miközben 1938 óta a nácizmus, majd a bolsevizmus sötét föllege borul Európa, s benne hazánk egére. Az egész európai politikában egyre nagyobb nyomás nehezedik a baloldali szellemiségre, elég utalni - többek közt - Kovács Endre, L. Nagy Zsuzsa, Juhász Gyula, Ormos Mária, Schmidt Mária s még tucatnyi történész idevágó könyvére, tanulmányára.
          Derkovits hazai működésének nyolc éve egybeesett a világgazdasági válság éveivel. Ezt a gazdasági katasztrófát köztudottan nem a magyar gazdasági rend zúdította az egész világra, ennek ellenére a magyar műértő társadalomban szép számmal akadtak olyanok, akik Derkovits Gyula művészetére is áldoztak.
          A magyar művészettörténetírásnak nem volt és ma sincs szüksége hamis legendák továbbéltetésére, legkevésbé Derkovits esetében, mégis közszájon forognak a magyar társadalmat érintő rágalmak, minden cáfolat ellenére. A ma élő műtörténészi, műkritikusi derékhad a Németh Lajos-i, Aczél György-i művészetpolitika neveltje, éppen ezért tagjai kötelesek szembefordulni a betanult hazugságokkal és a téves nézetek megtagadása árán hozzálátni a magyar művészet és a magyar társadalom rehabilitációjához. Ebbe a megindult folyamatba - a magyar művészet rehabilitációjába - tartozik ez az írás is.

*

          "Világnézeti, politikai elveiből leszűrt magának az emberek közötti érintkezésre is bizonyos szempontokat, melyeket aggodalmasan igyekezett betartani. S tekintve, hogy a polgárságból élt, melyet elvei szerint gyűlölnie kellett, élete és viselkedése szakadatlan problémában telt el. Elvei tették azt, hogy akik szeretetet, megértést, megbecsülést kínáltak neki, visszautasítást, vagy suta gyanakvást kaptak viszonzásul, mert nézete szerint az ellenség oldaláról jöttek. Elképzelhető, hogy az ilyen emberileg lehetetlen helyzetek a lélek milyen vergődését idézték elő nála. Szinte egy helyben topogott a tanácstalanságban, szabad-e ezt, vagy azt, s hogy mennyi engedményt tehet élete fönntartása érdekében. Viselkedése néha emlékeztetett nomád törzsekére, ha európai ember vetődik szigetük partjaira: kémlelte, méregette a vele szembenállót, s fondorlatot vélt annak még a legegyszerűbb mozdulatában is." (Bernáth Aurél: Írások a művészetről. Derkovits és a szocialista festészet. 97. old.)
          Tehát Derkovits gátlásossággal terhelt proletár öntudata éppen nem volt alkalmas arra, hogy elismertesse magát a polgári rétegből verbuválódott műgyűjtők körében. A proletárokat nem érdekelte a művészet, ha akadt kivétel, az szinte említésre sem méltó.
          Derkovits nem kis zavarodottsággal láthatta, hogy vevői a hivatalos Magyarország képtárai és viszonylag módos polgárai közül kerülnek ki. Legszívesebben úgy tett volna ő is, mint Szalay Lajos, akivel kapcsolatban Bernáth Aurél beszélt el egy megtörtént esetet. A háború után Párizsban nehéz viszonyok között élő grafikusművészhez elvitt egy művészet iránt érdeklődő amerikai gyárost remélve, hogy néhány lap megtetszik az illetőnek, és hajlandó lesz vásárolni. A művész tucatnyi képet terített egymás mellé. Az amerikai úr a szemle után elkezdett mutogatni azokra, amelyeket hajlandó lesz megvásárolni. Szalay nyilván arra volt elkészülve, hogy legalább egy képet sikerül eladnia, de az amerikai tucatnál is többnél tartott a megvásárlásra kiszemelt képeket illetően. Mire az egyre jobban megrökönyödött Szalayból kitört a kérdés: Kicsoda maga? - Mire az amerikai megmondta, hogy ő gyártulajdonos. Erre Szalay kijelentette, hogy "tőkésnek nem adja a képeit", s azokat nyomban összeszedte. Az úr Bernáth Auréllal együtt képek nélkül távozott.
          Derkovits nem ment ilyen messzire proletár öntudatával. Oltványi-Artinger könyve terjedelmét illetően korlátozva volt, ezzel magyarázható, hogy könyvében csak ennyi kép szerepelt a magántulajdonban lévők közül. Elvégre nem arról kellett beszámolnia, hogy mennyi Derkovits-kép van magángyűjtőknél, meg a múzeumokban, hanem átfogó képet kellett adnia művészetéről. De ha nyolc év alatt annyi Derkovits-kép került magángyűjteményekbe, aligha tévedünk, ha ennek legalább háromszorosát föltételezzük a könyvben nem szereplő magángyűjtők birtokában.
          Fölmerül tehát a kérdés: hová lett a pénz? Az a pénz, ami a művész után maradt? Mire, kikre pazarolta az özvegy? Nyomozzanak utána azok, akik még mindig az éhenhalás hazugságát terjesztik. A választ meg fogják találni.