Trianon a magyar közösség tudatában egyedülálló helyet foglal el. Bár a tragédia gyökérzete a török hódoltságig nyúlik az idõben, a seb mélyebb, mint a Mohácsnál kapott. Trianont követõen a nemzet igazságba vetett hite rendült meg. Úgy érezte: létjogosultságát vonták kétségbe. A sérelmet máig sem dolgoztuk fel. A történtek nem válhattak múlttá - történelemmé -, mert hatásuk ma is érezhetõ határokon belül, de még inkább azokon kívül, az utódállamokban.
          A magyarság - hiába híresztelik ellenkezõjét a másság fanatikusai és Trianon nyertesei - históriája kezdetétõl befogadó nemzet volt. A nomádokat nagyfokú vallási és etnikai türelem jellemezte. (Nem lehet véletlen, hogy 1557-ben, Tordán született meg Európa elsõ rendelete a vallási türelemrõl.) A nomád államot felváltó keresztény királyság elveit Szent István törvényeiben és Intelmeiben találjuk meg. Agyoncsépelt közhely, de igaz, hogy elsõ királyunk a jövevények megbecsülésére buzdította utódját. A jövevény - intette a herceget - az országot díszíti, az udvar fényét emeli, "s a külföldieket a pöffeszkedéstõl elrettenti." A jövevényeket István nem tekintette idegeneknek, miután elfogadták a magyar állam értékrendjét: vallását, szokásait, törvényeit. A kereszténység - ahogy a közelmúltban Glatz Ferenc felhívta rá a figyelmet - nem pusztán valláscsere, hanem modernizáció volt. Ugyancsak Glatz jut arra, hogy országunk, két rövid szakaszt leszámítva, (1938-1945 és 1949-1956 között) nem ismerte a kirekesztést. Mi több, a magyar államiság keretei között született meg a szlovák nemzet; õrizte meg sajátos arculatát a szászság, mely napjainkban hagyja el végleg õsei évszázados városait.)
          A Kárpát-medence etnikai viszonyai - a honfoglalást követõen - a tatárjárás után változnak meg. Az akkor betelepülõ nomádok azonban a villongásokat követõen beépülnek a nemzettestbe. Trianon etnikai elõzményei a török kor következményei. Szakály Ferenc szerint Mohács elõtt a magyar lakosság száma legalább a háromszorosa lehetett az összes nemzetiségnek. A királyság 25 ezer településébõl megközelítõleg 19-20 ezer volt magyar. Ezt a helyzetet a háború alakítja számunkra kedvezõtlenné: "a törökkel folytatott háborúskodás terhét (...) kezdettõl fogva a török kiûzéséig a magyar etnikum viselte." Az asszimiláció csak azok körében tapasztalható, akik karriert akarnak: igyekeznek bekerülni a fõnemesség soraiba, vagy középnemesként hivatalhoz jutni. A betelepült és betelepített román, német, szerb, szlovák paraszt ellenben szívósan õrzi identitását. Ennek akkor lesz majd jelentõsége, amikor az önazonosság belsõ szerkezete megváltozik. Kicserélõdnek addig öröknek tartott elemek, háttérbe szorul az állammal, a király személyével vagy a Szent Koronával való lojalitás, és felerõsödik a nemzeti érzés. A török idõk legnagyobb vesztesége azonban az, hogy megsemmisül a középkori magyar településhálózat a hódoltsági részeken, aminek "következményeit mindmáig nem sikerült teljesen eltüntetni". A "Trianont kijelölõ határok - írja Szakály - jobban megfelelnek a török kor végi, mint a 20. század eleji etnikai viszonyoknak".
          A Magyar Királyság területén élõ nemzetiségek tudatának kialakulására döntõen értelmiségük hatott. Amint közismert, ezeket a különbözõ népcsoportokhoz tartozó intellektueleket egyetlen dolog kötötte össze: az engesztelhetetlen magyarellenesség. Szabó Miklóst idézve: "minden esetben magyarellenesek voltak". A Habsburg "jó királyok" mellé, a pszichés igényeket kielégítendõ, megszületett az ellenség, a mindenért felelõs bûnbak: a magyar mint etnikum. Nem a magyar nemesség, burzsoázia, nem a magyar államszervezet, hanem általában a magyar. Az utódállamokban a bûnbakszerepet máig a magyarságra testálják. (Többek között ezért nem válhatott múlttá Trianon.)
          A sokat - és esetenként jogosan - szidalmazott magyar nacionalizmus ellentmondásos jelenség. Felfelé ívelõ korszakában egyetemes emberi és polgári jogokért küzd. Olyan nevek fémjelzik - Petõfitõl az aradi bitó alatt állókig -, amelyek viselõinek többsége származására nézve nem magyar. A polgárosodás, a függetlenség, a szabadság, a haladás eszméi adják az asszimiláció erejét, lendületét. A haza és haladás gondolata eggyé vált. Mai szóhasználattal élve, modernizáció és nemzeti önazonosság nem egymást kizáró fogalmak. A késõbbi fogatlan, hangoskodó nacionalizmustól csak néhány iskola bezárására és formális asszimilációra: névmagyarosításra telik. Rendeletileg senkit nem lehet magyarrá tenni. A századforduló politikai elitjének ennyire futotta: káros és hatástalan intézkedésekre, bûnös és kóros önigazolásra. "Kardcsörgetésre, kard nélkül." Tanulságos újra és újra Bibót idézni: "A magyar nemzet(...) a világon mindenféle sallangjával asszimilált, csak éppen azzal az eggyel nem, ami az egyetlen igazi és egyetemes asszimiláló közeg: a közösségi élet sodrával. Az asszimiláció lehet fáradságos és lehet fájdalmas, de távolról sem olyan rejtelmes és irracionális, mint ahogy azt nálunk be szokták állítani. Éles, határozott profilú (...) közösségek világos, határozott szokásaik és tételeik vannak arról, hogy hogyan kell szavakat kiejteni, köszönni, udvarolni, elnökölni, elégtételt venni, gyûlést tartani és versenyezni, s az idegen hol elbájolódik, hol durván fejbeverettetik, de mindenképpen belekerül ennek a közösségi életnek a sodrába".
          A korcs közösségi - nemzeti - szellem mellett, a döntõ pillanatban a rátermett vezetõ hiánya bizonyult végzetesnek.
 
 

          Az elsõ világháború megpecsételte a Monarchia sorsát. Az 1918-19-es évek káoszában egyetlen hazai politikus sem akadt, aki tudta volna, mi a teendõ. Szerencsétlenségünkre Károlyi Mihály, ez a politikai széplélek került az ország kormánykerekéhez a válság közepén. (Elvbarátja - Jászi Oszkár - idealizmusára célozva mondta, hogy van benne valami Dosztojevszkij Idiótájából.) Gosztonyi Péter szerint olyan pártot vezetett, amelyik radikálisnak tartotta ugyan magát, ám a bekövetkezõ radikális eseményeket legföljebb követni tudta, irányítani nem. A forradalom kitörésekor Károlyit az ágyból rángatják elõ. Pizsamában - fölötte elegáns bundában - érkezik az Astoriába, és tanácstalanul kérdi: "Jó, jó, de mit szól ehhez majd a király?" Addig nem hajlandó formális szerepvállalásra a "legitimista radikális", míg a király ki nem nevezi miniszterelnöknek. Másutt köztársaságok alakulnak, nemzetiségek szakadnak el a Monarchiától. Károlyiék az ország integritásának megõrzésére semmit sem tesznek, elmulasztják az ellenállás egyetlen lehetséges módját, a fegyveres szembeszállást, a hadsereg megszervezését.
          Károlyi emlékirataiban természetesen szépíti a megtörténteket, a tények azonban ellene szólnak. Tanulságos felesége egykorú naplóját elolvasni, hogy érzékeljük, milyen zavaros, fellengzõs eszmék vezették ezt a politikai antitálentumot. Az emigrációban írt egy kulcsdrámát politikai elkötelezettségérõl, amelynek fõhõse, Ravelszki - aki (bár Károlyi ezt tagadja) a szerzõ idealista alteregója - mérhetetlenül fontos a jövõ számára, mert olyan ember volt, "aki elveiért mindent fel tudott áldozni, még az életét is". A derék gróf ezzel szemben az országot áldozta fel, amikor átadta a proletáriátusnak - valójában a szélsõséges bolsevikoknak - a hatalmat, majd összecsomagolt és távozott. Nagyúri gesztussal fizetett, idealizmusáért odadobta az országot. Tragikus, hogy az utazgatás, a vadászat után a politika lett a passziója ennek a különben megnyerõ arisztokratának.
          A történelemben nincsen "mi lett volna ha", ellenben míg nyitott a tér a cselekvésre, léteznek alternatívák. Az egyén szerepe behatárolt ugyan, de biztosra vehetjük, hogy ha Károlyi és valóságidegen, teoretizálgató baráti köre helyett pragmatikus politikusok kezében összpontosul a hatalom, nem kerül az ország ennyire védtelen helyzetbe. Szekfü pontosan fogalmaz, amikor azt mondja: "a Károlyi-kormány vétkes tehetetlensége következtében (...) az atomjaira széthullott társadalmat kiszolgáltatták minden elszánt kalandor vagy bûnözõ uralmának." (A magyar történelembe Tanácsköztársaság néven vonult be az említett idõszak.) A bukás után a vörösterror prominensei összepakoltak, majd magára hagyták az országot. A román hadsereg elfoglalta a fõvárost. Évtizedeken át alig esett szó róla - "a szomszéd népek érzékenysége" miatt -, hogy a megszállók szinte tökéletesen kifosztották hazánkat. Egyetlen jellemzõ epizód: 1919. október 5-én, Serbescu tábornok 14 teherautóval megjelent a Nemzeti Múzeumnál, hogy felpakolja és Romániába szállítsa annak gyûjteményeit. A mûélvezet iránti eme különös fogékonyság feltûnt az amerikai Bandholtz tábornoknak, aki egyesek szerint lovaglóostorával, mások szerint anélkül elkergeti a románokat, majd lepecsételi az ajtót. 1936. augusztus 23-án némi diplomáciai huzavonát követõen felavatják a tábornok szobrát. A román érzékenységre és a túlzott amerikai óvatosságra megnyugtatóan hatott, hogy Bandholtz kezében ott van ugyan a nevezetes pálca, azonban a háta mögött. (A szobrot 1949 tavaszán a kommunisták távolítják el; ma ismét látható.)
          A vörösterrorra a fehérterror a válasz. Természetesen egyik gazemberség nem menti a másikat. A hatalom birtokosa Horthy Miklós lesz. Alkatában ekkor még sok a fanatizmus, bár késõbb a hivatalos propaganda és történetírás igyekszik joviális, atyai képet festeni róla, amint elõtte Ferenc Józsefrõl, utána pedig Kádárról. Horthy néhány héttel a trianoni diktátum aláírása után a következõképpen nyilatkozik önmagáról és céljairól: "Mindenre képes vagyok. Ha szükséges, sztrichnint használok, és a legaljasabb eszközökkel dolgozom. Ellenségeink is hullagyalázást követtek el velünk szemben." "A legkoszosabb és legmocskosabb kezet is megragadom, ha segíteni akar nekünk." Úgy gondolta a végsõkig elszánt ellentengernagy, hogy a franciák segíteni fognak Nagy-Magyarország visszaállításában... (Az elképzelésrõl Lehár Antal naplója tanúskodik.) Horthy éleslátása - annak ellenére, hogy Teleki vezetésével valóban folytak titkos tárgyalások a franciákkal - nem sokkal szárnyalta túl Károlyiét. A kilátástalan helyzetben irreális tervekbe kapaszkodtak görcsösen. Józan ésszel nehéz lett volna abban hinni, hogy a gyõztes hatalom területi engedményeket tesz a vesztesnek szövetségesei rovására, néhány vasútvonal megszerzéséért. (Tárgyalások folytak arról, hogy a francia Schneider-Creusot cég bérbe veszi a Magyar Államvasutakat.) Károlyi az eszmék erejében bízott, Horthy a fegyverekében. A második világháborút - okulva az elõzõbõl - ezért akarja ütõképes hadsereggel átvészelni. Az eredmény közismert. Horthy alapvetõ érdeme az, hogy támogatja a kor kiemelkedõ politikai tehetségét, a fölösleges és végzetes morális válságoktól mentes profit: Bethlen Istvánt.
 

          A történészek sokat vitatkoztak - és vitatkoznak nyilván a jövõben is - azon, hogy megfelelõ személyeket és jó stratégiát választott-e a magyar küldöttség. Felcsillan-e némi halvány remény, ha Apponyi merev álláspontja helyett Telekié kerül a döntnökök elé, mely lemond a nemzetiségi területekrõl, de a magyar etnikum lakta részeken jelöli ki a határokat.
          A tények a következõk: 1920. június 4-én Drasche-Lázár Alfréd követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter aláírta a békeszerzõdést. A döntés értelmében a történelmi Magyarország 324 ezer km² területébõl 93 ezer maradt, míg 20 millió lakójából 8 millió. 3 milliónál több magyar került az anyaországon kívülre.
          A döbbenet és az indulatok nemzedékek múltán sem hunytak ki. A kis Trianon-kastélyban nem régen, ha magyar csoportot véltek közeledni, becsukták az ajtókat. A vehemensebb turisták - e sorok írója Simonffy Andrástól hallotta - leköpdösték az asztalt, melyen a nevezetes okmányt aláírták. Valljuk meg, nem a legelegánsabb módja ez az érzelemnyilvánításnak. Elgondolkodtató azonban, hogy több évtizedes tudatosan elõidézett amnézia után (a szocialista rendszer oktatáspolitikájára, ideológiájára és propagandájára célzok), ilyen erõteljes emóciók törnek fel a mélybõl.
 
 

          A megrázkódtatást viszonylag gyorsan cselekvés követte. Azok az irodalmárok, akik felelõsséget éreztek a nemzet lelki egyensúlyáért, egészséges tájékozódásáért és a trauma feloldásáért, azonnal reagáltak. Az elsõ irredenta gyûjtemény 1920-ban(!) jelent meg, Kosztolányi Dezsõ szerkesztésében. (Közbevetõleg: az irredenta szónak csak késõbb, a kommunisták munkálkodását követõen lesz pejoratív tartalma.) Kosztolányit sokakkal együtt személyesen érintette Trianon. A Vérzõ Magyarország címû könyvben olyan alkotók írásait olvashatjuk, mint Gárdonyi, Tóth Árpád, Herczeg Ferenc, Schöpflin Aladár, Reményik Sándor (Végvári néven), Lyka Károly, Krúdy Gyula, Hevesi Sándor, Karinthy Frigyes (övé a legmegrendítõbb vallomás), Babits, Erdélyi József. Magyarrá lett svábokét, zsidókét, románokét, és tõsgyökeres magyarokét. A fájdalom valódi, nem a Horthy-propaganda terméke. Ha mindössze az irodalomtörténeti veszteségeket vesszük számba, azt találjuk, hogy a határokon túlra került Károli, Pázmány, Révai Miklós, Gyöngyösi, Mikes Kelemen, Kazinczy, Kölcsey, Szigligeti, Arany János, Jókai, Madách, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Reviczky, Ady, Herczeg Ferenc, Kosztolányi, Márai, Tamási szülõhelye. Elsõ pillantásra nem tûnik nagy veszteségnek mindez, hiszen Illyés óta tudjuk, a szellemi haza sérthetetlen, ám az utódállamok erõszakos asszimilációja következtében napjainkig folyamatosan csökken annak az esélye, hogy Arany Jánosok és Madách Imrék születhessenek Nagyszalontán vagy Alsósztregován.
          A magyarság már 1918 õszén kutyaszorítóba került. Ekkor közel 60 ezer ember menekül az anyaországba - Dövényi Zoltán adatai szerint -, és ez a szám 1920-ra jóval 100 ezer fölé emelkedik. 1918 és 1924 között 350 ezer magyar érkezik a megcsonkított hazába. (Romániából 197 ezer, Csehszlovákiából 107 ezer, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságból 45-46 ezer.)
          Az utódállamok magyarsága a hétköznapokban és a válságos pillanatokban egyaránt megállta a helyét. Erdélyben, ahol az önállóságnak történelmi hagyományai voltak, a szellemi erõk megszervezték a fórumaikat. Kós Károly 1921-ben tette közzé Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarjaihoz intézett röpiratát, a Kiáltó szót: "építkeznünk kell, szervezkedjünk át a munkára". A kihívás, a feladat nyomása remekmûveket eredményez. Erdélyben a Bethlen Gábor-i, Kós Károly-i józanság és cselekvõkészség máig jelen van. Olyan egyéniségekkel ajándékozta meg ez a szellem az összmagyarságot, mint Márton Áron, Tõkés László, Sütõ András. A kép - természetesen - nem ilyen idillien egyoldalú. Sokan megtagadják az új államnak teendõ hûségesküt, s ahelyett, hogy megtartanák a magyarság pozícióit, elmenekülnek vagy elkallódnak. A jelenség lényegérõl statisztikáknál, történelmi elemzéseknél többet mond Kolozsvári Grandpierre Emil regénye, A rosta.
          Szlovákiában Esterházy János vizsgázik jelesre a magyarság képviseletében. Nem csak a magyarság jogaiért, az iskolabezárások miatt küzd, hanem a szlovák parlamentben egyedül szavaz a zsidók deportálása ellen. Ezt késõbb sem bocsájtják meg neki. A Szovjetunióba internálják, majd nagybetegen végighurcolják Csehszlovákia fegyházain. 1957. március 8-án hal meg a börtönben. Hamvait nem adják ki hozzátartozóinak. Az a morális tartás azonban, amit példájával örökül hagyott, nem vész el. Mindig akadtak olyanok Janics Kálmántól Duray Miklósig, akikben összegyûlt az erõ az igazság kimondásához.
          A magyar kisebbségeknek a szocialista korszak beköszönte sem hozott érdemleges változást. A lenini nemzetiségi politika nem a népek közötti ellentétet igyekezett eltüntetni, hanem magukat a népeket. Hivatalos nyilatkozatokban, barátsági szerzõdésekben nem volt hiány; a valóságról, a malomkövek közötti létrõl azonban a már említett Sütõ Andrástól és Duray Miklóstól értesülhetünk (sok más tollforgató mellett). A szocialista formáció összeomlásának pillanatában - aki átélte, tanúsíthatja - Magyarország lélegzetvisszafojtva, remegõ izgalommal és õszinte segítõkészséggel követte a romániai és csehszlovákiai eseményeket. Félretettük a múlt sérelmeit, bízva benne: új korszak kezdõdik. A kinyújtott kéz hosszan árválkodott az ismét elszennyezõdõ légkörben.
          1920 után Magyarország a kaján várakozásokkal szemben, mint történelme során sokszor, ismét talpra áll. Olaszország és Anglia segítségével 1924-ben jelentõs kölcsönhöz jut. A következõ években megszûnik a katonai és pénzügyi ellenõrzés, az ország kilép a diplomáciai karanténból. A revízió a hivatalos politika részévé válik, ám meglehetõsen kétarcúan. A belföldi propaganda hatásos, bár valójában felesleges, míg a külföldi gyönge és hatástalan. Nekünk erre sajnos nem volt pénzünk - állítja késõbb Bethlen -: "Egy országot kellett újjáépíteni." A hazai propagandára azonban jutott pengõ. (Az utódállamok budapesti követségei komoly kultúrmissziós tevékenységet fejtettek ki. Tehetséges költõket hívtak meg irodalmi délutánjaikra, beszéltek rá mûfordításra, sõt kölcsönöztek számukra baráti szívességbõl pénzt; például József Attilának, ha megszorult.)
          A revízió jegyében meglehetõsen vegyes színvonalú mûvek születtek. Akadtak közöttük kitûnõ mûvészektõl (Pásztor János, Sidló Ferenc, Kisfaludy Strobl) és siralmas mûkedvelõktõl valók. A revízió gondolata megjelenik - vizuálisan vagy másként - köztereken, plakátokon, hegytetõkön, élõképek formájában, bánatos Hungáriaként, esetleg atléták mezén. A vereség beépül a köztudatba. Tanítás elõtt elskandálják a nebulók a Nemzeti (másként: Magyar) Hiszekegyet. Ha bárki meg meri kérdõjelezni a nemzeti imamalom mûködésének hatékonyságát, azt hazaárulóként kicsapják az ország iskoláiból. (Benedek Istvánt - ahogy õszintén beszámol róla -, csak apja összeköttetései mentik meg ettõl.) A trianoni sebek állandó feltépése visszaélés a közös fájdalommal - és ügyes taktikai húzás, jól beváló indulatlevezetés. A mélyben roppant elégedetlenségek munkálnak, ne feledjük, A néma forradalom országában vagyunk. Akadnak persze józan, építõ szándékú javaslatok. Németh László azt ajánlja, hogy a veszteség mellett vegyük számba a nyereséget is. (Arra céloz, hogy a csonka ország tiszta nemzetállam lett, nem kell többé bajlódni a kisebbségekkel.) Ismerjük meg behatóan szomszédainkat - mondja -, múltjukat, kultúrájukat, szándékaikat. Verjünk hidakat. Nem sok követõje akad.
          A revíziós célok elérésére nem volt komoly remény. A propaganda által sulykoltak és a valóság, a cselekvési lehetõség között feszülõ ellentét messiásváráshoz vezet. A megváltó lord Rothemere személyében érkezik meg. Az angol sajtómágnás felkarolja a magyarság ügyét. Cikkekkel, pénzjutalommal - Krúdy és Móricz kap belõle -, könyvekkel, és az Igazságot Magyarországnak!-mozgalom támogatásával. Fellépése jelentõs nemzetközi visszhangot vált ki. Bethlen azonban elhatárolódik, levelet intéz Chamberlain angol külügyminiszterhez, aki elégedetten veszi tudomásul a magyar kormány álláspontját. A hazai polgár ezzel szemben a lord akciói mögött ott sejti a brit közvélemény és õfelsége kormányának jóindulatát. 1956-ban hasonló a helyzet, amikor a lakosság a külföldi rádióadók - a SZER és az Amerika Hangja - véleményét az USA és a nyugati kormányok álláspontjának véli. Újabb történelmünkön végighúzódik az önveszélyes tájékozatlanság, valami végzetes naivitás, társulva az idegenbõl jövõ véleményektõl való kóros függéssel. Ez a lélektani alapja a magyarság elképesztõ mértékû manipulálhatóságának. (Bármilyen lehangoló, nem tanulunk a magunk kárán.)
          A területi revíziót - szerencsétlenségünkre - a Harmadik Birodalom döntõbíráskodásának köszönhettük. Sovány vigasz, hogy szomszédaink sem álltak fölöttünk morálisan, sõt hevesebben keresték Hitler kegyét. Az immár valósággá vált revíziót csak a kommunisták ellenzik. Természetesen nem erkölcsi megfontolásból, hanem Moszkva iránti feltétlen elkötelezettségük miatt. (1927-ben Trianon revízióját a Szovjetunió elleni háború jelszavának minõsítik; késõbb azt hangoztatják, hogy a trianoni rablószerzõdést "a nemzetközi proletárforradalom fogja összetörni a Szovjetunió segítségével"; majd 1944-ben ismét taktikát változtatnak, és egy Dunai-konföderációért hevülnek, melyben a "Duna-medence és a Balkán népei egyetlen demokratikus" népcsaláddá lesznek, "összhangban a Szovjetunióval".
          A fordulat évét követõen és a késõbbi kommunista idõkben trianon a kollektív nemzeti tudattalanba számûzetett. A hivatalos verzió nagyjából így hangzott: "a magyar uralkodó osztály sok évtizedes soviniszta politikájáért kellett fizetni" Trianonban. Az egymást követõ kommunista kormányok - Rákosi, Kádár és Grósz kabinetje -, kudarcot kudarcra halmoztak, ha leültek testvérpártjaikkal a magyar kisebbségek ügyében tárgyalni. Valójában megvetõ cinizmussal nézték a sorsukat, csak akkor fordultak feléjük, ha a hazai értelmiségnek sikerült nyomást gyakorolni rájuk, vagy némi népszerûségre vadásztak - ami mindig csúfosan végzõdött.
          A magyarságban erõs hajlam él a negatív kultuszteremtésre. Kevés nép tartja számon ilyen lelkesen a vereségeit, ápolja azok helyszíneit. A vereség-tudatnak azonban nincs kohéziós ereje. Az ezredfordulóra a határokon túli magyarok iránti együttérzés kihunyóban van. Néhány éve Szabó A. Ferenc azzal a javaslattal állt elõ, hogy ha már megállítani nem tudjuk a hazai népességfogyást, legalább a magyarságból gondoskodjunk pótlásáról. Ötletét általános érdektelenség fogadta.
          Trianon tanulságait máig nem vontuk le. Sem a kultusz, sem a ránk kényszerített amnézia nem kedvezett ehhez. Egyik fájó leckéje az elsõ világháború végi idõszaknak, hogy akkor a legitimisták, károlyisták, kommunisták, horthysták nem találták meg a közös cselekvéshez a nemzeti minimumot.
          Napjainkban okos és türelmes írások születnek az új nemzeti önazonosság lehetõségeirõl, a kisebbségek híd-szerepérõl, kultúrájuk fennmaradásának szükségességérõl, az etnikai sokszínûség megõrzésérõl, az egyéni és területi autonómia értékérõl, a kultúrák egyenrangúságáról.
          A valóság azonban mást mond. Az európai szintû elvek a trianoni határokon túl gyakran csak szép szólamok. Szlovákiában a magyarságot nem ismerik el államalkotó nemzetként. Romániában nincs saját egyeteme kétmillió magyarnak kultúrája életben tartásához. Az anyaországot demográfiai Trianon fenyegeti. A mai átlagmagyar hasonlóan tanácstalan - mert félretájékoztatott -, mint elõdei nyolcvan éve.
          E hiányok szakadékai szabdalják mai valóságunkat. Talán ez Trianon egyik legidõszerûbb üzenete.