Az Árpád-kori királyi várszervezet felbomlásának a magyar történetírás - kevés kivételtõl eltekintve - mindeddig nem sok figyelmet szentelt. A jelenség oka talán abban kereshetõ, hogy maga a tény oly közismert fejlemény, hogy megtörténte különösebb bizonyításra nem szorul, s ezért egy-két odavetett mondatnál többet kár is elpazarolni rá. A részletekbe menõ vizsgálat elmaradása szükségképpen vezetett arra, hogy az összetett kérdéskör egyik vagy másik elemének középpontba állításával kíséreljék meg meghatározni a várispánságok felbomlásának mikéntjét s idõpontját. A várszervezet összeomlásában szerephez jutó tényezõk közül a kutatás a legnagyobb jelentõséget a királyi adománypolitikában a 13. század elejétõl kezdõdõen megfigyelhetõ változásoknak tulajdonította, annál is inkább, mert II. András nem csak lényegesen több birtokot osztogatott híveinek, mint elõdei, hanem adományai megtételekor igénybe vette a várispánságok földjeit és népeit is, jóllehet a jelek szerint ez mindaddig nem volt szokásban. Alighanem erre való tekintettel fogalmazódott meg az a vélemény, mely szerint a szabolcsi várispánság "már a tatárjárást megelõzõ idõben feloszlott, okiratilag azonban csak a tatárjárást követõ idõben számolhatunk be teljes feloszlásáról",¹ míg más - általánosabb érvényûnek szánt - megállapítás szerint "maga a királyi vármegye központját képezõ vári szervezet, a királyi birtokuk utolsó bástyája is bomladozik a 13. század elején", aminek következtében "IV. Béla uralkodásának ... elsõ idõszakában ... már erõsen megbomlott várkatonai szervezet".² Jellemzõ ugyanakkor a kérdés tisztázatlan voltára, hogy a várispánságoknak a birtokadományozásokra visszavezetett felbomlását mások ellenben csak a 13. század második felének fejleményeként írták le,³ s más tényezõknek - például a várjobbágyok nemesítésének - is részt adtak a folyamatban.⁴ A vélemények egy másik csoportja a tatárjárásnak juttatta a fõszerepet a várispánságok felbomlásában,⁵ s akadt olyan álláspont is, mely a várszervezet maradványaira utaló utolsó említéshez kötötte az intézmény elhalását.⁶
          A legbehatóbban Molnár József foglalkozott a kérdéssel. Elõdei többségével ellentétben sok tényezõ által befolyásolt, összetett folyamatként ábrázolta a királyi várszervezet felbomlását. A folyamat kezdeteként Molnár is a birtokadományozásokat jelölte meg, ám annak hangsúlyozásával, hogy a tatárjárásig a felbomlás csak lassan haladt elõre. Megítélése szerint "a bomlást elõidézõ erõk két irányból" hatottak a királyi várszervezetre: egyfelõl érvényesült a "feudális anarchia" kívülrõl érkezõ "bomlasztó hatása", mely a földadományok kieszközlésében és a jogcím nélküli birtokfoglalásokban nyilvánult meg, másfelõl pedig "a megyén belül rejlõ ellentmondásoknak a kiélezõdése" mintegy belülrõl bomlasztotta azt. Ez utóbbi jelenség elemeiként tartotta számon Molnár, hogy a tatárjárás után "a gazdagabb várjobbágyok ... megkísérelték a mûvelésük alatt álló várföld átalakítását elidegeníthetõ nemesi birtokká", valamint azt, hogy a várjobbágyok elhatárolták addig közösen bírt földjeiket a várnépbeliektõl. Eredményeinek végsõ összegzéseként Molnár az 1250-es és az 1260-as évtizedek fordulóját emelte ki, mely után a várszervezet bomlási folyamata felgyorsult. Az 1250-es évek végén, IV. Béla "utolsó nagyobb földvisszavételi akciója" után "a megyerendszer bomlását gátló összes tényezõ hatása megszûnt". A bomlási folyamat elõrehaladásának további jeleiként azonosította Molnár, hogy az 1260-as években feltûntek mind a várnépbeliek által elhagyott földek, mind pedig a magánfamiliárisi szolgálatban álló várjobbágyok. Mindezekbõl Molnár arra a következtetésre jutott, hogy "a királyi megye a 70-es években jóformán teljesen eltûnik".⁷ Bár Molnár fogalmilag azonosított egymással két alapvetõen különbözõ intézményt, a királyi várszervezetet és a királyi vármegyét, s a várjobbágyi birtoklás sajátos jellemzõi is elkerülték figyelmét, mégis tanulmányának számos megállapítása, mint látni fogjuk, ma is helytállónak tartható.
          Az alábbiakban egyetlen várispánság, a vasi példáját elemezve teszünk kísérletet arra, hogy az eddigieknél árnyaltabb képet rajzoljunk a királyi várszervezet felbomlásának folyamatáról. A vasi várispánság történetére viszonylag bõséges forrásanyag áll a kutatás rendelkezésére, s ez a körülmény önmagában is alkalmas lenne a választás megindoklására. Ennél azonban lényegesen nagyobb súllyal esett a latba, hogy ennek a várispánságnak az esetében meglehetõs pontossággal meghatározható a felbomlás ideje.
          1270 õszén V. István király észak-dunántúli körútra indult. Október 9-én még Torbágyon találjuk,⁸ három nappal késõbb Füzitõn adott ki oklevelet,⁹ s november 5-én már Gyõrben volt.¹⁰ November 7-én és 8-án "Szent Márton monostoránál" (apud monasterium Sancti Martini), azaz a mai Pannonhalmán tartózkodott,¹¹ majd délnyugati irányban haladva tovább Vasvárra érkezett. Vasvári tartózkodásáról egy november 21-i és egy december 8-i oklevél tájékoztat.¹² Fennmaradt ugyanakkor V. Istvánnak egy 1270-ben, napi kelet nélkül kelt oklevele, mely elõadja, hogy a király az egész ország kormányzatának elnyerése után (post adeptum totius regni Hungarie ... gubernaculum) az ország bizonyos részeibe a királyi jogok helyreállítása érdekében (propter iurium regalium reformacionem) bírákat küldött ki, máshová pedig személyesen maga ment el, így Vasvárra is, ahol gyûlést (congregacio) tartott.¹³ V. István itineráriumának ismeretében bizonyosra vehetõ, hogy a gyûlésre november vége és december eleje között került sor, amikor is a király - mint láthattuk - Vasváron idõzött. A gyûlés résztvevõi között V. István oklevele elsõsorban a vasvári várispánság várjobbágyait és várnépeit említi meg - s csak másodsorban a megye egyéb lakosait (aliis incolis eiusdem provincie), -, s az okmányban írásba foglalt ügy is a Tömörd falubeli vasvári várnépek birtokvitájára vonatkozik, indokolt tehát arra gondolni, hogy a gyûlés kifejezetten a vasi várispánsággal kapcsolatos kérdések rendezésére szolgált, s így illeszkedett a "a királyi jogok helyreállításá"-nak érdekében indított országos akcióhoz. Ebben az esetben viszont okkal tehetõ fel, hogy V. Istvánnak az õrimagyarósdi õrök számára kiállított kiváltságlevele ugyanezen vasvári gyûléshez kapcsolható. Az oklevél,¹⁴ miközben részletesen meghatározza a vasi várispánság magyarósdi õreinek (speculatores de Monorosd) a jogait és kötelezettségeit, leszögezi, hogy az õrök közvetlen elöljárójának, az õrnagynak a birtokos várjobbágyok körébõl kell kikerülnie (maior speculatorum, qui de possessionatis iobagionibus castri esse debet), akinek felettese a vasvári ispán.¹⁵ Mindezen körülmények félreérthetetlenül tanúskodnak amellett, hogy 1270-ben a vasi várispánság még mûködésben lévõ szervezet volt.
          Alapvetõen más kép tárul elénk bõ fél évszázad múltán. 1327-ben, a Kõszegiek Vas megyei uralmának felszámolását követõen - aligha függetlenül ugyanakkor az elõzõ évtizedekben jogtalanul elfoglalt királyi birtokok visszaszerzésére irányuló, az idõ tájt meginduló akcióktól¹⁶ - I. Károly király rendezte az Újvár és Borostyán várak között élõ õrök (spiculatores nostri, qui inter castra Viuar et Borostyan vocata residencias et possessiones haberent vel habere dignoscerentur) helyzetét, s parancsot adott az idõk során szétszóródott õrök összegyûjtésére.¹⁷ Károly a feladat végrehajtásával felsõõri (de superiore Eör) Péter fia Miklós ispánt bízta meg, akit az õrök közül kiemelve megnemesített, és kapitányként az õrök élére állított (quem capitaneum ipsorum spiculatorum ... constituimus esse et existere). Az oklevélnek az a megjegyzése, mely szerint az itt említett kapitányságot közönségesen õrnagyságnak mondják (quem scilicet capitaneatum vulgariter eörnaghsagh dicunt), nem hagy kétséget afelõl, hogy Miklós ispán ugyanazt a szerepet töltötte be az õrök irányításában, mint 1270-ben a maior speculatorum. Abból a körülménybõl, hogy 1327-ben - ellentétben a királyi várispánságok hagyományos rendjével - nem egy várjobbágy, hanem egy nemesített õr volt az õrök vezetõje, egyértelmûen kiviláglik, hogy akkor már nem létezett az az intézmény, tudniillik a vasi várispánság, amelynek szervezetéhez az õrnagyi tisztség az õröket kapcsolhatta volna. Ily módon tehát elõttünk áll a vasi várispánság felbomlásának terminus post quemje (1270) épp úgy, mint a terminus ante quem (1327) is. Tanulságos lesz mármost szemügyre venni a vasi várispánságot érintõ mindazon eseményeket, amelyek a két idõpont között történtek, hiszen gyanítható, hogy közöttük lesznek azok is, amelyek a várispánság felbomlásához elvezettek.
          Az 1270. évi vasvári gyûlésen a tömördi várnépek (populi Castri Ferrei de villa Temerd) azzal vádolták Henrik bán notariusát, Péter mestert, hogy elfoglalva tartja földjük egy kétekényi darabját (quandam partem terre eorum ad duo aratra sufficientem). V. István király ennek és a hasonló ügyeknek a kivizsgálására (tam super hoc, quam super aliis iuribus castri eiusdem revocandis) bírákként (iudices seu inquisitores veritatis) kirendelte Gergely királynéi tárnokmester, vasi ispánt, Ják nembéli Jakab fia Bertalant és Mihály mester királyi notariust. Az általuk lefolytatott vizsgálat során Péter mester bizonyította, hogy a kérdéses földet IV. Béla király adományozta neki, s be is mutatta errõl szóló oklevelét.¹⁸
          IV. Béla oklevele csak ebbõl az említésbõl ismert, s általában is elmondható, hogy viszonylag kis számban maradtak ránk olyan oklevelek, amelyek a vasi várispánság valamely földjének eladományozását foglalják írásba. Annál tanulságosabb az ismert adományok idõbeli eloszlása. II. András sokat emlegetett mértéktelen birtokadományozásai alig hagytak nyomot maguk után Vasban: mindössze három adományról van biztos tudomásunk.¹⁹ IV. Béla uralkodásának idejébõl már lényegesen több adomány ismert,²⁰ ám adataink szerint IV. László gyermekkirályságának évei (1272-1276) voltak azok, amelyekben a vasi várispánság földjei különösen nagy számban kerültek magánkézre.²¹ Ez a körülmény mindenesetre beleillik a vasi várispánság felbomlásának idejét az 1270 és 1327 közé helyezõ adataink által megrajzolt képbe.
          Az 1270. évi vasvári gyûlés egy más szempontból is méltán tekinthetõ mérföldkõnek a vasi várispánság történetében. Ez volt ugyanis az utolsó alkalom, hogy a király a vasi várispánság jogainak helyreállítására gondot fordított. Az akkor alkalmazott eljárás - egy bizottság kiküldése a felmerülõ ügyek elbírálására - közel félévszázados múltra tekinthetett vissza: IV. Béla volt az, aki még hercegként rávette apját arra, hogy felhatalmazást adjon neki az "általános osztozkodás" (generalis distributio)22 idején megtett birtokadományok felülvizsgálatára, s ennek végrehajtására országszerte bizottságokat állított fel.²³ Az 1228 és 1231 között végrehajtott, s csak korlátozott eredményeket hozó akciót az apja halála után 1235-ben trónra lépõ Béla felújította, s Vasban mindkét idõszakban tevékenykedtek királyi bizottságok: az elsõ akció idején Gergely gyõri püspök,²⁴ 1238-ban pedig Kázmér veszprémi prépost, Hahót vasi ispán és Pál fehérvári ispán vezetésével.25 Ezt követõen minden évtizedbõl tudomásunk van hasonló testületek mûködésérõl. Utólag emlegetik forrásaink a Heimo váci püspök (1244-1254) és Henrik vasi ispán (1244-1245) által irányított akciót,26 amely tehát 1244-1245 tájára tehetõ. 1254-ben Roland nádor, pozsonyi ispán kapott megbízást királyától a jogtalanul elidegenített vasi várföldek visszavételére. Az õsszel indult vizsgálatok áthúzódtak a következõ évre is,27 sõt, alighanem ugyanez az akció folytatódott 1256-ban, immár Amadé gyõri püspök és Miklós vasi ispán vezetésével.28 1265-bõl pedig annak maradt nyoma, hogy István királynéi udvarispán, vasi ispán Jácint hantai préposttal az oldalán hajtott végre a korábbiakhoz hasonló eljárást.29 A sort végül a már említett 1270. évi bizottság felállítása zárta.30
          A várispánság egyes földjeinek eladományozása csupán réseket ütött az intézmény integritásának falán, volt azonban egy ettõl következményeiben lényegesen eltérõ adományozási forma is, az tudniillik, amely következtében az ispánság - csaknem - egésze egyszerre jutott magánkézre. Az ispánságok (comitatus) eladományozásának elsõ példái a 12-13. század fordulója táján tûnnek fel, s horvátországi, illetve szlavóniai ispánságokat érintenek. A Drávától északra fekvõ ország területén a 13. század elsõ felébõl mindössze két ispánság eladományozásának maradtak fenn hitelt érdemlõ emlékei. Kristó Gyula a locsmándi várispánságra vonatkozóan valószínûsítette, hogy azt az 1210-es években II. András Barc fia Miklósnak adta.³¹ A másik adomány III. Honorius 1223. évi oklevelébõl ismeretes, mely szerint a pápa különös pártfogásába vette II. András nõvérét, Margitot minden birtokával egyetemben, megemlítve azok között "Keve várát egész ispánságával, jövedelmeivel, méltóságaival és bevételeivel" (castrum Kewe cum toto comitatu, redditibus, dignitatibus et proventibus suis), melyet Margit fivére adományából törvényesen (legitime) birtokolt.³² Mivel az 1222. évi Aranybulla kifejezetten tilalmazta egész ispánságok eladományozását,³³ joggal feltételezhetõ, hogy az efféle adományok valóságos száma meghaladhatta az ismert esetekét. Tény mindenesetre, hogy sem Locsmánd, sem Keve nem maradt sokáig magánkézen. Locsmánd 1240 táján visszaszállt a király kezére, aki újjászervezte az ispánságot:³⁴ talán erre utal, hogy 1263-ban a várjobbágyok csapatába újonnan felvetteket (qui in numerum jobagionum castri de novo sunt computati)35 emlegetnek. Keve ispáni tisztét pedig 1235-ben még Margit fia, Kaloján viselte, a következõ évben azonban már Gyula országbírót találjuk az ispánság élén.³⁶ A 13. század második felébõl ugyanakkor jó néhány más várispánság elidegenítésérõl maradtak fenn adataink.³⁷ Az ispánság egészének eladományozása a vasi várispánság történetébõl sem hiányzik: 1292-ben II. Károly nápolyi király és felesége, Mária - V. István leánya - Héder nembéli "Kõszegi" Jánosnak és fiának, Gergelynek adományozta a soproni és vasi ispánságot.³⁸
          Az egyszerû várföld-adományok és valamely várispánság "egészé"-nek eladományozása között nem egyszerûen az a különbség, hogy az elõbbiek - apránként apasztva egy-egy várispánság birtokállományát - idõben hosszan elnyúló folyamat során fejtik ki a várispánságot bomlasztó hatásukat, az utóbbiak pedig egyetlen adományozási aktus eredményeként juttatják magánkézre a várispánság földjeit. A várispánság további sorsát illetõen jóval lényegesebb eltérés, hogy az ispánság-adományok esetében, szemben az egyedi várföld-adományokkal, a várispánság birtokállománya - eltekintve az alább említendõ kivételektõl - együtt maradt, nem aprózódott fel különbözõ új birtokosok között. Ez a körülmény fenntartotta annak elvi lehetõségét, hogy az ispánság újbóli királyi kézre jutása esetén restaurálják a várispánság hagyományos modelljét. Arról, hogy ez az elvi lehetõség adott esetben ténylegesen be is következett, Locsmánd már említett példája meggyõzõ erõvel tanúskodik. Ennek következtében az ispánság-adományok, bármily különösnek is tûnik, egy-egy várispánság létére sokkal inkább konzerváló, semmint bomlasztó hatással voltak.
          A várispánság földjeibõl bármily módon megtett adományok ugyanakkor még a II. András-féle "új berendezkedés" (nove institutiones) programjának³⁹ következetes végrehajtása esetén sem eredményezhették volna, még elvileg sem, egy-egy várispánság teljes megsemmisülését. Az adományok ugyanis még a "teljes ispánságok" elidegenítése esetén sem érintették a várjobbágyokat, akik - ellentétben a várnépbeliekkel⁴⁰ - jogállásuk egyik elemeként azt a kiváltságot élvezték, hogy sem õket magukat, sem a földjeiket a király nem adományozhatja el.⁴¹ Ez a jelenség ad magyarázatot arra a sajátos helyzetre, hogy még a 14. század folyamán, tehát a várispánságok felbomlása után is országszerte találkozunk olyan személyekkel, akik a "nemes várjobbágyság címén" (nobilis jobagionatus castri titulo)42 tartanak földeket a kezükben.⁴³
          A várispánság szolgálata jogszerû elhagyásának lehetõségét a várjobbágyok számára többnyire királyi szervienssé tételük, illetve nemesítésük teremtette meg. Ilyen jellegû kiváltságolással - a kor viszonyainak megfelelõ, azaz közszabaddá emelõ formában - elvétve már a 12. század második felében is találkozunk,⁴⁴ az érdemszerzõ szolgálatok effajta jutalmazása azonban csak a 13. században vált rendszeressé. Az ismert esetek ugyanakkor nem egyenletesen oszlanak meg a század folyamán: jól felismerhetõ tendencia szerint a század elsõ felében még viszonylag ritkának mondható az ilyen privilégium,⁴⁵ a késõbbiekben viszont, kiváltképp V. István és IV. László uralkodása idején ugrásszerûen megnõ a számuk. Bolla Ilona felmérése szerint IV. Béla hosszú, 35 évnyi uralkodása alatt - számos, különbözõ feltételekhez kötött státusemelés mellett - mindössze 12 ilyen kiváltságlevélrõl van tudomásunk, V. István rövid uralmának idejébõl azonban - ifjabb királyságának éveit is figyelembe véve - már 26, IV. László 18 évébõl pedig 56 kiváltságlevél ismeretes. Ezek túlnyomó többségét a királyi várszervezet alá tartozó személyek vagy rokonságok, nagyobb részt várjobbágyok, kisebb részt várnépbeliek és õrök számára állították ki.⁴⁶ A nemesítések sorozata nem szakadt meg III. András uralkodásának évtizedében sem.⁴⁷
          A királyi várszervezet szempontjából a várjobbágyok - és más várszervezetbeli népek - nemesítése gyakorlatilag ugyanazokkal a következményekkel járt, mint a várispánsági földek eladományozása. A kiváltságolás során ugyanis az uralkodó egyfelõl felszabadította a kiváltságolt személy(eke)t az õ(ke)t a várhoz fûzõ s propriusi jogállásukat meghatározó kötelék uralma alól, ami a személyes függõség megszûnését eredményezte, másfelõl pedig átadta a kiváltságolt(ak) számára az általuk addig is birtokolt földe(ke)t, immár az új jogállásnak megfelelõ címen való birtoklásra. Minden egyes kiváltságolással tehát tovább csökkent a várispánságnak az adományozások következtében amúgy is megcsappant birtokállománya, s kevesbedett a várispánság joghatósága alá tartozó népek száma. Az eladományozásoknak és a kiváltságolásoknak a várispánságra gyakorolt hatásában a fõ különbséget az jelentette, hogy az elõbbi kizárólag a várnépbelieket érintette, a kiváltságolások révén viszont fõként a várjobbágyok váltak ki a várispánság intézményébõl, azaz a két jelenség többé-kevésbé egymást kiegészítve fejtette ki a várispánságok felbomlása irányába mutató hatását.
          Ami mármost a vasi várispánságot illeti, a nemesítésekkel kapcsolatosan a helyzet lényegében ugyanaz, mint a várföld-adományok esetében. A szerénynek mondható kezdeteket⁴⁸ követõen a vasi várjobbágyok nemesítésére utaló adataink az 1270 utáni években sokasodnak meg: 1271-ben a Herény nembéliek négy, 1272-ben a surki rokonság nyolc, 1273-ban a köcskiek harminckét, a söjtöriek tíz, a káldiak öt, a gencsiek négy, végül pedig 1281-ben a csákányi várjobbágyrokonság három név szerint megnevezett tagját - s ezek ismeretlen számú, de legalább hat rokonát - kiváltságolták.⁴⁹ A nemesítettekkel együtt ugyanebbõl az évtizedbõl nyolcvannégy vasi várjobbágyot tudunk kimutatni,⁵⁰ ami egyértelmûen jelzi, hogy a minimálisan hetvenkét személyt érintõ nemesítések következtében a vasi várispánság ezekben az években veszítette el legértékesebb népeinek, a várjobbágyoknak a túlnyomó többségét. Ez a körülmény egy újabb szempontból támasztja alá a vasi várispánság felbomlásának idejét az 1270 és 1327 közötti évekre helyezõ feltevés helyességét.
          A várföld-eladományozásoknak és a nemesítéseknek, minden különbözõségük ellenére, megvolt az a közös vonása, hogy a várispánság felbomlására gyakorolt hatásuk az ispánság földjeinek és népeinek csökkentése révén mutatkozott meg. Hasonló következményekkel járt, ha az uralkodó valamely más birtokszervezetébe sorolt át várszervezeti népeket - mint történt az például azon veszprémi várnépek esetében, akiket IV. Béla az udvarnokok közé helyezett át⁵¹ - vagy ha engedélyt adott arra, hogy várszervezeti népek valamely egyház familiajába lépjenek,⁵² ez utóbbiakra azonban vasi példa nem ismeretes. Mindezen esetek egyike sem járt azonban olyan következményekkel, amelyek a várispánság maradékának hagyományos rendjét megváltoztatta volna. Ilyen hatást legfeljebb az egyedi várföld-adományoknak tulajdoníthatunk abban a korlátozott értelemben, amennyiben feltehetõ, hogy a várnépbeliek igazgatásának intézményeiül szolgáló száznagyságok (centurionatus) szétzilálásában ezeknek lehetett kulcsszerepe. Mindenesetre erre látszik utalni, hogy a gyõri vár szõlõmûves népei helyzetének rendezésekor IV. Béla úgy döntött, az említett várnépeknek "ne legyen száznagyuk sem, miként a többi várnépbelieknek lenni szokott, hanem maguk közül, közös akarattal választott falunagyuk legyen" (nec centurionem habeant, sicut ceteri castrenses habere consuaverunt, et habeant inter se villicum electum communi voluntate).53 IV. Béla intézkedése arról tanúskodik, hogy 1239 után nem csak az elõdei által eladományozott várföldek és -népek visszavételének következetes véghezvitelérõl kényszerült lemondani, hanem a száznagyságok újjászervezésérõl is. Az eladományozások következtében, úgy tûnik, a száznagyságok szervezeti rendje oly mértékben megbomlott, hogy az intézmény helyreállításáról a király kénytelen volt lemondani. A gyõri eset mindazonáltal egyedi döntés volt, s jóval 1240 után is találkozunk még száznagyi tisztséget viselõ várjobbágyokkal,⁵⁴ ám a következõ évtizedekben a száznagyságok fokozatosan más várispánságokban is elhaltak. Az e téren bekövetkezett változást jellemzi, hogy míg III. István király egy, a veszprémi egyháznak adott zalai várnépbeli személyét illetõen az ispánt és a száznagyot tiltotta el attól, hogy az illetõt a várnépi szolgálatra visszakényszerítsék, jó száz évvel késõbb IV. László a gömöri ispánnak és a - bármiféle, így száznagyi tisztség megnevezése nélkül, általánosságban említett - várjobbágyoknak adta parancsba, hogy korábbi státusuk ürügyén ne háborgassák a királyi szerviensek közé emelt ablonciakat.⁵⁵
          A várispánságok földjeinek és népeinek a 12-13. század fordulója táján meginduló, s az 1270-es években felgyorsuló csökkenése mellett a tatárjárást követõen olyan új elemek jelentek meg a várispánságok életében, amelyek - túlmutatva a puszta mennyiségi kérdéseken - immár az intézmény mûködésének kereteit kezdték ki.
          Ezek közé sorolhatjuk mindenekelõtt a familiaritás intézményét. Bár ez a sajátos jogviszony - a maga kifejlett formájában - a 13. század második felében terjed el, hasonló szerepet betöltõ társadalmi kapcsolat alighanem a kezdetektõl fogva létezett. Efféle kapcsolat alakult ki az András herceg - késõbbi II. András király - és a soproni várjobbágyok közé tartozó István klerikus között. István õse (avus), Kaal szabad emberként (homo libere condicionis) még Szent István király idejében, Gizella királyné kíséretében érkezett az országba, s szerzett magának birtokot Sopron megyében. A tõle származó Alykont - István klerikus apját - azonban II. Géza király uralkodása idején a soproni várjobbágyok azzal vádolták meg, hogy a társuk. A pert, s azzal közszabad jogállását is, Alykon elvesztette, azaz soproni várjobbágy lett belõle. Fia, István testvérével, Lamperttel együtt állt András herceg szolgálatába (prout decuisset clientes fideliter servire cepissent), s a két fivér részt vett a herceg Imre király elleni vállalkozásaiban: Lampert a király ellen vívott - egyik - ütközetben lelte halálát, István pedig követte András herceget a németországi számûzetésbe. 1212-ben azután András, immár királyként, sort kerített híve megjutalmazására: helyreállította István közszabad státusát és birtokait is visszaadta.⁵⁶
          István klerikus történetének két mozzanata érdemel megkülönböztetett figyelmet. A soproni várjobbágyok közé kényszerített Alykon fiai jog szerint maguk is várjobbágyok voltak, amikor András herceg szolgálatába léptek. Az ügyrõl tájékoztató oklevél ugyan nem az utóbb általánosan használatos - s egyébiránt már abban a korban is ismert⁵⁷ - familiaris vagy serviens kifejezéseket alkalmazza Istvánék új helyzetére vonatkozóan, hanem a cliens terminust, mégis kétségtelen, hogy a herceg és a két várjobbágy között létrejött kapcsolat lényegét tekintve a 13. század késõbbi évtizedeibõl jól ismert familiárisi viszonyhoz hasonlítható, amennyiben ez esetben is a dominus iránti személyes hûség állt a kapcsolat középpontjában. A fivérek András herceg clienseivé válása nyilvánvalóan azzal a következménnyel járt, hogy a továbbiakban nem látták el a várjobbágyi jogállásból fakadó kötelezettségeiket, amire alighanem hercegi pártfogójuk védelmének reménye bátorította õket. Magától értetõdõ, hogy Istvánék lépése a várispánság hagyományos rendjének durva megsértésével, a várjobbágyi szolgálat önkényes elhagyásával volt egyenértékû. Nem kevésbé figyelemre méltó ugyanakkor, hogy mindezek ellenére jogállásuk változatlanul a várjobbágyok között jelölte ki a fivérek helyét, s ebben változás csak akkor következett be, amikor II. András István klerikust megszabadította a várjobbágyi státus kötöttségeitõl és birtokos közszabaddá tette.
          Meglehet tehát, hogy nagyapja példáját követte István ifjabb király akkor, amikor személyes hívei körét a várispánságok alá rendelt harcosokkal is gyarapította. Az apja, IV. Béla király ellenében vívott 1264/65. évi háborúja során a mellette küzdõk között vasi várjobbágyokat, továbbá zalai⁵⁸ és Vas megyében élõ pozsonyi várnépbelieket⁵⁹ is találunk. A Söptérõl való vasi várjobbágyok már István herceg 1263. évi görög hadjáratában is részt vettek, s ezt követõen az ifjabb király oldalán harcoltak Feketehalomnál, majd Isaszegnél, ez utóbbi csata alkalmával Miklós vajda csapatában.⁶⁰ Az, hogy István oldalán nyugat-magyarországi várispánságokhoz tartozó személyeket is találunk, annál is inkább feltûnõ, mert 1263-ban IV. Béla éppen Vas és Zala (továbbá Somogy és Baranya) megyéket, illetve Pozsony (valamint Nyitra, Moson és Sopron) várakat kisebbik fiának, Béla hercegnek adta át kormányzásra.⁶¹ Elvben tehát mind a vasi várjobbágyoknak, mind a zalai és pozsonyi várnépbelieknek éppen az ellentétes oldalon kellett volna harcolniuk, hiszen - az események idején még kiskorú - Béla herceg IV. Béla és István viszályában apja oldalán állt. Igaz ugyan, hogy az ország kormányzatából részt kapott hercegek híveinek a köre az Árpád-kor folyamán általában nem követte automatikusan az ország kormányzati szempontból való területi megosztását,⁶² e megállapítás azonban elsõsorban a nagybirtokos elõkelõk közül kikerülõ hercegi hívekre vonatkozik, s nem a várispánságoknak az országos politika porondján jelentéktelennek számító alárendeltjeire. Annak magyarázatát, hogy István ifjabb király oldalán nyugat-magyarországi várispánságok népeit is ott találjuk 1264-ben, jó okkal kereshetjük abban, hogy korábban - Stájerország uraként - maga István is elnyerte Vas és Zala megyék kormányzatát.⁶³ Minden bizonnyal az idõ tájt alakult ki olyan szoros kapcsolat a herceg és az említett várispánsági népek között, mely képes volt elszakítani a várjobbágyokat és a várnépbelieket saját várispánságukhoz fûzõ szálakat, anélkül azonban, hogy várjobbágyi vagy várnépi statusukban változás következett volna be: az változatlan maradt egészen a királyi szervienssé emelkedésükig, épp úgy, amint azt István klerikus esetében megfigyelhettük. A_20változás a várispánsághoz tartozásuk alapján õket terhelõ officium teljesítésében - pontosabban fogalmazva: a nem teljesítésében - mutatkozott meg. Hadakoztak ugyan, de várispánságuk kereteibõl kiszakadva: az intézmény szerepét e vonatkozásban a személyüket - a familiaritas egy sajátos változataként - István herceghez fûzõ személyes hûség vette át.
          A már említett söpteiek mellett a vasi várispánság más népei is István ifjabb király szolgálatához kötötték a maguk sorsát: a vasi vár gosztonyi õrei közül való Mikó fiai István bolgár hadjáratában tüntették ki magukat az ifjabb király tárnokmesterének, Egyednek a csapatában harcolva.⁶⁴ Meglehet azonban, hogy ez esetben a familiárisi kapcsolat voltaképpen Egyed és az õrök között alakult ki.
          A hercegek - András és István - által szolgáltatott példa hamar követõkre talált. Aligha lesz ugyanis véletlen egybeesés, hogy a magánfamilia szolgálatában álló várszervezetbeliekre vonatkozó adataink 1260-as évektõl kezdõdõen meginduló sorozatának elsõ darabjai éppen István ifjabb király környezetének tagjai köré csoportosulnak.⁶⁵ István királysága idejébõl is több magánfamiliáris várszervezetbelirõl rendelkezünk adatokkal,⁶⁶ amihez képest a szabályt erõsítõ kivételnek tetszik, hogy korábban IV. Béla egyik hívének egy veszprémi várjobbágy volt a(z egyik) szerviense.⁶⁷ A késõbbiek során várjobbágyok tûnnek fel mind az olyan nagyhatalmú és tekintélyes elõkelõk szolgálatában, mint amilyen Rátót nembéli Roland volt,⁶⁸ mind pedig a Bodrog megyei Morgói Istvánhoz hasonló kisebb birtokosok familiájában.⁶⁹
          Az esetek többségében nem tudjuk megállapítani, hogy mi módon alakult ki a familiárisi viszony valamely várjobbágy vagy várnépbeli és a dominusa között. Olyan személyes kapcsolatok játszhattak fontos szerepet ebben, amelyeket források híján ma már nem tudunk feltérképezni. Feltételezhetõ ugyanakkor, hogy a familiaritás intézménye áll a hátterében annak a gyakorlatnak, amely szerint a királyok esetenként a megyésispán kérésére jutalmazták nemesítéssel az érdemszerzõ várszervezetbeliek szolgálatait. Forrásaink jó néhány ilyen esetet tárnak elénk: 1265-ben a Gömör megyei Ablonc falubeli várnépbeliek tetteirõl István ifjabb királynak Tumbold gömöri ispán számolt be (referente), 1273-ban pedig Gergely vasi ispán adta elõ a királynak (retulit oraculo vive vocis) Vasvár káldi várjobbágyainak az érdemeit, kérve (petens) egyúttal kiváltságolásukat.⁷⁰ Gergely ispán járt közben IV. Lászlónál a köcski várjobbágyok érdekében is, míg 1299-ben Demeter pozsonyi és zólyomi ispán érte el a felabonyi várnépbeliek nemesítését.⁷¹ Nem zárható ki ugyan annak lehetõsége, hogy a megyésispánnak mintegy "hivatali kötelessége" volt az irányítása alatt álló várispánság kiemelkedõ érdemeket szerzett tagjainak tetteirõl tájékoztatni az uralkodót, valószínûbbnek látszik azonban, hogy nem errõl van szó. Egyfelõl ugyanis olyan személyek is felkeresték a királyokat ilyen kéréssel, akikrõl nem igazolható, hogy a várszervezetbeliek ispánjai lettek volna. Semmi jele annak, hogy a gömöri Báston élõ, de a bolondóci várhoz tartozó várjobbágyok számára a királyi szerviensi státust kijáró Matheuka mester bolondóci vagy akár gömöri ispán lett volna,⁷² miként arra sincs adat, hogy a Malahon birtokos gömöri várjobbágyok nemesítését a királytól kérõ Fülöp fia Lukács gömöri ispán lett volna, ellenben ismeretes, hogy Lukács maga is gömöri birtokos volt, s 1262 körül tizenegy szerviensérõl tesznek említést.⁷³ A másik szempont, amelynek alapján arra gyanakodhatunk, hogy a megyésispánnak egyes várszervezetbeliek nemesítésében való támogató szerepvállalása a familiaritás intézményével hozható kapcsolatba, a kétségtelenül magánfamiliárisi szolgálatban álló várszervezetbeliek nemesítéseinek körülményeiben mutatkozik meg. Rendszerint igazolható ugyanis, hogy a dominus kérelmezte szerviens kiváltságolását az uralkodótól,⁷⁴ s ha esetenként a nemesítõlevél nem is tartalmaz erre vonatkozó utalást, nincs okunk kételkedni abban, hogy ezen alkalmakkor is sokat nyomhatott a latban egy-egy tekintélyesebb dominus pártfogása.⁷⁵ Mindezek alapján okkal gondolhatunk arra, hogy a megyésispán kérésére történõ nemesítések az ispán és a kiváltságolt várszervezetbeliek között már kialakult familiárisi viszonyra, vagy legalábbis e kapcsolat kezdeményezésére utalnak. A nemesítés kieszközlésének célja alkalmasint az lehetett, hogy a dominus megszabadítsa propriusi kötöttségeitõl tényleges vagy reménybeli familiárisát annak érdekében, hogy az ispáni méltóság elvesztése után se kelljen nélkülöznie annak szolgálatait.
          A familiárisi viszonyban álló várszervezetbeliek helyzetét sajátos ellentmondás jellemzi. A familiárisi kapcsolat ugyanis elvonta a várszervezetbelit a vár szolgálatától, de legalábbis erõteljesen meglazította a személyüket a várhoz fûzõ köteléket még abban az esetben is, ha a dominus történetesen az éppen hivatalban lévõ megyésispán volt, miközben a várszervezetbeli familiárisokat jogállásuk a várispánság keretei között tartotta egészen nemesítésükig, feltéve persze, hogy ez utóbbi egyáltalán megtörtént. Okkal sorolta tehát a történetírás a várjobbágyok és várnépbeliek familiárisi szolgálatát a várszervezetet bomlasztó tényezõk közé,⁷⁶ s amint az a felsorakoztatott adatokból kiviláglik, a vasi várispánság történetébõl sem hiányzott az ispánság felbomlásához vezetõ út ezen állomása.
          Sajátos módon illeszkedett a várispánságok felbomlásának folyamatába az ispánsági központok sorsának alakulása. A várispánságok központjaiul szolgáló várak és az azokhoz váraljaként (suburbium) kapcsolódó települések némelyike már kezdettõl fogva sem kizárólagosan tartozott az ispánsághoz, hanem az annak létrehozásával egyidejûleg vagy nem sokkal utóbb megalapított püspökség székvárosa is volt (pl. Gyõr, Csanád), s a késõbbiekben sem ment ritkaságszámba, hogy királyi alapítású társaskáptalan (pl. Pozsony, Vasvár) vagy monostor (pl. Somogyvár) kapott helyet valamelyik várispánság várában vagy annak suburbiumában. Az egyházi intézmények jelenléte azonban minden jel szerint nem változtatott a vár és a suburbium várispánsági központ jellegén. A várispánsági központok lakosságára vonatkozó adataink ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy e települések lakói között a várispánsági népek mellett mások éltek: Veszprémben például a várjobbágyokon és várnépbelieken kívül elõbb egyházi személyeket, királynéi és hercegi népeket, udvarnokokat és közszabadokat, késõbb pedig nemeseket, a veszprémi káptalan jobbágyait és kondicionáriusait, továbbá más földesuraság alatt álló embereket (aliarum libertatum et variorum dominorum homines), illetve királyi hirdetõket sorolnak fel forrásaink.77 Hasonló sokszínûséget mutat Gyõr lakosságának 1271-bõl ismert mintája.78
          A várispánsági központok, vélhetõen már a kezdetektõl fogva városias jellegû és ehhez illõ szerepkört betöltõ települések voltak: jellemzõ e tekintetben, hogy a 12. század közepén Idriszi⁷⁹ Magyarország "városai" között zömmel az ispánsági székhelyeket szerepelteti. A városias jelleget e településeknek mindenekelõtt az ott élõ hospesek adták. A vendégtelepesek jelenléte a várispánsági központokban meglehetõsen általános jelenségnek tûnik, még olyan, a késõbbiekben jelentéktelennek számító településeken is megtaláljuk õket, mint amilyen Bars, Hont és (Aba)Újvár vagy éppen Varasd és Valkó volt.⁸⁰ Ezek a hospesközösségek a várispánság joghatósága alá tartoztak mindaddig, amíg az uralkodó nem mentesítette õket ettõl, megnyitván az utat az autonóm szervezetû várossá fejlõdés elõtt.⁸¹ Ha ez bekövetkezett, akkor a fenntartása szempontjából legértékesebb adózó elem került ki a várispánság joghatósága alól, ami éppen nem lehetett közömbös a várispánságok további sorsát illetõen. Minden bizonnyal helytálló tehát az a feltételezés, mely szerint a korábbi kezdeményezésekbõl uralkodói várospolitikát formáló IV. Béla király az egyetlen Nyitrától eltekintve tudatosan tartózkodott a várispánsági központokban élõ hospesközösségek efféle kiváltságolásától. Bár az említett feltevés elsõsorban a király és a bárók között a tatárjárás után kialakított kényes egyensúly megõrzésének szándékát látja IV. Béla magatartása mögött,⁸² indokoltnak tûnik emellett figyelembe venni, hogy Bélát a várispánságok mûködõképessége fenntartásának szempontja is vezérelhette, amikor feltûnõ módon mellõzte a várispánsági központokat városprivilégiumai kiadásakor. Szembetûnõ mindenesetre, hogy utódai már nem voltak tekintettel efféle megfontolásokra, s V. István 1271-ben a gyõri, IV. László 1277-ben a soproni, III. András pedig 1291-ben a pozsonyi hospeseket vette ki a helyi várispánság joghatósága alól.⁸³ A sorból ez alkalommal sem hiányzik a vasi várispánság, illetve annak központja: a vasvári vendégtelepesek (hospites nostri de Castro Ferreo) 1279-ben kaptak hasonló kiváltságot IV. Lászlótól.⁸⁴
          A várispánsági központokban élõk kiváltságolásának fontos sajátossága, hogy - ellentétben a várföldeket és várnépbelieket magánkézre juttató eladományozásokkal - az ilyen alkalmakkor csupán a várispánságot érte veszteség, de nem a királyt. A kiváltságolt település továbbra is a király földesurasága alatt maradt, s a városlakók közössége, amint az Sopron esetében különösen világosan kiderül, a várispánsági központ katonai szerepét is megörökölte.⁸⁵ A várispánsági központok hospesközösségeinek kiszakítása az intézménybõl tehát egyértelmûen arról tanúskodik, hogy a királyi hatalom már lemondott a királyi várispánságok intézményérõl: az 1270-es évektõl kezdõdõ kiváltságolások ily módon egyidejûleg jelzik a várispánságok felbomlásának elõrehaladott voltát, s adnak maguk is újabb impulzust annak kiteljesedése irányába. Más várispánsági központok viszont ugyanebben az idõben az eladományozott várföldek sorsában osztoztak egyházi vagy világi birtokos kezére kerülvén, mint történt az Gömör, Kolozsvár, Doboka, Nógrád, Szolgagyõr (Galgóc) vagy éppen Hont esetében.⁸⁶ A várispánsági központok további sorsára meghatározó befolyással rendelkezõ események - a kiváltságolás vagy az eladományozás - többsége megint csak 1270 után következett be, s ez a körülmény egy újabb szempontból mutatja helytállónak a vasi várispánság története alapján levont következtetést, mely szerint a várispánságok intézményének összeomlása az ezt az idõpontot követõ fél évszázadban következett be.
          A várispánsági központok eladományozása vagy autonóm királyi várossá alakulása értelemszerûen azzal a következménnyel járt, hogy a helyi várispánság elveszítette addigi központját. Az Árpád-kor hagyományos katonai és igazgatási struktúrája a vár-várispánság-vármegye hármasságán épült fel, ahol is az ispánsági vár volt a várispánság központja, s a várispánság uralmi körzetével volt azonos a vár megyéje (civitatis mega),87 azaz a vármegye. Ebben a modellben eredetileg csak egyetlen "vár"-nak volt helye, tudniillik az ispánsági várnak, még akkor is, ha a várispánsághoz ténylegesen több erõsség tartozott, mint látjuk azt például a soproni várispánság esetében. A soproni vár mellett a 14. századi krónikakompozíció már egy 1074. évi eseménnyel összefüggésben szerepelteti⁸⁸ a kapuvári és babóti várakat, s úgy tûnik, mindkét vár a soproni várispánsághoz tartozott. Kapuvár esetében ezt az valószínûsíti, hogy védelmében egy soproni várnépbeli tüntette ki magát III. István korában,⁸⁹ Babótnak a soproni várispánsághoz tartozását pedig a Vas és Sopron megye határán fekvõ Kecöl birtokkal kapcsolatos adatok teszik kétségtelenné. Történt ugyanis, hogy az eredetileg vasvári várföldként eladományozott Kecölt⁹⁰ a király utóbb mégis visszavette az adományostól arra hivatkozva, hogy a soproni vár nem tudja azt nélkülözni (quia castrum nostrum Supruniense quadam terra Kechul vocata, quam ... contuleramus, carere non possit et cum eadem terra Kechul pro utilitate et commodo castri nostri supradicti admodum necessaria habeatur), s cserébe más birtokokat adott,⁹¹ ám a csere egyik késõbbi megerõsítésébõl kiderül, hogy az említett birtokot valójában a babóti várhoz csatolták.⁹² Ugyanez a rend állhat a hátterében annak, hogy az eredetileg magánbirtokos által építtetett, de utóbb királyi kézre került várat is betagolták a várispánságba, amint azt megint csak egy soproni példa mutatja. Kabold várát ugyanis minden jel szerint Szák nembéli Pósa építette 1222 és 1229 között,⁹³ a 13. század második felében azonban, amikor a vár már királyi kézen van, várnagya a soproni ispánt nevezi a maga urának,⁹⁴ s 1280-ban a király a soproni várispánságból kiszakítva adományozta el.⁹⁵
          Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy a Vas megyében felépített királyi várak szintén a vasi várispánsághoz tartoztak. Vasban öt vár esetében valószínûsíthetõ, hogy a király építtette: Borostyán és Németújvár már II. András idején állt, Léka - s minden bizonnyal Kõszeg is - még a tatárjárás elõtt, Dobra pedig 1266 és 1271 között épült fel.⁹⁶ Azt, hogy e várak az említett soproniakhoz hasonlóan a helyi várispánsághoz tartoztak, a puszta analógián túlmenõen egy Németújvárral kapcsolatos adatunk is megerõsíti. 1263-ban ugyanis IV. Béla Pok nembéli Móric tárnokmesterre és rokonaira, Jánosra és Detára bízta a Németújvár várában (novum castrum Kyzun vocatum in comitatu Castri Ferrei) általuk emeltetett torony védelmét, s mivel a vár környékén nem volt birtokuk, ahonnan magukat és övéiket élelmezhették volna, két vasi várföldet adományozott nekik.⁹⁷ Az adomány akkor válik értelmezhetõvé, ha feltételezzük, hogy Németújvárnak ekkor még nem volt önálló uradalma, hiszen ellenkezõ esetben a király nyilván azt - vagy annak egy részét - adta volna át a Pokoknak. Mivel azonban IV. Béla vasvári várföldeket adományozott Móricnak és rokonainak, s 1273-ban is vasi várjobbágyok védték II. Ottokár serege ellenében a várat,⁹⁸ kétségtelennek látszik, hogy a németújvári vár a vasi várispánság része volt,⁹⁹ s nincs ok annak feltételezésére, hogy a többi vasi vár esetében más lett volna a helyzet. Ez a jelenség egyébiránt mindenben megfelel annak a megfigyelésnek, mely szerint a várakat tekintették eredetileg a birtok - esetünkben a vasi várispánság mint sajátos királyi uradalom - tartozékának.¹⁰⁰
          Alapvetõ változás e téren a várak magánkézre jutását követõen állt be. Borostyánkõt és Kõszeget Héder nembéli "Kõszegi" Henrik vélhetõen még IV. Bélától szerezte meg közelebbrõl ismeretlen módon,¹⁰¹ Léka pedig egy bizonyos Csák bántól¹⁰² került Henrik vagy fiai kezére. Henrik fiainak osztozásakor már mindhárom vár a maga tartozékaival együtt szerepel.¹⁰³ A vár és uradalmának sorsa ettõl fogva elválaszthatatlanul összefonódik, s ezért aztán, amikor I. Károlynak az oligarchák felett aratott gyõzelmét követõen újra királyi kézre kerültek a várak, már elméleti esély sem volt az Árpád-kori királyi várszervezet helyreállítására. Igaz ugyan, hogy az oligarcháktól elfoglalt várak többsége az Anjou-kor folyamán megmaradt királyi várnak, ezek igazgatása azonban alapvetõen eltért az Árpád-kori modelltõl.¹⁰⁴ Az Anjou-monarchia kormányzatának korai szakaszában a várak élére önálló királyi várnagyok kerültek, utóbb pedig a királyi várak túlnyomó többségét a bárók által viselt megyésispánságok valamelyikéhez csatolták. Az elsõ esetben vár és uradalma a megyei intézménytõl függetlenül látta el a maga feladatait, a másodikban viszont, jóllehet a várak kormányzása összekapcsolódott immár a megyéével, az egyes várak és tartozékaik nem olvadtak össze egyetlen uradalommá - Árpád-kori "várispánság"-gá -, hanem megtartották különállásukat. Az egyes várak tartozékai tehát nem közvetlenül az ispánsághoz tartoztak, hanem saját várukhoz, ezért jellemezhette I. Lajos egyik oklevele Szovátot úgy, hogy az a soproni ispánságnak a Kapuvárhoz tartozó földje (quandam possessionem nostram Zoath vocatam, terram scilicet castrensem comitatus Sopruniensis ad castrum nostrum Capu nominatum pertinentem).105
          Az eddigiek ismeretében alighanem megkockáztatható immár, hogy a kiindulópontként szolgáló munkahipotézis, mely szerint a vasi várispánság felbomlása az 1270 és 1327 között eltelt félévszázad során következett be, igazolást nyert: mindazon fejlemények, amelyek indokoltan hozhatók kapcsolatba az ispánság felbomlásával, vagy e két idõpont között történtek, vagy - ha már korábban is megfigyelhetõek voltak - kronológiai súlypontjuk ebben a korszakban tapintható ki. Mivel Vas megye történetében ez az idõszak többé-kevésbé pontosan egybeesik a Kõszegiek oligarchikus uralmának, tartományuraságának korával, aligha megkerülhetõ annak vizsgálata, hogy maguk a Kõszegiek mennyiben járultak hozzá a vasi várispánság felbomlásához. Minden jel arra mutat, hogy meglehetõsen korlátozott mértékû lehet az a szerep, amely a Kõszegieknek ebben a folyamatban jutott. Nyilvánvalónak tûnik például, hogy a Kõszegiek vasi hatalma sokkal inkább az itteni váraikon és familiárisaikon alapult, semmint az ispánságot a hatalmukba adó nápolyi Anjouk már említett adományán. Ilyen körülmények között a Kõszegiek leginkább magánfamiliájuk kiépítése révén járulhattak hozzá a vasi várispánság felbomlásához. Konkrét adatok híján is feltehetõ, hogy a vasi várispánság maradék népei, mindenekelõtt a várjobbágyok, aligha kerülhették el a Kõszegiek magánfamiliájához való csatlakozást, s ez, amint azt már láthattuk, valóban erõsen romboló hatású volt a várispánságok szervezeti rendjét illetõen. Egy Kõszegi-familiáris várjobbágy a várispánság szolgálata helyett nyilvánvalóan ura parancsát hajtotta végre, mint tette azt az a mosoni várjobbágy, aki 1292-ben a Kõszegi János fogságába esett III. András királyt õrizte,¹⁰⁶ s alighanem a familiaritás köteléke fûzhette Kõszegi Henrikhez azokat a vasi királyi íjászokat (sagittarii regales) is, akik követték Henriket annak minden, a királyi hatalom elleni vállalkozásában.¹⁰⁷ Egyebekben azonban a Kõszegiek uralma - csakúgy, mint a többi oligarcháé - csupán annyiban érintette a vasi és az ellenõrzésük alá vont területeken mûködõ többi várispánság életét, hogy azok irányításában királyi kormányzat szerepét az oligarcha magánhatalma vette át, mely a maga célja érdekében aknázta ki azok maradék erejét. A tartományúri hatalmak léte tehát éppoly kevéssé befolyásolta a várispánságok sorsának további alakulását, mint ahogy az a várjobbágyi birtoklást illetõen is kimutatható volt,¹⁰⁸ ami meglepõnek éppen nem tartható, hiszen a várispánságok az ország azon területein is felbomlottak, ahol a Kõszegiekéhez hasonló oligarchikus hatalom nem jött létre.
          Kérdés már most, hogy vajon a vasi példa alapján levonhatók-e az Árpád-kori királyi szervezet egészére vonatkozó következtetések is. Ennek megítélésében célszerûnek látszik bizonyos, nem is jelentéktelen, regionális eltérések meglétével számolni. Feltûnõ ugyanis, hogy az a bihari várispánság, amelyre a tatárjárást megelõzõ évtizedekbõl nagy számú adattal rendelkezünk,¹⁰⁹ 1242 után alig-alig tûnik fel forrásainkban, s jellemzõ módon, az egyik adat akkor is olyan várföldet említ, mely a tatárjárás óta üresen áll.¹¹⁰ Szükségképpen felmerül tehát a gyanú, hogy a bihari várispánság, amelynek mûködési területén a tatárok különösen nagy pusztítást vittek véghez,¹¹¹ oly súlyos vérveszteségeket szenvedett el 1241/42 katasztrófájában, hogy a 13. század második felében talán már életre sem kelt. Hasonló gyanút táplál a kutatás egy, a tatárjárás pusztításai által vélhetõen szintén súlyosan érintett másik kelet-magyarországi várispánsággal, a borsovaival kapcsolatban.¹¹² Másfelõl azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vasi várispánság példája által felkínált idõhatárok nagyfokú egyezést mutatnak a kérdés szempontjából döntõ fontosságú országos jelenségekkel. Egyfelõl ugyanis a II. Ottokár cseh király ellenében 1273-ban vívott harcok elemzése annak megállapításához vezetett, miszerint az idõ tájt a királyi várszervezet katonailag még mûködõképes intézmény volt,¹¹³ másfelõl pedig az uralkodói kézen lévõ várakra az Árpádok királyi várszervezetétõl alapvetõen eltérõ módon támaszkodó területi igazgatás Anjou-kori rendszerének országos kiépítésére csak a tényleges uralkodói hatalom visszaállítása után, azaz az 1320-as évek derekától kezdve kerülhetett sor. Az egykori várszervezet népei ezt követõen is fel-felbukkannak forrásainkban, az ezeket egykor intézményi keretbe foglaló szervezet azonban ekkor már nem létezik.