A kohászat, a fémek megmunkálása és a nyersanyagot biztosító bányászat kultúrateremtő, és -hordozó szerepe a civilizáció hajnalától napjainkig megmaradt. A hazai nyersanyagkutatás története során időről időre felbukkan a Kőszegi-hegység, mint reménybeli színesfém-előfordulás színtere. Noha a kutatások rendre eredménytelenül záródtak, mégis napjainkig egyfajta mítosz övezi a hegységet. Ennek a mítosznak a gyökerei szinte egykorúak a fémek megmunkálásának ismeretével, eredete a bronzkorba vezet vissza.
 

          A Kőszegi-hegységben egykor volt városról az első értesülések meglehetősen hézagosak. Annak ellenére, hogy a velemiek már valószínűleg régen ismerték a lelőhelyet - a hivatalos felfedezést megelőzően is gyakran kerültek (feltehetően erről a területről származó) bronzkincsek bécsi régiségkereskedésekbe (CZAJLIK Z. 1991) -, a szakma számára csak az 1800-as évek legvégén vált ismertté. Eleinte csak a régiségkereskedésekben fel-feltűnő bronztárgyakról kapunk híradást (LIPP V. 1876, KÁRPÁTI K. 1895), és mindössze annyit lehetett ezekről tudni, hogy a Kőszeg környéki hegyekből származnak. Magára a lelőhelyre csupán 1896-ban bukkant rá egy kőszegi műgyűjtő, báró Miske Kálmán. A felfedezés valójában egy velemi parasztasszony (Kápiller Györgyné) nevéhez fűződik, aki Miskének vajat hordott Kőszegre, s ő árulta el a kincsek lelőhelyét (MISKE K. 1896, 1925). Ezzel egy időben vagy közvetlenül ezután került elő egy jelentős (400 db-os) leletegyüttes (KÁRPÁTI K. 1895, 1896). A felfedezést követő években számos ásatás kezdődött a területen. Ezeknek az ásatásoknak kiemelkedő vezetői, illetve szervezői Kárpáti Kelemen (a Vasmegyei Régészeti Egyesület titkára), gróf Széchenyi Rezső helyi műgyűjtő és báró Miske Kálmán voltak. Az utóbbi az egyszerű műgyűjtőből a bronzkor szakértőjévé képezte magát, és jelentős érdemei vannak mind az ásatások, mind pedig a leletek hazai és nemzetközi megismertetése terén. Már ezek az első híradások beszámoltak arról, hogy a talált bronztárgyakat itt állították elő. Ezt a feltevést egyértelműen bizonyították az öntőminták, az öntőrögök és a leletek óriási mennyisége (MISKE K. 1897, KÁRPÁTI K. 1897, 1898/a, HAMPEL J. 1898), sőt később olvasztókemencék is előkerültek (MISKE K. 1929/a). Miske Kálmán (1898/b) írásában már a Dunántúl egyik legfontosabb öntőtelepeként említette és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat feltételezett.
          Az iparszerű bronzművességre specializálódott város nyersanyagellátásának problémáját is ő vetette fel először (MISKE K. 1904/a és 1904/b). A bronztárgyak összetételét Otto Helm, Karl Jene, Wartha Vince és Ernst Söwy vegyészek vizsgálták. A vegyelemzések nyomán kiderült, hogy a bronz antimont, arzént, ólmot és vasat is tartalmaz. Érdekes módon, később ezek közül csak az antimonbronz került be a "geológiai köztudatba". Ekkor merült fel először az antimonit mint ötvöző nyersanyag és ezzel kapcsolatban a közeli Szalónak mint lehetséges nyersanyagforrás (MISKE K. 1904/b). Miske nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy itt a különböző bronztárgyak előállítása iparszerű méretekben folyt, a korabeli iparhoz kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat feltételezett, és azt vallotta, hogy valahol a közelben nyersanyaglelőhely is lehetett.
          Tehát a felfedezéstől 1904-ig eltelt csekély 8 év elegendő volt ahhoz, hogy a velemi bronzkori telep széles körben ismertté váljon. Ennek a széles körű ismertségnek köszönhető, hogy sok (gyakran megalapozatlan) elképzelésnek lett immár egy évszázadon át a forrása.
 

          A hegység geológiai kutatása és feltárása viszonylag későn kezdődött el. Az első földtani térképezést HOFMANN Károly (1877) és munkatársai (Inkey Béla és Stürzenbaum József) végezték. Ezt megelőzően csupán egy-két rövidebb bányászati tárgyú írás született, ezek közül a legkorábbi J. SCHNABELEGGER (1871) munkája, amely a szalónaki antimonit-előfordulást és ezzel kapcsolatban az üveghutai pirit-előfordulást ismertette. A szalónaki bányában fellelt ásványtársulásokról FOULLON (1892) számolt be rövid közleményben, majd SCHMIDT A. (1898) foglalkozott a szalónaki bányák ásványaival (antimonitot, stilbitet , ként, baritot, kalcitot, cinnabaritot, és gipszet írt le). Szintén kizárólag a szalónaki és üveghutai bányák ércelőfordulási viszonyaival foglalkoztak HINTERLICHNER (1918) és CHLEBUS (1918). JUGOVICS Lajos 1914-ben és 1916-ban térképezett a szomszédos Borostyánkői-hegységben, de kőzettani vonatkozásokban a Kőszeg-Rohonci-hegységet is érintette.
          Jelentős szemléletváltásnak lehetünk tanúi az első világháborút követően. A békeszerződés nyomán megcsonkított ország elveszítette bányavidékeinek legnagyobb részét (vasérc-kitermelésünk 83%-kal esett vissza, nemesfém-bányászatunk teljesen megszűnt). Ezért a békediktátumot követő első kábulatból feleszmélő országban lázas igyekezet lett úrrá az új nyersanyaglelőhelyek feltárása iránt.
          E szemléletváltás első jeleit a régészeti szakirodalomban érhetjük tetten. Miske Kálmán egykori tanítványa, TOMPA Ferenc (1923-26) tollából látott napvilágot elsőként az az elgondolás, hogy az egykori öntőtelep virágzásának egyik oka a helyi (velemi) nyersanyag volt. "Ez őskori emporium jelentőségét, gazdag kultúráját elsősorban három tényezőre lehet visszavezetnünk: praehistorikus multjára, ércekben és ásványi termékekben gazdag bérceire és elsőrangú fekvésére... A bronz kohászatához és öntéséhez szükséges nyersanyagot pedig nem messziről szállítja, hanem helyben kapja. Eddigi kutatásaink bizonyítják, hogy a velemi hegyekben a malachit és asurit mellett antimon is van, aminthogy nem messze tőle, Szalónakon ma is bányásznak antimont." Ezek tehát azok a sorok, amelyek nyomán kiszabadult a palackba zárt szellem. Amint azt az előzőekben láthattuk, az első világháborút megelőzően egyetlen geológiai vagy régészeti tárgyú írás sem állította azt, hogy Velem környékén jelentősebb ércindikáció lenne. E sorokban viszont Tompa kutatásokkal bizonyított tényként említette a rézérc és az antimonérc velemi előfordulását (ugyanitt: az ónbronzot máshonnan származó bronztárgyak újraolvasztásával magyarázta, az ólom és az arzén jelenlétét pedig véletlen szennyezésnek tekintette). A bronzöntő ipart taglaló írása végén még egy fontos kijelentést tett: "A bányákra már rábukkantunk, de tartalmuk ugyancsak ismeretlen előttünk", ezt még lábjegyzetben kiegészítette azzal, hogy: "1923 májusában Iványi Dezső velemi tanító öt akna- és egy tárnabányára hívta fel a figyelmünket, melyeknek feltárása a legközelebbi jövő feladata." A Tompa által nem részletezett bizonyítékok nyilván nem mások, mint a rendkívül lelkes helybéli tanító által feltételezett, de részletesebben meg nem vizsgált bányahelyek.
          Ezt a feltételezést látszik alátámasztani BENDA (Bendefy) László (1928) - Tompa kijelentése után két évvel megjelenő - azon kijelentése, hogy az eddigi töprengések és feltevések végére kívánt pontot tenni a múzeum igazgatója (Miske Kálmán), amikor megbízta őt a Szent Vid-hegy részletes geológiai felvételével. Bendefy az ércesedésre vonatkozó rövid tektonikai fejtegetést követően megállapította, hogy a Szent Vid-hegyen ujjnyi vastagságú malachit-telérek (rézérc), illetve ezek közelében antimonit-telérek vannak, ez utóbbiakban gyufaszál-méretű antimonit-kristályokról számolt be. Ezenkívül manganit (mangánoxid-hidroxid), arzenit, realgár (arzén ásványok), nikkel, vascsillám, sziderit és limonit előfordulását említette, és egy elnagyolt térképvázlaton ezek előfordulási helyeit is feltüntette. Ezek után Bendefy megerősítette Tompa F. kijelentését, miszerint "a szentvidi őstelepülés oka: a rézércek a hegykúpon magán fordulnak elő".
          Sajnos Bendefy vizsgálatairól csak nagyon kevés részlet áll rendelkezésünkre, pedig sok homályos foltra deríthetnének fényt ezek az ismeretek. Bandat Horst, a Magyar Királyi Földtani Intézet geológusa, aki ezekben az években a Kőszeg-Rohonci-hegység földtani felvételét végezte, valószínűleg sokat segített a fiatal Bendefynek. Így pl. Bendefy Bandat H. szóbeli közléseire hivatkozva közölte (BENDA L. 1928), hogy Bandat 1928-ban hatalmas sziderit-lencsékre (vasérc) akadt, amelyekbe 60-70 méter mély prehisztorikus bányavájatok mélyültek. Ez a feltételezett bányahely már régről ismert volt, csakhogy a középkori vár ciszternájának tartották (ami ma is látható a kápolna mögötti hegyoldalban kerítéssel elkerítve). Az akna méretei viszont meglehetősen eltúlzottnak tűnnek, ugyanis jelenlegi mélysége kb. 15 méter (CZAJLIK Z. 1993), ami, még ha az esetleges feltöltődést is figyelembe vesszük, akkor is kizárható, hogy 1928-ban 60-70 méter lett volna. Feltehetően Bendefy soha nem járt magában az aknában, azt csak a bejáratától szemlélhette és becsülte ilyen mélységűnek. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a feltételezett mélység nem zárható ki, sőt 1952-ben a völgyoldalban egy vízszintes kutatótáró kb. 30 méteres mélységnél érte el az eltömődött aknát.
          Bendefy adataival kapcsolatban további kérdések is felvetődnek. Tompa F. 1926-ban az egykori bányákra vonatkozóan Iványi D., a helybéli tanító információin kívül semmilyen más bizonyítékot nem említett, feltehetően más adatok nem is álltak rendelkezésre. Bendefy 1928-ban a vasbánya felfedezését Bandat H.-nak tulajdonította, és ez év (1928) nyarára datálta. Ellenben néhány évvel később, 1932-ben már így írt: "ezeket (az őskohókat, Z. Z.) 1923. évi geológiai felvételeim közben találtam meg Szentvid hegykúpján néhány ősi bányahellyel kapcsolatban. Közülök egy bányahelyet és kohómaradványt Br. Miske K., a Vasmegyei Múzeum jelenlegi igazgatója, Bandat H. Dr. társaságában felásatott és munkálatairól az /Illustrated London News/-ban számolt be". Néhány sorral később: "Amikor Miske az általam felkutatott szentvidi vasbányát és a vele kapcsolatos vaskohókat kiásatta (1928-ban), megállapítást nyert..." Az 1928-ban megjelent Bendefy-írás és az 1932-ben megjelent írás is ugyanazt a térképvázlatot közölte, azzal a különbséggel, hogy az elsőn a jelmagyarázatban a vasbánya jele után ott áll, hogy "Bandat H. Dr. felfedezése", míg a második közlésről ez már hiányzik. Ma már nehéz lenne kideríteni, kié is volt a felfedezés elsősége, és miért nyilatkozik Bendefy néhány év leforgása alatt különbözőképpen.
          Ugyanebben az évben (1928-ban, nem sokkal Bendefy írása előtt) jelent meg MISKE K. (1928) közleménye a történelem előtti idők fémkohászatáról. Miske ekkor már nyilván ismerhette Bendefy és Bandat eredményeit, ezért ő is úgy fogalmazott, hogy a hegyszirt ércteléreket (malachit, azurit, antimonit, nikkel, vas, mangán, és grafit) zár magába. De Miske fogalmazásából valami más is kiérződik. Ő ugyanis hangsúlyozta, hogy ezeknek a nyersanyagoknak a mennyiségét nem ismerjük ugyan, de az biztos, hogy csupán olyan mennyiségben vannak jelen, hogy kiaknázásuk csak a történelem előtti idők igényeit elégítette ki. Miske tehát jóval óvatosabban fogalmazott, nem akart túlzott reményeket kelteni, holott a reménybeli készletek felbecslésére ő volt a legkevésbé hivatott. Miért vállalta hát fel ezt a népszerűtlen feladatot? Feltehetően nem a többieknél részletesebb geológiai ismeretek motiválták, sokkal inkább a régészeti leletek féltése. Ezt igazolja az a (sajnos évszám nélküli) beadvány, amit Miske Vas megye főispánjához nyújtott be, és benne a Szent Vid-hegy és 3 km-es körzetének védetté nyilvánítását indítványozta, ugyancsak e célból járták meg szinte valamennyi minisztériumot Miske beadványai is (KÁROLYI M. 1990).
          Visszatérve a geológiai vizsgálatokra, Bandat H. tevékenységének részleteiről keveset tudunk. A helyszínelést az 1920-as évek végén végezte (1927-29), de az eredmények összerendezését és közlésre való előkészítését már Szumátrán végezte 1932-ben. 1943-ban ismét visszatért a hegységbe korábbi eredményeinek felülvizsgálatára, de ezek a felvételek a háború alatt megsemmisültek. Geológiai kutatásairól két jelentős munkában számolt be (BANDAT 1928, 1932), Miske felkérésére 1928-ban vagy 1929-ben részt vett egy régészeti ásatáson is, ami többek között a vaskori bánya feltárását is célul tűzte ki (MISKE K.-BANDAT H. 1929). A Borka-völgy (Borha) oldalából írt le egy kis vaskalapszerű rézércesedést. Antimonitot szálkibúvásban a Szent Vid-hegy déli lejtőjének az aljából, míg törmeléket a délkeleti lejtőjének az aljából említett. Limonitot a Szent vidi vasbányából és a kőszegi Szabó-hegyről írt le.
          A két világháború közötti időszakban valamivel eredményesebbnek bizonyultak a szénbányászatra irányuló próbálkozások.
          A kőszegi Pogány-völgyben 1919 és 1924 között működött egy kis lignitbánya, amit vízbetörés miatt zártak be. BENDA (Bendefy) L. (1930) ismertette az 1924-ben a Pogány-völgyben mélyített fúrás szelvényét, ahonnan 9,7-10,1 méter között és 26-27,6 méter között lignitet, 60-61,2 méter között barnaszenet említett.
          1922-ben Cák határában Kovács (?) és Vince (?) cáki lakosok két kis tárót nyitottak, és onnan szenet termeltek ki néhány éven át. A kis bányában a 3,5 méter vastag homokréteg alatt települő 0,7 méter rétegvastagságú felsőpannóniai korú lignitet termelték ki. Vince halála után Csizmadia (?), azután Macsek Ferenc, végül Görgey (?) szerezte meg a bányászati jogokat. Az ő vezetésük idején néhány kutatófúrás is mélyült a területen lignit- és földgázkutatási céllal. A kutatásokhoz állami támogatást is sikerült szerezniük, de a fúrások eredményei nem adtak túl sok reményre okot, ugyanis két 1,5 km²-es mezőt tártak fel Velem, Cák és Kőszegszerdahely között, illetve Cák és Kőszeg között. Mindkét mező területén olyan csekély a telepvastagság, hogy a kitermelés nem kifizetődő.
          1924-ben Maróti (Macsek) bányakutató újabb próbálkozásba fogott, Kőszegtől 1 kilométerre a Szabó-hegy tövében kezdett szénkutató fúrásba, de ez csakhamar eredménytelenül abbamaradt (VITÁLIS I. 1939). Macsek Ferenc nem sokkal később ismét kutatásokba kezdett, 1924-26 között a Borha-völgyben próbálkozott ércfeltárásokkal.
          Dr. Poselli nyugalmazott ezredes Kőszegtől keletre a Kuba-hegyen a katonai gyakorlótéren kezdett szénkutató fúrások mélyítésébe, de ezek is rövidesen eredménytelenül záródtak.
          Kovács Rezső "varázsvesszős" bányakutató a Pintér-tető oldalában kezdett kősókutató fúrásba. A 475 m tengerszint fölötti magasságban mélyített fúrás mindvégig szálkőzetet harántolt, és 35 m mélységig hatolt le. Kovács R. állítása szerint 24 m-nél egy 1-2 centiméter vastag sóréteget ért el, de a minták elvesztek, ezért azt igazolni nem tudta. Állítása szerint a fúrás továbbmélyítését tervezte, arról, hogy ez milyen mélységig és milyen eredménnyel történt meg, további információk nem állnak rendelkezésre, de az eredményt illetően túl sok illúziónk nem lehet.
 

          A második világháborút követően ismét fokozódott az igény a bányászati nyersanyagok kitermelése, illetve új területek feltárása iránt. Ez részben abból adódott, hogy a háborús pusztítás bányavidékeinket sem kímélte, így újraindításuk sok nehézséggel járt, részben a háború sújtotta ország újjáépítése is igényelte a nyersanyagkitermelés gyors növelését, nem kis részben pedig az ismert gazdaságpolitikai elképzelések erőltették a nehézipar és így a bányászat túlzott növelését. Ezek az okok együttesen irányították ismételten a figyelmet a Kőszegi-hegységre.
          1947-ben a Pénzügyminisztérium Jövedéki Mélykutatási Osztálya rendelkezett a Kőszegi-hegység teljes hazai területének reambulálásáról. A munka elvégzése nyilván szoros határidőhöz volt kötve, ugyanis a viszonylag kis terület vizsgálatára 1947-ben három geológust rendeltek ki (Földvári Aladár, Noszky Jenő és Méhes Kálmán), 1948-ban csatlakozott hozzájuk újabb három geológus (Szentes Ferenc, Szebényi Lajos és Korim Kálmán), s az eredményeikről már 1948-ban be is számoltak (FÖLDVÁRI A.-NOSZKY J.-SZEBÉNYI L.-SZENTES F. 1948). A számos tekintetben máig felülmúlhatatlan munkából itt csak a nyersanyagokkal kapcsolatos eredményeket tekintjük át. Érdekes módon a rendkívül sokoldalú és részletes feldolgozás a hasznosítható anyagokról viszonylag szűkszavúan nyilatkozott. Ezt nem tudjuk mással magyarázni, minthogy nem látták szükségét a negatív eredmény részletezésének (ami nincs, arról kár a szót szaporítani). A munka közölt egy térképet a velemi Szent Vid-hegyről, amin az ércek közül mindössze a króm és a mangán szerepel, szemben a két világháború között emlegetett nyolc-kilencféle ásvánnyal, és a hegység többi területével kapcsolatban sem keltenek nagyobb reményeket.
          A rézércekről szólva azt állítják, hogy a régebben emlegetett rézelőfordulások többnyire tévedésen alapultak, ugyanis a fuchsitot (Cr-tartalmú muszkovit, szilikát) tévesztették össze a szintén zöld színű malachittal (rézkarbonát), krómércként viszont a fuchsit nem jön számításba. Csupán a Wiesinger-major melletti útbevágásból említenek jelentéktelen mennyiségű azuritszerű bevonatot (rézkarbonát), amit kalkopirit (CuFeS2) bomlástermékének tartottak. Ugyaninnen néhány vegyelemzési adatot is közöltek, ahol a kalkopirites mintákban mindössze 0,57%, míg az azuritos mintákban 0,41% Cu-t találtak.
          Antimonitot szálban sehol nem ismernek, csupán Velemtől keletre lejtőtörmelék között találtak néhány kavicsot, ami antimonit-ereket is tartalmazott, de ezek származását máshonnan ideszállítottnak tartották.
          Különböző vasérc-előfordulásokat több helyen is regisztráltak, de ezek többsége csak ásványtanilag és nem nyersanyagkutatási szempontból érdekes. Zömében limonitos bekérgezéseket és gyepvasércet említenek (mocsaras, lefolyástalan területeken képződő vashumát-bikarbonát, ez utóbbit megfelelő mennyiség esetén hajdan vasércként gyűjtötték). A pogány-hegyi kőfejtőből jeleztek egy továbbkutatásra érdemes ankerit réteget (vaskarbonát), de ennek csekélyebb tömegű előfordulása meszes palákhoz kötve máshol is egészen általános.
          A mangán-előfordulást szintén elterjedtnek tartották, főleg meszes csillámpalákhoz kapcsolódva, de jelentősebb mennyiségben sehol nem találták meg.
          Szebényit 1951-ben ismét Kőszegre küldték kivizsgálni Márffy Józsefnek a bronzkori rézbányák újbóli megnyitására vonatkozó javaslatát. SZEBÉNYI (1951) jelentésében megállapította, hogy az eddigi ismert ércelőfordulásokon kívül Márffy újabbakat nem ismer, ezekről pedig már megállapították, hogy továbbkutatásuk nem perspektivikus. Ellenben Szebényi javaslatot tett az esetleges további kutatások irányára. Ausztriai analógiák alapján kijelentette, hogy elsősorban nem réz, hanem antimon előfordulása feltételezhető. De az Ausztriában egyértelműen a szerpentinit nevű kőzethez kötötten fordul elő, észak-északnyugat, dél-délkelet tektonikai irányokhoz kötötten. Mivel hazai területen a felszínen szerpentinit sehol nem ismert, ezért első lépésben mágneses vizsgálatokat javasolt annak kiderítésére, hogy a mélyben előfordul-e. Amennyiben a szerpentinit-előfordulás beigazolódik, azokat fúrásokkal és kutatóaknákkal kell feltárni. Szebényi javaslata nyomán 1953-54 között a Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet elkészítette Velem környékének természetes potenciál-térképét, majd 1969-1970 között gerjesztett potenciálszelvényezést végeztek Velem és Bozsok környékén. Ezek alapján anomáliák mutathatók ki: Velem-Stájerházak vonalában, a Pogány-hegy térségében, a Kopasz-domb területén, a Kurta-völgy mentén, a Hosszú-völgyben és a Péterics-hegy északi oldalában. Mivel hazai területeken a fent említett észak-északnyugat - dél-délkelet tektonikai irányokat megállapítani nem tudták, Szebényi további tektonikai vizsgálatokat szorgalmazott. A fentieken kívül megemlítette még, hogy Visnya Károly kőszegi múzeumigazgató információi szerint az 1940-es évek elején a Szent Vid-hegy környékén kocsirakomány mangánércet szedtek össze. Ismerve a mangánércre vonatkozó kutatási eredményeket, Visnya K. információi erősen megkérdőjelezhetőek (Z. Z.).
          A következő évben (1952) Szebényi ismét a helyszínre érkezett, feladata a régebbi eredményeiknek felülvizsgálata és tektonikai felvételek készítése volt. Ezt a megbízást nyilvánvalóan a fent ismertetett javaslatai alapján kapta. De úgy tűnik, hogy Márffy nem nyugodott bele az elutasító véleménybe, mert Szebényi jelentésének bevezetőjében ezt írja: "A tektonikai jellegűnek tervezett munkamenetet erősen megváltoztatta Márffy József kőszegi lakos bejelentése, aki bejelentésével, melyet főképp az ismert Velem környéki praehisztorikus kohászatra alapított, a Velem környéki érckutatásokat ismét felszínre hozta" (SZEBÉNYI L. 1952).
          Szebényi felvételei során két helyen vélt felfedezni szerpentinit-előfordulást, ami eddig a Kőszegi-hegység magyarországi területéről nem volt ismeretes. Amint azt ausztriai analógiák alapján már kifejtette, az antimonit-ércesedés szempontjából ennek a kőzetféleségnek kiemelt jelentősége lehet.
          1952-ben az Ércfeltáró Vállalat két területen indított bányászati kutatásokat: a Szent Vid-hegyen és a Borha-völgyben. A Szent Vid-hegyen Lengyel Endre irányításával három tárót hajtottak. Az első egy fuchsitos-kvarcitos-kalcitos lencse mentén indult, ami néhány méter után kiékelődött, a vágat végig (35 m) "grafitos" fillitben haladt. Ércnyomok csupán fuchsit- és ritkán piritbevonatok voltak, de sehol sem említésre méltó mennyiségben. A másik táró csak néhány méter hosszú volt, és a robbanóanyag tárolására szolgált. Míg a harmadik táró célja a Bandat-féle vasbánya aknájának az elérése volt kb. 25 méteres mélységben. Ez szeptember 4-én 47 méter után meg is történt. A tömedékből korhadt faoszlopok, recens csontok kerültek elő, az akna lefelé kiszélesedő 4 x 5 méteres keresztmetszetű, a helyszínen lévő archeológusok - feltehetően Türr Ervin római koros régész - szerint római kori ciszterna lehet. Ércnyomokat sem a törmelékben, sem az akna falában nem értek el, így a vasbányáról szóló legenda szétfoszlani látszott (LENGYEL E. 1952/a).
          A Borha-völgyi kutatások valamivel biztatóbb körülmények között, az egykori Macsek-féle próbálkozások nyomain indultak el. Itt szintén egy vízszintes tárót hajtottak, de a közelben nem csak fuchsit, hanem azurit és malachit nyomok is ismeretesek. A táró végig "grafitos" palában haladt (29 méteren keresztül), pirit mindenütt előfordult benne, de mindvégig jelentéktelen mennyiségben.
          A kutatások nyomán kirajzolódott egy tektonikai zóna, a Wiesinger-major, Szent Vid-hegy, Bányaoldal, Holt-hegy vonalában. A tektonizmust a fiatal hegységképző fázisokhoz kötötték, és a lehetséges ércesedést ebben a zónában lokalizálták. De az ausztriai ércesedéssel szemben itt antimonitot nem, csak gyenge mangánércesedést, zömében piroluzitot, kisebbrészt manganomelánt, kriptomelánt (mangánoxid) találtak. Ezt az ércesedési zónát kutatóaknákkal feltárták, a Boron-kert és a Szent Vid-hegy délkeleti lejtőjén (egymástól 40-50 méter távolságra, 21 darab 4-10 méter mély akna mélyült), és kisebb-nagyobb mennyiségben mindegyik kvarclencsékhez kötött mangánércet tárt fel (LENGYEL E. 1952/b). A VIII. sz. aknában egy érces mintát találtak, amelyben Bódi János recski üzemvezető 1% Sb-t mutatott ki. Ezért továbbadta Róth Jenőné gimnáziumi tanárnőnek, aki antimonit-kristályokat vélt felismerni, innen Kisné Kovács Margithoz került, aki megerősítette az eddigi eredményeket, ugyanis antimonitra jellemző csapadékot kapott. Ezután további vizsgálatra a Földtani Intézetbe küldték, ahol Földváriné és Tolnai Vera analizálták, és igazolták az Sb jelenlétét, de mindössze 0,01%-ban.
          A vizsgálatok nyomán megállapításra került, hogy a Szent Vid-hegy körzetében antimonit csak nyomnyi mennyiségben fordul elő. Feltételezhető, hogy a korábbi kutatások a piroluzit (szürkésfehér, ezüstös, gyakran sugaras csoportokba rendeződött) ásványait vélték antimonitnak (LENGYEL E. 1953).
          Lengyel a mangánérc genetikáját a kristályos palák eredeti üledékeivel egykorúnak tartotta. A lúgos vízben viszonylag gyorsan kicsapódtak a Fe- és Mn-ionok és a sekélytengeri meszes-homokos üledékekben helyenként feldúsultak. A későbbi metamorfózis folyamatai alatt a fémvegyületek nagy része ismét mozgékonnyá vált, s a palákká alakult üledékekben, a palássági síkok mentén a mangánoxid lencsékben, fészkekben halmozódott fel. Szállító közegként kovasavas oldatok szerepeltek. Az ércnyomos kvarcok mennyisége csekély, és rendszertelenül helyezkednek el a bezáró kőzetekben, ezért semmiféle gazdasági jelentőségük nincs.
          Erre az időre tehető a kőszegi grafitkutatás kezdete is. Ennek keretében egy fúrást mélyítettek le, aminek az eredeti utasítás szerint magfúrásnak kellett volna lennie. De valamilyen oknál fogva a helyszínre olyan berendezés került, amivel csak vízöblítéses technológiát tudtak alkalmazni, ez viszont csak minimális vizsgálati anyagot produkált (LENGYEL E. 1952/b). A grafitszerű anyagról a vizsgálatok során ennek ellenére megállapították, hogy nem valódi grafit (LENGYEL E. 1953), hanem antracit, félantracit (KISHÁZI P.-IVANCSICS J. 1984).
          1953-ban kezdte meg földtani térképezéseit Böjtösné Varrók Kornélia. Feladata az ércnyomos kőzetek elterjedésének és helyzetének tisztázása volt. Ennek során megerősítette, hogy a színesérc-kutatás gyakorlati eredményeket nem hozott, viszont javaslatot tett mikroazbeszt és talkum kutatására a Kalapos-kő környezetében. Ennek érdekében 2-3, kb. 200 méteres mélyfúrást javasolt (BÖJTÖSNÉ V. K. 1953), de ezen vizsgálatokra, sőt a már megkezdett térképezés befejezésére sem kerülhetett sor, mert Varrók Kornéliát más munkálatokra rendelték ki.
 

          Az elmúlt évtizedek vizsgálatai a kutatók többsége számára egyértelművé tették, hogy jelentős ércdúsulás a felszín közelében nem várható. Ezért a további vizsgálatokat, vagy a mélyebb rétegekben feltételezett szerpentinit felderítésére és az esetlegesen ehhez köthető ércesedés nyomozására, vagy a felszín közelében a ritka elemek kutatására érdemes összpontosítani.
          Varrók kutatási elképzelései csupán öt évvel később vetődtek fel ismét, amikor SZEBÉNYI Lajos és FERENCZ Károly (1958) az Érc- és Ásványbányászati Igazgatóság megbízásából egy komplex javaslatot terjesztettek be a Nyugat-Vas megyei nyersanyagkutatásokra (talkum, azbeszt, magnetit, magnezit, színes ércek, héliumgáz és szén). Ebben javasolják a mágneses mérések folytatását, a már ismert mágneses maximumok megfúrását (szerpentinit-előfordulások igazolására), Bozsoknál egy kb. 500 méteres fúrás mélyítését, és a Varrók-féle térképezés befejezését. A fenti javaslat alapján 1960-ban újabb nyersanyagkutatási program kezdődött, ennek keretei között kerülhetett sor 1960-ban a térképezési munkálatok befejezésére (VARRÓK K. 1963). Varrók három ércesedési típust különített el: a tisztázatlan eredetű hintett piritesedést, fuchsittal és azurittal elkülöníti a kvarclencsékhez kötött mangánércesedést, aminek korát vagy a metamorfózissal egykorúnak, vagy azt megelőzőnek tartotta, végül elkülönítette a metamorfózisnál fiatalabb hidrotermális tevékenységhez köthető vékony kvarcos teléreket, amikben nyomokban ólom, antimon és arzén lehet.
          Ezen új stratégia jegyében kezdődtek meg BÖJTÖSNÉ VARRÓK K. (1965) geokémiai vizsgálatai, melyek célja a kristályos palák nyomelem-tartalmának és esetleges dúsulásának a kiderítése volt. A hegység valamennyi képződményét reprezentáló 1000 darabos minta elemzésének az eredményei az alábbiak:
          A kvarcfillitben, kvarccsillámpalában jelentős mértékben felszaporodik a bór, ami feltehetően nem metamorf hatásra dúsult, hanem az eredeti üledékképződéshez kötött.
          A mészfillitnek, mészcsillámpalának alacsony a nyomelem-tartalma, a szerpentinitesedéshez, illetve későbbi hidrotermális folyamatokhoz köthetően némi Cr-, Ni-, V-, Cu-, Pb-, és Zn-dúsulás tapasztalható.
          A zöldpala-öszlet átlagos Cr-, Ni-tartalma 100-500 g/t. A felszínközeli rétegekben mállási folyamatokra, pH- és redoxpotenciál-változásokra valamint a talajvíztükör ingadozásának hatására a Cr, Ni, Cu, és V helyenként akár 4000 g/tonnára dúsulhat.
          A helyenként jelentkező Cu- és Pb-dúsulások mennyisége sehol nem olyan nagy, hogy az a szentvidi bronzok réz- és ólomtartalmát biztosíthatta volna.
          1965-ben Gedeon Arzén folytatott prognosztikus hidrogeokémiai térképezést a hegységben. Források nyomelem-tartalmát határozta meg, ennek során 17 elemet sikerült kimutatnia (B, Mn, Cu, Pb, Ga, Mo, Sn, V, Ti, Cd, Ag, Zn, Ni, Co, Sr, Cr, Ba). Összesen 112 darab vízmintát elemzett, aminek során a következő anomáliákat tapasztalta:
          1. A Hosszú-völgy felső végén, a Zn, Ni, Cr, és Ba mutat kiugró értékeket.
          2. A Tábor-hegytől délre a Stájer-házak és a Szikla-forrás közötti terület, B, Ga, Mn, Ni, és Co szempontjából ígéretes.
          3. A Tábor-hegytől északnyugatra lévő területen az Ag és a Ni mutat kiugró értékeket. Ezen a területen jelentkezett az egész hegységen belül a legmagasabb ezüstkoncentráció. A Paradicsomos oldalban közvetlenül az út mentén fakadó kis forrás Pb, Sn, Ag, Zn, Ba tekintetében is anomáliát mutat.
          4. A hegység déli részén a Bozsoki-patak alsó szakaszánál (a Széles-kő gerincének az oldalában) a vanádium mutat anomális értékeket, helyenként az ólomtartalom is átlag feletti.
          5. A Szent Vid-hegy északi oldalán, ahol a kalkofil-elemek reménykeltőek, Pb, Cr, B, Ga, V, Ti, Ba mutatnak kiugró értékeket. Elgondolkodtató, hogy a legkiemelkedőbb értékeket a patakból vett minta mutatta, míg a felette lévő forrás semelyik elemből sem mutat kiugró értékeket.
          6. A Cáki-patak völgyében, ahol szintén a kalkofil elemek mutatnak anomáliát, legfigyelemreméltóbb a Cu- és a Pb-előfordulás.
          7. A Meszes-völgy és a Pogány-völgy forrásai igen gyakran mutatnak kiugró értékeket a B, V, Sr, Ba terén. A Pogány-völgy felső szakaszán mérték az egész hegységben a legnagyobb nyomelem-tartalmat, ebben a mintában a Mo és az Sr kivételével az összes elem anomális mennyiségben fordult elő.
          8. A Király-völgy forrásaiban a nikkel mutat kiemelkedő értékeket.
          Egy-egy nyomelem vagy nyomelem-csoport anomáliái alapján továbbkutatásra javasolható területeket jelölt ki. Ezek a következők: a legnagyobb összefüggő folt a Tábor-hegytől délre található, ezen kívül három kisebb folt jelölhető ki Velemtől délkeletre, Cáktól északnyugatra és a Meszes-völgy környékén (GEDEON A. 1967).
          A mind ez ideig negatív eredménnyel járó antimonitkutatások ellenére 1967-ben a Bányászati Kutató Intézet újabb megbízást adott Vendel Miklósnak és Kisházi Péternek a Velem környéki antimonit-ércesedés lehetőségeinek tisztázására. A vizsgálatok a Szent Vid-hegyre, a Péterics-hegyre, a Wiesinger-major környékére, a Hosszú-völgyre és a Kurta-völgyre terjedtek ki. Munkájuk során elsősorban röntgenvizsgálatokat alkalmaztak. Megállapították, hogy antimonit egyetlen vizsgálati mintában sem található. Kristályos mangánásványok némi bizonytalan rodokrozit és manganokalcit kivételével szintén nem kerültek elő, de Mn a legtöbb kőzetben jelentős nyomként jelentkezett.
          Meglepő eredmény, hogy a karbonát ásványok, a bizonytalan rodokroziton és egyetlen minta ankeritjén kívül kizárólag kalcitok voltak, még a barnaszínű pátos megjelenésű makroszkóposan szideritnek látszó egyedek is kalcitnak bizonyultak. As-t egyik mintából sem sikerült kimutatni, Sn néhány mintában gyenge nyomként jelentkezett. Cu és Pb csaknem valamennyi mintában szerepelt, de mindig csak gyenge nyom alakjában.
          A tanulmány végén megállapították, hogy a bronzeszközök kémiai összetételének ismeretében kizárható, hogy a felhasznált anyagok kizárólag a Kőszeg-Rohonci-hegységből származtak volna. A velemi kőzetkörnyezet nem zárja ugyan ki a városszalónaki antimonit-ércesedéshez hasonló telepek kifejlődését, másrészt azonban mindeddig nem áll rendelkezésünkre minden kétséget kizáró bizonyíték a szálbanálló antimonit-kibúvásról a területen. Túlzott reményekre az eddigi indikációk nem adnak alapot. Az esetleges továbbkutatás esetén egy pár száz méteres pillérfúrást javasoltak, lehetőleg a Szent Vid-hegyre telepítve (VENDEL M.-KISHÁZI P. 1967).
 

          Bendefy László 1963-ban Az egykori Vas-megyei antimonérc-bányászat címen tette közzé tanulmányát (BENDEFY L. 1963), amelyben közölt egy az előzőeknél jóval részletesebb térképet a Szent Vid-hegyről. Ezen a térképen mangánbányát, grafitbányát és pontosabban körül nem határolt bronzkori bányaművelés nyomait különítette el, ezeken kívül azurit-, fuchsit-ércesedést és antimonit-teléreket tüntetett fel. A régi térképeihez képest újabb bányákat jelölt (mangán és grafit), míg a régi térképein említett vasbányát ezen a térképén nem különítette el, de azon a helyen, ahol régebben ezt a bányát jelölte, most bronzkori bányaművelés nyomait tüntette fel. Ismét megerősíti 1932-es kijelentéseit, miszerint Iványi Dezső és ő bronz- és vaskori bányahelyeket fedeztek fel. 1927-ben az ősi kohósalakból kvarcitokat gyűjtöttek, amelyekben ki nem olvadt antimonit-ereket, sőt termésréz-nyomokat találtak. A minták sorsáról Vendel Miklósnak írt leveléből kapunk tájékoztatást, amely szerint a rögök a szombathelyi múzeumba kerültek, és ott a háború alatt megsemmisültek (VENDEL M.-KISHÁZI P. 1967). Leírása szerint 1927-28-ban Iványi útmutatásával három olyan kvarcitkibúvást is találtak, ahol a kvarcitban antimonit rejlett. Tehát állítása szerint létezik a szálbanálló antimonit-ércesedés.
          Kijelentette, hogy "Bárhogy okoskodunk, mindenképpen az a feltevés látszik egyedül elfogadhatónak, hogy a szentvidi bronzkultúra azért létesült a nevezett hegykúpon, mert a réz- és antimonérc-anyagot ott helyben bányászták". Azt feltételezte, hogy a hegykúpon elsősorban antimonitbányászat folyt a bronzkorban, és kijelentette, hogy rézhez nem bányászat, hanem cserekereskedelem útján jutottak, mivel sem termésréz, sem dúsnak mondható rézércek ezen a területen nincsenek. Ezen kijelentése ellentmond a fent idézett mondatának, hogy "a réz- és antimonércanyagot ott helyben bányászták", illetve korábbi kijelentéseinek (BENDA 1928, 1932), miszerint ujjnyi vastagságú malachit-telérek törnek fel.
          Ez után leírta, hogy hol voltak az ősi mangán- és grafitbányák, és, hogy hogyan történt a bányászkodás.
          Részletesen ismertette a vasbánya feltárásának körülményeit, bár hangsúlyozta, hogy ekkor ő már nem volt a helyszínen. Valószínűleg ebből fakadhat az újabb bizonytalanság. Ugyanis azt írja, hogy a bányát Miske 1929 nyarán 64 méterig kiásatta, és ott a szideritlencsét fellelte. Miske ásatási adatai szerint 4 szelvényt tervezett kiásni, ezek közül a 4. mélyült volna magában az aknában, de erre már nem került sor (MISKE 1929/b).
          Tanulmánya végén Bendefy hangsúlyozta, hogy a szentvidi ércelőfordulások ténye vitathatatlannak látszik. Az is bizonyos azonban, hogy igen kismértékű előfordulások lehettek, és ezeket már ki is termelték, ma már műre való ércelőfordulás nem remélhető.
          Bendefynél sokkal optimistább volt Márffy József, akiről tudjuk, hogy az ötvenes években már minden követ megmozgatott a bronzkori antimonitbányák újranyitásáért. 1967-ben értesítette a Nemzeti Múzeumot, hogy a régen keresett antimonitot megtalálta (MÁRFFY J. 1967). Későbbi cikkében (MÁRFFY J. 1970) azt állította, hogy a hegy északkeleti oldalán grafitszerű kőzetet talált, amely a Veszprémi Vegyipari Egyetem elemzése szerint rezet, antimont, germániumot, vanádiumot, nikkelt és - nyomokban - molibdént tartalmazott. Azon túl, hogy az adatok önmagukban is kétségesek, nem derül ki, hogy szálban álló kőzetről van-e szó, és hogy milyen koncentrációban tartalmazta a fenti elemeket. Ennél sokkal meghökkentőbb az az ötlete, hogy a Szent Vid-hegy északkeleti oldalából egy 100 méter vastag réteg hiányzik, amit az őskori bányászatnak tulajdonított. Ez a tetemes réteghiány sem morfológiailag, sem régészetileg nem igazolt, ezen túlmenően ennek a hatalmas anyagmennyiségnek valahol meg is kellene lennie, de semmi nyoma sincs (Z. Z.).
 

          Az utóbbi néhány évtizedben, feltehetően a sorozatos kudarc és a vizsgálati költségek növekedése miatt alábbhagyott a kutatási láz. Kivételt képez Nagy Elemér (1972) tanulmánya, amely részletes terepi kutatásokra alapuló munka. 1970-ben 9 darab 50-100 méter közötti fúrást mélyítettek. Ezek közül ötöt a természetes potenciál-térkép negatív anomáliáira, egyet pozitív anomáliára, egyet a Szebényi L. által perspektivikusnak vélt törési övre, míg kettőt Bozsoknál a zöldpala-mészpala határzónájára telepítettek. Elsődleges céljuk az volt, hogy kiderítsék az anomáliák okát (filtráció, grafitdúsulás, hintett ércdúsulás vagy teléres ércesedés jelentkezik-e). Megállapították, hogy az anomáliák okozója a mészpalákban általánosan jelenlévő mintegy 4%-nyi szervesanyag-tartalom, és a 6%-ra becsülhető szulfidérc-tartalom. A szulfidércek szingenetikus eredetet tükröznek, ez a hintett érc szinte kizárólag piritből, kevesebb markazitból és gél vasszulfidból áll. Az összletet helyenként a poszttektonikus fázisban ércesedett hajszálrepedések szövik át, magnetitet, kalkopiritet, termésaranyat, antimonitot, galenitet, és szfaleritet sikerült kimutatniuk innen. A nyomelemvizsgálatok eredményeit a metamorf kőzetek földkéregbeli átlagértékével összevetve a következőket tapasztalták:
1. A földkéregátlagot három nagyságrenddel meghaladja az arany és a bizmut mennyisége.
2. A földkéregátlagot két nagyságrenddel haladja meg a molibdén mennyisége.
3. Egy nagyságrenddel haladja meg az ezüst mennyisége.
Jelentősebb teléres ércesedés sehol nem mutatkozott.
          A hegység egészével foglalkozik az 1981-ben megjelent Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához L-33-V. című kiadvány (DEÁK M. 1981). Részletes, új kutatásokat nem tartalmaz, főként a szakirodalmi adatok feldolgozására és terepbejárásokra alapul.
          Georégészeti vizsgálatokat folytatott CZAJLIK Z. (1991, 1993) a Szent Vid-hegy környezetében. Széles körű szakirodalmi ismeretekre és saját vizsgálatokra alapozva nyújtott áttekintést a nyersanyag-hasznosítás őskori lehetőségeiről.
          A réz felhasználása a késő bronzkorban általánosan elterjedt, a korabeli "ipartelepek" rézérc-szükségletüket kereskedelmi kapcsolatok révén akár nagyobb távolságokról is beszerezhették, Velem esetében akár Salzburg, Tirol vagy Maribor is fölvetődhet. Az azuritot és malachitot kék és zöld festékanyagként használhatták az őskori iparosok.
          Az antimon őskori alkalmazása az Európában ritka ón pótlására szolgálhatott. Az alkalmazás nem annyira az antimoniton keresztül, hanem inkább az olyan, ún. fakóércek (réz-szulfidok) felhasználásával történhetett, mint amilyen pl. a tetraedrit (Cu3SbS3-4). Az első antimonbronzok is feltételezhetően a tetraedrit redukálásához kapcsolhatóak, ennek során az arzén- és vastartalom is nő. Ezzel szemben a Velemben használt nyersanyag valószínűleg nem fakóérc, hanem valamilyen rézérc (kalkopirit, azurit, malachit) és antimonit (vagy valamely mállásterméke) lehetett. Tehát itt tudatos ötvözésről beszélhetünk. A nyersanyagbeszerzés ebben az esetben is cserekereskedelem útján történhetett, legkézenfekvőbb, hogy Szalónak környékéről, de a nagyobb távolságok is elképzelhetőek.
          Vasat az őskori bronzmívesek a salakképzéshez használhattak, ami magyarázatot ad a bronztárgyak magas fémvastartalmára. A vasérc származását illetően Czajlik nem zárja ki a Bandat-Bendefy-féle szideritbánya létezését, bár a ciszterna lehetőségét tartja valószínűbbnek. A limonitot esetleg festékanyaggyártásra is felhasználhatták.
          A mangán őskori felhasználásáról nincsenek adatok, esetleg festékelőállításra használhatták.
          A fuchsit őskori felhasználásáról szintén nincsenek, de az ókorból festékként való alkalmazására vannak adatok.
          A hegység geológiai kutatásának legújabb fejezete az egész országra kiterjedő Carlin típusú aranyérc-kutatási program (KORPÁS L. 1997), amely a Kőszegi-hegységre és a Vas-hegyre is kiterjedt (KORPÁS L. 2000). Ennek a programnak első eredményeiről Korpás László ad e folyóirat jelen számában tájékoztatást.
 

          A velemi "bronzkori ércekre" vonatkozó feltevések alapvetően négy forrásból táplálkoztak:
1. A hegység ausztriai oldalán jelentős antimonit-bánya működött (a Monarchia legnagyobb antimonit-bányája volt).
2. A velemi Szent Vid-hegyen feltárt bronzkori településen nagy mennyiségű antimonbronz előállítása folyt.
3. A bronzkori település Szent Vid-hegyen való létrejöttét nem tudták más logikus érvvel megmagyarázni, mint hogy az érceket itt helyben nyerték.
4. A hegy környezetében egykori bányák nyomait vélték fölfedezni.
          Az elmúlt több mint 120 év földtani és régészeti kutatásai nyomán megállapítható, hogy: az ausztriai antimonit-telérek hidrotermális hatásra képződtek. Ilyen érctelérek hazai kialakulásának lehetőségét nem zárja ki semmi, de ez ideig semmilyen jel nem utal arra, hogy ez valóban létezne. Sőt a felszíni és felszín-közeli előfordulásukat ma már egyértelműen kizárhatjuk.
          Az irodalomban fel-feltűnő egyéb őskori nyersanyagok közül a vas bányászata szintén kizárható, részben Vendel M. és Kisházi P. eredményei alapján, akik a sziderit-jellegű mintákat is kalcitnak találták. A vasbányászatot cáfolja az a régészeti vélemény is, amely római kori ciszternának tartja az egykori aknát.
          A mangán bányászata nem zárható ki teljes mértékben, de lévén, hogy jelentősebb dúsulása sehol nem mutatkozik, és őskori felhasználása sem bizonyított, ezért az egykori bányászat erősen kétséges.
          Az irodalomban említett grafitbányászat létezhetett, de nem kell feltétlenül mély bányajáratokra gondolnunk, valószínűbb, hogy a kerámiák díszítéséhez, illetve a kemencék tapasztásához szükséges alapanyagot a kőzet felső mállott rétegeiből kisebb-nagyobb gödrökben fejthették.
          Az arzén- és ólombányászat lehetősége szintén kizárható.
          A modern kutatások már jórészt nem is ezeket az érceket keresték, hanem inkább a ritka elemeket. A számos geokémiai vizsgálat nyomán többek között az arany, bizmut, bárium, bór, ezüst, molibdén, vanádium stb. adnak reményeket a további kutatás számára.
 

BANDAT H., 1928, A kőszeg-rohonci hegység nyugati részének geológiai viszonyai, Földtani Szemle, I. köt., 5. füzet, 192-213.
BANDAT H., 1932, Die geologischen Verhältnisse des Kőszeg-Rechnitzer Schiefergebirges, Földtani Szemle, I. Band, 2. Heft, 140-186.
BENDA (Bendefy) L., 1928, A szentvidi préhisztorikus település geológiai megvilágításban, Annales Musei Conit. Castriferrei Sectio Hist.-Natur, A.) A Vasvármegyei Múzeum Természetrajzi Osztályának Évi Jelentése az 1928. Évről, Szombathely, 48-60.
BENDA (Bendefy) L., 1930, Vasvármegye és a Zalavidék artézi kútjai és mélyfúrásai, Hidrológiai Közlöny, 1930, 1-2. közl. (1.), 82-100, (2.) 2.
BENDA (Bendefy) L., 1932, A nyugatmagyarországi őskori bányászat és kohászat, Acta Sabariensia, 4., 1-9.
BENDEFY L., 1963, Az egykori Vas megyei antimonércbányászat, Bányászati Lapok, 8, 537-545.
BÖJTÖSNÉ V. K., 1953, Jelentés az 1953 évi Velem környéki földtani térképezésről, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, Budapest 1-5.
BÖJTÖSNÉ V. K., 1965, A nyugat-magyarországi kristályos palák vizsgálata, Magyar Állami Földtani Intézet Évi Jelentése, 1963, 149-156.
CHLEBUS, P., 1918, Montangeologische Studien über die Erzlagerstätten in der Umgebung von Schleining und Bernstein (Ungarn), Berg und Hüttenmännisches Jahrbuch, Heft 2.
CZAJLIK Z., 1991, Velem-Szent Vid-hegy régészeti kutatástörténete, Szakdolgozat, ELTE régészeti tsz., Kézirat, 1-83.
CZAJLIK Z., 1993, Exploration geoarcheologique du mont szent vid, Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, 45, 317-347.
DEÁK M. szerk., 1981, Magyarázó Magyarország 200 000-es földtani térképsorozatához. L-33-V. Sopron, Magyar Állami Földtani Intézet, 132.
FOULLON v. Frh., 1892, Mineralogische Notizen, Verh. Der k. k. Geol. R. A.
FÖLDVÁRI A., NOSZKY J., SZEBÉNYI L., SZENTES F., 1948, Földtani megfigyelések a Kőszegi hegységben, Jelentés a Jövedéki Mélykutatás 1947-48. évi munkálatairól, Magyar Pénzügyminisztérium, 5-31.
GEDEON A., 1967, A kőszegi-hegység prognosztikus hidrogeokémiai térképe, Magyar Állami Földtani Intézet Évi Jelentése az 1965. évről, 517-531.
HINTERLECHNER K., 1918, Über alpine Antimonvorkommen, Maltern Schleining und Trojane, Jahrbuch der. k. k. Geol. R. A., Heft 3 u. 4.
HAMPEL J., 1898, Velemi bronzszobrocskák, Archeológiai Értesítő, 28, 79-80.
HOFMANN K., 1877, Mitteilungen der Geologen der k. ung. Anstalt über die Aufnahmsarbeiten im Jahre 1876, Verh. der k. k. Geol. Reichsanstalt, 1, 14-23.
JUGOVICS L., 1914, Kőzettani és földtani megfigyelések a Borostyánkő-Rohonci hegységben, Földt. Int. Évi Jelentése, 1914, 47-52.
JUGOVICS L., 1916, A Borostyánkői Hegység geológiai és kőzettani viszonyai, A Magyar Kir. Földtani Int. Évi Jelentése, 77-97.
JUGOVICS L., 1948, Kőzettani és geológiai megfigyelések a Lándzséri hegységben (Burgenland), Jelentés a jövedéki mélykutatás 1947-48. évi munkálatairól, 32-38.
KÁROLYI M., 1990, Miske Kálmán 1860-1943, Vasi Szemle XLIV. 3, 389-407.
KÁRPÁTI K., 1895 Titkári jelentés (1894. június 24.), Vas Megyei Régészeti Egyesület Évkönyve, Szombathely, 60-63.
KÁRPÁTI K,. 1896, A velemi bronzlelet, Archeológiai Értesítő 16., 295-304.
KÁRPÁTI K., 1897, A velemi bronzlelet, Vas Megyei Régészeti Egyesület Évkönyve, Szombathely, 21-36.
KISHÁZI P.-IVANCSICS J., 1984, Kirándulásvezető a Kőszegi Kristályospala-Sorozat feltárásainak geológiai tanulmányozásához, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, Budapest, 1-35.
KORPÁS L., 1997, Carlin arany Magyarországon, Földtani Kutatás, XXXIV. évf. 4. sz., 3-9.
KORPÁS L., 2000, Carlin típusú aranyérc kutatási lehetőségei a Kőszegi-hegységben és a Vas-hegyen, Vasi Szemle LIV, 3, 325-335.
LENGYEL E., 1952/a, Jelentés az 1952. szeptember havi Velem-környéki érckutatásokról, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, Budapest, 1-4.
LENGYEL E., 1952/b, Jelentés a Velem-környéki érckutatások s a kőszegi fúrás állásáról az 1952. október 22-25.-iki kiszállás alkalmával, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, Budapest, 1-4.
LENGYEL E., 1953, Mangánérc-nyomok a Kőszegi-hegységben, Földtani Közlöny, LXXXIII. évf. 10-12. sz., 360-367.
LIPP V., 1876, Három látogatás, Vas Megyei Régészeti Egyesület Évkönyve, Szombathely, 1876. 80-81.
MÁRFFY J., 1967, Márffy József 1967. évi leletbejelentése, Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adattára, XVIII. 285/1967.
MÁRFFY J., 1970, 4000 éves réz- és antimonbánya Kőszeg környékén, Műemlékvédelem, 64-65.
MISKE K., 1896, Velemi (Vas m.) régiségekről., Archeológiai Értesítő, 16, 250-252.
MISKE K., 1897, Der Bronzefund von Velem-St. Veit bie Güns in Ungarn, Mittelungen der Anthropologischen Gesellschaft, in Wien, Bd XXVII., 13-17.
MISKE K., 1898/a, Fűző- és varrótűk a velemszentvidi telepről, Archeológiai Értesítő, 18, 25-29.
MISKE K., 1898/b, Régiségek Velem Szent Vidről (Vas m.), Archeológiai Értesítő, 18, 138-146.
MISKE K., 1904/a, Kálmán Freiherr v. Miske: Die Ununterbrochene Besiedelung Velem St. Veits, Archiv für Anthropologie, Braunschweig, 29-41.
MISKE K., 1904/b, Kálmán Freiherr v. Miske: Die Bedeutung Velem St. Veits als prähistorische Gußstätte mit Berücksichtigung der Antimon-Bronzefrage, Archiv für Anthropologie 2, 124-138.
MISKE K., 1925, A Vasvármegyei Múzeum, Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Múzeum I. Évkönyve, 1925, Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesületének kiadása, Szombathely, 45-61.
MISKE K., 1928, A történelem előtti idők fémkohászata, Természettudományi Közlöny 60, 13-14. sz., 476-480.
MISKE K., 1929/a, Velem Szt. Vid őskori vasbányája, Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adattára, 111. V. II. Budapest.
MISKE K., 1929/b, Velem Szt Vid praehistorikus vasbányája (második közlemény), Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adattára, 111. V. II. Budapest.
MISKE K.-BANDAT H., 1929, Europe 's Oldest Iron Mine? The Illustrated London News, March 2.,  342-344.
NAGY E., 1973, Vizsgálataink a Kőszegi-hegységben, Földtani Intézet Évi Jelentése az 1970. évről, 197-207.
SCHMIDT A., 1898, Über einige Minerale der Umgebung von Schleining, Zeitschrift f. Mineralogie, Bd. XXIX.
J. SCHNABELEGGER, 1871, Die Antimonerzlagerstätten zu Bergwerk in Ungarn, Zeitschrift des Berg und Hüttenmännischen Vereins in Kärnten III. Jahrgang, 1871.
SZEBÉNYI L., 1951, Jelentés Márffy József Velem-i rézérc előfordulással kapcsolatos vizsgálatáról, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, 1-2.
SZEBÉNYI L., XX, Jelentés az 1952 júliusában Velem környékén végzett földtani felvételről, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet Adattár, Budapest, 1-8.
SZEBÉNYI L.-FERENCZ K., 1958, Javaslattervezet a Nyugatvasmegyei kutatásokra, Kézirat, Magyar Állami Földtani Intézet, Adattár, Budapest, 1-12.
TOMPA F., 1923-26, Velemiszentvid bronzöntő ipara, Országos Magyar Régészeti Egyesület Évkönyve II. év, 41-53., Budapest.
VARRÓK K., 1963, Földtani vizsgálatok a Kőszegi-hegységben, Földtani Intézet Évi Jelentése 1960. évről, 7-20.
VENDEL M.-KISHÁZI P., 1967, Adatok Velem környékének antimonércesedési kérdéséhez, Kézirat, Bányászati Kutató Intézet Budapest, 1-24.
VITÁLIS I., 1930, Magyarország szén előfordulásai,  Sopron.