A levelemet nem szokta más elolvasni." Ezzel a biztató utóirattal zárul a 16 éves Weöres Sándor egyik levele, amelynek címzettje a késõbbi festõmûvész: Illés Árpád. Hírességek leveleit azonban különösebb aggály nélkül "el szokta" olvasni az utókor. A költõkét többek között azért - ha másért nem -, hogy megtudja, mi volt a valódi véleményük pályatársaikról. Ugyanis a nyilvánosság elé tárt elismerõ sorokkal gyakran ellentétes ítéletekre bukkanhatunk naplókban és magánlevelekben. A legismertebb ezek közül Kosztolányi és Babits levélváltása Adyról. (Weöresnél nem találunk példát effélére.) Jelentõs írók nem mindig hagynak hátra jelentõs leveleket, leszámítva a zseniket és azokat, akik már életükben tudatosan irodalomtörténeti életet élnek, arccal a halhatatlanság felé.
          Weörestõl távol esett az ilyen becsvágy, inkább a versben bízott, "mely az öröklétbõl tán egy üszköt lobogtat / s aki feléje fordul, egy percig benne éghet." Zseninek viszont nyugodtan nevezhetjük, bár meglehetõsen nehéz meghatározni ennek a szónak a tartalmát. Pszichológiai definíciók keresgélése helyett azt ajánlom az olvasónak, vegye kézbe Weöres köteteit, és azonnal kiderül, mit rejt irodalmi értelemben a kifejezés.
          Az Egybegyûjtött leveleket a Pável Ágostonhoz szóló írások nyitják. Weöres kosztos diák volt Szombathelyen Páveléknál. Kamaszként címzi meg az elsõ borítékot "Kedves Guszti Bátyjának" Csöngérõl, ahol csak vánszorog vele "a sánta falusi idõ". Verseket küld és tanácsokat kér. Beszámol érzelmi állapotáról: "Valahogy nyugodtabb, derûsebb lettem. Külsõleg ideges, nyugtalan vagyok, de belsõ lényemet valami nagy, mindentmegértõ nyugalom foglalja el, ami nem ismer elméleteket, filozófiákat, úgy vesz mindent, ahogy van, elégedetlenségeim is csak külsõek, aprók, valami nagy elégedettség hat át, a világgal és mindennel szemben, realitás, ami nem ismer csúnyát és szépet külön-külön."
          Ez a sztoikus - vagy taoista - szemlélet, a világ (látszólagos) ellentéteinek egységben való látása és láttatása, haláláig jellemzi majd õt. Weöres nem a költõi énen szûrte keresztül a valóságot, tagadta, hogy lenne egyénisége, ami az én-centrikus, alanyi költészetben - amilyen a magyar is - idõnként értetlenséget szült. (Errõl késõbb, a maga helyén.) Világképét emblematikus tömörséggel a kínai jin és jang fejezi ki, az ellentétek egymást feltételezõ, nem pedig kizáró egysége. Az idézett levéllel egyidõben írja Kosztolányinak, hogy a biciklizés és dinnyelekvár-evés mellett franciául és kínaiul akar megtanulni. Az ösztönös tehetség, a csodagyerek rendkívül tudatosan halad az útján. Ezt olvashatjuk a mindössze 16 éves fiatalembertõl: "Baudelaire, Poe, Ady és ilyen hatalmas aratók után az ember nem nagyon találhat szûz területet" az impressziós-szimbólumos mezõkön. "Új aratnivaló táblák kellenek. Ezért most igyekszem kelet felé orientálódni."
          Az izmusokat, programokat elutasítja: "Program szerint(...) lehet klozettra járni, de nem mûvészetet csinálni." A hangütésbõl nyilván érezhetõ, az utóbbi idézetek nem a Kosztolányihoz, hanem a nemzedéktárs Illés Árpádhoz szóló levelekbõl valók. Mindenesetre megszívlelendõ sorok ma is, amikor neounalmas, posztkreatív, antizseniális önjelöltek mûvészetként szeretnék meghatározni különös "mûveiket", akcióikat, fárasztóan középszerû happeningjeiket. Amiként Hamvasnál szinte minden megtalálható, amit a posztmodern (magyar) próza az eredetiség igényével utóbb összeverejtékezett, ugyanúgy Weöres az õsforrás a költészetben - természetesen sokkal magasabb szinten, igényesebben, mint az izmusok zászlaja alatt nyomulók.
          Kosztolányi - a "Kedves Mester" - kiemelkedõ szerepet tölt be Weöres életében. A csodagyereket õ figyelmezteti a csodagyerekség veszélyeire. Dicséri Weöres vitathatatlan képességeit, azután a korai zsenialitás árnyoldalait tárja eléje. A csodagyerekségbõl - írja - elõbb-utóbb ki kell ábrándulnia annak, aki magasabbra tör. "Neked édes fiam készülnöd kell a jövendõre.(...) Mit tégy? Hát faragd a matériát. Csak így jöhetünk rá, hogy mit akarunk, nem gondolkodással."
          Kapcsolatuk legértékesebb hozadéka azonban az, amit a legkeservesebben tanul meg az alkotó: ez az önmagával szemben támasztott igényesség. A mérce a kitartó munka, mert a tehetség kevés: "Ne feledd, hogy az írás, melynek eredménye oly csillogó és kecses holminak látszik, baromi munka, fáradtságosabb, mint a favágás. Nem szabad sohasem elfáradni."
          Az ifjú Weöres minden kérdésben mértékadónak fogadja el Kosztolányi véleményét. Viszonyuk bensõséges, míg Babitscsal² inkább tiszteletteljes. A magyar nyelv máig legnagyobb mesterének beszámol arról, hogy "minden szakértelem és elõtanulmány nélkül" tájszavakat kezdett gyûjteni. "Most a népnyelv (...) nagyon érdekes változáson megy át: beleszövõdnek (...) az intelligencia által használt szavak, és így egy nagyon érdekes keveréknyelv jön létre." (Ezt a keveréknyelvet - pontosabban ennek archaizált változatát - örökíti meg a Pszichében.)
          Weöres a leglenyûgözõbb nyelvfenomén a magyar irodalomban. Nyelvteremtõ ereje megigézõ. Természetesen a nyelvteremtés sohasem a semmibõl történik. Ady Károli Gáspárig nyúl vissza, Illyés a zsellérek és jobbágyok fordulataiig, Nagy László Balassiig és a nyelv legarchaikusabb, mítoszteremtõ rétegéig. Weöres pedig mindezt egymagában tudja. Olyan nyelven szólal meg, amilyenen akar.
          Dsida Jenõ szerint nyelvünk Széphalomnál két ágra szakadt. Az egyik ág erõs, õsi törvényei Adyig vezetnek. "A másik ág nyugat felé kanyarodott s magába gyûjtötte a nyugati gondolkozás összes mellékfolyóit. Ennek a folyamágnak a partjain nyíltak ki azok a liliomok, melyek a Louvre kertjében, vagy a Stefan George háza elõtt is nyílhatnak." Maradva Dsida gyönyörû metaforájánál, elmondhatjuk, hogy Weöres a Tao virágaival - Lao-ce átköltésével -, az indiai õsfolyamok mellett tenyészõ buja, "szekfûvirágleheletzuhatagos-örömillatú délövi" szélbõl hozott egzotikus sziromkoszorúkkal - a Gita-góvindából -, és a Kemenesalja rétjein nyíló vadvirágokkal gazdagította a magyar nyelv pompázatos kertjét. Ha párhuzamosan olvassuk Tõkei Ferenc Lao-ce prózafordítását Weöres versszakaival, nem szorul magyarázatra, miért költõnk a magyar nyelv egyik legragyogóbb zsenije. De hivatkozhatunk Orbán Ottóra, aki indiai költõbarátjának elszavalt néhány sort magyarul Dzsajadévától, és az rögtön ráismert a Gíta-góvindára. Nyelvzseni azonban Csöngén sem terem akármelyik bokorban, hanem azzá lesz, tudatos, fegyelmezett munkával és baráti segítséggel. 1939 májusában - tehát 26 évesen - mond köszönetet Weöres Fülep Lajosnak, a "Kedves Professzor Úrnak", amiért kigyomlálta disszertációjából a germanizmusokat: "doktorálásom után idegen nyelveket akartam tanulni (angol, kínai), de elõször is majd magyarul tanulok."
          Miután a posztmodernben az irodalom fõ témája maga a nyelv lett, érdemes megemlíteni, hogy a magyar költészet kiemelkedõ nyelvtehetségei, Füst Milánt, József Attilát és Radnótit leszámítva, kisvárosokból és apró falvakból érkeztek az irodalomba. A köznyelv sokáig nem vált el élesen a magas literatúrától, sokkal inkább táplálta azt. (Talán elég Pázmányra utalni: nála a mûveltség, a személyes tudás máig megcsodált magaslatra emeli a nyelvet. A cezúra nem a nyelvújítás kora, hiszen a német anyanyelvû Heltai Gáspártól a szláv származású Petõfiig megmaradt a magyar nyelv teremtõ ereje, öntisztító képessége. A nyelv, mint közös ihletet jelentõ forrás akkor apad ki, amikor nem éltetik többé Egyházashetye, Kápolnásnyék, Nagyszalonta, Kiskõrös, Vál, Érmindszent, Rácegrespuszta, Iszkáz, Nagysomkút és Csönge friss hajszálerei. Ma a nyelvvel való törõdés gyakorta kimerül néhány Derrida-, Wittgenstein- vagy Lévinas-citátumban.) Nyelvünk szegényedik - mondja Weöres -, kivesznek belõle azok a használati eszközök, melyek szépen hangzó neve a magyar fõnevek tekintélyes hányadát adta. A nyelv elszegényedése pedig - tegyük hozzá - az élet elszegényedését jelzi.
          Weöres alapvetõen abban különbözött az utána jövõ posztmodernektõl, hogy sohasem tekintette öncélnak a nyelvet. Levelezõpartnerei közé tartozott Kodály, akitõl - megkockáztatom - "elleste" a módszert. (Hogy öntudatlanul vagy tudatosan, számunkra lényegtelen.) "Gyermekverseiben", melyekben szinte tobzódik, megmerítkezik a szavak ritmikai, hangzásbeli lehetõségeiben, a váratlan asszociációk keltette gyönyörben, olyan esztétikai minõséget akart adni, ami mértékké, belsõ mintává válva elkíséri a Bóbita olvasóit egy életen át. Nem foglalta rendszerbe elképzeléseit, de óvónõk a megmondhatói: a Kodály-módszerhez hasonlóan az irodalmi mûveltség alapja lehet(ne) Weöres hagyatéka, ha jól sáfárkodnak vele. Idézõjelbe azért kerültek a "gyermekversek", mert Weöres számos költeménye lett rendkívül népszerû a legkisebbek körében, holott ezek költõi kísérletek voltak. Szerzõjük az õsember költészetét próbálta meg rekonstruálni. Vannak versei, amelyek ritmusa, hangjai mintha az õsidõkbõl, az altamirai vagy a lascaux-i barlang faláról verõdnének vissza. Ennek megvannak a pszichogenetikus gyökerei, nem véletlenül állítja több szakember párhuzamba az emberiség fejlõdését az egyes emberével. Weöres elküldi Kodálynak "egy fiatal szombathelyi költõnõ kötetét", akinek "sok pittegõ-pattogó üde gyermekdala van." "Örülnék - írja -, ha ezt az épfülû földimet elõbbre segíthetném." Az ép fülû, ép ritmusérzékû földi: Gazdag Erzsi. Weörest egész pályáján jellemzi a segítõkészség. Amikor Jékely azt gondolja, hogy megorrolt rá Halász Gábor kritikája miatt, így reagál: "Nem tudom, honnan szedted azt, hogy rád nehezteltem azért, mert Halász megdicsért Téged és félvállról említett engem. Hol volna ebben a következetesség, hiszen nem Te írtad a cikket, és egy cikk miatt csak annak szerzõjére lehet megharagudni. De Halászra sem haragszom, kritikai kötelességét teljesítette, mikor õszintén írta meg a véleményét. Bárcsak minden magyar kritikus mindenkivel kapcsolatban mindig ennyire õszinte volna."
          Jékelyhez írt leveleiben tárja fel belsõ viszonyát a kereszténységhez. Ez azért lényeges, mert Weöres életmûve idõnként különös véleményeket gerjesztett. Az természetes, hogy a marxista kritika nem sokat tudott kezdeni vele. Legemlékezetesebb ebbõl az irányból Szilágyi Ákos írása, amit ha higgadtan olvasunk, láthatjuk: olyan fogalmakkal igyekszik megragadni Weöres munkáinak lényegét és költõi énjét, amelyekkel lehetetlen. Némileg sarkítva: Szilágyi kissé unintelligensen a kommunista emberképet kéri számon a - szerinte - nihilista költõn, akinek mûvészete nem több üres ornamentikánál. A valódi okok mélyebben húzódhatnak azonban az ideológiai különbségeknél. (Szilágyi nem pusztán az éppen adott "esztétikai" kurzus kiszolgálója volt - bár a marxista szótárt azóta posztmodernre cserélte -, bírálatának motivációját, úgy vélem, az alkotáslélektan tárnáiban kell keresnünk. Weöres nagysága kihívó: egy vakondtúrásról nézni a Himaláját, ugyancsak elkeserítõ lehet. A weöresi életmûvet ért támadások gyakorta nem egyebek, mint az önkéntelen hódolat fonák bizonyítékai.)³
          Érdekesebb a munkásmozgalmi elfogultságoktól mentes Ottlik véleménye. Õ a humanista-keresztény értékeket hiányolja. Öregedõ, kacér csodagyereket sejt Weöres maszkjai mögött. Százféle hangja van - mondja -, bármit dallammá tud nyûgözni a maga pogány költõi birodalmában. Sokan, valóban jelentõs alkotók és irodalomtörténészek, csupán az életmû egy-egy vonulatát pillantották meg, és olyasmit hiányoltak, ami szerves része az egésznek, bár nem demonstratív módon. Weöres mûvét a keresztény szenvedéstörténet vérkörei éppen úgy átjárják, akár a pogány bûvigék, a sámándobok üteme, a távol-keleti metafizika, vagy ha az a célja: a Közhelyszótár laposságai. Jékelynek azt írja - summázva -, hogy szellemileg képes átélni a protestantizmus kopár keménységét, a katolicizmus arisztokratizmusát, ám legközelebb a quakerek állnak hozzá. (Vallásgyakorlóként, azaz formálisan evangélikus volt.) "Nem hiszek Istenben - közölte barátjával -, tudom, hogy van Isten, tudom, hogy van világot kormányzó erõ, hiszen magunk is részei vagyunk ennek az erõnek, vagyis Istennek."
          Szavai Hamvas Béla gondolatvilágának közelébe visznek. Hamvast szintén mesterének tartotta Weöres. Elsõ - 1945-ben keltezett levele - így indul: "Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor. Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy-egy levél megírására megszakítom, mingyárt szidnak-fenyegetnek érte; este vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba hijján."
          Weöres Hamvashoz hasonlóan tudta: az idill nem teremthetõ meg a valóságban, de a szellem segítségével átélhetõ. Rajtuk kívül kevesen rendelkeztek ezzel a belsõ képességgel a hazai irodalomban. Érdemes a levélrészlethez hozzáolvasni a Patmosz (II) nyitó esszéjét az idillrõl, hogy érzékelhessük, miért és mennyivel több az iménti idézet a szokásos intellektuális mutatványnál. Hamvast és Weörest mély alkati rokonság köti össze: "Te vagy az elsõ az életemben, akivel kapcsolatban nem érzem semmiféle érzelmi vagy egyéb közeg elszínezõ hatását. Akivel kapcsolatban pozitív és negatív érzések egyaránt hiányoznak, s így a kapcsolat teljesen közvetlen, befolyásolatlan, magától értetõdõ." Barátságuk legfontosabb hozadéka, hogy a költõ szabadon kitárulkozhat a rokonlélek elõtt. Különös kategóriákat állít fel saját asztrológiai elképzelései alapján a költészet "szeráfi idõrendjérõl". Számunkra természetesen nem az a fontos, mennyiben igaz vagy hamis a kiindulópontja és bizarr táblázata, hanem az, hogy egy rendkívül érzékeny alkotó, a metamorfózis mestere miként látja a költészetet 32 évesen. Kiket és miért tart "közölhetõ", "maradandó", "nagy" és "óriás" költõnek; kinek éri el a teljesítménye a "tisztán-emberi lehetõség végsõ határát", és a "végsõ tetõfokot", amelynek mottója ekként hangzik: "Mûvem az Isten közvetlen szomszédja."
          Nagyjából ennyi a weöresi becsvágy. A mondat felidézi Lao-cét is, akitõl Weöres korai versei elé ezt az idézetet választotta: Az ég és föld nem emberi: / neki a dolgok szalmakutyák. / A bölcs ember sem emberi: / neki a lények szalmakutyák. A mû sem emberi - ebben az értelemben - hanem Isten közvetlen szomszédságából való.
          Weöres egy-egy idézetválasztása, megjegyzése többet árul el a lényegrõl vaskos, ám a szellemet nyomokban sem tartalmazó monográfiák adatsivatagánál. (A kétkedõknek a Három veréb hat szemmel címû gyûjtemény jegyzeteit ajánlom a levelek mellett.)
          Az Egybegyûjtött levelek bepillantást engednek Weöres mûhelyébe. Tanúi lehetünk annak, miként válik a leghétköznapibb benyomás élménnyé: a megélés és megírás gyújtópontjában. Az alkotás rejtett folyamata emeli a jelentéktelen mozzanatot a mû magasságába. Vers születhet az elsõ felvillanásból, de szöszmötölhet (W. S. szava) a költõ évtizedekig is a látszólag egyszerû rigmusokkal, mire a várt eredmény létrejön. (A Galagonya címû verset így írta Weöres.) Az alkotáslélektani ínyencségek mellett a levelekbõl megismerhetjük a pályatársakat segítõ, lapszerkesztõ irodalmárt. Képes Géza, Takáts Gyula, Kiss Tamás útját egyengeti, kéziratot kér Kosztolányitól vagy Csorba Gyõzõtõl. Az úgynevezett "magánéleti" megnyilatkozások - az intimpisták kedvenc nyalánkságai - szinte teljesen hiányoznak a kötetekbõl. Legfeljebb a Solymos Idához intézett leveleket lehetne említeni. (Hozzá gyöngéd szálak fûzték Weörest, amelyek idõvel elvékonyodtak, és eszmecseréjük a literatúrára korlátozódott.) Weöres létezése tökéletesen felszívódott az irodalomban. Õ volt a - par excellence' - költõ. Mellette a többiek csupán törekvõ iparosoknak tûnnek. A levelek azonban azt bizonyítják: kemény, céltudatos munka húzódik az "Istenáldotta" tehetség, a virtuozitás, a látszólagos könnyedség mögött. Weörest nevezték már archetipikus költõnek, szerepjátszónak, a személytelen vagy több személyiséget feltételezõ líra (á la Pessoa) hazai atyjának, üres díszítõmûvésznek, maszkok váltogatására képes varázslónak és így tovább. A távoli kultúrák vándora sehol sem volt idegen. Hazatalált a Taóba, a Védákba, az õsi regölésbe, értelem elõtti ritmusokba, az antikvitásba, a szufik misztikájába éppen úgy, mint Szent Patrik és Yeats hegyei közé. Úgy dõlt New Yorkban a felhõkarcoló falának - írja róla Károlyi Amy -, mint Csöngén a szérûajtónak.
          Végezetül álljon itt - lokálpatrióta keblünket dagasztandó - két rövid vallomás, a Bata Imre és Nemeskéri Erika szerkesztette levelekbõl, arról, hol érezte magát otthon költõnk. Weöres Bóka Lászlót invitálja Csöngére, amely "szép olaszos dombvidék, sokszínben játszó és csillogó égbolttal, könnyek közt mosolygó levegõvel; s itt még embermódra beszélgethetnénk is, nem úgy mint Pesten, vagy egyáltalán városon." Majd folytatva a Jékelyhez szóló sorokkal, immár a tágabb pátriáról: "itt tudom érezni olyan intenzíven Pannóniát, mint Te Erdélyt. Mint ezek az enyhe és finom dombok, mik évezredek halottjait hordják magukban: a felszín csupa simaság, eredetiségnél értékesebb banalitás, úri szépség; a mélye csupa bomlás és tragédia. Itt érezni tudom, hogy én se lógok a levegõben, én is valahová tartozom."