Tíz éven át éltem és dolgoztam Petõ Ernõ környezetében. Gyakran közelrõl figyelhettem munkáját, tárgyalásait, ennek az idõszaknak (1942-1952) számos fontos eseményén jelen lehettem - nagyon sokat tanulhattam tõle: orvosi magatartást, betegekkel való bánásmódot, szervezõ- és diplomáciai készséget, nehéz helyzetekben tanúsított emberi tartást, tapintatot; élvezhettem bölcsességét és humorát (amely a legváratlanabb helyzetben sem hagyta cserben). Mindezekért is nagyon hálás vagyok Petõ Ernõnek, aki nagy formátumú egyéniség volt. Szeretetet és bizalmat sugárzott, szerényen és szelíd eszközökkel tudott hatni környezetére. Meghatározta annak a közösségnek a stílusát és atmoszféráját, amelyben dolgozott. Mindezen túlmenõen azonban azért a bizalomért külön is hálás vagyok neki, amellyel 29 éves koromban (1951-ben) Solymoss Bélával együtt osztályvezetõ fõorvosnak nevezett ki (mint mondotta: "ezt még megcsinálom"). Széll Kálmán kitûnõ és nagyon részletes tanulmánya után sok minden alól felmentve érzem magam - mindenekelõtt nem kell írnom a kórházalapítóról, nem kell életpályája egészén végigtekintenem. Így elsõsorban arról az idõszakról írok, amelyet az õ környezetében magam is megéltem - személyes emlékeim -, és Petõ Ernõ néhány akkori munkatársa elmondására hagyatkozva idézem fel a kort, amelyben Petõ legalább akkorát alkotott a kórház érdekében, mint akkor, amikor kiharcolta létesítését, és megteremtette a megépítéséhez szükséges feltételeket. A két korszak bizonyos hasonlóságokat mutat. Mindkettõben vesztett háború után, dezorganizálódott társadalmi és állami feltételek között, nagy szegénység és lelki bizonytalanság ellenére kellett nem központi elhatározásból és anyagi erõkkel valami maradandót alkotni, ami évtizedek sorsát determinálja. Többször fogok a kórházi legendáriumra (más szóval a szájhagyományra, a még élõ kortársak emlékeire is) utalni, hogy teljesen életszerûen mutassam be Petõ Ernõ egyéniségét, munkásságát és a kort, amelyben alkotott.
                    1965-ben, amikor a kórház alagsorában elhelyezett Vérellátó Alközpontot az árvíz elpusztította, gyorsított tervezéssel és beruházási elõkészületekkel kellett egy újat megépíteni. A Vas Megyei Tanács soronkívüli kérelmére a Minisztertanács 10 millió forintot adott az új alközpont építésére. A regionális jellegû intézet Heckenast Jánossal közösen elkészített tervének megvalósításához azonban 15 millióra volt szükségünk. '45 óta csak az akkori KÖJÁL emeletráépítése volt jelentõsebb beruházás, így elmentem senior Kneffel Pálhoz, és tanácsot kértem tõle: õ mit csinálna, volt-e az emeletráépítésnek ilyen értelmû tapasztalata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy tanácsot adni nem tud, de elmesél egy történetet. Az emeletráépítéshez neki sem volt elég pénze, ezért elment tanácsot kérni Petõ Ernõhöz, aki meghallgatva Kneffel Pál érvelését, csak annyit válaszolt: tanácsot adni nem tud, de megjegyzi, hogy úgy házat építeni, hogy az ára a zsebben van, minden kocsis tud. Kneffel Pál és következésképpen én is megértettem az egy mondatba sûrített bölcsességet - a KÖJÁL új emelete és az új Vérellátó Alközpont a kórházhoz hasonlóan egyaránt megépült.
 

                    Amikor 1942. július 1-jén engedélyt kértem, hogy a Sebészeti Osztályra nyári gyakorlatos medikusként bejárhassak, Petõ Ernõhöz irányítottak. Az igazgatói irodában a bejárattal szembeni falon egy fénykép volt látható, amely Petõ Ernõt és Horthy Miklóst együtt ábrázolta a kórház megnyitásakor. Akkor már sok mindent hallottam Petõ Ernõrõl. Szombathelyi gimnazistaként (1932) a felnõttek beszélgetését hallgatva hallottam azt a kávéházi megállapítást, hogy "Szombathelyen tulajdonképpen három hatalmasság van - a püspök (gróf Mikes János), a vegyesdandár-parancsnok (Shvoy István) és a kórházigazgató (Petõ Ernõ). Késõbb rájöttem arra, hogy ha ez a megállapítás nem is volt pontos és teljes, de kifejezte a közhangulatot. Öcsém betegsége kapcsán láttam elõször a kitûnõ sebészt, aki 1936-ban eltávolított öcsém térdébõl egy vadászbaleset során "eltévedt" lövedéket. Azt is többféle verzióban hallottam, hogy a 2. királypuccs alkalmával Petõ Ernõ adott orvosi bizonyítványt arról, hogy IV. Károlynak tüdõgyulladása van, nem utazóképes. Ily módon akartak idõt nyerni ahhoz, hogy a király ügyében kedvezõ antant-döntés születhessen. Azt is hallottam, hogy azért a sebész Petõ Ernõ adott ilyen értelmû bizonyítványt, mert már akkor olyan tekintélye volt, hogy azt az antant-bizottság is elfogadta. Az csak a történelem fintora, hogy IV. Károly nem sokkal késõbb, 1922-ben az akkori influenza-világjárvány kapcsán Madeira-szigetén valóban tüdõgyulladást kapott, és abba bele is halt. Tudtam tehát, hogy Petõ Ernõ nagyszerû orvos, nagy tekintélynek örvendõ közéleti személyiség - de keveset tudtam az emberrõl, szervezõ- és diplomáciai készségérõl, kapcsolatokat teremteni tudó orvosi és vezetõi képességérõl.
 

                    Medikusként megismertem munkastílusát és munkabírását, ami nagy hatással volt rám. Amikor a kórházi fõorvosok többsége jóval késõbb kezdett dolgozni, Petõ Ernõ már 8 óra tájban igazgatói irodájában volt, és közel délig az igazgatói teendõket végezte. Akkor az igazgatóság elõtt várakozó saját sofõrje hátravitte a sebészetre, ahol elsõként az összegyûlt járóbetegekkel foglalkozott. A szeptikus mûtõ körüli helyiségekbe osztotta szét a várakozókat (akik ily módon tapasztalhatták, hogy Petõ Ernõ megjelent, és velük máris történik valami). Mindenkit nyugodtan megvizsgált, minden sebet maga ellenõrzött. Közben magyarázgatott nekünk, mit, hogyan, miért kell úgy csinálni. A betegekkel ugyanúgy, mint az ott dolgozó orvosokkal, apácákkal, medikusokkal halkan, türelmesen, kedvesen beszélgetett. Soha nem hallottam kiabálni, türelmetlenkedni, vagy oda nem illõ kifejezést használni. Az atmoszférára, ami a szeptikus mûtõben uralkodott, a kórházi legendáriumból idézek egy esetet (1942). 

Petõ Ernõ és Horthy Miklós a kórház felavatásakor

Egy vépi parasztasszony lányát hozta alhasi panaszok miatt Petõ Ernõhöz vizsgálatra. Ennek megtörténte után az asszony Petõ Ernõhöz fordult: "hát mi baja van a Rozálnak, Méltóságos Úr?" - (a betegek '45 elõtt így szólították). "Nincs nagy baj" válaszolta Petõ Ernõ - "a Rozál terhes". Erre az asszony magából kikelve elkezdett ordítani: "megállj Rozál, csak érjünk haza, agyoncsaplak" és hangosan szitkozódott tovább. Petõ Ernõ megfogta az asszony kezét, és azt mondta, hogy itt a kórházban nem lehet kiabálni. Az asszony kétségbeesett helyzetében vigaszt keresve fordult Petõ Ernõhöz: "és tessék mondani Méltóságos Úr, nagyon terhes?" Mire Petõ Ernõ nyugodtan azt válaszolta: "nem kedvesem, csak kicsit". Erre az asszony megnyugodott, és a mûtõben újra helyreállt a csend.
                    A járóbetegek után a konzíliumba küldött betegek következtek. A sürgõs ellátást igénylõ esetekben is nagyon nyugodtan végzett újabb vizsgálatot, vagy intézkedett a szükséges mûtétrõl. Nem bízott semmit a véletlenre, mindent gondosan elõkészített, fontosabb eseményeknek szinte a koreográfiáját is kidolgozta. A nyár folyamán Grõsz József püspök jött Petõ Ernõhöz vizsgálatra. Elõtte összehívta az érintetteket, beleértve a portásokat, orvosokat, apácákat és bennünket medikusokat is, és kiosztotta a szerepeket. Az apácák maguk között "méltó"-nak nevezték, amit azután a bennfentes kórházi személyzet is átvett. Szabó Kálmán (akkori alorvos) a bejárati portán fogja várni és felkísérni a püspök urat - rendelkezett Petõ Ernõ, és elmondta, hogy ki hol álljon. Munkatársait félkörbe sorakoztatta fel - mindkét szélén medikusok álltak - a középpontban Petõ Ernõ. A belépõ püspökhöz lépve így köszöntötte: Kegyelmes püspököm, kegyes lelkipásztorom - megadva ezzel, ami a püspöknek kijárt. A püspökre láthatólag nagy hatással volt a fogadók nagy száma és a jól megkomponált fogadtatás. Mi pedig példát kaptunk egy fontos vendég látogatásának elõkészítésérõl.
 

A kórház felavatásakor a fõépületi porta elõterében elhelyezett márvány emléktábla, amelyet a "fordulat évében" eltávolítottak

                 A konzíliumok befejezése után elvonult operálni. Akkor még osztatlan volt a sebészet - és nemcsak hasi- és végtagmûtéteknél, hanem nõgyógyászati és mai értelemben balesetsebészeti és ortopédiai mûtéteknél is segédkezhettünk. A késõ délutáni órákban került sor a napi vizitekre. Egy alkalommal az akkori 212-es szobában odafordult hozzám, és azt mondta: Te fiam, most egy vérképet készítesz az apát úrnál, amit megmutatsz Görög tanár úrnak. Az apát az akkori zalaegerszegi apátplébános, Mindszenty József volt. Mert az osztályon nemcsak Vas megyei betegek feküdtek, hanem a Dunántúl egész területérõl, így méltán mondta a kórházi lelkész az 1943. január 12-i Ernõ-napi ünnepségen: "köszöntjük hét vármegye híres sebészét".
                    Amikor 1944 nyarán kórházi gyakorlatra jelentkeztem, Petõ Ernõvel már nem találkoztam - hollétét és annak okát mélységes hallgatás övezte. Az igazgatói irodában Czeizel János fõorvos adta meg az engedélyt a nyári gyakorlatra.
 

                    Amikor a nyugati hadifogságból 1945. novemberben hazaérkeztem, és orvosként munkára jelentkeztem, már újra Petõ Ernõ volt az igazgatói irodában. Ugyanúgy viselkedett, mint korábban, mintha vele közben mi sem történt volna. Az igazgatói irodába a két titkárnõ - Kosztolánczy Mária és Zoltán Tiborné - szobáján keresztül lehetett bejutni. Különös hatást tett rám, hogy a titkárnõk mennyire átvették Petõ Ernõ választékos stílusát, halkan, nyugodtan beszéltek, és határozottan, gyorsan dolgoztak. Az országban még kaotikus volt a helyzet - pl. nem volt menetrendszerû vasúti közlekedés, áruellátás -, a kórházban az 1945-46-os télen nem mûködött a központi fûtés. Az akkori tüdõosztályt találat érte, üresen, romos állapotban állt. Akkor természetesnek tûnt, hogy - a gyermekosztályon csakúgy, mint a többi osztályon is - ún. raj-kályhákat állítottunk fel, a kályhacsöveket kivezettük az ablakon, a felvett betegek hozzátartozóinak pedig azt mondtuk, hogy hozzanak tüzelõt. Az is természetes volt, hogy a tüzelõt mi orvosok vágtuk fel reggel 7 óra tájban, vizit elõtt (a 100 ágyas gyermek- és az 50 ágyas fertõzõ osztályra ketten voltunk orvosok Biró Ferenccel). Az apácák kitûnõ hírszolgálata kiderítette, hogy hol lehetett a városban fát "szerezni" (ez akkoriban az eltulajdonítás jogosnak, ügyesnek tartott formájára használt kifejezés volt). '45 egyik téli délutánján az ápolók jelezték, hogy kezdik széthordani a szomszédos SzSE-pálya tribünjét, és kérték, hozzunk mi is abból fát. 

Dr. Petõ Ernõ a mûtõben a negyvenes évek elején

Biró Ferenccel átmásztunk a strand felõli kerítésen, és a teljes sötétségben hozzáláttunk minél nagyobb részek lefeszítéséhez, amiket aztán a kórházi kerítés túloldalán várakozó apácák vittek be az épületbe. Az akkori viszonyok jellemzésére írom le az alábbi, az akkori helyzetre és Petõ Ernõre is jellemzõ történetet. Az igazgatói irodába hívattak, ami eleve rosszat jelentett, mert bármit nem csináltunk jól, délelõttönként odarendeltek, Petõ Ernõ ott olvasta a fejünkre mulasztásainkat, hibáinkat. Félve léptem az igazgatói irodába. Faláról a történelem már eltávolította a képet, amely a kórház megnyitása alkalmából együtt ábrázolta Petõ Ernõt Horthy Miklós kormányzóval. Petõ Ernõ meglepetésemre kedvesen, mosolyogva fogadott, majd azonnal a lényegre tért: "Te, fiam, holnap Ernst-papával elutazol Brennbergbányára, és hazakíséritek azt a két vagon szenet, amit a kórháznak végre kiutaltak. Az én bizalmam, a kedves nõvérek imája és a betegek szeretete fog utatokon kísérni" - mondta, és anélkül, hogy választ várt volna, íróasztala fiókjából elõvett egy nagy pisztolyt, és átadta "bátorításul". Vonatok nem közlekedtek, teljesen rendszertelenül ment 1-1 személyvonat (ablaküvegek nélkül) vagy 1-1 teherszerelvény. El kellett jutnunk Brennbergbányára, tehát kimentünk a vasútállomásra, és vártunk. Hajnal felé egy nyitott teherkocsikból álló rövid szerelvényre felszálltunk (természetesen jegyre nem volt szükség), és délre elérkeztünk Brennbergbányára. Az iratok elintézése után (pénzt nem vittünk magunkkal) megmutatták, melyik két vagonról van szó. A prizmásan szénnel telerakott vagonokat a vasutasoktól kapott mésszel végiglocsoltuk (ezt a tanácsot ott kaptuk), hogy a szenet jobban szemmel tarthassuk. Ezután Ernst-papa az egyik, én a másik vagonban lévõ szén tetejére ültünk. Hosszú várakozás után indultunk, gyakran megálltunk (mert nem volt gõz, a mozdonynak gõzt kellett fejlesztenie), és az indulástól számított két nap múlva érkeztünk Szombathelyre. Utunknak azonban ezzel nem volt vége, mert a vagonokat nem hagyhattuk magukra. Akárhol megálltunk, hamarosan elõkerült valaki egy vödörrel (fõleg asszonyok), és hol szép szóval kérve, hol meg erõszakoskodva szénhez akartak jutni. Nagyon nehezen tudtuk a tolakodókat, könyörgõket távol tartani. A szombathelyi állomásról üzennünk kellett a kórházba, hogy megérkeztünk. Órák múlva jöttek a szénért. Másnap használat nélkül adtam vissza a revolvert és a kapott hat töltényt Petõnek. Ilyen volt a helyzet, amikor Petõ Ernõ hozzálátott az akkor még "Vasvármegye és Szombathely város kórházának" újrateremtéséhez.[Iki]
 

                    A kórházban nagyon kevés orvos volt - a régi fõorvosok közül csak Czeizel Jánost, Prugberger Józsefet és Tanka Dezsõt találtam meg. Vásárhelyi Béla (1946-ban hazajött) és Gulácsy Zoltán "nyugatra távozott" (utóbbi sohasem tért haza, hosszabb hányódás után Venezuelában, Caracasban lett egyetemi tanár, ott is halt meg).

Vérátömlesztés váltott fecskendõvel a negyvenes évek elején. Fent: dr. Tiborcz Sándor sebész alorvos segédeivel elõkészíti a transzfúziót. Lent: transzfúzió közben

A korábbi alorvosok közül csak Szvoboda Jenõ és Horváth György dolgozott. Petõ Ernõ hihetetlen erõvel látott hozzá az üres állások betöltéséhez és új állások szervezéséhez. Pesti útjain, de többször itthon is amolyan igazgatói fullajtárként (finomabban fogalmazva "titkárként") vitt magával, vagy küldött valahová. Egyik pesti utunkkor említette, hogy egy jó kórboncnok kellene (Görög Dénes Auschwitzban meghalt). Válaszoltam, hogy én ismerek egyet, de annak nagyon rossz a politikai "anamnézise" (kórelõzménye) - és medikus korombeli magántanáromra, Romhányi Györgyre gondoltam, akit az igazolóbizottság eltiltott az orvosi gyakorlattól, és szõlõmunkásként tartotta fenn családját. Petõ Ernõ higgadtan válaszolta, hogy az elõzmények nem fontosak, jó kórboncnok legyen. Romhányi György, aki késõbb a kórház "spiritualis rektorá"-vá vált, hamarosan Szombathelyen kórházunk fõorvosa lett, és döntõ szerepe volt abban a szakmai fellendülésben, ami 1-2 év alatt bekövetkezett. Önkéntes késõ délutáni-esti továbbképzõ összejöveteleire csak néhányan jártunk (Széll Kálmán, Solymoss Béla, Varga Zsuzsa), akiket késõbb a világban szétszórt az élet, de valahányan Romhányi György nyomdokain haladtak (hála Petõ Ernõnek, aki ide merte akkor hozni Romhányi Györgyöt).
                    Még szó sem volt oktatókórházról, egyetemi álmokról, amikor Petõ Ernõ olyan fõorvosokat állított munkába, mint az ország akkor egyik legjobb szemésze, Miklós Andor (a legendárium szerint Rajk László a letartóztatása elõtti napokban írta rá egyetemi tanári pályázatára, hogy "melegen ajánlom", és ezért nem lett professzor Szegeden), vagy a világhírû Kerpel-Fronius Ödön professzor által vezetett pécsi gyermekgyógyászati klinika magántanára, Frank Kálmán (késõbb kitûnõ gyermekorvosi mûhelyt teremtett Szombathelyen, majd a budapesti Orvostovábbképzõ Egyetemen lett tanszékvezetõ).
 

                    Az akkori társadalmi viszonyokra és Petõ Ernõ "társadalmi érzékére" egyaránt jellemzõ volt az alábbi eset. A kórház orvosi karát (nemcsak a fõorvosi karát) társadalmi kapcsolatok és szolidaritás ötvözte össze. Ez a kórházon (szolgálaton) kívüli kapcsolatokban is megnyilvánult.
 
 

Dr. Petõ Ernõ látogatást tesz a kórházi transzfúziós szolgálatnál (1940-es évek). Balról: dr. István Lajos (a szerzõ)

A kor szokásai szerint ez azt jelentette, hogy amennyiben egy kórházi orvos megnõsült, úgy "vizitelnie" illett a kórház nõs orvosainál. Ennek megfelelõen jeleztem én is Petõ Ernõnek, hogy vizitelni szeretnénk nála. Ezt természetesnek vette, és hamarosan sor is került a látogatásra. Érthetõ elfogultságunkat Petõ Ernõ és felesége, Szegedy Gina "csillagkeresztes hölgy" kedves, közvetlen beszélgetéssel oldotta fel, terveink felõl érdeklõdtek, így a vizit várakozásunk ellenére kellemesen zajlott le. Két héten belül "visszaadták a vizitet". Tehát a kórház nagyhatalmú igazgatója egy kezdõ orvost társadalmilag egyenrangúnak tekintett. Egyetlen helyiségbõl álló kórházi szolgálati lakásunkban nagyon szerény (és szegényes) viszonyok között fogadtuk Petõ Ernõéket (az "adópengõs" világban játunk), akik ezúttal is feloldották a közöttünk lévõ korbeli és társadalmi különbséget.
 

                    Az újjáteremtés éveiben szervezte meg Petõ Ernõ a kórház önálló röntgen-osztályát, amelynek a saját nevelésû Hutás Imre lett a fõorvosa, aki hamarosan országosan elismert radiológussá vált (a gyomor HIS-szögének radiológiai vizsgálatáról írt kandidátusi értekezését a pályatársak irigysége ütötte el az elfogadástól). Ekkor lett az ország elsõ vidéki urológiai osztályaként önálló osztállyá az urológiai sebészet Zoltán Tibor vezetésével, az egyetemi urológiai klinikák után.
                    Petõ Ernõnek egészen különös érzéke volt az új iránt, hamarosan felismerte a fejlõdés követelményeit, hallgatott a szakemberekre, és hozzálátott 1-1 új kórházi osztály létesítéséhez. Ezzel lényegében megindította azt az országosan elismert fejlõdést, ami a 60-as években az elsõ oktatókórházi cím elnyeréséhez vezetett. Így szervezte meg az onkoradiológiai osztályt és a rádium-kezelést, amihez az Országos Onkológiai Intézet akkor már elismert szakemberét, Kocsis Sándort hívta meg Szombathelyre. Kocsis Sándor nemcsak az akkor új onkológiát honosította meg a kórházban, hanem kitûnõ szervezõnek bizonyulva kialakította a regionális jellegû onkológiai betegellátást is - élete egész munkásságával bizonyítva Petõ Ernõ elõrelátását. Így került sor az önálló Központi Laboratórium megszervezésére is (addig egy fõorvos látta el a kórbonctani és központi laboratóriumi feladatokat), amelynek vezetõjévé az akkor nagyon fiatal (29 éves) Solymoss Bélát nevezte ki. Solymoss Béla késõbb a világhírû Sellye János kanadai (montreali) kísérleti kutatóintézetébe került. Tudományos pályafutása is Petõ Ernõ emberismeretét, elõrelátását igazolta.
 

                    1947-48-ban jutottak el hozzánk az elsõ nyugati folyóiratok, amelyekbõl a "vérbank-rendszer" amerikai és európai gyors elterjedésérõl értesültünk. Kézenfekvõ volt, hogy ezt elõbb-utóbb nálunk is meg kell valósítani - a gyermekosztályos tapasztalatok is adva voltak -, a közvetlen véradóból végzett transzfúzió helyett a mindig kéznél lévõ konzerv-vért be kell vezetnünk a gyógyításba. Többször tettem Petõ Ernõnek javaslatot "kórházi vérbank" létesítésére. Végre 1948-ban "kötélnek állt", kiválasztott egy idõsebb beteget, akinek magas vérnyomása volt, és akinek (a korabeli felfogás szerint) "jót tesz egy kis vérlebocsátás". Petõ Ernõ megígérte, hogy az elsõ vérvételnél jelen lesz. Erre a mûtõben került sor. A vérlebocsátás kezdetén azonban a beteg nem érezte jól magát, a vérvételt félbe kellett szakítani. Petõ Ernõ látva az eredmény miatti szomorúságomat (hiszen a vérbank elindítása nem sikerült), kezemet megfogva, vigasztalólag mondta: "vigasztalódj fiam azzal, hogy manapság a többi banknak sem megy jól" (akkoriban került sor a bankok államosítására). Petõ Ernõ humora és a nyomában felcsendült nevetés helyrehozta lelkivilágomat.
                    Az új létesítmények sorába tartozik az elõször "Kórházi Transzfúziós Szolgálat"-nak, majd késõbb Vérellátó Alközpontnak nevezett osztály megszervezése is, amely 1949 szeptemberében az OVSz Központi intézetével egyidejûleg jött létre - és Petõ Ernõnek ebben is nagy szerepe volt.
 

                    A kórház gyermekosztályán - a vérátömlesztéssel és plazmatranszfúziókkal világszerte elért eredmények hatására - ún. osztályos transzfúziós szolgálatot hoztunk létre. Ekkor jelent meg az akkori Népjóléti Minisztérium felhívása - kórházi vértranszfúziós szolgálatok létesítésére. Felkerestem Petõ Ernõt, és javasoltam, hogy élve a lehetõséggel, a gyermekosztályos transzfúziós szolgálatot szervezzük át a kórház egészét ellátó intézménnyé. Petõ Ernõ azonnal átlátta a javaslat jelentõségét, és támogatta azt. Hamarosan sor került az OVSz elsõ igazgató-fõorvosának szombathelyi látogatására. Petõ Ernõ - a már ismert módon - gondosan elõkészítette a fogadtatást. Este nekem kellett Rex-Kiss-Bélát az állomáson fogadnom ('49. augusztus) és a Kórházba kísérnem (egy külön szobában volt elhelyezve). Másnap végiglátogattuk a vérellátásban érdekelt osztályokat. A leghosszabb idõt a sebész fõorvos Petõ Ernõnél töltöttünk, estére pedig Rex-Kiss-Bélával és Romhányi Györggyel együtt Petõ Ernõ lakására voltunk meghíva. Romhányi György akkor a kórház kimagaslóan legjobban felkészült fõorvosa volt, kutatásai, eredményei nagy tekintélyt kölcsönöztek neki. Hamarosan megértettem, hogy Romhányinak (akit Rex-Kiss-Béla is jól ismert és sokra becsült) Rex-Kiss-Béla szakmai hírének és rangjának ellensúlyozása miatt kellett jelen lennie. Szertartásos elõkelõ vacsora volt, a fogadtatás, a körülmények Rex-Kiss-Bélára nagy hatással voltak. Petõ Ernõ kitûnõ házigazdának bizonyult, a kellõ hangulatban tért a tárgyra, és a vacsora végére eldõlt, hogy az ország elsõ kórházi vérellátó szolgálatát a szombathelyi kórházban fogják létrehozni. Csillaghullásos augusztusi éjszakán kísértük Rex-Kiss-Bélát Romhányi Györggyel vissza a kórházba - hallgattam kettejük beszélgetését (akkor mindketten az orvostudomány hazai élvonalába tartoztak). Ezen az estén értettem meg a "munkavacsorák" értelmét, és vettem ez ügyben Petõ Ernõtõl életre szóló leckét.
 

                    A háborús események alatt a betegeket az alagsorba költöztették, ezek a "szükség-kórtermek" sokáig fennmaradtak. Egyszercsak azt vettük észre, hogy a bejáratokat rendõrök õrzik. 1948-tól az egyre nagyobb számú letartóztatott börtönkórházává vált a szuterén - vagy ahogy a kórháziak nevezték, a "szutyi". Az apácák ezeket a nagyon rossz állapotban lévõ embereket is ellátták, segítették, üzeneteiket közvetítették. Magam is végeztem transzfúziót egy (emlékezetem szerint Rákóczi nevû) rendõrezredesnél, akinek WC-papírra írt (talán utolsó) üzenetét családjához én adtam postára. A háború és a politikai üldözés a kórházat és a betegeket sem kímélte.

                    Petõ Ernõ tudta, hogy kórházigazgatóként meg vannak számlálva napjai (a "fordulat évében" voltunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az "osztályidegen" és arisztokrata feleséggel, rokonsággal és baráti körrel rendelkezõ Petõ Ernõ nem sokáig maradhat kórházigazgató); kifelé semmit sem mutatva, megõrizve nyugalmát, rendületlenül dolgozott a kórház újjáteremtésén. Ebben az idõszakban került sor Borisz Petrovszki szovjet sebész, vendégprofesszor látogatására és bemutató mûtétére is. Petrovszki látogatásának célja a magasabbrendûnek tartott szovjet orvostudomány eredményeinek bemutatása volt. Petrovszki kitûnõen felkészült, sokoldalú sebész volt, hosszabb ideig dolgozott Berlinben az akkoriban világelsõnek tartott Sauerbruch-klinikán, majd Amerikában is a Mayo-klinikán. Beszélt németül és angolul. A látogatás nagyon hivatalosan indult, Petrovszki csak tolmács útján (Jánosi György) beszélt. A bemutató mûtét közben nekem kellett vérátömlesztést végeznem, így közvetlen közelrõl figyelhettem a történteket. Bemutató mûtétrõl lévén szó, Petrovszki (akinek Petõ Ernõ asszisztált) azonnal hangosan magyarázta, hogy mit csinál. Közben Petõ Ernõ halkan, csak a mûtétben részt vevõk hallhatták, németül finom elismerõ megjegyzéseket tett. A mûtét az akkor hivatalosan propagált szovjet módszer: a Visnyevszki szerinti (0,25%-os novocainnal végzett) "réteges" helyi érzéstelenítésben zajlott. A beteg a "Visnyevszki-blokád" ellenére érezte a mûtéti fájdalmakat. Az egyre feszültebbé váló légkörben Petõ Ernõ nyugtatta a beteget. Közben sajátos beszélgetés folyt Petrovszki és Petõ Ernõ között, elõbbi oroszul beszélt, amit a tolmács magyarra fordított, amire Petõ Ernõ (aki nyugalmát egy percre sem vesztette el, és nem esett ki a házigazdai szerepbõl) németül válaszolt. A mûtét - amihez az elõírtnál jóval több novocaint használtak fel, és a tervezettnél jóval hosszabbra húzódott - sikeresen befejezõdött. Petõ Ernõ mesterien oldotta fel a feszültséget, a hivataloskodást, és valamennyiünk meglepetésére karonfogva kísérte vendégét a gépkocsijához. Petrovszkit felesége is elkísérte, aki Petõ Ernõvel a gépkocsinál találkozott. Petõ Ernõ nem lepõdött meg (akkoriban a feleségek nem szerepel[het]tek hivatalos látogatásokon), a tõle megszokott "schlagfertig" módon azt mondta: mennyire fogja sajnálni a felesége, hogy nem tudott Petrovszkiné jövetelérõl, biztos nagyon örült volna a találkozásnak. Ismerve Gina asszonyt és akkori helyzetét, valamennyien a szakadék szélén táncolás diplomáciai mutatványának éreztük Petõ Ernõ teljesítményét. Petrovszki mindenesetre nagyon jó véleménnyel vált el Szombathelytõl, és késõbbi találkozásaink alkalmával (még szovjet eü. miniszter korában is) kedvesen emlegette Petõ Ernõt.
                    A korszak egyik meghatározó egészségpolitikai szereplõje volt a szövõnõbõl lett egészségügyi miniszter, a szélsõséges (és gyakran orvosellenes) megnyilatkozásai miatt hírhedtté vált Ratkó Anna. Kórházlátogatásai többször vezetõk felfüggesztésével, felmentésével végzõdtek. Ezért is vártuk szorongva látogatását. Petõ Ernõ kíséretében néhányszor jártam a Népjóléti Minisztériumban, ahol Petõ Ernõnek hívei és ellenfelei egyaránt akadtak. A Ratkó-látogatás elõzményeihez tartozott, hogy Petõ Ernõ irodájába hívatott. Akkoriban a beteg csecsemõket szoptató anyák ("kismamák") elhelyezése okozott állandó gondot. Egyikük különösen élesen támadta a kórházat és az osztályvezetõt a tömegszállási viszonyok miatt, amit a miniszteri látogatásig már nem lehetett megoldani. Az a feladatod - magyarázta Petõ Ernõ - hogy a látogatás idõpontjában együtt tartod a comeseket (így hívtuk kórházi zsargonban a kísérõanyákat), és kiállsz a gyermekosztály bejárati teraszára. Figyeled, hogy az igazgatóságról merre indulunk a miniszter asszonynyal - az ebédlõ, vagy az idegosztály irányába, Te pedig a comesekkel elindulsz az ellenkezõ irányba. Így is történt, és a miniszter asszony nem találkozott a folyton jogosan panaszkodó kísérõ anyákkal. A látogatás végén tartott megbeszélésen én is részt vettem. Ratkó Anna elismeréssel nyilatkozott a látottakról, több vonatkozásban követendõnek nevezve, amit Petõ Ernõ igazgatóként végzett. A miniszteri látogatás után Petõ Ernõ pozíciója átmenetileg megerõsödött, a kórház-megújítás újabb erõvel folytatódott. Akkoriban többször kérdezték tõlünk Budapesten, hogy mit csináltunk Ratkó Annával, aki éppen Petõ Ernõrõl nagyon elõnyösen nyilatkozott. A megoldás kulcsa ezúttal is Petõ Ernõ emberekkel bánni tudó, másokat leszerelni képes szelíd és barátságos magatartása volt. Szóbeszéd tárgya volt, hogy Petõ Ernõ a Ratkó Anna által kedvelt kevés kórházigazgatók egyike volt.
 

                    Egyre világosabbá vált, hogy a mind radikálisabb Rákosi-rendszer nem sokáig fogja megtûrni az apácákat (ugyanakkor, amikor az NDK-ban, Lengyelországban és Csehszlovákiában " megtûrték" a szerzetesrendeket). Ennek ellenére viszonylag váratlaul (és fõleg felkészületlenül) ért bennünket 1949 októberében a leváltás ténye. Elõtte néhány nappal Petõ Ernõ magához hívatott. Átadott egy levelet, amelyet haladéktalanul személyesen kellett a budapesti Jonda-nyomozóirodának átadnom, és a választ Pesten megvárnom. Petõ tájékoztatott a levél tartalmáról - egy minisztériumi tisztviselõrõl kellett adatokat hoznom. Közölte, hogy küldetésemet teljes titokban kell végrehajtanom. Feleségem második fiam születése elõtt állt. Elvittem a levelet a Nagykörúton lévõ Jonda-nyomozóirodába, ahol már tudtak érkezésemrõl, és közölték, hogy a válaszért másnap jöhetek. Kínosan telt az idõ, másnap megkaptam a választ, amellyel visszautaztam Szombathelyre, és átadtam Petõ Ernõnek, aki újból megkérdezte, hogy utamról ugye nem beszéltem senkinek (ígéretemet évtizedekig megtartottam). Az apácák leváltását egy középkorú miniszteri tisztségviselõ bonyolította le - valójában a szigoráról és szélsõséges voltáról közismert Vadas Sára irányította. A néhány fõs minisztériumi küldöttséget Petõ Ernõ igazgatói irodájában munkatársaival együtt fogadta (ügyelve arra, hogy mi legyünk többségben). A belépõ szigorú szolgálati hangot megütõ "elvtársnõt" Petõ Ernõ szívélyesen, kedveskedve fogadta - mindjárt az elején megjegyezte, hogy "igazán kitûnõen néz ma ki, a kedves férje bizonyára örülne, ha látná és tudná, hogy ilyen jól néz ki". Ily módon adta Petõ Ernõ az "elvtársnõ" tudtára, hogy tud arról: "elvált" férje politikai okok miatt börtönben ül. Az "elvtársnõ" elsápadt, elbizonytalanodott, Petõ Ernõ pedig kedvesen érdeklõdött a további tervek felõl. Azonnal megértettem, hogy ezért az információért kellett Budapestre utaznom. Még azon a délutánon elvitték az osztályról az apácákat, akiknek arra sem adtak idõt, hogy munkakörüket átadják a leváltásukra érkezõ (még nem végzett) egészségügyi szakiskolásoknak (akik maguk is felkészületlenül és félve vették át az osztályos munkát, teljesen gyakorlatlanok voltak, így pl. nem mertek és nem tudtak beteg csecsemõt füröszteni, két hétig minden reggel magam fürösztöttem a csecsemõosztály minden betegét). A kisnõvérekbõl késõbb jó ápolónõk lettek (közülük Török Zsigmondnéval, Zelles Katalinnal, Novák Sárával sokáig dolgoztam együtt). Aznap késõ este láttuk, hogy a leváltott apácák kettõs sorban (az akkor ideiglenes és gazdasági célokat szolgáló strand felõli kerítéskapu elõtt) várakoznak. A szótlan hosszú sor végén ott állt Lugosi Jenõ fõispán, Szabó Zoltán szakszervezeti instruktor (a késõbbi egészségügyi miniszter), Horváth Lajos párttitkár (a késõbbi gazdasági igazgató). Én a gyermekosztály Gyöngyösre nézõ nyitott teraszán tehetetlenül álltam, és csak gondolatban búcsúzhattam a kórházból métlatlanul eltávolított apácáktól (köztük Alexia, Filippa, Jakobina, Georgina és Tarzicia nõvérektõl), akiktõl kezdõ gyermekorvosként sokat tanultam, és akik nagyszerû társaim voltak gyermekorvosi teendõim ellátásában.

A búcsú-összejövetel (1958), Fönt: dr. Petõ Ernõ és dr. Bencze József, Lent: dr. István Lajos, dr Petõ Ernõ és dr Tiborcz Sándor

Éjfél felé járt, amikor kinyílt a lánccal bezárt alkalmi kapu, és elindult a néma menet, csak köhécselésekbõl ítélve véltem egy-egy alattunk elhaladó volt munkatársunkat felismerni. Reggelre az apácáknak "nyoma sem volt". Petõ Ernõ elérte, hogy a legfontosabb beosztásban lévõ nyolc apácát nem vitték el, õk néhány hónapig még maradhattak. Az apácák deportálásának körülményeire jellemzõ, hogy Cirilla nõvér útközben meghalt. Ez az akció is (szovjet-orosz szokások szerint) az éj leple alatt zajlott, így dolgozott a KGB (vitte el lakásáról az aktív minisztériumi osztályvezetõt, a bátor és széles látókörû politikust, Lajos Ivánt, akinek "szürke könyve" nagy hatással volt rám) és az ÁVO (az éj sötétségében megállt a ház elõtt a fekete autó, így alakult ki a letartóztatástól való félelem miatti "csengõ-frász"), így vitték el Pálffy Györgyöt, Sólyom Lászlót; késõbb '56 novemberében így tartóztatták le a "sajnálatos októberi eseményekben" (a kifejezést a pesti humor gyorsan pejoratív OSE-re rövidítette) résztvevõket; így keresték éjjel a lakásán a pufajkások a késõbb bebörtönzött öcsémet is. Ez a '60-as évekig szokásos módszer volt. Így veszítette el Petõ Ernõ az Annunciáta-rendi apácákat, amely rend és az Anyaház létesítésében nagy érdemei voltak, azokat az apácákat, akik csodálatos türelemmel és kitartással ápolták a betegeket - nagy részük volt a kórház jó hírének kialakulásában. Sajnálatos, hogy e kitûnõ ápoló-rend intézményes rehabilitációjára mindeddig nem került sor. Petõ Ernõre azonban nem lehet az Annunciáta-nõvérek említése nélkül emlékezni.
 
 

                    Petõ Ernõ azok közé tartozik, akiket a sors megfosztott attól, hogy egész munkájuk értelmét, életmûvüket életük befejezõ szakaszában élvezhessék. A kor szokása szerint 1952-ben eltávolították az általa alapított és munkássága, áldozatos segítsége révén országosan jó hírûvé vált kórházból. Ugyanolyan csendesen távozott, mint ahogy 1945-ben visszatért. Sárvárra számûzték (erre a sorsra került a kórház szülész-nõgyógyász fõorvosa, Szent-Páli Ferenc is, akit Celldömölkre "helyeztek át"). Semmiféle búcsúünnepségre akkor nem kerülhetett sor. 1956 után azonban - az éppen kissé liberálisabb lehetõségeket kihasználva - az Egészségügyi Szakszervezet ekkor nagyhatalmú elnöke, Bencze József kezdeményezte, hogy egy ünnepi búcsú-összejövetelre sor kerüljön. Széll Kálmán részletesen leírja az eseményt, magam csak Petõ Ernõ magatartásáról szólnék. Csendesen, szerényen ült az elõadóterem második sorában, a hozzá fordulókat még õ vigasztalta, és mindenkinek megköszönte, amit a kórházért tett. A végén - nagy lelkierõt tanúsítva - a pityergõs hangulatban kedvesen beszélt, méltatta a kórházi dolgozókkal együtt eltöltött éveket, azok emlékeit, és a rá annyira jellemzõ szelíd bátorsággal elkezdett - a jelenlévõ pártfunkcionáriusok elõtt - feleségérõl, annak érdemeirõl beszélni. Úgy éreztem, igazi kapitány búcsúzik a süllyedõ hajótól, aki nem magára gondol, hanem a hajóra és a személyzetre. A búcsú a volt munkatársakat érzelmileg jobban megviselte, mint (láthatólag) Petõ Ernõt. Senkit nem vádolt, burkoltan sem tett célzásokat, nem helyezett el észrevétlenül tüskéket, nem játszotta meg a sértõdött és méltatlanul mellõzött vezetõt - a búcsú perceiben is másoknak erõt és megnyugvást sugárzott. Akkor is erkölcsi fölényben volt.[Iki]
 

                    Várakozásommal ellentétben kevesen voltunk. A temetés hangulata és körülményei a Mikes Kelemen által leírt rodostói temetéseket juttatta eszembe. A sárvári szertartás után a néhány autóból álló menet Váton át Acsádra indult, ahol a templom oldalán lévõ kriptabejáratig kísértük a koporsót. Mindvégig azon tanakodtam, hogy mily igazságtalan a sors, élte befejezõ szakában milyen mostohán bánt azzal az emberrel, aki annyi jót tett sebesültekkel, segítségre szorulókkal.
 

                    Közismert volt Petõ Ernõ bibliofil volta. Gyûjtötte és szerette a könyveket, jelentõs orvosi szakkönyvtárral rendelkezett. Feleségének is értékes, régi könyvekbõl álló gyûjteménye volt. Ex libirise jól kifejezte nemcsak egyéniségét, hanem a könyvekhez való viszonyát is. Szüts Zoltántól értesültem a könyvtár késõbbi sorsáról. Sárvári idõszakában már könyveinek darabonkénti eladására szorult, így a könyvtár követhetetlenül szétesett, és a megye egyik legértékesebb családi könyvtára ment veszendõbe. Ma csak elvétve kerül elõ egy-egy ex libris-szel díszített példány. 

                    Petõ Ernõ sokoldalú tehetséggel megáldott, korszakos jelentõségû közéleti személyiség - csodálatos szervezõkészséggel és diplomáciai érzékkel bíró orvosvezetõ és humánus, a szenvedõ betegre empátiával tekintõ, kitûnõen felkészült, nagy tudású gyógyító orvos volt. Sok elõnyös tulajdonsága közül ma szervezõkészségét, diplomáciai képességét és az új iránti érzékét tartom a legjelentõsebbnek.
 
 

Petõ Ernõ Ex librise

Felkészültségével és kapcsolatrendszerével korát megelõzve egy olyan korszerû kórházat hozott létre, amely hét évtizeden át meg tudta õrizni az alapító nemes szándékait. Volt még egy képessége, ami csak keveseknek adatik meg: hitét, meggyõzõdését át tudta plántálni másokba is. Ily módon tanítványai, munkatársai tovább vihették egyéniségét, szellemét. Felismerte az orvos társadalmi szereplésének a medicinára visszaható jelentõségét, és szerteágazó igazgatói és orvosi munkája mellett széles körû közéleti tevékenységet is végzett. Õ megértette a "teret és az idõt", amelyben élt - még akkor is, amikor a kor sokszor nem fogadta el személyét és eszméit, és nem becsülte meg munkásságát. Petõ Ernõ mindkét nagy korszakában - a kórház megalapításakor és az újjáteremtés éveiben egyaránt - maradandót alkotott.
 

BENCZE József: Dr. Petõ Ernõ (1886-1959). In: [Ibe]Vasi Szemle,[Iki] 1960. II. kötet, 96-97.
ISTVÁN Lajos: Emlékezés dr. Görög Dénesre. Elõadás a Szombathelyi Tudományos Társaság ülésén. Szombathely, 1998. december 11. (Kézirat.)
LAKATOS István: Hat év a szombathelyi kórházban (Részlet a szerzõ [Ibe]Két világ tanúja voltam[Iki] címû mûvébõl). I-II. rész. In: [Ibe]Vasi Szemle,[Iki] 1998. 3. sz. 349-360.; 4. sz. 475-490.
PETÕ Ernõ: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város kórházának életében. Magyarország klinikáinak és kórházainak szövetsége kiadása. Bp., 1934.
Dr. Petõ Ernõ Vas Megyei Tanács Markusovszky Kórháza volt igazgató sebész fõorvosának nyugalomba vonulása alkalmából Szombathelyen 1958. évi április 19-én tartott ünnepi ülés. A kórház kiadása, Szombathely, 1958. 1-15.
REMETEI FILEP Ferenc: Dr. Petõ Ernõ (in memoriam). In: A Szombathelyi Markusovszky Kórház Évkönyve 1960-1962. A Vasmegyei Tanács V. B., a Markusovszky Kórház és a TIT Vasmegyei Szervezete közös kiadása, 1962. 593-4.
TIBORCZ Sándor (szerk.): A tanítványok hála-emlékkönyve. 1958. (Kézirat)
[Ibe]Vasmegye[Iki] címû napilap 1948. 05. 30-ai száma. ("Beiktatták az új fõispánt" c. cikk)

A szerzõ felhasználta továbbá dr. Gonda György, dr. Gelencsér József, Kocsis László, Kornélia Annunciáta-rendi szerzetesnõvér, Ruborits László, özv. Szabó Kálmánné szóbeli és Marsovszky Lászlóné levélbeni közlését.[Iki]
 

Dr. Bencze József: körzeti orvos, az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének Vas megyei elnöke
Dr. Biró Ferenc: gyermekorvos, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Czeizel János: orr-fül-gégész, osztályvezetõ fõorvos
Ernst Antal: kórházi alkalmazott
Dr. Frank Kálmán: gyermekorvos, osztályvezetõ fõorvos, egyetemi tanár
Dr. Görög Dénes: egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Grõsz József: megyéspüspök, kalocsai érsek
Dr. Gulácsy Zoltán: gyermekorvos, egyetemi magántanár, majd professzor
Heckenast János: Ybl-díjas építész, a Vérellátó Alközpont tervezõje
Dr. Horváth György: belgyógyász, radiológus, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Hutás Imre: radiológus, osztályvezetõ fõorvos
István Pál: testvéröcsém (1923-1961)
Dr. János György: orvosezredes, orosz tolmács
Dr. Kerpel-Fronius Ödön: gyermekorvos, akadémikus, a pécsi Gyemekklinika igazgatója
Dr. Kneffel Pál senior: a szombathelyi Országos Közegészségügyi Intézet, majd a KÖJÁL igazgató fõorvosa[Iki]
Kocsis László: asszisztens, a Vérellátó Szolgálat egyik alapítója
Kosztolánczy Mária: Petõ Ernõ titkárnõje
Dr. Kocsis Sándor: onkoradiológus, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Lajos Iván: minisztériumi osztályvezetõ
Lugosi Jenõ: Vas megye fõispánja
Dr. Marosfalvy Ferenc: transzfuziológus, osztályvezetõ fõorvos
Mikes János: gróf, szombathelyi megyéspüspök
Dr. Miklós Andor: szemész orvos, egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Mindszenty József: zalaegerszegi apátplébános, késõbb veszprémi püspök majd Magyarország hercegprímása
Novák Sára: ápolónõ
Pálffy György: altábornagy
Petrovszki Borisz: szovjet vendég sebész professzor, késõbb a Szovjetunió egészségügyi minisztere
Dr. Prugberger József: tüdõgyógyász, osztályvezetõ fõorvos
Ratkó Anna: szövõnõ, majd egészségügyi miniszter
Dr. Rex-Kiss-Béla: az OVSz alapító igazgató-fõorvosa, c. egyetemi tanár
Dr. Romhányi György: pathológus, osztályvezetõ fõorvos, késõbb egyetemi tanár, akadémikus
Dr. Sellye János: orvos-kutató, a stressz-elmélet megalkotója
Dr. Solymoss Béla: laboratóriumi osztályvezetõ fõorvos, egyetemi tanár
Sólyom László: altábornagy
Shvoy István: altábornagy, szombathelyi vegyes dandárparancsnok
Dr. Szabó Kálmán: sebész alorvos, majd körzeti orvos
Dr. Szabó Zoltán: belgyógyász, területi szakszervezeti instruktor, majd egészségügyi miniszter
báró Szegedy Georgina: csillagkeresztes hölgy, acsádi földbirtokosnõ, Petõ Ernõ felesége
Dr. Szent-Páli Ferenc: szülész-nõgyógyász, egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Szerzetes nõvérek:-Alexia, Annunciata-rendi ápolónõvérek
Cirilla, Filippia, Georgina, Jakobina, Tarzicia - Szalézia és Vilma: Annunciata-rendi ápolónõvérek, Petõ Ernõ mûtõsnõi
Dr. Széll Kálmán: sebész, anaesthesiológus, orvostörténész
Dr. Szüts Zoltán: jogász, vármegyei fõtisztviselõ, helytörténeti kutató
Dr. Szvoboda Jenõ: tüdõgyógyász, osztályvezetõ fõorvos, késõbb igazgató-fõorvos
Dr. Tamás Endre: sebész, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Tanka Dezsõ: ideg- és elmeorvos, osztályvezetõ fõorvos
Török Zsigmondné: ápolónõ, laboratóriumi asszisztens, a Vérellátó Szolgálat egyik alapítója
Dr. Vadas Sára: orvos, minisztériumi osztályvezetõ
Dr. Varga Zsuzsa: belgyógyász fõorvos
Dr. Vásárhelyi Béla: belgyógyász, egyetemi magántanár, osztályvezetõ fõorvos
Zelles Katalin: ápolónõ
Dr. Zoltán Tibor: urológus sebész, osztályvezetõ fõorvos
Dr. Zoltán Tiborné: Petõ Ernõ titkárnõje
 

*   István Lajos tanulmányának megjelenését a Vas Megyei Tudományos Ismeretterjesztõ Egyesület (TIT) anyagilag támogatja. Köszönjük ! (A szerk.)
** A tanítványok hála-emlékkönyve, 1958. (Kézirat) mottója