DONÁT ÁRMIN

TISZTI ISKOLÁSOK A HAZÁÉRT

EMLÉKEIM AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC IDEJÉBŐL

A hősi halált halt ötvenhatosok és
a Don-kanyart megsebesülve megjárt édesapám:
Dukán János szakaszvezető emlékének

          Donát Ármin memoárját azzal a bizonyossággal bocsátjuk közre, hogy fő értéke: a nemzeti szabadságharc mindennapjait a koronatanú szavával fölidéző hitelessége bőségesen kárpótolja az érdeklődőt azért, ha a publikáció nem mindenben felel meg a tudományos szövegközlés követelményeinek. 1956 szakmai kutatása nyilvánvalóan fejlődni fog még, s fejlődése során bármikor odatarthatja majd e visszaemlékezés elé a történettudomány objektívnek remélt tükrét.
          Donát Ármin (eredeti nevén: Dukán Árpád) sorai és életútja azonban - a most kimúló sötét század egyik jellegzetes magyar sorsa - addig is megtalálhatja az erkölcsi rendnek elkötelezett olvasót, visszhangot verhet szívében és elméjében.
          A Vasi Szemle Szerkesztősége pedig - 1996. évi évfordulós pályázatunk és emlékszámunk, valamint az azóta megjelent 56-os tárgyú közleményeink után - e közléssel ismét jelét adhatja, hogy az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot továbbra is az egyik legidőszerűbb hagyománynak, a XXI. század küszöbén is a magyar azonosságtudat egyik legfontosabb alkotóelemének tekinti. (Gy. F.)

Az alábbiakban egy méltatlanul és igazságtalanul megtagadott és elfeledett katonai alakulatról idézem föl emlékeimet. A tatai Dózsa György Lövész, Páncélos és Gépkocsizó Tisztképző Főiskola II. évfolyamos növendéki különítményéről, amelynek magam is tagja voltam. E különítmény keretében vettem részt és sebesültem meg az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharc budapesti harcaiban. Bajtársaimmal, vezénylő tisztjeinkkel együtt végrehajtott tetteinkért később a számkivetettség jutott nekünk osztályrészül.
Mi hadműveleti és egyéb naplót nem vezethettünk, az nem is volt feladatunk, és titkolt jegyzeteinktől is meg kellett válnunk az életveszély miatt. Így kizárólag az emlékezetre hagyatkozhattam a tények fölidézésekor. Csakis azokat az eseményeket és körülményeket írtam le többszöri átgondolás után, amelyekben teljesen bizonyos vagyok. Célom az 1956-os forradalom és szabadságharc története egyik fehér foltjának megszüntetése. Szeretném azt is, hogy emlékezésem a magyarságtudat táplálója, a hazaszeretet ébresztője legyen.

          Apai őseim Hellász földjéről menekültek el - a török elől -, és előbb Sopron megyében, majd Szombathely mellett telepedtek le, végül 3-4 nemzedékkel ezelőtt szombathelyi polgárokká lettek. Kereskedők voltak; a mai Szigligeti Ede utca (egykori "Görög utca") elnevezése rájuk emlékeztetett. Elődeim közül többen választották a katonai pályát. Édesapám, Dukán János "önkéntes" határvadász szakaszvezető volt a Trianon utáni korban.
          Engem már családom tagjai és tanítóim is - így az író és költő Finta Sándor, igazgató-tanítóm a Püspöki Iskolában - magyar hazaszeretetre tanítottak. Megalázott, szétszabdalt kicsiny hazámat, határokkal felosztott magyar nemzetemet romlatlan gyermekszívembe zártam, s felnőttként is ragaszkodtam hozzá.
          A családi példák és a sajátommá vált magyarságtudat hatására katonai pályára szerettem volna lépni. A II. világháború éveiben még gyermek voltam, de Csiki Lajos repülőőrnagy többször felvitt egy-két körre a szombathelyi repülőtér fölé. Repülős, légifölderítő szerettem volna lenni, de ezt az ötvenes évek káderező politikai tisztjei megakadályozták.
          Két sikertelen kísérlet után 1955-ben a pécsi "Dózsa" Lövész Tisztképző Főiskolára jelentkeztem, és oda föl is vettek. Ebben az évben első ízben kizárólag érettségizett fiatalokat iskoláztak be ide. A rendkívül sokrétű képzést nyújtó I. évfolyamot "jó" minősítéssel zártam. Ezután Tatára települtünk át, ahol három fegyvernem - lövész, páncélos, gépkocsizó - összevonásával folytatódott a képzés. A 82 mm-es aknavetős és harckocsizó deszantos szakaszba kerültem.
          Kellemetlenül érintett bennünket, hogy hozzánk telepítették a Börtön- és Fegyőr Tiszthelyettes- és Tisztképző Iskola hallgatóit is, több mint háromszáz személyt. Akkor még nem sejtettük, hogy milyen szerepük lesz velünk szemben 1956. november 4. után.
          A speciális céllal kiválasztott szakaszunkat egyes harcosként, szervezeti egységben és más fegyvernemekkel való együttműködés keretében a századunkkal együtt kellő alapossággal és fokozott ütemben képezték ki a II. évfolyam kezdetén, 1956. szeptember és október hónapban. Amit ismertettek velünk, abból egyértelműen megtudtuk, hogy október második felében nagyszabású együttműködési gyakorlatra kerül sor a bajai tüzérekkel, az esztergomi páncélosokkal, a szolnoki légierővel és a szentendrei műszaki alakulattal. Már az első napokban szóbeszéd tárgya volt a Petőfi Kör vitáinak és egyes csoportok követeléseinek a Szabad Nép és a Szabad Ifjúság oldalain megjelentetett ismertetése. Politikai tisztjeink erélyesen kijelentették, hogy semmiféle szervezetet, tömörülést nem támogathatunk, követeléseket nem helyeselhetünk, és mi sem fogalmazhatunk meg.
          Október 10-én már szinte vibrált a levegő körülöttünk, a politikai hangulat, az erőteljes képzés-gyakorlat és a felfokozott várakozás-bizonytalanság miatt. Október 20-án éjjel Paku Zoltán, legfiatalabb növendéktársunk felugrott az ágyból - minket is felverve -, gyorsan öltözködni kezdett; azt hitte: "Riadó" van, amelyet torkaszakadtából kiabált. Csak az ügyeletes tiszt tudta helyreállítani a rendet.
          1956. október 23-án kedden már este hét órakor ágyban voltunk, de nem jött álom a szemünkre; csendesen beszélgettünk a soron következő gyakorlatról és a kialakult feszült politikai helyzetről. Nyolc óra előtt bekapcsoltuk a rádiót, és hallgatni kezdtük a Gerő-beszédet, de csak néhány percig, mert a kommunista szónok elhallgatott, fegyverropogás hallatszott és az adás eltorzult, majd végképp megszakadt. Szinte egy emberként ugrottunk talpra; hangos tanácskozásunkat az éjszakai ügyeletes tiszttel együtt érkezett politikai tiszt szakította meg, és erélyes paranccsal újból takarodót rendelt el. Alig aludhattunk el, kilenc óra tájban, velőtrázó kiáltással valóban elhangzott a régóta várt: "Riadó"!
          Akkor még nem tudtuk, hogy nem gyakorlatról, hanem embert és katonai egységet próbáló feladatról, korszakot alakító eseményekről lesz szó. Rekord idő alatt öltözködtünk, fegyverkeztünk, majd sorakoztunk fel az "alakuló tér"-en. Sötét éjszaka volt, csak "irányfények" adtak útmutatást. A rövid, pattogó vezényszavakat rövidesen elnyomta a harckocsik dübörgő zaja, a hernyótalpak csikorgása és a szállító járművek melegítése, túráztatása. A felsorakozott személyi állomány részére kiosztottak: 60 db könnyű gyalogsági lőszert hadipuskához (!), egy db sebkötöző csomagot és egy szelet kenyeret darabka szalonnával barna zacskóba gyömöszölve, amelyet így előre kiadva soha nem kaptunk meg. Ekkor már sejtettük, hogy nem egyszerű riadót rendeltek el, hanem valamilyen más, félelmetes feladatot szántak nekünk, melyet akkor még nem ismertettek velünk.
          Míg élek, soha nem felejtem azt a riadót; nehéz helyzetekben még most is hallani vélem. Azt a riadót soha "nem fújták le", és már nem is lehet! Azóta is "riadókészültség"-ben vagyok, egyedül, mert 1956. november 4-e után Szabó Tivadar növendék, riadópárom cserbenhagyott, disszidált, azóta is az USA-ban él. Nem hibáztatom érte, mert nagyon megfélemlítették!

          A "riadó"! után nem sokkal már dübörögve meglódult a konvoj - elöl és hátul harckocsik fedezetével -, gurult a csapatszállító gépjárművek hosszú sora az ismeretlen felé. Ebben a szervezett formában és ezzel az állományi létszámmal már többé nem tért vissza eredeti harcálláspontjára: Tatára.
          Megjegyzem: Lázár Tivadar lövész ezredes, iskolaparancsnok nem jött velünk. A "hadoszlopot" Zakócs János lövész őrnagy, zászlóaljparancsnok vezette. Már Tatabánya közelében jártunk, amikor - a körkörös védelmet biztosítva - a konvoj megállt, gépkocsinként/szakaszonként a szakaszparancsnokok a "platón" ismertették a helyzetet és a harci feladatot: "Budapesten kitört az ellenforradalom, mely a rendszer megdöntésére irányul. A Párt, a Kormány és a HM együttes utasítása, parancsa szerint kell eljárni, különösen a felfegyverzett csőcselék ellen. Felszólítás után első lövés fej fölé, második lövés láb elé és végső megoldásként a harmadik lövés: cél a derék, tűz! Ez felső parancs!"
          Mélységes döbbenettel hallgattuk az elhangzottakat, és csak néztünk egymásra némán. Később újabb megállás, újabb, ellentétes parancs következett. Piliscsaba előtt már hosszabb időre álltunk meg. Itt árokba zuhant, fenéklemezzel felfelé fordult T 34-est, több elhagyott fegyvert, felszerelést, egy katona és egy civil halottat láttunk. A helyzet egyre vészjóslóbbnak látszott.
          Ekkor Zakócs János lövész őrnagy, zászlóaljparancsnok személyesen, gyorsan körbejárta a gépkocsikat, és szakaszonként a következő tömör helyzetismertetést, állásfoglalást és parancsot adta: "Többféle ellentétes utasítást kaptunk. Amíg az illetékesek nem tisztázzák a valós helyzetet, vagy nem győződhetünk meg arról, addig csak a végső esetben és önvédelemből, vagy életmentés végett cselekszünk bárkivel szemben, akárkiért is, de ilyen ellentétes parancsokra nem támadunk! Nem lövetek fegyvertelen vagy nem támadó magyarra, s ha egyáltalán túlélem, nem akarok egyetlen növendékem szülei elé sem állni, hogy felelősséggel és becsülettel ne tudjak elszámolni a fiukról". Hangos éljenzéssel vettük tudomásul kijelentését, és megkönnyebbülve folytattuk utunkat, melynek célját nem sokkal később megjelölték: "Irány a Magyar Rádió, vissza kell azt foglalni!" Azt már nem közölték, hogy kitől, kinek, miért, és főleg milyen áron! Ugyanakkor a páncélos növendékeket más feladattal: az Országház védelmével, a gépkocsizó növendékeket pedig a HM védelmével bízták meg. Így útjaink elváltak, és mi gyorsabb mozgással közeledtünk Budapestre, a Magyar Rádió épületéhez, melyben 1949-ben énekeltem a sokat emlegetett 6-os stúdióban, de most más szereposztás várt rám!
          Már a Rákóczi úton vonultunk, egyre többször megállva, mert a tömeg, a felkelt nép (és nem a csőcselék) áradata nem engedett. Először viszolyogva és kételkedve, majd reményteli örömmel fogadtak bennünket. Még a tavaszi "Díszszemlére" emlékezve többen felismertek minket, és továbbadták a hírt: "Ezek a Dózsások, a mi fiaink, a mi katonáink!" Cigarettával, csokoládéval kínáltak minket, és főleg a nők kértek mindannyiunkat: "Ne forduljatok a saját népetek, nemzetetek ellen"! Mi ezt már akkor és ott tisztjeinkkel együtt megfogadtuk, majd ígéretünket becsülettel teljesítettük!
          A felkelők, forradalmárok és szabadságharcosok között sok fiatal: diákok és ifjúmunkások, középkorú munkások, "jobb öltözetű" értelmiségiek, idősek, nők és férfiak egyaránt megtalálhatók voltak. Többen viselték az akkor divatos "mici" sapkát, melynek sötét gomba-alakja messziről felismerhető volt. A tömegben sokan lobogtattak kisebb-nagyobb nemzetiszínű zászlót. Egyetlen vörös zászlót, egyetlen kommunista párttagsági igazolványt nem lehetett látni. Nem régi, vagy reformkommunisták meneteltek ott az utcán, hanem az egy emberként felkelt nép vívta a saját forradalmát és szabadságharcát!
          Mielőtt a Szentkirályi utcába befordultunk volna, egy ismeretlen páncélos százados hágott fel a már előre, a vezető fülkéhez hajtogatott ponyvájú tehergépkocsi jobb oldalán, és a velünk utazó Takács József lövész százados, politikai tiszt kezébe nyomott egy pisztolytöltényt, ráripakodva: "Remélem tudod, miért kaptad?!" A "megajándékozott" elsápadt, a következő megállásnál idegesen leugrott a gépjárműről, és fejvesztve elmenekült.
          Csakhamar a Szentkirályi utcában gurult már a század három tehergépkocsija, és a "kis konvoj" éle a Gyermekkórház mellett, baloldalt, a szomszédos Bródy Sándor utcai Magyar Rádió közelében állt meg, és mi a gépjárműveken maradtunk. Ez 1956. október 24-én hajnali hét óra tájban lehetett, akkor már világosodott a borongós, ködös időjárás ellenére is.
          Ekkor egy T 54-es típusú, jelzés szerint szovjet harckocsi dübörgött át előttünk a Múzeumkert irányába, majd lassúbb ütemben egy "T 34"-nek helytelenül mondott, valósabban: ISZ-3 típusú nehézharckocsi követte. Ez gyanúsan lassított, én pedig Zakócs János lövész őrnagynak kiáltottam: "Ellenséges harckocsi, tüzet nyit ránk, vezényeljen: gépkocsiról le!" A parancsnoki vezényszó el is hangzott, a növendéktársak a járdára le is ugrottak még idejében, de Szabó Tivadar növendék, riadópárom és Katzler Antal szakaszvezető, rajparancsnokom egymásba ütközve a kocsi bal oldalán fennakadtak. Közben a páncélos már-már az utca tengelyébe fordult. Ekkor elszántan hozzájuk ugrottam, sikerült mindkét kezemmel megragadnom és lerántanom őket. Mindhárman a járdára zuhantunk, és ekkor megszólalt - több hosszú sorozattal - a harckocsi homlokgéppuskájának gyilkos tüze. Mi már akkor a fal mellett kúsztunk, az előzőleg leugrott bajtársak behúzódtak a kapuk alá, s így valamennyien biztonságban voltunk. A támadó harckocsi ezután visszafordult, és a Bródy Sándor utcában tovagördült. Személyzete abban a meggyőződésben lehetett, hogy "megtizedelt" bennünket; ebben tévedett, mert csak az üres gépkocsikat lőtte szinte szitává a vezetőfülkékkel együtt. Mindhárom gépkocsit többször átpásztázta a képzett géppuskás; a mintegy 50-60 lövedék a hátsó, lehajtható ajtón át távozott, megszabdalva a deszkázatot! Gyors helyzetfelismerésem és az ezt azonnal követő parancsnoki intézkedés révén sikerült sok növendéktársam életét megmenteni. Ezután a társaim közül sokan kezet ráztak velem. Éberségemért és bátorságomért - a veszély elmúltával a helyszínen - Zakócs János lövész őrnagy is elismerését fejezte ki.
          Páncéltörő fegyverekkel és kézigránátokkal nem voltunk felszerelve, puskával(!) pedig kilátástalan lett volna felvenni a harcot. A védekezés, illetve a biztos fedezékbe vonulás volt az egyetlen menekülési lehetőség!
          Sokáig tartott a sorok rendezése, mert előbb a közeli területet kellett felderíteni, amire én is vállalkoztam. Ez idő alatt Solymosi alezredes, a piliscsabai páncélosok parancsnoka egységével visszafoglalta a Rádiót, mi pedig a Bródy Sándor utcában előre nyomulva, a Múzeum kertet elhagyva, a Múzeum körúton és a Kálvin téren át az Üllői útra jutottunk ki. Itt összetűzésre került sor egy kapualjból orvul ránk tüzelő szovjet géppisztolyos csoporttal. Közülünk Kukucska Péter növendék ekkor sebesült meg, az orrán és arccsontján lövedék ütött sebet. Nekem szerencsére csak a köpenyem válla nyílott ki mint a rózsa, egy érintő találattól.
          A túlerővel szemben vissza kellett vonulni, sebesült bajtársunkat felváltva, segítve és fedezve, vittük magunkkal. A szovjet katonák is visszafordultak, és így a segítségünkre küldött két rajnak már nem akadt más dolga, mint a visszavonulás biztosítása. Közben többen megfigyeltük, hogy a Kilián ("Maléter") laktanya irányába szovjet harckocsik nyomultak, valószínűleg támadásra készültek. (Később Kukucska Péter növendék úgy emlékezett, hogy az egyik könnyebb sérülése a Rádiónál történt.)
          Solymosi páncélos alezredes még aznap: 1956. október 24-én déltájban átadta a Rádiót, hogy a továbbiakban mi lássuk el annak védelmét. Az épületben kívül és belül nagy kár keletkezett, onnét már nem lehetett közvetíteni. Az adást később az Országházból sugározták. Szétszórt fegyverek, felszerelések, összetört berendezések és sok halott (mindkét oldalról), valamint több sebesült látványa fogadott bennünket. A sebesülteket a Szentkirályi utcai Gyermekkórházba továbbítottuk, ott intézkedtek későbbi sorsukról, így még sikerült életüket megmenteni.
          A rádió főbejárata előtt volt kiterítve Magyar ÁVH-s őrnagy teteme, köldökétől a nyakáig felkoncolva és az épület tatarozásából ott maradt cementes papírzsákkal szemfedő gyanánt, letakarva, a zsákon gúnyfelirattal: "Így jár minden piszkos ÁVH-s"! A látvány borzalmas volt még akkor is, ha a felbőszült nép ítélete lehetett. Vele szemben átlósan - mintegy ellenpontként - a TIT-székház előtti járdán a Műszaki Egyetem egyik hallgatójának harckocsi átlal agyontiport, szétlapított, fekete ruhás teteme feküdt nemzeti színű zászlóval lefedve, a fehér mezőben arany betűkkel a következő dicsőítő szöveg volt olvasható: "a magyar Gavros".
          Amikor ténylegesen át is vettük a Magyar Rádiót, és meg kellett szervezni annak hatékony őrzését: láttuk, hogy irtózatos nagy terhet és felelősséget róttak ránk. Hadászatilag ugyanis azt "csak" belülről, a kapuk, ajtók és ablakok mögül, továbbá a mellék- és vészkijáratok ismerete, biztosítása nélkül lehetetlen megvédeni, és ezért is esett el olyan rövid időn belül az ostrom során. Szükség volt a környező, sarki és átellenben lévő épületek, például a TIT-székház birtoklására, összehangolt járőrözésre és rendszeres, megbízható hírközlésre. Nagyon aggasztó volt a helyzetünk: az élelmünk elfogyott, lőszerünk is megcsappant, és utánpótlás, segítség sehonnét sem érkezett. Ráadásul az orvtámadó szovjet lövészekkel kifejezetten veszélyes viszony alakult ki, és a piliscsabai páncélosok megbízhatósága is kérdőjelessé vált, elsősorban parancsnokaik miatt. Ők más, felsőbb parancsra hivatkozva, megkísérelték vezénylő lövész tisztjeinket szinte "kikapcsolni", és Solymosi alezredes utasítására, egy nevét titokban tartó páncélos százados (állítólagos politikai tiszt) erőszakos közreműködésével, szakaszunkat a "Maléter" laktanya megtámadására kényszeríteni: harckocsi-deszantosként feláldozni. Ezt tisztjeinkkel határozottan megtagadtuk. Ez az egységes fellépésünk meglepte őket, és kénytelenek voltak másnap, október 25-én saját maguk a "Maléter" laktanya ellen vonulni. Három sikertelen páncélos támadás után feladták a kísérletezést: egy harckocsijuk harcképtelenné vált, gránátköteggel szétszaggatták lánctalpait, és több sebesültjük is volt.
          Még október 25-én 9 óra előtt ismét szovjet katonák: géppisztolyosok és más sorozatlövő fegyverrel is felszerelt, nagyobb létszámú csoport támadt ránk a Kálvin tér és az Üllői út csatlakozásánál. Az ellenséges akció részben ellenünk, részben a Múzeumnál tüzelőállást foglaló szabadságharcosok ellen irányult. A szovjet támadók ennek megfelelően lekötve-megosztva "két tűz" közé kerültek, s végül is akkor meghátráltak! A szovjet orvtámadást veszteség nélkül visszavertük. Minket azután visszavontak, illetve átcsoportosítottak a Szentkirályi utca és a Rákóczi út kereszteződésébe, részben védelmi céllal, részben a sebesültek Szentkirályi utcai gyermekkórházba történő elszállításának biztosítására.
          Az Üllői út sarkán történt váratlan szovjet támadás után láttuk a Múzeum felgyújtott épületét. Később megtudtuk, hogy teljesen elpusztult a híres Afrika-gyűjtemény, sok más értékkel együtt. A tűzoltók hősiesen küzdöttek a lángokkal, munkájukat nehezítette és veszélyeztette a többszöri szovjet fegyveres akció, és csak estére tudták a tüzet végleg eloltani. Megfigyelésem szerint egyes szovjet fegyveresek nyomjelzős és belövő-gyújtó lőszert is alkalmaztak. Erről a lövedékek fénycsíkkal jelzett, ívelt röppályája árulkodott. A tűz valószínűleg ennek hatására keletkezhetett!
          Október 26-án, az épület pincéjének átkutatásakor, miután a sebesültekről gondoskodtunk, a halottakat az udvaron egymás mellé raktuk, remélve későbbi szervezett elszállításukat. Szerencsére zord idő volt, bűztől és járványveszélytől egyelőre nem kellett tartanunk, de éjszakánként majd megvett bennünket az "Isten hidege", mert még nyári rövid alsóban, atlétatrikóban indítottak útnak minket.
          A halottak között megbújva - az őrültség határán - egy kétségbeesett, borzas hajú ÁVH-s közlegényt találtunk. Kétoldalt támogattuk, így hoztuk fel a pincéből, s egyre csak hajtogatta: "Én nem akartam ávós lenni!" Neki is csak vizet tudtunk adni, elfogadta, és utána kitört belőle a szívettépő zokogás. Talán a sors rendelése, ki tudja - nem sokkal később egy hét főből álló, karabéllyal felfegyverzett, de rendezetlen külsejű és mozgású csoport közeledett felénk. Felmérhették a helyzetet, hogy képzett, már az "első ijedségen túljutott" katonákkal állnak szemben. Felszólításunkra és a kellő biztosításunk hatására megálltak és fegyverüket lefelé fordították. Mivel nem volt parancsnokuk, és igazolni nem tudták magukat, lefegyvereztük őket; nem is álltak ellen. Közben az egyikőjük: magyaros bajuszú, alacsony, "dömöcskös" idősebb férfi gyanúsan figyelte a korábban megmentett ÁVH-s kiskatonát, majd vadul neki akart rontani, de többen lefogtuk és megfékeztük, mire meghőkölt. A két ember hosszasan nézte egymást, és egyszercsak mindkettő remegni kezdett. Felismerték egymást: apa és fia volt! Kiderült, hogy az öreg "kulákot" mondvacsinált ügy miatt elítélték, és most szabadult ki börtönéből. Ezért volt még rajta a csíkos rabruha-felső a számokkal, amely a derékszíj nélküli és begombolatlan köpenye alól kilátszott. Ugyanakkor a "kulákcsemete" besorozható és felhasználható volt "a dolgozó nép öklé"-nek, mint ÁVH-s közlegény, akár a "piszkos" feladatra, akár "áldozat"-ként. Egy diktatórikus, hazug és embertelen rendszer áruló mozgatói Moszkva példájára és sugalmazásával így állítottak szembe megannyi apát és fiút.
          Nekik is itt kellett találkozni a "halál árnyékában", s hogy nem ölték meg egymást, talán nekünk is köszönhetik. Kihallgatásuk után másnap átadtuk őket a Corvin-közi csoportnak. A Corvin-köziekkel már előbb felvettük a kapcsolatot. Többször tájékoztattuk őket a szovjet csapatmozgásokról, amíg a szovjetek el nem hagyták az ország fővárosát. Az átadott személyek a szabadságharcosokhoz akartak csatlakozni, és mi ebben segítettük őket.
          Ahogyan a forradalmi események haladtak előre, és a fegyverrel felkelt Nép-Nemzet diadalmaskodni látszott, úgy menekültek a régi kiszolgálók és pribékek: vétkes párttagok, felelőtlen karrierista funkcionáriusok és erőszakos, törvénytelen cselekményeket végrehajtó ÁVH-sok, félve a felelősségre vonástól és a nép haragjától! Kivétel is akadt; a Szentkirályi utcában és a vele párhuzamos Vas utcában például egyes lakóépületek felső emeleti ablakaiból és más alkalmas középületekből, így az SZTK-palota átépítés során félbehagyott felső szintjéről több sorozatot zúdítottak járőreinkre, de szerencsére nem találtak. Mire feljutottunk az alkalmi tüzelőállások színhelyére, már csak hűlt helyét találtuk az orvlövészeknek, illetve egy ott felejtett sötét, szilvakék szalagos tányérsapkát leltünk, amely ÁVH-sok eredménytelen utolsó próbálkozásaira utalt.
          Még október 26-án délelőtt a szomszédos Üllői úti harci terepszakaszról egy jól megtermett, bátor fellépésű szovjet ezredes kereste fel - kevésbé katonás kíséretével - lövész tisztjeinket, hogy részben az előző fegyveres összecsapásokkal kapcsolatban tárgyaljanak, részben hogy benyomásokat szerezzen a további állásfoglalásunkkal és ténykedésünkkel kapcsolatban. Zakócs János lövész őrnagy, zászlóaljparancsnok - előttünk, nyíltan, magyarul és orosz tolmács közreműködésével - egyértelműen a hívatlan küldöttség tudtára adta egységes akaratunkat, hogy nem vagyunk hajlandók az orvtámadó szovjet katonákkal együttműködni, és sem velük, sem a piliscsabai páncélosokkal nem fogjuk a "Maléter"-laktanyát és a Corvin-közieket megtámadni. Ezt már ők is tudják! Ezzel is bizonyítottuk, hogy az érkezésünkkor a népnek tett fogadalmunkat megtartottuk!
          A szovjetek ahogy jöttek, úgy (bántatlanul) távoztak, mi pedig folytattuk a feladatok végrehajtását.
          Az előző napon még egy-egy lakásban kaptunk egy-egy csésze forró köménymagos levest, de azt sem fogadtuk el mind, mert nem akartuk az áldozatkész szülők gyermekeitől elvonni, hiszen nekik is alig volt mit enniük. Október 26-án a Rádió padlásán már berendeztek egy ideiglenes jellegű "konyhát" és "étkezőt", melynek kicsi ablakain alig szüremlett be a fény, és a függöny pókháló volt, mégis jólesett a nélkülözés után, az egyes különleges akciók, illetve járőrözés végén a napi egy tál meleg étel. Itt láttuk "vendégül" esetenként az erre járó hírvivő forradalmárokat, köztük a Corvin-közieket is.
          Délután a "közönség előtt is megnyílt a Rádió kapuja" és láthatták az ostrom nyomait. Több neves, ismert személy is megfordult akkor itt, például Pongrácz Imre ("Cving Tóni"), a kedvelt színművész és a "Kis" Koletár, a gyermekszínész, kezükben egy-egy TT-pisztollyal. Ők később disszidáltak, és csak Pongrácz Imre jött haza a 90-es években.
          Október 26-án éjféltájban aztán olyan események történtek, amelyek végleg eldöntötték hovatartozásunkat: a forradalom és a szabadságharc katonái lettünk! Ez a történet már a következő fejezethez tartozik.

          1956. október 26-án (27-re átnyúlóan) éjszakai járőrszolgálatra voltunk többen, páronként vezényelve - én Darabos Mihály növendéktársammal, részben megfigyelés-felderítés, részben vészjelzés és hírközlés céljából. Útvonalunk a két "harcálláspontról", a Rádiótól és a TIT-székháztól indult ki, a Bródy Sándor utca másik oldalán befordult a Szentkirályi utcába, érintette a Gyermekkórházat, elhaladt a Rákóczi útig, majd visszafordult. Az út során talált sebesülteket jelentettük, illetve mentettük őket, ahogy tudtuk. Az őrség parancsnoka a már említett, nevét titokban tartó piliscsabai páncélos-százados volt (még akkor nem váltunk szét tőlük teljesen!). A járőrszolgálat este 10 órakor kezdődött és másnap hajnali 6 óráig tartott volna a bevonulással és jelentéssel, de az események másképpen alakultak!
          Járőrtársammal a Szentkirályi utcában a szigorú elsötétítés mellett is különösen fokozott figyelemmel és óvatossággal ténykedtünk. Kapualjtól kapualjig, kiszögelléstől kiszögellésig és utcasarokig egymást felváltva, fedezve lopakodtunk előre, és minden, földközelben leguggolva észlelt zajra, a homályosan észlelhető árnyakra, mozgásra figyeltünk. Gyors döntés után haladtunk előre, vagy kivártunk, ahogyan megítélésünk szerint szükséges volt. Alig hagytuk el négy-öt házzal a Szentkirályi utcai Gyermekkórházat, váratlanul egy (harckocsi?) ágyúlövést és több (öt-hat) hosszú sorozatot hallottunk leadni géppuskából a Rákóczi út felől. Ez utóbbi kattogás már ismert és félelmetes muzsika: a halál szimfóniája volt. Szinte együtt kiáltottuk vissza bajtársammal a legközelebbi - a Szentkirályi utca sarkánál felállított - összekötő őrszemnek: tűzharc a Rákóczi úton! Erősítés kell! Add tovább! "Továbbítom" - hallottuk a figyelmes őr visszaigazolását, mi pedig igyekeztünk a megjelölt utca kereszteződéséhez. Viszonylag még messze voltunk attól, és mire odaérkeztünk, a csatazaj elült, s tovagördülő harckocsi lánctalpainak csikorgása és távolodó dübörgése volt hallható, no meg éles hangú orosz beszéd. Amit még kivehettünk abból, valahogy így hangzott: "Pobjeda! Mü igyom dalse!" - Magyarul: "Győzelem! Megyünk tovább!"
          Alighogy tájékozódtunk és tapasztaltuk, hogy egy kilőtt tehergépkocsi és személyzete maradt harcképtelenül az éjszakai szovjet orvtámadás után, az erősítés: két lövészraj is megérkezett. Én egy sebesült, földön fekvő, nyöszörgő alakba botlottam. Másokkal együtt megtapogattam: a mellkas- és a nyaki részen lövések véres, sikamlós nyomait éreztük. Az egyik bajtárs kötszerével és hozzáértésével igyekezett a nyaki részen a vérzést csillapítani, majd negyedmagával vitte a "kórházunk" felé, akkor még nem tudtuk, hogy kit. Még két könnyebb sérültet támogattak a bajtársak - biztosítással - és ezzel az első raj visszavonult. A második raj még velünk maradt. Ekkor fedeztem fel a tehergépkocsi jobb oldali ajtajából kizuhant, lábával fennakadt, mozdulatlan testet. Pulzusát sem én, sem társaim nem tudták már tapintani, az egyik sorozat valószínűleg azonnal végzett vele. Miután meggyőződtünk erről, a közeli kapu sarkába ültettük, és szemeit lezártuk. Ő volt itt az első hősi halott! Társaimmal mi is visszavonultunk a harcálláspontunkra. Útközben a kórháznál megtudtuk, hogy a részünkre utánpótlást hozók voltak az áldozatok a következő felsorolás szerint, melyet később a harcállásponton is megerősítettek:

          Járőrtársammal 27-én, kb. fél kettő óra tájban jelentettük az addigi eseményeket, és azt, hogy bár további szovjet páncélos orvtámadással lehet számolni, mi nem vagyunk felszerelve páncéltörő fegyverekkel és kézigránátokkal, továbbá a hozzánk vezényelt bajai tüzéreknek csak karabélyaik vannak, azok is kevés lőszerrel. Lövegeik nincsenek. Így szinte védtelen, élő célpontként ki vagyunk szolgáltatva, és a piliscsabai páncélosok igazi célja sem ismert előttünk. Erre a páncélos százados, őrparancsnok keményen odavágta: arról ő nem tehet. Se rá, se ránk nem tartozik más, csak a parancs végrehajtása, különösen szolgálatban! Ez utóbbit nélküle is tudtuk, meg is feleltünk ennek, de őszinteségéről és bajtársiasságáról nem tett bizonyságot! Egyúttal újabb, nem várt feladattal bízott meg bennünket:
          A Szentkirályi utcából nyíló Trefort utca bal oldala közepe táján egy kapuban már várnak bennünket (jelhang-jelszó: "Hippokratesz-eskü"). Egy fontos, életmentő kis csomagot kell elhoznunk onnét, de erről senkinek sem szólhatunk, őnála kell mielőbb jelentkeznünk! Az utasítás szerint jártunk el, már tényleg vártak minket (egy orvos és egy páncélos tiszt), a jelhang-jelszó is egyezett, így a csomaggal gyorsan indulhattunk is vissza. Mindkettőnknek gyanús volt az ügy, s felvetésemre, mellyel Darabos Mihály növendék járőrtársam is egyetértett, elhatároztuk, hogy először egy megbízható társunkkal, az épület előtt szolgálatot teljesítő Katzler Antal szakaszvezetővel titokban kihívatjuk a tiszti szálláshelyről Tóth István lövész főhadnagyot, akiben feltétlenül megbízunk. Ő az I. évfolyamon szakaszparancsnokunk volt, és szabadságát megszakítva önként utánunk jött, mert "nem hagyta cserben egykori növendékeit, fiait!" Ő is gyanúsnak tartotta a megbízatást és a csomagot, ezért lövésztiszt társait Zakócs János lövész őrnagy zászlóaljparancsnokkal egybehívatta és gyors döntés után a Solymosi alezredes vezette piliscsabai páncélos tiszteket nyílt színvallatásra szólította fel, mely elől most már nem tudtak kitérni! Kiderült, hogy az ampullákban méreg volt, s valószínűleg nekünk és a "vendégül látott" forradalmároknak szánhatták, aznapi ebédünkbe juttatva. 90-100 harcos, hazafi élete forgott veszélyben, melyet sikerült így közösen elhárítani. Az ampullák tervezett felhasználásáról az alkalmi szakács adott kellő tájékoztatást. Elmondta, hogy az előző napon egy páncélos tiszt járt nála, aki közölte, hogy a másnapi ebédfőzés előtt egy orvos közreműködésével fertőtlenítésre kerül sor betegség megelőzése végett, de ezt tartsa titokban, hogy ne törjön ki pánik. A hivatkozott páncélos tisztet a szakács nem ismerte, az nem is jött vissza. Így csak az ampullák kerültek megsemmisítésre, és ezután a piliscsabai páncélosoktól végleg elváltunk! Mi a TIT-székházban és a Magyar Rádió romos épületében maradtunk a bajai tüzérekkel. A piliscsabai páncélosok továbbálltak, állítólag "felsőbb parancsra".
          1956. október 27-én megalakult a nemzetőrség, amelyhez ettől fogva mi is tartoztunk; nemzeti színű karszalaggal láttak el bennünket. Járőrözés és eseti akciók során a szabadságharcosok már messziről felismertek minket, és szövetségeseiknek tekintették a "Dózsásokat" a bajai tüzérekkel együtt. A lövész tisztjeinkkel akkor ott közösen megfogadtuk: a hazáért és a szabadságért küzdünk!
          1956. október 27-én, reggeli járőrözés során a Corvin-közben láthattuk a mozi előtt, jól kiválasztott helyen felállított páncéltörő ágyút, amellyel a szabadságharcosok eredményesen hiúsították meg a szovjet harckocsik bejutását. Vezetőjük előbb Iván Kovács László, később (november 1-től) Pongrácz Gergely és testvérei voltak. Velük személyesen nem találkoztunk. Soraikban főleg fiatalok - nők is - harcoltak. Az egyik géppisztolyos szabadságharcos nő - emlékezetem szerint - egy erős testalkatú, bátor fellépésű, mosolygós barna lány: Wittner Mária volt.
          Hadászatilag is fontosnak tartom a következő tényeket:

A Corvin-köziektől néhányan (én is) "Kossuth-címert" kaptunk keretezéssel: piros-fehér-zöld színű új sapkarózsát, rajta a fehér mezőben az 1956-os évszámmal, hossztengelyében felfelé irányuló tőrrel. Ezt a jelvényt ereklyeként őriztem; megmentett tányérsapkámon ma is ott díszlik!
1956. október 28-án örömünnepet ültünk:

A lakosság ujjongott az örömtől, lobogtatták a népköztársaság címerétől megfosztott lyukas nemzeti zászlót, mely akkor a forradalom és a várva várt szabadság jelképe volt!
1956. október 29-től 31-ig - a szovjetekkel szemben hősiesen vívott harci cselekmények megszűntével - a forradalom tisztaságának őrzése volt a legfontosabb feladatunk a körzetünkben. Nevezetesen: a törvénytelen lincselések megakadályozása, az érintetteknek a forradalmi bizottságokhoz irányítása, a fosztogatások megelőzése, az elhagyott fontosabb objektumok őrzése, a bajbajutottak segítése, az újonnan fellelt sebesültek orvoshoz vagy kórházba való eljuttatása, a kijárási időben az élelmiszer-vásárlás, -elosztás rendjére való felügyelés és a kijárási tilalom érvényesítése.

          A sok-sok járőrözés egyik érdekes és sokat mondó emlékképe így maradt meg bennem: a Dózsa György úti Sztálin-szobrot - tavaszi díszszemlénk színhelyén - ledöntötték, csak a csizmapár maradt a talapzaton, melynek üreges részében elfért egy 10 éves kisfiú. Akkor ezt a helyet a nép, találóan, Csizma térnek nevezte el. A szobrot a VII. kerületi Akácfa utcába vontatták teherautóval, ahol feldarabolták. A "Joszif" bronz testrészeit az emberek tömegesen vitték, mint zsákmányt, vagy ereklyét. A trancsírozás mozzanatairól fényképet, filmet és a krampácsolás zajáról hangfelvételt készítettek a nyugati riporterek. Az esemény során sem rendbontás, sem sérülés nem következett be.
          1956. november 1-jén Nagy Imre miniszterelnökkel az élen új kormány alakult. Abban helyet kértek a szabadságharcosok is, így került a honvédelmi miniszteri posztra az egykori Mária Terézia, későbbi Kilián Laktanya parancsnoka: Maléter Pál ezredes, vezérőrnaggyá előléptetve.
          Ő 1956. november 3-án, addigi "hazafias szolgálatunk elismerése"-ként eljuttatott részünkre egy igazolványt, amelynek tanúsága szerint "A Magyar Honvédség Forradalmi Bizottmánya" névre szólóan igazolta a tatai "Dózsa" Löv. Pc. Gk. Ti. Isk. állományába való tartozást Budapest állomáshellyel, keltezéssel, bélyegzővel és az alakulat parancsnokának aláírásával. Ennek a fontos, a forradalom és szabadságharc oldalán való részvételemet igazoló történelmi dokumentumnak eredeti példányát a mai napig is féltve őrzöm, a megpróbáltatások idején és a veszélyes helyzetekben sem váltam meg tőle.
          1956. november 1-jén közreműködtünk az Óbudai Hajógyár közelében lévő Damjanich (volt kék ÁVH-s) laktanya birtokbavételében, és az lett az új harcálláspontunk. Innét indultunk ki járőrszolgálatra, vagy más feladatra 1956. november 4-ig.
          Alig rendezkedtünk be 1956. november 1-jén, délután "utánunk jött" Lázár Tivadar lövész ezredes, iskolai parancsnok; úgy látszik, megvárta a "tiszta levegő"-t. Tárgyilagos és közös véleményünk alapján számunkra nem testesítette meg a katonás, bajtársias, áldozatkész felelős parancsnok személyét, nem is volt nekünk több, csak: "A Janza vezérezredes vője!" Közvetlenül továbbra is Zakócs János lövész őrnagy, zászlóaljparancsnok vezényelt minket, és mi követtük őt!
          1956. november 2-án felderítő és hírvivő járőrözés alkalmával Katzler Antal növendék szakaszvezető, Darabos Mihály növendék, Fuchs Gyula növendék, Szabó Tivadar növendék és Zsizsik Vilmos növendék bajtársaimmal együtt eljutottam az Országházhoz is, ahol láttam az épület bejáratánál szolgálatot teljesítő Kovács Lajos páncélos növendék egykori osztálytársamat. Ő akkor ott közölte velünk, hogy rövidesen fontos személyek jönnek ki a Parlamentből, és itt - ahol állunk - fognak elhaladni. Valóban, szinte perceken belül három személy - nagy számú kísérettel - közeledett felénk, s amikor hozzánk értek, megszólítottak bennünket és érdeklődtek, hogy ez ideig hol teljesítettünk szolgálatot. Mi elmondtuk, hogy a tatai Dózsa Lövész Páncélos és Gépkocsizó Egyesített Tisztképző Főiskola II. éves aknavetős és harckocsi deszantos szakaszához tartozó növendékek vagyunk, az eddigi legfontosabb harcterületünk: a Magyar Rádió és környéke, a Rákóczi út, a Múzeum körút, a Kálvin tér, az Üllői út a "Maléter" laktanyáig, a Baross tér és a Keleti pályaudvar határolta terület volt, továbbá járőrözés alkalmával a Dózsa György úton is ténykedtünk. Tartottuk a kapcsolatot a Corvin-köziekkel. A jelenlegi harcálláspontunk az egy napja birtokba vett Damjanich (volt ÁVH-s) laktanyában van, onnét indultunk el mintegy 3 órával ezelőtt. Mindhárman tudtak rólunk, Dózsásokról, és elismerőleg nyilatkoztak eddigi harci helytállásunkról, majd további hazafias cselekedetekre buzdítva búcsúztak el tőlünk.
          A 3 nevezetes személy a következő volt:

1956. november 4. után mindhárman Nyugaton maradtak, és 1957. január 1-jén Strassbourgban létrehozták a Magyar Forradalmi Tanácsot.

          1956. november 4., vasárnap. Ismét éjszakai szolgálatra került sor, megerősített létszámmal. Vegyes csoportban voltam járőrözésben, velem voltak: Katzler Antal növendék szakaszvezető rajparancsnokom, Darabos Mihály növendék (ővelük már többször teljesítettem szolgálatot, igazi bajtársak-barátok lettünk!), Szabó Tivadar, Bognár József és Zsizsik Vilmos növendékek (ők később disszidáltak) és hat bajai tüzér sorkatona (nevüket nem ismerem), továbbá Újlaki és Telek növendékek, akik a kapunál futva csatlakoztak hozzánk.
          A járőrszolgálat már előző nap, november 3-án este 10 órakor kezdődött és másnap, november 4-én 6 óráig tartott volna. A kiindulási pont és a visszatérés helye az új harcálláspont: a Damjanich laktanya volt. Útvonalunk az Óbudai városrészen a következő volt: Laktanya u.-Fő tér-Korvin Ottó tér-Tavasz utca-Flórián tér-Vörösvári út-Szentendrei út-Matróz u.-Folyamőr u. és ismét a Laktanya u.
          1956. november 4-én hajnali 4 óra tájban iszonyatos erejű ágyútűz riasztotta fel a főváros lakóit. A váratlanul visszatért szovjet Vörös Hadsereg tüzérségi harckocsizó egységei megkezdték Budapest ostromát és az alig pár napja kivívott szabadság eltiprását, vérbefojtását!
          Pontosan még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy helyzetünkhöz viszonyítva Dél felől (később bebizonyosodott: a Citadelláról) hangzott az ágyú-össztűz sokáig tartó, meg-megismétlődő, dobhártya-szaggató döreje. Ez a tüzérségi előkészítés vészjósló jövőt jelzett! Szervezetten, mindkét járdarészen a létszámot elosztva és egymást fedezve, gyorsított menetben vonultunk vissza, közben az utcakereszteződésekben megállva figyeltünk az esetleges ellenséges csapatmozgásra és a váratlan orvtámadás veszélyére, felkészülve annak elhárítására. Más rendkívüli esemény nem volt. Csakhamar visszaérkeztünk a harcálláspontunkra jelentéstételre és várva az új helyzet követelte parancsokat.
          A rádióhírre épített helyzetismertetés a következő volt: Időközben elhangzott Nagy Imre kétségbeesett szózata-felhívása és a nyugati nagyhatalmakhoz, valamint az ENSZ-hez intézett SOS-jelzése Magyarország megmentéséért - eredménytelenül! Ugyanakkor felszólította a fegyveres szolgálatot teljesítő parancsnokokat és katonákat, hogy a kilátástalan küzdelem esetén vonuljanak vissza laktanyáikba! Nem sokkal ezután jelentkezett az új Kossuth adó is, és bejelentette, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Kádár Jánossal, az élen, aki behívta a szovjet fegyveres erőket, hogy az országot megszabadítsák az "ellenforradalmi bandáktól"!
          Mindezt az iskolaparancsnok közölte velünk így az eligazítás során. Utólag kiderült: a hír továbbadásában - talán pánikkeltés és felelősségelhárítás céljából - szándékos ellentmondás és torzítás is volt!
          7 óra körül ismét járőrszolgálatra vezényeltek bennünket, hogy a Szentendrei út felőli esetleges szovjet csapatmozgásokat figyeljük, és azt a mögöttünk kialakításra került hírlánccal a lehető leggyorsabban jelezzük. Indulás előtt még láttuk, hogy az iskolaparancsnok több egyenruhás fegyveres (köztük oroszul is beszélő, idegen, az ideig ismeretlen személyek) társaságában gépkocsikat sürgetett és indulni készült, de előtte még parancsokat osztogatott. Hogy miket, azt csak visszaérkezésünkkor tudtuk és értettük meg.
          Nem sokkal 9 óra előtt, amikor a Matróz utca végén a Szentendrei út sarkához értünk, jobbról egy szovjet T 54-es harckocsi "araszolt" az úttest közepén és mindkét járdán öt-öt szovjet géppisztolyos katona lopakodott előre a falhoz lapulva.
          Kerülni akartuk a veszélyes összetűzést, ezért útirányt változtattunk. A Búvár, a Harrer Pál és a Kert utcákon át rejtőzve-fedezve visszavonultunk, de a Vöröskereszt út felől is szovjet katonákat láttunk közeledni. A két tűz közé jutást, illetve az elfogatást megelőzendő - az első csoport pedig már-már a nyomunkban volt - behúzódtunk a legközelebbi, a Kő utcába. Sajnos később derült ki, hogy zsákutca, a vége mintegy két méter magas téglafallal végződött, mögötte üres telekkel.
          Ekkor váratlan fordulat következett be. A Vöröskereszt út felől orosz kiabálás hallatszott, és a harckocsi felgyorsítva tovagördült, a mi zsákutcánkat kihagyta. Ha oda befordul - szinte összetiport volna bennünket! Ám a szovjet katonák egyike bejött ebbe a zsákutcába, amikor mi még a feléig sem jutottunk el. Tekintettel arra, hogy csak nekem volt golyószóróm, a kellő biztosítás érdekében én maradtam leghátul, így a "Szerjóská"-hoz legközelebb. Bár egy kapu beszögelésébe húzódtam, teljes védelmi fedezéket az sem nyújtott nekem. Tűzparancsot még nem kaptam, öntevékenyen pedig nem akartam lőni, s ezáltal egyetlen ellenséges katona miatt fölfedni hollétünket. Ugyanakkor a túloldalon két bajai tüzér vigyázatlanul szökellt hátra, az orosz katona ezt észrevéve kézigránátot dobott utánuk, de célt tévesztett. A gránát a másik járdaszegélynél megpattanva felém vágódott és nekem gyorsan kellett cselekednem mindannyiunk érdekében, mert közben két másik ellenséges katona is bejött az utcába. Két rövid sorozattal harcképtelenné tettem a támadót, társai megtorpantak, én pedig gyorsan visszaindultam a fal mellett. Alig tettem meg néhány futólépést, talán tíz méternyire tőlem erős fény villant, melyet éles csattanás követett - bal lábamon erőteljes szúrást éreztem, de tovább tudtam rohanni. Ekkor Katzler Antal növendék szakaszvezető, rajparancsnok kiadta a parancsot a tüzelésre és a szervezett visszavonulásra a téglafalig. Én golyószóróval és egy bajai tüzérhonvéd "szerzett", angol gyártmányú "Thompson" géppisztolyával biztosítottuk a falon való átjutást a két sarokrészen. Két hatalmas termetű növendék volt a felhúzó, mint a cirkuszi trapézon a fogó, segítették át a járőrtársakat, és a már átjutottak is - biztosítással - segítettek még a fal előtt maradottaknak, így végül nekünk is. A gyors akció zavarba hozta a támadókat, nem számítottak ilyen hatékony védekezésre és leleményes visszavonulásra.
          Időközben a fal túloldalán lévő bajtársak közül először nyolc fő, majd mind átjutott, s együttesen felvettük a tűzharcot a csatazajra visszatért - immár csak kilenc fős - szovjet géppisztolyos rajjal. Mi ekkor már előnyösebb helyzetben voltunk, mert a falon túl birtokolt terület alkalmi szeméttelepként jócskán fel volt töltve, s így álló testhelyzetben és a fal védelmében megfelelő tüzelőállást tudtunk rajvonalban elfoglalni. Sorozatlövő fegyvereinkkel a fal két végén helyezkedtünk el, én és az egyik bajai tüzér. Ennek megfelelően kereszttűz leadása is lehetővé vált rövid sorozatokkal. Rövidesen heves-makacs tűzpárbaj alakult ki közöttünk és az orvtámadó "ruszkik" között. Ennek eredményeként csakhamar hat géppisztolyos ellenség fegyvere némult el, a maradék három szovjet harcos pedig visszavonult a zsákutcából.
          Ezután az először átjutott két növendék gyorsan megmutatta a laktanyába visszavezető utat. A fal mellett felhalmozott több kupac papírt meggyújtották, így a fellobbanó láng és szétáramló füst leple alatt biztonságosabban vonulhattunk vissza. A bajai tüzérek nem tartottak velünk, Pest felé vették útjukat.
          A fegyveres összecsapás viszonylag gyorsan és részünkről emberi veszteség nélkül zajlott le. Amikor a laktanya kapujába értünk, megdöbbentünk a látványtól, és megértettük, miért sietett olyan zaklatottan az iskolaparancsnokunk. Az épületre két hatalmas lepedő volt kitűzve fehér zászló gyanánt, a megadás jeléül, az ő parancsára. Előzőleg, még a szovjet támadás előtt az éjszakai pihenőben lévőktől a legtöbb fegyvert és lőszert elszedette és magukra hagyta őket. Csak Zakócs János lövész őrnagy vezényletével tudott a többi bajtárs tehergépkocsikkal visszavonulni. Ő részünkre pedig (mert minket visszavárt!) hátrahagyott egy tehergépkocsit vezetővel és egy felcserrel. Bizony jól tette, mert az egészségügyis ellátta a sebesült lábamat. Egy kisebb szilánk ütötte át a csizmaszáramat, s nem jutott mélyebbre, csipesszel ki tudta venni. Útravalóul ellátott sebkötöző csomaggal és ultraszeptil porral, s lelkemre kötötte, ha lehet, titkoljam el, nehogy később, főleg a szovjetek részéről súlyos felelősségrevonást kelljen elszenvednem. Ezzel elbúcsúzott. Budapesti lévén megpróbált hazajutni, hogy sikerült-e neki, soha nem tudtam meg. Közben a bajtársak élelem után néztek, nekem pedig találtak egy pár sértetlen, de nagyobb számú csizmát, a kötés miatt végül jó is lett, így külső áruló jel nem volt látható rajtam. Minderre rendelkezésre állt egy kis idő, mert a csatazaj, vagy ellenséges harci járművek motorzúgása nem volt hallható. Ezután mi is gépkocsira szálltunk, és vezetőjével megpróbáltunk a gyűrűből kitörni. Fegyverünk és lőszerünk alig maradt. Nekem például a golyószóróm már hasznavehetetlen volt, ahogy találtam ebben a laktanyában, úgy ott is hagytam, csak az eredeti 48 mintájú hadi puska maradt hat darab könnyű gyalogsági lőszerrel, öt darab a tárban és egy a csőben biztosítva. A kapu közelében hatodmagammal jobbról és balról három-három fővel fedeztük a gépkocsi és a rajta lévők kijutását. Szükség is volt az elővigyázatosságra, mert időközben két géppisztolyos szovjet katona ért a laktanya közelébe, és rövid ideig tartó tűzharcra került sor. Maradék lőszerünkkel az egyiket ártalmatlanná tettük, a másikat megfutamítottuk.
          További szovjet fegyveresek csak jobbról, a Folyamőr utca felől, nagyobb távolságról voltak láthatók. Ezt követően mi is gyorsan felugrottunk a szállító járműre, és a gépkocsivezető az ellenkező irányban igyekezett velünk kijutni a szovjet gyűrűből. Ellenséges mozgás és fenyegető csatazaj csak a Korvin Ottó tér, illetve a Vörösvári út felől nem volt tapasztalható ekkor. Arrafelé vettük utunkat, egyre gyorsabb tempóban és a jó szerencsére bíztuk magunkat.
          A gépkocsivezető nemcsak segítőkész és gyakorlott sofőr volt, hanem ismerte is a városrészt, és sikerült neki a budai hegyeken át kivinni bennünket a vörös pokolból. Mi csak az előőrsökkel találhattuk szembe magunkat mindegyik összecsapáskor, mert később, jó félóra múlva már harckocsik dübörgése volt hallható a Duna felől, de akkor már egyre jobban távolodtunk tőle és a közvetlen veszélytől. A déli harangszó zúgása helyett az ágyúk dörgése kísérte utunkat. Miután túljutottunk az emelkedőn, már a budai hegyek védőleg bújtattak, rejtettek minket az ellenség elől.
          A Vörösvári útra való ráhajtás előtt a Tavasz utca végéről a vízpart felé még egyszer, utoljára visszanéztem a tehergépkocsiról, és láttam a nagy folyamot, láttam, amint a Duna ködbe vész. Somogyváry Gyula ("Gyula deák") jutott eszembe, aki egyik könyve címlapjára írta: "A Rajna ködbe vész." Időben és térben eltérően, talán ugyanazt a fájdalmat érezhette ő is, mint én a szívemben és a könnyebben sebesült lábamban. De milyen kicsiség volt az enyém ahhoz a fájdalomhoz képest, amelyet a nemzet érzett akkor!

          Napokkal előbb leesett az első hó. A fehér lepelbe burkolózott budai hegyeken át gördült velünk a Csepel teherautó. Emlékeztetőül: a télies hidegben még mindig ugyanaz a nyári alsó és az agyonmosott, ernyedt "gimnasztyorka" ("fehér fagylaltos ruhá"-nak csúfolt) nyári zubbony volt vékony köpenyünk alatt, amellyel útba indítottak bennünket a riadó alkalmával. Dideregve bújtunk össze, és a kimerültségtől el-elbóbiskoltunk, majd felriadtunk, amíg a sok-sok kerülő után éjfél tájban megállt a gépjármű. Meggémberedett tagjainkkal bizony nehézkesen szálltunk le a gépkocsiról. Egy elemlámpás, idős falusi férfi lépett hozzánk az istállóból, ahol a kiszüremlő halvány fény csalogatására a kocsi vezetője megállt.
          Az illető közölte velünk, hogy ő a közös gazdaság éjjeliőre, és hogy Kocs községben vagyunk, Tatától már nem messze. Amikor - viszonzásul - tőlünk megtudta, hogy "Dózsások" vagyunk, és egykor díszelgő hadunk rongyos maradéka honnét jött, álmélkodva-meghatódva és hálát adva egyszerre, a következőket mondta: "Istenem, legalább ezek a növendékek élve visszajöttek!" Ezután beszólt az istállóba, az ott ellenőrző állattenyésztési brigádvezetőnek, aki futva jött hozzánk, és többünket, kit hogyan ért: karonfogva vitt az istállóba, menedékhelyre. Közben az éjjeliőr a gépkocsit a fedett szín alá állíttatta. A brigádvezető barátságáról és segítségéről biztosított bennünket, majd kerékpárra ült, és csakhamar kenyeret, szalonnát és bort hozott, amit hálálkodás közben, farkasétvággyal fogyasztottunk el. A végén töltött a borból, megmenekülésünkre emelte poharát, és könnyezve tette hozzá: "Talán egyszer a Boldogság Madarára, az igazi szabadságra is mondhatok pohárköszöntőt"! Nem tudom megérte-e a mai korszakot, a pohárköszöntők alkalmával mindig Rá gondolok - megérdemli, mert hazaszerető, testvéri magyar volt. Étkezés után álom jött a szemünkre, de félóránként másodmagunkkal felváltva vigyáztunk egymásra az éjjeliőrrel együtt. Míg aludtunk, a barmok melegítettek bennünket, mint egykor Betlehemben a Názáreti Kisdedet!
          Kora hajnalban, fél öt óra körül felébresztett bennünket az éjjeliőr és a brigádvezető. Bölcs tanáccsal láttak el minket, melynek akkor és később is örültünk, mert hasznát vettük. Tudtunkra adták, hogy a városba még csak bejuthatunk a Fő térig, de az iskolánkba már nem valószínű, mert azt szovjet harckocsizók szállták meg. Nagy gyűjtő fogolytábort alakítottak ki már tegnap, és az elfogott "ellenforradalmárok"-at ott vallatják, hallgatják ki a magyar "smasszer" növendékekkel együttműködve. Már a falu tanítóját is "begyűjtötték" oda. A Fő téren már több napja és tegnap is három-négy magyar személyzetű felvételező tehergépkocsi szokott időzni, azokra próbáljunk meg felkérezkedni és úgy bejutni a laktanyába, mert ha akció közben fognak el bennünket, akkor nagy bajba kerülhetünk. Szerencsénk volt: a Fő térre feltartóztatás nélkül eljutottunk, az utolsó gépjárműnél egy gépkocsizó növendék várakozott, aki közreműködött abban, hogy másik két társa is vállalja - a kocsikon elosztva - a laktanya területére való bejuttatásunkat. Formaiságból vagy megszokásból el is hangzott a vezényszó: "Dobozokat, kenyeresládákat fogj és rakd fel!" Végre is hajtottuk a parancsot, hisz ettől függött most minden. Be is jutottunk a kapun, az egyik őr felhágott a mi kocsink hátuljára. Ekkor még időben szólt nekem a sofőrünk, s mutatta a mellettem lévő kis csomagot, hogy azt adjam az őrnek, és nem fog kíváncsiskodni.
          Gyorsan kapcsoltam, kezemben a kis dobozzal az őrhöz szóltam: "Szoldat! Zvozij bagázs!" Magyarul: Katona! Fogd a csomagot! Ő nagy boldogan átvette, leugrott a járműről és mi bekanyarodtunk balra a raktárak felé. Ezt megúsztuk - mondtuk egymásnak megkönnyebbülve. A teherautók meglepetésünkre nem a raktárhoz, hanem a mi egykori körletünkhöz vittek bennünket, amit akkor nem őriztek a szovjetek. Gyorsan leugráltunk a kocsikról, és köpenyben, maradék fegyverünkkel, lőszer nélkül bementünk a folyosóra. A zajra felfigyeltek az ott tartózkodók: egy lövész tiszt, egy továbbszolgáló szolgálatvezető-raktáros és egy ellátó részleghez tartozó sorkatona. Amikor a tiszt felismert bennünket, sorakozót rendelt el és durván ránk förmedt, hogy mertük ide betenni a lábunkat, főleg fegyverrel, itt a szovjet Vörös Hadsereg egy páncélos ezredese parancsol, és neki jelenteni fogja az eseményt, de előbb dobjuk a fegyvereket a kerítés közelében lévő - hévforrás táplálta - Fényes tóba. Mi ezt nem teljesítettük, hanem a puskákat raktárra adtuk, a szolgálatvezető-raktáros szabályszerűen át is vette tőlünk. A sort én kezdtem meg: IN 3305, cső üres! Ezzel búcsút mondtam az egykori "győztes" fegyvernek! Erre a tiszt bedühödött, és valóban értesítette a szovjet parancsnokságot, ahonnét alig tíz perc várakozás után át is jöttek: maga a parancsnok, egy termetes mongol ezredes, több tiszt és két raj géppisztolyos, ők a folyosó két végét lezárták, biztosították. Az ezredes végigmért bennünket, fegyverünk már nem volt, de fennakadt a szeme a köpenyünkön maradt piros-fehér-zöld nemzetőr karszalagon és erre vadul nekünk esett. Saját kezűleg, egyenként kezdte letépni rólunk a szalagot. Én a sor végén voltam, nem vártam meg a megalázó aktust, magam vettem le és össze akartam hajtani, de ő előbb ért oda és a dühtől tajtékozva tépte ki a kezemből. Jól beszélt magyarul, tolmácsra nem volt szüksége. Öblös hangján kijelentette: "Ezek a növendékek mostantól foglyok! Derékszíjat le! Kihallgatásukat, vallatásukat megkezdeni! Naponta jelentést kérek!"
          A folyosó mindkét végén 4-4 géppisztolyos szovjet katona maradt a körletben, és valóban, a szovjet és a magyar tiszt megkezdte az egyenkénti kihallgatásunkat. A várakozókat fal felé fordították, egymással tilos volt beszélni. Arra voltak kíváncsiak, hogy lőttünk-e agyon szovjet katonákat. Erőszakot nem alkalmaztak, de fenyegetéssel, fondorlattal igyekeztek ránk nézve terhelő vallomást kicsikarni belőlünk. Hetedmagammal: Bata, "Fuksz", Katzler, Bognár, Szabó és Zsizsik növendéktársaimmal voltam ott. Mellünknek szegezték a géppisztolyt, külön nyomatékkal ismételten vallattak minket, hogy öltünk-e meg szovjet harcosokat? Amikor ez eredménytelen volt, egymással szembesítésekre is sor került, sejtetve, hogy külön-külön már mondtunk valamit, de egyikünk sem vallott a többiek ellen. Olyannyira nagy volt a megfélemlítés, hogy közülünk később, a legelső adandó alkalommal Bognár, Szabó és Zsizsik növendékek külföldre szöktek! A kihallgatás 1956. november 5-től november 12-ig tartott. Ekkor újra felsorakoztattak bennünket, és ismét átjött a körletünkbe a szovjet páncélos ezredes, és a "fogságot" feloldotta. Derékszíjunkat még ekkor sem kaptuk vissza, és szovjet fegyveres katonai felügyelet mellett, csak körletmunkát végezhettünk, illetve raktárban dolgoztunk. Másnap újra összehívtak bennünket, és tudtunkra adták, ha még tisztek akarunk lenni, sok mindent kell jóvá tennünk és bizonyítanunk. Erőszakosan agitáltak: álljunk be a karhatalomhoz, vagy működjünk együtt a szovjet alakulatokkal az "ellenforradalmárok" felgöngyölítésében. Három napra szabadságot kaptunk, hogy szüleink is láthassanak bennünket, és ez idő alatt gondolkodjunk az "ajánlat"-on. Visszatérve végleges és "igen" választ várnak!
          Megjegyzem, a fogság és a vallatás idején mindvégig kizárólag a körletben voltunk fegyveres őrzés mellett, másokkal semmiféle módon nem érintkezhettünk, a külvilággal minden kapcsolatunk megszűnt! Naponta egy tál ételt ("lötty" levest), egy dirib-darab sötét színű, keserű ízű kenyérfélét kaptunk ütött-kopott alumíniumedényben.
          Zubbonyzsebemben a "szabadságos" levelemmel és vegyes érzelmekkel a szívemben indultam hazafelé. Nagy kerülővel vitt a vonat - a megszabott útvonalnak megfelelően - először Sopronba, majd hosszabb várakozás után onnét Szombathelyre. A sors furcsa fintora, hogy éppen a "Leghűségesebb Város"-ban kaptam az ottani főiskolásoktól ajánlatot a "disszidálás"-ra, mondván, ez a biztos menekülés. Ők mentek, én maradtam. A szívem ide kötött, mert ez a hazám a nagy bajban is!
          Szüleim nagy örömmel fogadtak, és elmondták, hogy a Rádió körüli harcosok névsorát hallgatva a közölt címen dr. Molnár Zoltán orvos (Kossuth L. u., sarokház) előzőleg felkereste őket az örömhírrel, hogy élek. Mindennap visszavártak. Édesanyám csak annyit mondott: "Nem akarlak elveszíteni, jobb lenne, ha itthon maradnál közöttünk és tovább dolgoznál, ha kapsz munkát." (Úgy látszik, az anyai szív már előre megérzett valamit a szomorú jövőből.)
          Édesapám - katonaember volt - lelkiismeretemre bízta a döntést, de kimondatlanul is tudtuk, mi lesz az! Most azonban fontosabbnak tartotta sebem mielőbbi ellátását. Felkereste régebbi ismerősét, dr. Hutás Imre röntgenszakorvost, főorvost, aki dr. Németh Gyula sebész főorvoshoz vitt és pártfogásába ajánlott. Ő a bevonulásom előtt vakbélműtétet végzett rajtam, már ismertük egymást. Megértett, az erősen gyulladt sebesülésemet feltárta, kitisztította, ollóval simábbra körbenyírta és lápisszal kiégette. Mondván: "Ezzel az eljárással simább felülettel, szépen fog gyógyulni és nem lesz feltűnő!"
          Alibi gyanánt mindkét talpamon a csizmafeltörés helyét is feltárta, hogy lehetőleg ezeket mutassam. Négy heti szombathelyi kórházi ápolás után elbocsájtott. (A műtétben a ma is élő dr. Birosz Béla sebész főorvos is részt vett. 2000. március 17-én írásban tanúsította a sebesülésemet és annak kórházi ellátását.)
          A kórteremben egymás mellett feküdtem egy szombathelyi barátommal, Katavics Károly tüzér őrvezetővel, akivel 1949-ben részt vettünk a budapesti VIT-en, és együtt énekeltünk a Rádióban. A vérvizsgálatom laboratóriumi munkálataiban segédkezett egykori iskolatársam, Farsang György, aki akkor a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója volt, és az 1956. október 23-i tüntetésen való részvétele miatt várható megtorlás elől menekülve itt húzta meg magát, és dolgozott. Ők örömmel fogadtak, és tudtak a sebesülésemről.
          A talpamon a csizmafeltörés helye nyomtalanul gyógyult, teljesen eltűnt. A könnyebb sebesülésem nyoma a bal alsó lábszáram külső részén, középtájt, kb. két centiméter átmérőjű halvány heggel még ma is látható.
          Amikor visszatértem a tiszti iskolára és jelentkeztem, a kapu ügyeletes tisztje azonnal a parancsnokságra vitt. Ott egyenesen nekem szegezték a kérdést: vállalom-e a karhatalomban való részvételt, és együttműködöm-e a szovjet fegyveres erőkkel, vagy nem? Tisztté avatásom ettől függ!
          A válaszom ugyanilyen határozott és tömör volt. Bár tartottam a súlyosabb megtorlástól, mégis kimondtam: én tisztképző főiskolára jelentkeztem és nem fejvadásznak! Erre nem tettem esküt és nem is fogok! Ilyen áron nem akarok tiszt lenni!
          Nem is lettem! Azonnal áthelyeztek az ellátókhoz, mely akkor büntetőszázad volt!

          Tompa Mihály szavai - "Mint oldott kéve, széthull nemzetünk" - döbbentettek rá, hogy 1956. november 4-ével ez az ígéretes évfolyam ugyanúgy hullott szét. Ez több évre visszavetette a magyar fegyvernemi tisztképzést. Mi valamennyien érettségizettek voltunk, különböző szakképesítésekkel, egy-két éves gyakorlattal, és bizonyos tapasztalattal is rendelkeztünk. Gyakran emlegettek minket "új karpaszományosok"-ként.
          Az események után velünk és hozzátartozóinkkal hivatalosan semmit nem közöltek, így nem tudtuk, hogy kivel, hol és mi történt.
          Akkor ott, Tatán mi, életben maradottak, a hazánkat el nem hagyók és a karhatalomhoz nem állók (az eredeti 90 főből 15-en!) megfogadtuk, hogy biztonsági okokból nem keressük egymást a polgári életben. Ha összehoz bennünket a sors, nemcsak megismerjük, hanem segítjük is egymást, ahogy lehetséges. Belső indíttatásból, bajtársi érzésből fakadó többszöri próbálkozásom ellenére csak néhány volt növendéktársammal tudtam kapcsolatba kerülni munkavégzés, vagy hivatali ügyintézés ürügyén, nagyon rövid időre. Egyértelműen azt tapasztaltam, hogy valamennyien "bezárkóztak, visszahúzódtak", és nem szívesen beszéltek az ötvenhatos eseményekről: meg voltak félemlítve!
          A legutóbbi információk alapján szomorúan kell tudomásul vennem, hogy a külföldre menekültek közül senki nem jött haza, az itthon maradottak többsége elhalálozott, kisebb része nem található meg. Ezek után szinte "egyedül maradtam a bujdosók közül". Ezért különösen fontosnak tekintettem, hogy méltón és hitelesen emlékezzem meg tiszti iskolánk 1956-os szerepéről.
          Az alábbiakban a könnyebb áttekintés érdekében néhány kategória szerint veszem számba előbb növendéktársaimat, utóbb pedig a tiszteket.

1. Vén József növ. őrm. (Bp.) 1956. október 26-án éjjel, a Rákóczi út és a Szentkirályi utca kereszteződésében utánpótlás szállítása közben esett el. Édesapjával én tudattam egyetlen fia halálhírét, mert akkor Tatán a parancsnokság annak közlését tőle megtagadta!

1. Kukucska Péter növ. (Bp.) Az 1956. október 24-i megérkezés után, a Magyar Rádiónál, illetve a Kálvin tér és az Üllői út csatlakozásánál érték a találatok tűzharc közben.

2. Donát Ármin, a szerző. Előző nevén: Dukán Árpád növ. (Szombathely), 1956. november 4-én, a Kő utcában, a szovjet-orosz gyűrűből való kitöréskor sebesült meg tűzharcban.

          Zsizsik Vilmos növendéktársam emigrációs utóéletéről fontosnak tartom leírni a következőket: Zsizsik Miklós 56-os bajtársam, aki 1956. november 4-én Szombathelyen, a MÁV-nál nemzetőrként szolgálatot teljesített, és a szovjet fegyveres támadás során súlyosan megsebesült, az alábbiakat mondta el nekem unokaöccséről, a nevezett növendéktársamról:
          "Vilmos 1956. november 4-e után valóban külföldre ment. Először Ausztriába került egy római katolikus paphoz, akinél rövid ideig rendszeresen kántorizált a templomban. A tisztelendő rövidesen eljuttatta Vilmost Nyugat-Németországba, ahol filozófiai és történelmi tanulmányokat folytatott, egyetemet végzett, diplomát szerzett, miközben a német nyelvet is tökéletesen elsajátította. Végül a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa lett. A magyar 56-os eseményekről a rádióban és számos világvárosban, így Bonnban, Párizsban, Madridban, Londonban és New Yorkban is tartott előadást, élménybeszámolót. Az 1960-as évek második felében Münchenben egy október 23-i ünnepi megemlékezést követő fogadáson belekortyolt a poharába, majd arca eltorzult, megmerevedett és felesége karjaiba, onnan pedig a parkettra zuhant: azonnal meghalt. A tragikus esetről a szülei nem kaptak hivatalos értesítést, arról kerülő utakon szereztek tudomást. Ugyanakkor a bánatos szülőket nem engedték ki Magyarországról a később megrendezett temetésre. Körülbelül egy évtized múltával az özvegy adott szűkszavú tájékoztatást arról, hogy Vilmost valószínűleg ellenséges erők megmérgezhették."
          Eltűnődve Vilmos tragikus sorsán és a nyugati rádiónál folytatott munkásságán: összefüggést vélek felfedezni közte és a velem szemben a 60-as években koholt vád-jellegű provokáció között, miszerint én is a Szabad Európa Rádiónak gyűjtöttem adatokat. Valójában ennek semmi alapja nem volt!

Apjával együtt végrehajtott sikertelen határátlépés kísérlete közben elfogták. Elrettentő példaként először Tatára hozták őket, és előttünk jelentették be a "rendkívüli esemény"-t. Ezután hadbíróság ítélkezett felettük: egy-egy év szigorú börtönbüntetést kaptak, melyet "gyorsított eljárás" után azonnal közöltek velünk.

Cselekedeteit és magatartását az egyes fejezetrészekben már ismertettem. Tisztelettel és hálával gondolok rá! A személyét jellemző katonás, bajtársias és mindenek előtt hazafias magatartása töretlen volt, amit Hegedüs Endre 56-os bajtársam is megerősített, aki korábban, 1950-ben a Pécsi "Dózsa" Lövész Tiszti Iskolán Zakócs János őrnagy századírnoka volt. A Pécsett élő dr. Aszódi Pál nyugalmazott ezredestől, egykori katonai ügyésztől megtudtam, hogy Zakócs őrnagyot a forradalom után visszavitték Pécsre, az uránbányába. További sorsa ismeretlen.

Nagy érdeme, hogy bár csak az I. évfolyamon volt a szakaszparancsnokunk, szabadságáról önként utánunk jött Budapestre a Magyar Rádióhoz és környékére. Tisztelettel és hálával gondolok rá.

3. Magyar László lövész őrnagy. 1956. október 26-án éjjel, a Rákóczi út és a Szentkirályi utca kereszteződésében, utánpótlás szállításakor szenvedett több súlyos sebesülést.

          Egyes növendékek és (főleg politikai) tisztek elfogadhatatlan módon értelmezték "A dolgozó népet szolgálom" jelszót!
          Többen hátat fordítottak az 56-os forradalomnak és szabadságharcnak, és az újonnan megalakított karhatalom szolgálatába állottak a csábító ígéretek alapján remélt, vagy azonnal megkapott, kétes értékű előnyükért (például: egy vagy többezer forint külön zsold, megkülönböztetett ruházat, kitüntetés, soron kívüli előléptetés stb.)
          A szabadságharcosok és a nép szemében ezek voltak az úgynevezett "pufajkások" - még találóbban mondva: "Pfuj Kások"!
          Az előnyökért meg is kellett szolgálni! Elsődleges feladatuk volt a besúgás és a fejvadászat. Ők kutatták fel és adták kézre a rejtőző és a harcot folytatni akaró szabadságharcosokat.

          1957. január végén már hivatalosan és gyakorlatilag is az ellátó századnál voltam megalázó feladatok elvégzésére (tiszti, karhatalmi és szovjet körletek WC-jeinek tisztítására) többedmagammal beosztva. Ennek során gyakran vezényeltek néhány "csendes és szorgalmas" volt növendéket, köztük engem is a kultúrház helyiségeinek kitakarítására, ahol előtte tiszti és politikai összejöveteleket tartottak, és nagy "szemétdombot" hagytak maguk után. A hatalmas körgyűrű alakú épület-komplexum belső udvari része mintegy 10-15 méter átmérőjű füves kör, tágas terület volt, szétszórtan kisebb dísznövényekkel betelepítve. Hasonlított a római átrium-házak belső udvarára. Egy alkalommal véletlenül fedeztem fel, hogy itt a "begyűjtött ellenforradalmárok"-at - válogatás nélkül: időset és mozogni alig tudót - fizikailag is bántalmaztak, és lelkileg megaláztak-gyötörtek, hogy megtörjék őket, és rájuk nézve terhelő vallomást csikarjanak ki belőlük. Ebben a kínvallatásban nemcsak szovjetek, karhatalmisták, hanem a magyar Fegyőr és Börtönőr Tiszthelyettes és Tiszti Iskola növendékei is - nagy számban és igyekezettel - részt vettek. Ez szinte élő képzési gyakorlat is lehetett számukra, mert visszataszítóan durvák voltak a kiszolgáltatott, védtelen emberekkel szemben. Nem név, hanem foglalkozás szerint, tegeződve és ordítozva szólították őket, pl.: "te firkász!", "te srejber!", "te tanító!", "te sekrestyés"!
          Az egyes gyakorlatoztatások és fizikai ráhatások "nehézségi fokáról" kellő tájékoztatást adnak a következők:
          A "békaügetés"-nek csak bemelegítő szerepe volt, és a dülöngélőkön először jót nevettek (röhögtek) a fegyőrök. Ezután következett a nehezebbje, a "gólya"- (egy)lábon való megállás. Ezt már kevesen teljesítették. Külön könyörgésre körbefutással meg lehetett váltani, s ha az sem sikerült, akkor következett a háromszori "lehúzás", amelynek során derékszögben meghajlították vagy lefogták a foglyot. Ezt mindig a szenvedő alany társa hajtotta végre, mert a tenyérrel való erőteljes fenéken csapás mindkettőnek okozott testi és lelki fájdalmat egyaránt!
          "Külön szám" volt a fekvőtámasz, melyet ezek a szerencsétlen emberek nem voltak képesek végrehajtani. Ekkor a magyar "smasszerok" besegítettek: szinte a földbe tiporták őket! Némelyik áldozatukkal "talicskázva" végigtúráztatták a teret. Arcuk csupa földes, fűcsomós és véres volt. Ezután támogatva vitték le őket a "gladiátorporond"-ról, ahogyan ők egymás közt mondták az utolsó "jelenetet".
          Érdemes volna felderíteni: vajon ezeket a pribékeket ma már felelősségre vonták-e, vagy szolgálataikért kitüntették-e őket és mernek-e dicsekedni azzal? Vajon gondolnak-e arra, hogy a még élő meggyötörtek és hozzátartozóik hogyan emlékeznek rájuk?
          1957 március hónapban az Ellátó Századot a Tiszti Iskolával felköltöztették Budapestre, az Üllői útra, a korábbi "Kossuth" Tüzér Tiszti Iskola területére. Így kerültem én is oda!
          Útközben megrendítő volt Budapest látképe, amely az 1945-ös romos fővárosunkra emlékeztetett! A gépkocsiról újra elénk tárult az egykori tűzharcaink színhelye, különösen a Rákóczi út, a Bródy Sádor utca a Rádióval, a főbejárat közelében a padlástól a járdáig leszakadt homlokzata, a Kálvin tér a kilőtt templomtoronnyal és az Üllői úti "Maléter" (Kilián) laktanya a harckocsi-ágyúk gránátjaitól agyonlyuggatott falazatával, a sarokrészen szinte a földig lerombolva! A látvány helyenként csak rövid ideig tartott, de fájdalmas emléke még ma is kísért!
          Az új helyünkre az ország különböző részéről (Budapest, Szentendre, Baja, Kalocsa, Szolnok stb.) összegyűjtöttek olyan honvédeket (lefokozottakat is), akiket nem állítottak hadbíróság elé, de retorzióval sújtottak. Nem is titkolták, hogy ez az egység: büntetőszázad!
          Az elhelyezés a telek hátsó részében, egykori műhelyben történt. A szinte földbe süppedt helyiségekbe lépcsőkön kellett lemenni, kicsi ablakai miatt sötét volt. Nappal villanyt nem volt szabad használni, és emiatt több baleset is előfordult a közlekedéskor. Gáli főhadnagy volt a századparancsnok, aki be sem mert jönni a körletbe, hanem bekiabálva szólította ki a katonákat egyenként, vagy az egységet sorakozó alkalmával.
          Véd- és dacszövetséget kötöttünk: mindent vontatottan csináltunk. Kifelé senkivel nem beszéltünk, felfelé csak "igen" vagy "értettem" volt a válasz. Időnyerés céljából viszont sokszor hangzott el: "nem értettem, kérem megismételni", és a bajtársaktól további kérdések sokasága zúdult a parancsnokra, aki végül is megunta a velünk való foglalkozást és magunkra hagyott minket. Persze arra ügyeltünk, hogy bizonyos feladatokat elvégezzünk, az látható is legyen. Mindig volt a kezünkben valamilyen szerszám, vagy a hibás, esetleg eltört helyett újat felvételezni a raktárba mentünk. Akkor a szerszámok gyakran eltörtek!
          A tiszti iskola gyakorló tere az akkor még meglévő Mária Valéria-telep mellett volt, a szemétlerakó előtt. A Valéria-telepen láthatók voltak az eredeti fa barakkok és közöttük kifeszített kötélen száradtak a frissen mosott ruhák. Közelükben földbe vájt kunyhókból kályhacsövek meredeztek ferdén az ég felé, mint védelmi állásban az aknavető-csövek, enyhén rezegve-füstölve, mikor elhagyja a gránát. A gyakorló eszközök kezelése, felállítása után alkalmunk volt félrehúzódni. Két hét elteltével, amikor megtudták, kik vagyunk, néhány guberáló a bizalmába fogadott bennünket: velem együtt "Fuksz" és Katzler honvédot is. Tőlük tudtuk meg, hogy a régi-új proletárok több ide menekült szabadságharcost befogadtak, és segítik a rejtőzőket, akik a "föld alá" kényszerültek!
          Nem sokkal ezután irodák takarítására osztottak be. Ennek során 1957 április végén óriási szerencsém volt. A Fő épületben takarítottam és egy szeméttartóban a papírhulladék között a tiszti iskola parancsnokának címzett bontatlan levelet találtam. Rendbe hoztam magam és bejelentkeztem a parancsnoknál, azonnali személyes kihallgatást kérve. Az ügyeletes tiszt először faggatott, de én kitartottam a kérésem mellett. Rövidesen be is vezetett egy tárgyalóterembe, ahol egyedül tartózkodott az iskola parancsnoka. Miután megadta az engedélyt a jelentésre, előírás szerint elkezdtem: Köteles vezérőrnagy elvtárs, Dukán Árpád honvéd jelentem... Itt félbeszakított, mondván: "Ön Dózsás növendék volt, én tűztem mellére 1956. április 4-én a Díszszemle-jelvényt"! Igen, volt a válaszom. Újra megszólalt: "Mondja kötetlenül, amit jelenteni akar számomra". Erre átnyújtottam részére a sértetlen levelet, közölve, hogy a szemétkosárban találtam, és kötelességemnek tartottam az átadását. Ő átvette, majd felbontotta a levelet és elolvasta. Rövid szöveg lehetett, hamar a végére ért, majd felém fordult és megkérdezte: "Volt hadbíróság előtt?" - Nem voltam, válaszoltam. Erre ő csak annyit mondott: "Mostantól fogva a küldöncöm, itt a szobám mellett lesz elhelyezve, máris készültségben van, a többiről személyesen intézkedem". Ezzel a megpróbáltatás egy szerencsés eset, kötelességteljesítés és humánus parancsnoki eljárás eredményeként véget ért. Hálás vagyok érte, mert 1956. november 4-e óta most először hozott össze a katonasors olyan elöljáróval, parancsnokkal, aki ember tudott lenni az embertelenségben. Később is megértő volt velem szemben, amikor a már "megbízhatóbbá vált" honvédok közül határőrizeti szolgálatra válogattak személyeket. Kértem tőle, tegye lehetővé a szüleimhez való közelebbi áthelyezésemet, hogy idős korukra tekintettel meglátogathassanak, ha már így alakultak a dolgok. Kérésemet teljesítette. Ennek megfelelően kerültem 1957. május hónapban a Határőrség Nagykanizsai Kerületéhez kéthetes átképzésre, és onnét Vas megyébe, Magyarszombatfára határőrizeti szolgálatra. Itt egyedül voltam leszereltetett tiszti iskolás. Egykori növendéktársaimmal a katonai szolgálati kapcsolat végleg megszakadt!
          Itt találkoztam más fegyvernemtől, például a szolnoki légierőtől áthelyezett (Szukics, Szekér és Molnár nevezetű) honvédokkal, akik szintén 56-os szereplésük miatt kerültek ide a "gondos válogatás" után. Úgy látszik, hogy a fegyveres erőknél is eredményesen alkalmazták 56 megtorlásaként a szétszóratás módszerét. Ennek az eljárásnak tapasztalatom szerint előnye is volt, mert a különböző helyekről összetalálkozott katonák és emberek eszmecseréjéből többet és valósabbat lehetett megtudni, mint az "ellenforradalom rémtetteiről" hivatalosan kiadott közleményekből.
          A határőrizeti szolgálat a magyarszombatfai őrsön viszonylag rövid ideig, három hónapig tartott. Ennek során "kamatoztattam" a tiszti iskolán tanultakat és a fegyveres harc alkalmával szerzett tapasztalatokat. Mint megfigyelő, terepkutató, nyomkereső, nyomolvasó és célpontbelövő-megjelölő kiváló minősítést kaptam. Több elfogásban működtem közre, melyek alkalmával el tudtuk kerülni a fegyverhasználatot. Leszerelésemkor a Nagykanizsai Kerületnél "Kiváló Határőr" jelvénnyel búcsúztattak. Az őrsön együtt szolgáltam Szakács Imre szombathelyi kiváló ökölvívóval, mint sorköteles határőrrel. Őt még az egykori "Vitézi Házak"-ból ismertem, és jó barátok maradtunk mindvégig. Most, 43 év múlva felkerestem, és tudatta velem, hogy Szukics (Ernő) határőrt hadbíróság elé állították leszerelése előtt.
          1957. augusztus hónapban örömmel utaztam haza. Nem sejtettem, hogy munkanélküli lehetek!
          Másnap munkába akartam állni, de sem a régi, sem más (vagy 30 felkeresett) munkahelyen nem alkalmaztak, amikor a feltett kérdésekre meg kellett válaszolnom: igen, voltam katona, az 56-os eseményekkel kapcsolatban leszerelt tiszti iskolás vagyok. Utolsó lehetőségként egy frissen megjelent újsághirdetés nyomán elmentem a Vas Megyei Húsipari Vállalathoz. Ott Kelemen László igazgató tájékoztatott, hogy csak egy éves húsipari műszaki tanuló képzésre tud felvenni, ez idő alatt fizetés nincs, csak csekély "ipari tanulói díj". Majd hozzátette: eredményes vizsga esetén - figyelembe véve eddigi képesítésemet és gyakorlatomat - megfelelő beosztást és díjazást biztosít számomra akár húsipari, akár számviteli területen. Szavaiból segítő szándék érződött, ezért ajánlatát elfogadtam. Ő volt a második ember, aki segített rajtam a "megpróbáltatás" idején és viszonzásul ő sem csalódott bennem!
          Meghurcoltatásom a kedvezően alakult rövid időszak után tovább folytatódott más munkaterületen. A termelőszövetkezetek 1960. évi Vas megyei újjászervezése kapcsán "népgazdasági érdekből" áthelyeztek a szombathelyi Járási Tanács V. B. Mezőgazdasági Osztályára revizori beosztásba mint speciális szakembert. Még a tiszti iskolás korszak előtt "Vas megye legjobb termelőszövetkezeti könyvelője" címet értem el, és a Földművelésügyi Minisztérium részére "külső bedolgozó"-ként részt vettem a termelőszövetkezeti könyvelés továbbfejlesztésében. Ennek ellenére mint pártonkívüli és 56-os csak a besorolás szerinti alsó határnak megfelelő havi díjazást kaptam. Ugyanakkor más "káderok" (90%-uk párttag) részére a legmagasabb fizetésen túl jelentős állami támogatást, külön pótlékot és szolgálati lakást is biztosítottak. Ráadásul ők egyetemi és főiskolai tanulmányokat is folytathattak, amit tőlem megtagadtak. A "káderok" diplomamunkáinak elkészítésében - külön díjazás nélkül - részt kellett vennem. Ez számomra megalázó, igazságtalan bánásmód és valóságos kommunista elnyomás, kizsákmányolás volt! Az egymást követő-váltó osztályvezetők és őket "kiszolgáló" munkatársak nagy része sértő és provokatív módon rótták fel nekem 56-os múltamat, amelyet rendkívüli lelkierővel kellett elviselnem, túlélnem. Később: 1965-től 1967-ig többször gyanúsítottak azzal, hogy a munkámhoz elengedhetetlenül szükséges adatgyűjtésemet a Szabad Európa Rádió számára végzem.

          Ezzel összefüggésben egy volt ÁVH-s százados munkatársam politikai tanácsadói beosztásban fenyegetően lépett fel velem szemben, mondván: "Ebből baj lesz"! Kénytelen voltam elmenni az ügyészségre és tanácsot kérni, mitévő legyek. A kapott tanácsnak megfelelő visszautasításomat, védekezésemet ellenem fordították, és azzal zárták le az ügyet, hogy 1967-ben utcára tettek. Másodszor is munkanélkülivé váltam!
          Az üggyel kapcsolatban édesapámat és a közelebbi rokonságomat is meghurcolták, azért szinte mentőövként névváltoztatás engedélyezését kérelmeztem 1965-ben. Így lett az eredeti Dukán Árpád helyett Donát Ármin a nevem.
          A sors különös alakulása, hogy másodízben is Kelemen László, a Vas Megyei Húsipari Vállalat igazgatója adott munkát 1967-ben. Ő biztosította számomra a lehetőséget az előmenetelre, melyért hálás vagyok. Később, amikor már más volt az igazgató, az üzemi párttitkár gyakran a szememre vetette 56-os múltamat, miként azt Gyimesi József húsiparos szaktársammal és barátommal is tette.
          Mindebből egyértelműen látható, hogy nagyon sok sorstársammal együtt én is megjártam a magyar Golgota egyes stációit!
          Elárultak, elfogtak, megaláztak, keresztet raktak rám, mely alatt összerogytam, de Isten segítségével felálltam. Megvásárolni és végérvényesen összetörni nem tudtak, maradt még tartásom.
          Amíg sokan szenvedtek és háttérbe szorultak velem együtt, addig több áruló megúszta a felelősségrevonást, sőt előnyöket élvezett érdemtelenül.

Emlékeimet leírtam. A leírt tények tudományos elemzése már nem az én feladatom, de abban erősen reménykedem, hogy a forradalom oldalán fegyverrel harcoló magyar tisztek, tiszti iskolás növendékek és sorkatonák szerepéről a jövőben az eddiginél sokkal inkább tudomást vesz a történettudomány. (Van olyan "rangos" kiadvány, amely egyáltalán meg sem említi a magyar honvédek forradalmi harcait. Így például a középiskolások számára kiadott, "Az 1956-os magyar forradalom" című történelmi olvasókönyv, amelyet Litván György szerkesztett, "Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete" szerzői munkaközössége állított össze, és a Tankönyvkiadó jelentetett meg 1991-ben. Ebben a könyvben van más is, ami nem egyezik a személyes tapasztalataimmal.)
A hazaszeretetre a harmadik évezred fordulóján ugyanúgy szükségünk van, mint bármikor korábban. Az internacionalista diktatúra romboló évtizedei után különösen fontos az ébresztése. 1956 magyar tiszti iskolásainak példája talán segíthet ebben.