Ebben az évben, november 1-jén lesz 40 éve annak, hogy gyógyító munkásságának 50., életének pedig 74. évében elköltözött az élõk sorából dr. Petõ Ernõ, a Markusovszky kórházat megteremtõ elsõ igazgató-fõorvos. A kórházat éppen 70 éve avatták fel. Mindezen alkalomból a reá való emlékezés nemcsak kötelessége az utókornak, hanem egyben egy régen esedékes adósság törlesztése is. Petõ orvosi mûködése arra a századra szorítkozik, amit napjainkban kezdünk búcsúztatni. Életútja visszatükrözõje annak az ellentmondásoktól terhes, torz történelmi korszaknak, amelyet két vesztett világháború, Trianon, három (az 1919-es, illetve 1948-89-es kommunista, s az 1944-45-ös nyilas) diktatúra jellemzett, amely a század derekának embereit átélésre (olykor átszenvedésre), de a szerencséseket túlélésre is ítélte. Petõ Ernõ sikerekkel, de fõleg tragédiákkal kísért életútja egyszerre példakép és történelmi tanulság is az utókor számára.
 

                    Dr. Petõ Ernõt az elsõ világháború forgószele 1915-ben hozta Szombathelyre, ahol korábban sohasem járt. Ki tudja, vannak-e véletlenek, avagy Petõ csak azt teljesítette be, amit a Sors neki és Vas megyének szánt? Szombathely elõtti életét s annak színtereit aránylag kevésbé ismerjük. Azt tudjuk, hogy 1886-ban született a felvidéki Kistapolcsányon (Bars megye, aranyosmaróti járás). Édesapja bõrkereskedõ volt. Családja elõbb Kistarcsára, majd Budapestre költözvén iskoláit is itt végezte. Orvosi egyetemet Budapesten végzett, de birtokunkban van egy 1908-ból származó, a berlini Frigyes Vilmos Egyetem rektora által kiállított oklevél is, amely kinti tanulmányaira is enged következtetni. Diplomáját Budapesten 1909-ben megszerezve a Pajor-szanatóriumban dolgozott, amelyben anyai nagyatyja tulajdonos vagy fõrészvényes lehetett. Mûtõorvosi oklevelét a híres Hültl Hümér mellett szerezte, ám egyik közleményébõl az is kitûnik, hogy a budapesti Bábaképzõben is volt tanársegéd. Nem sokkal az elsõ világháború kitörése után, még fiatal orvosként kapta meg behívóját az I. Ferdinánd bolgár király nevét viselõ Vas-zalai csász. és kir. 11-es huszárezredhez. Akkor még nem sejthette, hogy ez a behívó kihat egész életére, amely ettõl kezdve új, nem várt fordulatot vett.
                    Mint tartalékos ezredorvos már 1914-ben frontszolgálatot teljesített, melynek kapcsán katonaorvosi tapasztalatokra is szert tett. Harctéri élményeirõl több helyen is színesen számolt be. A korai elsõdleges sebellátással és a rögzítõ kötésekkel figyelemre méltó eredményeket ért el. A szombathelyi csász. és kir. katonai Tartalékkórházba 1915 januárjában került, ahol addig csupán a helyi gyakorló orvosok kezelték a sebesülteket. Ez fõleg nyitott sebkezelésekbõl és kötözésekbõl állott, legfeljebb amputációk és feltárások történtek. Sok volt a sebfertõzés és szepsis. A kórháznak addig egyáltalán nem volt sebésze, Petõ viszont akkor már mûtõsebészi oklevéllel rendelkezett, ami a mai sebészeti szakképesítésnek felelt meg, ám frontszolgálata révén hadisebészeti tapasztalatokkal is rendelkezett. Tele volt ambícióval, tettvággyal és segíteni akarással. Az új katonaorvosi kihívást komolyan véve, rövid szombathelyi mûködése után már lehetõsége nyílott, hogy a birodalom akkori fõvárosában, Bécsben is tanulmányozza a katonai sebészeti osztályok és utókezelõk mûködését, azok berendezését. Átmenetileg a 80 ezer orosz hadifoglyot magába foglaló kleinmüncheni fogolytáborba vezényelték, ahol sok halálos áldozatot követelõ kiütéses tífuszjárvány dúlt. (Visszaemlékezéseiben leírja, hogy még a foglyokat humanitárius célból röviden meglátogató linzi püspök is megbetegedett, és meg is halt.) A táborban három hónapig, önmagát folyamatos életveszélynek kitéve dolgozott, ahol mély benyomást gyakorolt rá az orosz hadifoglyok szenvedése és tömeges halála.
                    Tudvalévõ, hogy az osztrák-magyar kettõs monarchia katonaorvosi ellátása - a legtöbb európai országéhoz hasonlóan - gyenge lábakon állott. Katonának akkor csak egészséges embereket soroztak be, a kicsit is alkalmatlanok "nem váltak be". Így a lényegében egészséges állománnyal és fiatal korosztályú katonákkal dolgozó orvosok szakmailag többnyire gyengék voltak. (Ismert az a vicc, amikor az egészségügyi õrmester "alázatosan" jelenti a törzsorvosnak, hogy "megint meghalt egy szimuláns".) Ez aztán fõleg a háborúban bosszulta meg magát. A rossz eredmények fõ oka a megfelelõ módon és idõben végzett sebészi ellátás hiánya volt. Shocktalanítás nélkül a súlyos sebesültek nagyrésze már a sebesülés helyén, vagy a segélyhelyen meghalt, elvérzett. Nem lévén képzett sebészek, a sebesülteket fõleg (és csak) elsõsegélyben részesítették (többnyire csak bekötözték), míg a végleges ellátásra csak nagy késéssel a tábori kórházakban vagy a hátországban került sor. Akkor, amikor rendesen a sebek már fertõzõdtek, nem ritkán megkukacosodtak. Nem csoda, ha sok volt a vérmérgezés, és sokak életét csak csonkolásokkal lehetett megmenteni. Ám a funkcionális utókezelés és rehabilitáció fogalmát sem ismerték. A lábadozó sebesülteket legfeljebb önkéntes vöröskeresztes ápolónõk (a középosztály vagy dzsentri réteg jószándékú úrhölgyei) ápolták, kényeztették, de mai értelemben vett szakellátásban nem részesülhettek.
                    A csapatkórházak felszerelése is szerény volt. Mai szemmel alig hihetõ pl., hogy a szombathelyi katonakórházban nem volt röntgenkészülék - noha százával kezelték a csontsérüléssel járó sebesüléseket, lõtt sebeket, háborús baleseteket -, de hiányzott a folyóvízellátás, sõt a villanyvilágítás is. A hiányos felszerelésre jellemzõ volt az is, hogy a Zrínyi Ilona utcai iskolában elhelyezett 500 ágyas kórház súlyos sebesültjei számára összesen 12 ruganyos ágy állt rendelkezésre, a többi szalmazsákos katonai vaságy volt. A Bécsbõl Szombathelyre vezényelt sebész fõorvos (Primarius) saját költségén vett egy röntgenkészüléket. Az egyébként kitûnõ hírben álló polgári sebész azonban nem bírta az atípusos esetek tömeges megoldásának megpróbáltatásait, ezért hazahelyezését kérte. Ekkor, 1915. május 25-én került vissza Szombathelyre Petõ Ernõ, aki elõdjétõl megvásárolta a röntgengépet, hogy azt a sebesültek ellátásában hasznosíthassa. Petõ ezredorvos hatalmas tennivágyással és korát megelõzõ progresszivitással látott hozzá a munkának. Aszeptikus mûtõt és 4 asztalon szeptikus kötözõt alakított ki. A szûkös kincstári támogatás elégtelensége miatt az akkor még adakozásra kész hazafias érzéseket mutató társadalomnak, ill. a Vöröskeresztnek segítségét kérte. Az elsõ korszerû sebész szakorvos lévén Szombathelyen, egyúttal az Emberbaráti Kórházba (ma a Vakok Intézete) is járt operálni. Az ott mûtött polgári betegektõl kapott honoráriumot az Emberbaráti Kórház és a Csapatkórház mûtõinek korszerû felszerelésére fordította.
 

Petõ Ernõ oklevele, amelyben Karl Stumpf rektor a berlini Frigyes Vilmos egyetem polgárai közé sorolja	DrPetõ Ernõ százados, kórházparancsnok, a Vas-zalai 11-es huszárezred ezredorvosa

                   A város iparosai Petõ rajzai alapján a városi tornacsarnokba fizikoterápiás gépeket készítettek. Ezzel tulajdonképpen egy "mediko-mechanikai", ill. ún. "Zander"-intézetet alapított. (Zander, Jonas Gustaf Wilhelm híres, akkor még élõ svéd orvos volt, aki 1865-ben Stockholmban ortopéd betegek számára mediko-mechanikai intézetet létesített, ahol a készülékei segítségével végzett tornagyakorlatokkal igyekezett a különbözõ izomsorvadásokat megelõzni. Eszközei világszerte elterjedtek. A szombathelyi kórházban a fizikoterápiás részleget még az ötvenes években is egyszerûen "Zander"-nek nevezték.) A szombathelyi intézet hamarosan Nyugat-Dunántúl leggazdagabban felszerelt, s legeredményesebben mûködõ központja lett, noha közönséges varrógépeket, kerékpárokat is a kezelés szolgálatába állítottak. Nem csoda tehát, hogy a pozsonyi hadtest sebesültjeinek jelentõs részét is itt részesítették utókezelésben.
 

A dr. Petõ Ernõ ezredorvos által alapított Zander-intézet Szombathelyen 1916 körül. (A11-es huszárezred emlékkönyvébõl átvett kép)

A szombathelyi katonakórház V. osztály. Petõ Ernõ a sebesültek között. (A11-es huszárezred emlékkönyvébõl átvett kép)

                    Petõ korát megelõzve már akkor - csak az ötvenes években hangsúlyozni kezdett - az ún. "komplex funkcionális kezelés" ösztönös hívének bizonyult. Nagy gyakorlatot szerzett a sebkezelésekben, a fertõzött nyílt törések ellátásában. Ezekrõl az 1934-ben kiadott emlékkönyvében is beszámolt. Figyelemre méltó, hogy 77 lövési sérülésbõl eredõ aneurizmát (az ér sérült helyén képzõdõ, megrepedésre hajlamos zsákszerû kiöblösödést) operált, amelyek közül 10 esetben már érvarratot is alkalmazott akkor, amikor ennek mûszeres és varróanyag-elõfeltételei még nem voltak meg, erre még jó 40 évet kellett várni. Számos mûtétet (érvarrat, idegvarrat, koponyaûri mûtét, ínplasztika stb.) elõször õ végzett Szombathelyen. Ezek ma - több sebészi szakma által mûvelt - általánosan gyakorolt mûtétek ugyan, ám akkor hallatlanul újszerûek voltak, hiszen Petõ emlegetni szokta, hogy amikor az Emberbaráti Kórházban elõször amputált egy eves végtagot, s be akart mosakodni, az egyik kolléga leintette, hogy majd mûtét után ráér megmosni a kezét.

Az ezredorvos arcképe

Petõ egymaga, vagy lefeljebb egy orvos segítségével a mai általános sebészet, érsebészet, idegsebészet, fül-orr-gégészet, szemészet, ortopédia, baleseti sebészet, urológia, sõt nõgyógyászat hallatlanul széles területén tevékenykedett, de még szájsebészettel is foglalkozott. A katonakórházakban általánosan uralkodó durva, szívtelen bánásmód helyett a beteg katonákkal és sebesültekkel gyengéden, körültekintõen, lelkiismeretesen és emberségesen bánt. Nem meglepõ tehát, hogy Petõ Ernõ igen gyorsan páratlan népszerûségre tett szert mind a betegek (sebesültek), mind az ápoló személyzet, mind pedig a megye és város közvéleménye elõtt.
A betegápolásban, kötözésekben, a mûtéti asszisztenciában és utókezelõ munkában a helyi notabilitások feleségei és más önként jelentkezõ "úrhölgyek" hazafias érzelmektõl indíttatva ingyenmunka formájában vettek részt, akiknek összeköttetései révén a kórház anyagi segítségben is részesült (pl. a bajor király támogatása). Az önkéntes ápolónõvérek közt ismerte meg késõbbi feleségét, a fennkölt gondolkodású, mélyen vallásos, energikus, ám segítõkész és jószívû mezõszegedi Szegedy Georgina (ismertebb nevén Gina) csillagkeresztes hölgyet, aki az ápolók elnöknõje lett. Gina halálosan beleszeretett a nála csaknem 13 évvel fiatalabb önfeláldozó sebészbe, amely szerelem úgyszólván a sírig kísérte. A szerelmet viszonzó zsidó sebész rövidesen elvette feleségül a bájos Ginát, akinek kedvéért házasságkötésük elõtt katolizált. Harmonikus házasságuknak csak egy szomorúsága volt, hogy nem született gyermekük. Gina asszony urának egyszerre volt felesége, szigorú "anyja", múzsája (ihletõje), védõangyala és irányítója, de mindenképpen jó szelleme. Ezt csak azért hangsúlyozzuk, mert Petõ eredményei mögé mindvégig oda kell képzelnünk Gina asszony alakját is. Õ volt életének legmeghatározóbb alakja, az a fix pont, amely számára mindig vigasztalást, erõsítést és menedéket biztosított. Gina asszony valóban jóban-rosszban kitartott mellette, sorsközösséget vállalt vele, segítségére mindenkor bizton számíthatott.

A Tartalékkórház V. osztályáról dr. Petõ Ernõ szaázados a "Küchenwirtschaft" hölgyeinek ajánlja a képet, amelynek középsõ (ülõ) sorában õ maga is szerepel kötényben

Dr. Petõ Ernõ a katonakórház mûtõjében (1918 körül)

                    Már a háború alatt is gyakorlattá vált, hogy a csapatkórházban hivatásos katonák hozzátartozóit vagy más polgári betegeket is kezeltek és mûtöttek. Kézenfekvõ volt tehát az a törekvés, hogy a katonakórház a háború után Vas vármegye kórházaként mûködhessen, annál is inkább, mert a megyének nem volt kórháza. Az akkori belügyminiszter, Batthyány Tivadar ugyan elutasította a megye kérelmét, de alig egy hónappal késõbb, 1919. február 2-án Linder Béla hadügyminiszter a megye tulajdonát képezõ Szombathelyi Tartalékkórház sebészeti osztályát polgári célokra engedte át, amit az is elõsegített, hogy Szombathelyt akkor a szerb csapatok megszállása közvetlenül veszélyeztette. (Muraszombatot már elfoglalták.) Mindenki elgondolásával találkozott, hogy ezt követõen a csapatkórházban megnyíló sebészeti osztály élére, és a leendõ kórház igazgató-fõorvosi posztjára Ostffy Lajos fõispán dr. Petõ Ernõt, a volt csász. és kir. Vas-zalai 11-es huszárezred tartalékos ezredorvosát, a már akkor nagyon népszerû sebészt nevezte ki.
                    Petõ nagy lelkesedéssel és hihetetlen munkabírással látott hozzá az elsõ megyei kórház sikeres mûködtetéséhez szükséges szervezõ munkához, melynek igazgatását 1919. február 28-án vette át. Rövidesen utána (március 10-én) nevezte ki elsõ munkatársát, a sokoldalú dr. Stranz Gyulát belgyógyász fõorvosnak. Saját alorvosa dr. Szumrák (késõbb Szomraki) Zoltán lett, aki 1935-ben a celldömölki kórház újonnan létesített sebészeti osztályának lett osztályvezetõ, ill. a kórháznak igazgató-fõorvosa. Vas vármegye közkórháza hivatalosan 1919. május 1-jén kezdte el mûködését. Az épületbe csak ekkor szereltek vízvezetéket és villanyvilágítást. Az induló kórház egyelõre 120 (75 sebészi, 35 belgyógyászati és 10 bõr- és bujakóros) ággyal kezdett mûködni. Az ápolást a Szt. Vince-rend ún. kisnõvérei látták el, akik a monarchia széthullása után elszakadva a gráci anyaháztól, Petõ segítségével új szombathelyi szerzetet, az Annunciata-rendet alapították.
                    Ekkor már a Tanácsköztársaság birtokolta az uralmat, amely a kórházakat a Munkás- és Katonatanácsok kezébe adta. A Vas megyei kórházak - a celldömölki kivételével - nem hajtották végre az államosítási rendeletet, így az 1919. augusztus 11-én törvényileg elõírt visszamagánosításra sem került sor. Petõ Ernõ kitûnõ diplomáciai készségét már akkor gyümölcsöztethette, így vezetése mellett a kórház ebben a nehéz idõben is folytatta tevékenységét, s a szerzetes nõvérek is a helyükön maradhattak. A 20-as években a 120 ágyas kórház már zsúfolásig megtelt, sõt kicsinynek bizonyult, ezért egy 60 ágyas pavilont kellett építeni. A szerb veszély elmúltával azonban a hadsereg visszakövetelte a kórházat, amirõl a megyei törvényhatóság hallani sem akart. Miniszterekre is kiterjedõ, több mint fél évig tartó országos vita, huzavona származott ebbõl, amelybõl senki sem került ki gyõztesként, mert Teleki Pál miniszterelnök a vitát bölcsen elaltatta, s a kórház változatlanul tovább mûködhetett. Petõnek és az országszerte fellendülõben lévõ sebészetnek köszönhetõen ebben az idõben a beteganyagnak több mint a fele sebészeti volt.
                    A vesztett háborút és a trianoni békeszerzõdést követõ gazdasági válság miatt igen sok kórház, köztük az 1910 óta mûködõ szombathelyi Fehér Kereszt Egyesület Germekkórháza is eladósodott, csõdközeli állapotba került. (A kórház helyén áll ma - többszörös átalakítás és emeletráépítés után - az urológiai osztály.) Emiatt a város tulajdonának meghagyásával az intézményt 1923. december 19-én a megye vette kezelésbe, és a volt katonakórház helyén mûködõ, Petõ vezette megyei kórházhoz csatolta. Így alakult meg Vas vármegye és Szombathely város közkórháza, amelyben a Gina asszony édesanyja (Szegedy Györgyné, báró Gerliczy Irma) által alapított volt Gyermekkórház a megyei kórház gyermekosztályaként mûködött tovább, mely ilyenformán szinte "a családban maradt".

Vas vármegye és Szombathely város elsõ közkórháza. (Petõ könyvébõl átvett kép)

                    Petõ eközben egy pillanatra sem mondott le régi álmáról, az új kórház megépítésérõl. A megye vezetõsége is szinte a századforduló óta napirenden tartotta a kérdést, amikoris az ebadófölöslegbõl kívánták a kórházat megteremteni. Az ebbõl összegyûlt összeget felsõbüki Nagy György és Sándor nagylelkû adományai jelentõsen megemelték. A már küszöbön lévõ kórházépítést végül is a háború hiúsította meg, mely majd a háborút követõ gazdasági helyzetben egy ideig szintén megvalósíthatatlan vágyálomnak látszott. Ugyanakkor Szombathelynek és Vas megyének egyre sürgetõbb szüksége volt egy új kórházra. Mindenki belátta, hogy a katonakórház megyei kórházként való üzemeltetése csak átmeneti megoldást jelenthet, hiszen az kicsi volt e feladatra, másrészt a szombathelyi hadtestnek szüksége is volt egy katonai kórházra. A kórházépítési törekvésekben Petõ egyik legszívósabb segítõtársa felesége, a jó összeköttetésekkel rendelkezõ Gina asszony volt, de a Vas megyei származású Vass József népjóléti és munkaügyi minisztert is sikerült megnyerniök szövetségesként. Petõ közben elérte azt, hogy az eredetileg a Kálvária melletti dombra kiszemelt, s már telkekkel is rendelkezõ kórházépítkezési helyet a 11-es huszárok által korábban gyakorló és lóverseny-célokra használt területre (jelenlegi helyére), a Fehérkereszt Gyermekkórház mögött elterülõ rétre helyezzék át. A dombtetõn ugyanis a kórház ki lett volna téve az idõjárás viszontagságainak, s az a vasúttól és városközponttól is messze, a város és ország perifériáján foglalt volna helyet.

Mezõ-szegedi Szegedy Georgina (Gina asszony) csillagkeresztes hölgy. (A kép a szombathelyi Savaria Múzeum tulajdona)

A meggyõzés nem volt könnyû, mert e helyet sokan ellenezték, hiszen a Gyöngyös bal partját gyakran elöntötte a víz. Az ellenzõk úgy gondolták, hogy Petõ "a Gyöngyösbe akarja süllyeszteni a megye és a város pénzét." Kiderült azonban, hogy a molnárok szabálytalan duzzasztása (gátkezelése) okozta az áradásokat, a szabályos gátkezelés bevezetése után a vitatott terület szárazzá vált, sõt a kórházépítés után a lakosság is szívesen beépítette már ezt a területet. (Megjegyezzük, hogy az ellenzõknek is volt némi igaza, mert az 1965-ös árvíz során a Gyöngyös bal partja, s vele a kórház alagsora is valóban víz alá került.)
                    A jól elõkészített, 1926. február 15-én tartott vármegyei közgyûlésen a kórházépítés kérdését Petõ személyesen exponálta. Felszólalása mély humanizmust, szociális érzékenységet és bátor szókimondást egyaránt tartalmazott, amely nem maradt hatástalan, mert a honatyák magukévá tették, és név szerinti szavazással végre határozatra emelték a kórházépítés ügyét. Négy hónappal késõbb az építkezés el is indult, s nem egészen három év alatt, 1929 májusában be is fejezõdött. Az ország akkor legkorszerûbb és egyik legnagyobb megyei és városi kórháza épült meg. Az eredetileg 600 ágyra tervezett kórház végül is 1000 ágyas lett, amely Petõék elõrelátó tervezése folytán jó pár évtizedre megoldotta a megye és város fekvõbeteg-ellátását. A fõépület elsõ és második emelete az egységes (még szakágaira nem bomlott) sebészet volt, amihez négymûtõs, ötasztalos mûtõblokk tartozott, amely tulajdonképpen az ország elsõ - ha nem is teljesen a mai értelemben vett - mûtõblokkja lett. (Ezt a tradíciót folytatta a Markusovszky kórház, mert a korszerû mûtõblokkok építése terén is az elsõ volt az országban.) Petõ tudatosan választotta a tömbkórházat. Az akkori felfogásnak megfelelõen csak az ideg-elme-, valamint fertõzõ betegeket különítette el. (Csupán a késõbbi fejlõdés tette elkerülhetetlenné, hogy a kórház-rendelõintézet hét telephelyen, 12 pavilonban mûködjék, s ezzel a szétszórtság minden szervezési és anyagi hátrányait a nyakába vegye.) Kiemelendõ, hogy a kor színvonalához képest, a nemrég még rabbilincsben sínylõdõ elmebetegek is kulturált ellátást és elhelyezést nyertek, s a magyar betegségnek számító tbc-sek számára is korszerû gyógyítási lehetõség teremtõdött. Természetesen Petõnek is akadtak ellenfelei, akik a kórházat "megalomániás" létesítménynek nevezték, vagy Petõt azzal gyanúsították, hogy azt önmagának építtette, ám az utókor az õ elõrelátását igazolta azon túl is, hogy egy közkórházat - nevéhez méltóan - nyilván csak a köz, és nem az önmagában gyógyítani nem is tudó sebész számára lehet felépíteni.
                    A kórház hivatalos felavató ünnepélye (1929. szept. 1.) egyik legnagyobb eseménye volt a megye, illetve a város két háború közti életének. Maga Horthy Miklós kormányzó jött el, ami azért számított nagy dolognak, mert a két királypuccs során Szombathely meglehetõsen hûtlenül viselkedett. Hamar behódolt IV. Károly királynak, és különben is Szombathelyen sok volt a legitimista (királypárti), s így a szóbeszéd szerint a város nem tartozott a kormányzó kedvencei közé. Az avatási ünnepség-sorozat krónikáját, a megjelent vendégek névsorát, az elmondott beszédeket stb. képekkel is bõven illusztrálva - s azokat a könyv függelékében még külön is részletezve - Petõ híres kórházi emlékkönyvében olvashatjuk, amely hiteles krónikát ad és egyúttal korhû képet is rajzol az akkori magyar és helyi viszonyokról, amely ma már korszakos távolságra tûnik tõlünk. A kórházavatás egyúttal az ünnepség egyik fõszereplõjének, Petõ Ernõnek személyes diadala is volt, akinek (s feleségének) személyes erõfeszítése nélkül biztosan nem (így) épült volna fel a kórház. A Petõ házaspár ugyanis megfeszített munkával és minden eszközzel fáradhatatlanul támogatta a kórházépítést, a közben felmerülõ nehézségeket pedig eltökélten, akadályt nem ismerõ módon sorra gyõzte le. Ezen kívül még anyagilag is hozzájárult az építkezéshez, egyebek közt a badacsonyi szõlõgazdaságuk, birtokaik aratásának szinte egész évi termését, s a Gina asszony gyémánt diadémjából befolyt összeget stb. nyelte el a kórházépítés, mert az akkori megyei vezetés ragaszkodott az elõre megállapított költségvetéshez, amit menet közben már nem engedett túllépni, így a felmerült többletköltségeket sok esetben Petõék állták. Mindezek miatt a kórház létesítése, megépülése, formája, mûködési rendje az õ nevükkel elválaszthatatlanul összefonódott.
 

                    A felavatást követõ elsõ idõszak a kórház és Petõ Ernõ dicsõséges korszaka volt. Petõ a hatalmas intézet vezetését nagy rutinnal és könnyed eleganciával teljesítette, miközben még a sebészeti osztályt is õ irányította. Vezetési stílusa utánozhatatlan volt. Ehhez az õ egyéniségére volt szükség, megtanulni nem lehetett. Csendes, szerény, elõzékeny modora, jó humorérzéke, mosolygó megjelenése vonzóvá tette. Soha nem jött ki a sodrából, nem gorombáskodott, mégis kiváló vezetõnek, jó emberismerõnek bizonyult, aki munkatársait is kitûnõ érzékkel tudta megválogatni. Igényes elvárásai folyamatos számonkéréssel párosultak.

Az avatásról távozó Horthy Miklós kormányzót dr. Petõ Ernõ igazgató, sebész fõorvos és Mikes János megyéspüspök kíséri (1929. szept.1.)

A közkórház fõépülete. (A Vass József népjóléti miniszter városi díszpolgárrá avatásának oklevelébõl vett rajz. A Vas Megyei Levéltár tulajdonsa)

Kifogástalan modora, elegáns megjelenése, a munkatársakkal fenntartott korrekt viszonya egyszerre volt szolid és arisztokratikus. Utolérhetetlen figyelmének sok jele volt, többek közt karácsonykor és Ernõ-napon bensõséges, családias ünnepségeket tartott, amelyeken csaknem minden munkatársának apró ajándékkal kedveskedett, s e szokását még a háború után, sõt részben Sárváron is megtartotta. Ez egyszersmind a kórházban uralkodó családias légkörnek is beszédes jele volt.
                    Közben sebészi népszerûségének is tetõfokára hágott. Közismert, közszeretetnek örvendõ közéleti és szakmai személyiséggé nõtte ki magát. Elõbb a Vasvármegyei Orvosszövetség, valamint a Vasmegyei Törvényhatósági Közszolgálati Alkalmazottak Nemzeti Szövetségének elnöke lett, majd 1936-ban a Vas, Zala és Sopron megyék orvostársadalmát tömörítõ Orvosi Kamara választotta meg elnökének. Tagja volt a megyei törvényhatóságnak, a szombathelyi képviselõ-testületnek, a Rotary Klubnak, díszpolgára Acsád községnek. Ezen kívül még egy sor humánus, kultúr- és társadalmi egyesület elnöke, s cserkészvezetõ is volt. Legkiemelkedõbb érdeme azonban az, hogy munkássága révén a Nyugat-Dunántúl egyik vezetõ egészségügyi intézményét alapította meg, amely hosszú idõre elõkelõ, regionális szerepet biztosított a kórháznak. Szakmailag és emberileg jól kiválasztott orvosi kara, amelynek szakmai és tudományos vezetõ szerepét - önhibáján kívül - csak napjainkban kezdik megkérdõjelezni, hazánk szellemi elitjéhez tartozott.
                    A fõorvosi kar mintaszerûen együttmûködött az igazgatóval és egymással. Nyugodtan állítható, hogy a kórház szellemét Petõ Ernõ határozta meg. Tisztviselõit is szüntelenül a betegek szolgálatára buzdította. Egy 1928-ban kelt felhívásában pl. arra intette õket, hogy "mindenki csak annyi tekintélyt szerezhet magának, amekkorára embertársai becsülik, ezt pedig csak szolgálatkész elõzékenységgel lehet biztosítani". Nem szombathelyi születésû létére - részben felesége, részben az elõkelõnek számító huszárezredben folytatott szolgálata révén - a Vas megyei és szombathelyi elõkelõ körök is befogadták, de népszerû volt a szegények között is, akiket sohasem utasított el, ha betegségükben felkeresték. Betegei háláját szerényen, mosolyogva hárította el, tréfával ütötte el. Számos kitüntetést és elismerést kapott, amelyek közt külön említésre érdemes a Vatikán által adományozott "Nagy Szent Gergely-rend lovagja" kitüntetés. Háborús érdemrendjei közül kiemelendõ a "koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján", s komoly elismerésnek számított természetesen az is, hogy késõbb a kormányzó a "méltóságos" címmel járó egészségügyi fõtanácsossá nevezte ki.
                    A kipróbált vezetõ és rutinos igazgató mûködése nyomán a kórház az ápolási díjakból szépen gazdálkodva még gyarapodásra is képes volt. (Ennek jele az Egészségvédõ Intézet - a késõbbi OKI - építése, amelybõl a háború után emeletráépítéssel KÖJÁL lett, s amelyet azóta lebontottak). Petõ számos új szakmát honosított meg, gondozókat létesített, saját lábra állította a röntgendiagnosztikát és -terápiát, a háború alatt  urológus fõorvost neveztetett ki, aminek hatására Szombathelyen létesült az ország elsõ vidéki urológiai osztálya. A beteganyagnak csak 58%-a volt Vas megyei, a többit budapesti, szomszéd megyei, sõt néhány ausztriai beteg tette ki. A fizetõ betegek aránya ugyan meghaladta a nem fizetõkét, de utóbbiak ápolási napjai - évrõl évre növekvõ tendenciával - jóval meghaladták az elõbbiekéit. A betegforgalom évrõl évre növekedett.
                    Petõ pártolta a tudományos és továbbképzõ munkát, noha nagy elfoglaltsága és igénybevétele miatt õ maga csak ritkán írt tudományos közleményt. Budapesti mûködése során két, az Orvosi Hetilapban megjelent közleményérõl tudunk. Legtöbb munkája nevezetes emlékkönyvében jelent meg. A kórház megnyitásakor az országosan is élenjáró szombathelyi egyéni diétás ellátásról 1933-ban írott s megjelent közleményében számolt be. Tudunk arról, hogy 1938. március 24-én a Vas megyei Orvosszövetség harmadik tudományos estéjén a pajzsmirigybetegségek sebészi kezelésérõl tartott elõadást, amelyet Templomos Tempel Ferenc városi tisztiorvos köszönt meg. Ezen kívül 1930-tól minden szombaton a Budapesti Orvos Továbbképzõ Tanfolyam felkérése alapján az orvosoknak délután 3-5 óra közt továbbképzést (betegbemutatást) tartatott. Ezen országosan is elismert neves elõadók is szerepeltek elõadásokkal. Utána rendesen a Savaria (a mai Pannonia) étteremben társas vacsorán vett részt az orvosi kar. A mainál ugyan szerényebb számban, de az orvosi könyvtárba jártak a legjelentõsebb folyóiratok, s a legfontosabb szakkönyvek is rendelkezésre álltak.
                    A közelgõ háború és a nemzeti szocialista Németországból jövõ, felerõsödõ antiszemitizmus azonban Petõ Ernõt sem kímélte meg annak ellenére sem, hogy katolikus vallású volt, s feleségével együtt gyakorolta is a vallását. A támadási felületet az adta, hogy Petõ lehetõvé tette, hogy amerikai orvosok (kurzisták) a kórházban szerezzék meg a szakképesítésükhöz szükséges gyakorlatot, mûtéti számot, ami jelentõs többletbevételt jelentett a kórháznak. Ennek kapcsán egy nyilas újság munkatársa egy írásában azzal gyanúsította, hogy nem kellõ megalapozottsággal vették ki "magyar anyáknak" a méhét, csakhogy a tudatlan, gyakorlatlan - magyar betegeken, az õ kárukra tanuló - amerikai orvosok mûtéthez jussanak. Emiatt eredetileg Petõ indított az újságíró ellen pert, mert a nyilvános, igaztalan támadás becsületébe gázolt. Hamarosan azonban õ lett egy bûnper vádlottja. Egy erõsen politikai színezetû, rosszízû pert akasztottak a nyakába, melyben õt a magyar faj elleni bûncselekménnyel vádolták, ennek megfelelõen zsidóként (Petõ-Polákként) pellengérezte ki a napisajtó. Az akkor már országos politikai klíma szelét felhasználva a helyi és országos lapokban valóságos hecckampányt folytattak ellene. Õ azonban méltósággal állt bírái elé, s bár akadtak ellene tanúskodók is, a kórház orvosai melléálltak. Eltekintve néhány valóban vitatható mûtéti javallattól, az egész per alaptalan vádakra épült, s kifejezett (szélsõjobboldali) politikai felhangoktól volt terhes. Az üggyel kapcsolatosan, nevek említése nélkül, 1939-ben az Orvosi Kamara országos választmánya is nyilatkozott, amely csak viszonosság és ingyenesség esetén tartotta megengedhetõnek a kurzisták foglalkoztatását. A szombathelyi esetben mindenesetre bebizonyosodott, hogy az amerikai orvosok a mûtéteket magyar orvosok asszisztenciája mellett, korrektül végezték. Petõt végül évek múltán, 1944-ben a kir. Kúria jogerõsen felmentette, ami az akkor még mindig független magyar bírói gyakorlatot dicsérte. De a hosszú meghurcoltatás nagyon megviselte, s a per különben is sokat ártott neki. Mind a közmegítélésének (hírnevének), mind pedig saját lelkivilágának, szellemi egyensúlyának. Ettõl kezdve nem szûntek meg õt piszkálni, zaklatni. A nyilas érzelmû emberektõl névtelen telefonokat, leveleket, fenyegetéseket kapott. Egyszer felhívták telefonon, s a vonal végén egy hang azt mondta, hogy "Itt Hitler Adolf beszél." Erre õ szokásos nyugodt, csendes hangján azt válaszolta, hogy "Kérem én Hitler urat nem kértem", majd letette a kagylót.
                    Ebben a légkörben bármikor várható volt, hogy kórházvezetõi, igazgatói állásából felmentik, ami 1944 áprilisában meg is történt. Egy ideig még vezette a sebészetet, de ismételten lefogták, és a rendõrség õrizetében tartották. Érdekes véletlen, hogy Budapestre kísérése során (akkor a rabokat még vonaton szállították) Somlóvásárhelyen az ugyancsak letartóztatásban lévõ id. Antall Józsefet vele azonos fülkébe szállították be, s vele együtt volt a Gestapo vizsgálati fogságában. Harmadik társuk Ujszászi István vezérõrnagy, a hírszerzés és kémelhárítás Horthy vonalát képviselõ fõnöke volt. (A Sors iróniája, hogy ugyanõ késõbb a Szovjetunióban fogságban halt meg.) Petõ a letartóztatásban is higgadtan és korrektül viselkedett, rabtársainak orvosi segítséget nyújtott. Ellene végül is semmit sem tudtak bizonyítani, ezért egyelõre elengedték, ám ekkor belátta, hogy személye szálka a nyilas (náci) hatóságok szemében, élete veszélyben forog, ezért az önkéntes bujdosást választotta, illegalitásba vonult, hogy a további zaklatásoktól és a deportálástól megmeneküljön. Felesége ugyanekkor a történelmi Vas megyei családnak számító kámoni Reiszig családnál talált menedéket.

                    Bujdosásáról keveset tudunk, vele kapcsolatban sok nehezen ellenõrizhetõ szóbeszéd forog közszájon. Errõl õ maga is ritkán beszélt, mert még utólag sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni bujtatóit, pártolóit. Ezek közé tartozott - késõbbi egyik örököse - Varga László kórházi lelkész, néhány szerzetes nõvér, felesége és saját jómódú rokonsága. Bujdosásának színterei valószínûleg a Bakony, a Balaton és az Alföld voltak. Helyét folyton változtatta, sokszor a befogadók sem tudták, hogy igazán ki a "vendégük". Ha kimerészkedett, birkapásztornak öltözött, amelynek "jelmezét", a szakadozott pásztorgúnyát élete végéig õrizte.
 

                    A háború végén megalakult demokratikus magyar kormányzat hírére Petõ a háború után hazatért a bujdosásból, s dr. Jaczkó Pál fõispán újra megbízta õt a kórház igazgatásával. Ismert szerénységéhez híven csendben kívánt visszatérni, de a kórház dolgozóinak, sõt a város polgárságának is az volt a határozott kívánsága, hogy munkába lépése ünnepélyes keretek közt történjen. Az ünnepség 1945. május 5-én volt, amelyen egyebek mellett Stadler Ferenc, a Nemzeti Bizottság, dr. Czeizel János pedig a kórház nevében üdvözölték. Az ünnepelt mélyen meghatva fogadta meg, hogy eddigi mûködéséhez híven a jövõben is hûségesen szolgálja az intézmény és a betegek érdekeit. Nem meglepõ, hogy õt május 14-én a szombathelyi rendõrkapitányság 1. sz. igazoló bizottsága politikai megbízhatóság szempontjából igazoltnak minõsítette. Ezt követõen életében immár harmadszor látott hozzá a kórházépítõ tevékenységhez. Volt mit tennie, mert a kórházat bombatalálat érte, s üzemét csak rendkívüli erõfeszítések és ma már elképzelhetetlen szegénység, nélkülözés közepette tudta biztosítani. Munkájában a kórház maradék orvosi kara (kezdetben mindössze 20 orvos) támogatta. Régi lojális munkatársai, a kórház dolgozói, a csökkent létszám ellenére maximális személyes erõfeszítésekkel biztosították a kórház mûködését. A sokszor reménytelennek tûnõ nehézségek ellenére az élniakarás és a jövõbe vetett optimizmus csodákat mûvelt. Ebben az idõben különösen nagy szükség volt Petõ irányító és vezetõ tevékenységére, higgadt bölcsességére. Diplomáciai készségét az egyre hangsúlyosabban szerepet játszó baloldali politikai nyomás ellenében is gyümölcsöztette. Gyakran szinte tojástáncot kellett járnia, hogy mindenkinek eleget tegyen, s feleslegesen ne élezze a helyzetet. Olykor szinte kompromisszum-készségének határáig ment el, ám elsõsorban mindig a betegek és a kórház érdekeit tartotta szem elõtt. A fõorvosi kar együttgondolkodására jellemzõ, hogy politikai nyomásra - dr. Czeizel János (aki kisgazdapárti képviselõ volt) kivételével - valamennyien egységesen beléptek a pártba, ám Petõ pártonkívüli maradt. (Késõbb a tagrevízió során zömüket kizárták a kommunista pártból.)
                    Közben a földbirtokreform kapcsán felesége vagyonának nagy részét elvették. Acsádi kastélyukat, csakúgy mint a tágas, lakható házzal is beépített badacsonyi szõlõjüket azonban Petõék - még jóval az államosítás elõtt - a kórháznak ajánlották fel. Úgy gondolták, hogy mielõtt elveszik azokat, legalább a szeretett kórházuk lássa hasznukat. Késõbb - 1949-ben - lakott villájuk alagsorát is átengedték az ápolónõképzés céljaira.
 

A bujdosásból hazatérõ dr. Petõ Ernõ közmunka alóli felmentését tanúsító kétnyelvû igazolvány (1945. ápr. 30.)

A kórházigazgatás munkája ebben az idõben jóval nehezebb, összetettebb és zaklatottabb volt, mint a háború elõtt. Megnõtt az adminisztrációs munka, minduntalan terveket és jelentéseket kellett készíteni, fokozódott a központi nyomás és ellenõrzés. A politika egyre inkább beavatkozott a kórház vezetésébe. Jó arcot kellett vágnia a részben naiv, divatos, felülrõl irányított, s a legkülönbözõbb célra töténõ munkafelajánlásokhoz, munkaversenyekhez, a "gyógyíts jobban mozgalom"-hoz, a "Nazarova-mozgalom"-hoz stb. asszisztálnia kellett a demokratikus színben megrendezett, szakszervezeti és más választásokhoz (amelyeknél a háttérben a szerepeket pártindíttatásra jó elõre kiosztották), a terv- és békekölcsön-jegyzésekhez, erõszakos ágyszám-szaporítással, ám a hotelszolgáltatás nyomorítása árán statisztikai papír-"gyõzelmeket" stb. kellett felmutatnia. Közben bõven volt kénytelen keserû pirulákat is nyelnie. Egyik ilyen volt 1949-ben a szívéhez közelálló szerzetesnõvérek példátlanul otromba eltávolítása, rajtaütésszerû kitoloncolása, elhurcolása a kórházból és anyaházukból, amely sajnálatos halálos balesethez is vezetett, s amelynek kapcsán 64 kitûnõ, megbízható, önzetlen és munkáját élethivatásnak tekintõ apácától kellett a kórháznak megválnia. A kórházi munka, s fõleg a mûtétek folyamatosságának biztosítására nyolc apáca, köztük a három szerzetes mûtõsnõvér néhány hónapos maradását még nagy nehezen el tudta érni. Közülük késõbb kettõt (Szalézia és Vilma nõvért) a múzeumalapító dr. Smidt Lajos, egyet pedig (Kornélia nõvért) a Petõ házaspár vett magához. Utóbbi halálukig vezette háztartásukat.
                    A személyi kultusz éveinek politikai radikalizmusa, törvénytelen erõszakoskodása, és nem utolsósorban az elvakult, gyûlöletre építkezõ osztályharc - lábbal taposva a hagyományos etikai normákat - Petõ Ernõt is elérte, aki felesége származása és vagyona, de az õ vagyonos rokonai, valamint saját vatikáni kitüntetése (antikommunista világnézete) miatt rossz káderré vált, ezért eltávolították abból a kórházból, ahol és amiért élt, dolgozott, s amely neki köszönhette létét, szellemét. Ehhez elõször a Petõ által a kórházra hagyott acsádi Betegotthonba kellett áthelyezni a sárvári dr. Stubenwoll Ferenc igazgató-sebészfõorvost, a kiváló sebészt, hogy Petõ Ernõt 1952-ben az õ helyére Sárvárra kinevezhessék. (Ezzel két politikai megbízhatatlant távolítottak el egy csapásra.) Mindenki tudta, hogy e lépés bizalom- (és kegy)vesztés volt a javából, amely Petõt igazságtalanul, sõt hálátlanul, emberi méltóságában és szakmai tekintélyében egyaránt megalázta.

                    Az áthelyezés hátterében - mint annyi más kitelepítés, internálás stb. indítékaként - az állt, hogy a pártállami diktatúrának tulajdonképpen a villájára fájt a foga. Még áthelyezése elõtt, éppen egy budapesti távolléte során megjelentek az ávósok, szobáinak egy részét bútoraival, képeivel és könyvtárával együtt lepecsételték s állami kezelésbe vették. (Kornélia nõvér alig tudta személyes ruháit, bundáit kimenteni.) A 67. évében lévõ embert egyszerûen nyugdíjazhatták volna, ha pusztán a tõle való szabdulás lett volna a cél, ám ezzel a villa nem vált volna szabaddá. Ezt csak az áthelyezés látszott megoldani. Nyíltan megmondták hát neki, hogy amennyiben nem vállalja az áthelyezést, úgy internálják. Még felutazott Budapestre, de barátai sem tudtak (vagy nem akartak?) segíteni rajta. Ezért - jó 11-es huszárként - emelt fõvel teljesítette a parancsot. Sárváron is államosított házat kapott, ám kikötése volt, hogy miatta senkit se tegyenek ki a házából. Így került Neuhold János építészmérnök államosított házába, amelynek alagsorában még meghagyták az eredeti tulajdonost, akivel egy házban lakott, s vele mindvégig szívélyes viszonyban éltek.

                    Petõ Ernõ feleségével és Kornélia nõvérrel így költözött át és rendezkedett be Sárváron, ahol 67 évesen egyetlen, még nem szakorvos beosztott orvossal látta el az egész embert és komoly fizikai igénybevételt kívánó sebészeti osztály vezetését. A költözködés így is két hónapot vett igénybe. (Szerencse, hogy garázsukban sok - köztük értékes - bútor is volt raktározva, így aránylag még mindig sok értékük megmaradt.) A sárváriak egyfelõl Stubenwoll fõorvos távozását fájlalták, másfelõl azonban az elõd elhelyezésében vétlen Petõt szeretettel, tisztelettel és megértéssel fogadták. Az akkori igazgató, dr. Horváth Boldizsár szülész-nõgyógyász fõorvos, és dr. Marton Lajos belgyógyász fõorvos számára két út kínálkozott. Szolidaritást vállalni a méltatlanul kipiszkált Stubenwoll fõorvossal és Petõt lehetetlenné tenni, vagy realista módon elfogadni a felsõbb politikai döntést. Elismeréssel kell megállapítanunk, hogy az említettek tapintatukkal az orvosi etika magasiskoláját valósították meg azzal, hogy a kérdést nem helyi szemellenzõvel, hanem magasabb nézõpontból ítélték meg, ami a számkivetett, "hajótörött" Petõ számára megkönnyítette a beilleszkedést. Szombathelyen az akciót egyszerû áthelyezésnek feltüntetve a lényeget agyonhallgatták, s a nem kevés érdemet szerzett igazgatójukat elbúcsúzni (búcsúztatni) sem engedték. Petõ úgy távozott szinte a kertek alatt, mint a tolvaj, akit tetten érnek. Külön fájt neki - bár ugyanakkor meg is értette -, hogy a szombathelyiek a hajmeresztõen önkényes, megalázó tettõl annyira megrettentek, hogy saját jólfelfogott érdekükben eleinte senki sem mert vele Sárváron összeköttetésbe lépni, hanem mint valami leprást, kiközösítettet, vagy büntetését letöltõ bûnözõt egyszerûen kerülték. 

A Petõ-házaspár Hévízen (1949-es felvétel)

                A megye számára még szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Petõ helyére Budapestrõl a kiváló szakmai képességû, mintaszerû emberi tartású dr. Szabolcs Zoltán került, aki végül is nagy nyereséget jelentett a kórháznak, de Szabolcs doktortól is távol állt, hogy más testén keresztül kívánjon vezetõ beosztásba kerülni. Szép gesztus volt tõle, hogy Szombathelyre érve elsõ útja Petõhöz vezetett, akit kollegiális lojalitásáról biztosított. Petõ barátsággal fogadta Szabolcsot, akivel késõbb is mindvégig szívélyes kapcsolatot tartott fenn. A vele elõször folytatott pár órás barátságos megbeszélésen Petõ tanácsaival látta el utódját, akinek mintegy átadta a sebészeti osztályt. Névre szólóan a gyengék támogatására, az elbizakodottak nyesegetésére biztatta az új sebész-fõorvost. Sárváron a távollévõ orvos helyettesítésére magam két ízben is - összességében csaknem egy évet - dolgoztam Petõ mellett. (Elõször helyettesnek rendeltek ki, másodszor Petõ iránt érzett elkötelezettségbõl önként vállaltam a segítséget.) Ebben az idõben a már korosodó Petõ Ernõ szakmailag megtorpant, hajdan élenjáró mûtéti módszereit részben már meghaladta az idõ. Fizikailag is hanyatlott, de szelleme töretlen maradt. Nagy akaraterõvel és erõfeszítések árán kénytelen volt helyt állani, mivel a hajdan tehetõs orvost elemi megélhetési gondok fenyegették. Sorra adta el áron alul családi kincseit, értékeit, melyek kapcsán a részben még megmaradt, saját ex librissel ellátott könyvtára is felszámolásra és kiárusításra került, belõle még az elmúlt években is fel-felbukkant egy-egy darab a szombathelyi antikváriumokban.

                    A háború után a hajdan tehetõsebb, de a rezsim által elnyomott osztályok idõsebb tagjain gyakran megfigyelhetõ volt, hogy képtelenek voltak addig megszokott, nagyvonalú életmódjukon változtatni, s ennek érdekében felélték maradék vagyonukat. Petõék is ebbe a csoportba tartoztak, akik már nem is igen tudtak volna más életet kezdeni, hiszen sárvári kihelyezésükkor Petõ a 67., Gina asszony pedig a 80. évében járt, aki már fizikailag is képtelen lett volna háztartást vezetni. Így szakácsnõként felfogadták a bajor királyi herceg volt szakácsnõjét, aki fõzött, Kornélia nõvér pedig a háztartást vezette, mosott, takarított, bevásárolt stb. Ezen kívül Petõék vendégszeretete gyakran vacsoravendégeket is szívesen látott asztaluknál. Ezen háztartás nem kevés anyagi kiadással járt, amit az egyetlen kereseti forrást jelentõ fõorvosi fizetés közel sem biztosított. A bajokat tetézte, hogy Petõ elõrehaladt kora miatt már bizonyos szakmai gondok is felmerültek. Egy gyomorcsonkolt betege meghalt, ami miatt feljelentették. Hosszas kivizsgálás kezdõdött, amelynek végén ugyan nem marasztalták el, de ekkor be kellett látnia, hogy jobb, ha leteszi a kést. Többé valóban nem operált. Még hónapokig ellátta a szakrendelés munkáját, de testi ereje felmondta a szolgálatot. (Egyszer a röntgenben a sötétben egy kábelben megbotlott, elesett, amely után alig tudott hazavánszorogni, otthon pedig nem volt képes a lépcsõn felmenni, a lépcsõ alján találták ülve, ahol már fél órája a bebocsátást várta.) Szabolcs Zoltán felügyelõ megyei szakfõorvosként sokat segítette, útját egyengette, de végül is az õ tanácsára is kérte nyugdíjazását 1958-ban. 

Egy hálás vakbeles kislány színes rajza és verse Ernõ-napra (Sárvár, 1955)

                   Tudvalévõ, hogy az 1956-os szabadságharc és népfelkelés nem maradt következmények nélkül. Kádár János - nem utolsósorban a forradalom tanulságaként - realista módon igyekezett az addig féktelen elnyomó diktatúrát "emberarcúvá" alakítani, a moszkvaitól kissé eltérõ magyar mintát megalkotni, hogy megszülessen a "legvidámabb barakk". A helyi (párt és tanácsi vezetõ) politikusok zöme is egy európaibb rendszert szorgalmazott. Mindez többek közt politikai következményekkel is járt, amelynek során igyekeztek az elkövetett igazságtalanságoknak legalább egy részét jóvátenni. Ám sajnos a rehabilitációs hullám Petõt nem érte el. A Markusovszky kórház egész orvosi kara, s a megye közvéleménye azonban érezte, hogy Petõvel égbekiáltó méltánytalanság történt, amely orvoslásra szorul. Erre kitûnõ alkalomnak kínálkozott Petõ nyugdíjba vonulása. Az elkövetett igazságtalanság legalább részbeni kárpótlását határozták el. E célból dr. Bencze József - az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének megyei elnöke - és dr. Cselkó László kórházigazgató, a megye politikai és tanácsi vezetõivel egyetértésben egy ülést kezdeményezett, amelyen, ha megkésve is, de legalább elbúcsúztatták a nyugdíjba vonuló Petõ Ernõt.
Az emlékezetes gyûlésen, 1958. IV. 19-én Petõt elõször Bencze József üdvözölte. Rövid beszédében elõbb Markusovszky halálának 65. évfordulójára emlékezett (!), majd Petõt méltatta. Ezt követték elõbb régi munka- és harcostársa dr. Czeizel János, majd dr. Tiborcz Sándor osztályvezetõ fõorvosok. Utóbbi 36 tanítvány nevében búcsúztatta, s egy arany színnel megfestett szikét is tartalmazó emlékalbumot adott át, amelyet ma a Smidt-múzeum õriz. (Itt kell említenünk, hogy tanítványai közül dr. Szumrák Zoltán (Celldömölkön, dr. Lehel István Körmenden, dr. Nagy Károly Csornán, dr. Smidt Lajos az Emberbaráti Kórházban, és dr. Steiner Ferenc a Szent Márton Szanatóriumban Szombathelyen, dr. Vukán Ferenc Kõszegen, dr. Kabdebó József Tatabányán, dr. Dreissiger László Budapesten a Gyáli úti kórházban és dr. Tiborcz Sándor a Markusovszky kórházban lett az õ példája nyomán többnyire igazgató sebész-fõorvos.) A dolgozók szószólójaként a derék, hûséges és megbízható Marosfalvi Ferenc portás szólt. Végül a meghatódottságtól remegõ hangon Petõ köszönte meg a szép szavakat. Megvallotta, hogy elõször nem akart eljönni, de végül engedett a hívásnak. "Hat évi kényszerhallgatás után ismét megszólalhatok" - mondta. Lovagiasan emlékezett meg a csak "lélekben jelenlévõ", ám a rendszer elõtt vörös posztónak számító feleségérõl is, akinek nyilvánosan köszönetet mondott. Személy szerint kedves (személyes) szavakkal válaszolt valamennyi felszólalónak, s rajtuk keresztül az egész kórházi kollektívának köszönetét fejezte ki az az ember, akinek mindenekelõtt kijárt volna a köszönet és rehabilitáció. Ám rehabilitálásról szó sem volt! Ez a kifejezés elõ sem került, de még távozásának körülményei sem. Az egész rendezvényen érezhetõ volt, hogy a rendezõk valami jót akartak, valami szörnyûséget kívántak jóvátenni, de eközben csak kerülgették a forró kását, s ezért a sok jószándék hamvába holt. Mint az elmúlt rendszerben oly sokszor, a rendezõk elmentek kompromisszum-készségük határáig, de saját jólfelfogott érdekükben kínosan vigyáztak arra, hogy a hivatalos politika érzékenységét ne sértsék, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Ám alighanem egyik cél sem teljesült igazán, a rendezvény felemásra sikerült. Sajnálatosan éppen a lényeg sikkadt el, mert Petõt nem követték meg, nem utaltak az igazságtalan áthelyezésre, a különben jót akaró szakszervezeti elnök csak Markusovszkyba csomagolva merte méltatni, és még képletesen vagy rövid idõre sem helyezték vissza szeretett kórházába. Eltávolítása után különben ez volt az elsõ alkalom, amikor a neki oly kedves intézménybe betette a lábát, ahova aztán többé már sohasem tért vissza. A kórház emlékkönyvébe - helyenként elfutó tintával, mintha az írást könnyek érték volna - a következõket írta be: "Búcsúzom, de nem felejtem el drága munkatásaimat." Valóban nem felejtette el õket, mindig örömmel fogadta volt szombathelyi munkatársait, akik Sárváron nyugdíjas korában is szívesen keresték fel.
 

                    Nyugdíját nem sokáig élvezhette. Egészségét aláásta az egész életén át folytatott megfeszített munka, harc és megaláztatás. Az arcpirítóan alacsony nyugdíjából háza népe megélni nem tudott, elemi anyagi gondjai voltak, amit folyamatos eladogatásból pótolt. Ez idõnként olyan katasztrofális helyzeteket okozott, hogy kétnapi élelemre való pénzük sem volt. (Szerény járandóságából megtakarított pénzébõl olykor Kornélia nõvér segítette õket ki.) Petõ nyugdíjas idõszakának kezdetén szorgalmasan jegyzetelt. Rendezte életének - fõleg a kórházépítéssel kapcsolatos - emlékeit, amiket idõnként írógépbe mondott. Szívesen beszélt is a kórházépítési idõkrõl. Néha Kornélia nõvérrel gondolatban ketten operáltak. A mûtõsnõvérek számára írt szakdolgozói szakkönyveket megvéve gondolatban végigjátszottak egy-egy mûtétet. Már gyengülõ állapotában testvérbátyját, Petõ Imrét - a budapesti ügyvédi kamara volt elnökét - kívánta látni. Fivére le is utazott hozzá, s két napot töltöttek együtt. Szinte mindvégig gyermekkorukról beszélgettek. (Imrének egyik fia tolókocsiban élt, s a budapesti Petõ intézet alapításában fontos szerepet játszott. Petõ Ernõ másik testvére, a nála fiatalabb István a háború elején Amerikába, Montevideóba vándorolt ki.) 

Petõ aktív sebészi életének Sárváron  készült utolsó képe (1957)

              Ám a test összeomlása felgyorsult. A hamarosan esedékes aranydiplomáját már nem vehette át. Cukorbetegsége rosszabbodott, majd feltehetõen agyi érelmeszesedése miatt több hónapig tompult, beszûkült, idõnként zavart állapotba került. Jobb lábának nagyujján elhalás kezdõdött, amit azonban - nagyon helyesen - nem engedett eltávolítani, mert azt vallotta, hogy ez nagyobb kockázatot jelentett volna, mintha megvárják a spontán elhatárolódást, a száraz mumifikációt. Hûséges munkatársa, dr. Tanka Dezsõ és felesége, az ideg-elme osztály osztályvezetõ fõorvosa járt ki hozzá Szombathelyrõl, aki orvosi kezelését és ellenõrzését biztosította, de a sárvári kollégái sem hagyták cserben. Kornélia nõvér volt fáradhatatlan ápolója. Ám a stresszek hatására õt is utolérte a gyomorvérzés, de erõs akarattal néhány napi fekvést követõen legyengült állapota ellenére ápolási és házvezetési munkáját a két öreg mellett folytathatta. Az öreg sebész zavartságában is gyakran volt mûtétekkel elfoglalva, sõt egyszer Kornéliának azt mondta, hogy szétvált a hasa, belei elõreestek, hasát sürgõsen össze kellene varrni. Ám amikor már alig lehetett remélni, jobban lett, feltisztult, s hetekre csaknem visszanyerte szellemi frisseségét. A sok megpróbáltatás és fizikai megerõltetés által megviselt szervezete azonban fokozatosan gyengült, a szervek mûködése hanyatlani kezdett, szívelégtelenség jelei léptek fel, már nem volt képes elhagyni az ágyat, majd három napos agonizálást követõen (feltehetõen tüdõgyulladás miatt) lázas lett, és örökre lehunyta a szemét. Elsõ nyugdíjas évében, 1959. november 1-jén (stílusosan halottak napja elõestéjén) türelemmel viselt betegségében, öregségében, "végelgyengülésben" halt meg. Sárváron szentelték be, majd az acsádi családi sírboltba helyezték örök nyugalomra. Három helyen (Sárváron, a szombathelyi székesegyházban és Acsádon) tartottak érte gyászmisét. A felesége által kiadotton kívül a Szakszervezet és a Nyugat-dunántúli Sebész Szakcsoport (amelynek díszelnöke volt) is adott ki róla egy gyászjelentést. (Még abban az évben, december 1-jén felesége is mintegy "utánahalt". Életükben jóban, rosszban mindig együtt voltak, holtukban is egymás mellett pihennek az acsádi sírboltban. Temetésüket részben a badacsonyi pálinkafõzõ rézüstök eladásából befolyt összegek biztosították.)
                    Haláláról a Vas Népe rövid, semmitmondó cikkben emlékezett meg, majd a Vasi Szemle hasábjain Bencze József dr., a kornak szóló rövid, "vonalas" megemlékezésben elismerte ugyan kórházteremtõ érdemeit, de méltatlan mellõzésérõl ekkor sem tett említést. Az 1960-62-es Kórházi Évkönyvben a hajdan nemes riválisnak számító körmendi igazgató-sebészfõorvos, dr. Remetei Filep Ferenc, a Nyugat-dunántúli Sebész Szakcsoport akkori elnöke méltatta életmûvét. Rövid írásában Petõ 1934-es kórházi emlékkönyvébõl (az avató ünnepségen a kormányzónak tartott beszédébõl) idézte azokat a sorokat, amiket búcsúztatásakor maga Petõ is megismételt: "Nekem mindig az volt a felfogásom, hogy bármely hatalmasak legyenek is közkórházunk célszerûen megépített téglavárai, és bármely tökéletesek és mintaszerûek annak technikai berendezései, orvosi lelkünk sohasem lehet elég alázatos és szolgálatkész ahhoz, hogy az intézmény létesülése szellemében mindig méltó maradhasson a szenvedõ emberiség bizalmához". A Vasi Szemle "felszabadulási emlékszámában", 1960-ban a megyei kórházról megjelent cikk Petõ nevét már meg sem említette. A rezsimnek rossz volt a lelkiismerete, ezért Petõt agyonhallgatta. 

Vacsorameghívás Petõéknél (1958). A képen ülõk: dr. Petõ Ernõ felesége Szegedy Georgina, dr. Petõ Ernõ, dr. Atanaszov György felesége dr. Guzmics Anikó. Az álló személy Kornélia nõvér.

                A Radnóti Kovács Árpád által festett olaj mellképét dr. Gelencsér József fõigazgató szorgalmazására csak jóval késõbb, 1971-ben helyezték el a kórház könyvtárában. Az õ erõfeszítései alapján vehette tulajdonába a kórház a Petõ házaspár által építtetett és lakott, Szombathely egyik legszebb családi házát képezõ, parádés ún. Petõ-villát is, amely a kórház telephelyével egyesült, benne a Regionális Oktatási Központ és az orvosi könyvtár foglal helyet. Mindez dicséretes volt, de Petõ igazi rehabilitációja még mindig váratott magára. A vele szembeni igazságtalan bánásmód bemutatására és kimondására csak halála után 20 évvel került sor, amikor a kórház félszázados fennállása alkalmából írt kórháztörténeti monográfiában elismeréssel méltattam életmûvét, elítéltem az õt ért igazságtalanságokat, s a "történelmi igazság" elõtt tisztelegve "hajtottam meg emléke elõtt az elismerés zászlaját, amit addig az utókor sajnos nem tett meg". Tartozom az igazságnak annak megállapításával, hogy soraimat az akkori kórházigazgatóság üdvözölte, a megyei politikai vezetés pedig már nem kifogásolta. Ám igazán csak a halála 40. évforudlója alkalmával, 1999. november 5-én a dr. István Lajos által kezdeményezett és megrendezésre kerülõ Petõ-emlékülés (s az azt elõkészítõ emlékbizottság) karolja fel életmûvének felelevenítését, vállalkozik méltatására, rehabilitálására. Az emlékülés kapcsán az emlékbizottság szorgalmazta Petõ Ernõrõl utca elnevezését, sárvári emléktábla létesítését és leleplezését, sírjánál, Acsádon ugyancsak tábla elhelyezését, a Kiss Sándor szobrászmûvész mintázta, a Markusovszky kórházban felállítandó mellszobor leleplezését, továbbá a Németh Mihály sárvári szobrászmûvész által készített Petõ-emlékérem megalapítását, végül ezt a célt szolgálja jelen megemlékezésünk is. Írjuk ezt abban a reményben, hogy Petõ Ernõvel szembeni adósságaiból az utókor ezekkel is valamit törleszthessen.

                    Lehet, hogy akadnak olyan olvasók, akik úgy vélhetik, hogy a Petõ Ernõrõl eddigiekben megrajzolt kép talán túlságosan pozitív. Ám úgy gondolom, hogy az évtizedes mellõzés, és halála után eltelt negyven éves hallgatás után elsõsorban az igaz, pozitív kép megrajzolása kívánatos. Senkiben sem lehet kétség afelõl, hogy (annyi sok szenthez, hõshöz, tudóshoz, mûvészhez, élsportolóhoz stb. hasonlóan) õ is csak gyarló ember volt,  hibákkal és tévedésekkel. Ám a tetteiért vádoló ügyész, vagy a felette ítélkezõ bíró szerepét mégsem vállalhatjuk. Sokkal inkább azt, hogy õt kortársainknak bemutassuk, hiszen a kórház mai orvosai és dolgozói többségükben sajnálatosan nem is hallottak róla, életútját nem ismerik, személyével nem tudnak mit kezdeni. Egyúttal becsülettel keresnünk kell élete azon mozzanatait, amelyekbõl az utókor tanulságokat vonhat le.
A vadidegenként Vas megyébe kerülõ Petõ nemcsak gyökeret vert Szombathelyen, de a megyében megalapozta a korszerû sebészetet, s az ország egyik legnagyobb és legszebb kórházát építtette fel. Vas megye ezzel szemben sajnos csak olyan történelmi kulisszát biztosíthatott neki, amelyben - két diktatúra hamis szirénhangjaitól megzavart tömegek nevében eljáró törpék - õt ismételten, hálátlanul meghurcolták, megalázták, mellõzték. Pályafutásának nagyobb része sikertörténet volt ugyan, ám élete utolsó negyede tragikussá fordult. A napsugár fényében fürdõzõ egykori sikerember a sárvári számûzetés során jó, ha néha a holdsugárban mártózhatott. Önmaga árnyékaként élt és dolgozott. A sors nem adta meg neki azt a kegyet, amit utódjának, Szabolcs Zoltán professzornak, aki tragikus balesete miatt üstökösként zuhant le az égbõl. Petõnek megaláztatásban kellett megélnie az öregség keservét és saját szakmai hanyatlását. Bizton állítható, hogy az irodalom és színmûvészet klasszikus hagyományai alapján õ egyszerre volt ritka karriert befutott sikerember, ám ugyanakkor tragikus drámai hõs is.
Bizonyára nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a fénykorát 60 évvel ezelõtt élõ, korában meghatározó szerepet játszó Petõ Ernõ tulajdonképpen egy korszakot képviselt a maga akkori sajátos légkörével, stílusával. Az õ korában kórház-igazgatónak lenni nagy hatalmat, lehetõséget és tekintélyt jelentett, míg ma a laposabb kórházi hierarchia, a fokozódó demokratizmus és az országosan erõs központi irányítás következtében az igazgató tiszte elszürkült, aki többnyire a mindenkori egészségügyi finanszírozás és rendeletek által ehatárolt játéktérben egyensúlyoz, a túlélés érdekében ügyeskedik, kiskapuk keresésével és nyitogatásával van el- és lefoglalva, ám ha netán hetekre távol van, abba a kórház bele sem rezdül. Az egyszemélyi vezetést voltaképpen többen végzik, az igazgató helyébe az igazgatóság lépett. Ma nincsenek (nem is lehetnek) sikeres kórházak, csak a csõd körül tengõdõ, vagy kevésbé halódó intézetek. Petõ idejében a sokkal kisebb létszám miatt az orvosok és dolgozók zöme személyes ügyének tekintette a kórházi gyógyító munkát, mely egyéni bevetésükön állt vagy bukott.
 
 

Petõ Ernõ és felesége a sárvári "számkivetésben". A képen láthatók a még megmaradt szép holmijaik. Petõ még mindig elegánsan, elmaradhatatlan csokornyakkendõjével. (1958-ban készült, egyik utolsó fényképük)

Általában szívükön viselték, sõt szerették munkahelyüket. (Erre jellemzõ példa volt dr. Hutás Imre fõorvos, aki még nyugdíjas korában is valahányszor elment a kórház elõtt, mindig megemelte a kalapját.) Ma a kórház nagyüzem, ahol a csapatmunkában háttérbe szorul az egyes orvos (dolgozó) személyisége, s úgy látszik, nincs szükség az érzelmekre, nem divat a munkahelyet szeretni. Az egymástól elidegenedett, atomizált módon élõ egészségügyiek a munkahelyben (a kórházi vezetésben) puszta szerzõdõ felet, nem egyszer az õket kizsákmányoló, kellõen meg nem fizetõ ellenséget látják, a nagyobb létszám miatt munkájuk nagyfokban elszemélytelenedett. Petõ korában ismeretlen volt a hálapénz, de tisztességes fizetést kaptak az orvosok, míg ma a hálapénz az egyik olyan tényezõ, amely a súlyos sebektõl vérzõ egészségügyet még úgy ahogy összetartja, ám a belõle való részesedés mérhetetlenül igazságtalan, amit mindenki érez. A hivatás orvosát a hivatalnok orvos váltotta fel. Míg õket régen a fehér köpeny mellett a fehér asztal is összekötötte, ma szinte alig ismerik egymást, kapcsolatuk hivatali összefonódásoktól terhelt, vagy éppen érdekellentétektõl felborzolt. Korábban az orvosok és fõorvosok munkába állásuk után sorra felkeresték otthonukban nõs kollégáik családját (viziteltek náluk), míg ma ez a kisebb munkahelyi közösségeken (osztályokon) belül sem jellemzõ, sokszor azt sem tudják, hogy a kollégák merre laknak, mekkora családjuk van. Petõ korában elsõsorban az orvos személye (egyénisége, személyisége), tudása és nem utolsósorban embersége volt meghatározó a gyógyításban, míg korunkban gyakran arra redukálódik az orvos munkája, hogy a diagnosztikus és terápiás mûszerek, gépek, laboratóriumi automaták stb. lehetõségeit a gyógyításban felhasználja, ezek mûködését koordinálja. Jó esetben értékelõje, integrálója, mestere, ám a valóságban inkább szolgája, foglya a drága felszereléseknek. E kitûnõ berendezések ma valóban nélkülözhetetlenek, ám úgy tûnik, hogy ezek némely esetben az orvos fölé emelkednek, aki az orvosi mûvészetet kényszerûen feladva, ezeknek olykor csupán kezelõjükké, kiszolgálójukká alacsonyodik, ténykedése egyfajta adat-betápláló-leolvasó, "leletmesteri" szerepre korlátozódik. Ez a hasznos technikalizálódást szolgálja ugyan, de egyfajta humán deficittel jár. Mindez persze nem szombathelyi, hanem világjelenség, s nem volnánk igazságosak, ha nem ismernénk el, hogy szerencsére bõven akadnak kivételek is. Mégse sírjuk vissza a régit, inkább higgyünk a fejlõdés vastörvényében, mely szerint a legtöbb késõbbi kor progresszívebb a korábbinál. (A hatékonyság tekintetében ehhez kétség sem férhet.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tegyük szóvá (ne nyessük le) a túlzásokat, vadhajtásokat, s ne igyekezzünk a régi értékeket korunkba mintegy átmenteni. Petõ Ernõ alakjának bemutatásán keresztül - tágabb értelemben - jelen írásom is ezt a célt szolgálja.
                    Sok igazságtalanságtól, emberi sorstragédiáktól terhes századunkban - miként reményeink szerint a korábbi idõkben is -, némiképp vigasztaló az a tény, hogy a történelem elõbb-utóbb igazságot szolgáltat a gyakran meg nem értett vagy mellõzött nagy fiainak. Keveseknek még életükben, többeknek haláluk  után, ám vannak, akiket csak jóval késõbb ér utol a történelem igazságosztó ítélete. Petõ Ernõ az utóbbiak közé tartozik. A rendszerváltozás után is 10 esztendõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Petõ Ernõ elfoglalja helyét a megye és Szombathely város nagyjai között. Benne Vas megye sebészetének iskolateremtõ megalapítóját tiszteljük. Róla - az e téren kifejtett munkássága és elévülhetetlen érdemei miatt - mint kórházalapítóról (kórházteremtõrõl) beszélünk. Tartozunk a történelmi igazságnak, ha Petõ mellett, a kórházépítésben a cél érdekében vele együtt önzetlenül a háttérben is sokat tevékenykedõ, ám a 2. világháború után káros, ellenséges elemnek kikiáltott feleségére, Szegedy Georginára is hálával emlékezünk. Petõ személyében a mindent a betegek érdekében cselekvõ kórházépítõ, és a kórházat fanatikusan szeretõ orvos példaképét ismerjük el és ajánljuk az utókornak követésre. Sokra értékeljük, amit Vas megyéért és Szombathely városáért tett, ahol (az érdekes módon ugyancsak felvidéki származású Markusovszkyhoz hasonlóan) nemcsak hûséges feleségre, hanem végleges otthonra és nyugvóhelyre is talált. Kegyelettel emlékezünk a betegekért élõ, etikus, jó orvosra, jó kollégára, közéleti személyisére, a sírig jó férjre, s a keresztény szeretetet és megbocsájtást nemcsak valló, hanem azokat tettre váltó hívõre, aki ugyanekkor sohasem tagadta meg zsidó származását sem. Tiszteljük benne a hazájáért életét is kockáztató bátor katonát és magyar hazafit, a fejlõdés és haladás fáradhatatlan harcosát, a kiváló vezetõt, a nagy szociális érzékkel megáldott humanistát, a bölcs férfiút, szerény, nemeslelkû, bosszúállástól mentes embert, a sorsa miatt sohasem siránkozó, a csapásokat méltósággal elviselni tudó derûs egyéniséget, aki úr (gentleman) volt a szó nemesebb értelmében. Mindezekért méltán megérdemli, hogy õt az utókor hálája és megbecsülése övezze. Gazdag életmûvéhez képest rövid, korántsem teljes tanulmányomnak is ez volt a fõ célkitûzése.
 

AJTAI Endre-PÉCZELY László (szerk.): A magyar huszár (a magyar lovas huszár ezeréves története). Budapest 1936, 23. old.
Állást foglalt az országos választmány a külföldi "kurzisták" ügyében (szerzõ nélkül). In: Orsz. Orvoskamarai Közlöny. 1939, 3, 85-6.
BENCZE József: Dr. Petõ Ernõ (1886-1959). In: Vasi Szemle, 1960/1 14, 96-7.
Bensõséges háziünnepély keretében helyezték vissza állásába dr. Petõ Ernõt. (szerzõ nélküli hír). In: Szabad Vasmegye, 1945. máj. 6., 5. old.
BUDAI R.: A kórházavatás pompája. In: Vas Népe, 1999. máj. 8., 8. old.
CSELKÓ László-ISTVÁN Lajos-SZVOBODA Jenõ. A szombathelyi megyei kórház fejlõdése és munkássága. 1945-1960. In: Vasi Szemle, 1960/1 14, 129-43.
Dr. Petõ Ernõ Vas Megyei Tanács Markusovszky kórháza volt igazgató sebész fõorvosának nyugalomba vonulása alkalmából Szombathelyen 1958. évi április 19-én tartott ünnepi ülés (Kisformátumú képes brosúra). A kórház kiadása, 1958. 1-15.
I. Ferdinánd bolgár király nevét viselõ 11-es huszárezred Háborús Emlékkönyve. A 11-es felszámoló huszárpótkeret kiadása. Szombathely, 1920.
HALÁSZ Imre (szerk.): Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. 107.
Hirdetmény a közalkalmazottak igazoltatási ügyében. In: Szabad Vasmegye, 1945. május 6., 6. old.
Jogerõsen fölmentették dr. Petõ Ernõt az operációs pörben. (szerzõ nélküli hír). In: Vasvármegye, 1944. márc. 8., 6. old.
LAKATOS István: Hat év a szombathelyi kórházban (Részlet a szerzõ "Két világ tanúja voltam" címû mûvébõl). I. rész. In: Vasi Szemle, 1998/4, 52, 349-60.
Ua.: II. rész. Vasi Szemle, 1998/5, 52, 475-90.
"Meghalt dr. Petõ Ernõ". In: Vas Népe, 1959. nov. 3. 5. old.
PETÕ E.: A húgyhólyagkövek mûtétmódjáról. In: Orv. Hetil., 1912, 56, 1-6.
PETÕ E.: Klinikai és kórszövettani megfigyelések a méhrák Wertheim-mûtéttel való gyógyításáról. In: Orv. Hetil., 1913. 57, 3-4, 1-10. (A dolgozat a Virchov Arch. Pertik emlékkötetében is megjelent.)
PETÕ Ernõ: A doktor. In: A 11-es huszárok háborús emlékkönyve. (Lásd a fentebbi hivatkozást: I. Ferdinánd bolgár király... stb.) 306 old.
PETÕ E.: A Cserkészház. In: Szendy László dr. (szerk.); A mi tíz évünk 1920-1930. Jubileumi emlékkönyv. A Magyar Cserkészszövetség Szombathelyi III. ker. kiadása. Szombathely, 1930. 85-8.
PETÕ E.: A kórházi betegek egyéni élelmezése és az indexrendszer. In: Magy. Kórh., 1933. 2, 1-7.
PETÕ ERNÕ: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város kórházának életében. Magyarország klinikáinak és kórházainak szövetsége kiadása. Budapest, 1934.
"Petõ Ernõ dr. lett a szombathelyi orvosi kamara elnöke." In: Vasvármegye, 1936. júl. 1.
"Petõ Ernõ dr. elõadása az orvosszövetségben." In: Vasvármegye, 1938. márc. 24. 7. old.
PÓSFAI János: A kórházteremtõ golgotája. In: Vas Népe, 1994. febr. 28. 5. old.
REMETEI FILEP Ferenc: Dr. Petõ Ernõ (in memoriam). In: A Szombathelyi Markusovszky Kórház Évkönyve 1960-1962. A Vasmegyei Tanács V. B., a Markusovszky kórház és a TIT Vasmegyei Szervezete közös kiadása, 1962. 593-4.
SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház története. A Markusovszky kórház-rendelõintézet kiadása. Szombathely, 1979.
SZÉLL Kálmán: A Markusovszky kórház-rendelõintézet kialakulása és fejlõdése napjainkig. In: Vasi Szemle, 1979. 33/4, 481-511.
SZÉLL Kálmán: Szemelvények a szombathelyi kórház történetébõl 1946-ig. I. rész. In: Orv. Hetil., 1979. 120, 3057-60.
Ua.: II. rész. Orv. Hetil. 1980 121 346-9
SZÜTS Zoltán: Visszaemlékezés dr. Petõ Ernõre, a Vasvármegye és Szombathely Város közkórháza néhai igazgató sebész fõorvosára, egészségügyi fõtanácsosra. Szombathely, 1980. V. 5. Kézirat. A Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár tulajdona.

A szerzõ felhasználta továbbá István Lajos, Kapronczay Károly, Samu Jánosné szóbeli közléseit és saját, személyes emlékeit.