Alapvetõ jelentõségû munkát vehet kézbe az olvasó nyugati szomszédunk történetérõl. Erich Zöllner most magyarul is olvasható monográfiája elsõ kiadásban 1961-ben jelent meg, a fordítás alapjául azonban már az 1990-ben napvilágot látott 8. kiadás szolgált. Ez a tény jól szemlélteti, hogy a könyv Ausztria történetének a nagyközönség számára könnyen kezelhetõ, tudományos alapokon nyugvó népszerûsítõ ismertetés.
                    A szerzõ tíz fejezetre tagolva, az ember jégkorszaki megjelenésétõl kezdve 1988-ig tárgyalja a címben jelzett témát. Munkája nemcsak hagyományos politikatörténet, hanem minden korszaknál külön tárgyalja a demográfiai és települési viszonyokat, a gazdaságtörténetet, a szellemi kultúrát, a tudomány és a mûvészet helyzetét. A munkát a források és a szakirodalom alapos áttekintése igen használhatóvá teszi bármely résztéma további megismerése, kutatása szempontjából. A Babenbergek és a Habsburgok leszármazási táblázatai segítenek az idõnként bonyolult középkori eseménytörténet megértésében. A személynévmutató is megkönnyíti a tájékozódást. Ennyire pozitívan már nem nyilatkozhatunk a kötetben kiadott négy, grafikailag gyenge minõségû, tartalmilag pedig pontatlan térképrõl.
                    Az ismertetés kereteit szétfeszítené, ha a mû valamennyi lényeges tartalmi kérdését sorra vennénk. Talán magával a címmel kapcsolatban vetõdik fel a kérdés, egyáltalán van-e az 1918 óta létezõ osztrák köztársaságnak lényegi kapcsolata a megelõzõ - szintén "Ausztria" néven ismert - Habsburg-tartomány-halmazzal, avagy a Magyarország (és "kapcsolt részei") bevonásával a külvilág által leegyszerûsítve szintén Ausztriának (1867 után Ausztria-Magyarországnak) nevezett európai nagyhatalommal. Létezik-e olyan, hogy "osztrák" nemzeti állam, "osztrák" nemzet? Avagy a történelem ismert alakulásának tulajdonítható, hogy a mai Ausztriát alkotó tartományok lakói nem lettek egy német nemzetállam részei a 19-20. században? Nem mesterkélt dolog-e a könyvben foglalt tartalommal osztrák történelmet tárgyalni?
                    A századforduló idõszakában jelent meg utoljára Ausztria történetét részletesen tárgyaló munka Magyarországon, Alfons Huber bécsi történész tollából (Huber Alfonz: Ausztria története I-III. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Budapest, 1899.). Már Huber is zavarban volt, mirõl is írjon. A mohácsi csatát követõ idõszakban már nem volt nehéz dolga, hiszen a Habsburgok által uralt különbözõ országok és tartományok, a késõbbi Osztrák-Magyar Monarchia történetét tárgyalta. A megelõzõ idõszakra nézve jobb híján az osztrák tartományok két csoportjáról beszélt. A másik csoporton Csehországot és melléktartományait (az ún. Vencel-korona országait) értette. Ez a historiográfiai visszatekintés is mutatja, hogy a probléma azóta sem változott. Ez a gond a szerzõt is nyomasztja, hiszen a mai osztrák államterületen túl idõnként kitér a csehországi németekkel kapcsolatos kérdésekre is.
                    A kötetet végigolvasva nem kevés vitatható tényközlést fedezhet fel az olvasó, ami azonban a tárgyalt óriási és heterogén téma természetébõl következõen nem róható túlzott szigorúsággal fel a szerzõnek. Csak halkan jegyzem meg, hogy esetleg nem ártott volna a fordítást átnézetni hozzáértõ magyar szakemberrel, aki esetleg egy utószóban korrigálhatta volna Zöllner tévedéseit, kiegészíthette volna egy-két helyen a kellõ tájékozottság hiányából fakadó pontatlanságait. Például egy, a római korban tájékozott szakember kiigazíthatta volna azt a közlést, hogy az ókori Noricum provincia keleti határai "többé-kevésbé" egybeestek a mai osztrák államhatárokkal. Nos, ez afféle megmosolyogni való múltkeresés, amit más népek történetével kapcsolatban is tapasztalhatunk, amikor megfeleltetnek egymásnak egy római provinciát egy mai országgal, elõbbit valamely nép múltja ókori elõzményének tekintve.
                    Fordítói probléma a kelta kornak a "legújabb jégkorszak"-hoz sorolása, itt nyilván az õskor legfiatalabb, legkésõbbi szakaszáról van szó. Zavaró az is, hogy a magyar történelemben "Harcias" Frigyesként ismert utolsó Babenberg herceg, következetesen "Civakodó" Frigyesként szerepel. Vitathatatlan, hogy a két magyar kifejezés rokon értelmû, de jobb lenne ragaszkodni a konvencionális magyar fordításhoz. Másutt a latin-magyar fordítással van probléma. Ursinus Velius nem a szép Pannóniáról, hanem a Szapolyai és a törökök elleni magyarországi háborúról írt ("De bello Pannonico"). Az 1680 körüli idõk kapcsán sem szerencsés "császári" Magyarországról beszélni, attól függetlenül sem, hogy a magyar király egyben német-római császár, osztrák fõherceg stb. volt is. Egyhelyütt az osztrák Németalföld helyett Hollandiát ír a fordító, ami mindenképpen helytelen, hisz a mai Belgiumról van szó.
                    Csak tallózásszerûen említhetünk néhány tartalmi problémát. A 791-803 közti frank-avar háború kapcsán azt írja Zöllner, hogy a szlávok által is szorongatott megmaradt avarok a Fischa és Lajta folyók között települhettek meg. Ez elég fura dolog lett volna, hisz a két kis folyó átlagosan 5-6 km-nyire folyik egymással párhuzamosan, így nehéz elképzelni, hogy egy bármilyen szerény létszámúra csökkent népmaradvány letelepedésére a jelzett terület megfelelõ volna. Tévedés, hogy a magyarok 906-ban számolták fel a "morva birodalmat"; erre a lépésre 902-ben került sor. A magyarok 10. századi uralma idején a szerzõ szerint nem túlzás a férfiak kiirtásáról és a nõk rabszolgaságba hurcolásáról beszélni. Zöllner szerint, noha a magyarok nagyobb számban nem telepedhettek meg a mai Ausztria földjén, egykori lakóhelyeikre utalnak az Ungerdorf, Fallbach településnevek. Utóbbiakról úgy véli, nevükben a magyar "-falva" utótag maradt fenn. Ez nyelvészeti képtelenségén túl azért sem lehet igaz, mert itt világosan a "nomád" jelentésû "Falb, Fahl" névrõl van szó, amivel késõbb a nomád kunokat is megnevezték. Nem lehet komoly érvekkel alátámasztani azt az állítást sem, miszerint a Harcias Frigyes által a tatárjárás idején átmenetileg elfoglalt három nyugati magyar megyét "nagyrészt" németek lakták volna. Ez a római kori keleti határokhoz hasonlóan a 20. századi államhatár historizálására tett megmosolyogható kísérlet.
                    Nem 1458-ban, hanem 1549-ben választották a Habsburg III. Frigyes császárt magyar ellenkirállyá Németújvárott, ami természetesen nem megelõzte, hanem követte Mátyás magyar királlyá választását. A magyarországi helyrajzi ismeretek hiányával magyarázható, hogy az 1791. évi szvistovi békében Ó-Orsovát csatolták volna Magyarországhoz Ada Kaleh al-dunai szigettel együtt (valójában Új-Orsovát, ami Ada Kaleh magyar neve!). A közös monarchia idõszakában is gondot okozott a szerzõnek a magyar ügyekben való eligazodás. Például az 1906-ban az uralkodó által kinevezett "darabont-kormányt" úgy értelmezi, hogy a "darabontok" az országház épületét királyi parancsra megszálló katonák lettek volna. Tárgyi tévedés, hogy a cionizmus atyjaként ismert budapesti születésû Herzl Tivadar bécsi lett volna, noha egy idõben tényleg ott dolgozott szerkesztõként. Raymond Poincaré 1914-ben nem miniszterelnöke, hanem köztársasági elnöke volt Franciaországnak.
                    Utóbbiaknál komolyabb súlyú tévedés és teljesen valótlan tényállítás az, miszerint 1918 októberében azért omlott volna össze a közös monarchia frontja a Piavénál, mert miközben az "osztrákok" sikeresen megvédték állásaikat, a magyar kormány visszahívta volna csapatait. Sajnálkozással említi Zöllner, hogy a "több mint hárommillió szudétanémettõl megtagadtatott az önrendelkezés joga". Nem vehetõ komolyan az sem, hogy a mai szlovén-osztrák határ megvonásánál állítólag gyöngítette volna a stájerek ellenállását a magyar tanácsköztársaság felõli veszély. Burgenland Ausztriához csatolása kapcsán megemlíti, hogy bizony "a burgenlandiak idõsebb nemzedékei rokonszenveztek Magyarországgal". Az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdések kapcsán kiemeli, hogy a nemzetközi jog szempontjából helyes volt az új Osztrák Köztársaság diszkontinuitását hangsúlyozni, a korábbi Ausztriának is nevezett dinasztikus birodalommal szemben. Zöllner láthatóan nem tud mit kezdeni viszont azzal a ténnyel, hogy "változó intenzitással majdnem minden osztrák egyébként is németnek érezte magát". Van-e külön osztrák identitás, vagy az ausztriai németség etnikai alapon Németországhoz csatlakozni kívánó többségének csak egy antant-, majd (második világháború utáni) szövetségesi kényszernek kellett engedelmeskednie az önálló Ausztria létével? Az 1918 óta eltelt nyolc évtizedben kialakult, vagy kialakulóban van ez az önmeghatározás? Lehet-e "nemzeti" múltat kreálni egy dinasztikus történelmi képzõdményre való visszahivatkozással? Sok minden más mellett ez utóbbi kérdések megválaszolásához is hozzásegíthet Erich Zöllner könyvének és rajta keresztül az eddigi folyamatoknak a megismerése.           Dénes József